2018. július 17., kedd

Lakatos Levente – LoveClub (Dr. Lengyel 1.)


Tartalom:
A LoveClub internetes portál, melyet elsősorban a szenvedély köré építettek. A LoveClub maga a szabadság, felhasználói álnevek mögé rejtőzve kutathatnak új ismerősök, barátok és szerelmek után. A LoveClubon nincsenek tabuk, az érzékiség megfér a nyers szexualitással. Virtuális szórakozóhely, ahol az lehetsz, aki csak akarsz. Lili minden vágya, hogy újságíró legyen, és kitartásának köszönhetően, a legnagyobb napilap szerkesztője ajánlatot tesz neki: ha záros határidőn belül felkutat egy címlapsztorit, már az iskolaidő alatt is dolgozhat az újságnak. A lány lelkes témakeresésbe kezd, és felfigyel rá, hogy a közelmúltban szokatlanul sok fiatal követett el öngyilkosságot a fővárosban. Meggyőződése, hogy valamilyen új drog, vagy egy szekta áll a tragédiák hátterében. Izgalom, élvezet és kegyetlen gyilkosságok Budapest legsötétebb zugaiban. Ifjúkori szenvedély, szerelmek, ballépések, útkeresés és elfojtott, ám kitörni készülők vágyak. A Dr. Lengyel-sorozat első kötetét szigorúan 18 év feletti olvasóknak ajánljuk.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Ezt a trilógiát elég rendhagyó módon olvastam el, mivel előbb olvastam a második (Bomlás) és harmadik részét (Aktus), s csak most az elsőt. Nem volt rossz így se, de ezt a kötetet valószínűleg jóval izgalmasabbnak találtam volna, ha még nem olvastam volna a folytatásait. Érdekes volt, hogy a gyilkos személye itt tulajdonképpen nem sokáig volt titok. De az, hogy van-e tettestársa, ha igen, mi volt a pontos szerepe a lányok halálában, s főleg az, hogy ki ő, sokáig rejtély tudott maradni. Szóval ebből a szempontból izgalmas volt ez a regény.
Nem tudom, hogy azért-e, mert már a harmadik könyvét olvastam az írónak, de elkezdte szúrni a szememet pár dolog a stílusában: az, hogy túlságosan részletesen írja le, hogy ki mit csinált épp, pl. pislantott egyet valaki, illetve a karaktereit is túlzottan megmagyarázza, leírja, hogy milyen a külsejük, aztán a belsejüket is, s így az olvasóra nem sok gondolkodni valót hagy. Bár mivel az általam olvasott három Lakatos Levente regény közül ez íródott a legrégebben, így az is lehet, hogy ezek a – szerintem – hibák az újabb könyveiben már nem annyira markánsak, nekem legalábbis nem tűntek fel a trilógia másik két köteténél.
Bírtam, hogy az író ebbe a könyvbe átemelt szereplőket (Simon és Krisz) egy másik regénye, a Barbibébi gárdájából, a trilógia utolsó részében meg Szigor tűnt fel egy jelenet erejéig, úgy látszik, szereti összekapcsolni a nem ugyanabba a sorozatba tartozó köteteit, biztos, így mindegyiket jobban veszik…
Ami a karaktereket illeti, szerintem elég hevenyészettek, nem túl hihetőek voltak, a trilógia későbbi darabjaiban szerintem sokkal kiforrottabb, eltaláltabb karakterek vannak, de különösen a Bomlásban.  Az itteni elmebajosainknál nem értettem a megkattanásuk okát, s valahogy nem is voltak olyan hátborzongatóak, mint pl. Flórián a Bomlásban. Természetesen ebben a kötetben is voltak, akik a gyilkos után kutattak, például Fényes Laura nyomozónő és Dr. Lengyel Dávid kriminálpszichológus, engem az ő részeik kötöttek le legkevésbé, talán mert már tudtam, mi történik velük később, bár ők a későbbi részekben sem annyira érdekeltek őszintén szólva.
Azért azt nem tagadom, elég gyorsan kiolvastam Lakatos Levente eme művét is, mert szerintem nagyon olvasmányosan ír, pörgős a cselekmény, és jó, hogy sok szereplőnek van humora is. A Dr. Lengyel-trilógiának nálam egyértelműen a Bomlás a legerősebb darabja, de azért a másik két része sem volt rossz, ezeket is tudom ajánlani azoknak, akik egy pörgős, szórakoztató krimire/thrillerre vágynak. De csak 18 éven felülieknek, mert elég sok szex, s különösen mert sok durva szex van benne (nemi erőszak is). Ez egyébként a trilógia mindhárom részére igaz.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
A női karakterekről nem véletlenül nem írtam eddig egy szót sem, mivel a gonosz kis társtettesünk közülük kerül ki. Van belőlük egy pár: Lili, Nikolett (avagy Nicole), Carmen, Daemon, Cicamica (utóbbi kettő LoveClubos nicknév). Bár van köztük némi átfedés, a regény végére kiderül, hogy Carmen volt Cicamica és Nicole Daemen. Lili rámenős újságíró-palánta, aki szenzációhajhász cikkeket akar írni a gyilkosságokról, de egy időre ő is gyanúba keveredik, amikor Cicamica azt hazudja Bloodsmoke20-nak (Nicole gyilkosának), hogy Lili Daemon. Egy ideig az se világos, hogy ki bujtogatja Bloodsmoke20-at (ez is nicknév) gyilkosságra. Mint végül kiderül, Daemon csak bátorította a fiút az ismerkedésre, Cicamica volt az, aki részt vett vele a gyilkosságokban. Még pedig úgy, hogy Bloodsmoke20 megerőszakolta és megkínozta a lányokat, Cicamica (vagyis Carmen) pedig aztán rábeszélte őket az öngyilkosságra.
Szóval a két dilisünk Bloodsmoke20 és Cicamica volt. Bevallom én főleg azt nem értettem bennük, hogy pszichopaták, mégis voltak érzelmeik. Bloodsmoke20 egy csomó lány után fut, első „szerelme” Marcsi hűtlensége mély sebet is ejt rajta. Carmen pedig Bloodsmoke20-ba szerelmes, féltékenységében a saját barátnőit (Lilit és Nicole-t) is megöletné a fiúval (Nicole-t meg is öleti). Szóval fura volt nekem ez a sok, heves szerelmi érzület két pszichopatától.
Azt se értettem, hogy Bloodsmoke20 és Cicamica mitől kattantak meg és kezdtek gyilkolászni. Értem persze, hogy pszichopaták, de nem minden pszichopatából lesz gyilkos.  Bloodsmoke20-nak szépséghibás az arca (nagy pigmenthiányos folt van rajta), ami miatt a lányok többségét taszítja és barátai sincsenek, kívülálló, Carmenről viszont csak annyit tudunk, hogy régről vannak zűrös dolgai, az exfiúját meg is mérgezte, nála egyáltalán nem lehet tudni, hogy mi is vezetett ahhoz a kényszeréhez, hogy másokat a halálba segítsen. Én azt gondolom, hogy valami nagy trauma kell ahhoz, hogy valakinek annyira elboruljon az agya, hogy ölni kezdjen. De aztán lehet, hogy rosszul  gondolom.
Carmen a könyv végén megöli Bloodsmoke20-at és öngyilkos is akar lenni, utóbbi nem sikerül neki. Így Carmen életben marad. Nem tudom, erre miét volt szükség, hiszen a trilógia későbbi részeiben nem szerepel Carmen (vagy ha mégis, hát semmi jelentős szerepe nincs). Szerintem egész nyugodtan ki is purcanhatott volna.
Különös egyébként, hogy Bloodsmoke20 rendes, teljes neve a regény végén sem derül ki. Azt már viszonylag hamar megtudjuk, hogy Keresztes a vezetékneve, a könyv végén meg kiderül, hogy mindenki Öcsink hívja, de az igazi keresztneve titok marad. Ezt furcsálltam, mert minden más szereplőnek tudjuk az igazi nevét, még akkor is, ha van LoveClubos nickneve is. Talán azt akarta ezzel hangsúlyozni az író, hogy az emberek mennyire átnéztek Bloodsmoke20-on, hogy még a nevét se voltak hajlandóak megjegyezni, s ez is vezetett ahhoz, hogy aztán ölni kezdjen. Szóval, hogy ez nem csak Bloodsmoke20 hibája, hanem a társadalomé is, ami kitaszít magából valakit egy kis szépséghiba miatt.

Tetszési index:
70%

2018. július 13., péntek

Milan Kundera – A lét elviselhetetlen könnyűsége


Tartalom:
Milan Kundera regénye a szűkebb értelemben vett sztori, valamint filozófiai-történelmipolitikai eszmefuttatások mesteri ötvözete, amely azonban mindig megőrzi szépirodalmi jellegét. Főhőse egy jó nevű sebész, Tomáš, nagy szoknyabolond, naponta váltogatja szeretőit. S egy szép nap e Don Juan-i figura mögött felsejlik egy másik legendás férfialak, Trisztán; hősünk beleszeret egy kisvárosi pincérnőbe, Terezába, s feleségül veszi. Korábbi gazdag és mozgalmas szexuális életéről azonban nem tud és nem akar lemondani, jóllehet ezzel elmondhatatlan fájdalmat okoz az egyetlen valóban szeretett lénynek. Tomáš ellentmondásos alakja mögé háttérnek Kundera felrajzolja a "prágai tavasz" eseményeit, majd 1968 drámáját, az orosz inváziót, az első napok euforisztikus gyűlöletét, végül a "normalizáció" éveinek megaláztatásait. Tomáš és Tereza a nemzeti remények bukásával Svájcba költözik, de később hazatér, hogy otthon vállalja sorsát. Sabina, a festőnő, Tomáš egyik szeretője, az emigráció útját választja, megkapaszkodik odakint, de minden kötöttségtől megszabadulva a lét elviselhetetlen könnyűségét érzi. Jellemző életérzés ez korunkban, amikor a történelem és a technika a világot olyan jövő felé vezeti, melyet az ember sem alakítani, sem előrelátni nem képes.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Ennek a könyvnek kb. húsz évvel ezelőtt egyszer már nekikezdtem. Azt hiszem, főleg a címe tetszett meg (azt most is zseniálisnak tartom), azért kezdtem el olvasni. De akkor annyira felbosszantott Tomáš viselkedése, hogy éreztem némi késztetést arra, hogy kivágjam a könyvet az ablakon, ezért inkább félbehagytam (így a könyv is megmenekült). Most főként egy molyos kihívás teljesítése érdekében kezdtem megint neki, s kíváncsiságból is, hogy vajon az idő megváltoztatta-e a véleményemet róla. Nos, nem mondanám, hogy a kedvencem lett e mű, de most határozottan jobban tudtam értékelni érdemeit, mint húsz éve.
Ami annak idején felbosszantott, az volt, hogy Tomáš mennyire szenvedett attól, hogy van egy nő, Tereza, aki szereti és ő viszontszereti, s neki mégis muszáj más nőket is dugogatni. Akik persze nem jelentenek neki semmit, mégsem volt képes lemondani róluk. De aztán nyilván bűntudata is volt miattuk… Tök logikus. Tomášt most se találtam igazán szimpatikusnak, de úgy látszik, vénebb fejjel toleránsabb lettem, elfogadtam, hogy azért hűtlen, mert csak. A könyv a vége felé próbálta megideologizálni, hogy miért az, konkrétan, mert az egyedit keresi a nőkben (igen, az csak szex közben derülhet ki, naná, ezek alapján Tomáš szerint a férfiakban nincs semmi egyedi, mert velük, ugye, nem akar intim viszonyba keveredni…), ami viszont még fel tudott bosszantani, tehát ezek szerint mégsem vagyok elég toleráns.
Tomáš és Tereza története nekem alapvetően arról szólt, hogy ha két ember szereti egymást, az még nem garancia arra, hogy nem bántják egymást, akár tudatosan is. Ettől még szeretik egymást és sok mindent fel is áldoznak magukból vagy a hivatásukból, az életükből a másikért. Tanulság csak annyi, hogy tökéletes párkapcsolat nincs.
A könyvben egy hosszabb rész szól Sabináról, Tomáš volt szeretőjéről és Sabina új szeretőjéről, Franzról. Ez főleg arról szólt, hogy nő és férfi mennyire félre tudja érteni egymást, ugyanaz a mondat vagy gesztus mennyire mást jelenthet számukra. Meg arról is, hogy vannak emberek, akik igazán nem tudnak kötődni senkihez, ezért mikor valaki azt kezdi elvárni tőlük, hogy kötődjön hozzá, inkább gyorsan lelépnek. A könyv egyébként nem ítélte el ezt a fajta viselkedést sem, ahogy Tomáš hűtlenségét sem, csak egyszerűen leírta, hogy van ilyen is. Az olvasó meg gondoljon róla, amit akar.
A párkapcsolati bonyodalmak mögött pedig történelmi háttérként ott volt az 1968-as prágai tavasz leverése és az ezt követő évek. Érdekesnek találtam, hogy az az időszak, amikor azt hihették a csehszlovákok, hogy lehet pozitív eredménye a lázadásuknak, kimaradt a könyvből. Lehet, hogy azért, mert nem is volt ilyen időszak, tudták eleve, hogy kudarcra vannak ítélve? Mindenesetre harc vagy erőszak nem volt a regényben egyáltalán, Tereza lázadása abban merült ki, hogy fényképezte a bevonuló szovjet katonákat, Tomáš pedig még ennyit sem tett. Mégis Tomáš orvosi karrierjét derékba törték, mert írt egy cikket korábban, amiben a kommunisták és Oidipusz közt vont párhuzamot, amit úgy értelmeztek, hogy szerinte a kommunistákat meg kellene vakítani. Holott csak arra kívánt utalni, hogy Oidipusz olyanért is vállalta a felelősségét, amiről nem tudott, s ezért megvakította magát, a kommunisták pedig nem vállalják semmiért se.
Nagyon filozofikus hangvételű volt ez a könyv, nekem nagyon lassú is, alig történt benne valami. Voltak olyan részek is benne, amiket nem értettem, hogy hogyan kerültek oda, mit akart ezekkel az író, ilyen például a Sztálin fiának haláláról szóló rész, s ennek kapcsán a szarról való elmélkedések… Igen, konkrétan az emberi ürülékről. Ahonnan eljutunk oda, hogy Isten vajon szarik-e, illetve, hogy a szar abszolút tagadása a giccs. És ezután a giccsről is elmélkedik egy sort…
Összességében nem igazán az én szájam íze szerint való volt ez a könyv, a szereplők többségének viselkedésével nem tudtam azonosulni, a sok, mélynek tűnni akaró filozofálás, a kevés történés együtt azt kellett volna, hogy eredményezze, hogy utáljam ezt a könyvet. Mégis volt benne valami megragadó, talán az, hogy a szereplők, ha nem is voltak túl szimpatikusak, de elég emberiek, hihetőek voltak, vagy talán az, hogy ez a könyv nem ítélt el senkit, nem akarta megmondani az olvasónak, hogy hogyan gondolkozzék a szereplőkről. Mindenképpen egyedi volt ez a könyv, s ha nem is fog maradandó nyomot hagyni bennem (mert valószínűleg nem fog), akkor sem bánom már, hogy húsz éve nem vágtam ki az ablakon.

Tetszési index:
75%

2018. július 10., kedd

Agatha Christie – Gyilkosság az Orient Expresszen


Tartalom:
Hercule Poirot a Közel-Keletről tér vissza Londonba. A legalkalmasabb közlekedési eszköznek az Orient expressz ígérkezik, Isztambultól Calais-ig. De legnagyobb megrökönyödésére már nincsen szabad hálófülke a közvetlen kocsiban. Pedig tél derekán nem szoktak ennyien utazni. És milyen különös társaság gyűlt össze! Orosz hercegnő, olasz utazó, magyar gróf, angol katonatiszt - és egy kellemetlen amerikai férfi. Vajon hova tartanak? Lehet-e köztük bármiféle kapcsolat?
A Balkánon aztán egy éjjel elakad a vonat egy hófúvásban. És gyilkosság történik... Még szerencse, hogy Poirot-nak szerzett ágyat régi barátja, M. Bouc. Ezért, mire az expressz továbbindul, sikerül felgöngyölíteni az egyik legrejtélyesebb esetet, amely Agatha Christie tolla alatt született.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
A 2017-ben készült filmet láttam a moziban tavaly. Teljes lelki nyugalomban ültem be a vetítésre, mondván, hogy én ezt könyvben már tuti olvastam, majd beugrik a film alatt az is, hogy ki a tettes, nem lesz itt semmi meglepetés. Aztán mégis volt… Szóval rájöttem, hogy mégsem olvastam a könyvet, vagy ha mégis, hát annyira régen, hogy semmire nem emlékeztem belőle.
Annyit mondok csak, szokatlan vége lett a filmnek, el is döntöttem hát, hogy a könyvet is el fogom olvasni. Így is tettem. Mivel tudtam a végkifejletet, így a tettes személyén nem kellett agyalnom, csak azon töprenghettem, hogy mennyi gyanús jel volt, ami elvezethet a megoldáshoz. Nos, szerintem sok volt, de azt hiszem, ha előbb a könyvet olvasom, akkor ott is csak azon a ponton jöttem volna rá a dolgokra, ahol a filmen, vagyis már nagyon a vége felé. Így, azt hiszem, igazán izgalmas kis krimi lett volna.
A film adott pár nevetséges jelenetet a könyvhöz, de pár része meg pont, hogy hihetőbb volt, mint a könyv. Így elég jól kiegészítették egymást.
Agatha Christie-nek ebben a könyvében sem ismerjük meg mélyen egyik szereplőt sem, egyikükkel sem lehet nagyon azonosulni, de pörögnek az események, s a lezárás az, ami a legmeglepőbb ebben a történetben. Főleg az, hogy milyen kurta-furcsa. A filmet ebből a szempontból jobbnak tartom, ott megmagyarázzák, hogy miért az a vége, ami.
Ettől még ez egy remek krimi, s csak azért nem tudok lelkendezve nyilatkozni róla, mert már ismertem a végét, így számomra nem volt izgalmas. De az nem a könyv hibája, hogy én előre lelőttem magamnak a poént a film megnézésével, hanem az enyém…

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
Az áldozatunk sok évvel korábban megölt egy kislányt, Daisy Armstrongot, ami közvetve a kislány szüleinek halálát is eredményezte. A Daisy és szülei baráti és családi köréből, volt alkalmazottaikból, s pár más érintettből összeálló társaság közösen gyilkolta meg a gyilkost, így igazságot szolgáltatván.
Nagyon agyafúrtan felépített krimi volt ez, olyan emberek igazoltak egymásnak alibit, akik elvileg nem ismerték egymást korábbról, így érdekük sem fűződhetett hazudni a másik érdekében. Tulajdonképpen Poirot-nak arra a következtetésre kellett volna jutnia, hogy nem ők tették, de ő természetesen rájött, hogy együtt követték el a gyilkosságot. Különösen, miután sorra derült ki a hálókocsi utasairól, hogy mindüknek volt valami közük az Armstrong-ügyhöz. A filmen nekem is ez lett gyanús: amikor már a harmadik utasról is kiderült, hogy köze volt Armstrongékhoz, egyértelmű lett, hogy ez nem lehet véletlen, s hogy mindenki benne kellett, hogy legyen a gyilkosságban.
A filmben felmerült az a lehetőség, hogy a gyilkos társaság megöli az őket leleplező Poirot-t, azonban végül – annak alátámasztásául, hogy ők nem is gyilkosok voltak, hanem igazságosztók – elvetik ezt a lehetőséget, s bajszos, belga barátunk ítéletére bízzák magukat, hogy az átadja-e őket a rendőrségnek. S ő úgy dönt, hogy futni hagyja őket, merthogy ők maguk is áldozatok, s csak egy férget öltek meg. A könyvben viszont fel sem merül a tettesekben, hogy ha Poirot-t megölik, akkor megúszhatnák a gyilkosságot. És nekem furcsa volt az is, hogy a könyvben Poirot milyen lazán futni hagyta a gyilkosokat, tulajdonképpen arra a két utasra bízta a döntést, akik őrajta kívül nem voltak még benne a gyilkosságban.
No igen, Agatha Christie könyvei nem a mély drámáiról, kemény morális kérdéseiről híresek, pedig ezt a történetet igazán könnyen megírhatta volna jóval drámaibbra, megindítóbbra, lehetett volna az egy nehéz morális döntés Poirot számára, hogy futni hagy-e gyilkosokat. De Agatha Christie a csavaros történetei miatt lett híres, nem komoly filozófiai kérdések boncolgatása vagy szépirodalmi alkotásai miatt. Így tulajdonképpen azt kaptam, amit vártam: egy pörgős, nem mindennapi krimit.  

Tetszési index:
80%

2018. július 1., vasárnap

John Grisham - Ha ölni kell

Tartalom:
Az Egyesült Államokban, a legsötétebb Délen két fehér férfi alkoholtól és kábítószertől megvadult állapotban megerőszakol és csaknem halálra kínoz egy tízéves fekete kislányt. A gyerek megaláztatástól és fájdalomtól félőrült apja bosszút áll: vérrel mossa le a lányát ért gyalázatot. És ekkor elszabadul a pokol: a Ku-Klux-Klan fehér keresztes jelvényei, zászlói elborítják a várost, a fajgyűlölő szervezet pogromot hirdet. Ebben az életveszélyes fenyegetésekkel teli légkörben kezdődik el a néger apa tárgyalása, amely lélegzetelállító izgalmak közepette veti fel a súlyos erkölcsi kérdést: igazolható-e az önbíráskodás ilyen szélsőséges helyzetben, vajon a törvény betűje, vagy az elemi igazságérzet a fontosabb?
A Ha ölni kell Grisham első regénye, amely csak később vált bestsellerré, és a belőle készült film is világsikert aratott.
(Forrás: bookline.hu)
Vélemény:
Láttam már a regény alapján készült filmet, többször is, tetszett is, de voltak benne dolgok, amik miatt rossz érzéseket keltett bennem. Ezek a dolgok megtalálhatóak voltak a könyvben is.
A regény fő kérdése, vagyis, hogy lehet-e jogállamban teret engedni az önbíráskodásnak, a szemet szemért elvnek, nem túl bonyolult, nem is túl eredeti, de a válasz, amit kapunk rá, némileg meghökkentő - legalábbis számomra az volt. Az ügyész kivételével valamennyi jogász és rendőr véleménye az, hogy Carl Lee Hailey jól tette, hogy megölte a kislánya megerőszakolóit, sőt kitüntetést érdemelne érte. Általános vélekedés, hogy ha egy fehér apa ölte volna meg a lánya fekete bőrű erőszaktevőit, akkor őt még vád alá sem helyezték volna. Még a Ku-Klux-Klan tagok is úgy gondolkodnak, hogy az erőszakolók azt kapták, amit megérdemeltek, csak azt tartják felháborítónak, hogy egy fekete végzett velük. Szóval a könyv magától értetődőnek veszi, hogy lehet önbíráskodni, s az egész ügyet faji kérdésként kezeli: ha az apát elítélik, azt kizárólag rasszista okból teszik majd, ha nem, akkor az jó, mert akkor úgy bántak vele, mint egy fehér emberrel.
Belátom, inkább csak jogi érvek szólnak amellett, hogy Carl Lee-nek igenis börtönben a helye: egy jogállamban az igazságszolgáltatás kizárólag az állam kezében lehet, ha ez alól kivételeket kezdünk engedni, akkor az az állam gyengeségét, tehetetlenségét mutatja. Magyarán ilyenkor az állam kvázi elismeri, hogy képtelen igazságot szolgáltatni, s ezért megengedi az állampolgárainak, hogy maguk tegyék meg azt. A baj ezzel csak annyi, hogy szélsőséges esetben anarchiához vezethet. A másik meg az, hogy kinek mi az igazságos, az igen szubjektív lehet. Például biztos vannak olyanok, akik igazságosnak tartják, hogy ha valaki bemegy a kertjükbe tyúkot lopni, akkor ők azt az embert szabadon lelőhessék.
A másik érv pedig az lehet, hogy az emberi élet szent és sérthetetlen, nem csak az államnak nem lehet joga elvenni azt (jelenleg Európában ez a tendencia, az USA kicsit más tészta, Carl Lee-re is várhat halálbüntetés, ha elítélik), hanem más embernek sem. Még ha olyan férgeket is öl meg valaki, akik megerőszakoltak és majdnem megöltek egy kislányt, még az is bűn, amiért börtönben a helye.
Carl Lee ügyvédjének, Jake Brigance-nek van egy lelkes joggyakornoka, Ellen Roark, akinek életcélja, hogy eltöröltesse a halálbüntetést. Kicsit különösnek találtam, hogy Ellen még csak meg sem említi, hogy Carl Lee-nek nem kellett volna megölnie a két erőszaktevőt. Pedig ha annyira nagy szentségnek tartja az emberi életet, ez kell, hogy legyen a véleménye. De bölcsen hallgat.
Így tehát ebben a regényben igazándiból nem az a kérdés, hogy rossz dolgot tett-e Carl Lee (erre egyértelmű nem a válasz), hanem az, hogy mennyire rasszisták az amerikaiak, elítélik-e csupán azért, mert fekete. Ez is lényeges kérdés persze, de ez nem jogi kérdés, s ezért számomra nem volt annyira érdekes. Nekem egyértelmű, hogy ha egy fehért nem ítélnének el Carl Lee tettéért, akkor őt sem kellene, merthogy (elvileg) egyenjogúság van még a csodás USA-ban is.
Nem akarok zsákbamacskát árulni, szerintem Carl Lee bűnös, nem azért, mert fekete, hanem azért, amit tett. Előre megfontolt szándékkal (tehát nem hirtelen felindulásból és pláne nem kóros elmeállapotban) követett el két brutális gyilkosságot. Én börtönbe zárnám, ha nem is nagyon hosszú időre. De ebben a könyvben ez az opció fel sem merül. Vagy szabadon engedik vagy halálbüntetésre ítélik, kicsit szélsőséges az amerikai jogrendszer, ha igaz az, hogy csak ezek a lehetőségek megengedettek ilyen bűncselekménynél.
Számomra az volt még érdekes és kicsit zavarbaejtő ebben a könyvben, hogy milyennek mutatta az igazságszolgáltatás rendszerét. Egészen pontosan az embereket, akikből az igazságszolgáltatás rendszere összeáll. Nos, elsősorban mindegyiküket az érdekli, hogy győztesen kerüljenek ki Carl Lee peréből. Jake azért akar győzni, mert akkor dőlnének hozzá az új ügyfelek, az ügyész azért akar nyerni, mert az szabad utat biztosítana számára a kormányzói székbe. És céljuk elérése érdekében az ügyvéd és az ügyész trükköznek, felhasználják a sajtót, befolyásolják az esküdteket, sőt még az egyik esküdt lefizetése is felmerül opcióként. A bírók esetében a cél az, hogy ne váljanak a közvélemény és támogatóik szemében antipatikussá, mert akkor nem választanák meg őket újra, szóval ők a megúszásra játszanak, nekik az a győzelem. S ennek érdekében hoznak egy sor kifogásolható döntést.
Szóval a kép, amit fest ez a regény az igazságszolgáltatás rendszeréről, nem túl hízelgő. Persze minden rendszer csak annyira jó, amennyire az emberek azok, akik alkotják. Nincsenek nagy illuzióim azzal kapcsolatban sem, hogy a magyar igazságszolgáltatás nem működik-e sokszor pont ugyanannyira elfogultan és korruptan, mint az amerikai. De akkor is eléggé lehangolt ez a könyv.
Ja igen, még annyi, hogy a regényben kb. minden második-harmadik jogász alkoholista... Nem tudom, lehet, hogy ez az arány helytálló az amerikai, de talán még a magyar jogászok közt is, de akkor sem találtam túl szimpatikusnak, hogy az író alkoholistának állította be a jogászokat.
SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
A regény végén Carl Lee-t felmentik. Nem is ez a lényeg, hanem az, ahogy ez a döntés megszületik az esküdtszékben. A bíróságot körbevették ezerszámra a feketék, akik Carl Lee felmentéséért tüntettek. Gyakorlatilag megfélemlítették az esküdteket, hiszen igen valószínűnek tűnt számukra, hogy ha bűnösnek mondják ki Carl Lee-t, akkor a feketék meglincselik őket. Így lényegében aközött választhattak, hogy döntésképtelenek lesznek vagy pedig felmentik a férfit. Ha nem hoznak döntést, akkor pár hónappal később egy másik esküdtszék tárgyalná újra az ügyet, akik ugyanolyan nehéz helyzetben lennének, mint ők most, s az ő családtagjaik, barátaik köréből kerülne ki ez az esküdtszék. Így lényegében nem marad más lehetőségük, mint felmenteni Carl Lee-t. Persze az író nem mondta ki ennyire nyíltan, hogy csupán azért mentették fel a férfit, mert nem tehettek mást, hanem kanyarított egy megható jelenetet, amiben az egyik esküdt megkérte a többit, hogy képzeljék el, hogy a kislány, akit megerőszakolnak szőke és kék szemű, a két férfi pedig fekete . Majd kérte őket, hogy képzeljék el, hogy a kislány az ő lányuk, és írják le egy cédulára, hogy mit tennének a férfiakkal. És mind azt írták le, hogy megölnék őket. Így mentették fel Carl Lee-t.
A filmben emlékeim szerint úgy játszódott le ez a jelenet, hogy Jake Brigance a védőbeszédében kérte az esküdteket, hogy képzeljenek el ezt meg azt (ld. fentebb), s azok pusztán ennek hatására mentették fel Carl Lee-t. Ha jól emlékszem, az a körülmény, hogy az esküdtek kvázi életveszélyben voltak, a filmből kimaradt.
Tetszési index:
75%

2018. június 30., szombat

Szabó Magda: Álarcosbál


Előzmények:
Én ezt a könyvet már olvastam tinédzser koromban, s bár mély nyomokat nem hagyott bennem, azért most egy molyos kihívás kapcsán eszembe jutott, s végül újra is olvastam a kihívás teljesítése érdekében.

Tartalom:
A kamaszkornak éppúgy megvannak a titkai, külön problémái, mint a felnőttek világának, és szerencsés az, akinek van kivel megosztania, ha valami - mosolyra vagy könnyre fakasztó éri. Legtermészetesebb társunk, akivel valóban minden megosztható, az édesanyánk, de mit tegyen az a kislány, aki élete e legfontosabb szereplőjét csak fényképről, és apja, nagyanyja emlékei alapján ismerheti, aki a mindent megosztás lehetőségét a második világháború véres eseményei között születése órájában elvesztette. Álarcot visel, idegenül kóvályog napjai apróbb buktatói között, egy hangra vár, mely sose szólhat hozzá már, amelyre pedig akkor is ráismerne, ha valóságban sose hallotta. Vagy mégis lehet, lesz megoldás, mert az igazi édesanyák megváltozott formában visszatérnek elhagyott kincsükhöz, s az álarcosbál forgatagában ott kering az a fiatal nő, aki Boros Krisztina sorsának megoldását sokáig úgy szorítja a kezében, hogy maga se tud róla, de minden álcát lesodor egyszer a jóvátételt diktáló élet?
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Aranyos volt ez a történet, igazándiból nem volt benne semmi váratlan fordulat, de mégis le tudott kötni. Pedig a szereplők időnként nagyon szájbarágósan mondják meg egymásnak a tutit, hogy hogyan is kellene a másiknak helyesen élnie. Illetve egészen pontosan Éva néni gondolta azt, hogy megmondhatja mindenkinek, hogy mit tegyen. Engem ez irritálni kezdett elég hamar. Úgy általában véve az is zavart, hogy mennyire tökéletesnek alkotta meg ezt a nőalakot az írónő: elhivatott, a gyerekekkel törődő tanár és mellette nagy életbölcsességgel is rendelkezik, mindenkinél okosabb… Sajnálom, de nekem valahogy mégsem volt szimpatikus ez a karakter, valahogy túl magabiztos és túl erőszakos volt és úgy általában túl sok volt. Kíváncsi lennék, Szabó Magda magáról mintázta-e?
A magának való, mindig morc Lujza nénit viszont egészen eredetinek találtam. Kár, hogy ő csak mellékszereplő volt. A tragikus múltját – hogy édesapja milyen szeretetlenül nevelte, s ez az oka annak, hogy most egyedül él és magányos – viszont kicsit túltolta az írónő szerintem. Mindenki maga felelős a saját életéért. Lujza fiatal felnőttként már olyan életet választhatott volna magának, amilyet akart, szabadon barátkozhatott volna. De nem tette.
Bár a happy end nem lehetett kétséges ebben a történetben, a vége azért elég meghatóra sikerült. Lehet, hogy már majdnem nyálas is volt, de azért szerintem még éppen nem.
Azt hiszem, én ehhez a könyvhöz már kicsit öreg vagyok, mert semmi nagyon mélyenszántót nem tudott mondani nekem az életről, de a fiatalabbak számára érdekes lehet szerintem.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
Amin tényleg meghatódtam, az Krisztina édesanyjának levele volt. Bár nagyon nem valószerű, hogy valaki vajúdás közben ilyen szép levelet fogalmazzon, de mindegy, ettől még hatásos volt.
Azt viszont nagyon furának találtam, hogy Krisztina kéri meg Éva néni kezét az apjának, s nem elég, hogy ezt így egymás közt elintézik, utána még az apával is közlik ezt a tényt. Kvázi kiherélik a szerencsétlent, nem dönthet saját maga arról, hogy kit vegyen el feleségül. Nekem ez túl emancipált volt így.
Azt is furának tartottam, hogy Krisztina a lánykérése után rögtön Mamaként kezdi emlegetni Éva nénit. Tudom, hogy az igazi anyjáról nem volt semmi emléke és Zsuzsának hívta magában, de akkor is, ezt túlzásnak tartottam. Vagy ha az anyja emléke ennyire nem jelentett neki semmit, akkor miért is volt olyan boldogtalan ez a kislány attól, hogy árva? Csak azért, mert belenevelték, hogy annak kell lennie? Bár egyébként valószínűleg ez volt a helyzet.

Tetszési index:
65%

Jodi Picoult – A nővérem húga


Tartalom:
Amerika keleti partvidékén egy tipikus kertvárosi házban él egy tipikusnak korántsem mondható háromgyermekes család. A legidősebb testvér, Jesse már a "sötét oldalon" jár; a középső lány, Kate súlyos leukémiás, akinek életben maradásáért a két szülő ádáz küzdelmet vív; a húg, Anna pedig a tudomány jóvoltából eleve azért született, hogy genetikailag megfelelő donor legyen a nővére számára.
Amikor a beteg Kate körül forgó családi élet ellen lázadó tizenhárom éves Anna bepereli szüleit, hogy önrendelkezési jogot nyerjen a saját teste fölött, minden megbolydul. A lelki örvények egyre mélyebbre húzzák a jogászból lett főfoglalkozású anyát, a tűzoltó-mentős-amatőr csillagász apát, a kényszerűen koraérett gyerekeket, sőt még az Annát képviselő fiatal ügyvédet és annak elvesztettnek hitt kedvesét is. A krízishelyzetet a népszerű írónő felváltva láttatja a hét szereplő szemével, bravúrosan váltogatva az idősíkokat is. Miközben egy lebilincselő, gyorsléptű regény fejezetein nevethet-zokoghat az olvasó, olyan hitelesen elevenedik meg előtte a kertvárosi otthon, a kórház, a tárgyalóterem és a tűzoltólaktanya világa, mintha dokumentumfilmet nézne. A végkifejlet pedig majdnem akkora meglepetéseket tartogat, mint egy krimi.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Valamikor sok éve láttam a regény alapján készült filmet, s bár elég sok filmre nem emlékszem utólag, ennek a cselekményére elég részletesen emlékszem. (A címére egyébként pont nem, de amikor elolvastam a könyv fülszövegét, rögtön beugrott, hogy filmen én ezt már láttam.) És azért nem felejtettem el, mert elég elgondolkodtató és elég szomorú is volt a film.
És ilyen volt a regény is.  De azért nem volt teljesen ugyanolyan, mint a film, hiszen itt beleláttunk minden fontosabb szereplő fejébe (mindegyikük elbeszélő is volt), s így jobban meg tudtam érteni őket, mint a filmen. Azt hiszem, ott nem igazán találtam szimpatikusnak az édesanyát, itt jobban megértettem őt. Nagyon rossz érzés volt olvasni ezt a könyvet, mert együttéreztem az édesanyával, Sarával, aki bármit megtett volna érte, hogy életben tartsa Kate-et, ugyanakkor láttam azt is, hogy Kate betegsége mivé tette a családja életét, s bizony megfordult a fejemben, hogy lehet, hogy mindenkinek jobb lenne, ha Kate meghalna. Mert így mind nyomorultan, fél életet élnek (Kate maximum negyedet), nélküle pedig – az idő ezt a sebet is begyógyítaná – tudnának újra teljes életet élni. Jó, ha esetleg nem is teljeset, mert Kate elvesztése halálukig nyomasztaná őket, akkor is többet, mint egy fél.
Úgy néz ki, mintha fentebb nagyon kimatekoztam volna, hogy kinek mennyit ér az élete, nyilván nem erről van szó, ez nem pontosan kiszámítható és egyébként is csak az én véleményem azzal kapcsolatban, hogy mennyire tud a többi családtag teljes életet élni egy haldokló árnyékában.
Én a halállal még mindig nem tudok mit kezdeni, pedig lehet, hogy 34 évesen már illene tudnom elfogadni azt, hogy egyszer mind meghalunk és nem olyan nagy drámaként kezelni ezt. Nekem ez nem megy, és így vannak ezzel a regény szereplői is. Pedig ők tizenpár éve asszisztálnak Kate haldoklásához. Ami azért furcsa, mert nekem ez alapján a könyv alapján is, meg a – szintén rákos gyerekekről szóló – „Csillagainkban a hiba” alapján is az volt a benyomásom, hogy a haldoklók maguk egy idő után már nem félnek. A környezetük, a családjuk viszont nem tudja elfogadni, hogy meg fognak halni. Ezek szerint meghalni könnyebb, mint nézni azt, ahogy egy szerettünk szenved és hal meg? Nem tudom, lehet. Biztosat csak az mondhatna ez ügyben, aki mind a kettőt kipróbálta, s ezt egyrészt nem kívánom senkinek, másrészt ugye, elmondani már nem tudná nekünk a véleményét (bocs, ez morbid humor, tudom).
Ide betoldanék utólag egy kis kiegészítést: az egyes családtagok az el nem fogadás különböző szintjein vannak. Sara nem hajlandó beszélni sem Kate haláláról, úgy csinál, mintha a lánya örökké élne, viszont Anna, Brian és Jesse azt már kvázi tényként kezeli, hogy Kate hamarosan meg fog halni, de mégis mind nyomorultul érzik magukat a bőrükben ettől, és egymással sem képesek beszélni erről. Szóval igazából ők sem tudják elfogadni, hogy Kate meg fog halni, inkább csak beletörődtek a ténybe.
Az egyetlen, ami nem tetszett a könyvben, az Campbell (az ügyvéd) és Julia szerelmi nyűglődése volt. Látjuk azt, hogy min megy át a Fitzgerald család, mennyit szenvednek és milyen boldogtalanok, és akkor itt van ez a hülye párocska, akik ha tudnának egymással őszintén beszélni, rögtön megoldódna minden gondjuk… Lehet, ha egy másik könyvben olvasok róluk, akkor nem találtam volna őket ennyire nevetségesnek, de itt annak tűntek nekem.
Illetve Jesse (Kate és Anna bátyja) karakterével volt még az a problémám, hogy őt nem tudtam teljesen megérteni, hogy mit miért tesz, mit akar azzal elérni, amit tesz. Vagy lehet, hogy semmit, csak így adja ki magából, hogy ő is szenved? Csak ő nem attól, hogy haldoklik vagy hogy donorként kell leélnie az életét, hanem a láthatatlanságtól, hogy a szüleinek már nincs energiájuk arra, hogy vele is törődjenek.
És akkor a regény végéről is pár szót. Szerintem itt nagy eltérés van a filmhez képest, s bevallom ezt a csavart a könyv legvégén én a könnyebb megoldásnak tartottam az írónő részéről, és mint ilyen nem tetszett. Ha már ír erről a témáról egy ilyen komoly és jó könyvet, akkor ne válassza a könnyebb utat a lezárásnál se. Ez elég gyáva dolog volt tőle szerintem. De ezt leszámítva tetszett a könyv, nem volt vidám olvasmány, de átérezhető és elgondolkodtató volt.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
Nekem olyan érzésem volt, hogy Jesse mintha kicsit az írónő számára is láthatatlan lett volna, nem igazán törődött vele, hogy az ő sorsa is kapjon valamilyen rendes lezárást a regényben. Ugye, lebukott az apja előtt a gyújtogatásaival és az apja megfogadta, hogy törődni fog vele, és a regény legvégén Kate egyetlen odavetett mondatából kiderül, hogy Jesse-ből rendőr lett, tehát sínre került az élete. Nekem csak az nem volt világos, hogy ez hogyan történt. Hiszen Anna, akivel véd- és dacszövetséget alkottak, meghalt. Persze lehetett volna egy története ennek is, meg lehetett volna magyarázni Jesse jellemfejlődését, de az írónő ezt megspórolta magának. A deviáns kis Jesse-ből kiváló állampolgár lett és kész.
A regény végén Anna autóbalesetben meghal, Kate megkapja a veséjét és onnantól kezdve, úgy tűnik, makkegészséges lesz. A filmen szerintem viszont Kate vagy meghal, vagy a család beletörődik a halálába és elbúcsúznak tőle (van egy megható tengerparti jelenet is benne, azt hiszem).
Nos, én a könyv verzióját azért tartom gyáva megoldásnak, mert Anna itt is kivívta magának a jogot a bíróságon, hogy ő döntsön arról, Kate-nak adja-e a veséjét, és az írónőnek igenis be kellett volna vállalnia, hogy akkor Anna dönt valamit. Nekem egyébként kb. rohadt mindegy lett volna, hogy mit, hiszen arról szólt az egész regény, hogy ebben a helyzetben nincs jó döntés, de a döntés lehetőségét meg kellett volna adnia Annának. De nem, helyette ezt a hű, de könnyfakasztó, a gordiuszi csomót egy suhintással átvágó lezárást választotta.
Azért sem tetszett ez a befejezés, mert ez kvázi Sarát igazolta, aki a végsőkig kitartott amellett, hogy Annának Kate-nek kell adnia a veséjét. Így Anna és minden szereplő, aki kiállt mellette a perben, utólag önzőnek és kishitűnek tűnik. Kicsit ugyan tompítja ennek az élét, hogy Kate biztatta Annát a perre, de akkor is. Így kvázi az lett a könyv tanulsága, hogy minden haldoklóba foggal-körömmel kell kapaszkodnia a hozzátartozóinak, csak mert tízezerből egy esetben csoda történik. Szerintem pedig van, hogy tudni kell elengedni őket, ez nekik is könnyebbség lehet adott esetben.

Tetszési index:
88%

2018. június 23., szombat

Matthew Quick – Napos oldal


Előzmények:
A könyvből készült filmet láttam anno moziban, az annyira nem hatott meg, de valamennyire azért kíváncsivá tett a regényre. No, azért nem nagyon, mert csak most jutottam el oda, hogy elolvassam és most is csak azért, mert kezembe akadt a könyvtárban.

Tartalom:
Patnek van egy elmélete, miszerint az élete egy film. Egy film, amelynek nemcsak főszereplője, de nézője is egyben, és amelynek rendezői székéből maga Isten dirigál. Egy film, amelynek csak és kizárólag akkor várja hepiend a végén, ha kiállja a maga elé állított próbatételeket. Ezek után talán nem meglepő, hogy Pat frissen szabadult egy elmegyógyintézetből. És az sem, hogy egyik leküzdendő akadállyal szembesül a másik után: senki sem hajlandó beszélni vele a nagy Ő-ről, aki jelenleg ex, kedvenc csapata vereséget vereségre halmoz, a talán még nála is furcsább Tiffany folyton ott liheg a nyakában, az új pszichiátere pedig mintha házasságtörésre biztatná a gyógyulást elősegítendő. És ha ez még nem lenne elég, egy világhírű szaxofonos kísérti!
A regény elbűvölő utazásra invitál Pat elméjébe, ahonnan ugyan kissé torz, ugyanakkor végtelenül szívszorongató és szórakoztató is a kilátás. Ahonnan mi is nézői lehetünk Pat filmjének, amely néha szomorú, néha vidám, mint maga az élet.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Nagyon elcsúsztam az értékelések írásával, ezt a könyvet is már kb. három hete befejeztem, úgyhogy lehet, hogy kicsit elnagyolt lesz ez az értékelés, nem fogok mindenre pontosan emlékezni a könyvvel kapcsolatban. Arra az egyre viszont biztos jól emlékszem, hogy négy másik regényt is elspoilerez: A nagy Gatsbyt, a Búcsú a fegyverektől-t, A skarlát betűt és Az üvegburát. Én ezek közül csak A nagy Gatsbyt olvastam, szóval kicsit morcos lettem, amiért a másik háromnak a végét elárulta a könyv, illetve egészen pontosan Pat.
Láttam anno a filmet és az alapján nekem az volt a benyomásom, hogy ez a történet inkább Tiffanyról szól, de nem, elvileg Pat a főszereplő, ő a regény elbeszélője is. Patet elmegyógyintézetben kezelték sokáig, s kiestek neki dolgok (például azzal sincs képben, hogy mennyi időt töltött ott), nem tudja azt sem, hogy miért került oda, ahogy arra sem emlékszik, miért hagyta el a felesége. Sőt azt sem tudja elfogadni, hogy elhagyták, ragaszkodik ahhoz, hogy most csak egy kis „különidő”-t töltenek Nikkivel.
Pat teljes viselkedését az határozza meg, hogy megfeleljen vele a feleségének, ezért gyúrja hülyére magát (illetve nyilván feszültség-levezetésnek se rossz), ezért kezd olvasni (Nikki irodalomtanár), ezért akar mindenkivel kedves és megértő lenni (Nikki sokszor mondta neki, hogy nem az).
Nem tudom, milyen az, ha valakinek pszichés problémái vannak, de itt Pat sokszor nagyon durván beszűkült tudatállapotban volt, a nyilvánvalóról sem volt hajlandó tudomást venni, és szerintem kb. egy ötéves gyerek szellemi színvonalán nyilvánult meg. Ahogy a napos oldalt hajszolta (vagyis, hogy előbb-utóbb boldognak kell lennie Nikkivel), ahogy méregbe jött, ha az olvasott könyvnek nem happy end volt a vége (és a négy közül egyiknek sem volt az), ahogy dührohamok törtek rá, ha valaki szembesíteni próbálta a valósággal, engem egészen komolyan egy hisztis ötévesre emlékeztetett. Elhiszem, hogy ezzé tesz egy történelemtanárt az, ha elmebeteg (vagy esetleg csak az elmegyógyintézetben alkalmazott kezelés hatása lett ez?), de engem egy idő után irritált a stílusa.
Bevallom, én Tiffanyt se tudtam megérteni, vajon miért akaszkodik rá egy másik „dilinyósra”, Patre, mit akar tőle? Igaz, mindkettejük múltja csak a könyv végén derül ki pontosan (addig hadd agyaljon rajta a kedves olvasó, ugyebár), de számomra attól sem váltak szimpatikusabbá, hogy megtudtam, mitől „borult el az agyuk”.
Nekem az is érthetetlen volt, hogy a férfi szereplők egymással értelmesen kb. csak a fociról tudtak beszélgetni, s ez volt a barátságok, de a Pat és apja közti viszony fő meghatározója is. Hát ööö… az amerikai fociról éppen fogalmam sincs, de én más sportra sem vagyok így rákattanva, szóval ezt se tudtam hova tenni.
Szóval úgy általában véve ez a könyv idegen volt nekem, nem tudtam azonosulni a szereplőkkel, nem értettem a viselkedésüket, és hogy egészen őszinte legyek, én a regény befejezését se tudtam hova tenni. Valamennyire azért érdekes volt egy pszichés beteg gondolataiba, gondolkodásmódjába belelátni, de annyira azért nem voltam odáig ettől a könyvtől.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
A könyv végén kiderül, hogy Pat azét került elmegyógyintézetbe, mert mikor Nikkit rajtakapta a szeretőjével, majdnem megölte a férfit. Nikki ezután természetesen elvált tőle, és a szeretőjével alakított új családot, született két gyerekük is. És ezeket az információkat Pat kitörölte az agyából, de miért? Hogy rajonghasson egy olyan nőért, aki megcsalta és elhagyta? Érthetetlen volt ez nekem. Egyébkén már nem emlékeztem a filmből arra, hogy mi a helyzet Nikkivel, szóval egy ideig azt hittem, hogy Pat esetleg megölte őt.
Nem vagyok pszichiáter, de azt se értettem, hogy Pat miért dilizett be ettől az esettől évekre. Oké, nyilván nem volt boldog tőle, hogy megcsalta a felesége, még azt is el tudtam fogadni, hogy úgy elborult az agya, hogy majdnem megölte a szeretőt, de ez legfeljebb egy átmeneti beszámíthatatlanságot okozhatott szerintem. Annyi kiderült azért a könyvből, hogy a Nikkivel való kapcsolata korábban sem volt tökéletes, közel nem volt annyira oda a feleségéért (mint mondjuk a bedilizése után), akkor Pat miért nem tudott továbblépni? Miért menekült tagadásba és abba, hogy imádja Nikkit, amikor ezt korábban nem érezte iránta?
Tiffany története kicsit szimpatikusabb volt: a rendőr férjét úgy csapta el egy részeg sofőr, hogy mikor utoljára beszélt vele, azt mondta neki, hogy kicsit kevesebbet kéne szeretkezniük, és ezen a férje megsértődött. Ezért aztán Tiffanyt bűntudat gyötörte és bárkivel lefeküdt csak, hogy közben a férjére gondolhasson. Tiffanyval jobban együtt tudtam érezni, mint Pattel, de nekem ez is nagyon fura volt, hogy valaki a gyásztól szexmániás lesz. Értettem volna, ha depressziós vagy meg akarja ölni magát, de hogy nimfománná váljon tőle… És azt se értettem, hogy mitől szeret bele Patba? Csak mert ő nem akarja megdugni, mint a többi férfi?
És akkor a regény legvége az, hogy Pat közli Tiffanyval, neki is szüksége van rá. Legalább nem hazudja azt, hogy szereti. Merthogy nem, előtte levág egy olyan dumát, amiből kb. az derül ki, hogy ha Niki nem lehet a párja, akkor jó lesz Tiffany is, hiszen Tiffany legalább törődik vele, Niki meg nem… Nem tudom, ezt happy endnek szánta-e az író, én nem éreztem annak. Szerintem Tiffany jobbat érdemelne Patnél.

Tetszési index:
67%