2017. augusztus 15., kedd

Jeff Lindsay – Dermedt, dacos Dexter (Dexter 3.)

Előzmények:
Az Agave Kiadó egy nyári akció keretében igen olcsón árulta a Dexter sorozat részeit (kivéve az első kötetet), úgyhogy úgy voltam vele, megveszem a 2. és 3. részt, aztán ha tetszenek, könyvtárból vagy máshogy beszerzem a többit is. Nem ítéltem fontosnak az 1. rész elolvasását, mivel a sorozatot végignéztem, úgy voltam vele, a lényegével tisztában kell lennem.
A 2. részről már olvasható ajánló a blogon.

Tartalom:
Dexter Morgan hozzászokott a borzalmak látványához, annál is inkább, mert szereti maga elkövetni őket. A külvilág felé példaszerű életét egyetlen szabály szerint éli: csak a nagyon rossz embereket szabad megölni. Dexter szorgosan dolgozik a miami rendőrségnél vérnyom elemzőként, segíti menyasszonyát két csodálatos (és némiképp egyedi) gyermekének felnevelésében, és tervezgeti a telihold fényében tett kis kirándulásait. Aztán minden megváltozik.
Helyszínelni hívják egy hátborzongató kettős gyilkossághoz és Dexter Sötét Utasa valami egészen dermesztőt érzékel, és mindent hátrahagyva megfutamodik. Belső Hangja nélkül Dexter egyedül kényszerül megbirkózni a helyzettel - követelőző testvéréről, Deborah-ról, kissé túlpörgött menyasszonyáról, Ritáról és minden idők legijesztőbb esküvőtervezőjéről nem is szólva. Ennél is nyugtalanítóbb azonban, hogy Dexter lassan rájön, hogy valami nagyon sötét és nagyon hatalmas vetett szemet rá. Tudásának minden morzsájára szüksége van ahhoz, hogy megtalálja ellenségét, illetve meglelje és megértse a Sötét Utast. Hogy megtalálja, fel kell tennie a kérdést, amit sosem mert: kicsoda a Sötét Utas, és honnan jön?
(Forrás:bookline.hu)

Vélemény:
Dexter morbid humora, elbeszélésmódja ugyanaz volt itt is, mint a sorozat előző kötetében, ezeket most is szerettem. Ugyanígy igaz erre a kötetre is, hogy Dex szenvtelen stílusa érzelemmentessé teszi az egész könyvet, olyan, mintha a többi szereplőnek se lennének érzései és ez picit zavaró.
Nem tetszett, hogy Dexter környezetében most már feltűnően magas az abnormális egyéniségek száma. És nem a Dex által üldözött sorozatgyilkosokra értem ezt, hanem a magukat normálisnak mutató szereplőkre (Masuoka, Doakes őrmester, Cody és Astor). Hát hogy van ez, aggódnom kéne, hogy engem is biztos ennyi degenerált vesz körül, csak nem tudok róla? Vagy esetleg Dexter kifejezetten vonzza őket és ezért hemzsegnek körülötte? Akkor is kicsit sok volt már ez nekem.
Még ennél is kevésbé tetszett nekem, hogy a Sötét Utast mitikus lényként, démonként ábrázolta a könyv. Holott eddig Dexter a saját személyisége részének tekintette a sötét oldalát, s épp ezért tartotta szörnyetegnek magát. Ehhez képest most kitalálta az író, hogy egy Dextertől független entitás szállta meg őt, az hordozza magában a gyilkolás vágyát és képességét is (távollétében Dex képtelen ölni). Ez nekem nagyon nem jött be, mert ez megadja Dexternek a felmentést, hogy nem is a saját akaratából gyilkol, hanem egy másik lény kényszeríti erre. Eddig pont azt bírtam Dexterben, hogy ő tudja magáról, hogy szörnyeteg, de próbál jó lenni, főleg az elhunyt nevelőapja iránti hűségből. Az író ezzel a démonos magyarázattal elvette Dexter jellemének a felét, s kijelentette, az nem is ő. De akkor ki ő? Valami széplélek? Nem, egyszerűen ezt nem vette be a gyomrom.
Összességében azért még ez a könyv se volt rossz, de sokkal kevésbé tetszett, mint az előző kötet. A mitikus-misztikus blabla nélkül sokkal jobb is lehetett volna.

Tetszési index:

60%

Jeff Lindsay – Drága, dolgos Dexter (Dexter 2.)

Előzmények:
Az Agave Kiadó egy nyári akció keretében igen olcsón árulta a Dexter sorozat részeit (kivéve az első kötetet), úgyhogy úgy voltam vele, megveszem a 2. és 3. részt, aztán ha tetszenek, könyvtárból vagy máshogy beszerzem a többit is. Nem ítéltem fontosnak az 1. rész elolvasását, mivel a sorozatot végignéztem, úgy voltam vele, a lényegével tisztában kell lennem.

Tartalom:
Amikor éppen nem a miami rendőrség kötelékében dolgozik, Dexter minden rendelkezésre álló szabadidejét barátnőjével, Ritával és annak két tüneményes gyermekével tölti. Sörözik, tévét néz, bújócskázik, és a legjobb úton halad afelé, hogy sorozatgyilkosból ideális családapává váljon. De mennyi időnek kell eltelnie, amíg a benne lakozó Sötét Utas nem kényszeríti Dextert arra, hogy engedje újra szabadon dühödt démonait?
Aztán egy különösen brutális és perverz sorozatgyilkos kezdi szedni az áldozatait Miamiban, akinek a módszerei még magát Dextert is megrémisztik. Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ezt a szörnyeteget csak egy másik szörnyeteg kaphatja el.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Ami tetszett a könyvben, az Dexter gyilkos humora, s ugyanez volt az oka annak is, hogy annak idején végignéztem a filmsorozat összes epizódját. Hitelesnek találtam, hogy Dexter mindent szenvtelenül ír le, a többi emberről, pláne azok érzéseiről elég felszínesen tud csak nyilatkozni. Ugyanakkor ettől meglehetősen sivár lett a könyv, azt a látszatot keltette, mintha a többi szereplőnek sem lennének érzelmei, nem csak Dexternek. Így nem tudtam megérteni, hogy Deborah miért szeretett bele Chutskyba, vagy Rita miért Dexterbe.
Voltak utalások a könyvben az első részben történtekre, de csak röviden és azoknak az eseményeknek nem volt különösebb jelentőségük az ebben a kötetben történtek szempontjából. Úgyhogy szerintem ez a könyv az első rész olvasásának mellőzésével is jól követhető (igaz, én láttam korábban a filmsorozatot, úgyhogy nekem nem ez a könyv „mutatta be” Dextert).
Érdekes volt, hogy a szereplők közül Dexter volt a legjobb nyomozó, pedig jó pár rendőr karakter volt a könyvben (többek közt Dex húga, Deborah), ami azt eredményezte, hogy ők elég ostobának tűntek. De hát lehet, hogy azok is...
Összességében az a véleményem, hogy ez a könyv jól ábrázolja, hogy milyen lehet egy sorozatgyilkos lelkivilága (bár gyanítom, a valóságban közel sincs annyira jó humora az átlag sorozatgyilkosnak, mint Dexternek). Ugyanakkor a szenvtelen elbeszélésmód azt eredményezte, hogy nem izgultam igazán semmiért és senkiért. Nem érdekelt kinek és hány végtagját vagdossa le a könyv főgonosza (aki nem Dexter) vagy hogy ki hal meg a könyv végéig (mivel azt tudtam, hogy Dexter és Deborah tuti életben maradnak). Szóval jó volt, jó volt, de különösebben mély nyomot bennem biztos, hogy nem fog hagyni ez a mű.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdést.)
Furcsa volt, hogy bár Dexter agymunkával könnyen megtalálja a végtagtalanító sorozatgyilkost a könyv végén, az mégis túljár az eszén és elkapja őt. És a végén Deborahnak kell megmentenie Dexet! Ez nagyon furcsa leosztás volt nekem.

Tetszési index:

70%

2017. augusztus 11., péntek

Dan Wells – Partials – Részben ember (Részlegesek 1.)

Előzmények:
Bevallom, ezt a könyvet leginkább azért olvastam el, mert csatlakoztam a „Legjobb thrillerek a molyok szerint” kihíváshoz, melynek vészesen közelít a lejárati határideje, s annak teljesítésébe beszámíthatom e kötetet (s a trilógia folytatásait is, de azokat valószínűleg már csak később fogom olvasni, ha egyáltalán valaha).

Tartalom:
Az emberi faj a teljes megsemmisülés szélén áll, miután a Részlegesekkel - az emberekhez megtévesztésig hasonlító, ám mesterségesen előállított szerves lényekkel - folytatott háború megtizedelte a népességet. Az ott bevetett RM nevű vírus néhány tízezerre redukálta a túlélők számát, akik Long Islanden rendezkedtek be, míg a Részlegesek rejtélyes módon visszavonultak. Bármikor lecsaphatnak újra, de ennél is sürgetőbb probléma, hogy egy évtizede nem született az RM-re immúnis csecsemő.
Kira, egy tizenhat éves orvostanhallgató a saját bőrén tapasztalja meg, ahogy az RM miatt az emberiség maradéka lassan kipusztul, miközben a kötelező terhességi törvény a polgárháború szélére sodorja őket. Kira nem hajlandó tétlenül nézni az eseményeket, mindent elkövet, hogy megtalálja a vírus gyógymódját. Erőfeszítései közben döbben rá: mind az emberiség, mind a Részlegesek túlélése azon múlik, sikerül-e felfednie a két faj közötti kapcsolatot - amelyet az emberiség vagy elfelejtett, vagy soha nem is tudott róla.
Dan Wells, a Nem vagyok sorozatgyilkos méltán elismert szerzője izgalmas utazásra invitálja az olvasót egy olyan világba, amelyben maga az emberi lét fogalma kérdőjeleződik meg - ahol emberi mivoltunk egyben a legnagyobb hátrányunk és egyetlen reményünk a túlélésre.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Nyaralás alatt olvastam a könyvet, amikor is többnyire már hulla fáradtan álltam neki az olvasásnak esténként, s lehet, hogy ez nem tett jót ennek a könyvnek, mert nem igazán tudtam odafigyelni rá vagy beleélni magam, de nekem az volt az érzésem végig, hogy ennyire lapos, kiszámítható sztorit, ennyi uncsi, ostoba, gyerekes karaktert én még egyetlen könyvben nem nagyon láttam (olvastam).
Kira karakterében tetszett, hogy nem az a legnagyobb problémája, hogy mi van a fiújával vagy hogy van-e egyáltalán fiúja. Ugyanakkor az, ahogy fensőbbségesen leugatta a többi gyereket, meg ahogy egymaga a világ megmentésére tört, mert ő majd a minimális orvosi ismereteivel azért is meg fogja találni az RM gyógymódját, hát az nevetséges volt.
Ennél nevetségesebb már csak az volt, hogy az úgynevezett felnőttek semmilyen erőfeszítést nem tettek, hogy megtalálják a gyógymódot. Helyette inkább kényszerszaporodást vezettek be, ami nagyon okos dolog, mert ha születik évente mondjuk két immúnis gyerek, attól tuti nem hal ki majd az emberiség… Brávó!
Maga a világ, amit elénk tárt az író, nem volt rossz, egy emberi és egy majdnem emberi faj maradt a Földön, s a könyv végére úgy tűnik, egyik sem élhet túl a másik nélkül. Csak azt nem tudtam elhinni, hogy ennyire hülyén viselkedne mindkét faj egy világvége esetén. Fájdalmasan ostobák voltak, de tényleg.
Nagyon bugyuták voltak a cselszövések is szerintem. És a tudományos részek is, ahogy a vírusról írt, a fajtáiról, a gyógymódjáról, hát egyszerűen nem hittem el, hogy így működik egy vírus. Nagyon durván áltudományosnak hangzott minden, amit erről a vírusról megtudtunk a könyvben. Ez volt a legfontosabb tényező abban, hogy nem tudtam komolyan venni a könyvet.
Tetszett ugyanakkor, hogy bizonyos szereplőknek (Marcus, Xochi) adott humort az író, az ő beszólásaikon azért jókat tudtam derülni.

Tetszési index:

65%

2017. augusztus 9., szerda

Dan Wells – Szörnyeteg úr (John Cleaver 2.)

Előzmények:
A sorozat első kötetét már olvastam és az tetszett, így nem volt kérdés, hogy folytatni fogom a sorozatot. Már csak azért is, mert molyon csatlakoztam a „Legjobb thrillerek a molyok szerint” kihíváshoz, és annak teljesítésébe is be tudom ezt számítani.

Tartalom:
A Nem vagyok sorozatgyilkosban John Wayne Cleaver megmentette a városát egy olyan hidegvérű mészárostól, aki még az általa bálványozott sorozatgyilkosoknál is rettenetesebb tetteket vitt végbe.
De úgy tűnik, a démon nem volt egyedül, és az eltűnése egy új fenevadat hozott Clayton megyébe. Lassan újra gyűlni kezdenek az áldozatok a hullaházban, és John egy új rejtéllyel találja szemben magát, amely megoldásra vár.
John azonban már megízlelte a gyilkolás ízét, és lehet, hogy a sötétebbik oldala, amit eddig fegyverként használt a harcban - az a rémisztő alteregó, akit csak Szörnyeteg úrként emleget - most átveszi az uralmat.
Claytonban senki nincs biztonságban, amíg John le nem győzi két legádázabb ellenfelét: az ismeretlen démont, akit meg kell ölnie, és a belső démonját, aki elől nem menekülhet.
Ez a díjnyertes kötet még több borzongást és izgalmat ígér, mint a trilógia előző része. Dan Wells előre is bocsánatot kér a rémálmokért.
(Forrás:  libri.hu)

Vélemény:
Ez a könyv jóval kevésbé tetszett, mint a sorozat első része. Ennek egyik oka, hogy részben az első kötet megismétlése volt: abban, ahogy bemutatta John személyiségét, a szabályokat, amiket követ és amik visszatartják attól, hogy gyilkoljon, meg ahogy ismertette a hullabalzsamozás mikéntjét (amit az első kötet olvasásakor még borzongatónak találtam, de itt már nem). Ennél is rosszabb, hogy volt, hogy ugyanazokat a poénokat is sütötte el, mint az első kötetben, például ahogy azon élcelődött, hogy nem érezné helyénvalónak, hogy az első pszichológusa halálát egy másik pszichológus segítségével dolgozza fel. (Mellesleg mit kellene ezen feldolgoznia??? Hiszen szociopata.)
Aztán a családi hisztijeiket sem éreztem hitelesnek. Ahogy az anyja folyton csesztette, hogy miként viselkedjen, hogy még a rossz gondolatokat is távol tartsa magától, azt, hogy John testvére, Lauren egy bántalmazó hapsit talált magának, olyat, amilyen az ő apjuk is volt, végül azt, ahogy az anyjuk próbálta kimenteni Laurent ebből a kapcsolatból, nagyon-nagyon erőltetettnek éreztem. Nem voltak benne igazi érzelmek szerintem, csak ilyen műhisztiknek tűntek. Irritáltak. Nagyon.
Aztán nem értettem azt se, hogy John miért döntött úgy, hogy randizgatni kezd Brooke-kal. Hiszen külön szabályrendszert épített ki korábban pont azért, hogy nehogy rákattanjon a lányra. De aztán egyszer csak úgy gondolja, hogy ááá, ő elég erős, tuti nem fog bekattanni és megölni a lányt. Hogy mi van??? Hiszen szociopata vagy, öregem és folyamatosan pengeélen táncolsz!
Aztán a gyilkos kiléte és természete is nagyon hasonlatos volt az első részhez, mégis jóval gyengébben volt kidolgozva szerintem, de ezt majd a spoileres részben fejtem ki.
És nem tetszett a könyv legvége sem, de ezt is majd a spoileres részben részletezem.
Kérdés, hogy akkor mit szerettem ebben a könyvben? A morbid humorát bírtam most is, ahogy az első részben is, de kb. ez az egyetlen pozitívum, amit mondani tudok róla. Lehet, hogy ez a sorozat már a második részénél kifáradt és értelmetlen továbbolvasnom? Nem is tudom, azért egyelőre nem tettem le róla teljesen, hogy elolvasom valamikor a harmadik kötetet is, hátha az jobb lesz.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)
Természetesen a gyilkos ezúttal is egy démon volt. Mert arrafelé, ahol John lakik, démonok potyognak az égből is… Na jó, ez még tűrhetően ki volt magyarázva, hiszen az új démon, aki FBI ügynöki álcában tengeti életét, az első kötetben megölt démont keresve bukkant fel Johnék városában.
De az, hogy ennek az új démonnak, Forman ügynöknek nincsenek saját érzései, és az emberek érzelmeit veszi át, azok lesznek a saját érzései is, ez nagyon fura volt. Minek neki egyáltalán az a sok érzelem? Miért az intenzív érzelmek, pl. félelem, düh kellenek neki? Miért nem voltak neki megfelelőek a szerinte gyenge érzelmek, pl. szeretet, szerelem? Erre nem volt semmi magyarázat. Az első részben a démon nem szeret gyilkolni, csak a túlélése érdekében teszi. De Forman szórakozásból kínoz és öl meg nőket. Persze nincsenek saját érzelmei, így nyilván nincs bűntudata se. De akkor is, miért pont ezzel a tevékenységgel üti el az időt? Miért nem extrém sportot űzőkkel lóg együtt és élvezi az adrenalin hatását, vagy háború sújtotta helyeken élvezkedik a sok nyomorúságon és halálon?
Nem értettem a könyv végét se. John felhívja Forman társát (aki vélhetőleg maga is démon) és megfenyegeti, hogy őt is levadássza. Konkrétan azt mondja, hogy ő egy démonvadász. Hát beszarás, nekem nem úgy tűnt, hiszen bár már megölt két démont is, de hajszálon múlt, hogy nem John patkolt el ezen alkalmakor, hanem a démon. Honnan ez a fene nagy önbizalom? És akkor mostantól tényleg vadászni fog a démonokra? Teljesen átmegy a sorozat misztikusba, olyan lesz kb., mint a Buffy, a vámpírok réme sorozat, csak könyvben? Mert köszi, de én azt nem kérem.

Tetszési index:

52%

2017. július 18., kedd

Naomi Novik – Rengeteg

Előzmények:
A Mini-könyvklub keretében olvastuk/olvassuk ezt a könyvet júliusban. Mivel nem vagyok nagy fantasyrajongó, enélkül valószínűleg nem olvastam volna el soha.

Tartalom:
Agnyeska szereti csendes faluját a völgyben, az erdőket és a csillogó folyót. Kis világának peremén túl azonban a gonosz varázslattól sötétlő Rengeteg burjánzik, melynek árnyéka a lány életére is rávetül.
Népét egy szigorú varázsló oltalmazza a Rengeteg hatalmától, a Sárkányként ismert mágus azonban szörnyű árat követel a segítségéért: tízévente egy hajadont. Ahogy közeleg a kiválasztás ideje, Agnyeska félelme egyre nő, mert tudja, hogy legjobb barátnőjére, a szépséges és bátor Kasjára fog esni a Sárkány választása, és senki sem mentheti meg a rá váró rettenetes sorstól.
Amikor azonban a Sárkány eljön, nem Kasja lesz az, akit elragad.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Ez az a könyv, amiről el tudom ismerni, hogy objektíve egy nem rosszul megírt alkotás, szubjektíve viszont kb. egyáltalán nem tudott lekötni.
Volt benne két olyan főszereplő, akik tűz és víz (a Sárkány – aki ember, nem sárkány – és Agnyeska), volt köztük kémia, sok kalandba keveredtek, még a személyiségük is jól be volt mutatva, tök jó is lehetett volna ez. De sajnos totál nem tudtak érdekelni, hidegen hagyott végig, hogy ők vagy más él-e, hal-e, mi lesz velük. Nem tudom, ennek mi lehetett az oka, talán az, hogy túl nagy hangsúly volt az akción, különösen a regény második felében, így az egyes szereplők sorsa, tragédiája nem volt annyira érdekes.
Szépen kidolgozott világot épített fel nekünk az írónő, részletgazdag volt, kicsit talán túlságosan is alaposan írt le mindent az írónő. Valamivel többet bízhatott volna az olvasói fantáziájára.
Meg kell jegyeznem, hogy a könyv elején nekem kicsit sok volt a lökdösődés, birkózás Agnyeska és a Sárkány közt, ráadásul egyértelmű szexuális felhanggal (mintha egy fura, agresszív előjátékot adtak volna elő). Egy darabig azt hittem, erotikus fantasyba torkollik a könyv, de aztán nem lett igazam, vagy csak úgy félig-meddig. Fura volt ez is, mert én előzetesen azt vártam ettől a könyvtől, hogy ez egy gyerekmese lesz, mint amiket kiskoromban olvastam a királylányról és a hétfejű sárkányról. De nem pont az lett. Kicsit beugratós könyv ez, mert ha egy anyuka/apuka megveszi a fantasyrajongó tizenéves gyerekének, akkor egy füst alatt letudhatja a szexuális felvilágosítást is, ugyanis van egy igen részletgazdag szexjelenet a regényben.
Szóval összességében ez egy kicsit túlírt, pörgős cselekményű fantasy, jó karakterekkel és némi erotikával. Nem rossz könyv ez, tényleg, csak nekem nem adott semmi maradandót, s elég lassan is haladtam vele, mert még csak nem is nagyon szórakoztatott. Örültem volna, ha lett volna benne egy kis humor (mint pl. a Vámpírok múzsája c. könyvben) vagy valami mondanivaló (mint pl. A varázslókban), de egyik sem volt. Így számomra ez egy gyorsan feledhető könyv lesz, azt hiszem.

Tetszési index:

55%

2017. június 28., szerda

Lev Grossmann – A varázslók (A varázslók-trilógia 1.)

Előzmények:
A Mini-könyvklub keretében olvastuk ebben a hónapban a könyvet, enélkül nem valószínű, hogy valaha elolvastam volna, mert az ilyen varázslós dolgok annyira nem csigáznak fel.

Tartalom:
A többi fiatalhoz hasonlóan Quentin Coldwater sem hisz a varázslatokban egészen addig, míg egy zártkörű és titkos egyetem hallgatója nem lesz New York egy eldugott részében. S noha a tanulás évei úgy telnek, mint bárhol máshol barátokra tesz szert, rendszeresen lerészegedik, majd idővel lefekszik valakivel, akibe beleszeret , a titkos tudás örökre megváltoztatja őt. Kitűnően sajátítja el a modern varázstudományt, ám a szíve mélyén mindig is vágyott nagy kalandot és boldogságot nem kapja meg hozzá. Egy nap a barátaival azonban felfedeznek valami hatalmasat, ami mindent megváltoztathat.
A varázslók komor történet a felnőtté válásról, második esélyekről és arról, hogy ha valamit nagyon görcsösen akarunk, akkor talán soha nem kapjuk meg. A könyv a 2009-es megjelenését követően hatalmas vitát váltott ki és nagyon megosztotta a fantasy műfaj kedvelőit vannak, akik nem is hajlandóak ekként tekinteni rá, hanem kortárs regényként kezelik , de emiatt csak többen és többen olvasták el. Végül óriási siker és New York Times Bestseller lett, többek közt George R. R. Martin, John Green, Audrey Niffenegger és William Gibson is rendkívüli elismeréssel méltatta, ráadásul a folytatásokkal a szerző végleg lefektette a 21. századi fantasy alapköveit.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Az elején azt gondoltam erről a könyvről, hogy rosszul megírt, de tele van jó ötletekkel, aztán később örültem, mert úgy találtam, hogy van valami mondanivalója, de ez a tanulság egy idő után már túl szájbarágós volt, aztán a regény végül kapott egy teljesen elbaltázott befejezést, ami tökéletesen ellentmondott a könyv mondanivalójának (illetve annak, amit én annak véltem). Így most akkor hááááát, nem tudom, összességében inkább nem tetszett, mint igen, és valószínűleg nem fogom folytatni a sorozatot.
De akkor azzal kezdeném, hogy mi tetszett benne. Például az, hogy a varázslás ebben a könyvben nem huss és pöccből áll, hanem keményen tanulni és melózni kell érte, hogy sikerüljön. (Tudom, a Harry Potter sorozatban is előfordul olyan, hogy nem tudnak egy bűbájt megfelelően elsütni a szereplők, de ott akkor sem túl hangsúlyos a varázslás melós jellege.)
Tetszett az a rész, amikor arról vitáztak, hogy a varázslás Isten által ránk hagyott teremtő eszköz vagy sem. Ha létezne varázslás, tuti, hogy lennének olyanok, akik erről képesek lennének vitázni, így ez nagyon valószerű volt nekem.
Tetszett, hogy volt mondanivalója a könyvnek. Ez szerintem az, hogy nem szabad az életben folyamatosan csak vágyakozni. Mert ha az ember mindig valami másra vágyik, mint amije van, akkor örökké elégedetlen és boldogtalan lesz. Ez a tanulság számomra akkor vált szájbarágóssá, mikor Alice is Quentin arcába vágta, holott már korábban is egyértelmű volt, hogy a fiú a viselkedésével örökös boldogtalanságra kárhoztatja magát.
Más kérdés, hogy egyetértek-e ezzel a tanulsággal. Akkor nem, ha azt jelenti, hogy nem szabad vágyakozni egyáltalán. Szerintem vágyai és céljai igenis legyenek az embernek, de közben tudni kell elégedettnek lenni azzal, amink épp van. Nem mondom, hogy nekem ez mindig megy, de azért közel nem vagyok az a depressziós pöcegödör, mint Quentin. (Ez egyébként nem bántás akar lenni, Quentin karaktere nagyon hiteles szerintem, csak épp nem annyira dobja fel az olvasót az örökös sirámaival.)
Tetszett, hogy itt nem feketék vagy fehérek a szereplők, mindenkiben van mindkettőből. Tetszett, hogy itt a főgonosz nem egy másik, „külsős” ember/lény (ld. Voldimorti), hanem a szereplők maguk azok, valójában elsősorban ők maguk teszik tönkre a saját életüket, nem tőlük független külső tényezők/lények. Persze szomorú is, hogy ilyenek, remélem azért a valóságban nem ennyire reménytelenül elcseszett a mai fiatalság, mint ebben a könyvben.
Tetszettek a – többnyire – hihető karakterek. Bár hitelesek, de jellemzően eléggé ellenszenvesek is, ezért megkedvelni a többségüket sajnos nem nagyon tudtam. Úgyhogy akkor rögtön mondanám is, hogy ez viszont nem tetszett (vagyis az, hogy kevés a szerethető karakter).
Nem tetszett, hogy semmi szabályszerűség nem volt abban a világban, amit az író elénk tárt. Abban, hogy ki mit és miért tud varázsolni és mást épp miért nem, semmi logikát nem tudtam felfedezni. Abban sem, hogy ebben a könyvben miért kedvelik egymást egyes szereplők, mások miért utálják. Ezek a nagy érzelmek nekem nem voltak eléggé megalapozva. Quentin miért szerelmes Juliába, aki egy nyafka liba? Alice miért szerelmes Quentinbe, aki egy p*cs? Penny miért veri meg Quentint a könyv elején, mikor az nem ártott neki semmit? Quentin miért tojik a szülei fejére olyan látványosan, mivel érdemelték ezt ki? Szóval egy csomó érzelem csak ott van a könyvben, de érthetetlen, hogy hogy kerültek oda.
Mit is mondhatnék összegzésül? Nekem jobban bejött, mint a Harry Potter (más varázslós könyvhöz sajnos nem tudom mérni, mert mást nem olvastam), de valahogy akkor sem tudtam szeretni igazán ezt a regényt. Ennek a fő oka, azt hiszem, a befejezése, de ezt a spoileres részben fejtem ki. A másik oka az lehet, hogy Quentin viselkedése, személyisége elég taszító volt. Nem mondanám, hogy utáltam őt, de az tuti, hogy nem kedveltem.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)
Miért volt Quentin annyira ellenszenves nekem? Mert mindig külső tényezőktől várja, hogy elhozzák számára az örök boldogságot. Nem szeret otthon a szüleivel élni, hát elmegy varázslónak, mert az biztos csupa móka és kacagás , aztán mikor kiderül, hogy azért sokat is kell ám melózni, hogy varázsló lehessen, akkor megint elkezdi boldogtalannak érezni magát. Azért lediplomázik, de utána elkezd vedelni és megcsalja a barátnőjét, Alice-t. Mikor lebukik, akkor azt reméli, hogy egy fantasy könyvben megírt varázsvilágba, Filloryba való menekülés megoldja a problémáikat. Merthogy kiderül, hogy Fillory valóban létezik.
Aztán Filloryról is kiderül, hogy nem csupa mese habbal, akkor megint elégedetlen kezd lenni. És ekkor Alice végre rászánja magát, hogy felvilágosítsa a fiút, hogy mennyire hülye: közli vele, hogy az örökös elvágyódásával boldogtalanságra ítéli magát. Ekkor Quentin magába száll és újra egymásra találnak Alice-szel.
Ezzel nekem csak az volt a problémám, hogy kizárt, hogy egy ilyen hihetetlenül ostobán viselkedő fiú megvilágosodna attól, hogy valaki rászól, hogy hülye.
De mindegy is, mert számukra késő, Alice feláldozza magát, hogy Quentin élhessen. Quentin ezután elhatározza, hogy szakít a varázsvilággal és normális, emberi életet kezd élni. Mármint valamit, ami szerinte az átlag emberi élet lehet, de én megsúgom nektek: ez nem az. Szóval szerez magának egy állást, ahol nem kell dolgoznia, de kap jó kis fizetést, teng-leng, sajnáltatja magát, de lényegében nem csinál semmi hasznosat.  Ezzel nem is lenne semmi baj, ha ez egy ideiglenes állapot lenne nála, és később összeszedné magát, de nem! Ő azt gondolja, hogy ettől a semmittevéstől akkor most jól fel is nőtt és felelősségteljes emberré vált… És ezen én nagyon, de nagyon felhúztam magam.
És akkor jöjjön a könyv befejezése, ami a legborzasztóbb ebben az egész regényben. Eljönnek Quentinért a varázsló barátai, akikkel Filloryban járt, és elhívják magukkal, hogy menjenek vissza oda és legyenek királyok és királynők. Ráadásként csatlakozik hozzájuk Quentin korábbi szerelme, Julia is. Hát naná, hogy Quentin felhagy a szenvedéssel (szenvelgéssel) és velük tart. És itt a vége.
Hogy mi a problémám ezzel a befejezéssel? Hogy azt sejteti, a mesevilágba menekülés majd megoldja Quentin minden problémáját. Holott a könyv eddig arról szólt, hogy pont, hogy nem! Hogy arra következtethetünk, Quentin a mártírkodásával kiérdemelte ezt a jutalmat. (Szerintem max. egy pofán rúgást érdemelt ki, de mindegy.) Hogy a könyv azt sugallja, Quentin felnőtt attól, hogy úgy csinált egy darabig, mintha normál emberi életet élne, s mivel felnőtt, így már a helyén fogja tudni kezelni a Fillory jelenséget. Ugyan kérem, Quentin ott folytatja, ahol abbahagyta: megint Fillorytól fogja várni, hogy elhozza neki megérdemelt boldogságát. Quentin az örök infantilis. De ez a jó hozzáállás, legalábbis a könyv befejezése ezt sugallja. És ezzel pofán tojja mindazt, ami korábban volt a mondanivalója. Hát csak ennyi bajom van ezzel a fináléval.
Még az a komoly problémám is volt ezzel a könyvvel, hogy nem tudtam komolyan venni a Fillory-világot. A regény elején ez a hely úgy jelenik meg, mint amit csupán kitaláltak, s egy ötrészes fantasy sorozatot írtak belőle. Mikor én ezeket a részeket olvastam, megállapítottam magamban, hogy ha ez a fantasy könyvsorozat tényleg létezne, a legostobább sztori lenne a világon, annyira nevetséges dolgok voltak benne (pl. gyerekek benne a királyok és királynők, két kos benne az isten, az Órák Úrnője a főgonosz). Így aztán mikor oda jutottunk, hogy Filloryt komolyan kell venni, mert létezik, hát finoman szólva nem vettem könnyen az akadályt.
A másik, amit elég nevetségesnek tartottam, hogy a hihetetlenül ijesztő Fenevad arcába belóg egy leveles ág (a könyv végén kiderül, hogy azért, hogy leplezze a személyazonosságát, de ez most mindegy). Szóval akkor el kellett képzelnem egy nagyon gonosz lényt, aminek folyton a pofájába lóg egy ág. Ha látni is akar valamit, akkor vajon időnként odébb fújja? Szóval ezt se tudtam túl komolyan venni. A regény egyébként elég brutális is volt, komoly vérengzések voltak benne, de ezek mellett olyan sok volt a nevetséges elem, hogy a végeredmény groteszk lett szerintem.

Tetszési index:

65%

2017. június 16., péntek

Josh Malerman – Madarak a dobozban

Tartalom:
Valami rémisztő dolog garázdálkodik odakint, amire nem szabad ránézni. Egyetlen pillantás elég ahhoz, hogy az ember őrült, kegyetlen gyilkossá váljon. Senki sem tudja, mi az, és honnan jött. A szörnyűséges hírek egyre gyakoribbá válnak. Majd a tévé elsötétül, a rádió elhallgat, és az internet is összeomlik. A telefonok elnémulnak. Az ablakon pedig nem lehet kinézni többé. Mára csak maréknyi túlélő maradt, köztük Malorie két gyermekével, akiket az egyetlen lehetséges módon nevel: a négy fal között. A folyóparti, elhagyatott ház ajtaja zárva, a függönyök behúzva, az ablakokra matracok szögelve. Egyetlen esélyük, hogy elmenekülnek egy másik helyre, ahol talán biztonságban lehetnek. De az előttük álló út elrettentő: harminc kilométer a folyón, egy evezős csónakban bekötött szemmel! Csak Malorie találékonyságára és a gyerekek éles hallására támaszkodhatnak. Egyetlen rossz döntés is végzetessé válhat. És valami követi őket. De vajon ember, állat vagy szörnyeteg?
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Ez a könyv rendesen beparáztatja az embert, az biztos. Én zömében fényes nappal olvastam a regényt, de így is rendesen borzolta az idegeimet. Teljesen hihetően mutatja be azt, hogy milyen rettegni attól, hogy meglátsz valamit, amit nem akarsz. Mert ha meglátod, megölsz másokat, s végül magadat is.
Elgondolkodtam azon, hogy az emberek vajon miért ragaszkodnak annyira a látásukhoz. Tudom, durván hangzik, de ha kizárólag az okozza a vesztüket, hogy látnak, akkor miért nem vakítják meg magukat? Vagy legalább pár embert, és őket küldik ki felderítőnek. Nem mondom, hogy én azonnal örömmel kiszúrnám a saját szemem hasonló szituációban, de azért… Ha arról kellene döntenem, hogy meghaljak vagy megvakuljak, remélem, tudnám az utóbbit választani.
Jó volt a regény felépítése, párhuzamosan olvashattunk arról, hogy Malorie a folyón menekül a gyermekeivel és arról, hogy miként jutottak idáig. Mivel csak ő és a két gyermek maradt, ezért azt tudni lehetett előre, hogy a többi szereplő számára nem lesz happy endes a történet, és bevallom, ettől csak még jobban cidriztem, hogy mi fog történni és mikor.
Érdekes volt, ahogy Malorie a gyermekeihez viszonyult. Tárgyilagosan menedzselte őket, kb. mint egy osztályfőnök. Még nevet sem adott nekik, ők csak a Fiú és a Lány voltak, de ennek, azt hiszem, értettem az okát, Malorie nem adott nevet nekik, hátha akkor kevésbé kötődik hozzájuk, így nem rázza meg annyira esetleges haláluk sem.
A könyv végén azért belekerültek butaságok is a történetbe, túl sok lett hirtelenjében a dráma, s nekem nagyon hihetetlennek tűnt kb. minden, ami a regény végén történt. De ettől még a könyv hangulata, világa nagyon jól eltalált volt.
Immáron rutinos sci-fi olvasóként nem vártam, hogy kiderül, kik a lények, akiktől megbolondulnak az emberek. Nem vártam azt sem, hogy lesz gyógymód az őrületre, s azt sem, hogy sikerül elűzni e lényeket. Egyszerűen csak a világvége végét vártam, s az összességében elég érdekes lett szerintem.
Azért azt nem értettem, hogy ha a lények nem agresszívak (már pedig nem voltak azok, hiszen csak fel-alá mászkáltak, de senkit sem támadtak meg), akkor miért nem tettek valamit annak érdekében, hogy ne őrjítsék meg az embereket. Vagy legalább ne akartak volna mindenhova bemenni. Nem fogták fel, hogy mit okoztak? Ennyire buták? Arra a következtetésre kellett jutnom, hogy igen, s ez kicsit levont a lények ijesztő voltából, de azért nem sokat. A másik lehetőség az, hogy a lényeket egyszerűen nem érdekelte, mit okoztak. De ez nem valószínű, mert elég kíváncsiaknak tűntek.
A „Madarak a dobozban” cím nagyon túl volt magyarázva a regényben. Minden magyarázat nélkül is világos volt számomra, hogy Malorie és társai olyanok, mint a dobozba (ketrecbe) zárt állatok, mert nem mernek kimenni az utcára. Aztán szereztek egy doboz madarat maguknak, amiket jelzőőrként használtak. Így a metafora már nem csak metafora lett, hanem igazi madarak, igazi dobozban. Aztán – biztos, ami biztos – el is magyarázta az író, hogy igen, Malorie-ék olyanok, mint ezek a madarak… Elismerem, ez egy jó cím, felkelti a figyelmet (miért pont dobozban vannak a madarak, és nem kalickában, és egyáltalán hogy jönnek ide a madarak, amikor világvége van???) és elég baljóslatú is, de azért kicsit kevésbé szájbarágósan még jobb lett volna.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)
Nem tudtam eldönteni, hogy Malorie és Tom közt volt-e valami, mármint romantikus értelemben. Ha Tom tovább élhetett volna, vajon összejöttek volna? Kedvelték egymást, bíztak egymásban, tartották egymásban a lelket, de azt hiszem, csak ennyi volt köztük. Az író még csak halványan sem utalt romantikára köztük, szóval ez egy abszolút romantikamentes könyv volt.
Tetszett, hogy azért egy-két kérdésre kapunk választ a könyvben (bár természetesen semmi lényegesre). Például kiderül, hogy a lények látványa az állatokat is megőrjíti, s ez válasz a könyv címe kapcsán felmerülő kérdésre is: miért dobozban vannak a madarak, s nem kalitkában? Hát azért, hogy ne golyózzanak be.
Végül pedig kifejteném, hogy miért volt hihetetlen a könyv vége. A vesztüket egy őrült, Gary okozza, akit befogadnak. Malorie elolvassa az őrült gondolatait tartalmazó füzetet: Gary azt hiszi, hogy aki elég intelligens, az megérti a lényeket, nem őrül meg tőlük. Holott valójában Gary azért nem őrült meg tőlük, mert már őrült volt, mikor a lényeket először látta. Na mindegy, szóval Malorie rájön, hogy Gary őrült, mégsem szól róla rögtön mindenkinek, hanem jó sokáig halogatja a dolgot, majd végül mindenki előtt az őrült arcába vágja, hogy tudja, hogy őrült. Nagyon értelmes megoldás.
Aztán az is logikus volt nagyon, hogy hagyták Dont a pincében kuporogni, míg be nem golyózott Gary agymosásának hatására. Miért nem beszélgettek vele? Akkor nem került volna Gary hatása alá. Eleve azt sem értem, hogy nem vették észre, hogy Don visszacsempészte Garyt a házba, de mindegy.
Nem értem, hogy halhattak meg mind, mikor Don leszedte a sötétítőket és kinyitotta az ajtókat. Miért nem takarták le rögtön a szemüket? Miért nem rohantak ki a házból, mikor látták, hogy a többiek megőrülnek?
Azt sem értettem, hogy Olympia – miután látott egy lényt, tehát megőrült – miért csak magát öli meg, miért nem támad Malorie-ra vagy a saját gyerekére? Sőt a gyerekét Malorie-ra bízza. Nem annyira lényeges, de az is fura volt, hogy a kutyájuk, Victor amikor meglátott egy lényt, csak magát kezdte el szétmarcangolni, de nem támadt Malorie-ra. Érthetetlen Olympia és a kutya viselkedése is, hiszen a lények hatása elvileg az, hogy az ember ámokfutó lesz tőle. No mindegy.
És akkor jöjjön az egész történet legérthetetlenebb része: Malorie gyakorlatilag a többiek hulláján átgázolva veszi fel a telefont, s kerül kapcsolatba Rickkel, aki elmondja, hogy van egy közösségük, ami befogadná Malorie-ékat. Ez milyen szerencse már, hiszen alig öt perce halt meg Malorie összes barátja! Na de tekintsünk el attól, hogy az időzítés túl tökéletes. Fontosabb, hogy Rick nem hajlandó elmenni Malorie-ért. Sem ő, sem más, a kisujját sem hajlandó mozdítani értük, Malorie-nak kell elküzdenie magát hozzájuk. Ez mekkora baromság már! Ha Rickék olyan jól szervezettek, akkor miért nem tudják megmenteni őket? Sőt, nem is az, hogy nem tudják, de meg se próbálják! Ez volt számomra a legkevésbé hihető dolog a könyvben.
Azt sem értettem, hogy a könyv szerint Malorie sokszor beszél telefonon Rickkel, mielőtt megszakad a kapcsolat. Viszont mikor találkoznak, Rick gyakorlatilag nem tud semmit Malorie-ról, meglepődik, hogy csak két gyerek van vele. Nem tud Malorie társainak haláláról sem, pedig ők már az első telefonbeszélgetésük idején halottak voltak. Mégis akkor miről beszélgethettek Malorie-val, az időjárásról? Olyan lényegtelen dolgokról viszont nem, hogy mi van Malorie barátaival… Vagy Malorie hazudott neki ezekben a kérdésekben? Nem valószínű.
Szóval a könyv vége kicsit összecsapott volt nekem, igazán kár érte, mert egyébként a regény hangulata igazán  magával ragadó volt.

Tetszési index:
81%