2019. augusztus 28., szerda

John Scalzi – Vének háborúja (Vének háborúja 1.)


Tartalom:
John Scalzi a Vének háborújában egy olyan világot ír le, ahol az ember már űrbéli gyarmatokon él, és folytat kegyetlen harcokat újabbakért a Gyarmati Véderő vezetésével. Erre mindenképp szükség van, ugyanis az erőforrások szűkösek, lakható bolygókból pedig kevés van, és emiatt a kivándorlást erősen korlátozzák a Földről. Sokaknak csak az a lehetőség marad, hogy a hetvenöt éves kort elérve jelentkezzenek katonának, majd két év frontszolgálat után letelepedjenek valamelyik kolónián, busásan megjutalmazva. Nem csak emiatt hangzik csábítónak ez a lehetőség: a közvélekedés szerint a Gyarmati Véderő valamilyen módszerrel meg is fiatalítja az embereket, hiszen öregekkel nem lehet harcba indulni.
Úgyhogy John Perry két dolgot tett a hetvenötödik születésnapján. Meglátogatta a felesége sírját, majd belépett a hadseregbe. Csak két évet kell túlélnie. Azt viszont még ő sem sejti, hogy milyen megpróbáltatások várnak rá – a brutális háborúk és az otthon fényévekre nyúló távolsága örökké megváltoztatja az embert. Valami sokkal különösebbé és veszélyesebbé.
(Forrás: bookline.hu)

Véleményem:

1. Karakterek:
Ha egy szóval kéne jellemeznem a szereplőket, akkor azt mondanám, szórakoztatóak. A nyugger újoncok, a kiképzőtiszt, de még az űrlények is azok, bár nem mind ugyanabból az okból.
A nyugdíjas terminátoroknak – vagy legalábbis azoknak, akikkel John Perry összebarátkozik – mind van humoruk és önkritikájuk, s általában igen őszinték is (túl őszinték), így többnyire elég mulatságos párbeszédeket bonyolítanak le.
A kiképzőtiszt pont olyan otrombán viselkedik, mint az amcsi háborús filmek kiképzőtisztjei, de Perryt megkedveli, s a kissé egyoldalú „beszélgetéseik”, amikor Ruiz főtörzsőrmester úgy dicséri Perryt, hogy közben be is szól neki, viccesek voltak.
Az űrlényeknek viszont nincs humoruk egyáltalán, róluk olvasni pusztán azért volt sokszor mókás, mert a viselkedésüket emberi szemszögből írta le Perry, ami miatt furcsának tűnnek.
Persze nem csak móka és kacagás ez a könyv, hiszen elvileg háborúról szól, sok ember meg is hal benne. Sok jó ember, akiket ugyan nem ismertünk meg nagyon mélyen – hiszen a regény Perry szemszögéből íródott – de azért szimpatikusak voltak. A haláluk leírása sokszor pátoszos, de még éppen nem hányingert keltően hatásvadász. És persze meghal néhány idegesítő és ostoba ember is, őket nyilván kevésbé sajnálja az olvasó.
Háborús borzalmak, humor, hősiesség, halál, ezek együtt egy elég könnyen fogyasztható, olvasmányos könyvet adnak. És azt hiszem, van benne örök szerelem is…
Tetszett, hogy a könyvben a szereplők nem tökéletesek, kiderül például, hogy Perry megcsalta a feleségét és vice versa, mégis kitartottak egymás mellett, mert szerették egymást.
Tisztában vagyok vele egyébként, hogy a könyv szereplői nem reálisak, ennyire nem viccesek az emberek a valóságban, pláne egy háborúban, de nekem ez így tetszett.
2. Cselekményszövés:
Nem volt különösebben izgalmas a cselekmény, bár egy meglepő fordulat azért akadt benne. John Perry bevonulása, katonai kiképzése és pár, űrlény elleni csatája adta a regény történetét, néhány „vidám” kitérővel, amiből azt tudhattuk meg, hogyan haltak meg a barátai bevetés közben.
SPOILER:
Nem tudom, az író által kitalált világ mennyire eredeti, mivel háborús, űrlényes könyveket nem nagyon olvasok, de erős a gyanúm, hogy elég klisés, mert filmekben láttam már hasonlókat.
A nyuggerek tudatát a bevonulásuk után egy fiatal és genetikusan feljavított (macskaszem, fotoszintetizáló zöld bőr, stb.) klón testbe „sugározzák át”, ezzel mennek kiképzésre, ahol azt tanulják meg, hogy hogyan használják harcban az új testüket és az új, spéci fegyverüket. Megtanulják azt is, hogy az űrlények viselkedése kiszámíthatatlan, nem szabad náluk arra apellálni, hogy az emberhez hasonlóan reagálnak. Aztán harcolni mennek, ahol sokan meghalnak, s a regény legnagyobb fordulataként az derül ki, hogy Perry feleségének, Kathynek a klónja is a hadseregben szolgál, az úgynevezett Szellemhadtestben. Mivel Kathy meghalt még azelőtt, hogy bevonulhatott volna, így a klón testbe, amit készítettek számára, nem tudták átsugározni a tudatát. A testet azonban nem hagyták veszni, engedték, hogy a saját személyisége kifejlődjön. Így ő valamennyire Kathy, de mégsem teljesen ő.
Nyilván közel kerülnek egymáshoz ezzel az új Kathyvel, akit egyébként Jane Sagannak hívnak és akinek John megmentette az életét, s a regény úgy végződik, hogy Jane küld Johnnak egy üzenetet, miszerint ha mindketten megérik a nyugalomba vonulást, akkor szeretne majd vele élni egy farmon. John pedig tudja, hogy ha nem is ebben az életében, de valamikor még viszont fogja látni a feleségét.
Szóval a sztori nem egy nagy cucc, de az űrlények közt akad egy érdekes faj, a konszuk, akik látszólag sportból harcolnak a többi fajjal, de elpusztítani nem akarják őket, sőt azt szeretnék, hogy fejlődjenek. Csak azt nem tudjuk meg, hogy mit akarnak, mivé fejlődjenek az emberek. Kíváncsi vagyok, hogy a sorozat későbbi részeiből ez kiderül-e. Van egy gyanúm, hogy nem…
3. Írói stílus:
Ami ezt a sci-fit kiemeli a többi háborús űropera közül (nem mintha sok ilyet olvasnék…), az szerintem elsősorban a stílusa, ahogy a tragédia, a humor és pátosz keveredik benne, nagyon egyedi stílust ad neki. És nem utolsósorban, nagyon olvastatja is magát.  
4. Összességében:
Tetszett, biztos folytatni fogom a sorozatot!
5. Tetszési index:
94%

2019. augusztus 21., szerda

Anne Bishop – Holló a hollónak (A Mások 2.)


Tartalom:
Anne Bishop, a New York Times bestseller „fenomenális” világa, a Mások sorozat második része, amelyben természetfeletti lények és emberek próbálnak együtt élni és egy nő már kezdi megváltoztatni a szabályokat… Meggie Corbyn elnyerte a Lakeside-i Udvarban lakó terra indigene lények bizalmát, de csak nehezen jön rá, mit is jelent köztük élni. Alapesetben, ember lévén Meggie alig lehetne más, mint megtűrt préda, de vérpróféta, cassandra sangue képessége teljesen más helyzetet teremt. Két nagyon erős hozzászokást eredményező drog erőszakos cselekményeket váltott ki az emberek és Mások között; mindkét fajból többen meghaltak a közeli városokban. Így amikor Meggie látomásában véres hó és fekete tollak jelennek meg, Simon Wolfgard – a Lakeside-i Udvar alakváltó vezetője – elgondolkodik, vajon vérprófétájuk múltbeli támadást vagy jövőbeni eseményt látott. Ahogy a próféciamondás késztetése egyre gyakrabban gyötri Meggie-t, a baj eléri az Udvart. A Mások és az a maroknyi ember, akik velük laknak, szükségszerűen együttműködik, hogy megállítsák az embert, aki elszántan akarja visszaszerezni az ő vérprófétájukat… és felszámolják a veszélyt, amely mindannyiuk pusztulásával fenyeget.
(Forrás: bookline.hu)

Véleményem:
1. Karakterek:
Ebben a kötetben a szereplők kb. ugyanazok voltak, mint a sorozat első részében, így kb. ugyanazt is tudom elmondani róluk: most is a terra indigene lények voltak a szimpatikusak, nem az emberek (egy-két kivételtől eltekintve).
Meggie most is nagyon cuki volt, Simon az állati énje ellenére – vagy amiatt? – most is szerethető volt. Mégis engem most kevésbé kötött le a sok cukiskodás, és még a bimbódzó románcuk se nagyon tudott érdekelni. A többi szereplő pedig elég felejthető volt. A főgonosz Kontrollerről – Meggie volt „gazdájáról” – azt hittem, kiderül ebben a részben valami érdekes, ehelyett csak SPOILER: meghalt.
A vérpróféták életkörülményeiről viszont elég sokat megtudhatunk ebből a részből, s ez alapján nem túl irigylésre méltó a helyzetük. Tenyésztik őket, vagy így születnek eleve fogságban, vagy gyerekkorukban rabolják el őket a családjuktól. Megerőszakolják és ha szükségét érzik, kínozzák őket. Az erről szóló részek voltak a legkomorabbak a regényben.
2. Cselekményszövés:
Már az első kötetnél is elpanaszoltam, hogy nem sok minden történt benne. Nos, ha abban nem sok minden történt, akkor itt konkrétan semmi se. Egy sorozat első részénél még elmegy, hogy a világa bemutatására megy el majdnem az egész könyv, de egy második résznél ez már elfogadhatatlan. Nem néztem utána, hány részes a sorozat, de ha az írónő ebben a tempóban halad tovább, akkor lehet, hogy lesz ez száz kötet is. Annyit pedig én biztos nem fogok elolvasni, lehet, hogy már a következőt se.
Azon azért nagyon jól szórakoztam, hogy Meggie tesz egy olyan nagy felfedezést, hogy az emberek azért nem tanítják meg a Másokat arra, hogy hogyan kell jegyzetelni, mert így lenézhetik őket… Külön vicces, hogy a Mások ezek szerint annyira ostobák, hogy maguktól egyáltalán nem tudnak megtanulni jegyzetelni…
SPOILER:
Mivel Kontroller meghal a könyv végén, ezért egyértelmű, hogy igazándiból nem ő mozgatja a szálakat. Bár látszólag ő állt a Mások (pl. Hollók) megtámadása mögött, ő gyűjtötte és használta a vérprófétákat és a vérüket, biztos kell még lennie valakinek a háttérben. Különösen, hogy az emberek közt általános elégedetlenség kezd terjedni a Másokkal szemben, szerveződik az Ember Mindenek Előtt mozgalom. Kell lennie valakinek, aki ezt az egészet mozgatja.
Megjelenik a regényben egy új faj is, az intuitok. Ők a vérpróféták ősei, de nekik csak megérzéseik vannak a jövőre vonatkozóan, konkrét látomásaik nem. Ők harmóniában élnek a Másokkal és a természettel. Kíváncsi vagyok, nekik milyen szerep jut a későbbiekben, mivel nem tűnnek túl erős fajnak. Túl toleránsak és alkalmazkodóak.
A Mások kiszabadítják a fogságban tartott vérprófétákat, s közülük az egyik, Meggie barátja, Jean az intuitok közt telepedik le, talán neki lesz még fontosabb szerepe a későbbiekben.
Kíváncsi vagyok arra is, hogy a vérpróféták „felszabadítása” mivel jár, mi lesz ezekből a lányokból. Amikor dönthetnek a sorsukról, akkor is azt fogják választani, hogy speciális intézményekben elszigetelten éljenek és pénzért árulják a próféciáikat, vagy megpróbálnak önállóan élni, irányítani az életüket? Majd kiderül a következő részből (remélhetőleg).
3. Írói stílus:
Olvasmányos könyv volt, gyorsan tudtam vele haladni, szórakoztató volt, volt benne humor is. Tetszett, de azt hiszem, ez a könyv már jóval kevésbé ragadott magával, mint tette azt az első rész.
4. Összességében:
Ha valami nem nagyon komolyat akarsz olvasni, amin nem kell sokat izgulni sem, akkor tökéletes választás ez a könyv. Ha valami olyanra vágysz, ahol a gonosz elnyeri büntetését, a jók pedig boldogan élnek, míg meg nem halnak, akkor ezt itt – és szerintem a későbbi részekben is – megkaphatod. Szóval ez egy nem túl bonyolult könyv, SPOILER: olcsó happy enddel a végén.
5. Tetszési index:
70%