Gerlóczy Márton – Check-in

Tartalom:

Azt mondják, idegenben jövünk rá, kik is vagyunk valójában. Mélyen igaz ez Gerlóczy Márton legújabb regényére is, melyben a fiatal szerző külföldön átélt kalandjait írja le a tőle megszokott ironikus humorral. Miközben Los Angelesben próbál hamburgert szerezni, Bangkokban igyekszik lerázni egy kitartó prostit, taxisofőrökkel küzd Várnában, és ötven körüli jamaicai hippiknél vendégeskedik – Gerlóczy nemcsak négy kontinens tíz országát ismeri meg és ismerteti meg az olvasóval, hanem legalább ennyire magáról és honfitársairól is izgalmas tapasztalatokra tesz szert.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Az író – a könyvben Márczy Lajos – sok külföldi és egy itthoni utazása alatt átélt tapasztalatait osztja meg velünk, vagy csak emel ki egy érdekesebb momentumot. A könyv keretét pedig egy-egy budapesti reptéri jelenet adja: a könyv elején váratlanul első osztályon utazhatnak a barátjával, míg a végén egy kis híján testüregmotozással végződő vámvizsgálatnak lehetünk részesei.

Márczy úr mindegyik útján elég egyedi módon viszonyul a környezetéhez, az egyetlen gondom az volt, hogy jellemzően nem túl pozitívan. Az egyetlen útja, aminél én úgy vettem ki, hogy jól érezte magát és az ottani kultúráról, emberekről is igen pozitívan nyilatkozott, az a japán volt. Bevallom, ez engem meglepett. Tetszett neki például, hogy a japán vonatok másodpercre pontosak és csillognak-villognak a tisztaságtól. Ez nyilván azért van, mert a japánok kötelességtudóak és alighanem a munkahelyi elvárások is igen magasak lehetnek velük szemben. De ez tetszett Márczy úrnak. Ellenben a békéscsabai útja alatt képtelen volt eleget tenni annak a kérésnek, hogy időre hagyja el a szállását. Persze értem én, a pontosság nála csak akkor érdem, ha mindenki másnak kell annak lennie, akkor ha neki kellene, csak nyűg…

Mindenesetre nagyon furcsának találtam, hogy pont egy olyan kultúra nyerte el a tetszését, aminek az a szemlélete, hogy mindenkinek tennie kell a közösségért, mindenkinek magasan kell teljesítenie a munkahelyén, vagyis mindenkin elég nagy a nyomás. Holott nekem az volt a benyomásom Márczy úrról, hogy azt éppenséggel nem annyira kedveli, ha őrá akarnak nyomást helyezni (ebben a könyvében is, de az Elvonókúrában különösen előszeretettel ecsetelte, hogy ő Magyarország miatt stresszes meg depressziós). Kíváncsi lennék, ha Japánban kellene élnie huzamosabb ideig, akkor meddig tartana ki a japán kultúra iránti rajongása.

Persze nincs azzal bajom, hogy neki tetszett Japán – én is sok mindent tartok becsülendőnek a japán kultúrában, bár van egy olyan erős tippem, hogy képtelen lennék ott élni. De hogy sehol máshol nem érezte magát igazán jól, az azért meglepett. Nem azt vártam, hogy mindenről áradó rajongással nyilatkozzon – az nem is ő lett volna – de azért egy ici-picivel több optimista életszemlélet szerintem jót tett volna a könyvnek. Így engem eléggé lehangolt – és valószínűleg saját magát is, míg megírta ezt a könyvet.

Tetszési index:

60%

Gerlóczy Márton – Elvonókúra

Előzmények:

A Szabadok Testvériségét olvastam nagyon régen az írótól, az kevésbé tetszett, mostanában pedig az Igazolt hiányzást, ami viszont eléggé bejött (olvasható is ajánló a blogon róla).

Tartalom:

„Egy magyar pincér életének 12288. napján elutazik egy thai szigetre, hogy végre kipihenje magát és leszokjon az alkoholról. Útitársa, Márczy Lajos (A csemegepultos naplója, Check-in), napról napra dokumentálja titkos naplójában a pincér elvonókúráját, saját küzdelmét és a thai sziget valóságát: a kiábrándult helyieket és a nyugati világ dőzsölő hordáit; a görcsösen és kétségbeesetten nyugalmat és kalandot kereső nőket és férfiakat.

Az Elvonókúra a szerző első olyan regénye, amit mindvégig félmeztelenül, zokni nélkül írt. Ez nagy segítség volt számára, hiszen rengeteg manapság a pulóverben és zokniban készülő regény, és látjuk az eredményét.”

„Lakik a hátamon egy fekete majom. Nem tudom elkergetni, nem tudom lerázni magamról. Az akarom-akarom mindent felemészt, és mindenből kirekeszt. Én választottam, vagy engem választott ez a kereszt? 

Több hónapos ázsiai kalandba zárni magad egyetlen társként és megfigyelőként egy aktív függővel művészi perverzió. Személyes, intelligens utcai humorral fűszerezett kaland a függőség tehetetlen holdudvarából. Szeretem.” (Kiss Tibi)

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Már nem tudnám megmondani, miért gondoltam azt, hogy el kell olvasnom ezt a könyvet, ami arról szól, hogy egy alkoholista elutazik egy szigetre, azzal a szándékkal, hogy ott jól leszokjon. Szerencsére nincs alkoholista ismerősöm (vagy csak nem tudok róla…), így fogalmam nem volt róla, hogy milyen lehet egy ilyen ember mellett az élet. Talán pont ezért érdekelt ez a könyv.

A könyvből megismerjük az alkoholista pincért, aki egyébként kedves, helyes fiú, még csak nem is buta, de mégis képtelen menekülni az ital fogságából. Legfeljebb pár napig tud lemondani róla, aztán megint a pohár után nyúl. Sokáig azt sem hajlandó elismerni, hogy komoly gond van vele, így például azt magyarázza be magának, hogy masszázsra költ sokat, nem piára. A gyenge jelleme ellenére számomra viszonylag szimpatikus tudott maradni a pincér. Egy elveszett kisfiúnak tűnt, aki nem tudja, mit kezdjen az életével.

Megismerjük „Lajost”, a pincér barátját (akit a pincér Lalikának szólít és akinek személye az íróéval azonos), aki önként vállalta, hogy végigasszisztálja a pincér „elvonókúráját”, amit aztán párszor meg is bán a regény folyamán. Egy darabig hisz benne, hogy a pincér – ha nem is gyógyul ki teljesen a piálásból – valamennyire javulni fog. Aztán már nem hisz benne. Végül már inkább nem is akar tudni a pincérről.

Külön szomorúnak találtam a karácsonyukat (merthogy a december 4. és január 31. közti időszakot öleli fel a könyv). Pálmalevelekből összetákolnak ugyan valami béna karácsonyfát, de egymást már megutálják ekkorra, s lényegében úgy ünnepelnek, hogy egyikük (a pincér) iszik, másikuk („Lajos”) meg füves cigit szív.

Furcsa volt nekem a pincér és Lalika barátsága. Mármint az, hogy egyáltalán létezik ez a barátság. A könyvből kiderül, hogy a pincér alkoholos delíriumában számtalanszor hozta kínos helyzetbe a barátját, meg le is kezelte, mikor neki épp jól ment. Mi hajtotta „Lajost”, hogy ennek ellenére még mindig segíteni akarjon a pincéren? Ezt nem értettem.

Ugyanakkor, ha már tényleg segíteni akart a pincéren, akkor elgondolkodhatott volna rajta, hogy tényleg annyira jó ötlet-e, hogy a pincér egy olyan szigeten próbáljon meg leszokni az ivásról, ahol mindenki piál, szív és dug (és ezekben ki is merülnek a tevékenységi köreik). Szerintem ez egy nagyon rossz ötlet volt, és akkor még finoman fogalmaztam. Nem akarom Lajosra hárítani a felelősséget, de azért legalább ő megtehette volna, hogy nem iszik a pincér előtt, mint a kefekötő. Elvileg ő nem alkoholista, nem kellett volna, hogy ez akkora lemondást jelentsen neki. A pincérre meg talán hatott volna a jó példa – bár egyébként valószínűbb, hogy nem.

Volt azért pár dolog, ami nem annyira volt szimpatikus a fiúkban. Például, hogy egy csomó igen dekoratív – és meglehet ostoba – nőre tettek lesajnáló megjegyzéseket, ugyanakkor a nyálcsorgatásukból egyértelmű volt, hogy egy körre azért szívesen elkapták volna az említett hölgyeket. Akkor hogy is van ez? Hát úgy, hogy ők a szép, de ostoba nőkre buknak. Vagy nem is, csak pusztán savanyú volt a szőlő a fiúknak (értsd: a hölgyek rájuk se bagóztak) és ezért tették a degradáló megjegyzéseket rájuk. Bárhogy is van, azzal, hogy lenézték azokat a nőket, akiket azért szívesen megdugtak volna, magukról állították ki a szegénységi bizonyítványt szerintem.

Azzal se nagyon tudtam mit kezdeni, hogy Lajos Magyarországtól tartott elvonókúrát a szigeten. Merthogy ő Magyarországtól depressziós, stresszes, magyarán lelki nyomorék (ez az én tömör összefoglalásom, a könyvben nem pont így hangzik el). Szóval hogy az országtól. Egy egész ország hibája mindez. Persze véletlenül sem az övé, neki köze nincs hozzá… Nem azt mondom, hogy Magyarországon minden olyan jól működik, hogy itt mindenki csak jól érezheti magát, de azért így en bloc egy országot tenni felelőssé a saját elcseszett életünkért, hát nem vall túl felnőtt, felelősségteljes gondolkodásra szerintem.

De ezektől eltekintve szimpatikusak voltak a fiúk, a történet hihető és tanulságos is volt. Hogy mi a tanulsága? Ha alkoholisták vagyunk, ne egy olyan szigetre utazzunk el leszokni, ahol minden bokorban van egy kocsma. Na jó, van más tanulsága is: az alkoholizmus mindenkit tönkretesz, nem csak az alkoholistát, hanem a környezetében élőket is. Ez most így nagyon drámaian hangzott, de a könyv egyébként nem lehangoló. Humoros kritikával és önkritikával mutatja be az író a pincér és „Lajos” gyengeségeit, jellemhibáit, ami miatt nagyon szórakoztató ez az utazás az alkoholizmus poklában – bármilyen furán hangozzon is ez.

Tetszési index:

85%

Gerlóczy Márton – Igazolt hiányzás

Előzmények:

A Szabadok Testvériségét olvastam jó pár (öt vagy még több) évvel ezelőtt az írótól. Nem sokra emlékszem belőle, mára már csak annyi benyomás maradt meg bennem, hogy ez valami mese volt arról, hogy milyen kell legyen egy tökös csávó élete, a milyenre az volt a válasz, hogy olyan kalózos, és ez mennyire menő már…  Szóval finoman szólva nem tudtam mit kezdeni azzal a könyvvel. De mivel ez már elég régen történt, úgy voltam vele, teszek még egy próbát az íróval.

Tartalom:

Idilli boldogságban, részben vidéken eltöltött gyermekkora után a 21 éves szerző megvívta kilátástalannak tűnő harcát a hagyományos és „liberális” oktatási intézményekkel, édes- és nevelőapáival, a betonsivatagos, fővárosi környezettel, egyszóval: a nagy büdös élettel. Erről számol be ellenállhatatlan sodrással és kíméletlen humorral az érettségiig el se jutott „rossz tanuló”, akitől megannyi „eminens” sokat tanulhatna.

(Forrás: alexandra.hu)

Vélemény:

Az a jó ebben a könyvben, hogy többféle értelmezése lehetséges. Felsorolom itt azokat, amik nekem eszembe jutottak.

1. Ez egy koraérett kamaszfiú szenvedéstörténete, aki túl hamar, már az általános iskolai tanulmányai alatt ráébredt arra a kellemetlen tényre, hogy az életnek semmi értelme, ezen belül pedig különösen az iskolai tanagyag elsajátításának nincs semmi értelme, s szenved attól, hogy a felnőttek (szülei, tanárai) ebben nem értenek egyet vele.

2. Ez egy családi zűröktől, meg nem értettségtől, szeretetlenségtől lelki sérült fiú története, aki amiatt, hogy úgy érzi, nem tartozik senkihez és sehová, úgy dönt, nem is akar senkihez és sehová tartozni, nincs tekintettel senkire, s úgy hiszi, a vég nélküli bulizás és csajozás (és lógás a suliból) kielégítő élményeket nyújt a számára, persze boldoggá azért nem teszi.

3. Ez egy mérhetetlenül egocentrikus, magát hihetetlenül intelligensnek és egyedinek tartó fiú története, aki azt hiszi, hogy azért, mert ő olyan különleges, bárkit bármikor hülyének nézhet és bármit megtehet. Az, hogy a többi ember miként érez az ő viselkedése miatt, halványan sem érdekli.

4. Ez egy lusta, érzéketlen kisfiú önigazolása. Merthogy őszerinte ő valójában nem lusta, érzéketlen kisfiú, hanem ez, meg az, meg amaz (ide tetszőlegesen behelyettesíthető az 1-3. pontban írtak bármelyike/mindegyike). Ettől még persze ő valójában egy lusta, érzéketlen alak, aki semmit nem hajlandó tenni sem magáért, sem másért, de legalább ezt nem kell beismernie magának.

És akkor most végigvenném, hogy szerintem mennyire megalapozottak a fenti értelmezési variációk.

Kezdjük az 1. pont szerintivel: Ez az, amit a könyv nyíltan felvállal, főhősünk, Marci nem akar megfelelni semmilyen elvárásnak, semmilyen kötelezettségnek, mert azok egyrészt értelmetlenek, másrészt ő szabad akar lenni és kész.

Bevallom, ezekkel az érzésekkel könnyű volt azonosulni. Azt hiszem, a legtöbb embert előbb-utóbb elkapja az érzés, hogy az életnek semmi értelme, vagy hogy az ő élete nem olyan, mint amilyennek szeretné. Csak a többséggel ez nem általános iskolás korában esik meg, mint Marcival, hanem jóval később. Kijárjuk a különböző iskolákat, vagy mert azt mondják a szüleink, hogy ezt kell, vagy – jobb esetben – mert mi is szeretnénk. Legkésőbb egyetemi/főiskolai tanulmányai idejére mindenkiben kifejlődik a kritikai érzék az oktatás hasznosságát illetően, s ez így is van rendjén. Aztán a nihilista életérzés elkaphatja az embert akkor is, ha nem talál munkát friss diplomásként, vagy később, ha a munkája már egyáltalán nem érdekli, csak a pénzért csinálja.

Szóval a nihilizmus sok embert elkap szerintem élete során, Marci jelleme nem ettől különleges, hanem attól, hogy mennyire nem akar küzdeni az ellen, hogy így érezzen. Az ember, ha úgy érzi, üres az élete, jellemzően megpróbál tenni ellene, pl. ha nem érdekli a munkája, keres másikat, vagy ha ez nem lehetséges, akkor keres egy hobbit magának, ami leköti, vagy inkább arra koncentrál, hogy van egy szép családja. Nem így Marci, ő talptól a feje búbjáig szeret dagonyázni ebben az érzésben. Vagy lehet, hogy nem szeret, de attól még ezt teszi. Ezzel, bevallom, nem nagyon tudtam mit kezdeni. Pedig alapvetően kedveltem Marcit, de azzal nem tudtam azonosulni, hogy jobb választás a tanulásnál a lógás, ivás, csajozás. Bizonyára szórakoztatóbb, azt elismerem, de hogy miért lenne értékesebb, azt nem tudtam átlátni, s igazándiból erre a könyv sem igyekezett magyarázatot adni.

Nézzük a 2. pontot. Vannak utalások a könyvben a sajátos családi viszonyokra: van vér szerinti apa, nevelőapa, elhunyt apa (e legutóbbinál én sose tudtam, hogy az most melyik apára vonatkozik, de bizonyára csak én nem figyeltem rendesen). Azt hiszem, mondhatjuk, hogy fix apafigura nem igazán volt Marci életében. Aztán ott van még az édesanya személye is, akivel kapcsolatban Marci mindig hangsúlyozza, hogy mennyire liberálisan neveli őt, de én nem voltam benne biztos, hogy ez valójában nem azt jelenti-e, hogy nem törődik vele, nem figyel rá, nem érti meg. De az édesanyát illetően különösen, s úgy általában a családi viszonyokkal kapcsolatosan jóval szűkszavúbb a könyv, mint kb. bármi mást illetően, szóval lehet, hogy tévesek ezek a benyomásaim.

Én azért azt gondolom, hogy a zűrös családi viszonyok is belejátszhattak abba, hogy Marci olyan nagy „lázadó” lett, és abba is, hogy hidegen hagyta, hogy a viselkedése hogyan érint másokat.

A 3. pont szerinti értelmezés nálam a könyv második felében merült fel. Ahogy Marci egyre idősebb lett, ugyanúgy bukdácsolt az iskolában, ugyanúgy nem érdekelte semmi, és a viselkedését én egyre kevésbé tudtam a kamaszodásra, s az 1. és 2. pontban foglaltakra fogni. Egyre jobban irritált ez a gyerek.

A 4. pont szerinti, igen rosszindulatú értelmezés pedig a könyv utolsó oldalain merült fel bennem. Amikor Marci még estin is képtelen leérettségizni, s ki van akadva a barátnőjére, hogy az szakít vele, holott ha jól értettem (ha nem, akkor elnézést kérek) ő többször is félredugott korábban a barátnője mellett, s többször szakított is vele. De persze a barátnő a bűnös, hogy egyszer ő is szakítani mer, s gazul cserben hagyja szegény kicsi fiút. Itt már nagyon irritált Marci viselkedése, semmilyen szinten nem tudtam toleráns lenni vele, de ez szerencsére tényleg csak az utolsó néhány oldalon volt.

Mindenképpen érdekes volt ez a könyv, mert megmutatta a főhős, Marci sok oldalát. A nem szimpatikusakat is, sőt a leginkább azokat. Nekem általában véve tetszett, hogy nem akar tetszeni.

Tetszett az is, hogy Marci humorosan volt kritikus másokkal és önmagával szemben is. (De azért jóval több volt ebben a könyvben a kritika, mint az önkritika…)

Ami a könyv nyelvezetét illeti: gyakran végeérhetetlen mondatokkal operál, elindul a mondat, s addig írja, amíg szabad asszociáció útján eszébe jut valami a mondatban foglaltakkal kapcsolatban. Mikor kifogy az odakapcsolható gondolatokból, akkor pedig új mondatot kezd, jellemzően tök másról. Azt hiszem, ez a fajta szövegalkotás vagy nagyon irritálja az olvasót, vagy nagyon tetszik neki. Nekem többnyire tetszett ez a csapongó, szabad gondolattársítás. Néha azért volt olyan érzésem, hogy az író a mondat végére elfelejtette a mondat elejét, s így félkész, lezáratlan maradt a gondolat, de szerencsére ez azért nem volt nagyon gyakori.

Összességében tetszett ez a könyv nekem, de azt hiszem, most tartok egy rövid Gerlóczy-elvonókúrát, utána viszont jöhet az Elvonókúra (már ki is kölcsönöztem a könyvtárból).

Tetszési index:

76%