J. Goldenlane - Pokoli balhé (Isteni balhé 2.)

Tartalom:

Majd miután győztesen visszatértek az isteni küldetésből, összeházasodtak, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Ez a történet itt kezdődik.
Mert kihez is tartozik az a lovas, páncélos, baromira nagy pallost forgató kísértet, aki rettegésben tartja a környéket? Nyilvánvalóan Q al Aquim az, Wareen várának ura, akit féltestvére orvul meggyilkolt. E tényt mindössze felesége, Thani vitatja, aki miután botrányt csap a saját temetésén, nekilát, hogy megfejtse a titkot, és mellesleg közben várat foglal, házasodik, titokzatos aranymedálokat gyűjt, kísértetet idéz, párszor még meghal, és végül persze megoldja a rejtélyt.

Az Isteni balhé hősei, a rettenthetetlen lovag Q al Aquim, és immár a várúrnő korántsem egyszerű szerepében szélhámoskodó Thani ismét kitesznek magukért, hát reszkessen, aki szembe mer szállni velük!

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Tavaly áprilisban már nekifutottam egyszer ennek a könyvnek, de akkor csak kb. a harmadáig jutottam. Amennyire emlékszem, az volt a félbehagyás oka, hogy Thani nyegle stílusából elegem lett, meg - a könyvtől független okokból - akkor éppen nem annyira volt hangulatom egy humoros, kalandregény jellegű fantasyhez. Most viszont kedvet kaptam hozzá, ezért nekikezdtem újfent és három nap alatt végig is pörgettem a könyvet.

Kezdeném azzal, hogy mi okozott nagy csalódást: az, hogy - bár a szereplők sokszor felemlegetik szegényt - nem tudjuk meg, mi lett a sorsa az előző részben majdnem megölt sárkánynak, Daalnak. De azért próbáltam figyelmen kívül hagyni ezt a hiányérzetemet olvasás közben, és így végül is elég jól szórakoztam. A leosztás ugyanaz volt, mint az Isteni balhéban: Q tökéletes és hősies volt, Thani meg hebehurgya és bajkeverő, s ez a dinamika itt is olyan jól működött, mint az első részben. Nem tagadom, Thani még mindig irritált egy kicsit, például nem értettem, hogyan lehet benne olyan marhára biztos, hogy se neki, se Q-nak nem eshet baja soha, akármekkora pácba is keverednek. De itt legalább már előfordult vele néha, hogy mással is törődött, nem csak saját magával, ezért kicsit szimpatikusabb volt, mint az első részben. Viszont a hülye libás beszédstílusa és hogy folyton hazudozott, ha kellett, ha nem, olykor sok volt nekem.

A happy end nem volt váratlan, de azért egy kis "meglepit" így is kapunk a regény utolsó oldalalain, aminek fényében kicsit értetlenül állok azelőtt, hogy a sorozatnak nincs folytatása. Összességében egy vicces, pörgős, kalandos és szórakoztató könyv volt, kikapcsolódásra tökéletes. (De azért még mindig a Farkastestvér a kedvencem az írónőtől.)

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)

Ebben a könyvben majdnem az első oldalon kiderül, hogy ki Thani istene, mivel Misthez fohászkodik. Nem értem, hogy ha itt ez ilyen gyorsan kiderül, akkor miért volt olyan nagy titok az Isteni balhéban? És ráadásul az, hogy Mist Thani istene, nem jelentette azt, hogy a lány fekete boszorkány lenne (holott az első rész végig azt sejtette, hogy ha Mist az istene, akkor tuti fekete boszorkány). Merthogy Thani nem tudott varázsolni... Jó, a könyv végén idétlenkedett kicsit, próbálta megidézni Q ősapját, de nem sikerült neki. Szóval nem értettem, hogy miért kerítettek az első részben akkora feneket annak, hogy ki Thani istene. Mist az, de ennek semmi jelentősége nem volt a könyvben...

A könyv vége elég meglepő volt, kiderült ugyanis, hogy Thani állapotos. Bár ezt Q-val csak virágnyelven közölte, így neki ez még nem esett le a regény végéig, de Q-n kívül alighanem mindenkinek egyértelmű volt a szitu. Kíváncsi lennék, hogy Thani milyen anya lesz. Valahogy nem hiszem, hogy benőne tőle a feje lágya, de ki tudja... Érdekelne, az írónő hogyan tudná folytatni ezt a történetet, szerintem nem lenne egyszerű dolga vele.

Így utólag nem értem a könyv címét sem. Ugyanis bár istenek vannak a regényben, de pokol vagy mennyország nincs. Viszont ott volt Q ősapja, aki kísértet volt elvileg. Ugyanakkor az ősapa holtteste eltűnt a sírjából, amikor kísérteni kezdett. Ezt mondjuk nem teljesen értettem, hogy ha a kísértet testetlen, akkor hova tűnt a hulla... Egyébként az sem volt világos nekem, hogy honnan szerzett magának az ősapa egy kísértetlovat... No mindegy. A lényeg az, hogy pokol vagy a pokol létére utaló bármilyen jel nem volt a könyvben. Így a címet max. az indokolja, hogy jól hangzik, jól passzol az Isteni balhéhoz.

Tetszési index:

78%

J. Goldenlane – Isteni balhé

Előzmények:

Olyan 10-15 éve olvashattam az írónőtől a Farkastestvér című könyvet, az tetszett, kifejezetten vicces volt és szórakoztató, aztán tavaly olvastam a Napnak fényét, az kicsit kevésbé tetszett, ennek pontos okait elolvashatjátok itt a blogon, mivel írtam értékelést arról a könyvről.

Azért gondoltam, hogy teszek még próbát az írónő könyveivel, mert jó humora van, és tetszett, hogy a könyveiben fontosak a női karakterek, észbeli és talpraesettségi készségeik vetekednek a férfiakéval, de ha kell, hülyeségben is köröket vernek rájuk. És az Isteni balhénak annyi jó értékelése van a molyon, hogy muszáj volt beszereznem.

Tartalom:
„Hősi küldetés? Jöhet!

Nagyszerű küzdelmek? Pipa!

Dicsőséges győzelem? Az meg egyenesen tuti!

A tökéletes lovag egy tökéletesen kaotikus lányt kap társnak isteni küldetéséhez, aki ugyan váltig állítja, hogy az egész csak tévedés, amihez neki semmi köze sincs, de ez nem akadályozza meg abban, hogy minden szembejövőt meglopjon, átejtsen, vagy legalább egy kicsit tönkretegye az életét.

J. Goldenlane a tőle megszokott fordulatokkal és pazar humorral szövi a történetét, de a két főhős külön nézőpontja még tőle is különleges élménnyel kecsegtet: a háború hőseként ünnepelt lovag és a nyughatatlan, utcán nevelkedett csavargó lány narrációjában valahogy egészen másként hangzik ugyanaz az isteni balhé.”

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Ezt az értékelést kicsit messziről fogom indítani: mivel ez az első fantasy könyv, amiről ajánlót írok a blogon, először ismertetem viszonyulásomat úgy általában a fantasy műfajhoz, és csak utána ehhez a konkrét könyvhöz. Úgyhogy lesz egy „A fantasy és én”, illetve egy „Ez a könyv és én” rész, akit az előbbi nem érdekel, nyugodtan ugorjon az utóbbihoz.

A fantasy és én:

Nem véletlen, hogy ez az első fantasy könyv, amiről értékelést írok a blogon, ugyanis én elég ritkán olvasok ilyen könyvet. Majdnem egy éve blogolok könyvekről, és ezen idő alatt nem olvastam olyan könyvet, ami kifejezetten ebbe a műfajba tartozna (bár talán akad egy-két olyan könyvem, amire rá lehetne fogni, hogy ez fantasy is). Ennek pedig az a prózai oka van, hogy a fantasyk engem alapvetően nem kötnek le.

Pedig olvastam többek közt A Gyűrűk Urát, a teljes Harry Potter sorozatot, a Trónok harcából két vagy három kötetet. Legutóbbinál egy idő után már csak azokat a részeit olvastam a könyveknek, amik olyan szereplőkről szóltak, akik érdekeltek, a többi részt átugrottam, de már így sem kötött le egy idő után a sztori. Az egyik Harry Pottert képes voltam újraolvasni, annyira bosszantott, hogy nem emlékszem már belőle semmire, de újraolvasás után két héttel kb. pont ugyanúgy semmire nem emlékeztem belőle, mint korábban. Szóval engem még ezek a nagyon népszerű, és a maguk műfajában bizonyosan kiváló művek sem tudtak érdekelni igazán. A legtöbb, amire futotta tőlük, hogy amíg olvastam őket, szórakoztatóak voltak, de mivel nem gondolkodtattak el semmin, nem tudtam belebújni a szereplők bőrébe, amint leraktam a könyveket, kb. el is felejtkeztem róluk.

Ez nyilván nem a könyvek hibája, hanem az enyém. Nem tudom komolyan venni olyan emberek (egyéb lények) problémáit, akik egyértelműen nem léteznek, nem léteztek, és megkockáztatom, nem is fognak létezni soha. A másik ok, amiért nem tudom komolyan venni ezeket a könyveket, hogy az íróik nem igazán a szereplők lelkivilágára fókuszálnak, hanem hogy legyen bennük mindenféle különös lény, különféle varázsizék és hogy jó pörgős legyen a sztori.

Szóval a fantasy nem az én műfajom. Amennyire emlékszem, az egyetlen fantasy, ami tényleg magával tudott ragadni, az Michael Ende „A Végtelen Történet”-e volt. De azt hiszem, ebben sem annyira a fantasy rész tetszett, hanem az, hogy egy kisfiú, Bux Barnabás Boldizsár fejébe adott betekintést. (Tervezem, hogy újraolvasom majd ezt a könyvet, hogy megtudjam, vajon felnőtt fejjel is annyira beszippant-e a világa, mint gyerekként.)

Ez a könyv és én:

A könyv fő cselekményszála elég egyszerű: egy lovag isteni küldetésre indul, sárkányt ölni, ám előtte még meg kell találnia a küldetéshez az isten által neki rendelt társat, aki pedig – mindenki megdöbbenésére – nem lesz más, mint egy nincstelen, otthontalan, tolvajlásból élő, szeleburdi lány.

Bár volt egy-két csavar a könyvben, a vége pedig különösen váratlan (és igen jót nevettem rajta), a cselekményét ezzel együtt sem mondanám túl bonyolultnak vagy érdekfeszítőnek. Érdekes volt viszont, hogy hol a lovag, Q al Aquim, hol a lány, Thani szemszögéből olvashattuk az eseményeket, amiből kiderül, a valóság relatív, mert Q és Thani gyakran nem teljesen egyformán adja elő ugyanazt a történést.

Jól működött a két szereplő dinamikája: Thani folyamatosan bajt kevert, Q pedig kihúzta magukat a csávából. Tetszett, hogy nem csak a tolvaj, hazudozó Thani karakterébe, hanem a kissé karót nyelt Q-éba is tudott humort csempészni az írónő.

Ugyanakkor nagyon-nagyon nem értettem Thanit. Az, hogy olyanoktól lop, akik gyanús alakok vagy épp meg akarják ölni őt, különösebb rosszallást nem váltott ki belőlem. De Thani olyanoktól is lop, akik segíteni akarnak neki, ami nem tette őt túl szimpatikussá.

Szintén nem értettem, hogy hogy lehet az, hogy Thani mindig szándékosan zűrbe keveri magát, amikbe, ha Q nem mentené meg, többnyire bele is halna. Ha eddig is ilyen volt a mentalitása, akkor már régen halottnak kellene lennie, hiszen nem volt korábban senkije, aki megvédte volna. Kissé hálátlan is olykor, mikor Q újra és újra megmenti. Alapvetően butának és egocentrikusnak tűnik. Ez az írónőnek is feltűnhetett, ezért írhatott például olyat a könyvbe, hogy miután Q egyszer megmutatja Thaninak a betűket, a lány azonnal megtanul írni… Ez felesleges túlkompenzálás volt szerintem, s ha Thani valóban ennyire eszes, akkor még érthetetlenebb az idióta, önző viselkedése. Szóval Thanit nem kedveltem. De azt elismerem, hogy a cselekmény felpörgetése jól ment a lánynak.

Q jóval unalmasabb karakter volt, mivel ő a tökéletes lovag, a tökéletesség pedig uncsi. Furcsa volt az istenhite: ugyan sűrűn felemlegette a Győzhetetlen Frej-jahot, de nem tűnt úgy, hogy komolyan hinne is benne, például soha nem imádkozott. Szóval a sokféle istenség, aki be van zsúfolva a könyvbe, nekem inkább csak kelléknek tűnt, olyasminek, amiben kb. annyira hisznek, mint mondjuk én a görög mitológia isteneiben, vagyis semennyire. De ez annyira nem zavart, csak nem értettem, hogy minek kell annyi istent belerakni a könyvbe, ha igazándiból szerepük nincsen, legfeljebb Frej-jahnak, mivel ő indítja sárkányölő útjára Q-t. Bár ki tudja, lehet, hogy a Pokoli balhéban szerepe lesz még az isteneknek.

Volt még egypár dolog, amit nem értettem, meg volt olyan is, ami nagyon tetszett és ötletes volt, de ezeket majd a spoileres részben fejtem ki. Összességében szórakoztató, olvasmányos könyv volt, a végén elég kérdés maradt megválaszolatlan mind Q-t, mind Thanit, mind a sárkányölést illetően ahhoz, hogy valamikor elolvassam a Pokoli balhét is.

Ugyanakkor a Farkastestvér című könyv nekem egyértelműen jobban tetszett, mint ez. Ennek fő oka azt hiszem az, hogy ott a főszereplő testvérpár vérfarkas, majdnem halhatatlan, így az ő részükről teljesen logikus viselkedés az ámokfutás és folyamatos zűrkeverés, hiszen semmi tartós bajuk nem eshet, majdnem mindenből felgyógyulnak. De halandó embereknél ez a viselkedés számomra szimplán ostobaságra vall és nem túl szimpi.

A Napnak fénye cselekménye egyértelműen bonyolultabb és érdekesebb, mint ezé a könyvé, a karakterek is összetettebbek, ebből a szempontból jobbnak tartom azt a könyvet, csak kicsit hihetőbb kellett volna, hogy legyen. Ugyanakkor az Isteni balhé szórakoztatóbb volt. Ebben is sok minden volt hihetetlen, de itt nem is éreztem annyira szükségét, hogy hihető legyen a sztori, talán mert fantasyról van szó. Kicsit önmeghasonulás ez nekem, mert bár irodalmi szempontból egyértelműen a Napnak fénye az érdekesebb, értékesebb számomra, viszont az Isteni balhén jobban szórakoztam. Ez van.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)

Azzal kezdeném, hogy miket nem értettem a könyvben. Például azt, hogy Q apja miért akarja a bátrabb, okosabb, nemesebb fiát (ez Q) elveszejteni, s helyette a gyáva, ronda és buta fiára hagyni mindenét. Az, hogy Q anyját valószínűleg a kedves papa ölte meg, s emiatt van talán némi lelkiismeret-furdalása, nem érzem elégséges oknak ehhez.

Aztán nem értettem azt se, hogy miért problémázik Q azon annyit, hogy Thani vajon melyik istenben hihet, s leginkább arra gyanakszik, hogy Mist, a Titokzatos az. Ennek semmi jelentősége nem volt ebben a könyvben. Thanival kapcsolatban én sokáig arra gyanakodtam, hogy boszorkány, azért meri mindig olyan könnyelműen bajba keverni magát, mert tudja, hogy végső esetben mágiával kimenti magát, de ezen gyanúmat semmi sem igazolta ebben a könyvben. (Ha boszorkány lenne, akkor valóban Mist lenne az istene, mivel ő a fekete mágia istene is.) De azért még reménykedem, hogy Thanival kapcsolatban lesz még valami újdonság a Pokoli balhéban.

Nem értettem, hogy Q és Thani miért szeret bele egymásba, hiszen egymás szöges ellentétei, de hát mondják, hogy az ellentétek vonzzák egymást, úgyhogy egye fene… Viszont a könyv az ő szemszögükből íródott, mégis egyikük szavain, gondolatain sem érződik igazán, hogy komoly érzelmeket táplálna a másik irányába. Thaninál azért több jel utal erre, például hogy hűséges kutyaként követi Q-t, és kicsit féltékenykedik is, de Q-nál abszolút csak a könyv vége felé (na jó, a könyv utolsó harmadában) utal egy-két gondolata arra, hogy Thani több neki, mint egy lány, aki az idegeire megy. Szóval romantika az nem nagyon volt ebben a könyvben, de gondolom, ez nem is volt az írónő célja.

És akkor jöjjenek, amik ötletesek és váratlanok voltak a könyvben és ezért nagyon tetszettek. Váratlan volt, hogy Thani megsajnálta a sérült sárkányt. Nem tudom, ennek lesz-e még jelentősége a második részben, esetleg kiderül a sárkányról, hogy nem is gonosz lény és nem is kell megölni, de remélem, hogy lesz ezzel kapcsolatban valami csavar, és nem arról fog szólni a folytatás, hogy mennek és tényleg jól megölik a sárkányt.

Tetszett és váratlan volt a könyv vége (no nem az, hogy Q és Thani úgy döntenek, összeházasodnak, ez eléggé borítékolható volt), amikor felbukkan a mágus és közli, hogy ő a Frej-jah által sárkányölésre kijelölt társ Q al Aquim mellé. És mivel tudjuk, hogy a sárkány valójában még él (bár Thani mindenkinek azt hazudja, hogy halott), nyilván lesz jelentősége annak a Pokoli balhéban, hogy ki az igazi, Frej-jah által kiválasztott társ. De az tuti borítékolható, hogy lesznek bonyodalmak…

Tetszési index:

75%

J. Goldenlane – Napnak fénye

Előzmények:
Ezt a könyvet kizárólag azért olvastam el, mert csatlakoztam a Mini-könyvklubhoz (http://konyv-sarok.blogspot.hu/p/mini-konyvklub-4.html), ahol az első elolvasandó mű az Emlékek őre volt, amit már olvastam, és a másik két könyv is, amit még olvasni kell hozzá, viszonylag érdekesnek tűnt, tehát úgy voltam vele, miért is ne? Aztán ahogy rákerestem a Goldenlane névre, rájöttem, hogy én már olvastam az írónőtől, mégpedig a Farkastestvér c. könyvét. Az tetszett, egy vérfarkas testvérpárról szólt, akik mindig bajba keverik magukat, de meghalni szerencsére nem tudnak, így aztán a gyors felgyógyulásuk után rögtön bele is keverhetik magukat az újabb zűrbe. Az esztelen testvérpár ámokfutása jó humorforrás volt, amit az írónő maximálisan ki is használt, ez olvastatta a könyvet, ami egyébként történet szempontjából eléggé felejtős lett volna. Szóval úgy voltam vele, ha ez a könyve is csak ennyit tud, már az is elég lesz a jó szórakozáshoz.

Tartalom:
A jövőben járunk, az emberiséget atomháború tizedelte, a Kínai Birodalomban a császár uralkodik, pompázatos körülmények közt, míg a többség szegényes környezetben, a kockanegyedekben lakik. Például Ticca és Lin, két gyerek, akik egy házban élnek, s megismerkedésük napján rögtön találnak is egy súlyosan sérült, haldokló férfit, aki üzenetet bíz rájuk, melyet a császárnak kell átadniuk. Ők pedig mindent megtesznek küldetésük teljesítéséért.

Spoileres tartalmat nem írtam, mert a spoileres véleményemben benne van kb. a könyv teljes története.

Vélemény:
Bevallom, elég sokára sikerült megírnom ezt a kritikát (a könyvet már május végén elolvastam). Hogy miért? Mert ebben a könyvben volt humor, jó ötletek, szerethető karakterek, ennek ellenére nekem ez a könyv mégsem jött be igazán. Általában viszonylag könnyen és röviden meg tudom fogalmazni, hogy mi nem tetszik egy könyvben, vagy ha épp tetszik, akkor miért tetszik, de ennél a könyvnél kicsit bajban voltam. Még pedig azért, mert nem egy-két nagyobbacska, hanem sok-sok kisebb problémám volt vele, amelyek együttesen eredményezték azt, hogy nem tudok nagyon lelkesedni érte. Viszont a könyv humorát szerettem, a szereplők közül Lint és Ticca Mint kedveltem, a császárt hol igen, hol nem, Aishát pedig alapvetően nem, bár neki is akadt azért szimpatikus vonása. Azonosulni viszont egyikükkel se tudtam, számomra mindegyikük viselkedése fura volt. (Tudom, ez egy eléggé semmitmondó jelző, a spoileres véleményben majd kifejtem kicsit.) A többi karakter felejthető mellékszereplő volt, de ezt el tudtam volna nézni, a fő problémám az volt ezzel a könyvvel, hogy bár voltak benne jó ötletek, rendesen kidolgozva, kibontva ezek egyike se volt, s ez az egész könyvet hiteltelenné tette.

Ami a könyv nyelvezetét illeti, szerintem az írónő jól fogalmaz és én bírtam a humorát. Ugyanakkor az, hogy valamilyen szinten mindent poénra vett, nálam azt eredményezte, hogy nem tudtam komolyan venni a könyv komolyabb részeit sem. De nem tudtam igazán jól mulatni sem ezen a könyvön (ellentétben a Farkastestvérrel, amin tényleg jól szórakoztam), mert ahhoz meg túl sok volt benne a komoly(abb) rész.

A következő problémám a történet kiszámíthatósága volt. Én kb. soha ki nem találom Agatha Christie krimijeiben, hogy ki a gyilkos, de itt elég hamar tudtam, hogy ki az áruló. (Bár sokáig élt bennem a remény, hogy lesz valami csavar a végén, de ebben hiába reménykedtem…)

Mi lehetett volna akkor még érdekes ebben a könyvben? Én mondjuk beleképzeltem egy szerelmi négyszöget, de végül itt sem volt meglepetés a végén. Érdekes lehetett volna még, hogy a jövőben játszódik a könyv, de ez a jövő annyira sablonosan volt… hát nem is megrajzolva, inkább csak felskiccelve. Annyit tudunk meg erről a jövőről, hogy atomháborúban kipusztult az emberiség jelentős része, illetve, hogy elrobotizálódott a világ, de nem tudjuk meg, mi robbantotta ki ezt a háborút, ahogy azt sem, miért utálják a kínaiak annyira a robottechnológiát és miért akkora robotbuzik az ausztrálok. Persze a történelem-ismertetést nem hiányolnám a könyvből, ha lett volna helyette egy fordulatos és kiszámíthatatlan sztori vagy legalább egy-két izgalmas és jól megrajzolt karakter, de igazándiból egyik sem volt.

Ugyanakkor a császár családi háttere, Jin-Jinnel és apjával, anyjával való kapcsolata érdekes volt. A groteszk jelző írja le talán legjobban a családi viszonyaikat, s ha valakinek groteszk a famíliája, az egyben szomorú is szerintem. A császáron és annak családján sokat gondolkodtam, de velük is az a baj, mint a többi szereplővel, nincs pontos jellemrajz róluk a könyvben, így csak találgatni lehet velük kapcsolatban, hogy mit miért tettek és miért lettek azzá, akivé lettek. Engem pedig a találgatás egy idő után fáraszt, az pedig, ha a találgatás után a könyv végén nem adják meg nekem a válaszokat, bosszant. A könyvben kb. semmire sem volt válasz velük kapcsolatban.

Annak ellenére, hogy ilyen hosszan soroltam a könyv gyengeségeit, nem tudom azt mondani, hogy ez egy rossz könyv, csak azt, hogy nekem nem adott semmi maradandót. De a lehetőség benne volt, ha egy kicsit kevésbé kiszámítható a cselekménye, vagy ha kicsit jobban belemászik a szereplők fejébe, akkor lehetett volna maradandó élmény. És tulajdonképpen azért kapott tőlem ez a könyv egy viszonylag negatív kritikát, mert nem tudott élni a lehetőséggel. Pl. a Farkastestvérben nem volt meg a lehetőség sem, ezért attól nem is vártam ilyesmit, ott a jó szórakozáshoz nekem elég volt a könyv humora. De ettől a könyvtől én többet vártam, mert sokáig többnek tűnt.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez jelöljétek ki egérrel a bekezdéseket.)
Hogy ne önkényes fröcsögésnek tűnjenek a fentebb írtak, íme, hogy mik voltak a problémáim a könyvvel. Ugye, az egész sztorit az „indítja be”, hogy Lin és Ticca rálelnek egy haldokló férfira, aki üzenetet bíz rájuk, melyet a császárnak kell átadniuk. Aztán az immáron halott férfi átkutatása során megtalálnak egy memóriapanelt, s úgy vélik, ez az üzenet, amit át kell adniuk. Nos, a mezei olvasó (vagyis én) ezek után azt hiszi, hogy ez egy igen-igen fontos üzenet kell legyen. De lássuk, mi derül ki erről az üzenetről a könyv végéig. Tong Csin (avagy Medve) a bálon azt hazudja Ticca Minnek, hogy ez csak kamuüzenet volt, de mikor a lány közli vele, hogy az üzenet megsemmisült, akkor Ticca úgy látja, a férfi megijed. Aztán SuRi memóriakártyáinak ellopása után kiderül, hogy azokat csak úgy lehet olvasni, ha kiegészítik őket a haldoklónál találttal, mert a többi kiégett, magukban olvashatatlanok lennének. Aztán a könyv végén, mikor a császári palotánál elkapják Ticca Mint és Tong Csin elé vezetik, akkor a férfi azt mondja neki, hogy a császár droidjához (ami nyilván SuRi) akartak lopni az ausztráloktól új programokat, új paneleket, amit Tong Shan intézett, de lebukott, ezért az egyik emberének adta az idkártyáját, akire így rá lehetett fogni mindent. Ez az ember még úgy is, hogy üldözték (saját társai is, mert az ausztrálok megtévesztése érdekében árulónak kiáltották ki) behozta a Birodalomba az Ezüst Folyamot. Tong Csinék viszont a végén elkéstek egy kicsit, így az lett a férfi sorsa, amit a könyv elején láthattunk. De Tong Csin szerint ennek az egésznek tulajdonképpen semmi jelentősége sincs már. Nos, ebből az egészből csak ezeket nem értem: A haldokló miért kéri azt Ticca Minéktől, hogy a császárnak adják a memóriapanelt, miért nem Tong Shannak, hisz a férfi az ő embere volt. (Esetleg Tong Shant árulónak tartja? De miért?) Miért hívják Ezüst Folyamnak azt az egy darab memóriapanelt? Vagy volt más is, amit elcsórtak még az ausztráloktól? (Tudom, lehet egyszerű fedőnév is, de még akkor is így emlegetik a könyvben, amikor már régen kiderült mindenki számára, hogy az egy memóriapanel volt, nem más.) Mi volt a memóriapanelen, ami annyira értékes volt? Műszaki ismereteim csekélyek, de ha valami „kiégett”, azt hogy tudja „feltámasztani” egy másik memóriapanel? Tong Csin a bálon még megijed, mikor Ticca azt hazudja, az üzenet megsemmisült. De miért ijed meg? Hiszen ha az ausztrálokkal sikeresen elhitették, hogy aki ellopta a memóriapanelt, az áruló, akkor az ausztrálok nem vádolhatják meg a Birodalmat vagy a császárt azzal, hogy tőlük lopnak technológiát. A memóriapanelra égető szüksége pedig nem lehetett a Birodalomnak, mert SuRi enélkül is igen jól működött (már amíg működött), meg amúgy is, majd lopnak helyette újat, ez sem indokol semmiféle ijedtséget. Az, hogy a könyv végén Tong Csin ezt az egész ügyet lényegtelennek nyilvánítja, tulajdonképpen jogos, de ez lényegtelen volt már a könyv elején is, amikor pedig Tong Csin még nagyban nyomoztat utána. Azt sem értem, ha az ausztrálok ölték meg a könyv elején talált haldoklót, akkor miért vágott seb volt rajta. Az ausztrál ügynökök késsel nyeszetelik az ellent? És miért nem vették el tőle a memóriapanelt, ha már olyan közel voltak hozzá, hogy végigvágják az oldalát, hogy nem tudták elkapni és átkutatni? A férfi egy vízvezetékcsövön haldoklik a magasban, úgy kell leszedniük Linéknek, de hogy került fel oda? A könyv végén Tong Csin hogyhogy nem akarja megtudni Ticca Mintől, hogy mi lett a memóriapanel sorsa? Oké, hogy akkor már lényegtelennek tartja, de akkor is. Tele van érthetetlen dologgal a könyvnek ez a szála. Meg úgy egyébként is, szerintem az írónőtől rossz ötlet volt, hogy ami a könyv elején annyira fontosnak tűnik, azt a végén lényegtelen dologgá silányítja.

De mással is volt problémám. Miután a császárt majdnem megölik a bálon, az válik a fő kérdéssé, hogy ki lehet az áruló. Ha ez egy nehezen megfejthető rejtély lenne, akkor meg tudnám bocsátani, hogy a memóriapaneles szál dögunalomba fullad, de sajnos igen hamar kitalálható, hogy ki az áruló, mivel sok esélyes nincs erre a címre. Bár el kell ismernem, az sokáig lebegtetve van, hogy van-e egyáltalán áruló, nem pedig a véletlenek összjátéka folytán ragad kinn a kockanegyedben a császár. Hiszen amnéziás és mi sem tudjuk, mi történt vele, miután a tetőn elvált Ticca Mintől. De a császár már a 177. oldalon (mikor magára eszmélve bolyong a kockanegyedben) rájön, hogy elárulták, így innentől én is úgy vettem, hogy bizonyára így is van. Akkor vegyük végig, kik lehetnek a potenciális árulók. Lehetne SuRi, mivel ő jó sokáig teljesen eltűnik, de ő csak egy droid, tehát az árulóvá válásához át kell programoznia valakinek, így a tulajdonképpeni árulónak másnak kell lennie. (Bár kiderül, hogy SuRiban emberi agy működött, tehát lehet, hogy magától is képes lett volna árulásra, de ezt azzal egy időben tudjuk meg, mikor már látjuk, hogy halott, tehát tuti nem ő volt az áruló.) Lehetne még az áruló Shé, a császár nagynénje, vagy Hsziu-Cse, Shé lánya. Aztán elvileg lehetne még Tong Shan, Tong Csin vagy Baoba miniszter is. Rajtuk és az igazi tettes Jin-Jinen kívül más, az udvarban forgó személy, aki elég hatalommal bírhat ahhoz, hogy megölesse a császárt, nem tűnik fel a könyvben. Nos, vegyük sorra, kiről mikorra derül ki bizonyosan, hogy nem lehet áruló. Hsziu-Cse a 173. oldalon csalódását fejezi ki anyjának, amiért nem lehet már a császár felesége, tehát ő nyilvánvalóan így akart a császárnői címhez jutni, nem merénylettel. (Meg amúgy is, Hsziu-Cse ostobának van lefestve, ez is elég lehet a kizárásához.) Shé olyan vidám a 172. oldalon, mikor a lányával beszélget arról, hogy szerinte a császár halott, hogy ő szintén kizárható, mivel az igazi árulónak tudnia kell, hogy az embereinek nem sikerült megölniük a császárt. Ha Shé lenne az áruló, bizonyosan nem lenne ebben a jelenetben olyan vidám, aggódna, hogy a császár előkerül. Tong Csin (aki akkor még Medve néven fut) a 169. oldaltól kezdve hosszan töpreng, hogy hova tűnhetett a császár, és a 171. oldalon arra jut, duplán megcsavart merényletet követtek el a császár ellen, amiben igaza lesz, de ezt ekkor még nem tudhatjuk. Azt ellenben igen, hogy ha ezen töprengenie kell, akkor nem ő a merénylő. Így akkor kik maradnak árulójelöltnek? Tong Shan, Baoba és az ártatlan báránykának látszó Jin-Jin. Csakhogy Medve a 137. oldalon azt mondja Ticcának, hogy ő Tong Shan, ami egyébként kezdettől fogva gyanús, hogy nem igaz. Biztossá akkor válik, amikor a 169. oldalon Medve a palotából érkező, bizalmas parancson rágódik, mely szerint meg kell keresnie a császárt. És mivel Jin-Jin a 165. oldalon személyesen parancsolja meg Tong Shannak, hogy kerítse elő a császárt, ezért aki a 169. oldalon kap a palotából ilyen parancsot, az nyilván nem lehet Tong Shan. E ponton már valószínűnek tűnik, hogy Medve a parancsot közvetlenül Tong Shantól kapta, s hogy közeli kapcsolat lehet köztük. A 207. oldalon pedig Medve azon gondolkodik, hogy visszadobja a feladatot a palotába, na de mit szólna ehhez a bátyja? Számomra itt vált egyértelművé, hogy a bátyja Tong Shan. Az pedig, hogy Tong Shan áruló lenne, míg az öccse nem, sőt nem is tud róla, nekem nagyon nem tűnt valószínűnek, így őt is kizártam. Így ki marad? Baoba. De róla nem tudunk meg semmit a könyvből, teljesen érdektelen szereplő, ő pusztán ezért nem lehet áruló. S ekkor bizony nagy nehezen még nekem is leesett, hogy csak Jin-Jin lehet az áruló. Aki bőszen hangoztatja, hogy ő nem akar császárnő lenni, s úgy tűnik, nagyon szereti a császárt. Aki azonban nálam figyelmesebb olvasó, az már jóval előbb is tudhatja, hogy Jin-Jin a tettes. A könyv 141. oldalán a császár azt fontolgatja, hogy a hasonmásával cserél a bálon, s eközben elmondja, hogy a cseréről csak SuRi és Jin-jin fognak tudni (Jin-Jin azért, mert mellette ül a bál alatt, és csak meg tudja különböztetni a bátyját egy idegentől). A csere után a császár a tetőre megy, hogy helikopterrel menekülni tudjon, ha kell (egy esetleges másik merénylő miatt, akiről ő és SuRi tudnak). A robbantás után azonnal civil ruhás fegyveresek keresik a császárt a helikopterénél (157. oldal), ekkor azonban még nem lehetünk benne biztosak, hogy nem védeni akarják-e. Azonban Ticca a 189. oldalon elmeséli a császárnak (aki amnéziás), hogy civil fegyveresek kerestek valakit a tetőn, s a császár akkor nem érti, miért nem a testőrei voltak azok, gyanús neki, hogy nem SuRi küldhette oda a fegyvereseket. És hát SuRin kívül a másik személy, aki tudott róla, hogy a császár a helikopterénél lesz, s nem a bálon, az Jin-Jin. Szóval az áruló személye olyan 20, maximum 40 oldalig kétséges, ami elég kevés szerintem.

Ami a szerelmi négyszöget (Lin-Ticca-császár-Aisha) illeti, az inkább csak az én fejemben létezett, a könyvben nem. A Hamupipőke sztori koppintása (tánc a tetőn a császárral, illetve, hogy Ticca elhagyott topánkáját a császár megtalálja, s annak segítségével akad a lány nyomára) számomra elképzelhetővé tették, hogy lesz köztük valami. Különösen, hogy a császár mindig „hihetetlen lány”-ként emlegeti Ticcát. Persze a császár azt is hangoztatja, hogy egy nőre sem akarja rákényszeríteni magát, márpedig Ticca látványosan úgy csinál, mintha nem kedvelné a császárt. Na mindegy, a könyv végén az derül ki, hogy Ticca Lint, a császár pedig Aishát szereti, s mindkettő szerelem volt első látásra, úgyhogy akkor csak én képzelődtem, egyértelmű.

Visszatérve a történet következetlenségeire, nem értem, hogy Jin-Jin miért nem tünteti el SuRi „hulláját”, hiszen számolnia kell vele, hogy abból kinyerhetők olyan infók, melyek terhelőek rá nézve. Miért nem tudunk meg semmit arról, hogy mi volt ezen a memóriapanelen, mi buktatta le Jin-Jint a császár előtt?

Most pedig arról ejtenék pár szót, hogy miért volt nekem fura a szereplők viselkedése. Ticcáé és Liné azért, mert ők tulajdonképpen csak két gyerek, akik úgy tűnik, pusztán azért keverik magukat folyamatosan életveszélybe, mert épp ráérnek. Ez számomra érthetetlen. Aisha, a tökéletes, mindent kianalizáló, félrobot lány, azonnal beleszeret a császárba, mikor az jól pofára ejti. Ez fura. De a szerelem kiszámíthatatlan, fogjuk rá erre. És akkor jöjjön a legfurább szerzet, a császár, de ő legalább érdekesen fura! Volt egy apja, aki lassacskán megőrült. Megölte a feleségét, mert azt gondolta, hogy az megcsalta őt, s Jin-Jinnek egy másik férfi az apja, nem ő. Kiderül, ebben igaza volt, azonban a császár elhitette apjával, hogy téved, s ezzel megmentette Jin-Jin életét. Ugyanakkor az apját később megöleti, s – akármit is állít – Jin-Jint is képes lenne beáldozni azért, hogy visszaszerezze a hatalmát. De Ticca és Lin életét, úgy tűnik, őszintén félti, míg Aisháét, akibe állítólag szerelmes, egyáltalán nem. Továbbá a lényegében halott anyját egy robot bőrébe építve éleszti újra (ez SuRi). Mindezek alapján nekem nem jut jobb jelző az eszembe a császárra, mint az, hogy pszichopata. A hatalomért mindenkin átgázol, ugyanakkor törődőnek és igazságosnak igyekszik tűnni. Esetleg ha mégsem pszichopata, hát akkor is tuti, hogy valamilyen más elmebetegségben szenved. Ez az ő családi hátterével nem csoda, de az is lehet, hogy szimplán örökölte apjától a betegséget. Bár a császár folyamatosan fogadkozik magában, hogy nem lesz olyan, mint az apja, én erről nem vagyok meggyőződve. És akkor itt van még Jin-Jin, az ő motivációi is érdekesek lehetnének, miért árulja el (azaz akarja megöletni) valaki a testvérét, akit állítólag nagyon szeret? A Jin-Jin által adott magyarázat annyira nevetséges, hogy nem is tudok mit mondani rá. Eszerint azért öletné meg a bátyját, mert nem akar olyanná válni, mint Shé (aki sokáig volt a korábbi császár mellőzött testvérkéje). Ez most komoly??? Ha igen, akkor Jin-Jin is pszichopata. Ha hazudik, akkor miért hazudik és mi az igazság? Amit én el tudnék fogadni értelmes magyarázatnak, az pl. az, hogy Jin-Jinnek valami személyes sérelme van a császárral szemben. De ilyesmi nem derül ki a könyvből. A kettejük hatalmi harca alapot adhatna arra, hogy az ember elgondolkozzon rajta, hogy a hatalom ér-e annyit, hogy azért képes legyen az ember feláldozni bármit, vagy azon, hogy vajon a hatalom szükségszerűen torzítja-e a hatalommal bíró ember személyiségét. De ezekre a könyv nem ad választ, s annyira nem látunk bele se a császár, se Jin-Jin fejébe, hogy magunk tudjunk következtetést levonni.

Tetszési index:

65%