2016. június 27., hétfő

Helyzetjelentés

Hát igen, a meccsen kikaptunk, sajni jobbak voltak a belgák, de azért szép volt, fiúk! De nem ez a bejegyzés témája, hanem hogy mi várható tőlem itt a blogon mostanában. Elég sok könyvtári könyv van most nálam, úgyhogy lesz mit olvasnom, majd írnom róluk. Ezek a könyvek vannak most nálam:

Jeff Vandermeer – Fantomfény: Ezt már régen elolvastam, de én balga nem írtam meg róla a kritikát rögtön, így most valamennyire kénytelen leszek újraolvasni… De hát aki hülye, szenvedjen! Már nincs bennem annyi méreg ezzel a trilógiával kapcsolatban, mint mikor befejeztem ezt az utolsó kötetet, szóval lehet, hogy nem fogok róla annyira durván lehúzós kritikát írni, mint amilyet eredetileg akartam. De ezt asszem, amíg lehet, halogatom, augusztus elején kell csak visszavinnem a könyvtárba szerencsére.

Lois Lowry – A fiú: Ezt tegnap fejeztem be, de kicsit csömöröm lett ettől a sorozattól is a végére, ezt is pihentetem inkább egy kicsit, hátha utána nem látom annyira rossznak.

Patrick Modiano – Augusztusi vasárnapok és Éjfű: Ezeket azért vettem ki, hogy végre folytassam a Nobel-díjas könyvek olvasását (ami Sienkiewicz „Quo vadis”-ában merült ki a korábbi blogomon, majd áthozom ide az arról írt kritikámat is). Két kötetet is kivettem rögtön, ha az egyikkel befürödnék, legyen másik, meg olyan kis aranyos, rövid könyvecskék, ránézésre gyorsan elolvashatóak. Patrick Modiano 2014-ben kapott Nobel-díjat. Azért vettem ki az ő regényeit, mert egyszerű lélek lévén úgy döntöttem, időrendben visszafele haladva fogok olvasni a Nobel-díjasoktól. 2016-os díjazott még nincs, 2015-ben Szvetlana Alekszijevics volt a díjazott, de tőle nem volt benn könyv abban a könyvtárban, ahová járok (semmi gond, másikban van, csak oda még nem jutottam el, meg annyi könyv van most nálam, hogy nem láttam értelmét még tőle is kikölcsönözni). Azt hiszem, a legközelebbi kritikám Modiano valamelyik regényéről lesz.

Alice Munro – Drága élet: A hölgy a 2013-as Nobel-díjas, tőle jó sok könyv volt benn a könyvtárban, a bőség zavarában végül azt hiszem, borító alapján választottam, meglátjuk, ha rossz, visszamegyek és kiveszek egy másikat… Novelláskötetnek tűnik, és ugyan a blogot nyitó bejegyzésemben leszögeztem, hogy nem olvasok novellákat, hát ez lesz a főszabályt erősítő kivétel. Tartok tőle, lesznek költők is a Nobel-díjasok közt, azokkal nem tudom még, mit csinálok, mert a versek pláne nem az én műfajom.

Sherry Jones – Aisha, a Próféta szerelme: Az Árvák hercege c. könyvet akartam eredetileg kivenni, és bár elvileg volt benn egy példány a könyvtárban, gyakorlatilag mégsem volt, viszont ott, ahol lennie kellett volna, ezt találtam helyette, és „akkor jó lesz ez is” alapon kivettem. Tudom, ez roppant tudatos olvasói hozzáállás részemről, de hát ez van… Elég régóta nálam van ez a kötet, legalább bele akarok nézni, mielőtt visszaviszem, de még nem sikerült sort keríteni rá.

Lakatos Levente – Bomlás: Még nem olvastam semmit az írótól, s amennyit tudok a könyveiről, valószínűnek tartom, hogy ezek engem annyira nem érdekelnek. Igen, ezt hívják előítéletnek. Viszont sikeres kortárs magyar író, ezért úgy döntöttem, erőt veszek magamon, s legalább egy könyvébe belenézek, hogy megtudjam, mi lehet bennük annyira jó. Ennek a kötetnek legalább a címe tetszett, ezért ezt vettem ki.

Veronica Rossi – Végtelen ég alatt: A Mini-könyvklub keretében „kell” ezt olvasnunk júliusban, s mivel most kicsit disztópiacsömöröm van, ezt július közepe, vége felé fogom várhatóan elolvasni. Amúgy sem arról vagyok híres, hogy előre dolgoznék, szóval ha hű akarok lenni magamhoz, el sem olvashatom hamarabb. 

A lényeg annyi, hogy mostanában a Nobel-díjasokra fogok sort keríteni valószínűleg, a többiek csak utána jönnek majd.

2016. június 26., vasárnap

Lois Lowry – Hírvivő (Az emlékek őre 3.)

Ezt a kritikát már tegnapelőtt meg akartam írni, csak aztán kicsit kerülgetett az agyvérzés a hőségtől, így nem sikerült. Viszont helyette befejeztem a sorozat 4. kötetét is, így elmondhatom, hogy a végére értem – végre. Ugyanis az utolsó részt, „A fiú”-t kicsit fásultan és nyögvenyelősen olvastam el, de lehet, hogy erről inkább a hőség tehetett, nem a könyv.

Előzmények:
Az első két része a sorozatnak, meg az első részből készült film, ezekről most nem írnék itt külön, akit érdekel, az olvassa el a korábbi bejegyzéseket.

Tartalom:
Az előző kötetből megismert Matt, aki immáron Matty, véglegesen a törődöttek falujába (amit ebben a részben már csak egyszerűen Falunak hívnak) költözött. A szintén az előző kötetből megismert vak Christopherrel, Kira édesapjával (aki itt Látó néven szerepel) lakik együtt, akit apjaként szeret. Matty itt már nagyobb, már mutálni kezdett a hangja, nem olyan vadóc, mint régen volt, s tetszik neki egy lány, Jean. A Faluban cserepiac működik, s Matty nagyon vágyik egy szerencsegépre, mert egyik barátjának is van olyan, amit annak szülei a cserepiacon szereztek be, Látó azonban ostobaságnak tartja a szerencsegépet.
Matty üzeneteket visz Erdőn át, ami az ő számára biztonságos, azonban Erdő azokat, akik véglegesen el akarják hagyni Falut, gyakran megöli. Matty azt reméli, ha megkapja az igazi nevét, az a Hírvivő lesz.
Falu lakói korábban mindenkit szívesen befogadtak, aki Faluba érkezett, azonban mostanában egyre többen vannak, akik sürgetik, hogy zárják le Falut, ne engedjenek be új jövevényeket.

SPOILERES TARTALOM: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdést.)
Egy fiatalember, Vezető igazgatja Falu lakóinak életét. Évekkel korábban, egy szánkón érkezett Faluba. Vezető sosem próbált meg hazatérni, neki már Falu volt az otthona, az ottaniak a családja. Ő mindent lát, ami Faluban történik, s azt is, ami azon túl.
Vezető magához hívatja Mattyt, hogy üzenetet bízzon rá. A Vezető otthonában rengeteg könyvet tart, amihez úgy jutott, hogy a folyón érkezett egy bárka tele könyvekkel. Ezt Vezető úgy értelmezte, hogy régi közössége megújult, s megbocsátottak neki, de visszatérni oda ezután sem akart.
Az üzenet az, hogy a Vezető gyűlést hív össze, ahol megvitatják azt, hogy Falut lezárják az új jövevények elől. Falu több lakója – élükön Mentorral, Falu tanítójával – indítványozták ezt Vezetőnél. Matty minden házhoz elviszi az üzenetet. Látó szerint nem az az oka ennek az indítványnak, hogy nincs elég élelem vagy hely Faluban, hanem az, hogy az emberek önzőek lettek. Matty Mentort eddig önzetlennek ismerte meg, s Látó sem érti, miért változott meg a tanító, de azt gyanítja, hogy cserélt valamit magának a cserepiacon.
Branch néhány éve elpusztult, s Matty szeretne egy új kiskutyát, Látónak is tetszik az ötlet. Jean, Mentor lánya, az egyik nem régen született kiskutyájukat szívesen nekiadná, azonban a kölykök és anyjuk megbetegednek, két kiskutya már el is pusztult, csak egy van még életben, de ő is nagyon rossz állapotban van. Mattynek van egy képessége, amivel gyógyítani tud, s ezzel meggyógyítja a kiskutyát és anyját, de ez nagyon kimeríti.
A legközelebbi cserepiacra Matty is elmegy körbenézni. Ott a Cseremester elé járulnak az emberek, fennhangon elmondják, hogy mit szereznének kapni, majd elsuttogják a Cseremesternek, hogy mit adnak cserébe. Mentor is cserére jelentkezett, ő azt kérte, amit mindig. Mindenki tudta, mit ért ez alatt: egy csinos özvegy vonzalmát akarta elnyerni. S Matty úgy látta, hogy Mentor mintha fiatalabb és jóképűbb lenne mostanában, mint régen. Matty nem tudja, hogy az emberek mit adhattak cserébe azért, amit kértek, mert senki nem fizetett ott helyben a Cseremesternek semmivel.
Matty elmegy Mentorékhoz, hogy elhozza a kiskutyát Jeantől, Mentor nincs otthon, s Jean szomorúan meséli el Mattynek, hogy apja elcserélte legbelső önmagát azért, hogy Számadó özvegyét megkaphassa.
Matty elgondolkodik rajta, hogy a képességével vissza tudná-e adni Mentor lelkének épségét, de nem biztos benne, ezért a lánynak végül nem említi meg a képességét. Hazaviszi a kiskutyát, aki nagyon élénk és okos. Vezető javaslatára a Ficánk nevet kapja.
Vezető azt szeretné, ha a cserepiacot megszüntetnék, és a gyűlésen amellett érvel, hogy ne zárják le Falut. Azonban a többség nem hallgat rá, az a döntés születik, hogy lezárják Falut.
Látó elmeséli Mattynek, hogy Vezetőnek különleges képessége van, túlra lát, és hogy a lányának, Kirának is van különleges képessége. Látó arra kéri Mattyt, hogy hozza el Kirát Faluba mielőtt lezárnák annak határát (három hét múlva). Kira falujában már megváltoztak a dolgok, jobb lett az élet, Kirára már nincs ott szükség.
Vezető Mattyre bízza a feladatot, hogy kiplakátolja Falu ösvényén a hírt, hogy lezárják Falut. Vezető használja a képességét, s azt látja, hogy Erdő sűrűsödik, látja Kirát is, s nagyon szépnek tartja a lányt.
Matty útra kel Ficánkkal, Jeantől búcsúzóul kap egy csókot. Erdő kicsit elvadultabbnak, sötétebbnek tűnik a fiúnak, mint amilyen Matty legutolsó útján volt. A plakátok kirakása lassítja az útjukat, de végül csak megérkeznek Kirához, aki szeretettel fogadja őket. Matty elmondja neki, hogy a képességével meg tudná gyógyítani a lábát, de a lány nem akarja. Azt mondja, hogy ő ilyen és mindig ilyen is marad.
Kira belemegy, hogy Mattyvel tart Faluba, bár a fiúnak még nem volt ideje beszélni erről a lánnyal. De Kira képessége az, hogy meg tudja hímezni a jövőt, s a fiú szeme előtt meghímez egy képet, melyen ő, Matty és Ficánk épp belépnek Erdőbe, látszik a képen Falu is, az ottaniak falat készülnek felhúzni Falu határán.
Útnak indulnak, de Erdő ellenséges velük szemben, Kira egészséges lábát véresre sebzi, így a lány nehezen tud továbbmenni. Aztán Matty kezére csöpög savas nedv az indákból, a keze idővel felpüffed, genny szivárog a sebeiből. Erdőből iszonyatos bűz árad, fuldokolva haladnak tovább. Egyre jobban kimerülnek, szomjaznak, éheznek. Vezető a túlra látás képességével látja, hogy Erdő az elpusztításukra tör, s útnak indul, hogy segítsen neki. Kira újra hímez, s látják Vezetőt ahogy belép Erdőbe. Matty szerint nem ér oda időben, Erdő előbb öli meg őket. Kira már nem tud járni, Matty karjai ormótlanná dagadtak, így megállnak. Vezetőt is megtámadja Erdő, tüskés ágak, harcias rovarok rontanak neki, végül indák tekerednek köré, nem tud tovább menni.
Kira és Vezető a képességeik segítségével gondolatban tudnak egymással kommunikálni. Vezető azt üzeni Mattynek, hogy most szükségük van az ő képességére. Matty a földön fekve várja a halált, ekkor azonban a képessége életre kel. Kira jobban lesz, Vezetőt elengedik az indák. Faluban az emberek olyanok lesznek, mint régen, Erdő újra békés. Vezető rátalál Kiráékra, Matty teste azonban már élettelen. Vezető elmondja, hogy a fiú igazi neve Gyógyító lett volna. Aztán elindulnak Falu felé.

Vélemény:
Tetszett a cserepiac metaforája, ami azt mutatta be, hogy az emberek ostoba tárgyakért, célokért képesek feladni önmagukat és a családjukat. Erdő pedig az emberek lelkének változását képezte le, mikor ők ellenségesek lettek, Erdő is azzá lett. Tényleg nagyon szép metaforák, de ahhoz azért kevés ennyi ötlet, hogy könyvet írjanak köréjük. Márpedig itt ez történt. Szerintem az írónő kicsit belefáradt ebbe a sorozatba, lusta volt ennél többet kitalálni. De az is lehet, hogy csak én fáradtam bele a sorozat olvasásába, ki tudja? Nekem ez nagyon kevéske mondanivaló volt.

SPOILERES VÉLEMÉNY:
Falu lakói ostoba viselkedésének ellensúlyaként ott volt Látó és Vezető bölcsessége, Matty önfeláldozása, Kira szerénysége. Nagyon szép gondolat, hogy Kira elégedett úgy is magával, hogy rossz a lába, s nem akar egészséges lenni (bár utóbbit én butaságnak tartom, de mindegy), ahogy az is, hogy Vezető szépnek látja a lányt a kicsavarodott lábával együtt is. Matty önfeláldozása is nagyon szép volt, engem valahogy mégsem hatott meg. De nemcsak az ő halála, valahogy az egész történet sem, túl közhelyes volt nekem az egész.
Az pedig érthetetlen volt számomra, hogy bár Jonas (Vezető néven) és Kira is szerepelt ebben a kötetben, az ő történetük teljesen lényegtelen volt, gyakorlatilag néhány mondatban el voltak „intézve”.
Bevallom, nem értettem, hogy miként jöhetett Jonas után az örökítő könyvtára hajón. A könyvek vezették a hajót, vagy mi? Értem, hogy az írónő ebbe a kötetbe nem akart senkit áthozni Jonas múltjából, de ez akkor is nagyon fura volt. Ahogy az is, hogy Jonas a húga és az örökítő sorsára sem volt kíváncsi, meg sem fordult a fejében, hogy visszatérjen régi közösségébe, akár csak látogatóba, azután se, hogy úgy gondolta, már megbocsátottak neki.
Igazándiból nem derült ki az sem, hogy Kira falujában mitől változtak meg a dolgok, miként lett minden szép és jó. Oké, Kira meg tudja hímezni a jövőt, na és? Hímzett valami szép jövőt, rendben, de miért hallgattak volna rá az ottaniak, akik előtte semmibe vették? Ezt azért kifejthette volna kicsit jobban is az írónő, ahelyett, hogy harmadjára is leírja, hogy Falu lakói a cserepiacon milyen ostobán cserélik el értékes tulajdonságaikat, családjukat.
Szóval összességében ennek a résznek a mondanivalója nekem kevéske volt, viszont az jó szájbarágósan volt tálalva, az előző kötetek nyitva hagyott kérdéseinek elvarrására pedig semmi figyelmet nem szentelt az írónő. Nekem ez a rész egyértelműen „nem jött be”. Csak azért nem lettem nagyon pipa a végére, mert könnyen és gyorsan elolvasható könyv volt, így legalább sok időt nem kellett pazarolnom rá.
Majd elfelejtettem, azt se teljesen értettem, hogy miért kapott itt más jelentést a túlra látás képessége, mint az első kötetben. Ott a színek érzékelésének képességét jelentette szerintem, esetleg még az emlékek befogadásának képességét, de semmiképpen nem azt, amit itt: hogy Jonas nagy fizikai távolságokra is képes volt ellátni, sőt emberek fejébe is bele tudott látni. Mit jelent ez? Más közegben ez a képesség is mássá válik? Vagy lehet, hogy eredetileg is csak ennyi volt a képesség, hogy távolra látott Jonas, az emlékek lehet, hogy nem is emlékek voltak, hanem más vidékekre látott el ő és az örökítő? Zavaros volt ez is, és ez sem lett tisztázva a könyvben. Továbbá azt se értettem, ha Erdő Falu lakói lelkivilágának tükörképe, akkor azokat, akik el akarták hagyni Falut, de Erdő megölte őket, valójában Falu lakói akarták megölni? De miért?

Tetszési index:
51%

2016. június 24., péntek

Az emlékek őre - film (SPOILER-es!)

Megnéztem Az emlékek őre filmváltozatát, és azt kell mondanom, hogy nekem tetszett, még jobban is, mint a könyv. Sokkal érzelmesebb volt, a szereplők karakteresebbek voltak. Ez persze nem biztos, hogy dicséret, hiszen egy olyan filmről van szó, melynek egy érzelmek és egyéniségek nélküli világot kellene bemutatnia... De hát a tömegízlésnek egy ilyen film bizonyosan nem felelt volna meg, s mit áltassam magam, ezek szerint az én ízlésem is a tömegízlésnek felel meg. Először is, vegyük végig, hogy mik voltak az eltérések a könyvhöz képest.

Itt már a film legelején leszögezik, hogy ez egy új világ, amit a régi, háború pusztította világ romjaira építettek, s elmondják a legfontosabb szabályokat is, melyeket be kell tartaniuk az itt élőknek. A könyvben ezeket folyamatosan fedezzük fel, a filmben erre nem volt lehetőségünk, de mivel én már olvastam a könyvet, ez nem zavart. Szintén a film legelején megtudjuk, hogy a gyermekeket a genetikusok "tenyésztik ki", s a szülőanyák csak kihordják őket. A könyvben szó van a szülőanyákról, de arról, hogy miként készülnek a gyerekek, nem tudunk meg semmit. A Mini-könyvklub (ez itt a reklám helye: http://konyv-sarok.blogspot.hu/p/az-emlekek-ore.html) keretében a könyv elolvasása után kaptunk egy kérdőívet, s azon szerepelt az a kérdés, hogy szerintünk vajon kik lehetnek a gyermekek apjai. Nem is az a lényeg, hogy erre mit válaszol az ember, mert a könyv alapján lehet bármit, de jól elcsodálkoztam magamon, hogy bennem ez a kérdés a könyv elolvasása közben/után fel se merült magamtól, pedig hát fajfenntartási szempontból ez egy igen lényeges kérdés... De a film megkímél minket attól, hogy törni kelljen a buksinkat ezen.

Aztán különbség még az is, hogy itt mindenkit gyógyszereznek, nem csak a felnőtteket, s ezzel meg van adva a magyarázat az érzelemmentességükre is. Fiona és Jonas rögtön egymásba is szerelmesednek, miután nem adják be maguknak a gyógyszert. Nekem ez a magyarázat azért nem tetszett annyira, mert ha a gyógyszer az oka az érzelmek hiányának, akkor egyszerűen ezt kellene megszüntetni, és máris olyan lenne ez a világ, amilyennek Jonas szeretné. Ehelyett viszont itt is az emlékek "visszaszállásától" várnak változást (mármint Jonas és az örökítő), ami nem túl logikus, mert a gyógyszer az azok nyomán ébredő érzelmeket is el kéne, hogy nyomja, nem?

A Mini-könyvklubos kérdőíven volt egy olyan kérdés is, hogy miért fontos az, hogy pontosan kell fogalmazniuk az embereknek. Valami olyasmit írtam rá válaszul, hogy mert így nincsenek félreértések, amik konfliktusokat okozhatnának, meg mert így nem veszik észre az elvontabb dolgok (pl. érzelmek) hiányát. De a mondat második felét hosszas gondolkodás után írtam csak le, és kicsit erőltetett értelmezésnek tartottam, mert a könyvben én nem láttam szoros összefüggést a nyelvhasználatuk és az érzelmi sivárságuk között. Viszont a filmben az anya csak akkor szól rá Jonasre, hogy precízen fogalmazzon, ha az valami érzelmi töltettel bíró kifejezést mer használni. Pl. hogy retteg, vagy hogy Gabe a családjuk tagja, vagy megkérdi a szüleit, hogy szeretik-e őt. Itt egyértelmű, hogy kifejezetten az érzelmeket kifejező szavakat, mondatokat "irtják", míg a könyvben általában véve erőltetik a pontos fogalmazást (pl. fenyítést kap az a kisgyerek, aki süti helyett ütit mond).

Azt is jelentős különbségnek tartom, hogy a filmben egyértelműen ki van mondva, hogy Jonas apja nem tudja, hogy megöli azt az újgyermeket, amelyiknek bead egy injekciót, aztán egy dobozba rakja és kidobja. Mert ők nem tudják, hogy mi az a halál. Illetve tudják, csak ők elbocsátásnak hívják és nem tudják, hogy ez rossz. A könyvben az apa hazudik a gyerekeinek arról, hogy miként zajlik az elbocsátás, s ez számomra egyértelműen azt mutatta, hogy tudják, hogy ez bűn. De a filmben nincs hazugság ezzel kapcsolatban, így itt hihetőbbnek tartom azt, hogy tényleg nem tudják, hogy rosszat tesznek, amikor elbocsátanak valakit. A könyvben ugyan mond az örökítő egy mondatot arról, hogy Jonas apja nem tudja, mit tesz, és az elbocsátásról azért hazudott Jonasnek, mert ezt az utasítást kapta és nem tudta, mi mást tehetne, de nekem ez az egész annyira nem volt hihető, hogy nem vettem komolyan. Biztos, hogy tudja, csak legfeljebb struccpolitikát folytat, magával is elhiteti, hogy nem tudja - gondoltam én. A filmben egy fokkal hihetőbb nekem, hogy tényleg nem tudja, hogy rossz, amit tesz.

Különbség még az is, hogy a filmben az örökítő csak arra várt, hogy legyen egy utódja, akivel az emlékek visszaszállása bulit meg tudják játszani, míg a könyvben ez csak akkor jut eszébe, mikor Jonasszal az elbocsátásról beszélgetnek, s Jonas megkérdi, mi történne a fejében lévő emlékekkel, ha neki baja esne. (A könyvből nekem az jött le, hogy az örökítő szeretne már Rosemary után halni, a filmben nem annyira letargikus, ott el lehet hinni róla, hogy már régóta készül erre.)

Más Jonas motivációja is, a könyvben nem tud tovább élni az álcsaládjában, ezért akar elmenni, míg a filmből inkább az jön le, hogy ő is - ahogy az örökítő is - így akar segíteni a világukon, hogy legyenek benne érzelmek. A könyvben Jonas véglegesnek tűnő szándékkal hagyja ott a "családját", míg a filmben Fionának azt ígéri, visszatér. A filmbeli egyértelműen egy "jó fiú" Jonas, a könyvbeli nem annyira.

Különbség még az is, hogy a könyvben nem lesznek szerelmesek Fionával, itt meg igen. Ott a barátaiból nem tud érzelmeket "csiholni", míg a filmben Fiona belemegy a kedvéért, hogy nem adja be magának a gyógyszerét, és Asher is hűséget mutat iránta, mikor futni hagyja a film végén. A könyvben Jonas egyértelműen egyedül van az érzelmeivel (az örökítő ugyan azt mondja neki, hogy szereti őt, de nekem ez annyira nem jött át), míg a filmben van kikhez kötődnie, s azok viszonozzák is az érzelmeit (bár Ashernek a gyógyszer miatt nem lenne szabad, hogy legyenek érzelmei , de mindegy). Így a filmben érthető, hogy vissza akar térni a közösségébe, míg a könyvben az érthető, hogy nem akar.

A filmből egyértelműen kiderül, hogy ebben a világban is vannak rendfenntartók és börtön, míg a könyvben ez rejtve marad (bár ott is valószínűnek tűnik, hogy kell lennie ilyesminek, hiszen vannak pl. repülőik, amiket Jonas után is küldenek, mikor az megszökik).

Összességében nekem a film valahogyan kerekebb volt, mint a köny, és ahogy már említettem, az érzelmesebb jellege is jobban tetszett. Ja, és ami a film végét illeti, ott is szánkóval jut el egy házhoz, s ugyanennek a szánkózásnak és ugyenehhez a házhoz érkezésnek az emlékét korábban már megkapta az örökítőtől. A film vége erre is megadja a magyarázatot (hogy ezen se kelljen gondolkodnunk): Jonas szerint az örökítő vezette el őt ehhez a házhoz, ezért adta korábban azt az emléket neki. A könyv alapján szerintem kérdéses, hogy ugyanaz játszódna le ugyanott, mint amit az emlékben átélt Jonas. Egyrészt Jonas akár hallucinálhat is, hiszen a végkimerülés határán van, másrészt lehet, hogy csak nagyon hasonló a jelenet. A könyv alapján nekem nem az jött le az örökítővel kapcsolatban, hogy ő Jonas szökését előre kitervelte volna, bár a filmben így van, ahhoz passzol a dolog. Nem tudom, hogy a film a könyv folytatásaiból vett-e át elemeket, vagy csak továbbgondolták a készítők a könyvet, de a film sztorija így kerekebb lett, mint a könyv, ami nekem tetszett. Persze lehet azt is mondani, hogy a film elvett minden lehetőséget a nézőktől a gondolkodásra, mert mindenre megadta a magyarázatot maga, de én nem szeretem, ha egy történet végén sok nyitott kérdés van, nekem ez így emészthetőbb volt. És a film végén is marad több nyitva hagyott kérdés, pl. hogy hova jutott Jonas és Gabe, vissza tud-e térni Jonas Fionához, Fiona és az örökítő életben maradnak-e, stb. Szóval nekem tetszett a film, ennyi.

Lois Lowry – Valahol, messze (Az emlékek őre 2.)

Előzmények:
Végül úgy döntöttem, folytatom a sorozat olvasását. Ugyan annyira nem ragadott meg az első rész, de legalább rövid kötetekről van szó, az első rész is elég rövid volt, ez a második viszont még rövidebb. Így legalább túl nagy időbefektetést nem igényel a sorozat végigolvasása (gondolom, a hátralévő két rész is kb. olyan terjedelmű, mint az első kettő), és azért valamennyire érdekel, hogy mi lesz a vége.

Tartalom:
Kira kicsavarodott lábbal született, nehezen jár. Apja még születése előtt meghalt, anyját pedig most vesztette el, így már egyedül áll a világban. A faluban, ahol él, sokan ellenségesek vele szemben, hiszen nem tud úgy dolgozni, mint az egészségesek, ezért haszontalannak vélik. El akarják veszejteni őt, azonban a lány számára is váratlan módon védelmezőre lel.

SPOILERES TARTALOM: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdést.)
Kira anyjától elsajátította a hímzés művészetét, melyben ösztönös tehetség, sok olyasmit is tud, amit anyja nem is tanított meg neki.
Az Őrzők Tanácsa elé idézik Kirát, ők jogosultak dönteni a sorsáról. A tanácsépület még a romlás előtti időkből maradt meg, ahhoz képest, hogy mennyire régi, meglepően szép épület. Minden évben itt hangzik el a romlás éneke, mely az idők kezdetétől meséli el az emberiség történetét, és itt döntenek Kira jövőjéről is. Az egyik őrző, Jamison lesz a lány védője, s mivel tud Kira kivételes tehetségéről a hímzés terén, eléri, hogy a lányt a tanácsépületbe költöztessék, hogy a romlás énekét előadó énekes köpenyén a felfeslett hímzést javítsa ki. A köpenyen lévő hímzések képekben mesélik el az emberiség történetét. Az őrzők tervei szerint később Kira feladata lesz az is, hogy a köpenyen lévő díszítetlen részre – ahova az emberiség jövőjének kell kerülnie – azt hímezze, amit az őrzők kérnek tőle.
Matt Kira barátja, aki amiben tud, segít a lánynak. A fiú lápföldi, akiknek furcsa a beszéde, nyers a modora, a falusiak le is nézik őket. Matt mindig koszos, viszont igazi barát. Kira sok holmiját kimentette Kiráék kunyhójából, melyet a falusiak felgyújtottak, hogy a lány édesanyjának betegsége ne terjedhessen tovább. Mattnek van egy kutyája, Branch, aki szekér alá került, s el is pusztult volna, ha Matt nem gondoskodik róla.
Kira megismerkedik Thomasszal, a fiú is a tanácsépületben lakik kicsi kora óta, ügyes faragó, az énekes botján újravési a régi faragványokat, s van egy rész, amibe majd azt kell faragnia, amit az őrzők kérnek. A szüleit villám csapta agyon egy viharban, azután költöztették a tanácsépületbe. Kira megkedveli Thomast.
A lány édesanyja a hímzőfonalak megfestésének módját nem tudta megtanítani halála előtt Kirának, ezért el kell mennie egy idős asszonyhoz, Annabellához, aki ki tudja tanítani. Annabella egyórányi sétára lakik a falutól egy kunyhóban. Az úton Matt és Branch is elkíséri Kirát. Annabella minden színt ki tud nyerni növényekből, kivéve a kéket, azt mondja, csülleng kell hozzá, de az csak az odaát lakóknak van. Szívesen tanítja Kirát, s a lány gyorsan tanul.
Thomas azt meséli Kirának, hogy éjjelente mintha egy gyermek sírását hallaná, de a lány nem hall ilyesmit. Kira egy alkalommal egyedül megy Annabellához, s ezúttal fél, azt hiszi, valami vad követi az ösvényen. Annabella kijelenti, hogy nincsenek vadak. Kira ledöbben, mivel a vadaknak létezniük kell, ők ragadták el édesapját is egy vadászaton.
Kira,Thomas és Matt egy délelőtt utánanéznek, hogy honnan hallhatja Thomas a gyermeksírást. Látják Jamisont bemenni egy szobába, ahonnan gyermeksírás hallatszik ki, majd egy idő után a sírást gyönyörű ének váltja fel. Matt ráismer a hangra, egy lápföldi kislányé, aki árva, a neve Jo. Anyja betegségben halt meg, apja e felett érzett bánatában megölte magát. Jamison durván beszélt a kislánnyal, ezért Kira nem meri említeni a férfinak, hogy tud róla, hogy Jo is ott lakik, viszont azt elmondja Jamisonnak, hogy Annabella azt állította, nincsenek vadak. A férfi megdöbben, azt mondja, Annabella kezd butulni és hogy ő számtalanszor látott már vadat, látta azt is, ahogy Kira apját elragadták.
Másnap Kira megtudja Mattől, hogy Annabella meghalt.
Kira beszél egy lápföldi asszonnyal, aki szerint Jo olyan dolgokról is énekel, amik még meg sem történtek. Kira néha olyan érzése van, mintha a hímzései beszélnének hozzá, s Thomasnak is szokott hasonló érzése lenni a faragványaival kapcsolatban. Mintha valamilyen tudásuk lenne mindhármuknak. Ezt a gondolatát elmeséli Thomasnak is, s úgy döntenek, éjszaka beszöknek Jo szobájába. A kislány az anyja után sír, de kicsit meg tudják vigasztalni. Azt mondják neki, hogy ha segítség kell neki, kopogtassa meg a plafont, Thomas szobája éppen felette van, meghallják a kopogást és rögtön jönnek segíteni neki.
Matt eltűnik, Kira megtudja, hogy elszökött otthonról, s hogy a barátaihoz akar majd menni, de előbb kéket szerez nekik ajándékba.
Közeledik a gyűlés napja, amikor elhangzik majd a romlás éneke. Kira végez a köpeny hímzéseinek javításával, s Jamison elárulja neki, hogy a gyűlés után már nem a javítás, hanem az lesz a dolga, hogy a jövőt hímezze a köpenyre.
A gyűlésen az énekes előadja a romlás énekét, Kira időnként lánccsörgést vél hallani, s döbbenten fedezi fel az énekes lábain a bilincseket. Délben szünetet tartanak, előkerül Matt, aki egy kék anyagot nyújt át Kirának. Elmeséli, hogy hosszú gyaloglás után egy olyan faluba ért, ahol törődöttek laknak, hasonlóak Kirához. Bár vannak köztük egészségesek is.
A gyűlés végén előkerül Matt nagy ajándéka: egy vak férfi. Matt a törődöttek falujából hozta magával. A férfi azt állítja, ő Kira apja, Christopher. Elmeséli, hogy annak idején az Őrzők Tanácsába jelölték, de a posztra másoknak is fájt a foguk. A vadászaton valaki a háta mögé osont és fejbevágta egy bottal, neki esett egy késsel, majd ott hagyta meghalni. A törődöttek találtak rá, meggyógyították, bár a látását elvesztette. Ezután velük élt, a gyógyulás falujában, ahová mostanában is érkeznek sebesültek, azonban az ott születettek már egészségesek, így sok egészséges fiatal van köztük. Félt visszatérni otthonába, de valószínűleg vakon nem is talált volna vissza, így inkább a törődöttekkel maradt. Kira azt akarja, hogy apja maradjon vele, a védője Jamison biztosan gondoskodna róla is. Apja szerint Jamison volt az, aki megpróbálta megölni.
A könyv végén Kira rájön, hogy ő, Thomas és Jo nem véletlenül lettek árvák. Az őrzőknek nincs alkotó energiájuk, ezért kihasználják azokat, akiknek van. Rá akarják kényszeríteni őket, hogy olyan jövőt ábrázoljanak, amilyet az őrzők akarnak. Kira úgy dönt, hogy marad, Matt fogja hazakísérni Christophert.
Matt mesél Kirának egy fiúról, aki a törődöttek falujában lakik, gyönyörű kék szemei vannak, s szerinte szívesen feleségül venné Kirát. A lány azt válaszolja, nem akarja ezt. Kira bízik benne, hogy egy napon a falvaik majd tudni fognak egymásról, s apjával viszontlátják egymást.

Vélemény:
Zavaró volt, hogy nem derül ki a könyvből, hogy az miként kapcsolódik az első részhez, időben előtte/utána/kb. ugyanakkor játszódik, és mi köze az ebben a kötetben történteknek az első részben történtekhez.
Itt az emberek fő mozgatórugója – szöges ellentétben az első résszel – az indulataik, sokan közülük úgy viselkednek, mint az állatok. Közös elem, hogy itt is vannak valamiféle vezetők, az Őrzők Tanácsa, akiknek van valamilyen szabálykönyve, ami alapján döntéseket hoznak.
A történet vége a hamar felbukkanó előjelekből nagyjából kitalálható volt, de azért nem minden (ld. spoileres vélemény). Nem volt rossz, de nekem az első részhez képest semmi többletet nem adott, mintha majdnem ugyanazt olvastam volna, azzal a különbséggel, hogy ez a sztori kicsit kevésbé volt ötletes (ld. spoileres vélemény).
A karakterek ebben a kötetben is elég egyszerűek, a történet sem túl bonyolult, ezért ezt is inkább a fiatalabb korosztály olvasmányának tartom a magam részéről, miként az első részt is.
Azért most már végig fogom olvasni a sorozatot (feltéve, hogy mindegyik kötet olyan rövid lesz, mint ez).
Mivel a történet a jövőben játszódik – bár ez csak a könyv hátoldalán írtakból derül ki, nem magából a regényből, amit én magamtól inkább csak rémmesének tartanék – elmondható, hogy ez a jövő a visszafejlődés: a nők nem írhatnak, olvashatnak és alsóbbrendűek a férfiaknál, csak az számít értékes embernek, aki fizikai munkát tud végezni, és általában véve farkastörvények uralkodnak ebben a társadalomban. Röviden: a múltunk a jövőnk. Most eszembe kéne, hogy jusson még ezzel kapcsolatban valami magvas gondolat, de sajni nem jut, rám nagyon nem volt gondolatébresztő hatással ez a könyv.

SPOILERES VÉLEMÉNY:
Amint Annabella szájából elhangzik az, hogy nincsenek vadak, tudjuk, hogy ez így is van. Tudni lehet azt is, hogy mi lesz Annabella sorsa, amikor Kira elszólja magát Jamison előtt arról, hogy mit mondott neki az idős asszony a vadakról. Az is megjósolható, hogy a vadaknak tulajdonított tettek valójában kiktől származhatnak. Azt, hogy Kira, Thomas és Jo elárvulása mögött nem csupán pech állhat, szintén hamar tudni lehet, nagyjából onnantól, hogy megtudjuk, Thomas is árva, mint Kira.
Amit én nem tudtam kitalálni előre, az az volt, hogy felbukkant Kira apja, és az, hogy a lánya nem ment el vele. Bevallom, engem az első kötet vége jobban felcsigázott, hogy vajon hova juthatott Jonas és Gabe, Kira sorsa valahogy kevésbé tud érdekelni.
Ahogy fentebb írtam, szerintem ez a kötet kevésbé ötletes, mint az első, mivel itt a társadalom megrendszabályozásának rendszere nem olyan rafináltan felépített, mint az elsőben (igaz, itt látszólag nincs is olyan komoly leszabályozás és kontroll, mint ott), ami persze nem lenne gond, ha lenne helyette valami más ötlet a könyvben, de szerintem nincs.
A kötet utolsó oldalain Matt elmondja Kirának, hogy a gyógyuló emberek falujában van egy két szótagos fiú (mármint a neve két szótag), akinek kék a szeme, s Matt szerint szívesen feleségül venné Kirát.  Nos, itt gyanút fogtam, hogy ez a fiú nem-e Jonas, akinek – az első kötetből tudjuk – világos a szeme, ami egy színes világban alighanem kéket kell, hogy jelentsen. Persze lehet Jonas leszármazottja is. Vagy bárki más, de őszintén szólva az eddigi két kötetnek nem volt annyira csalafinta a történetszövése, hogy itt trükköt sejtsek, szerintem egyszerűen Jonas lesz az a fiú.
Még az gondolkoztatott el, hogy a könyv azt sejteti, hogy Kira, Thomas és Jo rendelkezik valamilyen különös erővel. Remélem, nem az lesz a vége, hogy Kira a varázshímzésében, Thomas a varázsbotján, Jo meg a varázsos énekében egy szebb, új jövőt fog meghímezni, kifaragni, illetve elénekelni, s az azonnal valóra is válik. Ez nagyon gagyi lenne. Most már mindenképp el fogom olvasni a 3. kötetet, hogy ezt megtudjam.

Tetszési index:
61%

Lois Lowry – Az emlékek őre (Az emlékek őre 1.)

Mivel a legközelebbi kritikám "Az emlékek őre" sorozat 3. részéről fog szólni, ezért áthozom erre a blogra a régiről az összes ezzel kapcsolatos ajánlót, hogy meglegyen itt az összes.

Előzmények:
Könyves blogokat olvasgatva akadtam erre a könyvre, s mivel olvastam róla jót (volt, aki gyerekkora meghatározó olvasmányának tartotta e művet), rosszat (pl. hogy unalmas, elnagyolt történet), ezért kíváncsi lettem rá. A könyv egy sorozat – tetralógia – első része, de még olvasás előtt megfogadtam magamban, hogy ha ez a kötet vacak lesz, ki se nyitom a többit, semmi kedvem megint úgy járni, mint a Déli Végek-trilógiával…

Tartalom:
Jonas egy olyan közösségben él, melyben mindenkinek megvan a helye, a feladata, amiben a családok harmóniában élnek, ahol az emberek gondoskodnak egymásról. A felszínen tökéletes ez a világ, azonban jobban megismerve a közösség működését, kiderül, hogy a nyugodt, elégedett életnek ára van.

SPOILERES TARTALOM: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdést.)
Jonas tizenegyes, a közelgő Tizenkettő Ceremóniáján jelölik ki számára egy életre szólóan hivatását, emiatt a fiú nyugtalan egy kicsit, mivel sejtése sincs, milyen feladatra fogják kijelölni. Otthon az esti érzésbeszámolón megosztja nyugtalanságát szüleivel. Apja elmeséli, hogy gyerekként ő mindig nagyon várta a decembert, a ceremóniák idejét. Az Egy Ceremóniája mindig vidám, zajos esemény volt, ilyenkor osztják be az abban az évben született valamennyi újgyermeket családegységbe (így kapták meg Jonas szülei Lilyt, Jonas húgát), s ekkor kapják meg nevüket is (addig csak számok jelölik őket).
Jonas apja dajkálóként dolgozik, s az egyik újgyermeket, aki a Gabriel (röviden Gabe) nevet kapja majd a közelgő ceremónián, esténként engedéllyel hazaviszi, mivel a gyerek rosszul alszik, azt reméli, hogy ha ők gondoskodnak róla, akkor jobban alszik majd Gabe. Azokat az újgyermekeket ugyanis, akik nem képesek nyugodtan aludni, nem lehet beosztani családegységekbe, ezért őket „elbocsátják”.
Apja a maga idejében nem érzett olyan nyugtalanságot, mint most Jonas, mert ő számított rá, hogy dajkálónak osztják be, mert hozzá ez a szakma illett. A döntéshozók minden tizenegyest hosszan megfigyelnek, s ezután döntenek arról, hogy milyen hivatást jelöljenek ki nekik.
Jonas anyja jogász, aki az Igazságügyi Hivatalban dolgozik. Azokat, akik háromszor megszegik valamelyik fontos szabályt, „elbocsátják”.
Gabe-nek ugyanolyan világos szeme van, mint Jonasnek (a többségnek sötét szeme van), Lily megjegyzi, hogy lehet, hogy ugyanaz a nő volt a szülőanyjuk. Lily édesnek tartja az újgyerekeket, ezért azt mondja, hogy reméli, majd szülőanyának osztják be, az anyjuk azonban letorkollja, mondván, hogy a szülőanyák kényelmes élete csupán három évig tart, utána életük végéig fizikai munkát végeznek. Apjuk azt mondja, a szülőanyák nem is látnak újgyermekeket, ezért Lily inkább dajkáló akarjon lenni.
A tizenegyeseknek önkéntes munkát kell végeznie, Jonas az Öregek Házába megy, ott megmosdat egy idős asszonyt, aki elmeséli, hogy aznap „elbocsátottak” egy idős férfit, és hogy milyen szép volt a ceremónia.
Másnap reggel az álombeszámoló rítusán Jonas – aki általában nem álmodik – különös álomról számol be családjának. Álmában az egyik barátnőjét arra akarta rávenni, hogy feküdjön a kádba, hogy ő megfürdethesse. Jonas anyja azt mondja, hogy ez a „bolydulás” első jele Jonasnél, ezért el kell kezdenie szedni azt a tablettát, amit minden felnőtt szed addig, míg be nem költözik az Öregek Házába.
Eljön a december, sor kerül a ceremóniákra. Minden korcsoportnak megvan a maga ceremóniája, Egy, Kettő, etc., egészen a Tizenkettő Ceremóniájáig. Az egyes ceremóniákon az ugyanabban az évben született gyermekek vesznek részt, minden korcsoport 50 gyerekből áll (kivéve, ha el kellett bocsátani közülük valakit). Az elöljáró a ceremónia végén jelenti be, hogy Jonast azért nem osztották be, mert őt kiválasztották, ő lesz az emlékek őrzője (aki a közösség bölcse, fontos kérdésekben az ő tanácsát kérik ki). Az elöljáró szerint Jonasben megvannak az ehhez szükséges tulajdonságok: értelmesség, bátorság és a túlralátás képessége. És ahogy ekkor Jonas az emberekre néz, valóban valahogy megváltoznak (egy almánál is tapasztalta ezt már korábban). Jonas megtudja azt is, hogy a kiképzése szenvedéssel fog járni, olyan fájdalommal, melyet az őrzőn kívül senki nem élt még át közülük. Jonasnek tilos  lesz a kiképzéséről bárkivel is beszélnie az őrzőn kívül.
A kiképzéseken az emlékek őrzője (aki arra kéri Jonast, hogy örökítőnek szólítsa őt, mert immáron a fiú az emlékek őrzője) a világ emlékeit, sok-sok nemzedékkel korábbról való emlékeket ad át Jonasnek úgy, hogy kezét a fiú hátára teszi. Először egy hóesésről és domboldalon szánkózásról szóló emléket ad át, ami a fiúnak nagyon tetszik. Az örökítő elmeséli Jonasnek, hogy náluk az éghajlat-szabályozás miatt nincs hó, sem napfény. A dombok csak megnehezítették a szállítást, így azokat is eltüntették. Létrehozták az egyenlétet. Jonas kap sok szép emléket az örökítőtől, de fájdalmasakat (napszúrás, csonttörés, éhezés, háború) és felkavaróakat is (elefántvadászat). Ezek az emlékek mind átkerülnek Jonashez, az örökítőnek már nem lesznek meg.
Jonas időnként másmilyennek látja a dolgokat, embereket, s az örökítőtől megtudja, hogy azok a színek, amiket lát, elsőként a piros színt látja meg, aztán a többit is. Az örökítőtől kapott emlékei viszont mindig színesek, mert azok abból az időből származnak, amikor még voltak színek. Jonas hamar eljut a következtetésre, hogy rosszul tették, amikor egy csomó mindenről lemondtak az egyenlét érdekében.
Az örökítőnek rengeteg könyve van, míg Jonas szüleinek csupán néhány kötete van praktikus dolgokról (pl. a szabályokról), s tilos is más könyvet olvasniuk.
Néha elmarad a kiképzés, mert az örökítőnek fájdalmai vannak. Jonas otthon megtudja apjától, hogy ha Gabe nem alszik jobban, el fogják bocsátani. De előbb egy másik elbocsátásra kerül sor, egy szülőanya ikreket vár, és ha az ikrek egyformák lesznek, a kisebb testsúllyal rendelkezőt el fogják bocsátani, elküldik a Másholba. Jonas, hogy a szülei tudjanak pihenni, elvállalja, hogy egy éjszakára ő vigyáz Gabe-re. Gabe felriad éjszaka, s Jonas megnyugtatásul veregeti a hátát, közben egy szép vitorlázós emlékre gondol, ami viszont lassan halványulni kezd, Gabe pedig megnyugszik. Jonas rájön, hogy az emléket akaratlanul is átadta az újgyermeknek. Ezt a felfedezését Jonas megtartja magának. Titkon próbálkozik azzal, hogy barátainak, családtagjainak is átadjon emlékeket, nekik azonban nem sikerül.
Az örökítő átadja kedvenc emlékét is, ebben egy család (nagyszülők, szülők, gyerekek) együtt ünnepelnek, csomagokat bontogatnak, s mindent áthat egy érzés, amit Jonas nem tud megnevezni, az örökítő viszont elárulja neki, hogy ez a szeretet. Jonas furcsállja, hogy az öregek jelen vannak a család életében, náluk a szülők, ha a gyerekek már felnőttek, átkerülnek a gyermektelen felnőttek közé, nem tartják többé a kapcsolatot a gyerekeikkel. Később az Öregek Házába kerülnek, ahonnan végül elbocsátják őket, azonban ezen az ünnepségen sem lesz jelen senki a korábbi családjukból. Jonasnek jobban tetszik az a család, amit az emlékben lát, mint a sajátja, szerinte nekik is úgy kellene csinálniuk ezt, mint régen. De azt is gondolja, hogy veszélyes lehetett úgy élni.
Jonas elkezdi nem szedni a bolydulás elleni tablettát. Jonas folyamatosan ráébred, hogy azok az érzések, amiket ő és a környezete érez, sokkal kevésbé mélyek, mint azok, amik az emlékekben vannak (szeretet, fájdalom, szomorúság, etc.), de erről nem beszélhet senkivel, s ez eltávolítja barátaitól.
Az örökítő elmeséli Jonasnek, hogy tíz évvel korábban már kiválasztottak egy lányt az emlékek őrének, Rosemary volt a neve. Elkezdte a lány kiképzését, sok szép emléket adott neki, de a magány és a veszteség fájdalmát is átadta neki. Rosemary öt hét után kérte az elbocsátását, ezután a lánynak adott emlékek visszatértek az emberekhez, rájuk törtek az érzelmek. Az örökítő nem próbált segíteni nekik a feldolgozásban, mert keserű volt és dühös, de végül így is minden visszatért a régi kerékvágásba.
Az örökítővel beszélgetnek az elbocsátásról, s kiderül, hogy felvétel készül a zárt ceremóniákról, így Jonas megnézi az ikergyerek elbocsátását, amit apja végzett. Megtudja, hogy a kisebb testsúlyú ikret apja injekcióval megölte. Jonas kiborul, nem hajlandó hazamenni, éjszakára az örökítőnél marad. Az örökítő arra kéri, ne haragudjon apjára, mert nem ő tehet róla, ő nem tud semmiről, csak utasítást hajtott végre. Elmeséli, hogy látta Rosemary elbocsátását, a lány kérte, hogy ő adhassa be magának az injekciót, amit az örökítő viszont már nem volt képes végignézni. Elmondja Jonasnek, hogy mindenkinek az elbocsátása így zajlik (öregeké, szabályszegőké, mindenkié).
Kitervelik, hogy Jonas elhagyja a közösséget, az örökítő – bár Jonas kéri, hogy menjen vele – maradni fog és segít feldolgozni az embereknek az érzelmeket, amik rájuk fognak törni. Így hátha változni fog valami. Ha elvégzi feladatát, akkor pedig a lánya mellett lesz a helye, akit Rosemary-nek hívtak.
Az örökítő elárulja, hogy nála a változás túlrahallással kezdődött, zenét hallott.
A decemberi ceremóniára tervezik Jonas szökését, azonban végül hamarabb indulnia kell, mert apja bejelenti, hogy másnap Gabe-et elbocsátják, mert továbbra is rosszul alszik (kivéve ha Jonas vigyáz rá), így pedig nem tudják családegységhez adni. Biciklivel indulnak útnak, Gabe a gyerekülésben. Ételt csak annyit tudnak magukkal vinni, amit az emberek a házak elé maradékként kiraktak újrahasznosításra. Éjszaka haladnak, nappal bujkálnak az utánuk küldött repülők elől. Hamarosan megtapasztalják az éhséget, az időjárási viszontagságokat. Madarakat és más állatokat látnak.
Ahogy távolodnak a közösség területéről Jonas örökítőtől kapott emlékei egyre halványodnak. A végkimerülés határán, hóesésben érnek egy dombtetőre, ahol egy szánkó van, felülnek rá, és elindulnak lefelé a lejtőn. Jonas tudja, hogy odalent már várják őket. Jonas fényeket lát, közben hall valamit, amit zenének vél.

Vélemény:
A könyv rövid (5-6 óra alatt átfutható), könnyű kis olvasmány volt számomra. Na jó, a legvége kicsit kevésbé volt könnyű, de azért olyan nagy hatással nem volt rám a sztori, előre lehetett sejteni, hogy Jonas – általa tökéletesnek hitt – kis világa nem lehet olyan tökéletes… Mivel egy gyerek (ráadásul olyan gyerek, akinek a világa eléggé beszűkült, nem olvashat könyveket se) szemszögéből íródott a mű, ezért az egyszerű nyelvezetét, nem túl mélyenszántó gondolatiságát nem róhatom fel hibájául, de számomra így ez a történet egy kicsit kevés volt ahhoz, hogy igazán le tudjon kötni. Ezzel együtt valamennyire azért érdekel a könyv folytatása, de nem rágom tövig a körmeimet miatta. Viszont gyerekeknek, tinédzsereknek szerintem érdekes lehet ez a könyv.

SPOILERES VÉLEMÉNY:
A könyv elolvasása után kapásból adódó értelmezés, mely szerint az egyéniség, a választás szabadsága, a szeretet olyan fontos értékek, melyekért – az ezeknek híján lévő – kényelmes, nyugodt életet fel lehet, sőt fel kell adni, nem különösebben érdekes számomra, így erre nem vesztegetnék sok szót. (Legfeljebb annyit jegyeznék meg, hogy nem is biztos, hogy ezek, a mai közvélekedés szerint fontos értékek valóban érnek annyit.) Bevallom, engem nem késztetett arra a mű, hogy elgondolkodjak azon, hogy jobban meg kéne becsülnöm azt, amim van, bár nyilván volt egy ilyen üzenete is a könyvnek.
Viszont az, hogy miként lehet úgy kiépíteni és működtetni egy elnyomó rendszert, hogy a benne élők látszólag észre sem veszik, hogy az egy diktatúra, már érdekesebb lehetne, sajnos ebbe a könyv mélyebb betekintést nem ad. Azonban mivel a 11 év körüli Jonas szemszögéből íródott a könyv, én ezt nem tartom hibának, egy gyereknek nem kell tudnia belelátni ebbe. Így is sok minden kiderül a könyvből.
A mindenhol jelenlévő megafonok, az, hogy minden észlelt szabályszegést nyilvánosan jelentenek be az egész közösségnek személytelen figyelmeztetésbe burkolva, egyrészt azt szolgálja, hogy a megszégyenült személy legközelebb kövesse a szabályokat, másrészt tudatja mindenkivel, hogy „ők” (nincs kimondva, hogy pontosan kik) mindent látnak, másnak sem érdemes szabályt szegnie.
Az, hogy minden apró mulasztásért bocsánatot kell kérni, a többieknek a bocsánat megadása pedig kötelező, illetve az, hogy a családegység tagjainak esténként el kell mondaniuk érzéseiket egymásnak, s ha valaki kellemetlen, negatív érzésről számol be, a többi családtagnak törekednie kell a megnyugtatására, a konfliktusok, a szélsőséges érzelmek kiiktatását szolgálja.
Az, hogy a családegység tagjai reggelenként el kell, hogy meséljék egymásnak az álmaikat, a többiek pedig értelmezik azokat, lehetővé teszi a „szülők” számára a gyermekeik legbelső gondolataiba való betekintést, és saját szájuk íze szerinti értelmezését, amit a gyerek nem mer kétségbe vonni, s ekként könnyen manipulálható lesz.
Annak sulykolása a gyerekekbe, hogy hazudni bűn, az előbbi rítusokkal (érzések és álmok kötelező elmesélése) együttesen azt eredményezi, hogy a gyerekeknek nem lesz egyetlen titkos, magának megtartható gondolata vagy érzése sem. Az pedig, hogy a tapintatlanságot, a családon kívüli személyek megérintését helytelennek nyilvánítják, az emberek közti tartalmasabb beszélgetéseket, szorosabb kapcsolatokat iktatja ki.
A „láthatatlan” és mégis mindenhol és mindenkiben jelen lévő diktatúra ábrázolása számomra hihető és ötletes volt. Bár az elég hamar egyértelművé vált számomra, hogy ez egy erős kontroll alatt lévő társadalom, de Jonas és családja kapcsolatát sokáig őszintének láttam, a „szülei” kifejezetten gondoskodónak tűntek. Így azzal együtt is, hogy sejtettem, hogy a könyvben sokat emlegetett „elbocsátás” a valóságban kivégzést jelent, rosszul esett Jonas apját gyilkosnak látni.
Az, hogy minden, az „egyenlét” előtti időkből származó emléket egyetlen ember őriz, és hogy ő mennyire szenved ettől (meg gondolom, attól is, hogy látja ennek a közösségnek az igazi mivoltát), nem tűnt hihetőnek. Hogy férne el egyetlen ember agyában ennyi emlék? Amikor átadja Jonasnak, hogyhogy ő elveszti az emlékeket? Mikor Jonas elhagyja a közösséget, a benne levő emlékek miként szállhatnak át a közösség tagjainak fejébe? Ezek mind olyan kérdések voltak a számomra, melyekre nem hiszem, hogy túl értelmes válaszokat tudna adni az írónő a későbbi kötetekben, de – okulva a Déli Végek-trilógiából – már nem is várok ilyesmit.
Sok egyéb kérdés is felmerült bennem. Például, hogy miként érték el azt, hogy az emberek ne lássanak színeket. Génmanipuláció, vagy az ételben adagolnak valamit az embereknek? Hogyhogy Jonas egyszer csak elkezdi látni a színeket?
Érdekesnek tartottam, hogy az emlékek őrzője (vagy későbbi nevén: örökítő) – bár pontosan látja, hogy milyen az a társadalom, melyben élnek – próbálja megóvni azt, s ahelyett, hogy elmenne Jonasszel, inkább ott marad, hogy segítsen az embereknek, mikor a Jonastől visszaszálló emlékek várhatóan kiborítják őket. Ez azt sugallja, hogy az örökítő nem tartja helyrehozhatatlanul hibásnak azt a társadalmat, melyben élnek, sőt valószínűleg sok mindent helyesnek tart benne, hiszen náluk nem létezik gyűlölet vagy teszem azt háború.
És akkor a végére egy kis matek: Évente 50 újgyermek érkezik a közösségbe, 50 gyermeket megszülni 50 nő tud (mivel az ikrek tiltottnak számítanak), és minden nő csak három gyermeket szülhet, akiknek három egymást követő évben adnak életet. Viszont – mivel Jonas azokra a tizenegyesekre, akik már be lettek osztva, azt mondja, hogy elkeltek a beosztásaik – csak évi egy új szülő nőt választanak a Tizenkettő Ceremóniáján (azon most lazán lépjünk tovább, hogy 12 éves lányokat használnak szülésre). Nos, ez így biztosan nem stimmel számszakilag. Tegyük fel, az egyik évben választanak egy új szülő nőt, viszont akkor abban az évben a másik 49 nő már legalább másodjára szül. A következő évben egy nő először fog szülni, egy másodjára, 48 pedig harmadjára. Akkor az erre következő évben lesz egy új nő, aki először szül, egy, aki másodjára, egy harmadjára és több szülésre fogható nő nem lesz. Szóval vagy az írónő nem gondolt utána ennek a dolognak, vagy valami turpisság van az újgyermekek „beszerzése” körül is.

Tetszési index:
71%

2016. június 23., csütörtök

J. Goldenlane – Napnak fénye

Előzmények:
Ezt a könyvet kizárólag azért olvastam el, mert csatlakoztam a Mini-könyvklubhoz (http://konyv-sarok.blogspot.hu/p/mini-konyvklub-4.html), ahol az első elolvasandó mű az Emlékek őre volt, amit már olvastam, és a másik két könyv is, amit még olvasni kell hozzá, viszonylag érdekesnek tűnt, tehát úgy voltam vele, miért is ne? Aztán ahogy rákerestem a Goldenlane névre, rájöttem, hogy én már olvastam az írónőtől, mégpedig a Farkastestvér c. könyvét. Az tetszett, egy vérfarkas testvérpárról szólt, akik mindig bajba keverik magukat, de meghalni szerencsére nem tudnak, így aztán a gyors felgyógyulásuk után rögtön bele is keverhetik magukat az újabb zűrbe. Az esztelen testvérpár ámokfutása jó humorforrás volt, amit az írónő maximálisan ki is használt, ez olvastatta a könyvet, ami egyébként történet szempontjából eléggé felejtős lett volna. Szóval úgy voltam vele, ha ez a könyve is csak ennyit tud, már az is elég lesz a jó szórakozáshoz.

Tartalom:
A jövőben járunk, az emberiséget atomháború tizedelte, a Kínai Birodalomban a császár uralkodik, pompázatos körülmények közt, míg a többség szegényes környezetben, a kockanegyedekben lakik. Például Ticca és Lin, két gyerek, akik egy házban élnek, s megismerkedésük napján rögtön találnak is egy súlyosan sérült, haldokló férfit, aki üzenetet bíz rájuk, melyet a császárnak kell átadniuk. Ők pedig mindent megtesznek küldetésük teljesítéséért.

Spoileres tartalmat nem írtam, mert a spoileres véleményemben benne van kb. a könyv teljes története.

Vélemény:
Bevallom, elég sokára sikerült megírnom ezt a kritikát (a könyvet már május végén elolvastam). Hogy miért? Mert ebben a könyvben volt humor, jó ötletek, szerethető karakterek, ennek ellenére nekem ez a könyv mégsem jött be igazán. Általában viszonylag könnyen és röviden meg tudom fogalmazni, hogy mi nem tetszik egy könyvben, vagy ha épp tetszik, akkor miért tetszik, de ennél a könyvnél kicsit bajban voltam. Még pedig azért, mert nem egy-két nagyobbacska, hanem sok-sok kisebb problémám volt vele, amelyek együttesen eredményezték azt, hogy nem tudok nagyon lelkesedni érte. Viszont a könyv humorát szerettem, a szereplők közül Lint és Ticca Mint kedveltem, a császárt hol igen, hol nem, Aishát pedig alapvetően nem, bár neki is akadt azért szimpatikus vonása. Azonosulni viszont egyikükkel se tudtam, számomra mindegyikük viselkedése fura volt. (Tudom, ez egy eléggé semmitmondó jelző, a spoileres véleményben majd kifejtem kicsit.) A többi karakter felejthető mellékszereplő volt, de ezt el tudtam volna nézni, a fő problémám az volt ezzel a könyvvel, hogy bár voltak benne jó ötletek, rendesen kidolgozva, kibontva ezek egyike se volt, s ez az egész könyvet hiteltelenné tette.

Ami a könyv nyelvezetét illeti, szerintem az írónő jól fogalmaz és én bírtam a humorát. Ugyanakkor az, hogy valamilyen szinten mindent poénra vett, nálam azt eredményezte, hogy nem tudtam komolyan venni a könyv komolyabb részeit sem. De nem tudtam igazán jól mulatni sem ezen a könyvön (ellentétben a Farkastestvérrel, amin tényleg jól szórakoztam), mert ahhoz meg túl sok volt benne a komoly(abb) rész.

A következő problémám a történet kiszámíthatósága volt. Én kb. soha ki nem találom Agatha Christie krimijeiben, hogy ki a gyilkos, de itt elég hamar tudtam, hogy ki az áruló. (Bár sokáig élt bennem a remény, hogy lesz valami csavar a végén, de ebben hiába reménykedtem…)

Mi lehetett volna akkor még érdekes ebben a könyvben? Én mondjuk beleképzeltem egy szerelmi négyszöget, de végül itt sem volt meglepetés a végén. Érdekes lehetett volna még, hogy a jövőben játszódik a könyv, de ez a jövő annyira sablonosan volt… hát nem is megrajzolva, inkább csak felskiccelve. Annyit tudunk meg erről a jövőről, hogy atomháborúban kipusztult az emberiség jelentős része, illetve, hogy elrobotizálódott a világ, de nem tudjuk meg, mi robbantotta ki ezt a háborút, ahogy azt sem, miért utálják a kínaiak annyira a robottechnológiát és miért akkora robotbuzik az ausztrálok. Persze a történelem-ismertetést nem hiányolnám a könyvből, ha lett volna helyette egy fordulatos és kiszámíthatatlan sztori vagy legalább egy-két izgalmas és jól megrajzolt karakter, de igazándiból egyik sem volt.

Ugyanakkor a császár családi háttere, Jin-Jinnel és apjával, anyjával való kapcsolata érdekes volt. A groteszk jelző írja le talán legjobban a családi viszonyaikat, s ha valakinek groteszk a famíliája, az egyben szomorú is szerintem. A császáron és annak családján sokat gondolkodtam, de velük is az a baj, mint a többi szereplővel, nincs pontos jellemrajz róluk a könyvben, így csak találgatni lehet velük kapcsolatban, hogy mit miért tettek és miért lettek azzá, akivé lettek. Engem pedig a találgatás egy idő után fáraszt, az pedig, ha a találgatás után a könyv végén nem adják meg nekem a válaszokat, bosszant. A könyvben kb. semmire sem volt válasz velük kapcsolatban.

Annak ellenére, hogy ilyen hosszan soroltam a könyv gyengeségeit, nem tudom azt mondani, hogy ez egy rossz könyv, csak azt, hogy nekem nem adott semmi maradandót. De a lehetőség benne volt, ha egy kicsit kevésbé kiszámítható a cselekménye, vagy ha kicsit jobban belemászik a szereplők fejébe, akkor lehetett volna maradandó élmény. És tulajdonképpen azért kapott tőlem ez a könyv egy viszonylag negatív kritikát, mert nem tudott élni a lehetőséggel. Pl. a Farkastestvérben nem volt meg a lehetőség sem, ezért attól nem is vártam ilyesmit, ott a jó szórakozáshoz nekem elég volt a könyv humora. De ettől a könyvtől én többet vártam, mert sokáig többnek tűnt.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez jelöljétek ki egérrel a bekezdéseket.)
Hogy ne önkényes fröcsögésnek tűnjenek a fentebb írtak, íme, hogy mik voltak a problémáim a könyvvel. Ugye, az egész sztorit az „indítja be”, hogy Lin és Ticca rálelnek egy haldokló férfira, aki üzenetet bíz rájuk, melyet a császárnak kell átadniuk. Aztán az immáron halott férfi átkutatása során megtalálnak egy memóriapanelt, s úgy vélik, ez az üzenet, amit át kell adniuk. Nos, a mezei olvasó (vagyis én) ezek után azt hiszi, hogy ez egy igen-igen fontos üzenet kell legyen. De lássuk, mi derül ki erről az üzenetről a könyv végéig. Tong Csin (avagy Medve) a bálon azt hazudja Ticca Minnek, hogy ez csak kamuüzenet volt, de mikor a lány közli vele, hogy az üzenet megsemmisült, akkor Ticca úgy látja, a férfi megijed. Aztán SuRi memóriakártyáinak ellopása után kiderül, hogy azokat csak úgy lehet olvasni, ha kiegészítik őket a haldoklónál találttal, mert a többi kiégett, magukban olvashatatlanok lennének. Aztán a könyv végén, mikor a császári palotánál elkapják Ticca Mint és Tong Csin elé vezetik, akkor a férfi azt mondja neki, hogy a császár droidjához (ami nyilván SuRi) akartak lopni az ausztráloktól új programokat, új paneleket, amit Tong Shan intézett, de lebukott, ezért az egyik emberének adta az idkártyáját, akire így rá lehetett fogni mindent. Ez az ember még úgy is, hogy üldözték (saját társai is, mert az ausztrálok megtévesztése érdekében árulónak kiáltották ki) behozta a Birodalomba az Ezüst Folyamot. Tong Csinék viszont a végén elkéstek egy kicsit, így az lett a férfi sorsa, amit a könyv elején láthattunk. De Tong Csin szerint ennek az egésznek tulajdonképpen semmi jelentősége sincs már. Nos, ebből az egészből csak ezeket nem értem: A haldokló miért kéri azt Ticca Minéktől, hogy a császárnak adják a memóriapanelt, miért nem Tong Shannak, hisz a férfi az ő embere volt. (Esetleg Tong Shant árulónak tartja? De miért?) Miért hívják Ezüst Folyamnak azt az egy darab memóriapanelt? Vagy volt más is, amit elcsórtak még az ausztráloktól? (Tudom, lehet egyszerű fedőnév is, de még akkor is így emlegetik a könyvben, amikor már régen kiderült mindenki számára, hogy az egy memóriapanel volt, nem más.) Mi volt a memóriapanelen, ami annyira értékes volt? Műszaki ismereteim csekélyek, de ha valami „kiégett”, azt hogy tudja „feltámasztani” egy másik memóriapanel? Tong Csin a bálon még megijed, mikor Ticca azt hazudja, az üzenet megsemmisült. De miért ijed meg? Hiszen ha az ausztrálokkal sikeresen elhitették, hogy aki ellopta a memóriapanelt, az áruló, akkor az ausztrálok nem vádolhatják meg a Birodalmat vagy a császárt azzal, hogy tőlük lopnak technológiát. A memóriapanelra égető szüksége pedig nem lehetett a Birodalomnak, mert SuRi enélkül is igen jól működött (már amíg működött), meg amúgy is, majd lopnak helyette újat, ez sem indokol semmiféle ijedtséget. Az, hogy a könyv végén Tong Csin ezt az egész ügyet lényegtelennek nyilvánítja, tulajdonképpen jogos, de ez lényegtelen volt már a könyv elején is, amikor pedig Tong Csin még nagyban nyomoztat utána. Azt sem értem, ha az ausztrálok ölték meg a könyv elején talált haldoklót, akkor miért vágott seb volt rajta. Az ausztrál ügynökök késsel nyeszetelik az ellent? És miért nem vették el tőle a memóriapanelt, ha már olyan közel voltak hozzá, hogy végigvágják az oldalát, hogy nem tudták elkapni és átkutatni? A férfi egy vízvezetékcsövön haldoklik a magasban, úgy kell leszedniük Linéknek, de hogy került fel oda? A könyv végén Tong Csin hogyhogy nem akarja megtudni Ticca Mintől, hogy mi lett a memóriapanel sorsa? Oké, hogy akkor már lényegtelennek tartja, de akkor is. Tele van érthetetlen dologgal a könyvnek ez a szála. Meg úgy egyébként is, szerintem az írónőtől rossz ötlet volt, hogy ami a könyv elején annyira fontosnak tűnik, azt a végén lényegtelen dologgá silányítja.

De mással is volt problémám. Miután a császárt majdnem megölik a bálon, az válik a fő kérdéssé, hogy ki lehet az áruló. Ha ez egy nehezen megfejthető rejtély lenne, akkor meg tudnám bocsátani, hogy a memóriapaneles szál dögunalomba fullad, de sajnos igen hamar kitalálható, hogy ki az áruló, mivel sok esélyes nincs erre a címre. Bár el kell ismernem, az sokáig lebegtetve van, hogy van-e egyáltalán áruló, nem pedig a véletlenek összjátéka folytán ragad kinn a kockanegyedben a császár. Hiszen amnéziás és mi sem tudjuk, mi történt vele, miután a tetőn elvált Ticca Mintől. De a császár már a 177. oldalon (mikor magára eszmélve bolyong a kockanegyedben) rájön, hogy elárulták, így innentől én is úgy vettem, hogy bizonyára így is van. Akkor vegyük végig, kik lehetnek a potenciális árulók. Lehetne SuRi, mivel ő jó sokáig teljesen eltűnik, de ő csak egy droid, tehát az árulóvá válásához át kell programoznia valakinek, így a tulajdonképpeni árulónak másnak kell lennie. (Bár kiderül, hogy SuRiban emberi agy működött, tehát lehet, hogy magától is képes lett volna árulásra, de ezt azzal egy időben tudjuk meg, mikor már látjuk, hogy halott, tehát tuti nem ő volt az áruló.) Lehetne még az áruló Shé, a császár nagynénje, vagy Hsziu-Cse, Shé lánya. Aztán elvileg lehetne még Tong Shan, Tong Csin vagy Baoba miniszter is. Rajtuk és az igazi tettes Jin-Jinen kívül más, az udvarban forgó személy, aki elég hatalommal bírhat ahhoz, hogy megölesse a császárt, nem tűnik fel a könyvben. Nos, vegyük sorra, kiről mikorra derül ki bizonyosan, hogy nem lehet áruló. Hsziu-Cse a 173. oldalon csalódását fejezi ki anyjának, amiért nem lehet már a császár felesége, tehát ő nyilvánvalóan így akart a császárnői címhez jutni, nem merénylettel. (Meg amúgy is, Hsziu-Cse ostobának van lefestve, ez is elég lehet a kizárásához.) Shé olyan vidám a 172. oldalon, mikor a lányával beszélget arról, hogy szerinte a császár halott, hogy ő szintén kizárható, mivel az igazi árulónak tudnia kell, hogy az embereinek nem sikerült megölniük a császárt. Ha Shé lenne az áruló, bizonyosan nem lenne ebben a jelenetben olyan vidám, aggódna, hogy a császár előkerül. Tong Csin (aki akkor még Medve néven fut) a 169. oldaltól kezdve hosszan töpreng, hogy hova tűnhetett a császár, és a 171. oldalon arra jut, duplán megcsavart merényletet követtek el a császár ellen, amiben igaza lesz, de ezt ekkor még nem tudhatjuk. Azt ellenben igen, hogy ha ezen töprengenie kell, akkor nem ő a merénylő. Így akkor kik maradnak árulójelöltnek? Tong Shan, Baoba és az ártatlan báránykának látszó Jin-Jin. Csakhogy Medve a 137. oldalon azt mondja Ticcának, hogy ő Tong Shan, ami egyébként kezdettől fogva gyanús, hogy nem igaz. Biztossá akkor válik, amikor a 169. oldalon Medve a palotából érkező, bizalmas parancson rágódik, mely szerint meg kell keresnie a császárt. És mivel Jin-Jin a 165. oldalon személyesen parancsolja meg Tong Shannak, hogy kerítse elő a császárt, ezért aki a 169. oldalon kap a palotából ilyen parancsot, az nyilván nem lehet Tong Shan. E ponton már valószínűnek tűnik, hogy Medve a parancsot közvetlenül Tong Shantól kapta, s hogy közeli kapcsolat lehet köztük. A 207. oldalon pedig Medve azon gondolkodik, hogy visszadobja a feladatot a palotába, na de mit szólna ehhez a bátyja? Számomra itt vált egyértelművé, hogy a bátyja Tong Shan. Az pedig, hogy Tong Shan áruló lenne, míg az öccse nem, sőt nem is tud róla, nekem nagyon nem tűnt valószínűnek, így őt is kizártam. Így ki marad? Baoba. De róla nem tudunk meg semmit a könyvből, teljesen érdektelen szereplő, ő pusztán ezért nem lehet áruló. S ekkor bizony nagy nehezen még nekem is leesett, hogy csak Jin-Jin lehet az áruló. Aki bőszen hangoztatja, hogy ő nem akar császárnő lenni, s úgy tűnik, nagyon szereti a császárt. Aki azonban nálam figyelmesebb olvasó, az már jóval előbb is tudhatja, hogy Jin-Jin a tettes. A könyv 141. oldalán a császár azt fontolgatja, hogy a hasonmásával cserél a bálon, s eközben elmondja, hogy a cseréről csak SuRi és Jin-jin fognak tudni (Jin-Jin azért, mert mellette ül a bál alatt, és csak meg tudja különböztetni a bátyját egy idegentől). A csere után a császár a tetőre megy, hogy helikopterrel menekülni tudjon, ha kell (egy esetleges másik merénylő miatt, akiről ő és SuRi tudnak). A robbantás után azonnal civil ruhás fegyveresek keresik a császárt a helikopterénél (157. oldal), ekkor azonban még nem lehetünk benne biztosak, hogy nem védeni akarják-e. Azonban Ticca a 189. oldalon elmeséli a császárnak (aki amnéziás), hogy civil fegyveresek kerestek valakit a tetőn, s a császár akkor nem érti, miért nem a testőrei voltak azok, gyanús neki, hogy nem SuRi küldhette oda a fegyvereseket. És hát SuRin kívül a másik személy, aki tudott róla, hogy a császár a helikopterénél lesz, s nem a bálon, az Jin-Jin. Szóval az áruló személye olyan 20, maximum 40 oldalig kétséges, ami elég kevés szerintem.

Ami a szerelmi négyszöget (Lin-Ticca-császár-Aisha) illeti, az inkább csak az én fejemben létezett, a könyvben nem. A Hamupipőke sztori koppintása (tánc a tetőn a császárral, illetve, hogy Ticca elhagyott topánkáját a császár megtalálja, s annak segítségével akad a lány nyomára) számomra elképzelhetővé tették, hogy lesz köztük valami. Különösen, hogy a császár mindig „hihetetlen lány”-ként emlegeti Ticcát. Persze a császár azt is hangoztatja, hogy egy nőre sem akarja rákényszeríteni magát, márpedig Ticca látványosan úgy csinál, mintha nem kedvelné a császárt. Na mindegy, a könyv végén az derül ki, hogy Ticca Lint, a császár pedig Aishát szereti, s mindkettő szerelem volt első látásra, úgyhogy akkor csak én képzelődtem, egyértelmű.

Visszatérve a történet következetlenségeire, nem értem, hogy Jin-Jin miért nem tünteti el SuRi „hulláját”, hiszen számolnia kell vele, hogy abból kinyerhetők olyan infók, melyek terhelőek rá nézve. Miért nem tudunk meg semmit arról, hogy mi volt ezen a memóriapanelen, mi buktatta le Jin-Jint a császár előtt?

Most pedig arról ejtenék pár szót, hogy miért volt nekem fura a szereplők viselkedése. Ticcáé és Liné azért, mert ők tulajdonképpen csak két gyerek, akik úgy tűnik, pusztán azért keverik magukat folyamatosan életveszélybe, mert épp ráérnek. Ez számomra érthetetlen. Aisha, a tökéletes, mindent kianalizáló, félrobot lány, azonnal beleszeret a császárba, mikor az jól pofára ejti. Ez fura. De a szerelem kiszámíthatatlan, fogjuk rá erre. És akkor jöjjön a legfurább szerzet, a császár, de ő legalább érdekesen fura! Volt egy apja, aki lassacskán megőrült. Megölte a feleségét, mert azt gondolta, hogy az megcsalta őt, s Jin-Jinnek egy másik férfi az apja, nem ő. Kiderül, ebben igaza volt, azonban a császár elhitette apjával, hogy téved, s ezzel megmentette Jin-Jin életét. Ugyanakkor az apját később megöleti, s – akármit is állít – Jin-Jint is képes lenne beáldozni azért, hogy visszaszerezze a hatalmát. De Ticca és Lin életét, úgy tűnik, őszintén félti, míg Aisháét, akibe állítólag szerelmes, egyáltalán nem. Továbbá a lényegében halott anyját egy robot bőrébe építve éleszti újra (ez SuRi). Mindezek alapján nekem nem jut jobb jelző az eszembe a császárra, mint az, hogy pszichopata. A hatalomért mindenkin átgázol, ugyanakkor törődőnek és igazságosnak igyekszik tűnni. Esetleg ha mégsem pszichopata, hát akkor is tuti, hogy valamilyen más elmebetegségben szenved. Ez az ő családi hátterével nem csoda, de az is lehet, hogy szimplán örökölte apjától a betegséget. Bár a császár folyamatosan fogadkozik magában, hogy nem lesz olyan, mint az apja, én erről nem vagyok meggyőződve. És akkor itt van még Jin-Jin, az ő motivációi is érdekesek lehetnének, miért árulja el (azaz akarja megöletni) valaki a testvérét, akit állítólag nagyon szeret? A Jin-Jin által adott magyarázat annyira nevetséges, hogy nem is tudok mit mondani rá. Eszerint azért öletné meg a bátyját, mert nem akar olyanná válni, mint Shé (aki sokáig volt a korábbi császár mellőzött testvérkéje). Ez most komoly??? Ha igen, akkor Jin-Jin is pszichopata. Ha hazudik, akkor miért hazudik és mi az igazság? Amit én el tudnék fogadni értelmes magyarázatnak, az pl. az, hogy Jin-Jinnek valami személyes sérelme van a császárral szemben. De ilyesmi nem derül ki a könyvből. A kettejük hatalmi harca alapot adhatna arra, hogy az ember elgondolkozzon rajta, hogy a hatalom ér-e annyit, hogy azért képes legyen az ember feláldozni bármit, vagy azon, hogy vajon a hatalom szükségszerűen torzítja-e a hatalommal bíró ember személyiségét. De ezekre a könyv nem ad választ, s annyira nem látunk bele se a császár, se Jin-Jin fejébe, hogy magunk tudjunk következtetést levonni.

Tetszési index:
65%

Nyitó bejegyzés a blogról, magamról

Ez a blog folytatása a korábbi könyves blogomnak, melyet a http://konyvboncolgato.blogger.hu/ címen tudtok elérni, ha valakit érdekel. Idővel át fogom másolni onnan emide az érdemi, könyvajánlót tartalmazó bejegyzéseket, de most ehhez lusta vagyok.
Miről is írjak itt? Először is talán a blog nevét kéne kimagyaráznom. Már a korábbi blogom elkezdésekor sokat vacilláltam, hogy mi legyen a címe, és hát csupa olyan név jutott eszembe, amik már foglaltak voltak (vagy nagyon hasonlók voltak már létező blogok címéhez). És így lett a végén könyvboncolgató blog a neve… Tartok tőle, hogy nem túl bizalomgerjesztő ez a név, ugyanakkor szerintem könnyen megjegyezhető (végül is csak az ember eszébe jut valami, amiről elsőre a hullagyalázásra tud asszociálni…) És igazándiból a jelen blog létrehozásakor sem jutott jobb az eszembe, így maradtam ennél.
Miről fogok írni a blogban? Hát könyvekről… És hogy kicsit leszűkítsem a kört: jellemzően regényekről, mivel én főként ebbe a műfajba sorolható könyveket olvasok. Nincs bajom a novellákkal, versekkel, miegyebekkel se, csak ezekből én ritkán olvasok. És hébe-hóba a blogomon ismertetett könyvek film- vagy színdarabváltozatáról is szó lehet, de ezt nem annyira fogom erőltetni. A régi blogomban is szerepel jó pár könyv, amit meg is filmesítettek (láttam is a filmet), de a filmről nem írtam egyáltalán.
És akkor magamról pár szót. Van egy régebbi jogász, meg egy újabb keletű közgazdász (pénzügy és számvitel szakon) végzettségem. (Az utóbbi kapcsán nyafogtam egy sort a korábbi blogomban szakdoga és záróvizsga miatt.) És hogy minek is indítottam el ezt a könyves blogot? Szeretek olvasni, jelenleg részmunkaidőben dolgozom, így időm is van rá. Nem olyan értékeléseket írok a könyvekről, amit egy irodalomtanár írna (merthogy nem vagyok az), de személy szerint nekem néha borsódzott a hátam attól gimiben, hogy előre meghatározott szempontok szerint kellett a műveket elemezni, és hogy azt kellett gondolni róluk, amit a tankönyv leírt, ezért ilyen elemzéseket, ha tudnék, se írnék. A blogon írt véleményem alapvetően szubjektív (mint egyébként minden vélemény), de ha egy könyv nem tetszik, azt azért igyekszem ésszerű érvekkel is megindokolni. A blog célja egyébként kettős, egyrészt magamnak is gyűjtöm vele, hogy milyen könyveket olvastam el (bizony, velem már fordult elő, hogy egy könyvnek a közepén jöttem rá, hogy ezt már olvastam és elsőre sem tetszett…), a másik célja, hogy az olvasóknak az ajánlók alapján legyen valamilyen benyomása a könyvekről. A tartalomismertető és vélemény (spoilerek nélkül) azoknak lehet érdekes, akik még nem olvasták az adott könyvet és tájékozódni akarnak, hogy egyáltalán érdekelheti-e az őket, míg a spoileres vélemény alapvetően azoknak szól, akik már olvasták a könyvet és kíváncsiak, hogy másnak (jelen esetben nekem) hogy tetszett. A spoileres tartalomismertető azoknak lehet hasznos, akik már olvasták a könyvet, de nem sokra emlékeznek belőle, s ezzel fel tudják eleveníteni azt, vagy azoknak, akik egyáltalán nem akarják elolvasni a könyvet, de érdekli őket, hogy miről szól. (Nyilván ezek nem kötelező iránymutatások, mindenki akkor és olyan okból olvassa a blogot, ami neki tetszik. J) A tetszési index pedig egy általam adott pontszám a műre, teljességgel szubjektív, úgyhogy max. annyit tudok elmondani róla, hogy a régi blogomban egyik könyvre se adtam eddig 50% alatti értékelést. Ennek az lehet a nem tudatos oka, hogy vizsgákon az 50% alatti teljesítmény elégtelent jelent, s ezek szerint én nem szívesen adok egyetlen könyvnek sem elégtelen minősítést. De lehet, lesz példa erre a jövőben. A 80% feletti tetszési indexű műveket én már igen jónak tartom, a 90%  felettieket pedig remekműnek.

Ennyi jutott most eszembe, és akkor mindjárt jön is az első ajánlóm.