2016. június 24., péntek

Lois Lowry – Az emlékek őre (Az emlékek őre 1.)

Mivel a legközelebbi kritikám "Az emlékek őre" sorozat 3. részéről fog szólni, ezért áthozom erre a blogra a régiről az összes ezzel kapcsolatos ajánlót, hogy meglegyen itt az összes.

Előzmények:
Könyves blogokat olvasgatva akadtam erre a könyvre, s mivel olvastam róla jót (volt, aki gyerekkora meghatározó olvasmányának tartotta e művet), rosszat (pl. hogy unalmas, elnagyolt történet), ezért kíváncsi lettem rá. A könyv egy sorozat – tetralógia – első része, de még olvasás előtt megfogadtam magamban, hogy ha ez a kötet vacak lesz, ki se nyitom a többit, semmi kedvem megint úgy járni, mint a Déli Végek-trilógiával…

Tartalom:
Jonas egy olyan közösségben él, melyben mindenkinek megvan a helye, a feladata, amiben a családok harmóniában élnek, ahol az emberek gondoskodnak egymásról. A felszínen tökéletes ez a világ, azonban jobban megismerve a közösség működését, kiderül, hogy a nyugodt, elégedett életnek ára van.

SPOILERES TARTALOM: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdést.)
Jonas tizenegyes, a közelgő Tizenkettő Ceremóniáján jelölik ki számára egy életre szólóan hivatását, emiatt a fiú nyugtalan egy kicsit, mivel sejtése sincs, milyen feladatra fogják kijelölni. Otthon az esti érzésbeszámolón megosztja nyugtalanságát szüleivel. Apja elmeséli, hogy gyerekként ő mindig nagyon várta a decembert, a ceremóniák idejét. Az Egy Ceremóniája mindig vidám, zajos esemény volt, ilyenkor osztják be az abban az évben született valamennyi újgyermeket családegységbe (így kapták meg Jonas szülei Lilyt, Jonas húgát), s ekkor kapják meg nevüket is (addig csak számok jelölik őket).
Jonas apja dajkálóként dolgozik, s az egyik újgyermeket, aki a Gabriel (röviden Gabe) nevet kapja majd a közelgő ceremónián, esténként engedéllyel hazaviszi, mivel a gyerek rosszul alszik, azt reméli, hogy ha ők gondoskodnak róla, akkor jobban alszik majd Gabe. Azokat az újgyermekeket ugyanis, akik nem képesek nyugodtan aludni, nem lehet beosztani családegységekbe, ezért őket „elbocsátják”.
Apja a maga idejében nem érzett olyan nyugtalanságot, mint most Jonas, mert ő számított rá, hogy dajkálónak osztják be, mert hozzá ez a szakma illett. A döntéshozók minden tizenegyest hosszan megfigyelnek, s ezután döntenek arról, hogy milyen hivatást jelöljenek ki nekik.
Jonas anyja jogász, aki az Igazságügyi Hivatalban dolgozik. Azokat, akik háromszor megszegik valamelyik fontos szabályt, „elbocsátják”.
Gabe-nek ugyanolyan világos szeme van, mint Jonasnek (a többségnek sötét szeme van), Lily megjegyzi, hogy lehet, hogy ugyanaz a nő volt a szülőanyjuk. Lily édesnek tartja az újgyerekeket, ezért azt mondja, hogy reméli, majd szülőanyának osztják be, az anyjuk azonban letorkollja, mondván, hogy a szülőanyák kényelmes élete csupán három évig tart, utána életük végéig fizikai munkát végeznek. Apjuk azt mondja, a szülőanyák nem is látnak újgyermekeket, ezért Lily inkább dajkáló akarjon lenni.
A tizenegyeseknek önkéntes munkát kell végeznie, Jonas az Öregek Házába megy, ott megmosdat egy idős asszonyt, aki elmeséli, hogy aznap „elbocsátottak” egy idős férfit, és hogy milyen szép volt a ceremónia.
Másnap reggel az álombeszámoló rítusán Jonas – aki általában nem álmodik – különös álomról számol be családjának. Álmában az egyik barátnőjét arra akarta rávenni, hogy feküdjön a kádba, hogy ő megfürdethesse. Jonas anyja azt mondja, hogy ez a „bolydulás” első jele Jonasnél, ezért el kell kezdenie szedni azt a tablettát, amit minden felnőtt szed addig, míg be nem költözik az Öregek Házába.
Eljön a december, sor kerül a ceremóniákra. Minden korcsoportnak megvan a maga ceremóniája, Egy, Kettő, etc., egészen a Tizenkettő Ceremóniájáig. Az egyes ceremóniákon az ugyanabban az évben született gyermekek vesznek részt, minden korcsoport 50 gyerekből áll (kivéve, ha el kellett bocsátani közülük valakit). Az elöljáró a ceremónia végén jelenti be, hogy Jonast azért nem osztották be, mert őt kiválasztották, ő lesz az emlékek őrzője (aki a közösség bölcse, fontos kérdésekben az ő tanácsát kérik ki). Az elöljáró szerint Jonasben megvannak az ehhez szükséges tulajdonságok: értelmesség, bátorság és a túlralátás képessége. És ahogy ekkor Jonas az emberekre néz, valóban valahogy megváltoznak (egy almánál is tapasztalta ezt már korábban). Jonas megtudja azt is, hogy a kiképzése szenvedéssel fog járni, olyan fájdalommal, melyet az őrzőn kívül senki nem élt még át közülük. Jonasnek tilos  lesz a kiképzéséről bárkivel is beszélnie az őrzőn kívül.
A kiképzéseken az emlékek őrzője (aki arra kéri Jonast, hogy örökítőnek szólítsa őt, mert immáron a fiú az emlékek őrzője) a világ emlékeit, sok-sok nemzedékkel korábbról való emlékeket ad át Jonasnek úgy, hogy kezét a fiú hátára teszi. Először egy hóesésről és domboldalon szánkózásról szóló emléket ad át, ami a fiúnak nagyon tetszik. Az örökítő elmeséli Jonasnek, hogy náluk az éghajlat-szabályozás miatt nincs hó, sem napfény. A dombok csak megnehezítették a szállítást, így azokat is eltüntették. Létrehozták az egyenlétet. Jonas kap sok szép emléket az örökítőtől, de fájdalmasakat (napszúrás, csonttörés, éhezés, háború) és felkavaróakat is (elefántvadászat). Ezek az emlékek mind átkerülnek Jonashez, az örökítőnek már nem lesznek meg.
Jonas időnként másmilyennek látja a dolgokat, embereket, s az örökítőtől megtudja, hogy azok a színek, amiket lát, elsőként a piros színt látja meg, aztán a többit is. Az örökítőtől kapott emlékei viszont mindig színesek, mert azok abból az időből származnak, amikor még voltak színek. Jonas hamar eljut a következtetésre, hogy rosszul tették, amikor egy csomó mindenről lemondtak az egyenlét érdekében.
Az örökítőnek rengeteg könyve van, míg Jonas szüleinek csupán néhány kötete van praktikus dolgokról (pl. a szabályokról), s tilos is más könyvet olvasniuk.
Néha elmarad a kiképzés, mert az örökítőnek fájdalmai vannak. Jonas otthon megtudja apjától, hogy ha Gabe nem alszik jobban, el fogják bocsátani. De előbb egy másik elbocsátásra kerül sor, egy szülőanya ikreket vár, és ha az ikrek egyformák lesznek, a kisebb testsúllyal rendelkezőt el fogják bocsátani, elküldik a Másholba. Jonas, hogy a szülei tudjanak pihenni, elvállalja, hogy egy éjszakára ő vigyáz Gabe-re. Gabe felriad éjszaka, s Jonas megnyugtatásul veregeti a hátát, közben egy szép vitorlázós emlékre gondol, ami viszont lassan halványulni kezd, Gabe pedig megnyugszik. Jonas rájön, hogy az emléket akaratlanul is átadta az újgyermeknek. Ezt a felfedezését Jonas megtartja magának. Titkon próbálkozik azzal, hogy barátainak, családtagjainak is átadjon emlékeket, nekik azonban nem sikerül.
Az örökítő átadja kedvenc emlékét is, ebben egy család (nagyszülők, szülők, gyerekek) együtt ünnepelnek, csomagokat bontogatnak, s mindent áthat egy érzés, amit Jonas nem tud megnevezni, az örökítő viszont elárulja neki, hogy ez a szeretet. Jonas furcsállja, hogy az öregek jelen vannak a család életében, náluk a szülők, ha a gyerekek már felnőttek, átkerülnek a gyermektelen felnőttek közé, nem tartják többé a kapcsolatot a gyerekeikkel. Később az Öregek Házába kerülnek, ahonnan végül elbocsátják őket, azonban ezen az ünnepségen sem lesz jelen senki a korábbi családjukból. Jonasnek jobban tetszik az a család, amit az emlékben lát, mint a sajátja, szerinte nekik is úgy kellene csinálniuk ezt, mint régen. De azt is gondolja, hogy veszélyes lehetett úgy élni.
Jonas elkezdi nem szedni a bolydulás elleni tablettát. Jonas folyamatosan ráébred, hogy azok az érzések, amiket ő és a környezete érez, sokkal kevésbé mélyek, mint azok, amik az emlékekben vannak (szeretet, fájdalom, szomorúság, etc.), de erről nem beszélhet senkivel, s ez eltávolítja barátaitól.
Az örökítő elmeséli Jonasnek, hogy tíz évvel korábban már kiválasztottak egy lányt az emlékek őrének, Rosemary volt a neve. Elkezdte a lány kiképzését, sok szép emléket adott neki, de a magány és a veszteség fájdalmát is átadta neki. Rosemary öt hét után kérte az elbocsátását, ezután a lánynak adott emlékek visszatértek az emberekhez, rájuk törtek az érzelmek. Az örökítő nem próbált segíteni nekik a feldolgozásban, mert keserű volt és dühös, de végül így is minden visszatért a régi kerékvágásba.
Az örökítővel beszélgetnek az elbocsátásról, s kiderül, hogy felvétel készül a zárt ceremóniákról, így Jonas megnézi az ikergyerek elbocsátását, amit apja végzett. Megtudja, hogy a kisebb testsúlyú ikret apja injekcióval megölte. Jonas kiborul, nem hajlandó hazamenni, éjszakára az örökítőnél marad. Az örökítő arra kéri, ne haragudjon apjára, mert nem ő tehet róla, ő nem tud semmiről, csak utasítást hajtott végre. Elmeséli, hogy látta Rosemary elbocsátását, a lány kérte, hogy ő adhassa be magának az injekciót, amit az örökítő viszont már nem volt képes végignézni. Elmondja Jonasnek, hogy mindenkinek az elbocsátása így zajlik (öregeké, szabályszegőké, mindenkié).
Kitervelik, hogy Jonas elhagyja a közösséget, az örökítő – bár Jonas kéri, hogy menjen vele – maradni fog és segít feldolgozni az embereknek az érzelmeket, amik rájuk fognak törni. Így hátha változni fog valami. Ha elvégzi feladatát, akkor pedig a lánya mellett lesz a helye, akit Rosemary-nek hívtak.
Az örökítő elárulja, hogy nála a változás túlrahallással kezdődött, zenét hallott.
A decemberi ceremóniára tervezik Jonas szökését, azonban végül hamarabb indulnia kell, mert apja bejelenti, hogy másnap Gabe-et elbocsátják, mert továbbra is rosszul alszik (kivéve ha Jonas vigyáz rá), így pedig nem tudják családegységhez adni. Biciklivel indulnak útnak, Gabe a gyerekülésben. Ételt csak annyit tudnak magukkal vinni, amit az emberek a házak elé maradékként kiraktak újrahasznosításra. Éjszaka haladnak, nappal bujkálnak az utánuk küldött repülők elől. Hamarosan megtapasztalják az éhséget, az időjárási viszontagságokat. Madarakat és más állatokat látnak.
Ahogy távolodnak a közösség területéről Jonas örökítőtől kapott emlékei egyre halványodnak. A végkimerülés határán, hóesésben érnek egy dombtetőre, ahol egy szánkó van, felülnek rá, és elindulnak lefelé a lejtőn. Jonas tudja, hogy odalent már várják őket. Jonas fényeket lát, közben hall valamit, amit zenének vél.

Vélemény:
A könyv rövid (5-6 óra alatt átfutható), könnyű kis olvasmány volt számomra. Na jó, a legvége kicsit kevésbé volt könnyű, de azért olyan nagy hatással nem volt rám a sztori, előre lehetett sejteni, hogy Jonas – általa tökéletesnek hitt – kis világa nem lehet olyan tökéletes… Mivel egy gyerek (ráadásul olyan gyerek, akinek a világa eléggé beszűkült, nem olvashat könyveket se) szemszögéből íródott a mű, ezért az egyszerű nyelvezetét, nem túl mélyenszántó gondolatiságát nem róhatom fel hibájául, de számomra így ez a történet egy kicsit kevés volt ahhoz, hogy igazán le tudjon kötni. Ezzel együtt valamennyire azért érdekel a könyv folytatása, de nem rágom tövig a körmeimet miatta. Viszont gyerekeknek, tinédzsereknek szerintem érdekes lehet ez a könyv.

SPOILERES VÉLEMÉNY:
A könyv elolvasása után kapásból adódó értelmezés, mely szerint az egyéniség, a választás szabadsága, a szeretet olyan fontos értékek, melyekért – az ezeknek híján lévő – kényelmes, nyugodt életet fel lehet, sőt fel kell adni, nem különösebben érdekes számomra, így erre nem vesztegetnék sok szót. (Legfeljebb annyit jegyeznék meg, hogy nem is biztos, hogy ezek, a mai közvélekedés szerint fontos értékek valóban érnek annyit.) Bevallom, engem nem késztetett arra a mű, hogy elgondolkodjak azon, hogy jobban meg kéne becsülnöm azt, amim van, bár nyilván volt egy ilyen üzenete is a könyvnek.
Viszont az, hogy miként lehet úgy kiépíteni és működtetni egy elnyomó rendszert, hogy a benne élők látszólag észre sem veszik, hogy az egy diktatúra, már érdekesebb lehetne, sajnos ebbe a könyv mélyebb betekintést nem ad. Azonban mivel a 11 év körüli Jonas szemszögéből íródott a könyv, én ezt nem tartom hibának, egy gyereknek nem kell tudnia belelátni ebbe. Így is sok minden kiderül a könyvből.
A mindenhol jelenlévő megafonok, az, hogy minden észlelt szabályszegést nyilvánosan jelentenek be az egész közösségnek személytelen figyelmeztetésbe burkolva, egyrészt azt szolgálja, hogy a megszégyenült személy legközelebb kövesse a szabályokat, másrészt tudatja mindenkivel, hogy „ők” (nincs kimondva, hogy pontosan kik) mindent látnak, másnak sem érdemes szabályt szegnie.
Az, hogy minden apró mulasztásért bocsánatot kell kérni, a többieknek a bocsánat megadása pedig kötelező, illetve az, hogy a családegység tagjainak esténként el kell mondaniuk érzéseiket egymásnak, s ha valaki kellemetlen, negatív érzésről számol be, a többi családtagnak törekednie kell a megnyugtatására, a konfliktusok, a szélsőséges érzelmek kiiktatását szolgálja.
Az, hogy a családegység tagjai reggelenként el kell, hogy meséljék egymásnak az álmaikat, a többiek pedig értelmezik azokat, lehetővé teszi a „szülők” számára a gyermekeik legbelső gondolataiba való betekintést, és saját szájuk íze szerinti értelmezését, amit a gyerek nem mer kétségbe vonni, s ekként könnyen manipulálható lesz.
Annak sulykolása a gyerekekbe, hogy hazudni bűn, az előbbi rítusokkal (érzések és álmok kötelező elmesélése) együttesen azt eredményezi, hogy a gyerekeknek nem lesz egyetlen titkos, magának megtartható gondolata vagy érzése sem. Az pedig, hogy a tapintatlanságot, a családon kívüli személyek megérintését helytelennek nyilvánítják, az emberek közti tartalmasabb beszélgetéseket, szorosabb kapcsolatokat iktatja ki.
A „láthatatlan” és mégis mindenhol és mindenkiben jelen lévő diktatúra ábrázolása számomra hihető és ötletes volt. Bár az elég hamar egyértelművé vált számomra, hogy ez egy erős kontroll alatt lévő társadalom, de Jonas és családja kapcsolatát sokáig őszintének láttam, a „szülei” kifejezetten gondoskodónak tűntek. Így azzal együtt is, hogy sejtettem, hogy a könyvben sokat emlegetett „elbocsátás” a valóságban kivégzést jelent, rosszul esett Jonas apját gyilkosnak látni.
Az, hogy minden, az „egyenlét” előtti időkből származó emléket egyetlen ember őriz, és hogy ő mennyire szenved ettől (meg gondolom, attól is, hogy látja ennek a közösségnek az igazi mivoltát), nem tűnt hihetőnek. Hogy férne el egyetlen ember agyában ennyi emlék? Amikor átadja Jonasnak, hogyhogy ő elveszti az emlékeket? Mikor Jonas elhagyja a közösséget, a benne levő emlékek miként szállhatnak át a közösség tagjainak fejébe? Ezek mind olyan kérdések voltak a számomra, melyekre nem hiszem, hogy túl értelmes válaszokat tudna adni az írónő a későbbi kötetekben, de – okulva a Déli Végek-trilógiából – már nem is várok ilyesmit.
Sok egyéb kérdés is felmerült bennem. Például, hogy miként érték el azt, hogy az emberek ne lássanak színeket. Génmanipuláció, vagy az ételben adagolnak valamit az embereknek? Hogyhogy Jonas egyszer csak elkezdi látni a színeket?
Érdekesnek tartottam, hogy az emlékek őrzője (vagy későbbi nevén: örökítő) – bár pontosan látja, hogy milyen az a társadalom, melyben élnek – próbálja megóvni azt, s ahelyett, hogy elmenne Jonasszel, inkább ott marad, hogy segítsen az embereknek, mikor a Jonastől visszaszálló emlékek várhatóan kiborítják őket. Ez azt sugallja, hogy az örökítő nem tartja helyrehozhatatlanul hibásnak azt a társadalmat, melyben élnek, sőt valószínűleg sok mindent helyesnek tart benne, hiszen náluk nem létezik gyűlölet vagy teszem azt háború.
És akkor a végére egy kis matek: Évente 50 újgyermek érkezik a közösségbe, 50 gyermeket megszülni 50 nő tud (mivel az ikrek tiltottnak számítanak), és minden nő csak három gyermeket szülhet, akiknek három egymást követő évben adnak életet. Viszont – mivel Jonas azokra a tizenegyesekre, akik már be lettek osztva, azt mondja, hogy elkeltek a beosztásaik – csak évi egy új szülő nőt választanak a Tizenkettő Ceremóniáján (azon most lazán lépjünk tovább, hogy 12 éves lányokat használnak szülésre). Nos, ez így biztosan nem stimmel számszakilag. Tegyük fel, az egyik évben választanak egy új szülő nőt, viszont akkor abban az évben a másik 49 nő már legalább másodjára szül. A következő évben egy nő először fog szülni, egy másodjára, 48 pedig harmadjára. Akkor az erre következő évben lesz egy új nő, aki először szül, egy, aki másodjára, egy harmadjára és több szülésre fogható nő nem lesz. Szóval vagy az írónő nem gondolt utána ennek a dolognak, vagy valami turpisság van az újgyermekek „beszerzése” körül is.

Tetszési index:
71%

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése