Anne Bishop – Holló a hollónak (A Mások 2.)

Tartalom:

Anne Bishop, a New York Times bestseller „fenomenális” világa, a Mások sorozat második része, amelyben természetfeletti lények és emberek próbálnak együtt élni és egy nő már kezdi megváltoztatni a szabályokat… Meggie Corbyn elnyerte a Lakeside-i Udvarban lakó terra indigene lények bizalmát, de csak nehezen jön rá, mit is jelent köztük élni. Alapesetben, ember lévén Meggie alig lehetne más, mint megtűrt préda, de vérpróféta, cassandra sangue képessége teljesen más helyzetet teremt. Két nagyon erős hozzászokást eredményező drog erőszakos cselekményeket váltott ki az emberek és Mások között; mindkét fajból többen meghaltak a közeli városokban. Így amikor Meggie látomásában véres hó és fekete tollak jelennek meg, Simon Wolfgard – a Lakeside-i Udvar alakváltó vezetője – elgondolkodik, vajon vérprófétájuk múltbeli támadást vagy jövőbeni eseményt látott. Ahogy a próféciamondás késztetése egyre gyakrabban gyötri Meggie-t, a baj eléri az Udvart. A Mások és az a maroknyi ember, akik velük laknak, szükségszerűen együttműködik, hogy megállítsák az embert, aki elszántan akarja visszaszerezni az ő vérprófétájukat… és felszámolják a veszélyt, amely mindannyiuk pusztulásával fenyeget.

(Forrás: bookline.hu)

Véleményem:

1. Karakterek:

Ebben a kötetben a szereplők kb. ugyanazok voltak, mint a sorozat első részében, így kb. ugyanazt is tudom elmondani róluk: most is a terra indigene lények voltak a szimpatikusak, nem az emberek (egy-két kivételtől eltekintve).

Meggie most is nagyon cuki volt, Simon az állati énje ellenére – vagy amiatt? – most is szerethető volt. Mégis engem most kevésbé kötött le a sok cukiskodás, és még a bimbódzó románcuk se nagyon tudott érdekelni. A többi szereplő pedig elég felejthető volt. A főgonosz Kontrollerről – Meggie volt „gazdájáról” – azt hittem, kiderül ebben a részben valami érdekes, ehelyett csak SPOILER: meghalt.

A vérpróféták életkörülményeiről viszont elég sokat megtudhatunk ebből a részből, s ez alapján nem túl irigylésre méltó a helyzetük. Tenyésztik őket, vagy így születnek eleve fogságban, vagy gyerekkorukban rabolják el őket a családjuktól. Megerőszakolják és ha szükségét érzik, kínozzák őket. Az erről szóló részek voltak a legkomorabbak a regényben.

2. Cselekményszövés:

Már az első kötetnél is elpanaszoltam, hogy nem sok minden történt benne. Nos, ha abban nem sok minden történt, akkor itt konkrétan semmi se. Egy sorozat első részénél még elmegy, hogy a világa bemutatására megy el majdnem az egész könyv, de egy második résznél ez már elfogadhatatlan. Nem néztem utána, hány részes a sorozat, de ha az írónő ebben a tempóban halad tovább, akkor lehet, hogy lesz ez száz kötet is. Annyit pedig én biztos nem fogok elolvasni, lehet, hogy már a következőt se.

Azon azért nagyon jól szórakoztam, hogy Meggie tesz egy olyan nagy felfedezést, hogy az emberek azért nem tanítják meg a Másokat arra, hogy hogyan kell jegyzetelni, mert így lenézhetik őket… Külön vicces, hogy a Mások ezek szerint annyira ostobák, hogy maguktól egyáltalán nem tudnak megtanulni jegyzetelni…

SPOILER:

Mivel Kontroller meghal a könyv végén, ezért egyértelmű, hogy igazándiból nem ő mozgatja a szálakat. Bár látszólag ő állt a Mások (pl. Hollók) megtámadása mögött, ő gyűjtötte és használta a vérprófétákat és a vérüket, biztos kell még lennie valakinek a háttérben. Különösen, hogy az emberek közt általános elégedetlenség kezd terjedni a Másokkal szemben, szerveződik az Ember Mindenek Előtt mozgalom. Kell lennie valakinek, aki ezt az egészet mozgatja.

Megjelenik a regényben egy új faj is, az intuitok. Ők a vérpróféták ősei, de nekik csak megérzéseik vannak a jövőre vonatkozóan, konkrét látomásaik nem. Ők harmóniában élnek a Másokkal és a természettel. Kíváncsi vagyok, nekik milyen szerep jut a későbbiekben, mivel nem tűnnek túl erős fajnak. Túl toleránsak és alkalmazkodóak.

A Mások kiszabadítják a fogságban tartott vérprófétákat, s közülük az egyik, Meggie barátja, Jean az intuitok közt telepedik le, talán neki lesz még fontosabb szerepe a későbbiekben.

Kíváncsi vagyok arra is, hogy a vérpróféták „felszabadítása” mivel jár, mi lesz ezekből a lányokból. Amikor dönthetnek a sorsukról, akkor is azt fogják választani, hogy speciális intézményekben elszigetelten éljenek és pénzért árulják a próféciáikat, vagy megpróbálnak önállóan élni, irányítani az életüket? Majd kiderül a következő részből (remélhetőleg).

3. Írói stílus:

Olvasmányos könyv volt, gyorsan tudtam vele haladni, szórakoztató volt, volt benne humor is. Tetszett, de azt hiszem, ez a könyv már jóval kevésbé ragadott magával, mint tette azt az első rész.

4. Összességében:

Ha valami nem nagyon komolyat akarsz olvasni, amin nem kell sokat izgulni sem, akkor tökéletes választás ez a könyv. Ha valami olyanra vágysz, ahol a gonosz elnyeri büntetését, a jók pedig boldogan élnek, míg meg nem halnak, akkor ezt itt – és szerintem a későbbi részekben is – megkaphatod. Szóval ez egy nem túl bonyolult könyv, SPOILER: olcsó happy enddel a végén.

5. Tetszési index:

70%

Moskát Anita - Bábel fiai

Tartalom:

Folyik a munka Bábelben, mert mindenki tudja: aki felhúzza a tornyot, azé a hatalom. Az építkezésnél használt ereklyék, amelyek egy másik világból származnak, kezdik felmondani a szolgálatot, a papság soraiban intrika üti fel a fejét, amely lázadással fenyeget. A próféta, aki a bábeli egyházat alapította, halott, a torony pedig a mi világunkból szólít magának új látnokot.

Dávid, a korábban festőként dolgozó fiatalember egy ideje látása fokozatos elvesztésével küzd. Zavaros vízióiból megtudja, hogy a torony vette el szeme világát, ezért Bábelbe utazik, de hamarosan belekeveredik az egyházon belüli hatalmi játszmákba. Arzén, a város új főpapja, próbál kitörni édesapja árnyékából, a reformoknak azonban nincs helye ott, ahol vérrel és testrészekkel áldoznak Bábelnek.

A bibliai Bábel történetére alapozott modern és kegyetlen regényben vallás és babona csap össze a racionalitással.

(Forrás: libri.hu)

Véleményem:

1. Karakterek:

Súlyos problémáim voltak mindkét férfi főszereplőnk viselkedésével, ami elég jelentősen kihatott szerintem arra, hogy mennyire tetszett a regény (nem nagyon). Arzén cselekedeteit az apja iránti gyűlölete határozza meg, Dávidét pedig az, hogy visszaszerezze a látását. Mindkettő annyi baromságot művel, hogy rossz volt olvasni, pedig elvileg egyikük sem idióta.

Részletezném is egy kicsit, hogy mire gondolok, de ez innentől kezdve spoileres.

Arzén apja a mai modern világunkból „átkeveredett” a bibliai Bábelbe, ahol is annak szentelte az életét, hogy felépíttesse a tornyot, azonban végül még ennek megtörténte előtt meghal. Annak érdekében, hogy a bábeliek lelkesen építsék a tornyot, kitalál egy vallást, amiben olyan tárgyakat, mint pl. egy pisztoly szent ereklyének nevez ki, s azoknak, akik a tornyot építik, s áldoznak is neki (pl. fülüket, ujjukat, termékenységüket) megdicsőülést ígér.

A toronyért feláldozza saját fiait (Arzén testvéreit is): halálos ágyán Sámsont és Bórt agyonlövi. A regény legnagyobb csattanójaként kiderül, hogy ezt azért tette, hogy a szelleme Arzénba költözhessen, s így kvázi mégis megélhesse a torony felépülését.

Fentiek alapján világos, hogy Arzén nem a legjobb apával volt megáldva, azt kezdetektől fogva tudja, hogy apja ölte meg a testvéreit, arra azonban csak fokozatosan ébred rá, hogy az általa felépített vallás hamis, illetve hogy a szellem, ami a kezén lévő tetováláson keresztül beszélget vele, a saját apja, nem pedig Isten küldötte. (Illetve hát még az se zárható ki, hogy valóban Isten küldötte, hiszen a toronyban hatalom lakozik, ami teremteni és pusztítani tud.)

Arzén apját Bábelben főpapként, holta után szentként tisztelték, s Arzén szándéka az, hogy lerántsa a leplet apja hazugságairól, és hogy elérje, hogy a tornyot ne építsék tovább. Ez nemes szándék, de elképesztő, hogy mennyire ostobán áll neki. Azzal indít, hogy az apja halálának évfordulóján tartott ünnepségen el akarja mesélni a tömegnek, hogy az apja gyilkos. (Ezt a benne lakó szellem meghiúsítja.) Aztán parancsba adja, hogy a torony építésével fel kell hagyni, mire teljesen elszigetelődik, őrültnek hiszik. Arzén egyszerűen teljesen alkalmatlan vezetőnek. Ehhez képest a regény végén ő lesz a próféta, aki az új otthonába vezeti el Bábel népét…

Arzént teljesen elvakítják az érzelmei, először az apja iránti gyűlölete, pl. mikor megtudja, hogy az apja szelleme benne él, szétvagdossa késsel a tenyerét, hátha azzal megszabadul tőle. Aztán később Hananiást kezdi ugyanilyen elvakultan gyűlölni, életcélja lesz, hogy megölje őt. Hananiás Arzénnal ellentétben tudja, hogyan kell manipulálni a népet, ő túrja ki Arzént  hatalomból,

Arzén azt hiszi, hogy ha az apját leleplezi vagy Hananiást megöli, az mindent megold majd. Azt nem veszi figyelembe, hogy a bábeliek nagyon hinni akarnak valamiben vagy valakiben, és ha ő nem ad alternatívát, amiben az apja meg a torony helyett hihetnek, akkor csak zűrzavar lesz.

Azt azért meg kell hagyni, hogy Arzén valamennyire fejlődik, hiszen végül nem űzi ki magából apja szellemét, hagyja, hogy benne éljen, és mintha a Hananiás iránti elvakult dühe is elmúlna, mikor látja, hogy a nép hogy veri halálra (miután Arzén lelőtte).

Rájön arra is, hogy ahhoz, hogy vezethesse a bábelieket, hagynia kell, hogy prófétának higgyék, így mondhatjuk, hogy valamivel okosabb lett.

És akkor nézzük kicsit Dávidot. Ő az álmaiból tudja, hogy Arzén vette el a látását, és ezért elindul egyedül megkeresni őt Bábelban. Tehát tök egyedül és vakon. Nem, ez persze hogy nem nagyon hülye ötlet. Ő egyébként pont ugyanolyan elvakultan utálja Arzént, mint Arzén az apját, meg se hallja, ha azt mondják neki, hogy nem Arzén a felelős azért, hogy ő elvesztette a látását.

Szóval mind Arzén, mind Dávid sokáig másokat tartanak felelősnek azért, hogy nekik rossz soruk van, ebben persze részben igazuk is van, de azért mindenki a saját sorsának kovácsa. Erre rájönnek a regény végére ők is, és próbálnak valami értelmeset kezdeni az életükkel.

A Lívihez fűződő kapcsolata mindkettejüknek elég zavaros volt. Dávid és Lívi testvérek, de mégis jól elvannak egymás nélkül is, különösebb energiát nem fektetnek abba, hogy megtalálják egymást Bábelban, vagy hogy miután megtalálják egymást, együtt maradjanak. Dávidnak, mikor megtudja, hogy Lívi halott, bár övé a torony minden hatalma, meg se próbálja feltámasztani a testvérét, helyette inkább tombol és elpusztítja a tornyot. Tök logikus. Mondjuk, hogy azért tett így, mert rájött, hogy a torony gonosz, hogy rossz erőt szolgál, de semmi ilyesmi nem derült ki a regényből egyértelműen.

Aztán itt van Arzén, aki elvileg szerelmes Lívibe, de annyira azért mégsem, hogy elhiggye az apjának, hogy a torony ereje életre tudná kelteni Lívit. Helyette inkább ő is le akarja rombolni a tornyot…

Szóval nem volt világos nekem, hogy itt van ez a két ember, aki elvileg szereti Lívit, gyakorlatilag mégis tojnak rá. Nem mondom, hogy az egy jobb befejezés lett volna, ha Lívi feltámad, és happy end lesz, de fölöslegesnek éreztem, hogy az írónő ennyire kihangsúlyozta, hogy megmenthették volna Lívit, de nem tették.

Bár Arzén és Dávid is változik valamennyire a regény folyamán, fejlődnek, nekem még így sem tudtak szimpatikusak lenni.

2. Cselekményszövés:

Ha objektíven nézem, izgalmas történetet rakott össze nekünk az írónő, voltak váratlan fordulatok (pl. Dávid pap lesz, kiderül, hogy Arzén apjának szelleme Arzénban él tovább, Lívi meghal, a torony ledől), ugyanakkor szubjektíve nem kötött le igazán ez az egész. Mivel a szereplők közül senkit nem kedveltem meg, valószínűleg ezért nem érdekelt, hogy mi történik velük.

Sokáig azt sem értettem, hogy miről akar szólni ez a könyv. Végül is mégiscsak egy vallásos közegben játszódik. Azt akarja igazolni, hogy van Isten, vagy azt, hogy nincs? A toronyban van valamilyen erő, ez elég hamar egyértelművé válik, ahogy az is, hogy a vallás, amit köré építettek, egy nagy humbug.

Én végül arra jutottam, hogy az a könyv tanulsága, hogy vallás és Isten nélkül is boldogulhat az ember, de így azért kicsit sivárabb is az élete.

SPOILER: Dávid látását azért vette el a torony, hogy ezzel magához csalogassa, s neki adja a hatalmát. Dávid sokáig a torony megszállottja, csak akkor rombolja le dühében, mikor megtudja, hogy Lívi meghalt. Ezután is érzi még a torony hívó erejét, mégis úgy dönt, hogy visszatér a saját világába és ott boldogul.

Arzén rájön, hogy az apja által felépített vallás hamis, s a könyv végén helyette rátalál a keresztény vallásra (egy elferdített szövegű Miatyánkkal imádkozik). És ő lesz a próféta, aki az új otthonába vezeti a Bábel népét. Nála nem teljesen egyértelmű, hogy Isten nélkül fog-e boldogulni majd, de én úgy vettem ki, hogy végre rájött, hogy a vallást arra tudja felhasználni, hogy vezesse a népet, őszinte istenhitet én nem éreztem benne. Így nekem az volt a tanulság, hogy istenhit nélkül is van élet, bár Dávid és Arzén is boldogtalanabbnak tűnik, mint amikor még hittek.

3. Írói stílus:

Egyedi karakterek voltak a könyvben, volt jellemfejlődés, egyedi volt a történet, fordulatos volt a cselekmény, átérezhető volt valamennyire a szereplők lelki nyomora (csak ne csináltak voltak annyi baromságot), úgyhogy én azt gondolom, hogy alapvetően jól ír a szerző.

4. Összességében:

Ez a könyv nekem nem igazán jött be, bár vannak érdemei – ahogy fentebb ki is fejtettem – de engem mégsem tudott lekötni, nagyon lassan értem a végére. De a fantasykkal én gyakran vagyok így, szóval lehet, hogy ez nem a regény hibája.

5. Tetszési index:

70%

Eszes Rita – Rókatündér

Tartalom:

Ha igazán szereted, elengeded?

Midori nem hétköznapi lány - persze, minden tizennyolc éves így érzi. Ám ő az erdőben nevelkedett a kétszáz éves nagyanyóval, aki rókává tud változni. Midori is kicune, de még csak próbálgatja a képességeit.

Egy nap meglátja a vonzó és különleges Akirát. A fiú mesél magáról a rókának, de sejtelme sincs, hogy az érti minden szavát.

Csakhogy nagyanyó nem nézi jó szemmel Midori és Akira barátságát, ezért Oszakába küldi a lányt, hogy belekóstoljon a városi kamaszok életébe - és eltávolodjon Akirától.

Midori egy csapat külföldi cserediákkal együtt kipróbálja a japán középiskolások mindennapjait. Szert tesz két új barátra: a szívtipró Tristanra, és a lázadó Reire, akik ki nem állhatják egymást.

Mennyi titok szövi át a rituális szabályokat követő, fegyelmezett japánok életét?

Hogy érzi magát egy félénk rókatündér a gimnáziumban?

És mi történik, ha Akira egyszer csak felbukkan Oszakában?

(Forrás: bookline.hu)

Véleményem:

1. Karakterek:

A regény Midori szemszögéből íródott, így értelemszerűen róla tudunk meg legtöbbet. A róka és ember énje közti vívódását, a szerelmét Akira iránt nagyon átérezhetően mutatja be a könyv. Ugyanakkor sokszor nem értettem Midori hisztijeit: amikor valaki a kicunékról beszélt, ő sokszor bepánikolt, hogy júj, mindjárt le fog bukni. De azért a haját úgy festette be, hogy rókafarokra hasonlítson, Reinek simán el is mondta, hogy ő kicune…

Az sem egyértelmű a regényből, hogy mi a tétje annak, hogy ő kicuneként akar élni vagy emberként, esetleg mindkettőként. Valamennyire ugyan ki lehet következtetni a könyv lezárásából, de jobb lett volna még az elején tisztázni ezt szerintem, mert úgy az olvasó jobban értette volna Midori vívódását.

A többi karakter mellékszereplő Midori mellett, de ők is viszonylag jól kidolgozott, önálló egyéniségek. Nem mindig értettem a viselkedésüket, szerintem az írónő néha az izgalmas cselekményszövés vagy egy-két tanulság levonása érdekében eltekintett attól, hogy koherensen viselkedjenek, de azért ez még nem volt nagyon zavaró.

2. Cselekményszövés:

A könyv eleje nekem jobban tetszett, itt Midori alapproblémáját ismerhettük meg (hogy ő kicune), illetve azt, hogy hogyan próbál beilleszkedni az iskolatársai közé Oszakában. A regény második fele viszont átment kalandregénybe és családi drámákba, ez így egyszerre nekem sok volt, fölöslegesnek éreztem ennyi bonyodalmat. Azt kellett volna rendesen megmagyaráznia az írónőnek, hogy miért alakult úgy Akira és Midori kapcsolata, ahogy. Nekem ez nem volt világos. A mellékszereplők túlbonyolított élete is kapott valamilyen lezárást, de engem ezek nem nagyon tudtak érdekelni.

3. Írói stílus:

Az írónő szerintem szépen és láttatóan ír, én egészen bele tudtam élni magam Midori helyzetébe. Nem tudom, mennyire hitelesen mutatja be a könyv a japánok életmódját és viselkedését, de nekem ez is érdekes volt, tetszett, hogy japán környezetben játszódik a regény.

4. Összességében:

A fölöslegesen túlbonyolított történet és az, hogy sok minden homályban marad a regény vége után is az olvasó előtt, kicsit levon a regény értékéből, de ettől még nekem nagyon tetszett, sok mindent megtudhattam ebből a könyvből a japán rókatündér tinédzserek mindennapi problémáiból.

5. Tetszési index:

89%

Nalini Singh – Feloldozás (Egy világ - két faj - állandó küzdelem 4.)

Tartalom:

Clay Bennett falka nélkül, emberek között nőtt fel. Megpróbálta elfojtani leopárd énjét, de az a felszínre tört és embert ölt. A vérengzés után a fiú elvesztette egyetlen barátját, Talint is. A DarkRiver falka otthont és hivatást adott neki, de a lelkének fájdalmát, a bűnhődését nem tudta enyhíteni. Talin McKade túlélte rettegéssel és szenvedéssel teli gyermekkorát. Régi rémálmaihoz azonban újabbak adódnak, amikor az utcagyerekek, akiket pártfogol, sorra tűnnek el. Talin szívének legfájóbb sebeit is hajlandó felszakítani, hogy megmentse őket: bár retteg a találkozástól, segítséget kér a legerősebb férfitól, akit valaha ismert. Clay segít Talinnak, de közben szembe kell nézniük a közös múltjuk gyötrő titkaival is. Ha nem teszik, mindketten elveszítik az egyetlen dolgot, ami eddig életben tartotta őket.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Nem tudom, mi késztet mindig arra, hogy folytassam ezt a sorozatot, pedig tudom, hogy nagyon sok részes és csak az első öt jelent meg belőle magyarul, szóval sanszos, hogy soha nem fogom megtudni, mi lesz a vége. (Bár lehet, ezzel a sorozattal kivételt kéne tennem, szerintem eddig egyik résznek se volt annyira bonyolult a története, hogy akár szótárazás nélkül is ne értsem meg a lényegét angolul.) Továbbá a romantikától eltekintve annyira kevés történik egy-egy kötetben, hogy a végén eddig mindegyiknél kiakadtam, hogy alig tudtuk meg, ki a gyilkos, ki, mit és miért szervezkedett stb.

De azért csak elolvastam ezt a részt is, és nekem még mindig tetszik ez a sorozat, bár elég értetlenül állok e tény előtt. Tartottam ugyan egy laza egyéves szünetet az előző kötet és a mostani közt, de így is viszonylag jól fel tudtam venni a fonalat, a fontosabb dolgokra emlékeztem az előző kötetekből.

Itt végre egy ember lesz az egyik főszereplőnk, ő Tally (Talin), persze azért neki is kell, legyen valami különleges képessége: fotografikus memóriája van. Tally szemén át azt láthatjuk, ahogy az emberek éreznek az alakváltókkal kapcsolatban: félnek tőlük (vagy jobb esetben is tartanak tőlük). Tally konkrétan azért fél Claytől, mert gyerekként végig kellett néznie, ahogy Clay széttépi a nevelőapját, aki amúgy molesztálta és meg akarta ölni Tallyt, szóval annyira nem nagy kár érte. De a lányt sokkolta az eset.

Ez még rendben is lett volna nekem, de aztán annyiszor változott az ok, hogy miért menekült el Claytől (vagyis hagyta, hogy az alakváltó azt higgye, meghalt), hogy már nem tudtam komolyan venni az egészet. Később kiderül, hogy azért neheztelt Clayre, mert az magára hagyta (igaz, hogy azért, mert javítóintézetbe dugták a gyilkosság miatt, de Tallynek ez nem számított). Aztán meg még azért is, mert Clay nem mentette meg hamarabb a pszichopata nevelőapjától (igaz, Tally nem mesélte el neki, hogy a férfi erőszakoskodik vele, de mindegy). No de a könyv vége felé kiderül az igazi ok, amiért menekült Claytől: félt attól, hogy Clay megundorodik majd tőle (mert ő csak „egy elhasznált, kidobott szemétdarab”), és akkor végleg elhagyja. Ezért inkább ő hagyta el előbb az alakváltót. Logikus, mi? Persze értem én, hogy Tally sérült lelkileg és nincs tisztában a saját érzéseivel, de azért az, hogy olyan sokáig Clayt hibáztatja, aztán hirtelen átvált arra, hogy saját magát, elég fura volt nekem.

De ettől eltekintve Tally szerethető karakter volt és bírtam Clayt is, nem volt rossz a románcuk alakulása sem. De engem ebben a részben is jobban érdekelt volna, hogy mi folyik a Mentál Tanácsban és a mentálhálón, kik a mentál lázadók, s erről nagyon keveset tudhattunk meg ebben a kötetben. De pár érdekesség azért kiderült a mentálokról és kaptunk egy új tanácsost is, szóval néhány morzsát azért szórt nekünk az írónő.  Mindenképpen folytatom majd a sorozatot.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)

A Shine Alapítvány – ahol Tally dolgozik és gyerekként támogatta is őt az Alapítvány – tehetséges, de nehéz sorsú gyerekeknek segít. A könyv végére kiderül, hogy kizárólag mentálok leszármazottjainak. Mert amikor az Elcsendesedést bevezették, azok a mentálok, akik ezzel nem értettek egyet, leváltak a mentálhálóról és egy saját hálót hoztak létre. Aztán emberekkel és alakváltókkal nemzettek gyerekeket, így az utódaik képességei már gyengébbek vagy más jellegűek, mint a szüleiké, vagy nincs is mentál képességük.

Ez a felfedezés izgalmakat tartogathat, a lázadók a Shine Alapítvány védenceiben szövetségesre tehetnek szert, együtt erősebbek lehetnek a Mentál Tanáccsal szemben. Persze ezt egyelőre csak én képzeltem el, ebben a könyvben még csak annyi a szerepe a Shine Alapítványnak, hogy Ming tanácsosnak van náluk egy beépített embere, így jutnak el a gyerekekhez, akiket aztán elrabolnak. Az agyi implantátumok (amiket Ming minden mentálba be akar építeni, hogy irányíthassa őket) fejlesztéséhez használják őket kísérleti egérnek, lényegében kínozzák a gyerekeket, amiben azok végül meghalnak.

Jonquil Duchslayát, Tally védencét és egy kislányt, Noor Hassant sikerül megmenteni Tallynak és az alakváltóknak. Ebben Ashaya Aleine volt a segítségükre, aki az Implantátum protokoll vezető orvosa, de nem ért egyet magával a projekttel sem és a gyerekek kínzásával különösen nem. Csak azért működik együtt Minggel (de a gyerekeket nem ő kínozta meg), mert nála van a fia kvázi túszként. Egyértelmű, hogy ha a fiát sikerül kimenteni, Ashaya át fog állni a lázadókhoz és ő is kiugrik majd a mentálhálóról. Megnéztem és a sorozat következő része róla és Dorianról fog szólni, remélem, abban végre felpörög kicsit a cselekmény is, nem csak a romantikában dagonyázunk majd.

A Szellem ebben a könyvben csak egyszer bukkan fel, még pedig akkor, amikor a lázadók bombát robbantanak, ő New Yorkban egy előkelő étteremben üldögél egy alibi megbeszélésen. A bomba egyébként Marshall tanácsnokot ölte meg, akinek a helyére Anthony Kyriakust, Faith apját választják meg a Mentál Tanács tagjának Kaleb Krychek javaslatára. Nos, mivel a Szellemnek fedősztorira volt szüksége a robbantás idejére, ezért az a gyanúm, hogy magas rangú mentálnak kell lennie. Korábban arra gyanakodtam, hogy Kaleb asszisztense a Szellem, de most azt tippelném, hogy Kaleb az, esetleg Anthony. De inkább Kaleb, mert rá nem gyanakszik senki, így szabadon tud cselekedni, míg Anthonyt valószínűleg megfigyeli a Tanács, hiszen a lánya áruló.

És akkor szólnék pár szót a romantikus szálról is: nem túl meglepő módon Clay és Tally egymásra talál. Sokáig azt hiszik, Tallynek valamilyen halálos agyi betegsége van, de végül kiderül, hogy ő részben mentál, ezért az agyának szüksége van visszacsatolásra (bár sokkal kevesebbre, mint egy 100%-os mentálnak), és ezt meg is kapja, mikor Clayjel párosodnak, így rögtön rendbe is jön. Más mentál jellemzőt nem mutat Tally, de lehet, hogy később még felbukkan ilyesmi is. Én arra gyanakszom, hogy Clayjel közösen fogják nevelni Jonquilt és Noort, mivel annyira csüngnek a gyerekeken és azok is őrajtuk. Tán még örökbe is fogadják őket. Szóval szép happy endet kaptunk a romantikus vonalon ezúttal is. Komolyan mondom, örülnék, ha lenne már egyszer olyan is, amikor a főszereplők szerelme nem teljesül be (csak a változatosság kedvéért). Tudom, gonosz vagyok…

Tetszési index:

70%

On Sai – Apa, randizhatok egy lovaggal?

Tartalom:

Mia Anne tizenhat éves, és nem túl lelkes, hogy apjával Pestre kellett költöznie a munkája miatt.
Egyik éjjel azonban különös, mágikus világgal álmodik, ahol ő egy varázsló, és attól kezdve álmában mindig egy helyes, pimasz lovagot bosszant.

Vajon bele lehet zúgni valakinek az állába?

Kósza csavargó kölyökből lett lovag, semmi kedve egy lányba beleszeretni, és feladni a nehezen kiküzdött életét. Ám nyugtalanítja a szemtelen máguslány, és túl sokszor kalandoznak felé a gondolatai. Legszívesebben sose látná őt viszont, de a lány hatalmas veszélyben van, két világ akarja holtan látni.

Mitől férfi a férfi, és lovag a lovag?

Amon, az apa, világhírű agykutató zseni, ám nincsenek érzelmei, és a gyereknevelést is könyvekből oldja meg. Budapestre rendelik, Közép-Európa legnagyobb titkos laborjába, a négyes metró alá, ahol a katonaság kétségbeesetten próbálja megakadályozni a két világ között lévő mágikus Fal átszakítását.

De ki lehet az ellenség? Mi erősebb, a mágia vagy a tudomány?

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Bírtam ezt a könyvet, aranyos volt, ahogy Mia Anne és Kósza kerülgette és húzta egymást, Amon rideg racionalitása pedig jól illet egy világhírű tudóshoz (bár az Asperger-szindrómát én kihagytam volna). És a többi szereplő is egyedi volt, jól kidolgozott.

Ami a történetet illeti, az dinamikus volt, fordulatos, alapvetően tetszett, ugyanakkor volt benne pár, hajánál fogva odacibált, logikátlan csavar, amiken kicsit bosszankodtam, de mivel a szereplőket szerettem, ezért hamar túltettem magam rajtuk.

Az alapötlet, hogy a Földet és a varázsvilágot egy mágikus Fal választja el, ami újabban valamilyen okból sok földi embert enged át álmukban (odaát a nem túl hízelgő „csillagfattyú” elnevezéssel illetik őket) nekem nagyon tetszett. De amivé ez az ötlet egy idő után fajult, újabb meg újabb fura mondák (amik persze igazak) és mágikus „törvényszerűségek” derültek ki, az egy idő után számomra már kicsit nevetséges volt. Tudom, hogy ez egy fantasy és mint ilyent az író tulajdonképpen olyannak alkothatja meg, amilyennek neki tetszik, de amikor úgy derül ki egy új – egyébként szerintem teljesen logikátlan – mágikus „szabály”, hogy csak amiatt nem hal meg egy fontos szereplő, az engem kicsit irritál.

Tetszett a könyv humora, majdnem mindegyik karakterbe tudott egy kis humort csempészni az írónő, még a rideg Amonba (nála a túl racionális gondolkodása volt olykor vicces, merthogy egy „normális” ember nem így gondolkozik) és az utálatos Bah mágusba is (pl. mikor igyekszik meggyőzni az embereket, hogy technika nem létezik, csak mágia). És tetszett az is, hogy Magyarország milyen központi szerepet kapott a varázsvilággal kapcsolatban. A regény befejezése viszont nem az én ízlésem szerint való volt.

Összességében ez a könyv egy szerethető főszereplőkkel és fordulatos cselekménnyel bíró, nagyon olvasmányos fantasy, kikapcsolódásra tökéletes.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)

A könyv világfelépítése nagyon tetszett nekem. Kiderült, hogy ez egy hármas világ, amiben van a Föld, van Örökhon (itt élnek a mágusok) és van az Ég (itt laknak az istenek). Örökhon vállalta magára, hogy megvédi a Földet az istenektől, s ezért húzták fel a világok közé a mágikus Falat.

Kiemelném a fontosabb, számomra furcsa és/vagy logikátlan fordulatokat a könyv cselekményéből.

Szóval eleinte a mágikus Falon csak emberek tudnak átlépni és csak álmukban. Ha Örökhonban meghalnak, akkor a Földön is meghalnak és életerejük (merthogy ők mágusok) a Földön tartózkodó isten hatalmát fogja táplálni.  Ez eddig rendben is van. De akkor – miután Kósza szíven szúrta magát – hogyan kerültek át annyian (Kósza és Táncos lovag, Bah és Ah mágus, Beri, a szolgájuk, és Kósza lova) Örökhonból a Földre, és hogyan lehetséges, hogy ott Kósza élt, bár egy tőr állt ki a szívéből??? És ha Kósza amúgy is élt, akkor miért kellett utána még megcsókolnia Miának, hogy meggyógyuljon? (Merthogy a mágiatörők első csókja gyógyító erejű. Attól tekintsünk el, hogy korábban már kétszer is szájon puszilták egymást, mert hát az, ugye, nem csók…) Egyébként milyen kényelmes, hogy kiderült, a mágiatörők (nem ám általában a mágusoké, nem) első csókja gyógyító erejű, s Mia Anne pont mágiatörő, és pont nem csókolózott még (csak szájra puszilkodott, de az nem ugyanaz, ugyan már), úgyhogy Kószának nem kell meghalnia.

Azt én elfogadhatónak találtam, hogy az emberek hite és a mágusok életereje az isten erejét táplálja, de nem értettem, hogy az, hogy az emberek azt hitték, az isten meghalt, miért ölte meg őt ténylegesen is? Nekem az lett volna a logikus, hogy ha már nem hisznek benne, akkor csak legyengül, hiszen egy isten halhatatlan kéne, hogy legyen. Persze értem én, hogy meg kellett halnia, különben hogy lett volna happy end, de akkor is…

És a regény befejezése a happy end eltúlzott erőltetése miatt amúgy is bővelkedett a (szerintem) ostoba fordulatokban. Így például a könyv végén kiderült, hogy mindenki, aki a Földön a dólények támadásában meghalt, él, csak átkerült Örökhonba. Szerintem erre semmi szükség nem volt, hiszen a halottak közt csak huszadrangú mellékszereplők voltak, nem igazán számít, hogy élnek-e vagy sem, engem legalábbis nem érdekelt. És teljesen felborította a világok addigi működését is ez a fordulat, hiszen addig úgy tudtuk, aki az egyik világban meghal, az a másikban is.

Én furcsálltam azt is, hogy az Örökhonból a Földre átkerültek (Kósza és Táncos lovag, Bah és Ah mágus, Beri, a szolgájuk) olyan marha jól beilleszkedtek, és egyikük szájából sem hangzott el az a mondat, hogy ő bizony haza szeretne menni.

A könyv végén Amon összejött Naomival, a helyes tudósnővel, sőt nem csak összejöttek, hanem kb. örök szerelmet is ígért a nőnek… (Idézném szó szerint is: „Vacsorázzunk együtt… és maradjon velem egy napra, egy hétre, egy életre.”) Ha már Amont Asperger-szindrómásnak írta meg a szerző, akkor szerintem nem kellett volna ráerőltetnie ezt a hősszerelmes mentalitást, mert ez egyszerűen nem ő. És még meg is tapsolják őket, jaj…

És a végére hagytam a legérthetetlenebb fordulatot: Mia Anne seperc alatt meggyógyította a saját gerincsérülését, amit Bah mágus korábban gyógyíthatatlannak minősített. És értem én, hogy a mágusok öngyógyítók, de korábban azt rágták a szánkba, hogy mivel a Föld mágiamentes hely, ezért ott a varázslók sokkal gyengébbek, mint Örökhonban. És Mia Anne sérülését pont a mágikus energia rossz áramlása okozta vagy mi, szóval elvileg sokkal nehezebben gyógyítható, mint egy szimpla sérülés. De Mia Anne-nek ez is megy, mivel elhiszi Kószának, hogy a ki tudja, hányadik első csókjuk meg tudja gyógyítani őt is…

Szóval szerintem az írónő a regény végére sok fölösleges dolgot beerőltetett, mert alighanem pályázni akart a „happiest end ever” címre. Alapvetően nincs kifogásom a boldog befejezések ellen, de itt egyszerűen belefulladtunk a nyálba.

Tetszési index:

78%

J. R. Ward – Éjsötét szerető (Fekete Tőr Testvériség 1.)

Előzmények:

Már régóta kíváncsi voltam erre a könyvre, illetve az egész sorozatra, mert akkora rajongótábora van, tudni szerettem volna, mi lehet benne annyira jó. Végül azért nem olvastam el mostanáig, mert vámpíros könyveket nem szoktam olvasni. Egyszerűen nem érdekelnek az ilyen történetek.

Kivétel ez alól a Darren Shan sorozat, azt anno öcsém kezdte el olvasni, aztán én is rákaptam. Tetszett, szerintem egész jó kis sztorik voltak, bár azt hiszem, végül nem olvastuk végig az egész sorozatot öcsémmel, valószínűleg egy idő után már kicsit untuk. (Ez kb. 15 éve volt, szóval nem emlékszem pontosan az okára.) Aztán tavaly olvastam az Angyalvért, abban is voltak vámpírok, bár inkább az angyalok és képességeik voltak a történet középpontjában, de akárhogy is, annyira nem fogott meg. És szintén tavaly olvastam a Vámpírok múzsáját, ez tetszett, de inkább a jó humora, valamint amiatt, hogy eredeti volt a háttértörténete és Magyarországon játszódott, itt sem a vámpírosdiért voltam oda.

Most egy molyos kihívás miatt döntöttem úgy, hogy – lesz, ami lesz – mégis elolvasom. A 2016-os száz legjobb krimiből (molyos rangsor) kell 12-t elolvasnom, s ez a könyv is szerepel a százas listán. Azt kell, hogy mondjam – a könyv olvasása után – nem értem, hogy kerülhetett be ez a mű a krimik közé, mivel nem az. Vagy ha mégis, akkor minden fantasy krimi, amiben egy lény megöl egy másikat…

Tartalom:

Az éjszaka sötétjében halálos küzdelem folyik a vámpírok és a vadászok között. A Fekete Tőr Testvériség hat vámpírharcosa felesküdött rá, hogy megvédi a vámpírokat a rájuk törő ellenségtől. Vezetőjük, a jóképű, emberfeletti erővel bíró Wrath maradt az egyetlen tisztavérű vámpír a Földön. Szülei gyilkosait keresi, hogy végre kiegyenlítse a számlát. Küldetése során találkozik a gyönyörű Beth-szel, aki mit sem tud származásáról: nem sejti, hogy félig vámpír. Wrath-nak be kell vezetnie a lányt a halottak világába, hiszen ez az öröksége, a sorsa… Egy új érzés, a testét gyötrő nyugtalanság miatt Beth képtelen ellenállni a veszélyesen vonzó férfinak, aki éjszakánként meglátogatja, ám történetei a Testvériségről és a vérről megijesztik. A férfi érintése lángra lobbantja Beth-t, ám ez egy fenyegető, mindkettőjüket felemésztő vágy… Kettejük szerelméről, erotikus szenvedélyéről szól a Fekete Tőr Testvériség sorozat lebilincselő első könyve, mely az elmúlt évek legnagyobb romantikus bestsellere lett világszerte.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Nos, a korrektség jegyében előbb mondanom kéne valami pozitívat erről a könyvről, mielőtt szétcincálom, úgyhogy akkor íme: Beth és Wrath karaktere elég jól kidolgozott volt és viszonylag szimpatikusak is voltak, az egymás iránti hűségük mindenképpen.

És akkor lássuk, mi nem tetszett nekem. A történet ijesztően bugyuta: vannak a vámpírok és van egy másik faj, ami el akarja pusztítani őket, és ők harcolnak egymással. Júj, de eredeti…

Az sem tetszett, hogy Beth és Wrath olyan természetességgel omlanak egymás karjaiba, mintha évek óta ismernék egymást, holott csak aznap találkoztak… Egye fene, azt még megértem, hogy Beth-ben bizonyára tomboltak ébredező vámpír hormonjai, de a rideg Wrath-nál mi lehet a magyarázat erre? Tudom, tudom, ők egymásnak voltak teremtve, de nekem ez magyarázatnak kevés.

Valahogy az itteni vámpírvilág se tetszett nekem. Igazán humánus, hogy a vámpírok egymás vérét szívják, nem az emberekét, de azt a sok faksznit, amit csináltak a dolog körül, nem értettem. Meg a vámpírrítusok és -szabályok is elég értelmetlenek voltak (pl. az Őrzőtől tilos kérdezni). Szóval úgy az egész nem jött be nekem.

Fritz, a komornyik alakja tetszett, az ő finom modora éles ellentétben állt a vámpírokéval, és ebből elég sok vicces jelenet adódott. Úgy általában jó volt a könyv humora. Nem óriási nagy poénokra kell gondolni, hanem sok kicsire, ami adott egy jó alaphangulatot.

Nem tetszett, hogy Beth és Wrath múltja derült csak ki a könyvből, a Fekete Tőr Testvériség többi tagjánál csak sejtetések voltak. Az biztos, hogy mindenkinek nagyon tragikus múltja van… Most utánanéztem és látom, hogy ez egy soha véget nem érő sorozat, szóval bizonyára minden fontosabb karakter kap majd egy saját kötetet. De azt hiszem, én azokat már nem fogom olvasni, mert ez a rész egyáltalán nem tudott felcsigázni.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)

Szóval Beth lakásába kvázi betört a számára ismeretlen Wrath, aki úgy nézhetett ki, mint egy drogdíler (bőrszerkó, napszemüveg), erre a lány rávetette magát és kb. megerőszakolta… Ez a jelenet annyira gáz volt, hogy utána kb. már semmit sem tudtam komolyan venni.

Aztán majdnem megismétlődött ugyanez a jelenet Butch és Marissa közt. Ők is tök ismeretlenül találkoztak és csak azért nem estek rögtön egymásnak, mert Marissa érzékeny lelkületű, szűz vámpír lányka… De ettől még természetesen rögtön szerelmesek lettek egymásba, az tuti!

Wrath karaktere viszonylag jól fel volt építve, elhittem neki, hogy hibásnak érzi magát a szülei haláláért. Tetszett, hogy nem tökéletes, hiszen majdnem vak, mégsem volt magatehetetlennek bemutatva. Viszont azt a tömény nyáladzást, amit levágott Beth körül, egyszerűen nehezen vette be a gyomrom. Most akkor Wrath egy vámpírkirály vagy egy szerelmes kislány?

De a legösszecsapottabb a könyv vége volt. Szóval Mr. X elrabolja Beth-t azért, hogy magához csalogassa Wrath-t, a vámpírkirályt és foglyul ejtse. És bár tudja, hogy Wrath-nak hihetetlen ereje van, Mr. X csak egy újoncot visz magával erősítésnek, holott van egy egész serege úgynevezett alantasokból. De ez még semmi! Wrath természetesen egyedül megy oda megmenteni Beth-t, véletlenül sem viszi magával a harcostársait, hátha így sikerül kinyíratnia magát és Beth-t is… (majdnem sikerül is egyébként). A Testvériség többi tagja az alantasok főhadiszállását megy elpusztítani. De hogy honnan tudják, hogy lesz ott egyetlen alantas is, azt nem tudom. Hiszen a logikus az lenne, hogy az alantasok a vezetőjükkel vannak, M. X-szel. Ott kéne összecsapnia a két bandának, ez lenne az ésszerű szerintem. De ehelyett Wrath szépen eljátssza a magányos hőst, hogy megmutassa, milyen tökös gyerek…

Tetszési index:

51%

Melissa Landers - Elidegenítve (Elidegenítve 1.)

Tartalom:

Cara, a 17 éves diáklány az egyik legkiválóbb tanulója a Midtowni középiskolának, amikor egy nap Ferguson igazgató behívja az irodájába. Nem mindennapi hírt közöl a lánnyal: Carat választották ki a Leihrek arra, hogy egyik cserediákjukat fogadja otthonába egy teljes évre.

Két évvel ezelőtt derült fény egy másik bolygó létezésére, melyen az emberekhez hasonló lények élnek, a Leihrek. Bár kinézetükben szinte azonosak az emberi fajjal, de technológiájukban, felfogásukban, és az élethez való hozzáállásukban teljesen különböznek. Egy jóval fejlettebb fajt képviselnek, és céljuk a Földön élő emberekkel való barátságos kapcsolat kiépítése.

Caranak egy éve van rá, hogy megismerje Aelyxt, és vendégül lássa, majd ő maga is egy évet fog tölteni Aelyx otthonában. De nem egyszerű a helyzet, mivel az emberek kétkedve fogadják a más bolygóról érkező idegeneket. Carara nagy nyomás nehezedik, mert barátai is egyre bizalmatlanabbak Aelyxszel szemben. És ahogy az emberek és a L'eihrek kapcsolata egyre inkább kezd meginogni, úgy fűzik egyre szorosabb szálak a lányt Aelyxhez. Úgy tűnik, a két nép közötti összecsapás elkerülhetetlen. Az egyre baljósabb eseményeket felgyorsítja, mikor az emberek egy radikális csoportja megöl egy l'eihrit.

Vajon milyen szerep jut Caranak és Aelyxnek ebben a kiélezett helyzetben? Elég erős a szerelmük, hogy átvészeljék a megpróbáltatásokat, vagy örökre el kell engedniük egymást?

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Két könyvbe is belekezdtem mostanában, az egyik "A kőszívű ember fiai", a másik "A lepkegyűjtő" volt. előbbit untam, utóbbi pedig nem tett túl jót a jelenleg nem annyira kisimult idegeimnek, szóval gondoltam, akkor keressünk egy harmadikat. Valami könnyed, olvasmányos, szórakoztató műre vágytam, így esett a választásom erre a könyvre. És szerencsére azt adta a regény, amit vártam.

Ez egy laza kis intergalaktikus tinirománc, ahol a románc két alanya kezdetben távolságtartó egymással, aztán egyre közelebb kerülnek egymáshoz, aztán már aranyosan évődnek egymással, persze kicsit bizonytalanok magukban, de azért kétségünk sem lehet, hogy mi lesz a dolog vége.

Igazából ez a könyv ennyi, és engem ez most igen jól elszórakoztatott. Ha más hangulatban olvasom, valószínűleg zavart volna, hogy az összes szereplő - azaz a felnőttek is - úgy viselkedik, mintha tini lenne (vagyis nagyon érzelmesen és olykor nagyon meggondolatlanul ).

Ha komolyabban akarjuk venni a könyvet, akkor pedig kaphatunk egy kis betekintést az idegengyűlölet pszichológiájába (kik uszítják az embereket és hogyan, ki az, aki könnyen uszítható). Vicces, mert itt az embereknek van is okuk tartani az idegenektől. Csak ők nem azért félnek tőlük, mert tudják, hogy van okuk félni, hanem csak úgy. S tulajdonképpen mindenféle gyűlölet mögött megbújik a félsz. Az, hogy ez ésszerű félelem vagy sem, valahol mindegy is, mert ha valaki fél, nem érdekli, hogy mennyire ésszerű a félelme.
No, és a másik érdekesség, hogy itt nem csak az emberek gyűlölik az idegeneket, hanem a földönkívüliek közt is van olyan, aki gyűlöli az embereket. Szóval az idegenek közt is vannak idegengyűlölők, ilyen ám, mikor a fagyi visszanyal. SPOILER: Ha az idegenek nem segítenek rajtunk, akkor a Föld pár éven belül elpusztul, így itt bizony tétje is van, hogy gyűlölnek minket vagy sem. Biztos vagyok benne, hogy a legvehemensebb idegengyűlölők követelnék a leghangosabban, hogy a földönkívülieknek segíteniük kell rajtunk. De idáig ebben a kötetben még nem jutunk el, mivel az emberiség jelentős része még nem tudja, hogy mekkora bajban van. Különös, hogy bár a l'eihrek sem bíznak az emberekben, mégis az a tervük, hogy "egyesítik" velük a társadalmukat (magyarán közös utódokat nemzenek), igaz ezt csak kényszerből teszik, mert a klónozás miatt a saját fajuk kezdett elkorcsosulni, betegeskednek, depressziósak, érzelmileg üresek.
Megtudjuk a regényből azt is, hogy az emberiség mennyire nem vigyáz a bolygójára és hogy mennyire túlszaporodott faj vagyunk. Aki kicsit is tájékozott, az ezekkel persze tisztában van, de szerintem hasznos, hogy egy alapvetően az ifjúságnak íródott könyvben felhoznak ilyen komolyabb témákat is. Így remélhetőleg egyre kevesebb ember lesz a világban, aki tagadja a globális felmelegedést...
No, de ettől ez még alapvetően egy könnyed, humoros kis könyv, ajánlom mindenkinek, aki egy kis kikapcsolódásra vágyik.

Tetszési index:

72%

J. Goldenlane - Pokoli balhé (Isteni balhé 2.)

Tartalom:

Majd miután győztesen visszatértek az isteni küldetésből, összeházasodtak, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Ez a történet itt kezdődik.
Mert kihez is tartozik az a lovas, páncélos, baromira nagy pallost forgató kísértet, aki rettegésben tartja a környéket? Nyilvánvalóan Q al Aquim az, Wareen várának ura, akit féltestvére orvul meggyilkolt. E tényt mindössze felesége, Thani vitatja, aki miután botrányt csap a saját temetésén, nekilát, hogy megfejtse a titkot, és mellesleg közben várat foglal, házasodik, titokzatos aranymedálokat gyűjt, kísértetet idéz, párszor még meghal, és végül persze megoldja a rejtélyt.

Az Isteni balhé hősei, a rettenthetetlen lovag Q al Aquim, és immár a várúrnő korántsem egyszerű szerepében szélhámoskodó Thani ismét kitesznek magukért, hát reszkessen, aki szembe mer szállni velük!

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Tavaly áprilisban már nekifutottam egyszer ennek a könyvnek, de akkor csak kb. a harmadáig jutottam. Amennyire emlékszem, az volt a félbehagyás oka, hogy Thani nyegle stílusából elegem lett, meg - a könyvtől független okokból - akkor éppen nem annyira volt hangulatom egy humoros, kalandregény jellegű fantasyhez. Most viszont kedvet kaptam hozzá, ezért nekikezdtem újfent és három nap alatt végig is pörgettem a könyvet.

Kezdeném azzal, hogy mi okozott nagy csalódást: az, hogy - bár a szereplők sokszor felemlegetik szegényt - nem tudjuk meg, mi lett a sorsa az előző részben majdnem megölt sárkánynak, Daalnak. De azért próbáltam figyelmen kívül hagyni ezt a hiányérzetemet olvasás közben, és így végül is elég jól szórakoztam. A leosztás ugyanaz volt, mint az Isteni balhéban: Q tökéletes és hősies volt, Thani meg hebehurgya és bajkeverő, s ez a dinamika itt is olyan jól működött, mint az első részben. Nem tagadom, Thani még mindig irritált egy kicsit, például nem értettem, hogyan lehet benne olyan marhára biztos, hogy se neki, se Q-nak nem eshet baja soha, akármekkora pácba is keverednek. De itt legalább már előfordult vele néha, hogy mással is törődött, nem csak saját magával, ezért kicsit szimpatikusabb volt, mint az első részben. Viszont a hülye libás beszédstílusa és hogy folyton hazudozott, ha kellett, ha nem, olykor sok volt nekem.

A happy end nem volt váratlan, de azért egy kis "meglepit" így is kapunk a regény utolsó oldalalain, aminek fényében kicsit értetlenül állok azelőtt, hogy a sorozatnak nincs folytatása. Összességében egy vicces, pörgős, kalandos és szórakoztató könyv volt, kikapcsolódásra tökéletes. (De azért még mindig a Farkastestvér a kedvencem az írónőtől.)

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)

Ebben a könyvben majdnem az első oldalon kiderül, hogy ki Thani istene, mivel Misthez fohászkodik. Nem értem, hogy ha itt ez ilyen gyorsan kiderül, akkor miért volt olyan nagy titok az Isteni balhéban? És ráadásul az, hogy Mist Thani istene, nem jelentette azt, hogy a lány fekete boszorkány lenne (holott az első rész végig azt sejtette, hogy ha Mist az istene, akkor tuti fekete boszorkány). Merthogy Thani nem tudott varázsolni... Jó, a könyv végén idétlenkedett kicsit, próbálta megidézni Q ősapját, de nem sikerült neki. Szóval nem értettem, hogy miért kerítettek az első részben akkora feneket annak, hogy ki Thani istene. Mist az, de ennek semmi jelentősége nem volt a könyvben...

A könyv vége elég meglepő volt, kiderült ugyanis, hogy Thani állapotos. Bár ezt Q-val csak virágnyelven közölte, így neki ez még nem esett le a regény végéig, de Q-n kívül alighanem mindenkinek egyértelmű volt a szitu. Kíváncsi lennék, hogy Thani milyen anya lesz. Valahogy nem hiszem, hogy benőne tőle a feje lágya, de ki tudja... Érdekelne, az írónő hogyan tudná folytatni ezt a történetet, szerintem nem lenne egyszerű dolga vele.

Így utólag nem értem a könyv címét sem. Ugyanis bár istenek vannak a regényben, de pokol vagy mennyország nincs. Viszont ott volt Q ősapja, aki kísértet volt elvileg. Ugyanakkor az ősapa holtteste eltűnt a sírjából, amikor kísérteni kezdett. Ezt mondjuk nem teljesen értettem, hogy ha a kísértet testetlen, akkor hova tűnt a hulla... Egyébként az sem volt világos nekem, hogy honnan szerzett magának az ősapa egy kísértetlovat... No mindegy. A lényeg az, hogy pokol vagy a pokol létére utaló bármilyen jel nem volt a könyvben. Így a címet max. az indokolja, hogy jól hangzik, jól passzol az Isteni balhéhoz.

Tetszési index:

78%

Ted Chiang - Életed ​története és más novellák - Érkezés

Előzmények:

Láttam az Érkezés c. filmet anno a moziban, és bár olyan "Ez mi a fene volt?" érzés maradt bennem utána, azért egyedinek találtam, úgyhogy kíváncsi lettem, hogy miből készült, és kiderült, hogy egy novella alapján, ami ebben a kötetben található. Kicsit sokáig tartott, de csak eljutottam az elolvasásáig is.

Tartalom:

Az Életed története és más novellák a létező legkülönbözőbb helyekre nyújt betekintést. Egy bábeli torony összeköti a Földet az égbolttal. A miénkhez nagyon hasonlító világban az angyali látogatások a mindennapi élet rémisztő és egyben csodálatos történései. Tudósok felfedeznek egy nem e világi nyelvet, ami alapjaiban változtatja meg a gondolkodásunkat és érzékelésünket az időről és a valóságról. Az idegi áramkörökben végzett apró módosítással eltörlődik a testi szépség alapján történő megkülönböztetés.

Ted Chiang nyolc novellát tartalmazó, háromszoros Nebula-, valamint Hugo-, Locus-, Theodore Sturgeon- és Sidewise-díjas gyűjteményét sokan az új évezred legfontosabb novelláskötetének tartják. Szerzője a sci-fit olyan oldaláról ragadja meg és ábrázolja, ahogy előtte még senki más nem tette.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Általános benyomásként azt tudom elmondani erről a könyvről, hogy nagyon okosan, részletgazdagon, logikusan megírt novellákat olvashatunk benne. Egy részük sci-fi, másik részük inkább fantasy, mert semennyire nem felelnek meg a bennük leírt világok természeti törvényei a miénkének. De nekem mindegyik novella tetszett, mert még a fantasyk is annyira kidolgozottak voltak, hogy el tudtam hinni őket. És mindegyik történet el is gondolkodtatott. Az én kedvenceim az Életed története, A pokol mint Isten hiánya, és a Szépségvakság: Dokumentumműsor voltak.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)

Mindegyik novelláról külön-külön is írnék pár szót.

Bábel tornya:

Érdekes újragondolása ez a történet a bibliai Bábel tornyának. A Bibliában azért nem tudtak az emberek égig érő tornyot építeni, mert Isten összezavarta a nyelvüket és így már nem értették meg egymást. Itt viszont sikerül megépíteni a tornyot, de nem a mennybe jutnak el végén, hanem vissza a földre.

Tetszett, ahogy leírta ezt a képzeletbeli tornyot az író, a gigantikus munkát, ami a megépítéséhez kellett. Meglepő volt a befejezés, hogy a menny a földbe ér, vagyis a világ felépítése egy hengerhez hasonlít. Itt nem kellett isteni beavatkozás ahhoz, hogy az emberek ne ismerhessék meg a teremtés titkait.

Mi a történet tanulsága? Számomra az, hogy soha nem ismerhetjük meg teljesen a világunk működését. Bár a tudomány újabb és újabb részeket derít fel az ismeretlen területekből, de mindent úgysem fogunk teljesen megérteni soha, és ezt el kell tudnunk fogadni.

Értsd meg!:

Ez a novella arról szól, hogy orvosi beavatkozás mellékhatására zseni lesz egy férfiból, és az idő előrehaladtával csak egyre zsenibb és zsenibb lesz. A Kormány kísérletezni akar rajta, de ő könnyedén kisiklik a kezükből. Aztán rátalál valaki (Reynolds), aki ugyanolyan módon vált géniusszá, mint ő. Mégis kettejüknek nagyon eltérő céljaik vannak, egyiküket csak a megvilágosodással elérhető szépség érdekli, másikuk (Reynolds) meg akarja menteni a Földet, az emberiséget. Úgy vélik, ha nem lehetnek egymás támogatói, akkor szükségszerűen ellenségek, ezért úgy döntenek, el kell pusztítaniuk a másikat. Reynolds kerül ki a párharcból győztesen. A vesztes utolsó gondolata az, hogy Reynolds vajon mit fog tenni, miután megmentette a világot.

Nagyon hatásosan mutatta be az író, hogy az egyre okosabbá váló elbeszélő számára a világ egyre ostobábbnak és egyszerűbbnek tűnt. Azt viszont nem értettem, hogy két zseni hogyan gondolkozhat ennyire végletekben, vagyis úgy, hogy aki nem barát, az ellenség. Ha ilyenné tesz a végtelen intelligencia, akkor kösz, én nem kérek belőle. Én azt várnám, hogy a magas intelligencia toleranciával is párosul.

A halálára váró elbeszélő utolsó gondolata az, hogy a másik vajon mihez kezd, miután elérte a célját, vagyis megmentette a világot, az emberiséget önmagától. Ezen az olvasó is elgondolkozhat. Talán egy másik célt fog kitűzni maga elé. De mi lehetne még számára kihívás? A megvilágosodás elérése talán. De az nem lehet a célja, mert az akadályozná a világ megmentését (mármint az ő logikája szerint). Szerintem egy annyira intelligens lénynek, mint ő, semmilyen kihívás sem lehet túl érdekes hosszú távon. Egy idő után biztos, hogy unalomra lesz kárkoztatva. Furcsa, hogy ő ezt nem ismeri fel.

Nullával való osztás:

Ez a novella arról szól, hogy egy kiváló matematikus, Renée életét, személyiségét mennyire megrengeti az, hogy egy olyan matematikai levezetést talál ki, ami ellentmond az alapvető matematikai törvényszerűségeknek (nevezetesen, hogy 1=2=3...=bármilyen szám). Nem lehet igaz a levezetése, és mégsem talál benne hibát. Öngyilkos akar lenni, azonban a férje, Carl még időben rájön erre. Utána zárt osztályon kezelik, végül kiengedik, mert megtanulja tettetni, hogy jól van, és mert van egy férje, aki támogatja és figyel rá. Legalábbis próbálja támogatni, de valójában nem érti, mi megy végbe a feleségében. Kiszeret belőle és el akarja hagyni, de várni akar vele, amíg a nő teljesen felépül. Renée megköszöni a férjének, hogy mellette áll.

Ennek a történetnek az a tanulsága számomra, hogy zseninek lenni, valami újra és korszakalkotóra rájönni nagy teher lehet. Egyrészt mert ő maga is kétkedni kezd önmagában, másrészt mert az összes többi ember meg nem képes felfogni, mire jött rá. Rosszabb esetben még dilinyósnak is tartják. Sajnos a többség véleménye dönti el, hogy ki a zseni. De a többség nem géniuszokból áll, így lényegében az átlagos képességűek/buták döntenek a zsenik sorsáról.

De teher lehet lángésznek lenni akkor is, ha valami olyanra jössz rá, ami a saját világképedet is megingatja. Renée ezzel szembesült és ezt nem bírta feldolgozni.

Életed története:

Egy idegen faj érkezik világunkba, űrhajóik Föld körüli pályán keringenek, s egy kommunikációs eszközön keresztül, amit az emberek tükörnek neveznek el, lépnek kapcsolatba velünk. Az űrlényeket heptapodoknak nevezik el, mert hét lábszerű valamivel mozognak. Ahogy az egyik nyelvész tudós, Louise egyre többet megfejt a heptapodok nyelvéből, elkezdi látni a jövőjét. Tudja, hogy a férjétől, Garytől - akit a heptapodok nyelvének kutatása során ismer meg, mert ő is tudós - el fog válni, a gyerekük pedig egy balesetben fog meghalni huszonöt éves korában. De mégsem változtathat ezeken, mert az új szemlélet, amit a haptapodok nyelvének megismerésével kapott, azt is magával hozza, hogy elfogadja a sorsát, nem próbál változtatni rajta.

A novellában a jelen az, amikor Louise -nak a férje felteszi a kérdést, hogy összehozzanak-e egy kisbabát. És a nő ekkor fejben végiggondolja, hogy mi vezetett a lánya megszületéséhez (megismerkedését a férjével) és gyermekük életének egyes eseményeit, köztük a halálát. Lényegében ez a végiggondolás a novella.

Ebben a történetben nekem az tetszett, ahogy múltat, jelent, jövőt összemosott az író. Mintha ezek mind egyszerre történnének. Múlt, jelen és jövő a heptapodok számára egyforma, mindhármat ismerik és egyiken sem tudnak és nem is akarnak változtatni. És Louise is ilyenné válik, miután elkezdi érteni a nyelvüket. A másik különlegesség az volt ebben a történetben, ahogy ezt az elfogadást ábrázolta az író. Mert Louise nem azt mondta, hogy jó, akkor beletörődöm, hogy nem változtathatok a jövőn, hanem csak leírta, hogy mi történt vele és mi fog még történni, és hogy bár nem tudja, hogy a legnagyobb boldogság vagy a legszönyűbb fájdalom felé tart-e, de minden pillanatot meg akar őrizni magában.

Láttam a novellából készült filmet, az Érkezést, és érdekesnek találom az eltéréseket a novella és a film közt. A filmben valamilyen betegségben hal meg Louise gyereke, nem balesetben. Tehát olyasmiben hal meg, ami nem megelőzhető, míg a novellában a balesetet elvileg Louise megakadályozhatta volna, ha előre figyelmezteti a lányát. Nyilvánvaló, hogy a film alkotói számára elfogadhatatlan volt a gondolat, hogy Louise - bár megmenthetné - hagyja meghalni a gyerekét, ezért megváltoztatták a körülményeket. A filmből nekem az jött le, hogy ott Louise-nak sok mindenben van választási lehetősége, tudja, hogy mi fog történni vele, a férjével és a gyerekükkel, s mégis úgy dönt, hogy vállalja ezt a sorsot: férjhez megy és gyereket szül. Elfogadja a szenvedést a boldog pillanatokért. A novellában nincs választása.

A másik eltérés, hogy akciójelenetek (heptapodok megtámadása, Louise bravúros mentőakciója) nem voltak a novellában. Azon jót mulattam, hogy bár a heptapodok elfogadják, bármilyen jövő is vár rájuk, azért a novellában inkább nem tették a lábukat a Földre, így elkerülve, hogy az emberek esetleg nekik essenek. Az a filmből sem és a novelábból sem derült ki, hogy miért jöttek a heptapodok a Földre. (Louise csak a saját jövőjét látja, másét nem.)

A film középpontjában az egyén, Louise állt és az ő döntései, hogy szabad akaratáből vállal egy jövőt, amit meg is változtathatna (pl. ha nem megy férjhez, vagy ha nem vállal gyereket. A novella ezzel szemben azt próbálta bemutatni, hogy milyen lehet ismerni a jövőt és automatikusan elfogadni azt. Ismerni a végcélt és elfogadni az odavezető utat is.

Hetvenkét betű:

Robert Stratton kisgyerekként szívesen tanulmányozta a gólemeket, az elnevezések segítségével életre keltett agyagfigurákat. Felnőttként nómenklátor lett, vagyis az életet adó elnevezéseket kutatja. Felfedez egy olyan elnevezést, amivel a gólem külön-külön tudja mozgatni és használni az ujjait, akár az ember. Erre felfigyel egy befolyásos csoport, mely azt kutatja, hogy lehetne az emberiséget az elnevezések segítségével szaporítani, mivel rájöttek, hogy az emberiség néhány nemzedékkel később sterillé fog válni. A mesterségesen megnövesztett spermiumokba bele kell vésni a megfelelő elnevezést ehhez. (Mert ebben a világban a spermium adja az ember formáját, a petesejt az értelmét).

Egyik társuk azonban szeretné, ha - kutatásaik sikere esetén - a szegények kevesebb gyereket vállalhatnának, mint a gazdagok és ez Strattonnak nem tetszik. Arra törekszik, hogy az elnevezést magukban hordozó petét és spermiumot hozzon létre, így külső beavatkozás nélkül, újra képes lenne szaporodni az emberi faj. A novella végén úgy tűnik, közel jár a megoldáshoz.

Ezt a történetet kedveltem a legkevésbé a könyvből, mert az emberi biológiának teljesen ellentmondó dolgokat (hülyeségeket) írt le benne a spermiumról, a petesejtről meg a szaporodásról. Ezért próbáltam fantasyként tekinteni rá, de akkor is nagyon zavart a sok zagyvaság benne.

Amiken elgondolkodtathat ez a novella, az az, hogy joga van-e az emberiségnek küzdeni a végzete ellen, ami a kihalás, és ha igen, akkor joga van-e az egyik embercsoportnak korlátozni a másik szaporodását. Azt gondolom, hogy a túlélési ösztön benne van minden élőlényben, így azt a jogot, hogy küzdjön a kihalás ellen, nem vitathatjuk el az embertől sem. Azt, hogy a gazdagabb emberek szabhassák meg, hogy a szegények mennyit szaporodhassanak, már nem tartom indokoltnak. Viszont az emberi szaporulat valamilyen módon való korlátozása nagyon is indokoltnak tűnik, tekintve, hogy milyen mértékben túlszaporodtunk és egyre jobban tesszük tönkre a környezetünket, a Föld ökoszisztémáját.

Az emberi tudomány fejlődése:

Ez a rövidebb novella azt írja le, hogy az ember eredeti módon már nem képes hozzájárulni a tudományhoz, csak a hermeneutika, vagyis a metahumánok - értelmileg sokkal fejlettebb emberek - tudományos munkájának értelmezése a célja. Az ember embrionális korban végzett beavatkozás hatására lesz metahumán, később már nem lehetséges az átalakítás. Azonban kevés szülő választja a beavatkozást, mert a gyerekük így olyan szintre fejlődik, amit ők már nem értenek, így a metahumánok léte nem veszélyezteti az emberi fajt.

A novellában az író azon elmélkedik, hogy van-e létjogosultsága a hermeneutikának. Megállapítja, hogy ha a hermeneutika a metahumánok tudományos felfedezéseinek olyan alkalmazását ismerné fel, ami a fokozatos elmebővítést lehetővé tenné az emberek számára, míg elérik a metahumánok szintjét, az áthidalná a két faj közti szakadékot. Így mindenképp érdemes hermeneutikával foglalkoznia az embereknek.

Végül pedig megjegyzi az író, hogy ne felejtsük el, hogy a metahumánokat eredetileg az emberek hozták létre, és ők sem voltak okosabbak nálunk.

A legkevesebb gondolkodnivalót ez a novella adta, mivel minden kérdést megválaszolt maga. Én csak azon töprengtem el, hogy hogyan lehetett képes az ember magánál intelligensebb fajt létrehozni. Szerintem ez képtelenség, valami csak magánál egyszerűbb dolgokat hozhat létre. Igaz, a számítógépek a mi korunkban is nagy segítséget jelentenek az embernek, mivel gyorsan képesek elvégezni nagy számú műveletet, de ettől még nem intelligensebbek nálunk. Csak gyorsabbak.

A pokol mint Isten hiánya:

Neil Fisk világában a menny és pokol létező helyek, gyakran látogatnak angyalok a földre, és látni lehet, hogy aki meghal, annak a lelke a mennybe megy vagy a pokolra száll. Amikor az angyalok a földre érkeznek, gyakran sérülnek vagy halnak meg emberek a jelenést kísérő felfordulásban. Neil felesége, Sarah is meghal egy ilyen alkalommal. Mivel ő hívő volt, szerette Istent, így lelke a mennybe szállt.

Neil testi fogyatékossággal született, amiért nem Istent okolta, de nem is tanulta meg Istent szeretni, pedig ez a feltétele, hogy a mennybe mehessen a halála után. Felesége halála után azzal szembesül, hogy meg kell szeretnie Istent, ha újra együtt akar lenni Sarah-val. Öngyilkos pedig semmiképpen nem lehet, mert akkor automatikusan a pokolra jut. Támogató csoportokba jár, de úgy érzi, képtelen megszeretni Istent.

Amikor az angyalok lejönnek az égből, egy pillanatra felvillan a Mennyország fényének sugara, ami megvakítja azt, aki látja, ugyanakkor az illető meg is világosodik, hátralévő életében feltétel nélkül szereti Istent. A szent helyeken gyakran jelennek meg angyalok, így Neil egy ilyen helyre zarándokol és várja, hogy feltűnjön egy angyal.

Egy angyal üldözése közben autóbelesetet szenved, súlyosan megsérül és elkezd kivérezni. Azonban mielőtt meghalna, meglátja a mennyei fényt. Megszereti Istent, mert rájön, hogy az élet meg nem érdemelt adomány, hogy az Isten által teremtett világ gyönyörű. Ráérbed, hogy az életben minden szeretet, még a fájdalom is. Isten őt mégis a pokolra küldi. Ez Neil számára nagy szenvedést okoz, bár a pokolban a többi ember majdnem úgy él, mint a földön, a pokolban nincs jelen Isten, s Neil ezért szenved, mert immáron szereti őt. És hiányzik neki a felesége is.

A novella szerint Isten nem okkal küldte Neilt a pokolra, hanem csak úgy. Neil még úgy is szereti Istent, hogy tudja, nem igazságos.

Nagyon érdekes volt számomra ez a novella, mert az Istennel kapcsolatos kérdések közül én csak annak az eldöntéséig jutottam el, hogy higgyek-e benne vagy sem (nem). Az, hogy Isten létének bizonyossága esetén is mennyi probléma lehet a hittel, bennem fel sem merült eddig.

Nem tudom, mi a novella tanulsága. Az, hogy ha hiszünk Istenben vagy szeretjük őt, azt az érzésért önmagáért tegyük, ne pedig valamilyen cél érdekében, mert azt nem biztos, hogy elérhetjük? Vagy az, hogy tök mindegy, hogy szeretjük-e Istent, mert nem ezen múlik, hogy a mennybe vagy a pokolra jutunk? Az is tök mindegy, hogy jó vagy rossz emberek vagyunk, mert ezen sem múlik a lelki üdvünk?

A novellában szerepelt egy nő, aki láb nélkül született, de ezt adománynak tartotta és lelket tudott önteni azokba, azokat valami csapás ért, lelkesítő beszédeket tartott nekik. Aztán egy csoda következtében kinőttek a lábai, s ő ezzel a helyzettel nem tudott mit kezdeni, nem értette, hogy miért kapta ezt az áldást, mikor nem volt rá szüksége, s szerette volna azt visszaadni Istennek. Addig nagyon tetszett az ő története, amíg boldogan együtt tudott élni azzal, hogy nincs lába. De amikor szerencsétlennek érezte magát amiatt, hogy lábai lettek, az kicsit kiakasztott.

Miért nem tudta ezt elfogadni és együtt élni vele? Ráfoghatnánk, hogy a szerénysége miatt, mert nem érzi méltónak magát rá, de ebben az esetben is, engedje már meg Istennek (ha már annyira szereti), hogy eldöntse, kivel tesz csodát. Persze zavarta az igehirdetésben is, hiszen ő már nem volt fogyatékos, így a mondandója, hogy együtt lehet élni a klönböző fogyatékosságokkal és betegségekkel is, már kevésbé hangzott hitelesen. De akkor ki kellett volna találnia más szöveget. Vagy felhagyni az igehirdetéssel és más munka után nézni.

Szépségvakság: Dokumentumműsor:

Ebben a novellában a kalliagnózia (amit röviden kallinak neveznek) segítségével el tudják érni, hogy az emberek ne tudják megkülönböztetni, hogy melyik arc szép és melyik csúnya. A beavatkozás nem jár fájdalommal és könnyedén visszafordítható. Vannak olyan gyerekek, akik kallival nőnek fel (a szüleik döntenek így), és kötelezővé szeretnék tenni egy egyetemen is az alkalmazását, ami hatalmas vitát robbant ki. A kalli támogatóinak és ellenzőinek verbális összecsapásait tartalmazza ez a novella.

Bámulatosnak találtam, hogy a novella végigveszi az összes szóba jöhető érvet a kalli mellett és ellen, teljesen hihetővé téve ezt a vitát. Én is azon kezdtem töprengeni, hogy megszavaznám-e az egyetemisták helyében a kötelezővé tételét vagy sem. Mellette szól, hogy így a diákok nem a külsejük alapján ítélnék meg egymást, hanem a jellemük, képességeik alapján. Nem töltenének annyi időt saját külsejük szépítgetésével sem, és nem okozna lelki törést a nem túl előnyös külsejű diákoknak az, hogy csúnyának tartják őket a többiek. A kalli ellenzői szerint nem tekintik felnőttnek őket amiatt, hogy korlátozni akarják őket a szépség érzékelésében. A szép lányok nehezményezik, hogy előnyöktől esnek el akkor, ha nem látják őket szépnek a többiek, a helyes fiúk pedig csak jó csajokkal akarnak randizni, ezért ők se támogatják a kalli bevezetését.

Ellene szól az is, hogy akik bekapcsoltatják a kallit, azok képtelenek észrevenni, ha mások a külsejük alapján diszkriminálják őket vagy másokat. Így az ilyen visszásságok rejtve maradnak. A szépségipar is a kalli ellen van természetesen, a szavazati joggal rendelkező diákok lefizetésétől sem riadnak vissza, és attól sem, hogy digitális befolyásolásnak vessék alá a diákokat (szónokuk karizmatikusnak tűnik a nézők szemében, holott valójában nem az) annak érdekében, hogy leszavazzák a kezdeményezést. Végül sikerrel is járnak.

Szóval rengeteg érvet hoz fel a novella pro és kontra. Úgyhogy a végén én már el se tudtam dönteni, hogy mire lenne helyes szavaznom, ha a diákok helyében lennék. Bár szerintem engem az emberek külseje nem befolyásol nagyon a megítélésükben, de azért nehéz lenne vitatnom, hogy jobban esik egy szép emberre néznem, mint egy csúnyára. És ha másokat esetleg nagyon is befolyásol a külső az ítéletalkotásban, akkor mi van? A külsőnk ugyanúgy a részünk, mint a bensőnk. Igazándiból alapvetően egyik sem az ember saját érdeme, főként a genetika, családi körülmények, neveltetés határozza meg, hogy milyenek leszünk. Ha nem jogos elítélni valakit azért, mert csúnya, akkor az sem lehet az, ha azért ítéljük el, mert buta. Arról sem ő tehet.

Az én egyéni értékrendem szerint mégis elsősorban a belső tulajdonságaik alapján kell megítélni az embereket, ezért én, azt hiszem, megszavaznám a kallit, de csak akkor, ha mindenkinél kötelezővé tennék, nem csak egy szűk csoportnál.

Tetszési index:

92%