Ted Chiang - Életed ​története és más novellák - Érkezés

Előzmények:

Láttam az Érkezés c. filmet anno a moziban, és bár olyan "Ez mi a fene volt?" érzés maradt bennem utána, azért egyedinek találtam, úgyhogy kíváncsi lettem, hogy miből készült, és kiderült, hogy egy novella alapján, ami ebben a kötetben található. Kicsit sokáig tartott, de csak eljutottam az elolvasásáig is.

Tartalom:

Az Életed története és más novellák a létező legkülönbözőbb helyekre nyújt betekintést. Egy bábeli torony összeköti a Földet az égbolttal. A miénkhez nagyon hasonlító világban az angyali látogatások a mindennapi élet rémisztő és egyben csodálatos történései. Tudósok felfedeznek egy nem e világi nyelvet, ami alapjaiban változtatja meg a gondolkodásunkat és érzékelésünket az időről és a valóságról. Az idegi áramkörökben végzett apró módosítással eltörlődik a testi szépség alapján történő megkülönböztetés.

Ted Chiang nyolc novellát tartalmazó, háromszoros Nebula-, valamint Hugo-, Locus-, Theodore Sturgeon- és Sidewise-díjas gyűjteményét sokan az új évezred legfontosabb novelláskötetének tartják. Szerzője a sci-fit olyan oldaláról ragadja meg és ábrázolja, ahogy előtte még senki más nem tette.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Általános benyomásként azt tudom elmondani erről a könyvről, hogy nagyon okosan, részletgazdagon, logikusan megírt novellákat olvashatunk benne. Egy részük sci-fi, másik részük inkább fantasy, mert semennyire nem felelnek meg a bennük leírt világok természeti törvényei a miénkének. De nekem mindegyik novella tetszett, mert még a fantasyk is annyira kidolgozottak voltak, hogy el tudtam hinni őket. És mindegyik történet el is gondolkodtatott. Az én kedvenceim az Életed története, A pokol mint Isten hiánya, és a Szépségvakság: Dokumentumműsor voltak.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)

Mindegyik novelláról külön-külön is írnék pár szót.

Bábel tornya:

Érdekes újragondolása ez a történet a bibliai Bábel tornyának. A Bibliában azért nem tudtak az emberek égig érő tornyot építeni, mert Isten összezavarta a nyelvüket és így már nem értették meg egymást. Itt viszont sikerül megépíteni a tornyot, de nem a mennybe jutnak el végén, hanem vissza a földre.

Tetszett, ahogy leírta ezt a képzeletbeli tornyot az író, a gigantikus munkát, ami a megépítéséhez kellett. Meglepő volt a befejezés, hogy a menny a földbe ér, vagyis a világ felépítése egy hengerhez hasonlít. Itt nem kellett isteni beavatkozás ahhoz, hogy az emberek ne ismerhessék meg a teremtés titkait.

Mi a történet tanulsága? Számomra az, hogy soha nem ismerhetjük meg teljesen a világunk működését. Bár a tudomány újabb és újabb részeket derít fel az ismeretlen területekből, de mindent úgysem fogunk teljesen megérteni soha, és ezt el kell tudnunk fogadni.

Értsd meg!:

Ez a novella arról szól, hogy orvosi beavatkozás mellékhatására zseni lesz egy férfiból, és az idő előrehaladtával csak egyre zsenibb és zsenibb lesz. A Kormány kísérletezni akar rajta, de ő könnyedén kisiklik a kezükből. Aztán rátalál valaki (Reynolds), aki ugyanolyan módon vált géniusszá, mint ő. Mégis kettejüknek nagyon eltérő céljaik vannak, egyiküket csak a megvilágosodással elérhető szépség érdekli, másikuk (Reynolds) meg akarja menteni a Földet, az emberiséget. Úgy vélik, ha nem lehetnek egymás támogatói, akkor szükségszerűen ellenségek, ezért úgy döntenek, el kell pusztítaniuk a másikat. Reynolds kerül ki a párharcból győztesen. A vesztes utolsó gondolata az, hogy Reynolds vajon mit fog tenni, miután megmentette a világot.

Nagyon hatásosan mutatta be az író, hogy az egyre okosabbá váló elbeszélő számára a világ egyre ostobábbnak és egyszerűbbnek tűnt. Azt viszont nem értettem, hogy két zseni hogyan gondolkozhat ennyire végletekben, vagyis úgy, hogy aki nem barát, az ellenség. Ha ilyenné tesz a végtelen intelligencia, akkor kösz, én nem kérek belőle. Én azt várnám, hogy a magas intelligencia toleranciával is párosul.

A halálára váró elbeszélő utolsó gondolata az, hogy a másik vajon mihez kezd, miután elérte a célját, vagyis megmentette a világot, az emberiséget önmagától. Ezen az olvasó is elgondolkozhat. Talán egy másik célt fog kitűzni maga elé. De mi lehetne még számára kihívás? A megvilágosodás elérése talán. De az nem lehet a célja, mert az akadályozná a világ megmentését (mármint az ő logikája szerint). Szerintem egy annyira intelligens lénynek, mint ő, semmilyen kihívás sem lehet túl érdekes hosszú távon. Egy idő után biztos, hogy unalomra lesz kárkoztatva. Furcsa, hogy ő ezt nem ismeri fel.

Nullával való osztás:

Ez a novella arról szól, hogy egy kiváló matematikus, Renée életét, személyiségét mennyire megrengeti az, hogy egy olyan matematikai levezetést talál ki, ami ellentmond az alapvető matematikai törvényszerűségeknek (nevezetesen, hogy 1=2=3...=bármilyen szám). Nem lehet igaz a levezetése, és mégsem talál benne hibát. Öngyilkos akar lenni, azonban a férje, Carl még időben rájön erre. Utána zárt osztályon kezelik, végül kiengedik, mert megtanulja tettetni, hogy jól van, és mert van egy férje, aki támogatja és figyel rá. Legalábbis próbálja támogatni, de valójában nem érti, mi megy végbe a feleségében. Kiszeret belőle és el akarja hagyni, de várni akar vele, amíg a nő teljesen felépül. Renée megköszöni a férjének, hogy mellette áll.

Ennek a történetnek az a tanulsága számomra, hogy zseninek lenni, valami újra és korszakalkotóra rájönni nagy teher lehet. Egyrészt mert ő maga is kétkedni kezd önmagában, másrészt mert az összes többi ember meg nem képes felfogni, mire jött rá. Rosszabb esetben még dilinyósnak is tartják. Sajnos a többség véleménye dönti el, hogy ki a zseni. De a többség nem géniuszokból áll, így lényegében az átlagos képességűek/buták döntenek a zsenik sorsáról.

De teher lehet lángésznek lenni akkor is, ha valami olyanra jössz rá, ami a saját világképedet is megingatja. Renée ezzel szembesült és ezt nem bírta feldolgozni.

Életed története:

Egy idegen faj érkezik világunkba, űrhajóik Föld körüli pályán keringenek, s egy kommunikációs eszközön keresztül, amit az emberek tükörnek neveznek el, lépnek kapcsolatba velünk. Az űrlényeket heptapodoknak nevezik el, mert hét lábszerű valamivel mozognak. Ahogy az egyik nyelvész tudós, Louise egyre többet megfejt a heptapodok nyelvéből, elkezdi látni a jövőjét. Tudja, hogy a férjétől, Garytől - akit a heptapodok nyelvének kutatása során ismer meg, mert ő is tudós - el fog válni, a gyerekük pedig egy balesetben fog meghalni huszonöt éves korában. De mégsem változtathat ezeken, mert az új szemlélet, amit a haptapodok nyelvének megismerésével kapott, azt is magával hozza, hogy elfogadja a sorsát, nem próbál változtatni rajta.

A novellában a jelen az, amikor Louise -nak a férje felteszi a kérdést, hogy összehozzanak-e egy kisbabát. És a nő ekkor fejben végiggondolja, hogy mi vezetett a lánya megszületéséhez (megismerkedését a férjével) és gyermekük életének egyes eseményeit, köztük a halálát. Lényegében ez a végiggondolás a novella.

Ebben a történetben nekem az tetszett, ahogy múltat, jelent, jövőt összemosott az író. Mintha ezek mind egyszerre történnének. Múlt, jelen és jövő a heptapodok számára egyforma, mindhármat ismerik és egyiken sem tudnak és nem is akarnak változtatni. És Louise is ilyenné válik, miután elkezdi érteni a nyelvüket. A másik különlegesség az volt ebben a történetben, ahogy ezt az elfogadást ábrázolta az író. Mert Louise nem azt mondta, hogy jó, akkor beletörődöm, hogy nem változtathatok a jövőn, hanem csak leírta, hogy mi történt vele és mi fog még történni, és hogy bár nem tudja, hogy a legnagyobb boldogság vagy a legszönyűbb fájdalom felé tart-e, de minden pillanatot meg akar őrizni magában.

Láttam a novellából készült filmet, az Érkezést, és érdekesnek találom az eltéréseket a novella és a film közt. A filmben valamilyen betegségben hal meg Louise gyereke, nem balesetben. Tehát olyasmiben hal meg, ami nem megelőzhető, míg a novellában a balesetet elvileg Louise megakadályozhatta volna, ha előre figyelmezteti a lányát. Nyilvánvaló, hogy a film alkotói számára elfogadhatatlan volt a gondolat, hogy Louise - bár megmenthetné - hagyja meghalni a gyerekét, ezért megváltoztatták a körülményeket. A filmből nekem az jött le, hogy ott Louise-nak sok mindenben van választási lehetősége, tudja, hogy mi fog történni vele, a férjével és a gyerekükkel, s mégis úgy dönt, hogy vállalja ezt a sorsot: férjhez megy és gyereket szül. Elfogadja a szenvedést a boldog pillanatokért. A novellában nincs választása.

A másik eltérés, hogy akciójelenetek (heptapodok megtámadása, Louise bravúros mentőakciója) nem voltak a novellában. Azon jót mulattam, hogy bár a heptapodok elfogadják, bármilyen jövő is vár rájuk, azért a novellában inkább nem tették a lábukat a Földre, így elkerülve, hogy az emberek esetleg nekik essenek. Az a filmből sem és a novelábból sem derült ki, hogy miért jöttek a heptapodok a Földre. (Louise csak a saját jövőjét látja, másét nem.)

A film középpontjában az egyén, Louise állt és az ő döntései, hogy szabad akaratáből vállal egy jövőt, amit meg is változtathatna (pl. ha nem megy férjhez, vagy ha nem vállal gyereket. A novella ezzel szemben azt próbálta bemutatni, hogy milyen lehet ismerni a jövőt és automatikusan elfogadni azt. Ismerni a végcélt és elfogadni az odavezető utat is.

Hetvenkét betű:

Robert Stratton kisgyerekként szívesen tanulmányozta a gólemeket, az elnevezések segítségével életre keltett agyagfigurákat. Felnőttként nómenklátor lett, vagyis az életet adó elnevezéseket kutatja. Felfedez egy olyan elnevezést, amivel a gólem külön-külön tudja mozgatni és használni az ujjait, akár az ember. Erre felfigyel egy befolyásos csoport, mely azt kutatja, hogy lehetne az emberiséget az elnevezések segítségével szaporítani, mivel rájöttek, hogy az emberiség néhány nemzedékkel később sterillé fog válni. A mesterségesen megnövesztett spermiumokba bele kell vésni a megfelelő elnevezést ehhez. (Mert ebben a világban a spermium adja az ember formáját, a petesejt az értelmét).

Egyik társuk azonban szeretné, ha - kutatásaik sikere esetén - a szegények kevesebb gyereket vállalhatnának, mint a gazdagok és ez Strattonnak nem tetszik. Arra törekszik, hogy az elnevezést magukban hordozó petét és spermiumot hozzon létre, így külső beavatkozás nélkül, újra képes lenne szaporodni az emberi faj. A novella végén úgy tűnik, közel jár a megoldáshoz.

Ezt a történetet kedveltem a legkevésbé a könyvből, mert az emberi biológiának teljesen ellentmondó dolgokat (hülyeségeket) írt le benne a spermiumról, a petesejtről meg a szaporodásról. Ezért próbáltam fantasyként tekinteni rá, de akkor is nagyon zavart a sok zagyvaság benne.

Amiken elgondolkodtathat ez a novella, az az, hogy joga van-e az emberiségnek küzdeni a végzete ellen, ami a kihalás, és ha igen, akkor joga van-e az egyik embercsoportnak korlátozni a másik szaporodását. Azt gondolom, hogy a túlélési ösztön benne van minden élőlényben, így azt a jogot, hogy küzdjön a kihalás ellen, nem vitathatjuk el az embertől sem. Azt, hogy a gazdagabb emberek szabhassák meg, hogy a szegények mennyit szaporodhassanak, már nem tartom indokoltnak. Viszont az emberi szaporulat valamilyen módon való korlátozása nagyon is indokoltnak tűnik, tekintve, hogy milyen mértékben túlszaporodtunk és egyre jobban tesszük tönkre a környezetünket, a Föld ökoszisztémáját.

Az emberi tudomány fejlődése:

Ez a rövidebb novella azt írja le, hogy az ember eredeti módon már nem képes hozzájárulni a tudományhoz, csak a hermeneutika, vagyis a metahumánok - értelmileg sokkal fejlettebb emberek - tudományos munkájának értelmezése a célja. Az ember embrionális korban végzett beavatkozás hatására lesz metahumán, később már nem lehetséges az átalakítás. Azonban kevés szülő választja a beavatkozást, mert a gyerekük így olyan szintre fejlődik, amit ők már nem értenek, így a metahumánok léte nem veszélyezteti az emberi fajt.

A novellában az író azon elmélkedik, hogy van-e létjogosultsága a hermeneutikának. Megállapítja, hogy ha a hermeneutika a metahumánok tudományos felfedezéseinek olyan alkalmazását ismerné fel, ami a fokozatos elmebővítést lehetővé tenné az emberek számára, míg elérik a metahumánok szintjét, az áthidalná a két faj közti szakadékot. Így mindenképp érdemes hermeneutikával foglalkoznia az embereknek.

Végül pedig megjegyzi az író, hogy ne felejtsük el, hogy a metahumánokat eredetileg az emberek hozták létre, és ők sem voltak okosabbak nálunk.

A legkevesebb gondolkodnivalót ez a novella adta, mivel minden kérdést megválaszolt maga. Én csak azon töprengtem el, hogy hogyan lehetett képes az ember magánál intelligensebb fajt létrehozni. Szerintem ez képtelenség, valami csak magánál egyszerűbb dolgokat hozhat létre. Igaz, a számítógépek a mi korunkban is nagy segítséget jelentenek az embernek, mivel gyorsan képesek elvégezni nagy számú műveletet, de ettől még nem intelligensebbek nálunk. Csak gyorsabbak.

A pokol mint Isten hiánya:

Neil Fisk világában a menny és pokol létező helyek, gyakran látogatnak angyalok a földre, és látni lehet, hogy aki meghal, annak a lelke a mennybe megy vagy a pokolra száll. Amikor az angyalok a földre érkeznek, gyakran sérülnek vagy halnak meg emberek a jelenést kísérő felfordulásban. Neil felesége, Sarah is meghal egy ilyen alkalommal. Mivel ő hívő volt, szerette Istent, így lelke a mennybe szállt.

Neil testi fogyatékossággal született, amiért nem Istent okolta, de nem is tanulta meg Istent szeretni, pedig ez a feltétele, hogy a mennybe mehessen a halála után. Felesége halála után azzal szembesül, hogy meg kell szeretnie Istent, ha újra együtt akar lenni Sarah-val. Öngyilkos pedig semmiképpen nem lehet, mert akkor automatikusan a pokolra jut. Támogató csoportokba jár, de úgy érzi, képtelen megszeretni Istent.

Amikor az angyalok lejönnek az égből, egy pillanatra felvillan a Mennyország fényének sugara, ami megvakítja azt, aki látja, ugyanakkor az illető meg is világosodik, hátralévő életében feltétel nélkül szereti Istent. A szent helyeken gyakran jelennek meg angyalok, így Neil egy ilyen helyre zarándokol és várja, hogy feltűnjön egy angyal.

Egy angyal üldözése közben autóbelesetet szenved, súlyosan megsérül és elkezd kivérezni. Azonban mielőtt meghalna, meglátja a mennyei fényt. Megszereti Istent, mert rájön, hogy az élet meg nem érdemelt adomány, hogy az Isten által teremtett világ gyönyörű. Ráérbed, hogy az életben minden szeretet, még a fájdalom is. Isten őt mégis a pokolra küldi. Ez Neil számára nagy szenvedést okoz, bár a pokolban a többi ember majdnem úgy él, mint a földön, a pokolban nincs jelen Isten, s Neil ezért szenved, mert immáron szereti őt. És hiányzik neki a felesége is.

A novella szerint Isten nem okkal küldte Neilt a pokolra, hanem csak úgy. Neil még úgy is szereti Istent, hogy tudja, nem igazságos.

Nagyon érdekes volt számomra ez a novella, mert az Istennel kapcsolatos kérdések közül én csak annak az eldöntéséig jutottam el, hogy higgyek-e benne vagy sem (nem). Az, hogy Isten létének bizonyossága esetén is mennyi probléma lehet a hittel, bennem fel sem merült eddig.

Nem tudom, mi a novella tanulsága. Az, hogy ha hiszünk Istenben vagy szeretjük őt, azt az érzésért önmagáért tegyük, ne pedig valamilyen cél érdekében, mert azt nem biztos, hogy elérhetjük? Vagy az, hogy tök mindegy, hogy szeretjük-e Istent, mert nem ezen múlik, hogy a mennybe vagy a pokolra jutunk? Az is tök mindegy, hogy jó vagy rossz emberek vagyunk, mert ezen sem múlik a lelki üdvünk?

A novellában szerepelt egy nő, aki láb nélkül született, de ezt adománynak tartotta és lelket tudott önteni azokba, azokat valami csapás ért, lelkesítő beszédeket tartott nekik. Aztán egy csoda következtében kinőttek a lábai, s ő ezzel a helyzettel nem tudott mit kezdeni, nem értette, hogy miért kapta ezt az áldást, mikor nem volt rá szüksége, s szerette volna azt visszaadni Istennek. Addig nagyon tetszett az ő története, amíg boldogan együtt tudott élni azzal, hogy nincs lába. De amikor szerencsétlennek érezte magát amiatt, hogy lábai lettek, az kicsit kiakasztott.

Miért nem tudta ezt elfogadni és együtt élni vele? Ráfoghatnánk, hogy a szerénysége miatt, mert nem érzi méltónak magát rá, de ebben az esetben is, engedje már meg Istennek (ha már annyira szereti), hogy eldöntse, kivel tesz csodát. Persze zavarta az igehirdetésben is, hiszen ő már nem volt fogyatékos, így a mondandója, hogy együtt lehet élni a klönböző fogyatékosságokkal és betegségekkel is, már kevésbé hangzott hitelesen. De akkor ki kellett volna találnia más szöveget. Vagy felhagyni az igehirdetéssel és más munka után nézni.

Szépségvakság: Dokumentumműsor:

Ebben a novellában a kalliagnózia (amit röviden kallinak neveznek) segítségével el tudják érni, hogy az emberek ne tudják megkülönböztetni, hogy melyik arc szép és melyik csúnya. A beavatkozás nem jár fájdalommal és könnyedén visszafordítható. Vannak olyan gyerekek, akik kallival nőnek fel (a szüleik döntenek így), és kötelezővé szeretnék tenni egy egyetemen is az alkalmazását, ami hatalmas vitát robbant ki. A kalli támogatóinak és ellenzőinek verbális összecsapásait tartalmazza ez a novella.

Bámulatosnak találtam, hogy a novella végigveszi az összes szóba jöhető érvet a kalli mellett és ellen, teljesen hihetővé téve ezt a vitát. Én is azon kezdtem töprengeni, hogy megszavaznám-e az egyetemisták helyében a kötelezővé tételét vagy sem. Mellette szól, hogy így a diákok nem a külsejük alapján ítélnék meg egymást, hanem a jellemük, képességeik alapján. Nem töltenének annyi időt saját külsejük szépítgetésével sem, és nem okozna lelki törést a nem túl előnyös külsejű diákoknak az, hogy csúnyának tartják őket a többiek. A kalli ellenzői szerint nem tekintik felnőttnek őket amiatt, hogy korlátozni akarják őket a szépség érzékelésében. A szép lányok nehezményezik, hogy előnyöktől esnek el akkor, ha nem látják őket szépnek a többiek, a helyes fiúk pedig csak jó csajokkal akarnak randizni, ezért ők se támogatják a kalli bevezetését.

Ellene szól az is, hogy akik bekapcsoltatják a kallit, azok képtelenek észrevenni, ha mások a külsejük alapján diszkriminálják őket vagy másokat. Így az ilyen visszásságok rejtve maradnak. A szépségipar is a kalli ellen van természetesen, a szavazati joggal rendelkező diákok lefizetésétől sem riadnak vissza, és attól sem, hogy digitális befolyásolásnak vessék alá a diákokat (szónokuk karizmatikusnak tűnik a nézők szemében, holott valójában nem az) annak érdekében, hogy leszavazzák a kezdeményezést. Végül sikerrel is járnak.

Szóval rengeteg érvet hoz fel a novella pro és kontra. Úgyhogy a végén én már el se tudtam dönteni, hogy mire lenne helyes szavaznom, ha a diákok helyében lennék. Bár szerintem engem az emberek külseje nem befolyásol nagyon a megítélésükben, de azért nehéz lenne vitatnom, hogy jobban esik egy szép emberre néznem, mint egy csúnyára. És ha másokat esetleg nagyon is befolyásol a külső az ítéletalkotásban, akkor mi van? A külsőnk ugyanúgy a részünk, mint a bensőnk. Igazándiból alapvetően egyik sem az ember saját érdeme, főként a genetika, családi körülmények, neveltetés határozza meg, hogy milyenek leszünk. Ha nem jogos elítélni valakit azért, mert csúnya, akkor az sem lehet az, ha azért ítéljük el, mert buta. Arról sem ő tehet.

Az én egyéni értékrendem szerint mégis elsősorban a belső tulajdonságaik alapján kell megítélni az embereket, ezért én, azt hiszem, megszavaznám a kallit, de csak akkor, ha mindenkinél kötelezővé tennék, nem csak egy szűk csoportnál.

Tetszési index:

92%