2017. április 30., vasárnap

Julia Lewis Thomson – Többek által - Az életet csak úgy lehet megélni, ha kockáztatsz

Előzmények:
A Mini-könyvklubban ebben a hónapban szabadon választhattunk magunknak egy romantikus olvasmányt, és nekem erre a könyvre esett a választásom. Érdekesnek tűnt a netes ajánlói alapján és magyar az írónője, én pedig próbálok mostanában többet olvasni kortárs magyar íróktól.

Tartalom:
Te megérdemelnéd a második esélyt?
Anna mély érzésű lány, aki szeretetre vágyik. Igazán megérdemelné, hogy boldog legyen. A Defektesek dobosa, András megadja neki mindazt, amire szüksége van: szerelmet, nyugalmat és boldogságot. De vajon mindez az övé lehet anélkül, hogy megjárná a poklot? Annának nem adatik meg a könnyebbik út.
Az élet tragédiák sorozata. Anna, amikor már mindent elveszített, ráébred, hogy választania kell: hagyja, hogy végleg maga alá temesse az önsajnálat, vagy belekapaszkodik egy halvány napsugárba, és elhiszi, hogy az rá ragyog.
Vajon Anna képes szembe nézni saját félelmeivel, és megleli azt, amiért érdemes küzdenie? Lesz-e elég bátorsága újra szeretni és az új szerelemért áldozatokat hozni? Tud-e küzdeni egy olyan férfi szerelméért, akivel a kapcsolatát mindenki helyteleníti? Vagy engedi, hogy mások irányítsák, azt remélve, hogy így nem érheti több fájdalom?
Julia Lewis Thomson valódi mélységekbe és magasságokba röpíti olvasóját. A szerző hisz abban, hogy kockázatokat kell vállalnunk ahhoz, hogy megtalálhassuk a boldogságot, amihez olykor fel kell égetnünk a hidakat magunk mögött, illetve meg kell bocsátanunk magunknak és a szeretteinknek.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Szerettem volna szeretni ezt a regényt, de nem ment. A történetben voltak csavarok, volt tanulság is benne, de a fontosabb karakterek (Anna és Tamás) elviselhetetlenül ostobán viselkedtek szerintem. Pedig őket is meg lehetett volna írni intelligensebbre és szimpatikusabbra, csak valamivel értelmesebb mondatokat kellett volna a szájukba adni, kicsit többször megszólalhatott volna a lelkiismeretük, és mondjuk lehettek volna fele annyira infantilisek, mint amennyire voltak. Sajnálom a dolgot, mert tényleg nem sok kellett volna hozzá, hogy szeressem őket.
A karakterek mellett volt néhány durva ostobaság is a könyvben, amik nagyban akadályozták, hogy komolyan vegyem ezt az egész sztorit:
1. Anna nem tud rendesen írni, mert remeg a keze, de nem kap kedvezményt/segítséget a dolgozatoknál, mégis kitűnő tanuló. Hogy??? Ha a tanárok nem tudják elolvasni az írását… Érthetetlen. Egyébként az is, hogy Anna pszichológusának kell szólnia a tanároknak, hogy az érettségin kapjon időkedvezményt a lány, hogy a remegős kezével is meg tudja olvashatóra írni a dolgozatokat. Maguktól ez hogy nem jut eszükbe?
2. Az értelmiségi és valszeg nem túl kigyúrt Tamás úgy üt meg egy srácot, hogy az két métert repül tőle… Ezt komolyan kéne vennem, de tényleg?
3. Anna kádba fulladós öngyilkossági kísérletét is a logikai képtelenségek közé sorolhatnám, mert biztos vagyok benne, hogy erre senki ember fia nem képes, annyi életösztön mindenkiben van, hogy fél centit megemeli a fejét, hogy ne fulladjon meg. De ezt a dolgot inkább csak Anna melodramatikus hülyeségei közé sorolom, nem a logikátlanságok közé (mivel nem fullad bele a kádba végül).
És általában véve is volt olyan problémám a regénnyel, hogy túl sok volt benne a melodráma. Az ember lehet bizonytalan, lehet depressziós, lehet kétségbeesett, lehet sérült, fájhat a lelke úgy is, hogy nem drámázik folyton-folyvást. De tényleg: MINDIG MINDENEN.
A könyv tanulsága nem bonyolult (merni kell élni és szeretni), de a történet, amibe ágyazva volt, szerintem nem volt rossz (bár őszintén szólva az sem volt túl bonyolult, de engem ez nem zavart). Tényleg csak azon bukott meg a regény nálam, hogy a főszereplők hihetetlenül antipatikusak voltak és túl melodramatikus volt minden történés ebben a könyvben. Szóval ez lehetett volna egy jó könyv is, de számomra sajnos nem lett az.
(Ami a leginkább tetszett ebben a könyvben, az az előszava, szerintem szépen foglalja össze a regény mondanivalóját.)

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)
Annának a könyv elején annyi problémája van, hogy egy baleset következetében agysérülése lett, ezért néha remeg a keze. És ő emiatt kirekesztettnek és magányosnak érzi magát, sőt még azt is előadja a pszichológusának, hogy a nagypapájával szeretett volna halni…
Én értettem egyébként, hogy apja gyakorlatilag nem volt, az anyja pedig szeretetlenül nevelte, és emiatt alapból (mármint a balesete előtt is) lelkileg sérült volt valamennyire. De egyszerűen nem bírtam elviselni amilyen mértékben az önsajnálatban dagonyázott egy ilyen apróság (mármint a kézremegése) miatt.
Aztán meghalt a fiúja, Andris. (Andris volt egyébként kb. az egyetlen normálisan, érthetően viselkedő karakter a könyvben, max. annyit nem értettem benne, hogy mit akar egy olyan nyavajgós libától, mint Anna.) Azt már el tudtam fogadni, hogy Anna ezután durván magába zuhant, de ebben is olyan ostoba, eltúlzott dolgok voltak, hogy hihetetlen. Már említettem Anna kádba öngyilkolós momentumát, aztán volt olyan, hogy nem engedte elmosni Andris koszos kávésbögréjét meg kimosni a használt ruháit, mert… De tényleg miért is? Ja, mert attól majd biztos feltámad…
Egyébként őszintén szólva szerintem a regénynek itt kellett volna, hogy vége legyen. Ha egy korábban is durván instabil lány elveszíti az egyetlen embert, akit szeret és aki viszontszereti, annak öngyilkosnak kéne lennie. Nem, nem egy kádban vagy egy vödör vízben, hanem valahogy úgy, amiben tényleg meg is hal.
De egye fene, nem tette, hanem helyette szerelembe esett a halott fiúja nagybátyjával, Tamással, aki nős volt. Ebben a kapcsolatban engem tényleg nem zavart sem az, hogy a halott fiúja nagybátyjával jött össze, sem az, hogy az nős volt. Az zavart, hogy egyszer sem beszélték meg, hogy mit akarnak egymástól, nem beszéltek arról, hogy mi lesz, ha Tamás felesége hazajön külföldről. Ahelyett, hogy ezt megtették volna, úgy csináltak, mintha normális lenne az egyébként titkolt kapcsolatuk, majd mikor lebuktak, Anna gyorsan szakított Tamással. Tök infantilis volt nem csak Anna, hanem a nála tizenpár évvel idősebb Tamás is.
Igazándiból még hosszan sorolhatnám, hogy mi minden volt zavaró a viselkedésükben (pl. Anna a szakításuk után nem említi meg Tamásnak, hogy terhes volt és elvetélt; Tamás arra használja tanári beosztását az egyetemen, hogy Annát zaklassa, ahelyett, hogy magánemberként keresné meg), de nem teszem, mert ez az értékelés már így is nagyon hosszú és már az eddigiek alapján is érthető szerintem, hogy mi volt velük a gondom.

Tetszési index:

51%

2017. április 19., szerda

Gerlóczy Márton – Igazolt hiányzás

Előzmények:
A Szabadok Testvériségét olvastam jó pár (öt vagy még több) évvel ezelőtt az írótól. Nem sokra emlékszem belőle, mára már csak annyi benyomás maradt meg bennem, hogy ez valami mese volt arról, hogy milyen kell legyen egy tökös csávó élete, a milyenre az volt a válasz, hogy olyan kalózos, és ez mennyire menő már…  Szóval finoman szólva nem tudtam mit kezdeni azzal a könyvvel. De mivel ez már elég régen történt, úgy voltam vele, teszek még egy próbát az íróval.

Tartalom:
Idilli boldogságban, részben vidéken eltöltött gyermekkora után a 21 éves szerző megvívta kilátástalannak tűnő harcát a hagyományos és „liberális” oktatási intézményekkel, édes- és nevelőapáival, a betonsivatagos, fővárosi környezettel, egyszóval: a nagy büdös élettel. Erről számol be ellenállhatatlan sodrással és kíméletlen humorral az érettségiig el se jutott „rossz tanuló”, akitől megannyi „eminens” sokat tanulhatna.
(Forrás: alexandra.hu)

Vélemény:
Az a jó ebben a könyvben, hogy többféle értelmezése lehetséges. Felsorolom itt azokat, amik nekem eszembe jutottak.
1. Ez egy koraérett kamaszfiú szenvedéstörténete, aki túl hamar, már az általános iskolai tanulmányai alatt ráébredt arra a kellemetlen tényre, hogy az életnek semmi értelme, ezen belül pedig különösen az iskolai tanagyag elsajátításának nincs semmi értelme, s szenved attól, hogy a felnőttek (szülei, tanárai) ebben nem értenek egyet vele.
2. Ez egy családi zűröktől, meg nem értettségtől, szeretetlenségtől lelki sérült fiú története, aki amiatt, hogy úgy érzi, nem tartozik senkihez és sehová, úgy dönt, nem is akar senkihez és sehová tartozni, nincs tekintettel senkire, s úgy hiszi, a vég nélküli bulizás és csajozás (és lógás a suliból) kielégítő élményeket nyújt a számára, persze boldoggá azért nem teszi.
3. Ez egy mérhetetlenül egocentrikus, magát hihetetlenül intelligensnek és egyedinek tartó fiú története, aki azt hiszi, hogy azért, mert ő olyan különleges, bárkit bármikor hülyének nézhet és bármit megtehet. Az, hogy a többi ember miként érez az ő viselkedése miatt, halványan sem érdekli.
4. Ez egy lusta, érzéketlen kisfiú önigazolása. Merthogy őszerinte ő valójában nem lusta, érzéketlen kisfiú, hanem ez, meg az, meg amaz (ide tetszőlegesen behelyettesíthető az 1-3. pontban írtak bármelyike/mindegyike). Ettől még persze ő valójában egy lusta, érzéketlen alak, aki semmit nem hajlandó tenni sem magáért, sem másért, de legalább ezt nem kell beismernie magának.
És akkor most végigvenném, hogy szerintem mennyire megalapozottak a fenti értelmezési variációk.
Kezdjük az 1. pont szerintivel: Ez az, amit a könyv nyíltan felvállal, főhősünk, Marci nem akar megfelelni semmilyen elvárásnak, semmilyen kötelezettségnek, mert azok egyrészt értelmetlenek, másrészt ő szabad akar lenni és kész.
Bevallom, ezekkel az érzésekkel könnyű volt azonosulni. Azt hiszem, a legtöbb embert előbb-utóbb elkapja az érzés, hogy az életnek semmi értelme, vagy hogy az ő élete nem olyan, mint amilyennek szeretné. Csak a többséggel ez nem általános iskolás korában esik meg, mint Marcival, hanem jóval később. Kijárjuk a különböző iskolákat, vagy mert azt mondják a szüleink, hogy ezt kell, vagy – jobb esetben – mert mi is szeretnénk. Legkésőbb egyetemi/főiskolai tanulmányai idejére mindenkiben kifejlődik a kritikai érzék az oktatás hasznosságát illetően, s ez így is van rendjén. Aztán a nihilista életérzés elkaphatja az embert akkor is, ha nem talál munkát friss diplomásként, vagy később, ha a munkája már egyáltalán nem érdekli, csak a pénzért csinálja.
Szóval a nihilizmus sok embert elkap szerintem élete során, Marci jelleme nem ettől különleges, hanem attól, hogy mennyire nem akar küzdeni az ellen, hogy így érezzen. Az ember, ha úgy érzi, üres az élete, jellemzően megpróbál tenni ellene, pl. ha nem érdekli a munkája, keres másikat, vagy ha ez nem lehetséges, akkor keres egy hobbit magának, ami leköti, vagy inkább arra koncentrál, hogy van egy szép családja. Nem így Marci, ő talptól a feje búbjáig szeret dagonyázni ebben az érzésben. Vagy lehet, hogy nem szeret, de attól még ezt teszi. Ezzel, bevallom, nem nagyon tudtam mit kezdeni. Pedig alapvetően kedveltem Marcit, de azzal nem tudtam azonosulni, hogy jobb választás a tanulásnál a lógás, ivás, csajozás. Bizonyára szórakoztatóbb, azt elismerem, de hogy miért lenne értékesebb, azt nem tudtam átlátni, s igazándiból erre a könyv sem igyekezett magyarázatot adni.
Nézzük a 2. pontot. Vannak utalások a könyvben a sajátos családi viszonyokra: van vér szerinti apa, nevelőapa, elhunyt apa (e legutóbbinál én sose tudtam, hogy az most melyik apára vonatkozik, de bizonyára csak én nem figyeltem rendesen). Azt hiszem, mondhatjuk, hogy fix apafigura nem igazán volt Marci életében. Aztán ott van még az édesanya személye is, akivel kapcsolatban Marci mindig hangsúlyozza, hogy mennyire liberálisan neveli őt, de én nem voltam benne biztos, hogy ez valójában nem azt jelenti-e, hogy nem törődik vele, nem figyel rá, nem érti meg. De az édesanyát illetően különösen, s úgy általában a családi viszonyokkal kapcsolatosan jóval szűkszavúbb a könyv, mint kb. bármi mást illetően, szóval lehet, hogy tévesek ezek a benyomásaim.
Én azért azt gondolom, hogy a zűrös családi viszonyok is belejátszhattak abba, hogy Marci olyan nagy „lázadó” lett, és abba is, hogy hidegen hagyta, hogy a viselkedése hogyan érint másokat.
A 3. pont szerinti értelmezés nálam a könyv második felében merült fel. Ahogy Marci egyre idősebb lett, ugyanúgy bukdácsolt az iskolában, ugyanúgy nem érdekelte semmi, és a viselkedését én egyre kevésbé tudtam a kamaszodásra, s az 1. és 2. pontban foglaltakra fogni. Egyre jobban irritált ez a gyerek.
A 4. pont szerinti, igen rosszindulatú értelmezés pedig a könyv utolsó oldalain merült fel bennem. Amikor Marci még estin is képtelen leérettségizni, s ki van akadva a barátnőjére, hogy az szakít vele, holott ha jól értettem (ha nem, akkor elnézést kérek) ő többször is félredugott korábban a barátnője mellett, s többször szakított is vele. De persze a barátnő a bűnös, hogy egyszer ő is szakítani mer, s gazul cserben hagyja szegény kicsi fiút. Itt már nagyon irritált Marci viselkedése, semmilyen szinten nem tudtam toleráns lenni vele, de ez szerencsére tényleg csak az utolsó néhány oldalon volt.
Mindenképpen érdekes volt ez a könyv, mert megmutatta a főhős, Marci sok oldalát. A nem szimpatikusakat is, sőt a leginkább azokat. Nekem általában véve tetszett, hogy nem akar tetszeni.
Tetszett az is, hogy Marci humorosan volt kritikus másokkal és önmagával szemben is. (De azért jóval több volt ebben a könyvben a kritika, mint az önkritika…)
Ami a könyv nyelvezetét illeti: gyakran végeérhetetlen mondatokkal operál, elindul a mondat, s addig írja, amíg szabad asszociáció útján eszébe jut valami a mondatban foglaltakkal kapcsolatban. Mikor kifogy az odakapcsolható gondolatokból, akkor pedig új mondatot kezd, jellemzően tök másról. Azt hiszem, ez a fajta szövegalkotás vagy nagyon irritálja az olvasót, vagy nagyon tetszik neki. Nekem többnyire tetszett ez a csapongó, szabad gondolattársítás. Néha azért volt olyan érzésem, hogy az író a mondat végére elfelejtette a mondat elejét, s így félkész, lezáratlan maradt a gondolat, de szerencsére ez azért nem volt nagyon gyakori.
Összességében tetszett ez a könyv nekem, de azt hiszem, most tartok egy rövid Gerlóczy-elvonókúrát, utána viszont jöhet az Elvonókúra (már ki is kölcsönöztem a könyvtárból).

Tetszési index:

76%

2017. április 15., szombat

Nalini Singh – Látomás (Egy világ - két faj - állandó küzdelem 2.)

Előzmények:
A sorozat első kötetét, a Vonzódást nem olyan régen olvastam (az ajánlóm itt olvasható), és mivel eléggé tetszett, a sorozat folytatása mellett döntöttem.

Tartalom:
Ez a történet egy olyan világban játszódik, ahol három fajta lény, a mentálok, az alakváltók és az emberek élnek egymás mellett. (Egyébként Kaliforniában vagyunk, tehát a Földön, egy a miénkhez képest alternatív valóságban.)
A mentáloknak különböző mentális képességeik vannak, mindegyiknek több is, de nem egyforma erős minden képességük. Vannak telepaták, jövőbe látók stb. Faith NightStar kardinális J-mentál, ami azt jelenti, hogy nagyon erős jövőbe látó képessége van. A J-mentálok elméje törékeny, és a képességük nagyon értékes, ezért állandó orvosi megfigyelés és őrizet alatt tartják őket, így Faith-t is.
Az Elcsendesedés programmal minden mentálból kiírtják az érzelmeket, így a J-mentálok ma már csak üzleti ügyekben látnak víziókat, míg korábban bűncselekményeket jeleztek előre. Faith azonban egy nap sötét víziókat kezd látni, melyek egy gyilkos elméjébe engednek betekintést. Faith nem tudja, hogy ez a kezdődő őrület jele nála, vagy a képessége egy új oldala mutatkozott meg nála.
A J-mentálok előbb-utóbb mind megőrülnek, ezután teljesen elzárják őket a külvilágtól, de a képességeiket halálukig kihasználják. Faith nem akar máris erre a sorsra jutni, ezért nem orvosaihoz fordul segítségért, hanem Sascha Duncanhez, ahhoz a mentálhoz, aki már levált a mentálhálóról és az alakváltó DarkRiver falkával él, az alfahímjük, Lucas Hunter párja.
A DarkRiver falka tagja Vaughn D Angelo is, ő az egyik őrszem és Lucas barátja. Jaguárrá tud átváltozni és benne erősebb az állatias énje, mint a többi alakváltónál. Faith azonnal magára vonja a figyelmét, meg akarja szerezni a lányt, de ehhez el kell érnie, hogy a lány ne féljen érezni. Faith viszont őrlődik a saját klánja iránti hűsége és szíve között, ami Vaughnhoz húzza.

Vélemény:
Ez a könyv sajnos nagyobbrészt a megismétlése volt a sorozat első kötetének, és ez elég zavaró volt számomra. Csak itt az Elcsendesedés és az érzékei közt vívódó lány neve Faith volt, nem Sascha. A rá vágyó vad, de gyengéd ragadozó pedig Vaughn volt, nem Lucas. Az is végig egyértelmű volt, hogy ők is egymásra fognak találni. És itt is volt egy mentál gyilkos. Szóval a könyv 90%-ánál olyan érzésem volt, hogy én ezt már olvastam.
A maradék 10%-ban kiderültek érdekes dolgok a mentálok világáról, de ebben meg, bevallom, én nem éreztem a koncepciót, sok bugyutaság volt a történetben szerintem. Hagyott is nyitva kérdéseket a könyv, de ezek valahogy kevéssé csigáztak fel. Szóval ez a rész nekem sokkal kevésbé tetszett, mint az első.
Viszont annak, aki nem olvasta az első kötetet, érdekes lehet ez a rész is, a mentálok és az alakváltók világa, a vad romantika szerintem itt is volt olyan jó, mint ott. Csak én már untam.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)
Azokkal a dolgokkal kezdeném, amiket nem értettem ebben a könyvben, bugyutának vagy kifejezetten logikátlannak találtam.
Nem értettem, hogy Faith a sötét víziói miatt miért nem a saját klánja, saját orvosa segítségét kéri. Hiszen addigi egész életében bennük bízott, rájuk hagyatkozott mindenben. Helyettük Saschához fut, pedig róla úgy tudja – mert a Mentál Tanács ezt terjesztette el róla – hogy egy gyenge mentál. Ráadásul Sascha nem is J-mentál, miért hiszi azt Faith, hogy bármiben is tudna segíteni neki??? Érthetetlen.
A gyilkos egyik áldozata Faith testvére, Marine. Őt azonban ridegen végzi ki a gyilkos, míg a többi áldozatát élvezettel vadássza le. Nem derül ki a könyv végéig, hogy Marine-t milyen indíttatásból ölte meg, ahogy az sem, hogy ki volt az, aki megölte. A könyv alapján több magyarázat is lehetséges. Az egyik szerint a Hálóelme gonosz ikertestvére, a Sötételme megszáll egyes mentálokat és gyilkosokká teszi őket. Faith szerint ugyanakkor az is lehetséges, hogy egy lázadó mentál csoport tagja volt Marine, és ezért megölette a Mentál Tanács. De szerintem az is lehet, hogy a kettő kombinációja az igaz: a Mentál Tanács rávette a Sötételmét, hogy szálljon meg egy mentált és ölesse meg vele Marine-t… Mindenesetre elég furcsa, hogy ez nem tisztázódott a könyv végéig, hogy akkor most hogyan is halt meg Marine, remélem, a sorozat későbbi részeiből kiderül.
A Hálóelmével kapcsolatos dolgok elég zavarosak voltak nekem. Kiderül, a jó Hálóelme elrejti a mentálhálón a Tanács szemei elől a P-mentálokat (akik olyanok, mint Sascha, a lelki sebeket gyógyítják). Kérdés, miért tenne ilyet? Kiderül, a Hálóelme nagyon intelligens és most tinédzser korú, ezért lázad a Mentál Tanács ellen. Valahogy ezt sem értettem, a mentálháló már sok évtizede létezik, miért most lett tinédzser??? Ha most tinédzser, akkor egyszer meg is fog halni? Én a Hálóelmét egy örökéletű entitásnak képzeltem korábban, de ezek szerint tévedtem.
Aztán itt van a gonosz ikertesó (Sötételme), ez annyira sablonos és bugyuta, hogy erre már mondani se tudok semmit, csak röhögtem magamban, mikor a gonosz ikertesóról szóló részeket olvastam.
A Hálóelme a könyv elején egyszer arra kéri Faith-t a mentálhálón, hogy azonosítsa magát, a könyv későbbi részében viszont a Hálóelme nem tud beszélni, Faith képekkel kommunikál vele. Közben a Hálóelme elfelejtett beszélni? Valami annyira intelligens lény, mint a Hálóelme, hogyhogy nem tud beszélni??? Érthetetlen.
18 év alattiak ezt a bekezdést ugorják át. Szóval Vaughn nagyon fél, hogy Faith-t bántaná első együttlétükkor, merthogy ő annyira vad, ezért a lány kikötözi az ágyhoz – egy póló csíkokra hasított darabkáival… Ez most komoly??? Egy hűdeerős, hűdevad jaguár nem tud egy mozdulattal szétszakítani egy pólót, ha akar??? De, nyilván szét tud. Szóval csak a két szereplőnk annyira hülye, hogy erre nem gondol, de ekkora hülyeség már tényleg fájhat nekik. Jó, jó, értem én, hogy kellett egy kis kikötözős szex a könyvbe, de akkor legalább ne ezzel indokolták volna, hanem azzal, hogy ez most jól esik nekik, ezért így csinálják és kész.
És akkor a végére hagytam azokat a dolgokat, amik tetszettek, ötletesek voltak.
Tetszett, hogy az Elcsendesedés előtt a J-mentálok azért nem őrültek bele a vízióikba (vagy csak néhányan), mert a mentálhálón volt P-mentálok is, akik gyógyították a lelki sebeiket. Ez olyan szép gondolat, hogy egymással szimbiózisban éltek a mentálok.
Aztán az is jó ötlet volt szerintem, hogy az alakváltók rájöttek, hogy csak azok a mentálok teljesen érzelemmentesek, akik fémes bűzt árasztanak, akik nem ilyenek, mint például Sascha, Faith és Faith apja, Anthony NightStar, azoknak vannak érzéseik, csak legfeljebb elfojtják.
Örültem, hogy a gyilkos személyével kapcsolatban tévedtem, én kb. végig azt hittem, hogy Faith riválisa, Kaleb Krychek az. Ebben kevésbé volt kiszámítható ez a rész, mint az első kötet, mert ott én végig tudtam, ki a gyilkos.
Tetszett, hogy a mentálok közt felütötte fejét a lázadás. Még az is tetszett, hogy a Hálóelme is lázad, de hogy azért teszi ezt, mert tini… ehh, na mindegy.
Szóval valamennyire kíváncsi vagyok a folytatásra, hogy mi lesz, a mentálok fellázadnak nyíltan a Tanács ellen, vagy az alakváltók és mentálok közt tör ki majd háború. De úgy érzem, a vad romantikából elegem lett egy időre, ezért nem mostanában fogom folytatni.

Tetszési index:

65%

2017. április 8., szombat

Stephen King – A ragyogás

Előzmények:
Olvastam már Kingtől A remény rabjait, és azt hiszem, az Atlantisz gyermekeit is, bár utóbbiból nem sokra emlékszem. Mindkettőben jók voltak a karakterek, és a borzalmak, amik történtek velük hihetőek és megrázóak. Annak, hogy nem lettem nagy King rajongó, valószínűleg csak az volt az oka, hogy túlságosan is megrázóak voltak a történetei.

Tartalom:
A ragyogás pompás rémtörténet, amelyben minden hitchcocki klisé adva van: a Colorado-hegység egyik magaslatán a hó által a világtól elzárt szálloda, melynek története hátborzongató rémségek sorozatából áll; egy úgynevezett „második látással”, vagyis ragyogással megáldott-megvert túlérzékeny kisfiú, aki azt is megérzi, ami csak történni fog, s érzékenységével jelen idejű fenyegetésként éli át, ami a múltban már megesett; az alkoholizmusából éppen kigyógyult apa, akinek labilis idegrendszere fokozatosan tovább bomlik, mígnem a Szálloda (amelynek történetét meg akarja írni) szelleme teljesen hatalmába keríti, s ezzel a pusztító szellemmel azonosulva családja megsemmisítésére tör; az elhatalmasodó tébolynak már-már természetfölötti őrületté fokozása, s ennek megfelelően olyan „képsorok”, amelyekhez hasonlók csak a Hitchcock-filmek tetőpontján találhatók; s végül - ha nem is mindenki számára - a megmenekülés.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Hú, hát ez a könyv nagyon paráztatós volt. Azt hiszem, ilyen idegborzoló könyvet még nem is olvastam. Bírtam benne, hogy rendesen meg volt „alapozva” a könyv második része, a horror. A könyv elején ismertették, hogy milyen borzalmak történtek korábban a hotelben, hogy mi minden van elromolva a szállóban, ami végzetes balesetekhez vezethet. Annyira jól „megágyazott” az író az elkövetkezendő borzalmaknak, hogy én már mindenbe beleképzeltem, hogy milyen katasztrófába fog torkollni, az én fantáziámhoz képest így végül nem is lett olyan félelmetes a könyv. De azért persze így is nagyon ott volt!
És persze a karakterek is nagyon jók voltak: a rossz és jó énje közt őrlődő apa, a férjét elhagyni képtelen anya, és a gyerek, aki mindent tud a szülei vívódásairól, még azt is látja előre, ami a hotelben történni fog, és mégsem tud tenni ellene semmit, mert a szülei annyira oda akarnak menni és ő maga is hinni akar benne, hogy a víziói nem válnak valóra.
Nem annyira kedvelem a természetfeletti/misztikus dolgokkal operáló könyveket, azt hiszem, én ezekhez kicsit földhözragadt vagyok, de itt ez is annyira életszerűen volt tálalva, hogy tudott hatni rám.
Szóval sok mindenkinek tudom ajánlani ezt a könyvet: annak, aki szereti a természetfelettiről szóló könyveket, annak, akit érdekel, milyen démonai lehetnek egy alkoholistának, annak, aki tudni akarja, hogy mi akadályozhat egy asszonyt abban, hogy elhagyja az alkoholista férjét, és legfőképpen annak, aki szeret borzongani.

Tetszési index:

85%

2017. április 1., szombat

Caroline Kepnes – Te

Előzmények:
Még a nyáron vettem ezt a könyvet az Alexandránál, olyan jó kis paráztatós könyvnek tűnt, amit oda lehet adni a tini lányoknak, hogy olvassák el, utána hátha elmegy a kedvük attól, hogy interneten ismerkedjenek. Mivel, bevallom, bennem sincs különösebb veszélyérzet az internet használata közben (legfeljebb az aggaszt, hogy lenyúlhatják a bankkártya adataimat, mikor azzal fizetek), ezért gondoltam, szolgálhat számomra is egy-két tanulsággal.

Tartalom:
Joe Goldberg, egy kis East Village-i könyvesbolt eladója egy nap úgy érzi, valóra vált az álma, mikor besétál a boltba egy fiatal írópalánta, Guinevere Beck. Beck megtestesíti mindazt, amire Joe valaha is vágyott: gyönyörű, vagány, okos, és hihetetlenül szexi - egyszerűen tökéletes.
Joe rafinált módon kezdi behálózni Becket, és hála a lány okostelefonjának, Instagram-, Twitter- és Facebook-fiókjának, hamarosan sikerül is közel kerülnie hozzá. De Joe még sokkal többre is képes, hogy hatalmába kerítse rajongása tárgyát.
És vajon Beck valóban olyan angyali és ártatlan teremtés, amilyennek Joe látja? Vagy ő még sokkal sötétebb titkokat rejteget?
Caroline Kepnes kötete vérfagyasztó beszámoló a könyörtelen, eszelős szerelemről. Betekintést enged egy mániákus elméjébe, hasonlóképp, mint John Fowles híres regénye, A lepkegyűjtő. Perverz módon romantikus thriller, amely az utolsó oldalig izgalomban tartja az olvasót.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Azokkal a dolgokkal kezdeném, amik tetszettek ebben a könyvben. Tetszett, hogy minden karakter beteg benne, ki kicsit, ki jobban. Tetszett, hogy többnyire hihetőnek is tűntek ezek a szereplők. Tetszett, hogy a könyv felhívja a figyelmet arra, hogy milyen veszélyeket rejt, ha az egész életünket kiteregetjük valamilyen nyilvános, netes fórumon.
Kicsit zavarba ejtett ugyanakkor, hogy sokszor Joe tűnt nekem a legnormálisabbnak a könyv kompániájából – félreértés ne essék, a srác egyértelműen elmebeteg, de mivel az ő fejébe látunk bele a könyv olvasása közben, egy idő után azonosul vele az ember, annyira, hogy már szinte normálisnak látja, amiket csinál. Másrészt – ahogy már említettem – mindegyik karakterben van egy-két-sok nem normális vonás, így ebből a kollektíven elmeroggyant társaságból tulajdonképpen nem is lóg ki annyira Joe viselkedése. Na jó, talán a gyilkosságokat leszámítva…
Viszont az az igazság, hogy belőlem nem váltott ki túl sok érzelmet (először elírtam és értelmet írtam, de tulképp az is igaz lenne) ez a könyv, és különösebben el sem gondolkodtatott. Ennek valószínűleg az az oka, hogy nem akartam elhinni, hogy minden ember annyira beteg személyiség lenne, mint ennek a könyvnek a szereplői és ezért inkább nem vettem túl komolyan őket. Szerintem mutatóba kellett volna egy-két épelméjű emberke is ebbe a könyvbe, az jobban kidobta volna a kontrasztot, hogy a többiek mennyire elmebetegek.
Szóval objektíven nézve ez egy érdekes és kicsit elrettentő könyv volt arról, hogy a teljesen normálisnak látszó emberek is lehetnek elmebetegek, a kevésbé súlyos esetek csak manipulatívak és tettetők, a súlyosabbak pedig gyilkosok. Szubjektíve viszont mégsem tudott igazán beszippantani ez a könyv, nem tudtam teljesen a hatása alá kerülni.
Most még eszembe jutott, hogy Joe azért is lehetett egy kicsit szimpatikus nekem, mert szereti a könyveket. Sokat emlegetik a könyvben Stephen King Álom doktor c. művét, ami A ragyogás folytatása, s talán ennek is a hatására kezdtem el nemrég olvasni A ragyogást, könnyen lehet, az Álom doktorra is sort kerítek majd. De nem csak az Álom doktor van sűrűn felemlegetve a könyvben, hanem más művek is. Szóval ez a könyv arra is alkalmas, hogy más könyvekre felhívja az olvasók figyelmét, ami egy tök jó dolog szerintem.
Ami pedig azt az előzetes elvárásomat illeti, hogy a könyv valami érdekes tanulsággal tud szolgálni az internethasználat veszélyeit illetően, nos, ez a reményem csak részben teljesült. Joe azért tud mindenkiről mindenféle infót megszerezni, mert lenyúlja a telefonjukat, rajta az összes jelszavukkal, s így minden netes aktivitásukat látja. Beck teljesen ostoba, mert az elveszettnek hitt telefonja előfizetését továbbra is fizetteti az anyjával, mert nem meri elmondani neki, hogy elhagyta a telót. Ő tehát a saját ostobaságából válik kiszolgáltatottá Joe-nak. A fiú a többi telefont úgy szerzi meg, hogy elrabolja/megöli a tulajukat. Szóval ennek a könyvnek kb. az a tanulsága, hogy ne veszítsd el a telefonodat, valamint ne hagyd, hogy elraboljanak vagy megöljenek, és akkor nem tudnak visszaélni a netes adataiddal.  Ami nyilván marhaság.
De ha elfogadjuk, hogy nem csak így lehet megszerezni a netes profiljaink jelszavait, hanem pl. meg is hekkelhetik a gépünket, akkor már érdekesebb tanulsága van a könyvnek, mivel megmutatja, hogy ha a neten éljük az életünket és azokat az adatokat valaki megszerzi, akkor mindent tudni fog rólunk. És az, hogy mire használja őket, már csak rajta múlik.

Tetszési index:
75%