Mona Awad - Antilányregény - Felnőtté válás és kilodráma 13 felvonásban

Tartalom:

A könyv története titkos ajándékot rejt. Adunk neked vele egy barátnőt. Kicsit zűrös a csaj, az igaz, de nagyon szerethető, mert tényleg mindig őszinte, mert elképesztő sztorikba keveredik folyton, és mert olyan viccesen tud ruhát próbálni, ahogy senki más. Ő Lizzie, a kövér lány. Aki különben nem is kövér, csak azt hiszi magáról. Ez a dilije. Hogy dagadt. Meg hogy biztos nem kellene egyik fiúnak sem. Ne tudd meg, milyen pasikra hajt, még egy rockzenésszel is összejött. Abból jó nagy gáz lett, majd elmeséli. Lizzie olyan, mint te - boldog akar lenni. Talán kicsit megelőzött téged: ő már végigcsinálta. Légy vele türelmes, kérlek! Ő azért bukdácsol ennyit, hogy neked már ne kelljen. Elköveti helyetted a hibáidat. Nevessetek, sírjatok együtt!

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

A könyv kiadója anno nagyon tanácstalan lehetett, hogy milyen címet adjon ennek a könyvnek, mert a facebookon gyűjtöttek címötleteket, úgy, hogy egy fejezetet közzétettek belőle, tehát valami benyomást szerezhettek azért a könyvről az ötletelők. Én is beírtam egy javaslatot, de nem azt választották. Akkor azt gondoltam, jobb is, mert az én címötletem pont olyan lehangoló volt, mint amilyennek a részlet alapján (kövér lány küzdelmes fogyizása közben kénytelen nézni, ahogy vékony kolléganője zabál) a könyvet gyanítottam. Viszont az a cím és az a borító, amit ez a történet végül kapott, olyan bohókás szerintem. Ezek alapján én arra számítottam, hogy ez egy duci lányról szóló, néha kicsit szomorkás, de alapvetően vidám, vicces sztori lesz, aminek tutira happy end a vége. Szóval, hogy kb. olyan lesz, mint a Bridget Jones naplója. Nos, a könyv elolvasása után azt kell mondanom, az én címem mégiscsak sokkal jobban passzolt volna ehhez a könyvhöz, ami pedig ez volt: Bőr(tön)ömben.

Ebben a könyvben az a legborzasztóbb, hogy az a tanulsága, aki kövér, az örök boldogtalanságra van kárhoztatva, még akkor is, ha végül sikerül lefogynia. És szerintem ez nagyon nem jó így, mert ezt a könyvet valószínűleg inkább duci lányok olvassák. (Mondjuk én nem vagyok az, de mindegy.) Olyan lányok, akiknek pont, hogy egy kis önbizalmat kéne, hogy adjon ez a könyv. De ez aztán nem teszi! Lelkileg még inkább földbe döngöli az olvasót – és szerintem ez a hatása tulajdonképpen független a testsúlytól, engem is totál lehangolt. Ha egy molyos kihíváshoz nem szerettem volna mindenáron „elsütni” ezt a könyvet, akkor azt hiszem, végig se olvastam volna.

Érdekes, hogy a főszereplőnőnk, Lizzie (vagy Beth, Elizabeth stb., élete különböző szakaszaiban más-más néven hívatja magát, ami elég infantilis dolog szerintem) nem sajnáltatja magát direktben.  Szóval nincs leírva sehol a könyvben, hogy nyomorult élete van, vagy az, hogy őt sajnálni kell. De úgy viselkedik, annyira megalázkodóan és szerencsétlenként, hogy nem lehet nem sajnálni. Vagy bocs, de, mégis lehet! Az első pár fejezetben még együtt tudtam érezni az esetlen, duci lánnyal, de ahogy mentünk előre az időben (direkt nem azt írtam, hogy ahogy felnőtt, mert ez a lány szerintem nem nő fel soha), már egyre kevésbé tudtam tolerálni a viselkedését.

Lizzie-nek sajnos egyénisége sem volt. Zenéről szeret beszélgetni, kb. ennyit tudunk meg róla, már azon kívül, hogy duci és kisebbrendűségi komplexusa van. Hogy mit tanult, mit dolgozott, mit akart elérni az életében, az nem derült ki. Talán azért, mert Lizzie-t egész életében semmi sem érdekelte a súlyán kívül. Tulajdonképpen emiatt – hogy lelkileg ennyire sivár – sajnálhattam volna őt, de ez sem ment.

Ami a többi szereplőt illeti, ők elég elnagyoltak lettek, számomra nem derült ki, hogy miért kedvelték Lizzie-t, vagy éppen miért nem, miért tartottak ki mellette vagy miért nem. Tulajdonképpen hozzájuk képest még Lizzie-nek is volt egyénisége…

Én ezt a könyvet kizárólag azoknak tudom ajánlani, akik szeretnének elmerülni egy duci lány lelki pöcegödrében, ahonnan ő a többi ember számára örök kívülállóként tekintget kifelé, s egész életében magányos marad.

Tetszési index:

40%

Gerlóczy Márton – Check-in

Tartalom:

Azt mondják, idegenben jövünk rá, kik is vagyunk valójában. Mélyen igaz ez Gerlóczy Márton legújabb regényére is, melyben a fiatal szerző külföldön átélt kalandjait írja le a tőle megszokott ironikus humorral. Miközben Los Angelesben próbál hamburgert szerezni, Bangkokban igyekszik lerázni egy kitartó prostit, taxisofőrökkel küzd Várnában, és ötven körüli jamaicai hippiknél vendégeskedik – Gerlóczy nemcsak négy kontinens tíz országát ismeri meg és ismerteti meg az olvasóval, hanem legalább ennyire magáról és honfitársairól is izgalmas tapasztalatokra tesz szert.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Az író – a könyvben Márczy Lajos – sok külföldi és egy itthoni utazása alatt átélt tapasztalatait osztja meg velünk, vagy csak emel ki egy érdekesebb momentumot. A könyv keretét pedig egy-egy budapesti reptéri jelenet adja: a könyv elején váratlanul első osztályon utazhatnak a barátjával, míg a végén egy kis híján testüregmotozással végződő vámvizsgálatnak lehetünk részesei.

Márczy úr mindegyik útján elég egyedi módon viszonyul a környezetéhez, az egyetlen gondom az volt, hogy jellemzően nem túl pozitívan. Az egyetlen útja, aminél én úgy vettem ki, hogy jól érezte magát és az ottani kultúráról, emberekről is igen pozitívan nyilatkozott, az a japán volt. Bevallom, ez engem meglepett. Tetszett neki például, hogy a japán vonatok másodpercre pontosak és csillognak-villognak a tisztaságtól. Ez nyilván azért van, mert a japánok kötelességtudóak és alighanem a munkahelyi elvárások is igen magasak lehetnek velük szemben. De ez tetszett Márczy úrnak. Ellenben a békéscsabai útja alatt képtelen volt eleget tenni annak a kérésnek, hogy időre hagyja el a szállását. Persze értem én, a pontosság nála csak akkor érdem, ha mindenki másnak kell annak lennie, akkor ha neki kellene, csak nyűg…

Mindenesetre nagyon furcsának találtam, hogy pont egy olyan kultúra nyerte el a tetszését, aminek az a szemlélete, hogy mindenkinek tennie kell a közösségért, mindenkinek magasan kell teljesítenie a munkahelyén, vagyis mindenkin elég nagy a nyomás. Holott nekem az volt a benyomásom Márczy úrról, hogy azt éppenséggel nem annyira kedveli, ha őrá akarnak nyomást helyezni (ebben a könyvében is, de az Elvonókúrában különösen előszeretettel ecsetelte, hogy ő Magyarország miatt stresszes meg depressziós). Kíváncsi lennék, ha Japánban kellene élnie huzamosabb ideig, akkor meddig tartana ki a japán kultúra iránti rajongása.

Persze nincs azzal bajom, hogy neki tetszett Japán – én is sok mindent tartok becsülendőnek a japán kultúrában, bár van egy olyan erős tippem, hogy képtelen lennék ott élni. De hogy sehol máshol nem érezte magát igazán jól, az azért meglepett. Nem azt vártam, hogy mindenről áradó rajongással nyilatkozzon – az nem is ő lett volna – de azért egy ici-picivel több optimista életszemlélet szerintem jót tett volna a könyvnek. Így engem eléggé lehangolt – és valószínűleg saját magát is, míg megírta ezt a könyvet.

Tetszési index:

60%

Alexander von Schönburg - Pénz nélkül gazdagon avagy a stílusos elszegényedés művészete

Tartalom:

A gazdagság már jó ideje nem számít exkluzivitásnak. Az elszegényedők ellenben egy fajta avantgárdot képviselnek, végtére is - egy nem is oly távoli jövőben - mindannyian lényegesen szegényebbek leszünk. De a stílusos elszegényedést tanulni kell. Ha egyszer tényleg rákényszerülünk, hogy alaposan lomtalanítsunk, megszokásainkat átgondoljuk, az esélyt ad arra, hogy az élet valóban luxus dolgait megtanuljuk értékelni. Az elszegényedés arra is megtaníthat, hogy egyáltalán rádöbbenjünk mi a fontos – vallja a könyv szerzője, Alexander von Schönburg, Széchenyi István ükunokája. „Az emberi nagyság, legtisztábban a vereségben mutatkozik meg. Fair győztesnek lenni nem különösebben nehéz, annál ritkább viszont a jó vesztes, aki tartással és, és ideális esetben még egy csepp humorral képes elfogadni a leereszkedést.” „Az egyik legcsodálatosabb dolog, amit a szegénység hőseitől tanulhatunk, az egy cseppet sem könyvelői a sikernek és a balsikernek. Azoknak az embereknek, akik kétségbeejtő helyzetekben is képesek megtartani a büszkeségüket, mindenekelőtt egy közös tulajdonságuk van: vészhelyzetekben is irányítók maradnak. A méltóságuk független minden fajta külső befolyástól, és rendelkeznek azzal a képességgel, hogy a balsikert esélyként fogják fel”.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Tetszett az író humora, hogy az anyagi nehézségeit iróniával tudta szemlélni, de ha épp szerencse érte (pl. meghívta vendégségbe egy gazdag ember), attól sem szállt el.

A nemzetek közül a történelem elegáns veszteseiként az angolokat és a magyarokat nevezte meg, s ha utánagondolunk, igaza is van, e két nép megért olyan korszakokat, mikor nagyhatalomnak számítottak, ma viszont... Mégsem keseregnek a sorsuk miatt, hanem büszkék rá - legalábbis az író szerint. Én azért nem vagyok benne biztos, hogy a sokat emlegetett magyar pesszimizmus nem annak eredménye-e, hogy a történelem során párszor áttapostak már rajtunk.

A könyv lényegében azt magyarázza el, hogy ha nem egy multinál dolgozunk, nem járunk céges eseményekre és bulikra, nem palotában lakunk, nem eszünk esténként étteremben, nem járunk el minden nyáron vakációzni, nem járunk edzőterembe gyúrni, nincs autónk és nem veszünk meg minden vackot a gyerekeinknek, ami megtetszik nekik, attól még lehet teljes és boldog életünk.

Mert dolgozhatunk otthonról, ebben az esetben időt spórolunk, hiszen nem kell a munkahelyünk és a lakhelyünk közt ingáznunk és valószínűleg több időnk jut a családunkra is. Lehet kicsi, de ízlésesen berendezett lakásunk. Főzhetünk otthon, lehetőleg egészséges hozzávalókból, s meghívhatjuk barátainkat is, ez sokkal bensőségesebb, mint az étterem. A passzívabb nyaralások alatt - a szerző szerint - esik az emberek IQ-ja. És könnyen lehet, hogy még stresszes is. Továbbá egy pár hetes nyaralás alatt még csak meg se tudjuk ismerni azt a kultúrát, ahova utazunk. Ezért jobb otthon maradni. A sétálás, futás igen olcsó sportolási lehetőségek és ezek is jól fitten tartanak. Igaz ez a biciklizésre is, bár ahhoz már venni kell egy bringát. Az autók szennyezik a környezetet és sokszor csak a dugóban ülünk, így gyakran gyorsabb a tömegközlekedés. A gyereket pedig meg kell tanítani arra, hogy nincs mindenre szüksége, amit megkíván, mert lát másoknál is. Önálló gondolkodásra kell tanítani.

Összességében egyetértettem az író mondanivalójával. De az azért szemet szúrt nekem, hogy ha minden tanácsát megfogadjuk, akkor elég sokat fogunk otthon ülni. Ha otthonról dolgozunk, otthon főzünk, nem megyünk nyaralni, eléggé beszűkítjük a társas kapcsolatok lehetőségét. Persze a már meglévő barátainkat meghívhatjuk magunkhoz, miért ne, de így hogy teszünk szert új ismeretségekre? Szóval ezzel a mindent otthonról intézzünk dologgal nem tudok maradéktalanul egyetérteni. Pedig én introvertált személyiség vagyok és sokat ülök otthon.

Én azt gondolom, hogy mindenkinek olyan munkahelye legyen, ami megfelel neki. Ha valaki jobb szeret bejárni egy irodába, a kollégák közé, akkor tegye azt. Aki meg jobban tud egyedül, otthonról dolgozni, az tegye azt. (Arról nem is beszélve, hogy egy csomó munka tényszerűen nem végezhető el otthonról, pl. szerelés, házépítés, bármilyen csoportos feladat.) Ugyanígy ízlés kérdése az éttermezés is - bár itt nyilván korlátozó tényező a pénztelenség, ezt elismerem.

A nyaralást pedig én igenis jó dolognak tartom. Én ilyenkor tudok a legjobban kikapcsolni, leengedni, az otthon ülés számomra nem túl pihentető. Persze voltak nekem is félresikerült nyaralásaim, amikor fáradtabban mentem haza, mint ahogy elmentem (pl. utazás megszervezésének nehézségei, túlságosan erőltetett városnézés, vagy zsebtolvajok miatti stresszelés miatt), de ettől még nem lesz a nyaralás általában véve is rossz dolog. (Persze ha valakinek nincs pénze, az nyilván ne menjen nyaralni, csak azt nem értem, hogy ezt miért kell ideológiával is megtámogatni.) Ami az IQ esést illeti, én úgy tudtam, hogy az IQ állandó, illetve bizonyos kor után magától esik folyamatosan. Azt, hogy egy pár hetes nyaralás érdemben és tartósan befolyásolná, nem hiszem.

A szerző azon meglátásával viszont maradéktalanul egyetértek, hogy az önálló gondolkodást meg kell tanítani a gyermekinknek. Hogy ne akarjanak valamit pusztán azért, mert másnak van. Olyan dolgokat akarjanak, amivel értékesebbé, szebbé, boldogabbá tehetik az életüket. Szerintem nem is olyan könnyű rájönni, hogy mi képes erre... De ha történetesen nekik egy nyaralás vagy egy szép ház az, akkor igenis akarhatják ezeket.

Összességében ez egy nagyon eredeti, humoros, érdekes gondolatokkal teli könyv, tudom ajánlani az elolvasását. De azért merjünk önállóan gondolkodni olvasás közben is, nem muszáj mindenben egyetértenünk a szerzővel!

Tetszési index:

85%

Lionel Shriver - Beszélnünk kell Kevinről

Tartalom:

Eva soha nem akart igazán anya lenni, és semmiképpen nem egy olyan fiúénak, aki hét iskolatársát, egy menzai alkalmazottat és egy tanárt gyilkol meg két nappal a tizenhatodik születésnapja előtt.

Most, két évvel a történtek után, elérkezett az idő Eva számára, hogy egy ijesztően egyenes és őszinte levélsorozatban szembenézzen házassággal, karrierrel, családdal, szülőséggel és Kevin szörnyűséges tombolásával.

Eva egy magával ragadó, érdekfeszítő és visszhangokat verő történetet mesél el, amely robbanásszerű, kísérteties végkifejletbe torkollik.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

A legtöbb könyvről nem szokott drasztikusan megváltozni a véleményem olvasás közben. Mármint, ha az elején uncsi a sztori, rosszak a karakterek és az író stílusa, akkor általában a végén is ez lesz a helyzet, és ha izgis a történet, jók a karakterek és jó az elbeszélésmód, akkor nem tud elromlani a végére sem a könyv.

Ennél a regénnyel kapcsolatban viszont elég hullámzóak voltak az érzelmeim olvasás közben. Az elején megismertünk egy öntudatos, sikeres nőt, Evát, és javíthatatlan optimista férjét, Franklint. Az elbeszélő Eva, ezért csak azt tudjuk meg, hogy az ő fejében mi játszódik le. És ő nem volt biztos benne, hogy akar gyereket. Végül azért döntött mégis úgy, hogy gyereket fog vállalni, hogy történjen valami új az életükben, illetve főleg azért, mert úgy hitte, a férje szeretne gyereket. Ez tetszett: végre egy könyv, ami kimondja, hogy nem mindenkinek való a gyerek, pusztán azért, mert tudsz szaporodni és pénzed is van a gyerek eltartására, még nem muszáj szülnöd.

Aztán megszületett Kevin és Eva nem érzett semmit iránta. Nem volt az a rózsaszín tündérmese az anyaság, aminek ő képzelte, ezért Eva csalódott.

Eddig a pontig nagyon jó volt a könyv, abszolút átérezhető volt Eva hezitálása a gyerekvállalással kapcsolatban, aztán a csalódottsága is, még az is, hogy megbánta, hogy gyereket szült.

Ezután viszont az jött, hogy végigkövettük Kevin felcseperedését. Végig érzéketlen, elutasító kisfiúnak mutatta őt az anya szemszöge. Kevin az apja felé színlelt, neki eljátszotta a jó kisfiút, de az anyjának nem. Ha elhittük Eva meglátásait, akkor arra kellett jutnunk, hogy Kevin szociopata. Nekem viszont azon a ponton lett kérdéses az ő leírása, amikor Kevin nagyon beteg lett és rögtön normális kisfiúvá vált, érdekelte, hogy mit főz neki az anyja és hogy melyik pizsamáját adja rá. Ez alapján a minden és mindenki felé közömbös kisfiú arca csak álarc volt korábban.

Másrészt nagyon furcsa volt nekem, hogy bár Kevin egyre szörnyűbb dolgokat tett, az apja mégis minden helyzetben kiállt mellette, így az anyja sem tudott fellépni ellene, bár ő tudta, hogy milyen Kevin valójában. Nekem az olyan képtelen horrorfilmek jutottak róla eszembe, amikben pl. az egyik szereplő tudja, hogy a szomszédja sorozatgyilkos, de senki nem hisz neki, aztán el is hallgattatják szegényt végül... Szóval az volt az érzésem, hogy ilyen egyszerűen nincs. Még egy szerető édesapa sem lehet annyira vak és hülye, hogy a sokadik furcsa baleset után se vegye észre, a fiának köze lehet hozzájuk, és hogy a fiával egyszerűen nem stimmel valami. Emiatt a regénynek ezt a részét nem tudtam annyira komolyan venni, azt pedig, hogy Kevint teljesen lelketlennek mutatta, nem tartottam reálisnak.

Ezután pedig következett Kevin mészárlása. Nem tudtuk meg, hogy pontosan miért tette, amit tett, de azért az kiderült, hogy több körülmény is közrejátszhatott a dologban. Ez a része a regénynek újra érdekes volt számomra és viszonylag hihető is. Kevin okai azonban szerintem alapvetően mások voltak, mint ami az átlagos iskolai lövöldözős fiúé lehet. Az "átlagos" fiút szerintem a frusztrációi vezérlik, az, hogy agresszióval vezeti le a benne felgyülemlett feszültséget, sértettséget. Kevin viszont - a könyv szerint - egész életében színlelt, nagyon erős önuralma volt. Volt a tettében valamennyi feszültséglevezetés is, de nem ez volt Kevin fő motivációja. Bár Kevin szerintem atipikus elkövető, azért kaphatunk némi rálátást a tipikus lövöldözések okaira is.

Így például az, hogy a gyerek otthon bármit megtehet és mindent megkap, amit akar. Így semmiért nem kell küzdenie, nincsenek céljai. Legfeljebb az, hogy szétverje a kényelmes kis világát.

Az, ha a szülők nem értik meg a gyereket, vagy nem szeretik, vagy nem nevelik, nem korlátozzák szintén közrejátszó tényező lehet. Ugyanígy a szerelmi csalódás is.

Érdekes volt belelátni Kevin fejébe is, bár ilyesmire csak néha volt lehetőségünk. Bár a fiú egyértelműen nem tűnt normálisnak, a gondolatai mégis többnyire logikusak voltak. Ez elég furcsa volt.

A könyv vége elég meglepő volt számomra, úgyhogy a regény utolsó részét kb. lesokkolva olvastam el, így biztos, hogy maradandó nyomot hagy bennem. Bár ütős volt, ez biztos, de nem tudom, hogy mennyire hihető.

Mindenképpen érdekes, hatásos olvasmány ez a könyv, de nem jó érzés olvasni.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)

Kevin igazi személyiségébe csak néha tudtunk bepillantani. Ahogy az étteremben beolvasott az anyjának, hogy ő is olyan tahó, öntelt amerikai, mint akiktől ő maga viszolyog (Eva nem szereti Amerikát), az elég ütős volt - és a legtöbb dologban igaza is volt Kevinnek.

Aztán kiderül, hogy Kevin a börtönben csak az anyja fotóját tartja magánál, és egyedül az anyjáról nem hajlandó lenézően nyilatkozni a sajtónak. Ez azt sugallja, hogy Kevin szereti az anyját, s egész életében szenvedett attól, hogy ő nem szereti viszont. Az apját és a húgát pedig azért gyűlölte, mert őket szerette Eva. Persze ez elég leegyszerűsítő magyarázat lenne Kevin viselkedésére és tetteire, de ez is egy tényező, ami közrejátszott abban, hogy ő milyen emberré lett.

Nekem nagyon sokáig nem esett le, hogy Kevin megölte az apját és a húgát is. Csak ott kezdtem gyanakodni, mikor Eva elmeséli, hogy a lövöldözés napjának reggelén Kevin gúnyosan megkérdezte tőle, hogy szeretne-e még egyszer elbúcsúzni Celiától indulás előtt, s hogy neki ezt a tanácsot meg kellett volna fogadnia. De még itt is csak sejtettem, de nem akartam elhinni. Így nekem csak akkor lett biztos, hogy ezt tette, mikor Eva elmondja, hogyan találta meg Franklin és Celia holttestét otthon. Nem is tudom, hogy éreztem ekkor. Nem mondom, hogy meggyűlöltem Kevint - hiszen még Eva sem gyűlölte, akkor én milyen alapon tenném - de már nem akartam őt megérteni. Már nem érdekeltek a mentségei. Nagyon gyorsan jött nekem, hogy Eva viszont nem sokkal ezután (a könyv legvégén) kijelentette, hogy végre szereti a fiát. Neki már két év telt el azóta, hogy meghaltak a szerettei, úgyhogy nem teljesen tarthatom őrültnek, amiért ilyet mond, de akkor is nehezen érthető volt ez a fordulat nekem. Ha a bűntelen, csecsemő fiát nem, akkor ezt a szörnyet hogyan lehet képes szeretni? Csak azért, mert Kevin mutat egy ici-pici emberi gesztust felé a börtönben? Vagy mert nem maradt neki senki más, akit szerethetne? Vagy mert azt hitte, az tette szörnyeteggé a fiát, hogy ő nem szerette?

A nagy kérdés, vagyis hogy kinek a bűne az, amit Kevin tett, számomra megválaszolatlan maradt. Illetve a válasz az, hogy sok mindenki hibája, nem lehet egyetlen embert felelőssé tenni érte. Eva hibája lenne, mert nem volt szerető anya? Mondhatnánk, hogy igen, de lehet az valaki bűne, ha nem tud egy másik embert szeretni, még ha az a saját gyereke is? A szeretet vagy van, vagy nincs, nem tudatos döntés következménye szerintem. És Eva képes volt a szeretetre, hiszen a férjét és a lányát szerette. Mondhatjuk akkor azt, hogy Kevin hibája volt, hogy az anyja nem szerette? De hiszen Eva már a születésekor nem érzett semmit a fia iránt, hogy lehetne ez a csecsemő hibája? A másik kézenfekvő magyarázat, hogy Kevin szociopata volt és pusztán ezért gyilkolt. De sok szociopata hajlamú emberből nem lesz gyilkos (hanem például politikusnak áll :)). A rossz genetika nem lehet magyarázat mindenre. Ott volt még az, hogy Kevin úgy tudta, a szülei válni készülnek, hogy a lány, aki tetszett neki, valószínűleg rá se bagózott, hogy nem talált értelmet az életében, ezért azt gondolta, jó dolog lesz, ha híres (hírhedt) lesz. Persze mindez a tényen, hogy Kevin volt az, aki gyilkolt, nem változtat. Kevinnek lehettek okai arra, amit tett, de ettől még nem lett volna muszáj megtennie. És ő pontosan tudta, hogy mit tesz.

Tetszési index:

88%

Gerlóczy Márton – Elvonókúra

Előzmények:

A Szabadok Testvériségét olvastam nagyon régen az írótól, az kevésbé tetszett, mostanában pedig az Igazolt hiányzást, ami viszont eléggé bejött (olvasható is ajánló a blogon róla).

Tartalom:

„Egy magyar pincér életének 12288. napján elutazik egy thai szigetre, hogy végre kipihenje magát és leszokjon az alkoholról. Útitársa, Márczy Lajos (A csemegepultos naplója, Check-in), napról napra dokumentálja titkos naplójában a pincér elvonókúráját, saját küzdelmét és a thai sziget valóságát: a kiábrándult helyieket és a nyugati világ dőzsölő hordáit; a görcsösen és kétségbeesetten nyugalmat és kalandot kereső nőket és férfiakat.

Az Elvonókúra a szerző első olyan regénye, amit mindvégig félmeztelenül, zokni nélkül írt. Ez nagy segítség volt számára, hiszen rengeteg manapság a pulóverben és zokniban készülő regény, és látjuk az eredményét.”

„Lakik a hátamon egy fekete majom. Nem tudom elkergetni, nem tudom lerázni magamról. Az akarom-akarom mindent felemészt, és mindenből kirekeszt. Én választottam, vagy engem választott ez a kereszt? 

Több hónapos ázsiai kalandba zárni magad egyetlen társként és megfigyelőként egy aktív függővel művészi perverzió. Személyes, intelligens utcai humorral fűszerezett kaland a függőség tehetetlen holdudvarából. Szeretem.” (Kiss Tibi)

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Már nem tudnám megmondani, miért gondoltam azt, hogy el kell olvasnom ezt a könyvet, ami arról szól, hogy egy alkoholista elutazik egy szigetre, azzal a szándékkal, hogy ott jól leszokjon. Szerencsére nincs alkoholista ismerősöm (vagy csak nem tudok róla…), így fogalmam nem volt róla, hogy milyen lehet egy ilyen ember mellett az élet. Talán pont ezért érdekelt ez a könyv.

A könyvből megismerjük az alkoholista pincért, aki egyébként kedves, helyes fiú, még csak nem is buta, de mégis képtelen menekülni az ital fogságából. Legfeljebb pár napig tud lemondani róla, aztán megint a pohár után nyúl. Sokáig azt sem hajlandó elismerni, hogy komoly gond van vele, így például azt magyarázza be magának, hogy masszázsra költ sokat, nem piára. A gyenge jelleme ellenére számomra viszonylag szimpatikus tudott maradni a pincér. Egy elveszett kisfiúnak tűnt, aki nem tudja, mit kezdjen az életével.

Megismerjük „Lajost”, a pincér barátját (akit a pincér Lalikának szólít és akinek személye az íróéval azonos), aki önként vállalta, hogy végigasszisztálja a pincér „elvonókúráját”, amit aztán párszor meg is bán a regény folyamán. Egy darabig hisz benne, hogy a pincér – ha nem is gyógyul ki teljesen a piálásból – valamennyire javulni fog. Aztán már nem hisz benne. Végül már inkább nem is akar tudni a pincérről.

Külön szomorúnak találtam a karácsonyukat (merthogy a december 4. és január 31. közti időszakot öleli fel a könyv). Pálmalevelekből összetákolnak ugyan valami béna karácsonyfát, de egymást már megutálják ekkorra, s lényegében úgy ünnepelnek, hogy egyikük (a pincér) iszik, másikuk („Lajos”) meg füves cigit szív.

Furcsa volt nekem a pincér és Lalika barátsága. Mármint az, hogy egyáltalán létezik ez a barátság. A könyvből kiderül, hogy a pincér alkoholos delíriumában számtalanszor hozta kínos helyzetbe a barátját, meg le is kezelte, mikor neki épp jól ment. Mi hajtotta „Lajost”, hogy ennek ellenére még mindig segíteni akarjon a pincéren? Ezt nem értettem.

Ugyanakkor, ha már tényleg segíteni akart a pincéren, akkor elgondolkodhatott volna rajta, hogy tényleg annyira jó ötlet-e, hogy a pincér egy olyan szigeten próbáljon meg leszokni az ivásról, ahol mindenki piál, szív és dug (és ezekben ki is merülnek a tevékenységi köreik). Szerintem ez egy nagyon rossz ötlet volt, és akkor még finoman fogalmaztam. Nem akarom Lajosra hárítani a felelősséget, de azért legalább ő megtehette volna, hogy nem iszik a pincér előtt, mint a kefekötő. Elvileg ő nem alkoholista, nem kellett volna, hogy ez akkora lemondást jelentsen neki. A pincérre meg talán hatott volna a jó példa – bár egyébként valószínűbb, hogy nem.

Volt azért pár dolog, ami nem annyira volt szimpatikus a fiúkban. Például, hogy egy csomó igen dekoratív – és meglehet ostoba – nőre tettek lesajnáló megjegyzéseket, ugyanakkor a nyálcsorgatásukból egyértelmű volt, hogy egy körre azért szívesen elkapták volna az említett hölgyeket. Akkor hogy is van ez? Hát úgy, hogy ők a szép, de ostoba nőkre buknak. Vagy nem is, csak pusztán savanyú volt a szőlő a fiúknak (értsd: a hölgyek rájuk se bagóztak) és ezért tették a degradáló megjegyzéseket rájuk. Bárhogy is van, azzal, hogy lenézték azokat a nőket, akiket azért szívesen megdugtak volna, magukról állították ki a szegénységi bizonyítványt szerintem.

Azzal se nagyon tudtam mit kezdeni, hogy Lajos Magyarországtól tartott elvonókúrát a szigeten. Merthogy ő Magyarországtól depressziós, stresszes, magyarán lelki nyomorék (ez az én tömör összefoglalásom, a könyvben nem pont így hangzik el). Szóval hogy az országtól. Egy egész ország hibája mindez. Persze véletlenül sem az övé, neki köze nincs hozzá… Nem azt mondom, hogy Magyarországon minden olyan jól működik, hogy itt mindenki csak jól érezheti magát, de azért így en bloc egy országot tenni felelőssé a saját elcseszett életünkért, hát nem vall túl felnőtt, felelősségteljes gondolkodásra szerintem.

De ezektől eltekintve szimpatikusak voltak a fiúk, a történet hihető és tanulságos is volt. Hogy mi a tanulsága? Ha alkoholisták vagyunk, ne egy olyan szigetre utazzunk el leszokni, ahol minden bokorban van egy kocsma. Na jó, van más tanulsága is: az alkoholizmus mindenkit tönkretesz, nem csak az alkoholistát, hanem a környezetében élőket is. Ez most így nagyon drámaian hangzott, de a könyv egyébként nem lehangoló. Humoros kritikával és önkritikával mutatja be az író a pincér és „Lajos” gyengeségeit, jellemhibáit, ami miatt nagyon szórakoztató ez az utazás az alkoholizmus poklában – bármilyen furán hangozzon is ez.

Tetszési index:

85%

George Orwell – 1984

Előzmények:

Már nagyon rég el akartam olvasni ezt a könyvet. Ennek egyik oka a címe, ugyanis én 1984-ben születtem, s pusztán emiatt olyan érzésem volt ezzel a regénnyel kapcsolatban, hogy rólam szól. A másik ok, amiért el akartam olvasni, természetesen az, hogy ez egy klasszikus, egyszerűen „illene” elolvasnom.

Az Állatfarmot már olvastam az írótól, olvasható is ajánló róla a blogon, azt a könyvet is, meg ezt is a mek.oszk.hu weboldalról töltöttem le még jó régen. Most láttam, hogy azóta eltávolították onnan ezeket a műveket, s az Európa Kiadó adta ki őket e-könyvként, így ha ingyen már nem is, de viszonylag olcsón beszerezhetőek e-könyvként. (Nekem egyébként az 1984 papír formátumban is megvan.)

Tartalom:

„Üdvözlet az egyformaság korából, a magányosság korából, a Nagy Testvér korából, a duplagondol korából” – írja a naplójába Winston Smith, a lázadó, a gondolatbűnöző, aki nem hajlandó elismerni, hogy a 2x2 a Párt akarata szerint lehet három vagy öt. Talán valóban „csak” keserű üdvözlet lesz ez a regény a jövőben, örök emlékeztető a totalitárius XX. századra, és persze szellemes szatíra, mint a nagy példakép, Swift Gulliver-e. Talán. De most még a zsigereinkben érezzük, mit jelent a Nagy Testvér, a gondolatbűn, a gondolatrendőrség, az újbeszél, a duplagondol; s az óceániai Párt három jelmondata is hátborzongatóan ismerős:

A háború: Béke

A szabadság: Szolgaság

A tudatlanság: Erő

S bár sok mindent be tudunk helyettesíteni a történelem valós alakjaival, eszméivel, intézményeivel, ebben a regényben mégis az írói fantázia a leglenyűgözőbb; 1948-ban, betegen, kiábrándultan Orwell olyan regényvilágot alkotott, amely borzongató realitásával rabul ejti az olvasót akkor is, ha közben könnyedén – talán túlságosan is könnyedén – azt mondja: Orwell jóslata, hála istennek, nem teljesedett be.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Nyomasztó olvasmány volt ez, mert nagyon hihető volt az a diktatúra, amiben a főszereplő, Winston kényszerül élni benne. Átérezhető volt a magányossága amiatt, hogy kifelé az őrült, fanatikus párthű ember arcát kell mutatnia, míg belül azt érzi, szabadulni akar ebből a hazug, elnyomó rendszerből, s gyűlöli Nagy Testvért, aki folyamatosan megfigyeli őt.

Kicsit örültem, mikor egymása találtak Juliával, így már nem voltak annyira magányosak, bár azt sejteni lehetett (Winston tudta is), hogy ez az idill nem tarthat sokáig. Előbb-utóbb elkapják őket. S így is történt. Az ez utáni részek talán még sokkolóbbak voltak, mint a könyv eleje. Ahogyan át akarták mosni az agyát, tönkretenni a lelkét, elvenni az egyéniségét, a gondolatait, nagyon rossz volt olvasni.

Talán a legnyomasztóbb az volt ebben a könyvben – ahogy az Állatfarmban is –, hogy elveszti miatta az ember a hitét abban, hogy demokráciában él. Az Állatfarmban csak burkoltan volt benne a tanulság, hogy minden társadalmi rendszer kisebb-nagyobb fokú elnyomáson alapul, ebben a könyvben azonban ezt nyíltan kimondják. Mindig lesz egy elit, amelynek a kezében van a hatalom, akik egyenlőbbek az „egyenlők” közt.

Durva volt látni, hogy milyen mértékű agymosásra képes egy elnyomó rendszer, s hogy az emberek mennyire fogékonyak az agymosásra. Ostoba szlogenekben hisznek, elhiszik a nyilvánvalóan meghamisított statisztikákat, a meghamisított múltat, gyűlölik a rendszer ellenségeit, mindegy, hogy ki(k) az(ok), ahogy az is, hogy egyáltalán valóban létezik-e ez az ellenség, vagy csak a diktatúra kitalációja, csak egy módszer, amivel levezetik a frusztrált tömegek dühét.

Szívesen mondanám, hogy a mai magyar valóságban a fenti jelenségek egyike sem tűnik ismerősnek, de sajnos nem ez a helyzet. Bár az az eltúlzottan elnyomó rendszer, ami a könyvben szerepel, nálunk sosem létezett, mégis sok olyan eleme van ennek a műnek, ami örök érvényű, mert az általános emberi természetet mutatja be, ami soha nem fog változni. Vagyis az emberek tömegben birkák, könnyen irányíthatóak, nem mernek önállóan gondolkozni, s könnyebb gyűlölniük valamilyen ellenségképet, mint elgondolkodni a saját rossz életükön, s változtatni rajta. S mindig lesznek olyanok is, akik bármire képesek a hatalom megszerzéséért és megtartásáért.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)

Nem volt nekem egyértelmű a könyv végén se, hogy létezik-e a rendszerellenes Testvériség mozgalom, vagy csupán a párt kitalációja, s ezzel „ugrasztják ki a bokorból” azokat, akikben megvan a lázadásra való hajlam. Én arra tippelnék, az utóbbi a helyzet, s ebben az esetben ez a diktatúra valóban zseniális.

Szintén nem volt nekem egyértelmű, hogy Winston megtört-e a kínzások hatására. Hiszen utolsó tiszta gondolata az volt, hogy megpróbálja csak élete utolsó percében – mikor tarkón lövik – megmutatni igazi önmagát, hogy csak abban az utolsó percben hagyja majd, hogy kitörjön belőle a gyűlölet, amit a Párt iránt érez. Bár a könyv azzal végződik, hogy Winston megvallja, szereti Nagy Testvért, én remélem, hogy az a hamis önmaga volt, ami ezt mondta, az álarc, ami mögé elrejtette valódi énjét. Persze az is lehet, hogy nem. Nem is tudom, miért számít ez nekem. Hiszen Winston akár gyűlöli a Nagy Testvért, akár szereti, mindkét esetben az ő életét már tönkretették, elvették tőle a reményt is, hogy a rendszer megváltozhat, hogy lehetséges a lázadás, hogy valaha lehet jobb élete. Nincs igazán jelentősége, hogy mit érez ő valójában legbelül, ha csak élete utolsó másodperceiben lehet majd önmaga. Én mégis szeretném hinni, hogy Winston nem tört meg teljesen.

Tetszési index:

92%

Gerlóczy Márton – Igazolt hiányzás

Előzmények:

A Szabadok Testvériségét olvastam jó pár (öt vagy még több) évvel ezelőtt az írótól. Nem sokra emlékszem belőle, mára már csak annyi benyomás maradt meg bennem, hogy ez valami mese volt arról, hogy milyen kell legyen egy tökös csávó élete, a milyenre az volt a válasz, hogy olyan kalózos, és ez mennyire menő már…  Szóval finoman szólva nem tudtam mit kezdeni azzal a könyvvel. De mivel ez már elég régen történt, úgy voltam vele, teszek még egy próbát az íróval.

Tartalom:

Idilli boldogságban, részben vidéken eltöltött gyermekkora után a 21 éves szerző megvívta kilátástalannak tűnő harcát a hagyományos és „liberális” oktatási intézményekkel, édes- és nevelőapáival, a betonsivatagos, fővárosi környezettel, egyszóval: a nagy büdös élettel. Erről számol be ellenállhatatlan sodrással és kíméletlen humorral az érettségiig el se jutott „rossz tanuló”, akitől megannyi „eminens” sokat tanulhatna.

(Forrás: alexandra.hu)

Vélemény:

Az a jó ebben a könyvben, hogy többféle értelmezése lehetséges. Felsorolom itt azokat, amik nekem eszembe jutottak.

1. Ez egy koraérett kamaszfiú szenvedéstörténete, aki túl hamar, már az általános iskolai tanulmányai alatt ráébredt arra a kellemetlen tényre, hogy az életnek semmi értelme, ezen belül pedig különösen az iskolai tanagyag elsajátításának nincs semmi értelme, s szenved attól, hogy a felnőttek (szülei, tanárai) ebben nem értenek egyet vele.

2. Ez egy családi zűröktől, meg nem értettségtől, szeretetlenségtől lelki sérült fiú története, aki amiatt, hogy úgy érzi, nem tartozik senkihez és sehová, úgy dönt, nem is akar senkihez és sehová tartozni, nincs tekintettel senkire, s úgy hiszi, a vég nélküli bulizás és csajozás (és lógás a suliból) kielégítő élményeket nyújt a számára, persze boldoggá azért nem teszi.

3. Ez egy mérhetetlenül egocentrikus, magát hihetetlenül intelligensnek és egyedinek tartó fiú története, aki azt hiszi, hogy azért, mert ő olyan különleges, bárkit bármikor hülyének nézhet és bármit megtehet. Az, hogy a többi ember miként érez az ő viselkedése miatt, halványan sem érdekli.

4. Ez egy lusta, érzéketlen kisfiú önigazolása. Merthogy őszerinte ő valójában nem lusta, érzéketlen kisfiú, hanem ez, meg az, meg amaz (ide tetszőlegesen behelyettesíthető az 1-3. pontban írtak bármelyike/mindegyike). Ettől még persze ő valójában egy lusta, érzéketlen alak, aki semmit nem hajlandó tenni sem magáért, sem másért, de legalább ezt nem kell beismernie magának.

És akkor most végigvenném, hogy szerintem mennyire megalapozottak a fenti értelmezési variációk.

Kezdjük az 1. pont szerintivel: Ez az, amit a könyv nyíltan felvállal, főhősünk, Marci nem akar megfelelni semmilyen elvárásnak, semmilyen kötelezettségnek, mert azok egyrészt értelmetlenek, másrészt ő szabad akar lenni és kész.

Bevallom, ezekkel az érzésekkel könnyű volt azonosulni. Azt hiszem, a legtöbb embert előbb-utóbb elkapja az érzés, hogy az életnek semmi értelme, vagy hogy az ő élete nem olyan, mint amilyennek szeretné. Csak a többséggel ez nem általános iskolás korában esik meg, mint Marcival, hanem jóval később. Kijárjuk a különböző iskolákat, vagy mert azt mondják a szüleink, hogy ezt kell, vagy – jobb esetben – mert mi is szeretnénk. Legkésőbb egyetemi/főiskolai tanulmányai idejére mindenkiben kifejlődik a kritikai érzék az oktatás hasznosságát illetően, s ez így is van rendjén. Aztán a nihilista életérzés elkaphatja az embert akkor is, ha nem talál munkát friss diplomásként, vagy később, ha a munkája már egyáltalán nem érdekli, csak a pénzért csinálja.

Szóval a nihilizmus sok embert elkap szerintem élete során, Marci jelleme nem ettől különleges, hanem attól, hogy mennyire nem akar küzdeni az ellen, hogy így érezzen. Az ember, ha úgy érzi, üres az élete, jellemzően megpróbál tenni ellene, pl. ha nem érdekli a munkája, keres másikat, vagy ha ez nem lehetséges, akkor keres egy hobbit magának, ami leköti, vagy inkább arra koncentrál, hogy van egy szép családja. Nem így Marci, ő talptól a feje búbjáig szeret dagonyázni ebben az érzésben. Vagy lehet, hogy nem szeret, de attól még ezt teszi. Ezzel, bevallom, nem nagyon tudtam mit kezdeni. Pedig alapvetően kedveltem Marcit, de azzal nem tudtam azonosulni, hogy jobb választás a tanulásnál a lógás, ivás, csajozás. Bizonyára szórakoztatóbb, azt elismerem, de hogy miért lenne értékesebb, azt nem tudtam átlátni, s igazándiból erre a könyv sem igyekezett magyarázatot adni.

Nézzük a 2. pontot. Vannak utalások a könyvben a sajátos családi viszonyokra: van vér szerinti apa, nevelőapa, elhunyt apa (e legutóbbinál én sose tudtam, hogy az most melyik apára vonatkozik, de bizonyára csak én nem figyeltem rendesen). Azt hiszem, mondhatjuk, hogy fix apafigura nem igazán volt Marci életében. Aztán ott van még az édesanya személye is, akivel kapcsolatban Marci mindig hangsúlyozza, hogy mennyire liberálisan neveli őt, de én nem voltam benne biztos, hogy ez valójában nem azt jelenti-e, hogy nem törődik vele, nem figyel rá, nem érti meg. De az édesanyát illetően különösen, s úgy általában a családi viszonyokkal kapcsolatosan jóval szűkszavúbb a könyv, mint kb. bármi mást illetően, szóval lehet, hogy tévesek ezek a benyomásaim.

Én azért azt gondolom, hogy a zűrös családi viszonyok is belejátszhattak abba, hogy Marci olyan nagy „lázadó” lett, és abba is, hogy hidegen hagyta, hogy a viselkedése hogyan érint másokat.

A 3. pont szerinti értelmezés nálam a könyv második felében merült fel. Ahogy Marci egyre idősebb lett, ugyanúgy bukdácsolt az iskolában, ugyanúgy nem érdekelte semmi, és a viselkedését én egyre kevésbé tudtam a kamaszodásra, s az 1. és 2. pontban foglaltakra fogni. Egyre jobban irritált ez a gyerek.

A 4. pont szerinti, igen rosszindulatú értelmezés pedig a könyv utolsó oldalain merült fel bennem. Amikor Marci még estin is képtelen leérettségizni, s ki van akadva a barátnőjére, hogy az szakít vele, holott ha jól értettem (ha nem, akkor elnézést kérek) ő többször is félredugott korábban a barátnője mellett, s többször szakított is vele. De persze a barátnő a bűnös, hogy egyszer ő is szakítani mer, s gazul cserben hagyja szegény kicsi fiút. Itt már nagyon irritált Marci viselkedése, semmilyen szinten nem tudtam toleráns lenni vele, de ez szerencsére tényleg csak az utolsó néhány oldalon volt.

Mindenképpen érdekes volt ez a könyv, mert megmutatta a főhős, Marci sok oldalát. A nem szimpatikusakat is, sőt a leginkább azokat. Nekem általában véve tetszett, hogy nem akar tetszeni.

Tetszett az is, hogy Marci humorosan volt kritikus másokkal és önmagával szemben is. (De azért jóval több volt ebben a könyvben a kritika, mint az önkritika…)

Ami a könyv nyelvezetét illeti: gyakran végeérhetetlen mondatokkal operál, elindul a mondat, s addig írja, amíg szabad asszociáció útján eszébe jut valami a mondatban foglaltakkal kapcsolatban. Mikor kifogy az odakapcsolható gondolatokból, akkor pedig új mondatot kezd, jellemzően tök másról. Azt hiszem, ez a fajta szövegalkotás vagy nagyon irritálja az olvasót, vagy nagyon tetszik neki. Nekem többnyire tetszett ez a csapongó, szabad gondolattársítás. Néha azért volt olyan érzésem, hogy az író a mondat végére elfelejtette a mondat elejét, s így félkész, lezáratlan maradt a gondolat, de szerencsére ez azért nem volt nagyon gyakori.

Összességében tetszett ez a könyv nekem, de azt hiszem, most tartok egy rövid Gerlóczy-elvonókúrát, utána viszont jöhet az Elvonókúra (már ki is kölcsönöztem a könyvtárból).

Tetszési index:

76%

Margot Lee Shetterly – A számolás joga

Előzmények:

Előbb hallottam a könyv alapján készült filmről, s csak aztán jöttem rá, hogy annak ez a regény volt az alapja. A filmet is meg akartam nézni, de végül nem jutottam még el odáig, a könyvet viszont beszereztem e-könyvként, mert kíváncsi lettem rá, hogy mit adhattak hozzá a nők az űrutazás sikereihez.

Tartalom:

Azoknak a fekete matematikusnőknek a rendkívüli, igaz története, akik a feminista és a polgárjogi mozgalmak viharai közepette a NASA-nál végzett számításaikkal járultak hozzá Amerika legjelentősebb űrbéli tetteihez.

Mielőtt John Glenn körberepülte a Földet, Neil Armstrong pedig a Holdra lépett, egy emberi számítógépek néven ismert, női matematikusokból álló csoport ceruzák, logarlécek és mechanikus számológépek segítségével számolta ki azokat az adatokat, amelyek felhasználásával aztán rakétákat és asztronautákat lőttek fel az űrbe.

Ennek a csoportnak jó néhány kivételesen tehetséges afroamerikai nő is a tagja volt, akik koruk legkiválóbb elméi közé tartoztak. Eredetileg matematikát tanítottak az amerikai Dél szegregált iskoláiban, ám amikor a második világháború idején az ország repülőgépipara súlyos munkaerőhiánnyal küzdött, őket is bevetették. A matematikai zsenik, akiken eddig keresztülnéztek, egyszerre a tehetségükhöz méltó álláshoz jutottak, és Uncle Sam hívására örömmel költöztek a virginiai Hamptonba, hogy a Langley Memorial Repülésügyi Laboratórium lenyűgöző világában dolgozhassanak.

A számolás joga a második világháborútól kezdve a hidegháborún, a polgárjogi mozgalmakon és az űrversenyen keresztül követi nyomon Dorothy Vaughan, Mary Jackson, Katherine Johnson és Christine Darden, a NASA legnagyobb sikereihez hozzájáruló négy afroamerikai nő egymásba szövődő életútját. Tanúi lehetünk, hogy karrierjük a könyvben szereplő majdnem három évtizede alatt hogyan néznek szembe a kihívásokkal, hogyan lépnek szövetségre és hogyan használják fel az intellektusukat ahhoz, hogy megváltoztassák az életüket és a hazájuk jövőjét.

A könyv alapján, Taraji P. Henson, Octavia Spencer, Janelle Monae, Kirsten Dunst és Kevin Costner főszereplésével film is készült.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Ez a könyv dokumentumregény, olyan fekete nők életét mutatja be, akik a NACA, később a NASA berkeiben dolgoztak matematikusként (a regény komputernek hívja őket) vagy mérnökként. Dorothy Vaughan 1943-ban kezd dolgozni a Langley Memorial Repülésügyi Laboratóriumban, s a könyv elsőként az ő életét mutatja be, de nem csak azt, hogy milyen volt a NACA-ban dolgoznia, hanem az ezt megelőző életét is. S aztán megismerünk újabb és újabb, éles elméjű és tehetséges fekete nőket, az egész életutukat, azt, hogy milyen körülmények közt éltek, mik számítottak abban az időben reális ambíciónak a fekete nők esetében, s ehhez képest mi mindent értek el ők.

Először azt emelném ki, hogy mi volt érdekes ebben a könyvben. Érdekes volt olvasni, hogy milyen sok nő (fehérek és feketék is) dolgozott a NACA-nak (később NASA-nak), hogy ők is éppolyan jól értették a dolgukat, mint a férfiak. (Engem meglepett, hogy ilyen sok nő volt, akiket ugyanannyira érdekelt a repülésfejlesztés és űrutazás, mint a férfiakat, de nyilván azért, mert még ma is belénk van nevelve, hogy ezek nem nőknek való szakmák.)

Érdekes és lehangoló volt olvasni arról, hogy milyen ostoba és makacs dolog volt a szegregáció, ami a feketék fizikai elkülönítését jelentette, mind az iskolákban, mind a buszokon, mind az étkezdékben, de még a mosdókban(!) is. Érdekes volt olvasni arról, hogy miként küzdöttek a feketék a szegregáció és hátrányos megkülönböztetés ellen, a polgárjogi mozgalmak hangos tiltakozással, lobbizással, nyertes bírósági perekkel igyekeztek kivívni a feketék egyenlőségét, míg a NACA-ban dolgozó nők kemény munkával vívták ki munkatársaik elismerését.

Szóval sok szempontból volt érdekes ez a könyv, de nem tagadhatom le, hogy én nagyon lassan haladtam vele, mert nem tudott huzamosabb időre lekötni az olvasása. Hogy miért? Mert a könyv teljes életrajzokat közölt a benne szereplő nőkről, s ezeknek egy jó része (milyen iskolákat végeztek, hol éltek, ki volt a férjük, mivel foglalkozott a férjük, hány gyerekük született etc.) nem volt izgalmas. A repülésfejlesztésben és űrutazásban játszott szerepük már érdekesebb lehetett volna, de ezeket se taglalta túl lebilincselően a könyv. Ezek a nők kétségkívül különlegesek voltak, de ezt valahogy nem annyira sikerült visszaadnia a könyvnek, nem annyira tudtam átérezni a sorsukat, nehézségeiket. Túl tényszerű volt szerintem ez a könyv, lehetett volna kicsit hatásvadászabb.

A történések követését számomra megnehezítette az, hogy csapongó volt a történetvezetés, olvastunk az egyik szereplőről, aztán egy másikról meg egy harmadikról, majd visszatértünk az elsőhöz, és nem értettem, hogy miért. Miért nem külön-külön vette végig a könyv ezeknek a nőknek az életútját, vagy miért nem szerkesztette egy fejezetbe az azonos időszakra vonatkozó történéseket, vagy nem tudom. Tényleg nehéz volt így nekem követni, hogy épp mikor kinél járunk és miért pont ott?

Voltak még olyan apróbb zavaró tényezők, mint például hogy több Dorothy volt a könyvben (Dorothy Vaughan és Dorothy Hoover), így nem mindig tudtam, hogy amikor Dorothyról van szó, az most melyikük. Meg egyébként is túl sok volt a név, túl nagy időközök teltek el, mire megint szóba került egy régebbi szereplő, akire így már nem annyira emlékeztem. Szóval tényleg nehéz volt követnem a könyvet, különösen hogy e-könyvben nehézkes a visszalapozás, ezért viszonylag ritkán vettem a fáradtságot, hogy visszakeressek, hogy az újfent felbukkanó szereplőkről korábban mi minden derült ki már.

A könyv legizgalmasabb része az volt, mikor az űrversenyt, majd annak betetőzéseképpen a Holdra lépést mutatta be, de ez a könyv túl kis része volt. Mivel e-könyvben olvastam, így csak %-ot tudok mondani, szóval a könyv 46%-ától a 68%-áig terjedő rész volt ez, tehát a könyv 22%-a. Bár a könyv érdemi része a Holdra szállással véget is ér a 68%-nál, szóval ha így vesszük, akkor 68%-nak 22% már majdnem az egyharmada, de így is kevés volt az izgalmas rész ebben a könyvben.

És akkor az utolsó gondom az volt ezzel a könyvvel, hogy elég kurtán-furcsán lett vége. Nyilván valami érdekessel akarta lezárni a regényt az írónő, s mi lehetne erre alkalmasabb, mint a Holdra lépés, de akkor is furcsa volt, hogy az ezután következő részt már utóhang címmel illette, holott itt is érdekes dolgokat tudhattunk meg Katherine Johnson és Mary Jackson későbbi életéről. Christine Dardenről pedig itt tudjuk meg a legtöbb információt, a könyv korábbi részeiben neki nem sok szerep jutott, holott a szonikus morajlást kutató csoport tagja volt, s a szuperszonikus repülést kellemetlenné tevő zajhatás mérséklésében jelentős eredményeket ért el.

A könyv 73%-ától a köszönetnyilvánítás jön, 74%-tól a fényképek, 75%-tól a lábjegyzetek, 96%-tól a bibliográfia, a könyv legvégén pedig pár szó olvasható a szerzőről. Különösen bosszantó, hogy a lábjegyzetek 21%-ot tettek ki a könyvből, majdnem annyit, mint az igazán izgalmas, az űrversenyről szóló rész. Szóval elég furcsán lett vége a könyvnek, bár azt elismerem, nem tudom, hogy lehetett volna jobban lezárni.

Összességében érdekes volt ez a könyv, de mivel hétköznapi hősökről szólt, nem volt nagyon izgalmas, nagyon lebilincselő. Nem tudom, tudtak-e ebből izgalmas filmet készíteni, de valamikor feltétlen megnézem majd a filmet is, mert kíváncsi vagyok, hogy más-e, mint a könyv.

Tetszési index:

78%

Heidi W. Durrow – A lány az égből

Tartalom:

Egyedül Rachel, egy dán édesanya és egy fekete édesapa gyermeke éli túl azt a családi tragédiát, amely egy végzetes reggelen következett be chicagói házuk tetején.

A kislány új gyámot kap, az afroamerikai nagyanyjával egy többnyire feketék lakta közösségbe kerül, ahol világosbarna bőre, kék szeme és szépsége miatt folyamatosan a figyelem középpontjába kerül. Ez a figyelem végigkíséri, ahogy cseperedik és próbálja feldolgozni a gyászát, miközben lassan megérti, hogy az anyja titka és tragédiája milyen kapcsolatban áll saját bizonytalan identitásával.

A fiatal félvér lány megrázó és szívbemarkoló története a társadalom rassz- és osztályfelfogását veszi célba, és a Washington Post a megjelenés évében az év regényének választotta a társadalmi igazságossággal kapcsolatos témákkal foglalkozó legjobb irodalmi kéziratért járó Bellwether-díjas írást.

(Forrás: libri.hu)

Vélemény:

Ifjúsági könyvek közt keresgélve akadtam erre a könyvre, de így az elolvasása után nem mondanám, hogy az ifjúságnak ajánlanám elolvasásra. Bár azt sem tudom, hogy akkor kinek.

Többnyire gyerekek szemszögéből íródott ez a regény, akik zavarosan adják elő a velük történteket, akik nem értik a felnőtteket, de magukat sem értik. Azt kiérezzük a szavaikból, hogy folyamatosan rossz dolgok történnek velük, de csak homályosan érezzük ezt, mert többnyire nem derül ki pontosan (vagy csak nagy sokára), hogy mi történt velük.

Ez nálam azt eredményezte, hogy rossz érzés volt olvasni a könyvet, de mivel nem pontosan tudtam, mikor mi történik, mi vezetett egy-egy eseményhez, így nem tudtam mélyebben beleélni magam a történetbe és a szereplőkkel se nagyon tudtam együtt érezni.

Furcsa volt, hogy bár nagy jelentősége volt a könyvben, hogy ki fekete és ki fehér, mert többnyire emiatt bántották egymást a gyerekek és felnőttek egyaránt, mégis sok esetben nem voltam benne biztos, hogy melyik szereplő melyik kategóriába sorolható. Ennek az egyik oka az, hogy sokan voltak a kettő közt, vagy inkább úgy mondanám, hogy ez is és az is voltak egyszerre. Mégsem tartoztak igazán sehová.

Zavart az is, hogy a felnőttek közül is többnek a viselkedése gyerekes volt, vagy – mivel felnőttekről van szó – inkább úgy mondanám: ostoba. Különösen Rachel édesanyjára gondolok itt, a könyvnek azok a részei, amik az ő szemszögéből íródtak, gyerekes gondolkodást tükröztek és ilyen volt a viselkedése is. De Rachel nagymamája is elég infantilis (vagy inkább buta?) volt. Ez eléggé zavart, mert a felnőtteknek kellett volna utat mutatniuk a gyerekeknek, de nem tették. Alighanem ők sem tudtak kiutat a saját életük csapdáiból.
A másik gond a felnőttekkel az volt, hogy sokuk alkoholista volt (vagy "gyógyult", vagy - többségük - aktív alkoholista). Ez nyilván okozat is volt a regényben, a saját elrontott életük miatt lettek  depressziósak és alkoholisták, ugyanakkor függőségük oka is volt annak,hogy nem tudtak jó irányba változtatni az életükön. Szóval szomorú volt ez az egész könyv.

Mindenképp hatott rám ez a regény, de nagyon zavaros volt az egész. Ha már elrontott sorsokról olvasok, akkor én jobb szeretem az olyan történeteket, amikben látható, hogy a szereplőknek mitől elcseszett az élete, mit kellene tenniük, hogy ne legyen az, és hogy miért nem teszik azt mégsem. Itt ez nem volt meg és ez mindent értelmetlennek és kilátástalannak mutatott. Ezt pedig nem szerettem.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)

A könyvben sokáig nyitott a kérdés, hogy Rachel tragédiáját, vagyis hogy ő, az anyja és két testvére leestek a házuk tetejéről, mi okozta. Az egyik magyarázat az, hogy anyjuk leugrott velük, a másik az, hogy valaki (anyjuk aktuális párja, vagy a volt férje, vagy más) lelökte őket. Végig sejthető azért, hogy az anyjuk ugrott le velük, legfeljebb az okoz némi meglepetést, amikor kiderül, hogy Rachel önként ugrott utánuk. De mivel ő már rájuk esett, nem a betonra, így túlélte.

Az anyjuk azzal magyarázza magának e tettét, hogy így védi meg őket attól, hogy egész életükben bántsák őket azért, mert félig fehérek és félig feketék. Sajnos ez az értelmezés nálam annyira nem talált be, én szimplán butának és gyengének láttam a nőt, aki hagyta, hogy az aktuális hapsija bántsa a gyerekeit. Szerintem jobb lett volna, ha az anya kicsit intelligensebbnek van feltüntetve a könyvben, így sokkal drámaibb lett volna, hogy nem látott más kiutat. Igaz, egy intelligensebb nő szerintem látott volna más kiutat. Ennyit erről, azt hiszem, én ehhez a könyvhöz még nem vagyok elég empatikus.

Tetszési index:

70%

Charles Dickens – Karácsonyi ének

Tartalom:
A szőrösszívű Scrooge úr, a "zaklató, szipolyozó, zsugori, kapzsi vén bűnös", akinek a karácsony is csak olyan nap, mint a többi, dühvel és megvetéssel nézi az emberek ünnepi készülődését. Kidobja a karácsonyi énekeket kántáló koldus kisfiút és a szegényeknek gyűjtő úriembert egyaránt, kiszipolyozott írnokát is felmondással fenyegeti. Este, hazatérve magányos házába jelenést lát: meglátogatja Marley, rég halott üzlettársa, s bejelenti három további szellem érkezését. Az első a régi karácsonyok szelleme, aki végigvezeti Scrooge urat saját hajdani életén, s elfelejtett, fájó emlékeket elevenít föl benne. A második az új karácsony szelleme, aki felnyitja Scrooge szemét a körülötte élők sorsára, nyomorúságára és vidámságára, szenvedéseikre és emberségükre. Végül a harmadik, a jövő szelleme megmutatja neki saját, ijesztő, magányos halálát. Scrooge urat a jelenések új emberré teszik: más szemmel kezdi látni a világot, karácsonyi pulykát küld írnoka családjának, ellátogat megvetett unokaöccséhez – s "jó barát, jó gazda, jó szomszéd" válik belőle. Dickensnek ez az 1843-ban írt kis tanmeséje már az érett mester keze nyomát viseli magán: remekmű, melynek nem hervad a népszerűsége sem. (Forrás: libri.hu)

Vélemény:

Azt hiszem, a tartalom-ismertetőből is látszik, hogy kicsit érzelgős, hatásvadász és szélsőséges ez a könyv. A karácsonyt és az összes embert, a családokat karácsonykor csodálatosnak, boldognak, bensőségesnek mutatja – az egyetlen kivétel ez alól Scrooge úr, aki a könyv elején alig valamivel jobb a sátánnál, de szerencsére a végére példásan „megjavul”. Nyilván ezek durva sarkítások (mármint az, hogy karácsony = boldogság és szeretet,  Scrooge úr = sátán), de jól működnek.

Jó ötlet a kísértetes kísérgetés is, a múlt, jelen, jövő megmutatása. A múltba való bepillantás lehetett volna részletesebb is, nekem ennyiből nem derült ki, hogy miért lett Scrooge úr annyira megkeseredett, embergyűlölő idős korára. Számomra nagyon gyors volt a váltás, ahogy rögtön magába szállt Scrooge úr, a kísértetekkel már nem beszélt cinikusan, szánta-bánta minden bűnét. Kicsit nagyobb ellenállás a részéről hihetőbbé tette volna a történetet.

Összességében ez egy szép mese arról, hogy sosem késő megváltozni és arról, hogy a karácsony jó dolog, mert ilyenkor az emberek könnyebben kimutatják az érzéseiket és jobban összetartanak.

Tetszési index:

70%

George Orwell - Állatfarm – Tündérmese

Előzmények:

Gyerekkoromban láttam a könyv alapján készült rajzfilmet és az annyira sokkoló volt, hogy a mai napig emlékszem a fontosabb momentumaira. Így tudtam, hogy a könyvet elolvasni sem lesz egy leányálom, de azért régóta sort akartam keríteni rá. (Egyébként a http://mek.oszk.hu/ weboldalról töltöttem le az e-könyv olvasómra, akit érdekel, onnan legálisan és ingyen letöltheti ezt a művet. - Utólagos kiegészítés: Azóta már sajnos eltávolították onnan a művet.)

Tartalom:
Orwell 1943-44-ben írott műve - amelynek a szerző a "Tündérmese" alcímet adta - ténylegesen a sztálini korszak szatírája, a Lenin halálától a szovjet-német megnemtámadási egyezményig terjedő időszakban, de természetesen minden elnyomó, totalitárius rendszerre ráillik. Egy angol farm - Mr. Jones "Major"-ja - a színhely, ahol az állatok a disznók vezetésével megdöntik az Ember uralmát, és a maguk igazgatta "Állatfarm"-on élik először szabadnak, derűsnek látszó, majd egyre jobban elkomoruló életüket. Az 1984 írójának már ebben a művében is nagy szerepet játszik a történelmi dokumentumok meghamisításának motívuma. Visszamenőlegesen megváltoznak, majd feledésbe merülnek az állatok hajdani ideológusának, az Őrnagynak eszméi, a Napóleon nevű nagy kan ragadja magához a hatalmat, és - természetesen mindig a megfelelő ideológiai magyarázattal egyre zordabb diktatúrát kényszerít állattársaira. A kezdeti jelszó pedig - "Minden állat egyenlő" - érdekesen módosul... (Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Ahogy említettem, gyerekkoromban láttam a könyvből készült filmet és az eléggé kiborított. Szerintem erre a rajzfilmre korhatáros besorolást kellene rakni, még pedig legalább 16-os karikával. Ugyanez igaz a könyvre is, rossz érzés volt olvasnom, pedig már régen elmúltam 16 éves…

Mi volt benne a borzasztó? Az, hogy azt mutatta, az állatok ugyanolyanok, mint az emberek. Gonoszak, önzők, kétszínűek, erőszakosak. Amelyik állat pedig nem ilyen, annak az élete arról szól, hogy elnyomják a gonosz, önző, kétszínű, erőszakos állatok.

Rossz volt olvasni persze azt is, hogy az embereket aljas elnyomóknak mutatta be a könyv, de valahogy még ennél is rosszabb volt, hogy a disznók ugyanilyen aljas elnyomókká váltak a könyv során.

Én nem szeretem, ha valaki állatot bánt (nincs annál ocsmányabb dolog, mint gyereket és állatot bántani, mert ilyenkor a gyengébbet bántják, aki biztosan nem tett olyat, amivel rászolgált volna erre, s ráadásul még azt se érti, hogy mi történik vele), ezért a könyvet fokozódó viszolygással olvastam. Az, ahogy a disznók az igásló Bandival elbánnak, aki pedig az egész életét a többi állat szolgálatának szentelte, nagyon durva volt.

De vonatkoztassunk el attól, hogy állatokról szólt ez a könyv, s nézzük meg azt, hogy mennyire mutatja be pontosan a kommunizmus diktatúrává alakulásának pszichológiáját. Nos, én azt hiszem, nagyon pontosan. Kezdetben vala az egyenlősdi, aztán jön azok kiiktatása, akik komolyan vennék az egyenlősdit, majd következik az egyszemélyes döntéshozatal, s ennek megtámogatása a következőkkel: megfélemlítés, megtévesztés, a szabályok átírása újra és újra, hogy azok mindig megfeleljenek a diktátor ízlésének, s természetesen a történelmet is mindig újraértelmezik a diktátor aktuális ízlése szerint. És persze közben a személyi kultusz kiépítése is megtörténik. Viszonylag rövid ez a könyv, mégis benne van minden arról, hogy lehet diktatúrát kiépíteni, az agymosás módozatai, amik lehetővé teszik, hogy az elnyomottak szinte észre se vegyék, hogy elnyomják őket.

Ezt nem tudtam eldönteni, hogy az állatok észrevették-e, hogy elnyomottak? A többség az agymosás hatására valószínűleg nem, s talán ez a legszomorúbb ebben az egész történetben. A szamár Benjámin viszont alighanem tudta, s talán Rózsi is kapiskált valamit. Úgy tűnik azonban, hogy amíg csak néhányan értik azt, ami történik velük, addig esély sincs arra, hogy valóban változtassanak a sorsukon.

Talán az is ennek a könyvnek a tanulsága, hogy valójában nincs változás, akkor se, ha azt hisszük, van. Hiszen az állatok is sikeresen lázadtak fel az emberek elnyomása ellen, utána viszont rövid boldogabb időszak után a disznók diktatúrájába sodródtak bele. Ebből az a következtetés is levonható, hogy mind diktatúrában élünk, csak legfeljebb nem vesszük észre, mert sikeres nálunk az agymosás. És ki tudja, lehet, hogy így is van…

Tetszési index:

95%

Chuck Palahniuk – Harcosok klubja

Előzmények:

Persze láttam a filmet még gimis koromban, és nagyon állatnak tartottam. És az „állat” jelző itt elvont és szó szerinti értelemben is veendő: vagyis nagyon jó volt és állatként viselkedő emberekről szólt. Arra csak mostanában (pár éve) jöttem rá, hogy könyv változata is van a történetnek, sőt a regény volt előbb és az alapján készült a film. Kellett hozzá egy „kis” idő, de végül sort kerítettem az elolvasására is.

Tartalom:
Adott egy férfi, aki minden nap bejár dolgozni a munkahelyére: kártérítési ügyintézőként dolgozik egy biztosítónál, sokat utazik. Szabadidejét a lakása csinosításával tölti: bújja az IKEA-katalógusokat, és újabb és újabb darabokat rendel meg belőle. Ugyanakkor álmatlansággal küzd, de az orvos nem hajlandó altatót felírni neki, s mikor a férfi panaszkodik neki, hogy szenved, az orvos azt javasolja, hogy menjen el a rákosok valamelyik önsegítő csoportjába, ott láthatja, mi az igazi szenvedés. A férfi megfogadja a tanácsot, s így találkozik Marla Singerrel.

Nem sokkal később megismeri Tyler Durdent, aki egy lepukkant lakásban él, vacak, éjszakai melókból és szappankészítésből tartja el magát, és nagyon öntörvényű. Tyler egy nap arra kéri a férfit, hogy üsse meg tiszta erőből… Így születik meg a harcosok klubja.

Vélemény:

Először is megpróbálom megfogalmazni, hogy mi az, ami jó ebben a könyvben, s ez, azt hiszem, egyrészt az őszintesége, a nyerssége, másrészt az, hogy oltári jó dumái vannak.

Látjuk benne, hogy mi lakik egy hétköznapi férfi bensőjében: hogy mennyire elege van a hétköznapi életéből, s mégsem mer kitörni belőle. Frusztrált, mert úgy érzi, többre kéne vinnie az életben, de nem tudja, pontosan mire. Így csak ellebeg a langyos életében, álmatlanul, céltalanul. S látjuk azt is, hogy van, aki mer a saját akarata szerint élni, s ő megvet mindenkit, akit sikeresnek, boldognak lát, mert képmutatónak tartja őket. (Vagy gyűlöli őket, mert nem kaphatja meg, ami az övék.) Az már értelmezés kérdése, hogy kettejük élete közül melyiket tartjuk jobbnak. Valahol persze mindkettő borzasztó.

Mégis, azt hiszem, majdnem mindenki érezte már olyan szerencsétlennek magát, mint kártérítési ügyintéző barátunk, s talán közel ugyanennyien érezték már legalább egyszer életükben, hogy úgy megvetik/gyűlölik a többi embert, ahogy Tyler teszi. Azért férkőzik könnyen az ember bőre alá ez a könyv, mert ezek az érzések, gondolatok valahol ott vannak mindnyájunkban, csak mi nem mondjuk ki őket.

Sajnos ennél többet nem tudok mondani erről a könyvről úgy, hogy ne spoilerezzek. Úgyhogy  akkor már csak annyit jegyeznék meg, hogy a filmet is nézzétek meg, nagyon jól adja vissza a könyv mondanivalóját, hangulatát, dumáit (sőt van benne egy-két olyan frappáns szöveg is, ami a könyvből hiányzott), csak a végén van egy nagyobb eltérés a könyvhöz képest, de ezt majd a spoileres véleményemben fejtem ki.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)

Szóval az a könyv csattanója, hogy a nyápic kártérítési ügyintéző és a tökös, harci klubot, majd magánhadsereget szervező Tyler egy és ugyanaz a személy.

Mikor erre hősünk rádöbben, rájön arra is, hogy Marla miatt találta ki Tylert. Tyler szereti Marlát és meg meri szerezni magának Marlát. Míg a nyápic kártérítési ügyintéző nem. (Persze, fogjunk mindent a nőre…)

Kiderül tehát, hogy hősünknek tudathasadása van, az egyik énje unta lagymatag kis életét, s így kitalálta Tylert, s vele felrobbantatta a saját lakását, hogy végre kikerüljön szokványos kis életéből. Azonban mikor rájön, hogy ő Tyler, és hogy Tyler megint robbantani készül (ezúttal egy egész épületet), rögtön vágyni kezd régi, unalmas kis életére. Ügy tűnik tehát, hogy Tyler egy darabig ugyan az ő titkos vágyait valósítja meg: jókat dug Marlával, a harci klubban verekszik stb, később azonban önálló életre kel: le akarja rombolni a civilizációt, mindent el akar pusztítani. A bomba viszont végül azért nem robban fel, mert valójában hősünk nem akar robbantani.

Hát elég kusza ez az egész, de akkor vegyük úgy, hogy Tyler önálló személyiség, vajon az ő élete jobb vagy érdekesebb, mint a kis kártérítési ügyintézőé? Érdekesebb, az biztos, de nem jobb. Nem szeret senkit (a könyv végén még Marlát is „el akarja kapni”, vagy legalábbis megfenyegeti vele nyápic énjét), nem tesz semmi hasznosat, csak pusztít. Tökösnek, nagy lázadónak tűnik, annak hiszi magát, de az ő élete éppoly üres, mint a hétköznapi énjéé.

Nézzük meg Marlát is, ő vajon jobban él, mint főhősünk? Látszatra ő olyan, mint Tyler: nagyon laza és szabad. De neki még annyi terve sincs az életével, mint Tylernek. Családot nyilvánvalóan nem akar, különben nem mondaná Tylernek, hogy abortuszt akar tőle. Viszont úgy tűnik, Tyler fontos neki.

A könyv legvége az, hogy a bomba besül, hősünk pedig  fejbe lövi magát, Tyler nevű énje meghal, ő azonban életben marad, kórházban ápolják, s a személyzetből néha odasúg neki valaki, hogy hiányolják, vagy hogy minden a terv szerint halad, el fogják pusztítani a civilizációt és új világot építenek a romjain. Hősünk azonban nem akar kiszabadulni.

A könyvben tehát hősünk a saját maga (vagyis Tyler) által állított kelepcébe kerül, még annyira sem lehet szabad, mint korábbi, unalmas kis életében. Tylerré kell lennie, pedig már nem akar az lenni.

A filmben ezzel szemben a záró jelenetben hősünk és Marla kéz a kézben állnak egy üvegablak előtt, ahonnan láthatjuk, hogy a környező épületek felrobbannak és leomlanak, nekik azonban nem esik semmi bajuk. Itt úgy tűnik, tiszta lapot kaphatnak, s boldogok lehetnek együtt (még akkor is, ha a világ vagy egy része el is pusztul egyébként).

A film vége egészen happy end, a könyvet viszont nem mondanám annak (a regényben egyébként Tyler kétszer gyilkolt is, míg a filmben nem, a könyvben lehet, hogy ezért sem érdemel happy endet).

És hogy mi a tanulság? Talán az, hogy vigyázzunk, mit kívánunk, mert mikor valóra válik, könnyen kiderülhet, hogy valójában mi nem is ezt akartuk.

Tetszési index:

80%