George Orwell – 1984

Előzmények:

Már nagyon rég el akartam olvasni ezt a könyvet. Ennek egyik oka a címe, ugyanis én 1984-ben születtem, s pusztán emiatt olyan érzésem volt ezzel a regénnyel kapcsolatban, hogy rólam szól. A másik ok, amiért el akartam olvasni, természetesen az, hogy ez egy klasszikus, egyszerűen „illene” elolvasnom.

Az Állatfarmot már olvastam az írótól, olvasható is ajánló róla a blogon, azt a könyvet is, meg ezt is a mek.oszk.hu weboldalról töltöttem le még jó régen. Most láttam, hogy azóta eltávolították onnan ezeket a műveket, s az Európa Kiadó adta ki őket e-könyvként, így ha ingyen már nem is, de viszonylag olcsón beszerezhetőek e-könyvként. (Nekem egyébként az 1984 papír formátumban is megvan.)

Tartalom:

„Üdvözlet az egyformaság korából, a magányosság korából, a Nagy Testvér korából, a duplagondol korából” – írja a naplójába Winston Smith, a lázadó, a gondolatbűnöző, aki nem hajlandó elismerni, hogy a 2x2 a Párt akarata szerint lehet három vagy öt. Talán valóban „csak” keserű üdvözlet lesz ez a regény a jövőben, örök emlékeztető a totalitárius XX. századra, és persze szellemes szatíra, mint a nagy példakép, Swift Gulliver-e. Talán. De most még a zsigereinkben érezzük, mit jelent a Nagy Testvér, a gondolatbűn, a gondolatrendőrség, az újbeszél, a duplagondol; s az óceániai Párt három jelmondata is hátborzongatóan ismerős:

A háború: Béke

A szabadság: Szolgaság

A tudatlanság: Erő

S bár sok mindent be tudunk helyettesíteni a történelem valós alakjaival, eszméivel, intézményeivel, ebben a regényben mégis az írói fantázia a leglenyűgözőbb; 1948-ban, betegen, kiábrándultan Orwell olyan regényvilágot alkotott, amely borzongató realitásával rabul ejti az olvasót akkor is, ha közben könnyedén – talán túlságosan is könnyedén – azt mondja: Orwell jóslata, hála istennek, nem teljesedett be.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Nyomasztó olvasmány volt ez, mert nagyon hihető volt az a diktatúra, amiben a főszereplő, Winston kényszerül élni benne. Átérezhető volt a magányossága amiatt, hogy kifelé az őrült, fanatikus párthű ember arcát kell mutatnia, míg belül azt érzi, szabadulni akar ebből a hazug, elnyomó rendszerből, s gyűlöli Nagy Testvért, aki folyamatosan megfigyeli őt.

Kicsit örültem, mikor egymása találtak Juliával, így már nem voltak annyira magányosak, bár azt sejteni lehetett (Winston tudta is), hogy ez az idill nem tarthat sokáig. Előbb-utóbb elkapják őket. S így is történt. Az ez utáni részek talán még sokkolóbbak voltak, mint a könyv eleje. Ahogyan át akarták mosni az agyát, tönkretenni a lelkét, elvenni az egyéniségét, a gondolatait, nagyon rossz volt olvasni.

Talán a legnyomasztóbb az volt ebben a könyvben – ahogy az Állatfarmban is –, hogy elveszti miatta az ember a hitét abban, hogy demokráciában él. Az Állatfarmban csak burkoltan volt benne a tanulság, hogy minden társadalmi rendszer kisebb-nagyobb fokú elnyomáson alapul, ebben a könyvben azonban ezt nyíltan kimondják. Mindig lesz egy elit, amelynek a kezében van a hatalom, akik egyenlőbbek az „egyenlők” közt.

Durva volt látni, hogy milyen mértékű agymosásra képes egy elnyomó rendszer, s hogy az emberek mennyire fogékonyak az agymosásra. Ostoba szlogenekben hisznek, elhiszik a nyilvánvalóan meghamisított statisztikákat, a meghamisított múltat, gyűlölik a rendszer ellenségeit, mindegy, hogy ki(k) az(ok), ahogy az is, hogy egyáltalán valóban létezik-e ez az ellenség, vagy csak a diktatúra kitalációja, csak egy módszer, amivel levezetik a frusztrált tömegek dühét.

Szívesen mondanám, hogy a mai magyar valóságban a fenti jelenségek egyike sem tűnik ismerősnek, de sajnos nem ez a helyzet. Bár az az eltúlzottan elnyomó rendszer, ami a könyvben szerepel, nálunk sosem létezett, mégis sok olyan eleme van ennek a műnek, ami örök érvényű, mert az általános emberi természetet mutatja be, ami soha nem fog változni. Vagyis az emberek tömegben birkák, könnyen irányíthatóak, nem mernek önállóan gondolkozni, s könnyebb gyűlölniük valamilyen ellenségképet, mint elgondolkodni a saját rossz életükön, s változtatni rajta. S mindig lesznek olyanok is, akik bármire képesek a hatalom megszerzéséért és megtartásáért.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)

Nem volt nekem egyértelmű a könyv végén se, hogy létezik-e a rendszerellenes Testvériség mozgalom, vagy csupán a párt kitalációja, s ezzel „ugrasztják ki a bokorból” azokat, akikben megvan a lázadásra való hajlam. Én arra tippelnék, az utóbbi a helyzet, s ebben az esetben ez a diktatúra valóban zseniális.

Szintén nem volt nekem egyértelmű, hogy Winston megtört-e a kínzások hatására. Hiszen utolsó tiszta gondolata az volt, hogy megpróbálja csak élete utolsó percében – mikor tarkón lövik – megmutatni igazi önmagát, hogy csak abban az utolsó percben hagyja majd, hogy kitörjön belőle a gyűlölet, amit a Párt iránt érez. Bár a könyv azzal végződik, hogy Winston megvallja, szereti Nagy Testvért, én remélem, hogy az a hamis önmaga volt, ami ezt mondta, az álarc, ami mögé elrejtette valódi énjét. Persze az is lehet, hogy nem. Nem is tudom, miért számít ez nekem. Hiszen Winston akár gyűlöli a Nagy Testvért, akár szereti, mindkét esetben az ő életét már tönkretették, elvették tőle a reményt is, hogy a rendszer megváltozhat, hogy lehetséges a lázadás, hogy valaha lehet jobb élete. Nincs igazán jelentősége, hogy mit érez ő valójában legbelül, ha csak élete utolsó másodperceiben lehet majd önmaga. Én mégis szeretném hinni, hogy Winston nem tört meg teljesen.

Tetszési index:

92%