Előzmények:
A sorozat első kötetét már olvastam és az tetszett, így nem volt kérdés,
hogy folytatni fogom a sorozatot. Már csak azért is, mert molyon csatlakoztam a
„Legjobb thrillerek a molyok szerint” kihíváshoz, és annak teljesítésébe is be
tudom ezt számítani.
A Nem vagyok sorozatgyilkosban John Wayne Cleaver megmentette a városát
egy olyan hidegvérű mészárostól, aki még az általa bálványozott
sorozatgyilkosoknál is rettenetesebb tetteket vitt végbe.
De úgy tűnik, a démon nem volt egyedül, és az eltűnése egy új fenevadat
hozott Clayton megyébe. Lassan újra gyűlni kezdenek az áldozatok a hullaházban,
és John egy új rejtéllyel találja szemben magát, amely megoldásra vár.
John azonban már megízlelte a gyilkolás ízét, és lehet, hogy a sötétebbik
oldala, amit eddig fegyverként használt a harcban - az a rémisztő alteregó,
akit csak Szörnyeteg úrként emleget - most átveszi az uralmat.
Claytonban senki nincs biztonságban, amíg John le nem győzi két
legádázabb ellenfelét: az ismeretlen démont, akit meg kell ölnie, és a belső
démonját, aki elől nem menekülhet.
Ez a díjnyertes kötet még több borzongást és izgalmat ígér, mint a
trilógia előző része. Dan Wells előre is bocsánatot kér a rémálmokért.
(Forrás: libri.hu)
Vélemény:
Ez a könyv jóval kevésbé tetszett, mint a sorozat első része. Ennek egyik
oka, hogy részben az első kötet megismétlése volt: abban, ahogy bemutatta John
személyiségét, a szabályokat, amiket követ és amik visszatartják attól, hogy
gyilkoljon, meg ahogy ismertette a hullabalzsamozás mikéntjét (amit az első
kötet olvasásakor még borzongatónak találtam, de itt már nem). Ennél is
rosszabb, hogy volt, hogy ugyanazokat a poénokat is sütötte el, mint az első
kötetben, például ahogy azon élcelődött, hogy nem érezné helyénvalónak, hogy az
első pszichológusa halálát egy másik pszichológus segítségével dolgozza fel. (Mellesleg
mit kellene ezen feldolgoznia??? Hiszen szociopata.)
Aztán a családi hisztijeiket sem éreztem hitelesnek. Ahogy az anyja
folyton csesztette, hogy miként viselkedjen, hogy még a rossz gondolatokat is
távol tartsa magától, azt, hogy John testvére, Lauren egy bántalmazó hapsit
talált magának, olyat, amilyen az ő apjuk is volt, végül azt, ahogy az anyjuk
próbálta kimenteni Laurent ebből a kapcsolatból, nagyon-nagyon erőltetettnek
éreztem. Nem voltak benne igazi érzelmek szerintem, csak ilyen műhisztiknek
tűntek. Irritáltak. Nagyon.
Aztán nem értettem azt se, hogy John miért döntött úgy, hogy randizgatni
kezd Brooke-kal. Hiszen külön szabályrendszert épített ki korábban pont azért,
hogy nehogy rákattanjon a lányra. De aztán egyszer csak úgy gondolja, hogy ááá,
ő elég erős, tuti nem fog bekattanni és megölni a lányt. Hogy mi van??? Hiszen
szociopata vagy, öregem és folyamatosan pengeélen táncolsz!
Aztán a gyilkos kiléte és természete is nagyon hasonlatos volt az első
részhez, mégis jóval gyengébben volt kidolgozva szerintem, de ezt majd a
spoileres részben fejtem ki.
És nem tetszett a könyv legvége sem, de ezt is majd a spoileres részben
részletezem.
Kérdés, hogy akkor mit szerettem ebben a könyvben? A morbid humorát
bírtam most is, ahogy az első részben is, de kb. ez az egyetlen pozitívum, amit
mondani tudok róla. Lehet, hogy ez a sorozat már a második részénél kifáradt és
értelmetlen továbbolvasnom? Nem is tudom, azért egyelőre nem tettem le róla
teljesen, hogy elolvasom valamikor a harmadik kötetet is, hátha az jobb lesz.
SPOILERES VÉLEMÉNY: (A
megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)
Természetesen a gyilkos ezúttal is egy démon volt. Mert arrafelé, ahol
John lakik, démonok potyognak az égből is… Na jó, ez még tűrhetően ki volt
magyarázva, hiszen az új démon, aki FBI ügynöki álcában tengeti életét, az első
kötetben megölt démont keresve bukkant fel Johnék városában.
De az, hogy ennek az új démonnak, Forman ügynöknek nincsenek saját érzései,
és az emberek érzelmeit veszi át, azok lesznek a saját érzései is, ez nagyon
fura volt. Minek neki egyáltalán az a sok érzelem? Miért az intenzív érzelmek,
pl. félelem, düh kellenek neki? Miért nem voltak neki megfelelőek a szerinte
gyenge érzelmek, pl. szeretet, szerelem? Erre nem volt semmi magyarázat. Az
első részben a démon nem szeret gyilkolni, csak a túlélése érdekében teszi. De
Forman szórakozásból kínoz és öl meg nőket. Persze nincsenek saját érzelmei, így
nyilván nincs bűntudata se. De akkor is, miért pont ezzel a tevékenységgel üti el
az időt? Miért nem extrém sportot űzőkkel lóg együtt és élvezi az adrenalin
hatását, vagy háború sújtotta helyeken élvezkedik a sok nyomorúságon és
halálon?
Nem értettem a könyv végét se. John felhívja Forman társát (aki
vélhetőleg maga is démon) és megfenyegeti, hogy őt is levadássza. Konkrétan azt
mondja, hogy ő egy démonvadász. Hát beszarás, nekem nem úgy tűnt, hiszen bár már
megölt két démont is, de hajszálon múlt, hogy nem John patkolt el ezen alkalmakor,
hanem a démon. Honnan ez a fene nagy önbizalom? És akkor mostantól tényleg
vadászni fog a démonokra? Teljesen átmegy a sorozat misztikusba, olyan lesz kb.,
mint a Buffy, a vámpírok réme sorozat, csak könyvben? Mert köszi, de én azt nem
kérem.
Tetszési index:
52%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése