Agatha Christie – Gyilkosság az Orient Expresszen

Tartalom:

Hercule Poirot a Közel-Keletről tér vissza Londonba. A legalkalmasabb közlekedési eszköznek az Orient expressz ígérkezik, Isztambultól Calais-ig. De legnagyobb megrökönyödésére már nincsen szabad hálófülke a közvetlen kocsiban. Pedig tél derekán nem szoktak ennyien utazni. És milyen különös társaság gyűlt össze! Orosz hercegnő, olasz utazó, magyar gróf, angol katonatiszt - és egy kellemetlen amerikai férfi. Vajon hova tartanak? Lehet-e köztük bármiféle kapcsolat?
A Balkánon aztán egy éjjel elakad a vonat egy hófúvásban. És gyilkosság történik... Még szerencse, hogy Poirot-nak szerzett ágyat régi barátja, M. Bouc. Ezért, mire az expressz továbbindul, sikerül felgöngyölíteni az egyik legrejtélyesebb esetet, amely Agatha Christie tolla alatt született.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

A 2017-ben készült filmet láttam a moziban tavaly. Teljes lelki nyugalomban ültem be a vetítésre, mondván, hogy én ezt könyvben már tuti olvastam, majd beugrik a film alatt az is, hogy ki a tettes, nem lesz itt semmi meglepetés. Aztán mégis volt… Szóval rájöttem, hogy mégsem olvastam a könyvet, vagy ha mégis, hát annyira régen, hogy semmire nem emlékeztem belőle.

Annyit mondok csak, szokatlan vége lett a filmnek, el is döntöttem hát, hogy a könyvet is el fogom olvasni. Így is tettem. Mivel tudtam a végkifejletet, így a tettes személyén nem kellett agyalnom, csak azon töprenghettem, hogy mennyi gyanús jel volt, ami elvezethet a megoldáshoz. Nos, szerintem sok volt, de azt hiszem, ha előbb a könyvet olvasom, akkor ott is csak azon a ponton jöttem volna rá a dolgokra, ahol a filmen, vagyis már nagyon a vége felé. Így, azt hiszem, igazán izgalmas kis krimi lett volna.

A film adott pár nevetséges jelenetet a könyvhöz, de pár része meg pont, hogy hihetőbb volt, mint a könyv. Így elég jól kiegészítették egymást.

Agatha Christie-nek ebben a könyvében sem ismerjük meg mélyen egyik szereplőt sem, egyikükkel sem lehet nagyon azonosulni, de pörögnek az események, s a lezárás az, ami a legmeglepőbb ebben a történetben. Főleg az, hogy milyen kurta-furcsa. A filmet ebből a szempontból jobbnak tartom, ott megmagyarázzák, hogy miért az a vége, ami.

Ettől még ez egy remek krimi, s csak azért nem tudok lelkendezve nyilatkozni róla, mert már ismertem a végét, így számomra nem volt izgalmas. De az nem a könyv hibája, hogy én előre lelőttem magamnak a poént a film megnézésével, hanem az enyém…

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)

Az áldozatunk sok évvel korábban megölt egy kislányt, Daisy Armstrongot, ami közvetve a kislány szüleinek halálát is eredményezte. A Daisy és szülei baráti és családi köréből, volt alkalmazottaikból, s pár más érintettből összeálló társaság közösen gyilkolta meg a gyilkost, így igazságot szolgáltatván.

Nagyon agyafúrtan felépített krimi volt ez, olyan emberek igazoltak egymásnak alibit, akik elvileg nem ismerték egymást korábbról, így érdekük sem fűződhetett hazudni a másik érdekében. Tulajdonképpen Poirot-nak arra a következtetésre kellett volna jutnia, hogy nem ők tették, de ő természetesen rájött, hogy együtt követték el a gyilkosságot. Különösen, miután sorra derült ki a hálókocsi utasairól, hogy mindüknek volt valami közük az Armstrong-ügyhöz. A filmen nekem is ez lett gyanús: amikor már a harmadik utasról is kiderült, hogy köze volt Armstrongékhoz, egyértelmű lett, hogy ez nem lehet véletlen, s hogy mindenki benne kellett, hogy legyen a gyilkosságban.

A filmben felmerült az a lehetőség, hogy a gyilkos társaság megöli az őket leleplező Poirot-t, azonban végül – annak alátámasztásául, hogy ők nem is gyilkosok voltak, hanem igazságosztók – elvetik ezt a lehetőséget, s bajszos, belga barátunk ítéletére bízzák magukat, hogy az átadja-e őket a rendőrségnek. S ő úgy dönt, hogy futni hagyja őket, merthogy ők maguk is áldozatok, s csak egy férget öltek meg. A könyvben viszont fel sem merül a tettesekben, hogy ha Poirot-t megölik, akkor megúszhatnák a gyilkosságot. És nekem furcsa volt az is, hogy a könyvben Poirot milyen lazán futni hagyta a gyilkosokat, tulajdonképpen arra a két utasra bízta a döntést, akik őrajta kívül nem voltak még benne a gyilkosságban.

No igen, Agatha Christie könyvei nem a mély drámáiról, kemény morális kérdéseiről híresek, pedig ezt a történetet igazán könnyen megírhatta volna jóval drámaibbra, megindítóbbra, lehetett volna az egy nehéz morális döntés Poirot számára, hogy futni hagy-e gyilkosokat. De Agatha Christie a csavaros történetei miatt lett híres, nem komoly filozófiai kérdések boncolgatása vagy szépirodalmi alkotásai miatt. Így tulajdonképpen azt kaptam, amit vártam: egy pörgős, nem mindennapi krimit.  

Tetszési index:

80%

Agatha Christie - Az ABC-gyilkosságok

Tartalom:

A gyilkosság általában egyszerű bűncselekmény. Ám ha egy mániákus sorozatgyilkos az elkövető, máris minden bonyolultabbá válik...

Hercule Poirot, a legendás nyomozó levelet kap, melyben ABC, a titokzatos gyilkos kihívás elé állítja. Minden, amit ígér, valóra válik: Andoverben meghal Mrs. Alice Ascher; Bexhillben Betty Barnard; Churstonban Sir Carmichael Clarke. A hajsza egyre nyomasztóbb, és Poirot talán hibát követ el...

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Az alapötlete nagyon tetszett a regénynek, vagyis az, hogy a gyilkos az áldozatok nevét és a tett helyszínét is ABC-rendben választja ki. Izgalmas volt Poirot nyomozása, mivel az elég hamar egyértelművé vált számomra, hogy nem lehet az a gyilkos, aki nagyon annak tűnt. Viszont azt nem sikerült előre kitalálnom, hogy ki lesz a hunyó, én sokkal bonyolultabbra gondoltam, mint ami a megoldás lett. Ezért kicsit csalódott vagyok, bár azt hiszem, az még rosszabb lett volna, ha nagyon könnyen és hamar kitalálom a tettes személyét.

Ennél többet nem nagyon tudok mondani spoilerezés nélkül, max. annyit, hogy azon nagyon nevettem, hogy az öregedő Poirot festi a haját. Én csak arra emlékeztem mesterdetektívünk személyiségéből, hogy a bajuszkájára hiú, de hogy úgy egyébként is, arra nem.

Szóval összességében ez egy jól eltalált karakterekkel (bár túl mélyen nem ismerjük meg őket, csak annyira, amennyi ahhoz kell, hogy gyanúsak legyenek) teli, izgalmas cselekményű krimi, aminek a végén természetesen Poirot teljesen logikusan levezeti nekünk, hogy miért csak az lehet a gyilkos, aki. Annyira logikusan, hogy én is csak annyit tudtam mondani, hogy naná, hogy ő az, hogy nem jöttem rá előbb?!

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)

Mivel Mr. Alexander Bonaparte Cust már a könyv legelején abszolút gyanús, ezért az teljesen egyértelmű volt nekem, hogy nem lehet ő a gyilkos, mivel egy Agatha Christie krimi nem lehet ennyire bugyuta, ugyebár…

Aztán a könyv kb egyharmadánál Poirot elejt valami megjegyzést, hogy a gyilkos milyen nagylelkű, merthogy leveleiben előre bevallja, hogy ő a tett elkövetője, így a rendőrség nem gyanúsít senki mást, holott az áldozatok rokonai, barátai közt akadna épp elég potenciális tettes. Ebből arra következtettem, hogy a gyilkosnak köztük kell lennie (bár ez amúgy is evidens lehetett volna :D). De én nem gondoltam, hogy ez egyetlen személy lesz, bevallom, én azt hittem, hogy mindegyik áldozatot más ölte meg, különböző okokból, viszont a gyilkosok előre megbeszélték, hogy egy mániákus sorozatgyilkosra fogják terelni a gyanút. Nekem meglepetés volt Poirot leleplezése, tudniillik, hogy a harmadik áldozat nyegle testvére, Franklin Clarke a sorozatgyilkos. Belőle egyszerűen nem néztem ki ennyi eszet… Bár az igaz, hogy a fivére halála egyáltalán nem rázta meg, ez picit gyanús is volt, de aztán sikeresen el tudta terelni magáról a figyelmemet. Vagy inkább az írónő őróla. Úgyhogy ezúttal is le a kalappal Agatha Christie előtt, ez egy remek krimi volt.

Tetszési index:

85%

Agatha Christie – Tíz kicsi néger

Előzmények:

Sok éve olvastam először ezt a könyvet, és azt hiszem, ez volt az első krimim Agatha Christie-től. Sok másikat is elolvastam később, de nem találtam olyat, ami annyira jó lett volna, mint ez.

Tartalom:

Tíz egymásnak ismeretlen ember meghívást kap egy pazar villába. A villa egy sziklás, elhagyatott szigeten áll, amely sziget néger fejhez hasonlít, arról kapta a nevét is. A villa titokzatos tulajdonosáról mindenféle pletykák keringenek. A vendégek, bár valamennyiük múltjában van valami, amit legszívesebben elfelejtenének, reménykedve és örömmel érkeznek meg egy pompás nyári estén a sziklás öbölbe. A tulajdonos azonban nincs sehol. A felhőtlennek ígérkező napokat egyre félelmetesebb események árnyékolják be. A sziget látogatóit a különös fordulatok hatására hatalmába keríti a rettegés. Tízen érkeznek. Hányan távoznak? (Forrás: libri.hu)

Vélemény:

Ez a legjobb krimi, amit valaha olvastam. Ezzel be is fejezhetném ezt a kritikát, de nem! El akarom mondani, hogy mitől olyan jó.

Először: Szerintem a könyv olvasása közben kitalálhatatlan, hogy ki a gyilkos, de az olvasása után mégis már evidensnek tartjuk, hogy tényleg, csak ő lehetett, hogy nem jöttem rá??? De ez elég sok Agatha Christie könyvre igaz, önmagában ettől még nem lenne nálam ez a legjobb krimi.

Egyébként most, hogy már másodjára olvastam a könyvet és emlékeztem rá, hogy ki a gyilkos, azon agyaltam olvasás közben, hogy úgy, hogy tudom, ki a tettes, és felismertem minden kis jelet, ami a gyilkos kilétére utalt, vajon egyértelműen kitalálhatónak tartom-e a tettes személyét. És a válasz az, hogy nem! Sokszor sejthető, hogy ő az, de sokszor sejthető egy csomó más emberről is, hogy ő az. És aztán van olyan helyzet is, amikor biztosak vagyunk benne, hogy nem az a tettes, aki az, hanem valaki másnak kell lennie. Szóval értitek… Káosz a köbön.

Másodszor: A szereplők jól eltaláltak, hihetőek – ez nem mindig jellemző az írónő könyveire. Mindegyikük jelleme más, és mindegyikükben van valamilyen kisebb vagy nagyobb hiba, ami miatt én – mikor először olvastam a könyvet – egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy melyikük lehet a gyilkos, mert tulajdonképpen lehetne bármelyikük. Kiderül, hogy a teljesen hétköznapi, átlagos, kedves embereknek is lehetnek olyan mocskos kis titkaik, hogy feláll tőle a hátunkon a szőr. Szóval nagyon jók a karakterek.

Harmadszor: A tíz kicsi négeres mondóka mintájára gyilkolászás egyszerűen iszonyat nagy ötlet. Az ember folyton visszalapoz olvasás közben a mondókához és azt találgatja, hogy fog fűbe harapni a következő áldozat, és vajon ki lesz az.

Negyedszer: Az ember nem tudja eldönteni olvasás közben, hogy minek szurkoljon, annak, hogy a „tíz kicsi néger” mind pusztuljon vagy annak, hogy azért maradjon közülük túlélő. Én a magam részéről nem nagyon sajnáltam őket. És az érdekes színfolt egy krimiben, ha valamennyire a gyilkosnak szurkolunk.

Ötödször: Egy szigeten játszódik majdnem az egész könyv, ami remek helyszín ahhoz, hogy a hisztéria és káosz elszabadulhasson, az olvasó pedig majd’ betojhasson a félelemtől. Szerintem az írónő kicsit jobban is kiaknázhatta volna a helyszínben rejlő lehetőségeket, lehetett volna még ideglelősebb a végeredmény (ld. pl. Viharsziget), de azért így is elég ütős.

Van még pár érvem, hogy miért tök jó ez a könyv, de ezek már spoileres meglátások, úgyhogy folyt. köv. lentebb.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)

Hatodszor: Ebben a könyvben nem csak gyilkosság történik, hanem a gyilkos előbb megálgyilkolja magát (de él), majd a könyv végén valójában is öngyilkos lesz, de úgy, hogy az gyilkosságnak tűnik. Zseniális!

Hetedszer: Kiderül, hogy a bíró a tettes, valaki, akinek szakmájából kifolyólag a bűn üldözése lenne a feladata. Maga a bírói hivatás azért létezik, hogy elkerüljük az önbíráskodást, s erre valaki, aki egész életét erre a hivatásra tette fel, nekiáll önbíráskodni! Ez arcul köpése a saját életének, de a bíróban ez, úgy tűnik, fel sem merül. Sőt, egészen durva magyarázatot ad arra, hogy miért tette, amit tett.

Lehetne magyarázat a tetteire az, hogy a sokévi bíráskodás alatt látta, hogy a bűnözők közül milyen kevés kerül börtönbe, s az emiatti frusztrációja meg a halálos betegsége miatti depressziója/elmebaja/világmegváltási vágya együttesen vezet ahhoz, amiket tesz. Ez egy esendő, emberi, érthető, s valamennyire szimpatikus magyarázat lenne a cselekedeteire (vagyis a gyilkosságokra).

De az ő magyarázata nem ez. Hanem az, hogy ő mindig is gyilkolni vágyott, amitől csak igazságérzete tartotta vissza. Vagyis a bíró tulajdonképpen pszichopata. S mivel haldoklik, szükségét érzi, hogy kiélje ezt a vágyát mielőtt meghal. De hogy ne olyan gyilkos legyen, mint azok, akiket ő maga elítélt, csak olyanokat öl, akiket bűnösnek tart (s valóban azok is). De ettől még ő is csak egy pszichopata. Korábban azt írtam, hogy a gyilkosnak szurkolunk ebben a könyvben, azonban a végére kiderül, hogy senki sem érdemli meg, hogy szurkoljunk neki.

Nyolcadszor: Sőt, a könyv tanulsága az, hogy mindenki potenciális pszichopata. A könyv szereplői mind gyilkosok, pedig ha az utcán találkoznánk velük, teljesen ártalmatlan embereknek látnánk őket. Ez azt sejteti, hogy mindenkiben lakik egy szörny, mi is képesek lehetünk olyasmire, mint ők. A bíró sem különb náluk, de a könyv végén azt hihetjük, hogy mi sem vagyunk azok.

Kilencedszer: A könyvben mindenki gyilkos és áldozat is. Így tulajdonképpen mindenki elnyeri méltó büntetését. Még maga a bíró is, hiszen ő is meghal, bár ő önszántából.

Tizedszer: Ennyi mindent tud ez a könyv (ld. fentebb) és mégis milyen rövid. Ez egy tömör remekmű.

Tetszési index:

98% 

Agatha Christie – Gyilkosság Mezopotámiában

Az az igazság, hogy teljesen The Walking Dead függő lettem az utóbbi hetekben, így a könyvolvasással és kritikaírással nem nagyon haladtam mostanában. Pedig nem is szeretem a zombis filmeket – vagy mégis?

De legalább ezt a könyvet sikerült elolvasnom, már kb. egy hete egyébként, csak az értékelés megírása maradt el.

Előzmények:

Nagy mennyiségű Agatha Christie könyvet elfogyasztottam már. Azt hiszem a „Tíz kicsi néger” volt az első, vagy ha nem is az volt az első, mindenesetre az volt a legjobb szerintem. Pedig nem sokra emlékszem már belőle, csak arra, hogy jópofa hullaszámolós versikék voltak benne, no meg persze a gyilkos személyére, mert teljesen megdöbbentett akkor, hogy ő a tettes. Lehet, újraolvasom valamikor és írok róla egy kritikát.

Leszedegettem most a polcról az Agatha Christie könyveimet, ezeket mind olvastam (de valószínűleg többet is, csak már nem emlékszem rájuk): Miért nem szóltak Evansnak?, A váratlan vendég, Halál a Níluson, Öt kismalac, Egy marék rozs, Órák, A hátszámlap rejtélye, Karácsonyi puding, Gyilkosság a diákszállóban, Poirot karácsonya, Gyilkosság méretre.

És olvastam tőle egy olyan könyvet is, ami nem krimi, hanem a saját életéről szól, ez az „Így éltünk Mezopotámiában”, ami arról szól, hogy régész férjével miként éltek, dolgoztak Szíriában. Alighanem sokat meríthetett az írónő ottani életükből jelen krimi megírásakor. Meglepett, hogy abban a könyvben Agatha Christie-nek van humora. A krimijeiből ez teljesen hiányzik, amit fájlalok, valami kis humort szerintem vihetett volna azokba is. Csak azért, mert valaki szükségszerűen meghal bennük, még nem kell végig olyan komolynak lenni, mint egy vakbélgyuszi.

Tartalom:

Amy Leatheran nővért dr. Leidner, egy iraki ásatás vezetője fogadja fel, mert szerinte feleségét szorongásos rohamok gyötrik.

Az elbűvölő Mrs. Leidner azonban hamar elárulja titkát a nővérnek, vagyis azt, hogy korábbi, halottnak hitt férje (vagy valaki, aki annak adja ki magát) levélben azzal fenyegeti, hogy meg fogja ölni, mert más férfié lett.

A könyv a nővér szemszögéből mesél el mindent, nem nagy meglepetés, ha elárulom, bizony gyilkosság történik. A helyi rendőrség vezetője Poirot-nak adja a bonyolultnak tűnő ügyet, aki éppen átutazóban van a környéken.

Spoileres tartalmat most nem írok, mivel szerintem egy krimiben az ügy felgöngyölítése az érdekes és ezt úgysem tudnám jól visszaadni. Ha valakit a gyilkos személye érdekel esetleg, az kiderül a spoileres véleményemből.

Vélemény:

Agatha Christie könyvei mindig jók, mindig megtornáztatják az ember agyát, s a vége valahogy sosem az, amire számít az ember – még akkor sem, ha minden szerinte lehetséges végkifejletet összeszed az ember, mert kiderül, hogy bizony egyik sem talált teljesen.

Agatha Christie könyveiben mindenki gyanús, aki él (néha a halottak is), van, aki nagyon gyanús, van, aki közepesen, és van olyan, aki csak egy kicsit. Ha valaki olvasott már néhány Agatha Christie könyvet, az tudja, hogy aki egyáltalán nem gyanús, az pedig pont azért gyanús, mert nem az.

Nos, ezek az állítások igazak erre az Agatha Christie könyvre is, úgyhogy én élveztem az olvasását, alig vártam, hogy megtudjam, mi lesz a vége, ugyanakkor egy icipicit már előre bosszús is voltam, mert tudtam, hogy nem az lesz (vagy nem teljesen az), mint amire én gondoltam – pedig én elég sokféle verziót kigondoltam lehetséges befejezésül.

Arra, hogy ki a gyilkos, a könyv egy pontján rájöttem, vagy legalábbis lett rá egy erős tippem, de erről majd a spoileres részben részletesebben. Ugyanakkor még ezután se zártam ki, hogy esetleg más is lehet a gyilkos, így azért a könyv végéig bizonytalanságban maradtam valamennyire. A szereplők viszonyaiból, kis titkaiból volt, amelyikre rájöttem magamtól is, de itt is maradt meglepetés a végére.

Összességében jó kis krimi volt ez. Annyi kritikám azért lenne a könyvvel kapcsolatban (ami vonatkoztatható szerintem Christie bármelyik könyvére), hogy a szereplők bemutatása nem túl elmélyült, mindegyikükről tudunk ezt-azt, de a körülményeikből és a jellemvonásaikból is kizárólag annyi van bemutatva a könyvben, amennyi ahhoz kell, hogy gyanúsak legyenek. Félemberek rajzolódnak így csak ki előttünk, soha nem a teljes ember. Ezért igazándiból engem is csak addig érdekeltek, ameddig eldöntöttem róluk, hogy ők-e a tettesek vagy sem. A gyilkos személyének találgatásán kívül semmi máson nem gondolkodtatott el a könyv – mert nem is szólt semmi másról. Tudom, ezért hívják kriminek… És ez tényleg az, egy krimi és semmi több. De annak nagyon jó, azt meg kell hagyni.
Ezt a könyvet is a Mini-könyvklub keretében olvastam (http://konyv-sarok.blogspot.hu/p/gyilkossag-mezopotamiaban.html), és a többiek értékeléseit olvasva többször volt olyan gondolatom, hogy igen, ezt én is úgy (vagy majdnem úgy) gondolom, mint ők, csak elfelejtettem beleírni a kritikámba. Úgyhogy akkor általuk inspirálva utólag még beletoldanék pár bekezdést az ajánlómba:
Rendhagyó volt Leatheran nővér előadásmódja, kicsit elfogult volt, többször tett rosszmájú megjegyzéseket egyes emberekre, de szerintem egyedi volt. Összességében nekem tetszett a stílusa.
Elég sokára történt meg a gyilkosság, de rutinos Agatha Christie olvasóként már az első oldalaktól próbáltam kitalálni, ki lesz majd a gyilkos. Azonban eleinte azt is találgatnom kellett, hogy ki lesz majd az áldozat... És volt olyan pillanatom, mikor mást tippeltem áldozatnak, mint akiből végül az lett. Bevallom, ezt elég mókásnak találtam a könyvben, hogy már az áldozat után is nyomozni kell.
Többen írták az értékelésükben, hogy a könyv elején sok szereplő bukkan fel egyszerre, nehéz megkülönböztetni őket. Ezzel én is így voltam, sőt az is nehezítette a dolgomat, hogy nem mindig névvel voltak megjelölve a szóban forgó személyek, hanem például úgy, hogy "a fotós", "az építész", úgyhogy ilyenkor lehetett találgatni, hogy vajon kiről lehet szó (már ha még nem tudtam, hogy az adott foglalkozáshoz melyik név tartozik). De engem ez sem zavart, vicces volt ezen agyalni, vagy ha épp nem volt kedvem az agyaláshoz, akkor meg továbbléptem a dolgon.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)

Először is meg kell jegyeznem, hogy szörnyen aljas húzás volt az írónő részéről, hogy Poirot elsőként a férjet zárta ki mint lehetséges tettest. Ha még a zseniális Poirot szerint is gyanún felül áll dr. Leidner, akkor ugyan hogy gondolhatná az olvasó azt, hogy ő a gyilkos? És én nem is gondoltam rá, hogy ő lehet az. Van több, kevéssé bemutatott, nem túl gyanús mellékszereplő a könyvben, én inkább rájuk gyanakodtam.

Aztán amikor Miss Johnsont látjuk megrendülten a tetőn, én tudtam, hogy tudja, ki a gyilkos, de nem hajlandó elárulni Leatheran nővérnek, hanem hülyeségeket zagyvál helyette, na ekkor rögtön tudtam, hogy dr. Leidner az, mert Miss Johnson egyedül hozzá lehet annyira lojális, hogy nem dobja fel azonnal.

Voltak fordulatok, amelyekre elég hamar rájöttem, pl. azt, hogy Mrs. Leidner félrekufircol, akkortól tudtam, hogy elment sétálni, de nem akarta, hogy Leatheran nővér elkísérje, a séta után pedig feltűnően jókedvűen jön vissza.

Lavigny atyáról onnantól tudtam, hogy csaló, hogy dr. Leidner elejt egy megjegyzést, hogy furcsa fordításokat produkál az atya (nyilván mert valójában nem ért hozzá, nem ő az igazi Lavigny atya). De azt valahogy sosem hittem, hogy ő lenne a gyilkos.

Ezeket tudtam, viszont az, hogy dr. Leidner volt Mrs. Leidner első („halott”) férje is, az nekem nem esett le a leleplezés előtt. Ez valahogy annyira beteg, hogy eszembe se jutott. De azért elég sok mindenre rájöttem magamtól, így viszonylag elégedett voltam magammal a könyv befejezése után – vén fejjel már mégsem tud annyira megvezetni Christie, mint régen…

Tetszési index:

80%