Agatha Christie – Gyilkosság Mezopotámiában

Az az igazság, hogy teljesen The Walking Dead függő lettem az utóbbi hetekben, így a könyvolvasással és kritikaírással nem nagyon haladtam mostanában. Pedig nem is szeretem a zombis filmeket – vagy mégis?

De legalább ezt a könyvet sikerült elolvasnom, már kb. egy hete egyébként, csak az értékelés megírása maradt el.

Előzmények:

Nagy mennyiségű Agatha Christie könyvet elfogyasztottam már. Azt hiszem a „Tíz kicsi néger” volt az első, vagy ha nem is az volt az első, mindenesetre az volt a legjobb szerintem. Pedig nem sokra emlékszem már belőle, csak arra, hogy jópofa hullaszámolós versikék voltak benne, no meg persze a gyilkos személyére, mert teljesen megdöbbentett akkor, hogy ő a tettes. Lehet, újraolvasom valamikor és írok róla egy kritikát.

Leszedegettem most a polcról az Agatha Christie könyveimet, ezeket mind olvastam (de valószínűleg többet is, csak már nem emlékszem rájuk): Miért nem szóltak Evansnak?, A váratlan vendég, Halál a Níluson, Öt kismalac, Egy marék rozs, Órák, A hátszámlap rejtélye, Karácsonyi puding, Gyilkosság a diákszállóban, Poirot karácsonya, Gyilkosság méretre.

És olvastam tőle egy olyan könyvet is, ami nem krimi, hanem a saját életéről szól, ez az „Így éltünk Mezopotámiában”, ami arról szól, hogy régész férjével miként éltek, dolgoztak Szíriában. Alighanem sokat meríthetett az írónő ottani életükből jelen krimi megírásakor. Meglepett, hogy abban a könyvben Agatha Christie-nek van humora. A krimijeiből ez teljesen hiányzik, amit fájlalok, valami kis humort szerintem vihetett volna azokba is. Csak azért, mert valaki szükségszerűen meghal bennük, még nem kell végig olyan komolynak lenni, mint egy vakbélgyuszi.

Tartalom:

Amy Leatheran nővért dr. Leidner, egy iraki ásatás vezetője fogadja fel, mert szerinte feleségét szorongásos rohamok gyötrik.

Az elbűvölő Mrs. Leidner azonban hamar elárulja titkát a nővérnek, vagyis azt, hogy korábbi, halottnak hitt férje (vagy valaki, aki annak adja ki magát) levélben azzal fenyegeti, hogy meg fogja ölni, mert más férfié lett.

A könyv a nővér szemszögéből mesél el mindent, nem nagy meglepetés, ha elárulom, bizony gyilkosság történik. A helyi rendőrség vezetője Poirot-nak adja a bonyolultnak tűnő ügyet, aki éppen átutazóban van a környéken.

Spoileres tartalmat most nem írok, mivel szerintem egy krimiben az ügy felgöngyölítése az érdekes és ezt úgysem tudnám jól visszaadni. Ha valakit a gyilkos személye érdekel esetleg, az kiderül a spoileres véleményemből.

Vélemény:

Agatha Christie könyvei mindig jók, mindig megtornáztatják az ember agyát, s a vége valahogy sosem az, amire számít az ember – még akkor sem, ha minden szerinte lehetséges végkifejletet összeszed az ember, mert kiderül, hogy bizony egyik sem talált teljesen.

Agatha Christie könyveiben mindenki gyanús, aki él (néha a halottak is), van, aki nagyon gyanús, van, aki közepesen, és van olyan, aki csak egy kicsit. Ha valaki olvasott már néhány Agatha Christie könyvet, az tudja, hogy aki egyáltalán nem gyanús, az pedig pont azért gyanús, mert nem az.

Nos, ezek az állítások igazak erre az Agatha Christie könyvre is, úgyhogy én élveztem az olvasását, alig vártam, hogy megtudjam, mi lesz a vége, ugyanakkor egy icipicit már előre bosszús is voltam, mert tudtam, hogy nem az lesz (vagy nem teljesen az), mint amire én gondoltam – pedig én elég sokféle verziót kigondoltam lehetséges befejezésül.

Arra, hogy ki a gyilkos, a könyv egy pontján rájöttem, vagy legalábbis lett rá egy erős tippem, de erről majd a spoileres részben részletesebben. Ugyanakkor még ezután se zártam ki, hogy esetleg más is lehet a gyilkos, így azért a könyv végéig bizonytalanságban maradtam valamennyire. A szereplők viszonyaiból, kis titkaiból volt, amelyikre rájöttem magamtól is, de itt is maradt meglepetés a végére.

Összességében jó kis krimi volt ez. Annyi kritikám azért lenne a könyvvel kapcsolatban (ami vonatkoztatható szerintem Christie bármelyik könyvére), hogy a szereplők bemutatása nem túl elmélyült, mindegyikükről tudunk ezt-azt, de a körülményeikből és a jellemvonásaikból is kizárólag annyi van bemutatva a könyvben, amennyi ahhoz kell, hogy gyanúsak legyenek. Félemberek rajzolódnak így csak ki előttünk, soha nem a teljes ember. Ezért igazándiból engem is csak addig érdekeltek, ameddig eldöntöttem róluk, hogy ők-e a tettesek vagy sem. A gyilkos személyének találgatásán kívül semmi máson nem gondolkodtatott el a könyv – mert nem is szólt semmi másról. Tudom, ezért hívják kriminek… És ez tényleg az, egy krimi és semmi több. De annak nagyon jó, azt meg kell hagyni.
Ezt a könyvet is a Mini-könyvklub keretében olvastam (http://konyv-sarok.blogspot.hu/p/gyilkossag-mezopotamiaban.html), és a többiek értékeléseit olvasva többször volt olyan gondolatom, hogy igen, ezt én is úgy (vagy majdnem úgy) gondolom, mint ők, csak elfelejtettem beleírni a kritikámba. Úgyhogy akkor általuk inspirálva utólag még beletoldanék pár bekezdést az ajánlómba:
Rendhagyó volt Leatheran nővér előadásmódja, kicsit elfogult volt, többször tett rosszmájú megjegyzéseket egyes emberekre, de szerintem egyedi volt. Összességében nekem tetszett a stílusa.
Elég sokára történt meg a gyilkosság, de rutinos Agatha Christie olvasóként már az első oldalaktól próbáltam kitalálni, ki lesz majd a gyilkos. Azonban eleinte azt is találgatnom kellett, hogy ki lesz majd az áldozat... És volt olyan pillanatom, mikor mást tippeltem áldozatnak, mint akiből végül az lett. Bevallom, ezt elég mókásnak találtam a könyvben, hogy már az áldozat után is nyomozni kell.
Többen írták az értékelésükben, hogy a könyv elején sok szereplő bukkan fel egyszerre, nehéz megkülönböztetni őket. Ezzel én is így voltam, sőt az is nehezítette a dolgomat, hogy nem mindig névvel voltak megjelölve a szóban forgó személyek, hanem például úgy, hogy "a fotós", "az építész", úgyhogy ilyenkor lehetett találgatni, hogy vajon kiről lehet szó (már ha még nem tudtam, hogy az adott foglalkozáshoz melyik név tartozik). De engem ez sem zavart, vicces volt ezen agyalni, vagy ha épp nem volt kedvem az agyaláshoz, akkor meg továbbléptem a dolgon.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)

Először is meg kell jegyeznem, hogy szörnyen aljas húzás volt az írónő részéről, hogy Poirot elsőként a férjet zárta ki mint lehetséges tettest. Ha még a zseniális Poirot szerint is gyanún felül áll dr. Leidner, akkor ugyan hogy gondolhatná az olvasó azt, hogy ő a gyilkos? És én nem is gondoltam rá, hogy ő lehet az. Van több, kevéssé bemutatott, nem túl gyanús mellékszereplő a könyvben, én inkább rájuk gyanakodtam.

Aztán amikor Miss Johnsont látjuk megrendülten a tetőn, én tudtam, hogy tudja, ki a gyilkos, de nem hajlandó elárulni Leatheran nővérnek, hanem hülyeségeket zagyvál helyette, na ekkor rögtön tudtam, hogy dr. Leidner az, mert Miss Johnson egyedül hozzá lehet annyira lojális, hogy nem dobja fel azonnal.

Voltak fordulatok, amelyekre elég hamar rájöttem, pl. azt, hogy Mrs. Leidner félrekufircol, akkortól tudtam, hogy elment sétálni, de nem akarta, hogy Leatheran nővér elkísérje, a séta után pedig feltűnően jókedvűen jön vissza.

Lavigny atyáról onnantól tudtam, hogy csaló, hogy dr. Leidner elejt egy megjegyzést, hogy furcsa fordításokat produkál az atya (nyilván mert valójában nem ért hozzá, nem ő az igazi Lavigny atya). De azt valahogy sosem hittem, hogy ő lenne a gyilkos.

Ezeket tudtam, viszont az, hogy dr. Leidner volt Mrs. Leidner első („halott”) férje is, az nekem nem esett le a leleplezés előtt. Ez valahogy annyira beteg, hogy eszembe se jutott. De azért elég sok mindenre rájöttem magamtól, így viszonylag elégedett voltam magammal a könyv befejezése után – vén fejjel már mégsem tud annyira megvezetni Christie, mint régen…

Tetszési index:

80%