2016. szeptember 27., kedd

Alice Munro – Drága élet (novelláskötet)

Nem vagyok nagy novellaolvasó, be is kell valljam, ezt a kötetet csak azért olvastam el, mert az írónője Nobel-díjat kapott.
Erről most nem is írnék olyan hosszú ajánlót, amilyet szoktam (előzmény, tartalom, vélemény, tetszési index), mert bevallom, annyira nem kötött le ez a könyv, hogy sokat bajlódjam a kritikám megírásával. Inkább csak néhány benyomást írnék le, mert így, hogy már több hete olvastam ezt a könyvet, már csak ennyi maradt meg bennem belőle.
Jelezném, hogy innentől az ajánló SPOILERES, egy novelláról szerintem elég nehéz úgy írni bármit is, hogy ne legyen az, mivel ezek elég rövid történetek.
A novellákban csak annyi a közös, hogy lányokról, nőkről szólnak, s van belőlük mindenféle: nő, aki félrelép, nő, akit elhagynak, lány, aki elszökik a szüleitől, hogy férjhez menjen, lány, akinek a testvére vízbe fullad, pedig ő megmenthetné, ha időben segítségért szaladna, nő, akitől elhidegül a testvére, nő, aki társra lelhetne, de ő is, meg a testi hibás férfi is túl bátortalanok hozzá, nő, aki egy házas férfi szeretője, s akit megzsarolnak ezzel, nő, aki időskori elbutulásban szenved, nő, aki azt hiszi, el akarják hagyni, s ezért inkább ő hagyja el a férfit, stb.
Persze hazugság lenne, ha azt mondanám, férfiakról nem szólnak e novellák, de még ha egy férfi életét is követi nyomon valamelyik novella, ott is a női szereplők a kimunkáltabbak, az érdekesebbek (szerintem).
Közös a novellákban, hogy semleges nézőpontból íródtak. Pedig van jó pár olyan történet köztük, ami emocionálisan túlfűtött lehetne, pl. elhagyás, megcsalás, testvér halála. De ezek mind tényszerűen vannak leírva, ami azt sugallja: ilyen az élet, ennyi, nem kell túldrámázni. Másrészt így többféleképpen is értelmezhetőek a novellák. Mondok rá pár példát.
A kötet legelső novellájában egy anya félrekufircol, s közben magára hagyja az alvó gyerekét. A numera után megy vissza a gyerekhez, az viszont eltűnt. Végül a gyerek előkerül, semmi baja. Itt a nő természetesen pánikba esik, mikor észreveszi, hogy a gyerek eltűnt, de még csak egy félmondattal sem kárhoztatja magát, hogy elvonult félredugni. Nekem eléggé magától értetődőnek tűnt, hogy itt a nő a hibás. De mivel a novellában semmi ilyen nincs kimondva, így nem kizárt egy olyan értelmezés sem, hogy a nőnek joga van félrelépni, ha úgy tartja kedve, ha a gyerek elveszik közben, az kellemetlen, de hát ilyen előfordulhatna máskor is, az anyukának egyszerűen nem kell ezért magát okolnia.
Egy másik novellában egy kislány vízbe fullad. Nem tud úszni, ezzel tisztában is van, ezért mielőtt beugrana a vízbe, szól a testvérének, hogy az szaladjon rögtön az anyjukért. Ő ezt nem teszi, a kislány vízbe fullad. A túlélő testvér sok időt tölt azzal, hogy azon töpreng, nővére miért ugorhatott a vízbe, meg azon, hogy ő vajon miért nem szaladt rögtön segítségért, de magát egy szóval sem hibáztatja a történtekért. Itt ez jelentheti azt, hogy az ember nem felelős más rossz döntéseiért, nem köteles azokat kijavítani, akkor sem, ha megteheti. De jelentheti azt is, hogy a kisgyerekek sok mindent fel se fognak, abból, ami körülöttük történik, vagy nem jól értelmezik, amit látnak, hallanak, s ezért – felnőtt fejjel nézve – sok hülyeséget csinálnak. De ezekért az ostobaságaikért nem felelősek, mivel fel sem fogják, hogy mit tesznek/nem tesznek, annak mi a következménye.
Az utolsó négy novella önéletrajzi ihletésű állítólag. Ezektől azt vártam, hogy személyesebbek lesznek, emocionálisabbak. Nos, ez az elvárásom nem teljesült. Nem csak személytelen volt a hangvétel, de ezek a történetek jóval unalmasabbak is voltak szerintem, mint a többi.
A legérzelmesebbnek az utolsó novella utolsó sorai bizonyultak: „Bizonyos dolgokra azt mondjuk, megbocsáthatatlanok, vagy hogy soha nem fogjuk megbocsátani magunknak. De megbocsátjuk – mást se teszünk.”

Talán erről szólt ez az egész novelláskötet: azért volt annyira személytelen, hogy mutassa, az önvád, vagy épp más hibáztatása teljesen értelmetlen, a dolgok megtörténnek, jobb túllépni rajtuk a rágódás helyett. Az élet elmúlik így is, úgy is, hát akkor legalább ne érezzük rosszul magunkat közben. Persze az is lehet, másról szólt, de nekem ez jött le belőle.

2016. szeptember 24., szombat

Robin Cook – Halálos kockázat

Előzmények:
Egy blogon olvastam ajánlást erről a könyvről. Az író neve ismerős volt, de amennyire tudom, nem olvastam még tőle semmit. De az, hogy Robin Cook orvos, és könyveiben a krimi műfajába oltva ad át orvosi ismereteket, érdekesnek tűnt, úgyhogy ki is kölcsönöztem ezt a könyvét.

Tartalom:
Elisabeth Stewart 1692-ben élt Salemben, módos férjével és gyermekeivel. Határozott, erős asszony. Sokat jótékonykodik: babákat varr az árváknak, rozskenyeret ad a szegényebb családoknak. Egy nap azonban egy náluk vendégeskedő gyerek furcsa rohamot kap. Később egyre többen kapnak hasonló rohamokat, s az emberek kezdik azt hinni, hogy boszorkányok idézik elő ezeket. Több asszonyt megvádolnak boszorkánysággal, köztük Elisabetht is. Férje, Ronald próbálja menteni az asszonyt, sokáig ártatlannak tartja. Azonban mikor meglátja, milyen bizonyíték szól felesége ellen, végül ő is elhiszi, hogy Elisabeth boszorkány.
Kimberly Stewart Elisabeth leszármazottja. 1994-ben járunk, üzletember unokatestvére, Stanton összeismerteti a lányt Edward Armstronggal, aki kutatóorvos, rendkívül sikeres a szakmájában, azonban igen gátlásos. Kim nemrég szakított korábbi kedvesével, Kinnarddal, aki szintén orvos. Kim és Edward hamar egymásra találnak, közös vonásuk, hogy mindketten gátlásosak, sokszor ok nélkül szoronganak.
Edward érdekesnek tartja Kim boszorkány ősének történetét, azt, hogy a Stewart család a mai napig szégyelli ezt a felmenőjét. Elmeséli Kimnek, hogy van egy olyan elmélet, mely szerint anyarozsmérgezés okozhatta a furcsa rohamokat (hallucinációkat) Salemben. Kim elhívja Edwardot régi családi birtokukra, ahol Elisabeth is élt, s mintát vesznek az ott tartott edényekből. A Claviceps nevű penészgombának próbálják nyomát találni (ez okozza az anyarozsmérgezést), azonban mást találnak helyette, amiből, úgy tűnik, akár dollármilliókat érő gyógyszer is fejleszthető.

SPOILERES TARTALOM: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)
A talált szer oldja a szorongást, azonban a hallucinogén hatását meg kell szüntetni, hogy gyógyszerként használható lehessen. Ha depresszív szorongás ellen hatásos lesz, akkor Stanton szerint milliárdokat is érhet. Stanton és Edward vállalkozást alapít, melyet Kimék salemi családi birtokára telepítenek, s itt Edward és Kim együtt is él. Kimet a ház felújítása és az Elisabeth elleni perdöntő bizonyíték megtalálása köti le, Edwardot pedig a gyógyszer kifejlesztése, el is távolodnak egymástól.
Edward és a többi kutató, akit felvettek a cégükhöz, úgy dönt, hogy a gyorsabb haladás érdekében magukon tesztelik az új szert. Edward egyre magabiztosabb lesz tőle, azonban a viselkedése időnként agresszívvá válik. Kimék házának környékén valamilyen vadállat gyilkolja a háziállatokat, Edward kutyája is áldozatul esik. Aztán egy csavargót is holtan találnak, akinek a holttestébe bele is ettek. Edwardon és a többi kutatón sérülések vannak, amikről ők maguk sem tudják, honnan származnak. Reggel mocskosan ébrednek az ágyukban, mintha éjjel álmukban elmászkálnának. Gyanakodni kezdenek, hogy nem-e ők az éjszakai randalírozók. Csökkentik a gyógyszeradagjukat, de ezután is járkálnak éjszaka úgy, hogy nem emlékeznek rá. Végül teljesen leállnak a szerrel, de ez sem segít.
Kim kideríti, hogy Elisabeth egy torzszülött csecsemőnek adott életet, emiatt hitték azt róla, hogy az ördöggel cimborál. Szól Edwardnak, hogy a gyógyszerük magzati fejlődési rendellenességet okozhat, de a férfit ez nem érdekli túlságosan, mert már tudja, hogy ennél jóval súlyosabb mellékhatása is van a szernek. 
Edward és kollégái egy éjszaka majdnem szétmarcangolják Kimet. A ház kigyullad, a legtöbb kutató bent ég. Csak Edward és egy kollégája menekül meg, azonban ők is borzasztóan megégnek. És bár teljesen leálltak a szer szedésével, mégis időnként változatlanul vadállattá változnak, ezért bezárva tartják őket. Kim tanúja Edward átváltozásának, mikor meglátogatja. Kinnard és Kim újra közel kerülnek egymáshoz.

Vélemény:
Olvasmányos könyv volt. Engem ezek a kérdések érdekeltek belőle: Mi volt az a bizonyíték, ami alapján mindenki elhitte Elisabethről, hogy boszorkány? (Én nem jöttem rá magamtól.) Mi lesz Kim és Edward kapcsolatából? (A végkifejlet itt is meglepetés volt nekem.) Lesz-e gyógyszer, abból a gombából, amit Kimék találtak, ha igen, milyen hatása lesz? (Itt volt, ami kitalálható volt előre, volt, ami nem.) Alapvetően meglepetés volt nekem a könyv vége, és voltak durva dolgok is benne, de ezt majd a spoileres részben fejtem ki.
Nekem Kim és Edward karaktere nehezen volt hihető abból a szempontból, hogy nem értettem, hogy intelligens, s munkájukban sikeres emberek hogy lehetnek ennyire gátlásosak.
Még azon is elgondolkodtatott kicsit a könyv, hogy valóban jobb-e közvetlen, laza személyiségnek lenni, mint gátlásosnak, tartózkodónak. Én inkább utóbbi vagyok, de azért szerintem nem olyan szélsőségesen, mint Kim és Edward. (Bár most ezen eltöprengtem kicsit, bizonyos szituációkban, pl. vizsga, tudok olyan szélsőségesen szorongó lenni, mint ők.) Mindenesetre bevallom, néha meg szokott fordulni a fejemben, hogy nem lenne-e jobb extrovertáltabbnak lennem. Bár én nem szoktam erre olyan egyértelmű igennel felelni, mint ahogy Edward teszi.
Magamon túl vizsgálva a dolgot, elgondolkodtam azon is, hogy mi lenne, ha egy csodabogyó mindenkit laza, könnyed, társasági emberré tudna varázsolni (mint amilyen Stanton a könyvben)? Jó lenne ez? Jó lenne ennyire egyformának lenni? Hatékonyabbak lennének-e ezek az emberek a munkájukban, vagy éppen hogy nem? Könnyebben találnának társat, barátokat, ezek mennyire lennének valódi, tartós kapcsolatok? Hát tudja a fene, nekem ezekre nem volt válaszom.
És még az is felmerült bennem kérdésként, hogy ha az orvostudomány képes előállítani a fentebb említett csodabogyót, azt feltétlen meg is kell tennie? Vagy esetleg azon kívül, hogy lenne-e rá kereslet (erre tutira igen a válasz), más szempontokat is mérlegelniük kellene?
Szóval összességében jó kis könyv volt ez, bár nem volt egetrengetően megrázó vagy elgondolkodtató, de azért valamennyire igen. És a végén kicsit rágtam a körmeimet, hogy ugye, nem az lesz a vége, hogy…? Nem az lett a vége, amitől tartottam, hanem más, de az is elég durva lett.

SPOILERES VÉLEMÉNY:
Nekem azért volt nagy meglepetés a könyv vége, mert Edwardot elég csúnyán intézte el benne az író. Persze láttam én is, hogy a kezdeti szimpatikus emberből fokozatosan egy egocentrikus, önző, felelőtlen fazon lett, ennek ellenére nem gondoltam volna, hogy Edwardnak olyan sors jut, amilyen jutott. Majdnem szétmarcangolja a barátnőjét, Kimet, utána pedig gyakorlatilag ketrecbe zárják, mint egy vadállatot (mivel az is).
Ebből a végkifejletből én azt a következtetést vontam le, hogy az író nem híve a gyógyszeres viselkedés-befolyásolásnak. Edward az általa kifejlesztett szertől lesz előbb más ember, majd vadállat, és még az is lehet, hogy gyilkos. De az is lehet, hogy csak a felelőtlen kutatók (akik magukon vagy máson előzetes tesztelés nélkül, engedély nélkül próbálják ki a gyógyszereiket) ellen kelt ki az író.
Én azt is beleláttam ebbe a könyvbe, hogy nem tekinti jobbnak az extrovertált, magabiztos viselkedést az introvertált, szorongó személyiségnél. Sőt az előbbit (pl. Stanton, később Edward is) könnyelműnek, felelőtlennek, gátlástalannak mutatja, s inkább az utóbbi (Kim) a szimpatikus. Ami egyébként éppúgy torzítás, mintha az ellentettjét mutatná. Egy szorongó ember is lehet felelőtlen, és egy közvetlen, magabiztos személyiség is lehet felelősségteljes.
A végén Edward már olyan szinten nem volt szimpatikus, hogy én komolyan tartottam tőle, hogy ő meg a kedves kollégái szétmarcangolják Kimet. De az író csak Edwardot büntette a végén szerencsére, bár őt annál kegyetlenebbül. Mondjuk Kimet lehet, hogy azzal büntette, hogy újra összehozta Kinnarddel. Nem értettem, ezt miért kellett, ha már a könyv elején elhangzott, hogy nem illenek össze, utána meg látjuk azt is, hogy milyen infantilis a férfi viselkedése. Ha ez akart a happy end lenni, jelzem, nálam ez nem volt az.

Tetszési index:

82%

2016. szeptember 12., hétfő

Paula Hawkins – A lány a vonaton

Előzmények:
Az új Mini-könyvklub keretében ez a könyv a szeptemberi olvasmányunk. Örültem neki, hogy ezt is megszavaztuk olvasásra, mert már jó ideje el akartam olvasni és így most akkor sort is kerítettem rá.

Tartalom:
Rachel ingázó. Minden reggel elvonatozik Ashburyből Londonba, este pedig vissza. A vonatablakon keresztül figyeli az elsuhanó házakat. Egy hibás fénysorompónál a vonat gyakran megáll, s ilyenkor Rachel pont rálát a kedvenc házára, a tizenötösre: egy pár lakik ott, Rachel Jessnek és Jasonnak hívja őket magában. Rachel az ő életükről fantáziál, tökéletesnek képzeli őket. Kiderül, hogy Rachel korábban abban az utcában lakott, ahol most Jessék, csak ő a huszonhármas szám alatt. Most egy barátnőjénél, Cathynél lakik. Rachel hazafelé többnyire iszik a vonaton, aztán otthon is. Ittasan gyakran a volt férjét, Tomot hívogatja telefonon. Ez a férfi új feleségét, Annát egyre jobban idegesíti.

SPOILERES TARTALOM: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)
Visszaugrunk egy évvel korábbra, s egy új nézőpontból, Meganéből látjuk az eseményeket. A férjével, Scottal lakik együtt egy házban. Megan korábban egy galériában dolgozott, most Tom és Anna gyerekére vigyáz időnként, aztán elege lesz belőle, felmond. El szeretne utazni messzire. A bátyjával, Bennel tervezték, hogy utazni fognak, Ben azonban meghalt egy balesetben. Megan gyűlöl csak feleség lenni, éjszaka nem tud aludni. A férje bátorítására terapeutához kezd járni.
Visszaugrunk Rachelhez. Egy nap, a vonattal a sorompónál vesztegelve Rachel azt látja, hogy Jess a házuk kertjében egy férfival van, aki nem Jason. A férfi megcsókolja Jesst. Rachel megdöbben, eszébe jut, hogy ő miként jött rá, hogy Tom csalja őt Annával. Elönti a keserűség: Anna elszerette a férjét, s most együtt él vele Tom és Rachel régi házában, s már született egy kislányuk is. Rachel egy szombat este részegen elhatározza, hogy elmegy Jasonék házához.
Rachel másnap reggel Cathynél, a szobájában, meztelenül tér magához. A feje megsérült, a ruháját a bejárati ajtónál hagyta el. Nem emlékszik semmire az előző estéből. A telefonján egy üzenet várja Tomtól: a férfi azt kiabálja, hogy elege van belőle, majdnem egy órán keresztül kereste tegnap Rachelt ide-oda furikázva. Azt akarja, hogy Rachel hagyja békén őket, nagyon megijesztette Annát.
Visszaugrunk Meganhoz, már csak kb. fél évvel korábbra, mint Rachel ideje. Megan találkozgat a szeretőjével. Hazudik neki magáról, de nem érzi magát rosszul emiatt, biztos benne, hogy a férfi is hazudik őneki. Megan tudja, hogy a férje, Scott kutakodik utána, elolvassa az e-mailjeit, ezért nagyon óvatos. Továbbra is jár a terapeutához, Dr. Kamal Abdichoz.
Visszaugrunk Rachelhez. A neten olvassa, hogy eltűnt egy nő, Megan Hipwell, mégpedig azon a szombat estén, amelyik teljesen kiesett Rachelnek. Rájön, hogy Megan azonos Jess-szel.
Visszaugrunk Meganhoz. Elmeséli Kamalnak, hogy a bátyja, Ben halála után elszökött otthonról. Három évig – 19 éves koráig – egy idősebb férfival, Mackel élt együtt, aztán Mac elhagyta. A terápiáról hazaérve rákeres a neten a Craig McKenzie névre, de több ezer ilyen nevű férfi van és úgy tűnik, egyik sem az ő Macje. Scott megnézi Megan böngészési előzményeit, és veszekedés lesz belőle, mikor megtudja, hogy Mac a volt barátja. A legközelebbi ülésen ezt elmeséli Kamalnak, aki azt kérdi Megantól, nem félt-e a férjétől. Megan határozottan nemet válaszol, s mikor Kamal felveti, hogy az sem normális, hogy Scott nyomoz utána, ellenőrzi, a nő arra is azt mondja, hogy őt ez nem zavarja, Scott csak féltékeny típus. Aztán Megan kikezd Kamallal, de a férfi azt mondja, ezt nem szabad.
Visszaugrunk Rachelhez. Mindent elolvas Megan eltűnésével kapcsolatban. Megant utoljára szombat este látták, a vasútállomás felé ment. Megan munkanélküli, Scott informatikus, három éve házasok. Rachel gyanítja, hogy a férj lehet az első számú gyanúsított. Úgy véli, Megan barátjáról nem tudhat a rendőrség.
(Ez eddig kb. a könyv negyede, ha lesz kedvem, időm, majd leírom a folytatást is, a fontosabb dolgok úgyis kiderülnek a spoileres véleményemből is.)

Vélemény:
A könyv krimi része viszonylag könnyen kitalálható volt. Vagy legalábbis seperc alatt leszűkíthető volt a lehetséges tettesek köre két emberre, s nekem igazándiból nem számított, végül melyik lesz a valódi tettes, mert a jelleme alapján mindkettő lehetett volna. Úgyhogy ez a könyv számomra nem ettől volt érdekes, hanem a karakterek miatt: mindenki defektes legalább egy kicsit, de mindenki másképp. Van itt minden: alkoholizmus, társfüggőség, depresszió, önmarcangolás, céltalanság, félrelépés, családon belüli erőszak. Határozottan rossz érzés volt olvasni ezt a könyvet, s tényleg nem azért, mert halálra izgultam magam, hogy ki a tettes, hanem mert rossz volt a szereplők lelki nyomorával azonosulni. És én nem tudtam nem azonosulni velük, mert olyan mennyiségben és annyira hihetően volt bemutatva a fontosabb karakterek lelkivilága, hogy nem tudtam kívülről nézni őket. Valahol szánandó volt mindegyikük, ugyanakkor hihetetlenül balféknek és szemétládának is találtam őket. Néhány helyen viszont szerintem kicsit összeférhetetlenek voltak a szereplők cselekedetei a jellemükkel, múltjukkal, ezt majd a spoileres részben ki is fejtem.
Összességében nem volt rossz könyv, de maradandó nyomot, nem hiszem, hogy fog bennem hagyni. Tényleg hihető volt a szereplők vergődése, de annyira egyikük sorsa sem hatott meg, hogy hosszabb távon is emlékezzem rájuk. A könyv lényegében annyit mond el, hogy az élet szar, az emberek esendőek, és ennyi.

SPOILERES VÉLEMÉNY:
Ami a gyilkos személyének kiszámíthatóságát illeti:
Meganról kiderül, hogy már az előtt is volt szeretője, hogy kikezdett volna Kamallal. Erről a titokzatos szeretőről az is kiderül, hogy családos ember, de a neve nem hangzik el és semmi más lényeges infót nem tudunk meg róla. Mivel szó szerint nincs más férfi szereplő a regényben, csak Scott, Kamal és Tom, és Scott a férj, Kamal a második számú kedves, így nem marad más a titokzatos szerető szerepére, csak Tom. Abból pedig, hogy akkora titokként kezeli a könyv, hogy Tom a szerető, az következik, hogy vagy ő, vagy becses neje kell legyen a gyilkos. Azt kell, hogy mondjam, személyiségük alapján mindkettejük lehetett volna az, vagy akár ketten együtt is. Amiért inkább Annát véltem a gyilkosnak, az az, hogy a Holtodiglanhoz hasonították ezt a könyvet, illetve azért is, mert olyan ribancnak van lefestve. Tom viszont az „annyira tökéletesnek látszik, hogy az már nem lehet igaz” jelenség miatt volt gyanús. Számomra hamar kiderült, hogy ő Megan szeretője, s bár ettől még nem automatikusan gyilkos, később egyre több hazugsága bukott ki, ami még gyanúsabbá tette.
Nem tagadom, kettejük közül mégis inkább Annára tippeltem sokáig, tehát ha úgy vesszük, tévedtem a gyilkost illetően, s így akár mondhatnám azt is, hogy kiszámíthatatlan volt a regény vége. De Tom és Anna személyisége annyira hasonló, a motivációjuk pedig ugyanaz lett volna (családi fészek védelme), bármelyikük is a gyilkos, így én annak már túl nagy jelentőséget nem tudtam tulajdonítani, hogy nem Anna, hanem Tom.

Most a karakterekről ejtenék pár szót, mert szerintem alapvetően jól eltaláltak voltak.
Rachel alkoholista és társfüggő – egészen konkrétan Tomfüggő. Az alkoholizmusával tisztában van, azzal is, hogy le kéne állnia az ivással, mégis mindig talál rá ürügyet, hogy miért ne aznap tegye ezt meg (ma túl nehéz napom volt, stb.) Hogy Tomtól mikor vált függővé, az számomra nem derült ki pontosan. Rachel régebben erős nő volt, valószínűleg a meddősége és alkoholizmusa tette önállótlanná és társfüggővé. Rachel viselkedése szánalmas, de valahol érthető is. Aztán a regény végén egyszerre gyógyul ki Tomból és az alkoholizmusból. Rachel számára valahol happy endes ez a sztori.
Megan unatkozó feleség. Nem tudja, mit kezdjen magával, mégis mindent és mindenkit akar, de soha nem elég neki, amit megkap. Szenved a bátyja halála miatt meg a gyereke halála miatt, de azért alapvetően egy önző, egocentrikus ember. Azt nem értettem, hogy ha nyomasztja a gyereke halála, a férjével sem mer emiatt gyereket vállalni, akkor miért járt át Tomékhoz gyerekpesztrának? Nyilván Tom miatt, de a gyerektől hogyhogy nem irtózott? Ezt nem értettem. Bár nekem ebben a könyvben az összes gyerekkarakterrel kapcsolatban olyan érzésem volt, hogy ők csak kiegészítők, amik igazán senkinek sem fontosak, csak jó ürügyül szolgálnak erre meg arra.
Annát röviden úgy jellemezném, hogy számító ribanc. Aki valahol mérhetetlenül ostoba, mert habár Tom az előző feleségét megcsalta - Annával, mégis szinte az utolsó pillanatig fel sem merül benne, hogy Tom őt is csalhatja, neki is hazudhat. Aztán a regény végén ő az, aki befejezi Tom kivégzését. Őszintén mondom, szerintem Anna éppannyira lehetett volna Megan gyilkosa, mint Tom.


És akkor nézzük a férfiakat, róluk kevesebbet tudunk meg. Scott féltékeny, birtokolni vágyó férfi, de úgy tűnt nekem, őszintén szerette Megant. Tom viszont mániákus hazudozó, manipulatív figura, aki bántalmazta az alkoholista feleségét. Valószínűleg pszichopata. Viszont ha Racheltől már undorodott, mint a regény végén mondja, akkor miért játszotta azt sokáig, hogy törődik vele, miért védte meg Annával szemben, miért nem volt hajlandó elköltözni a régi házukból? Ezt nem értettem. Talán úgy volt vele, ha nem jön össze a házassága Annával, Rachel jó lesz tartaléknak? Vagy mégis vonzódott még hozzá? A könyv végén már kifejezetten sátáninak van beállítva Tom figurája, de a könyv elején meg ő maga a földre szállt angyal, elég nehéz azt mondani erre a két személyiségre, hogy ugyanahhoz az emberhez tartoznak. Lehetett volna koherensebb Tom személyisége, szerintem pl. nem kellett volna asszonyverőnek lennie és Megant megölhette volna hirtelen felindulásból. A könyv szerint először hirtelen felindulásból üti meg a nőt, utána viszont „ha már elkezdtem, akkor be is fejezem” alapon veri agyon. Vagyis nem dühből vagy féltékenységből öli meg Megant, hanem hideg számításból: azért, hogy a nő ne okozzon neki több gondot. Ez elég durva. Ahogy az a szenvtelenség is, ahogy Rachel ledöfi Tomot. Mintha Rachel is valaki más lenne, mint aki korábban volt. Nem azt vonom kétségbe, hogy jogos önvédelem volt, amit tett, hanem pusztán azt furcsállom, hogy pár napja még mániákusan Tom után futott, most meg lazán nyakon szúrja.

Tetszési index:
81%

2016. szeptember 11., vasárnap

Újabb helyzetjelentés

Az az igazság, hogy eléggé elmaradásban vagyok az ajánlóim megírásával, pedig elolvastam egypár könyvet az elmúlt hetekben (lehet, egy kicsit ráuntam a blogolásra :)). Úgyhogy itt adok egy kis ízelítőt abból, hogy milyen könyvekről fogok várhatóan írni mostanában, aztán az ajánlókat is majd megírom egyszer. :)

Alice Munroe – Drága élet: ez a Nobel-díjas íróktól való olvasási kísérleteim következő állomása volt, már hetekkel ezelőtt befejeztem, nem volt akkor szenvedés, mint az Éjfű, de nekem túl sokat nem mondott egyik novella se. Valami nagyon furcsa, szenvtelen, semleges szemszögből íródott az összes novella, ami lehetővé teszi, hogy úgy értelmezzük őket, ahogy tetszik. Nem tudom, ez az írónő minden művére jellemző-e, vagy csak az időskori írásaira, vagy esetleg csak erre a novelláskötetére, de engem eléggé zavart, hogy ahol szerintem épp nagyon szenvednie kellene a szereplőnek, vagy szégyellnie magát, vagy valami, ott nincs semmi ilyesmi. Még kicsit halogatom ennek a kritikának a megírását.

Guy de Maupassant – Egy asszony élete: Azt hiszem, ezt a könyvet már olvastam régebben, de akkor nem tett rám túl mély benyomást, lehet, most is hamar elfelejtem. Mindenesetre volt egy hangulata, még a tájleírással és a főhősnő kínlódásaival foglalkozó részek sem voltak (nagyon) irritálóak. Szerintem arról szól ez a könyv, hogy milyen hamar eltelhet úgy egy élet, hogy az illető alig volt boldog, s hogy egy (vagy néhány) rossz döntés mennyire meghatározhatja az ember életét. Bár igazándiból nem is a rossz döntése az, ami véglegesen kisiklatja a főhősnő életét, hanem az, hogy a rossz döntése felismerése után nincs bátorsága változtatni. Lényegében az egész élete úgy telik el, hogy hagyja, hogy sodorja az ár. És akkor bónuszkérdésnek még ott van az is, hogy ha van bátorsága lépni, kezébe veszi a sorsát, úgy boldogabb élete lehetett volna? Vagy akkor csak másképp lett volna boldogtalan?

Robin Cook – Halálos kockázat: Érdekes kis sztori volt, a salemi boszorkányperek és a modern orvostudomány etikai kérdései egy könyvben, egy jól megírt, ám nagyobbrészt kiszámítható thriller-szerűségben.

Paula Hawkins – A lány a vonaton: A krimi része viszonylag könnyen kitalálható volt (vagy legalábbis seperc alatt leszűkíthető volt a lehetséges tettesek köre két emberre, s nekem igazándiból nem számított, végül melyik lesz a valódi tettes, mert a jelleme alapján mindkettő lehetett volna). Úgyhogy ez a könyv számomra nem ettől volt érdekes, hanem az alkoholizmus és a társfüggőség lélektana egész hitelesnek tűnő ábrázolása miatt. Viszont bevallom, azelőtt kicsit értetlenül állok, hogy hogy lett ebből akkora bestseller.

Mivel elindult az új Mini-könyvklub (http://konyv-sarok.blogspot.hu/p/mini-konyvklub-5.html) Vegazus szervezésében, ezért a könyvklub keretében olvasandó könyvekről biztosan lesz itt majd ajánló. A lány a vonaton-ról igyekszem a napokban megírni a kritikámat.

És két könyvet olvasok most:
Alexandre Dumas – A három testőr
Umberto Eco – A rózsa neve

Mivel még nem fejeztem be őket, egyelőre nem írnék róluk semmit, de előbb-utóbb csak a végükre érek, és akkor – előbb-utóbb – csak írok róluk ajánlót is, bár ezekre biztos nem mostanában kerül sor.

2016. szeptember 3., szombat

Lois Lowry – A fiú (Az emlékek őre 4.)

Régi elmaradásom ennek a kritikának a megírása, mert már a „Hírvivő” értékelésében (melyet június 26-án publikáltam) jeleztem, hogy ezt a 4. kötetet is elolvastam már közben. Most is igazándiból csak azért szenvedtem ki magamból ez a kritikát, hogy legyen akkor meg a sorozat befejező részének értékelése is itt. Lehet, hogy a jövőben inkább nem írok kritikát azokról a művekről, amikről kb. semmi pozitívat nem tudok mondani. Nekem szenvedés megírni az értékelést, lehet, hogy nektek is az elolvasni, akkor meg minek?

Előzmények:
A blogon olvasható a tetralógia első három részéről is ajánló („Az emlékek őre”, „Valahol, messze”, „Hírvivő”), amikről csak annyit mondanék összefoglalóan, hogy az első kötet tetszett a legjobban, az utána következők egyre kevésbé.

Tartalom:
Claire hordozó, életet ad első gyermekének, akit az ő világában csak terméknek hívnak. A szülés során azonban komplikáció lép fel, végül császármetszéssel jön világra a fia. Claire nem szülhet többet, a döntéshozók új beosztást jelölnek ki neki, a Halgazdaságban kell dolgoznia. A társadalmuk rendje szerint nem lehetne további kapcsolata a „termékével”, azonban Claire folyton rá gondol, vágyódik utána. Ezért a Dajkálóközpontban besegít a dajkálóknak az újgyermekek gondozásában, s így időnként láthatja a fiát.
Miként alakul Claire sorsa, egymásra találhat-e anya és fia, ezekre a kérdésekre ad választ a könyv.

SPOILERES TARTALOM: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)
A Tizenkettő Ceremóniáján az egyik tizenkettest kiválasztották, bár azt Claire és munkatársai nem teljesen értik, mire. A kiválasztott fiú neve Jonas. Mivel minden újgyermeket családba helyeztek a ceremónián, Claire munkájára a továbbiakban nem tartanak igényt a Dajkálóközpontban. De Claire megtudja, hogy az ő fia nem kapott családot, egy évig még a Dajkálóközpontban tartják, mert még nem alszik rendesen. Egy kedves dajkáló gondoskodik róla, akivel Claire időnként összefut az utcán, s néha a fiát is vele látja. A dajkáló egy alkalommal elárulja Claire-nek, hogy neki is van fia, Jonasnek hívják.
Claire visszaemlékszik arra, mikor szülőanyának osztották be. Úgy véli, csalódást okozott a gondviselőinek, mert ez egy eléggé lenézett foglalkozás a világukban. Mielőtt megtermékenyítették, minden szülőanyának abba kellett hagynia egy tabletta szedését, amit minden felnőttnek kötelező volt szednie a társadalmukban. A szülőanyáknak – miután abbahagyták a pirulák szedését – érzéseik lettek.
Claire a Halgazdaságban rádöbben, hogy rajta kívül mindenki szedi ezt a tablettát. Rájön, hogy munkatársainak azért felszínesek a beszélgetéseik, mert nincsenek érzéseik. Claire-nek viszont a Szülőközpontban elfelejtettek szólni, hogy neki is szednie kéne, így most egyedül neki vannak érzései.
Egy nap Claire megtudja a kedves dajkálótól, hogy a fiát a következő ceremónián sem helyezik családba, s nem kap több türelmi időt sem, elbocsátják. Másnap reggel mindenki keres valakit, s Claire megtudja, hogy a dajkáló fia, Jonas megszökött, s vitte magával Claire fiát is a Másholba. Claire zavarodottan egy ott horgonyzó hajóra száll, a hajó útra kel, azonban viharba kerülnek.
Claire egy faluban ébred, mely egy szikla lábánál fekszik, elzártan a külvilágtól. A faluból kijutni csak úgy lehet, ha megmásszák a sziklát, ami nagyon veszélyes, csak néhányan próbálták meg. Tüzes Einarnak sikerült kimásznia, azonban visszatért a faluba. Az utolsó sziklacsúcsról lezuhant és súlyosan megsérült a lába, azóta Sánta Einarnak hívják.
A falubeliek Claire-t a tengerből mentik ki. Az öreg Alys veszi pártfogásába Claire-t. Alys ért a gyógyfüvekhez, segít a falu asszonyainak, mikor szülnek, s ő gyógyítja a falubelieket. Claire nem emlékszik másra, csak a nevére. Fél az állatoktól, még az egész kicsiktől is, mintha soha nem látott volna állatokat. Nem ismeri a színeket, sem az évszakokat. Viszont Claire tud írni, míg a falubeliek nem tudják, mi az a betű, azt sem, mi az az iskola.
Az egyik fiúnak, Magas Andrasnak megtetszik Claire. Az egyik asszony szülésénél Claire is segédkezik, s ekkor eszébe jut egy emlék, hogy neki is van gyereke, akit a hasát felvágva vettek ki belőle. A faluban híre megy, hogy Claire-nek gyereke volt, de férje nem, buja nőnek bélyegzik. Magas Andras többé rá sem néz, egy másik lányt vesz el. Claire nem bánja, nem érdekelte a fiú, nem akar férjhez menni. Sánta Einarral jó barátok lesznek.
Claire úgy dönt, hogy kimászik és megkeresi a gyerekét. Sánta Einar segít neki a felkészülésben a mászásra, sokat edz vele. Einar anyja a fia születésekor halt meg, ezért az apja mindig gyűlölte, úgy tartotta, Einar ölte meg az anyját. Az apja rosszul bánt vele, Einar ezért akart kimászni. Évekig készült rá. Claire-t is évekig edzi, míg végül úgy véli, a lány felkészült.
Claire útnak indul, eleinte jól halad, azonban egy madárfészek útját állja. A fiókákat védelmezi az anyjuk, megmarja Claire-t. A lány – hogy tovább tudjon menni – a mélybe taszítja a fészket. Végül sikeresen elér a csúcsra. Tudja, hogy ott egy férfi fogja várni, mert Einar elmesélte neki, hogy őt is egy férfi várta, mikor felért. Egy kialkudott ár ellenében a segítségét ajánlotta neki, de Einar nem kért belőle. Ezután a férfi egy bárddal félig levágta Einar mindkét lábát. Így Claire tudja, hogy neki igent kell mondania a férfi ajánlatára. A férfi, aki a Cseremester, hajlandó Claire-t elvinni a fiához, cserébe azonban a lány fiatalságát kéri. Claire belemegy.
Claire öreganyóként jut el Faluba, ahol messziről figyeli a fiát. Gabe a Fiúk Szállásán lakik, de gyakran találkozik Jonasszal, akit arról faggat, hogy mi lett az anyjával. Csónakot épít, a folyón neki akar indulni megkeresni az anyját. Jonas aggódik érte, tudja, hogy nem találhatja meg az anyját, mert Gabe is csak termék volt.
Jonasnak Kira a felesége, van két gyermekük. Már nem Jonas Falu vezetője, mert már jól mennek a dolgok, így lemondott a tisztségéről mások javára. Jonas úgy hiszi, Gabe-nek van valamilyen adottsága. Igaza is van, Gabe-nek a beleérzés képessége adatott meg, bele tud bújni mások bőrébe. A fiú azonban titkolja e képességét.
Gabe jóban volt Mattyvel, a fiú halála megviselte. Christopher is meghalt már, Matty mellé temették. Matty halála napján Falu lakói megváltoztak. Megszabadultak a szerencsegépektől, a Cseremestert kitiltották Faluból.
Claire nem fedte fel magát a fia előtt, nem akarta, hogy Gabe szégyellje, hogy vénasszony az anyja, nem akar teher lenni a számára. Az évek azonban gyorsan elteltek, Claire ráébred, hogy már nincs sok ideje hátra. Úgy dönt, Jonasnak mondja el a történetét. Jonas hisz neki, végül rá is ismer, az apja egyszer megmutatta neki Claire-t, ő volt a lány, aki néha játszott Gabe-bel.
Gabe vízre bocsátja a csónakját, az azonban rögtön süllyedni kezd. Gabe szégyenkezve a partra evickél vele. Jonas mesél Gabe-nek a régi cserepiacokról és a Cseremesterről. Elmondja neki, hogy a Cseremester a közelben van és Gabe-nek kell elpusztítania. Gabe elmeséli Kirának, hogy rendelkezik a beleérzés képességével. Beleérzi magát Kira fiának bőrébe, azt érezte, hogy nagyon szereti az anyja, Kira. S ettől Gabe eszébe jut, hogy valaki őt is szerette,mikor kisfiú volt, emlékszik Claire-re.

Jonas meglátogatja a haldokló Claire-t, majd hazamegy, s elmeséli Gabe-nek, hogy ki valójában Claire. Gabe,  ha nehezen is, de hisz neki. Gabe vállalja, hogy kiáll a Cseremesterrel szemben. A Cseremester alkut ajánl neki, előbb egy csónakot kínál neki, aztán azt, hogy az anyjával lehet. Gabe nem hajlandó üzletet kötni. Beleérzi magát a Cseremester helyzetébe. Érzi a gyűlöletét, a gonoszságát, a gyötrődését és a magányát. Rájön, hogy a Cseremester éhezik, az áldozatai sanyarú sorsa az, ami táplálja. Ezért elmeséli neki, hogy Einarnak jó élete van, hogy Claire, aki meg akarta találni a fiát, megtalálta, nem tudta tönkre tenni őket a Cseremester. Ettől a Cseremester elpusztul. Claire újra fiatal lesz, s boldogan várja, hogy láthassa a fiát.

Vélemény:
Szerintem ez a könyv alapvetően megismétlése a sorozat első kötetének, már ami Claire világának bemutatását illeti. Nyilván azért ugyanaz a világ és részben ugyanazok a szereplők, mert róluk volt  szó az első részben is. De akkor is hihetetlenül untam, hogy újra „fel kell fedeznem” egy világot, amit már ismerek.
Amiben különbözik az első kötettől, hogy itt Claire van a középpontban, lényegében piedesztálra emeli a könyv az anyai szeretetet. Az anyai szeretet soha nem múlik el, minden akadályt legyőz, egy anya bármilyen áldozatra kész a gyermekéért, stb. Ez persze szép és jó, de egy teljes könyvet pusztán ennek a mondanivalónak szentelni szerintem túlzás. Vagy mondhatnám úgy is: uncsi.

SPOILERES VÉLEMÉNY:
Nem értettem, hogy Claire hogy ölheti meg szemrebbenés nélkül egy madár fiókáit csak azért, mert az anyjuk védelmezi őket, s miatta Claire nem tudna kijutni a szirtről. Ha már az egész könyv az anyaság csodálatosságáról szól. Az állatok anyai ösztönei talán kevésbé becsesek? Az állatok kicsinyei kevesebbet érnek? Nem vagyok elvakult állatvédő, de teljesen fölösleges volt ez a fiókairtás, kitalálhatott volna bármi más akadályt is az írónő.
Nem értettem, hogy itt miért a tablettákat kiáltják ki az érzelemmentesség kizárólagos okának. Az első részben még úgy volt, hogy a pirulák csak a „bolydulás” (nemi érés) elfojtására szolgálnak. Ott azok a gyerekek is érzelemmentesek, akik még nem is szedik a tablettákat, tehát ott szerintem részben a nevelés, az érzelemmentes környezet hatására lesznek érzéketlenek az emberek. Itt viszont már kizárólag a tabik tehetnek róla. Érdekes változás.
Szintén érdekes változás, hogy Claire magától értetődően nevezi szeretetnek, amit a fia iránt érez, pedig az első kötetben óriási feneket kerítettek neki, hogy Jonas „szülei” nem ismerik a szeretet szó valódi jelentését, sőt Jonasen és az örökítőn kívül más se. De itt Caire magától tudja, hogy ez a szeretet. Megnéztem, nem fordítási hiba, az eredeti angol szövegben is így szerepel. („She would die, Claire realized, before she would give up the love she felt for her son.”)
A fentiek miatt úgy tűnik nekem, mintha az írónő részben elfelejtette volna, hogy az első kötetben mit írt, ezért Claire világa kicsit más, mint Jonasé – holott a kettő ugyanaz. Mivel a sorozat legerősebb darabjának én az első részt tartom, engem ez eléggé zavart.
Furcsa volt nekem ez a nagy anyai szeretet is, amit Claire érez Gabe iránt. Gyűlöl szülőanya lenni, mert a társadalmuk megveti a szülőanyai „hivatást”, emiatt szerintem Claire is megveti saját magát. Viszont a szülőanyaság „termékét” mégis feltétel nélkül szereti. Nekem ez elég fura volt, bár lehet mondani rá, hogy ezzel is az anyai szeretet mindenhatóságát prezentálja a könyv: a gyerekét akkor is szereti egy anya, ha gyűlöl anya lenni.
Nem volt világos nekem, hogy a Cseremester akkor most mi/ki? A 3. kötetben, a „Hírvivőben” az emberi kapzsiság megtestesülése volt, egy metafora. Itt viszont mintha valaki más lenne: szimplán egy gonosz lény, aki mások szenvedésében leli örömét. Ha ez valaki más vagy valami más, mint ami a Hírvivőben volt, akkor nem értem, miért nem lehetett egy új karaktert kitalálni a főgonosz szerepére? Csak azért, hogy kapcsolódjon a korábbi kötethez?
És ami a legjobban irritál: a sorozat kontinuitásának következetlensége. A 2. kötetnek a 3. rész valamilyen szinten folytatása volt, ez a 4. kötet pedig lezárja valamennyire a 3. könyvet. Viszont az 1. kötethez egyik folytatás sem kapcsolódik, az írónő abból átmentette Jonast és Gabe-et a későbbi kötetekbe, de az első részben nyitva hagyott számtalan kérdésre nem kapunk választ, így pl. nem tudjuk meg, hogy mi lett annak a kötetnek a többi szereplőjével. Ez számomra érthetetlen. Tudom, tudom, írói szabadság, meg egyébként sem kell mindent az olvasó szájába rágni, stb. De mivel – mint mondtam – én az első kötetet tartom a legjobbnak, ezért reméltem, hogy csak lesz végül ahhoz is valamilyen lezárás. Sajnálom, hogy ebben csalódnom kellett, s elismerem, hogy valószínűleg ez az elégedetlenségem is közrejátszott abban, hogy a sorozat későbbi darabjai eléggé lehúzós kritikát kaptak tőlem.

Tetszési index:
45%