Alice Munro – Drága élet (novelláskötet)

Nem vagyok nagy novellaolvasó, be is kell valljam, ezt a kötetet csak azért olvastam el, mert az írónője Nobel-díjat kapott.

Erről most nem is írnék olyan hosszú ajánlót, amilyet szoktam (előzmény, tartalom, vélemény, tetszési index), mert bevallom, annyira nem kötött le ez a könyv, hogy sokat bajlódjam a kritikám megírásával. Inkább csak néhány benyomást írnék le, mert így, hogy már több hete olvastam ezt a könyvet, már csak ennyi maradt meg bennem belőle.

Jelezném, hogy innentől az ajánló SPOILERES, egy novelláról szerintem elég nehéz úgy írni bármit is, hogy ne legyen az, mivel ezek elég rövid történetek.

A novellákban csak annyi a közös, hogy lányokról, nőkről szólnak, s van belőlük mindenféle: nő, aki félrelép, nő, akit elhagynak, lány, aki elszökik a szüleitől, hogy férjhez menjen, lány, akinek a testvére vízbe fullad, pedig ő megmenthetné, ha időben segítségért szaladna, nő, akitől elhidegül a testvére, nő, aki társra lelhetne, de ő is, meg a testi hibás férfi is túl bátortalanok hozzá, nő, aki egy házas férfi szeretője, s akit megzsarolnak ezzel, nő, aki időskori elbutulásban szenved, nő, aki azt hiszi, el akarják hagyni, s ezért inkább ő hagyja el a férfit, stb.

Persze hazugság lenne, ha azt mondanám, férfiakról nem szólnak e novellák, de még ha egy férfi életét is követi nyomon valamelyik novella, ott is a női szereplők a kimunkáltabbak, az érdekesebbek (szerintem).

Közös a novellákban, hogy semleges nézőpontból íródtak. Pedig van jó pár olyan történet köztük, ami emocionálisan túlfűtött lehetne, pl. elhagyás, megcsalás, testvér halála. De ezek mind tényszerűen vannak leírva, ami azt sugallja: ilyen az élet, ennyi, nem kell túldrámázni. Másrészt így többféleképpen is értelmezhetőek a novellák. Mondok rá pár példát.

A kötet legelső novellájában egy anya félrekufircol, s közben magára hagyja az alvó gyerekét. A numera után megy vissza a gyerekhez, az viszont eltűnt. Végül a gyerek előkerül, semmi baja. Itt a nő természetesen pánikba esik, mikor észreveszi, hogy a gyerek eltűnt, de még csak egy félmondattal sem kárhoztatja magát, hogy elvonult félredugni. Nekem eléggé magától értetődőnek tűnt, hogy itt a nő a hibás. De mivel a novellában semmi ilyen nincs kimondva, így nem kizárt egy olyan értelmezés sem, hogy a nőnek joga van félrelépni, ha úgy tartja kedve, ha a gyerek elveszik közben, az kellemetlen, de hát ilyen előfordulhatna máskor is, az anyukának egyszerűen nem kell ezért magát okolnia.

Egy másik novellában egy kislány vízbe fullad. Nem tud úszni, ezzel tisztában is van, ezért mielőtt beugrana a vízbe, szól a testvérének, hogy az szaladjon rögtön az anyjukért. Ő ezt nem teszi, a kislány vízbe fullad. A túlélő testvér sok időt tölt azzal, hogy azon töpreng, nővére miért ugorhatott a vízbe, meg azon, hogy ő vajon miért nem szaladt rögtön segítségért, de magát egy szóval sem hibáztatja a történtekért. Itt ez jelentheti azt, hogy az ember nem felelős más rossz döntéseiért, nem köteles azokat kijavítani, akkor sem, ha megteheti. De jelentheti azt is, hogy a kisgyerekek sok mindent fel se fognak, abból, ami körülöttük történik, vagy nem jól értelmezik, amit látnak, hallanak, s ezért – felnőtt fejjel nézve – sok hülyeséget csinálnak. De ezekért az ostobaságaikért nem felelősek, mivel fel sem fogják, hogy mit tesznek/nem tesznek, annak mi a következménye.

Az utolsó négy novella önéletrajzi ihletésű állítólag. Ezektől azt vártam, hogy személyesebbek lesznek, emocionálisabbak. Nos, ez az elvárásom nem teljesült. Nem csak személytelen volt a hangvétel, de ezek a történetek jóval unalmasabbak is voltak szerintem, mint a többi.

A legérzelmesebbnek az utolsó novella utolsó sorai bizonyultak: „Bizonyos dolgokra azt mondjuk, megbocsáthatatlanok, vagy hogy soha nem fogjuk megbocsátani magunknak. De megbocsátjuk – mást se teszünk.”

Talán erről szólt ez az egész novelláskötet: azért volt annyira személytelen, hogy mutassa, az önvád, vagy épp más hibáztatása teljesen értelmetlen, a dolgok megtörténnek, jobb túllépni rajtuk a rágódás helyett. Az élet elmúlik így is, úgy is, hát akkor legalább ne érezzük rosszul magunkat közben. Persze az is lehet, másról szólt, de nekem ez jött le belőle.