2018. február 27., kedd

John Cure – A fekete esernyős férfi


Tartalom:
1980-ban Dobogókőn egy magára hagyott gyereket találnak az erdőben. A kisfiú állami gondozásba kerül, ahol a nevelők legnagyobb döbbenetére furcsa dolgokat produkál: alvás közben lebeg az ágya felett, előre megjósolja a közeljövő eseményeit, valamint csupán az érintésével képes halott állatokat visszahozni az élők sorába. Aztán egy hideg, téli napon három öltönyös férfi elviszi magával.
2015-ben több magyar nagyvárosban ahogy a világ számos pontján különös hangokat lehet hallani. Az apokaliptikus hangról (Apokalipszis Harsonái) készült videók elárasztják az Internetet. A hangokat követően az esetek helyszínén minden alkalommal felbukkan egy titokzatos férfi, aki a legnagyobb melegben is fekete, jól szabott öltönyt és kalapot visel, kezében pedig egy fekete esernyőt tart. Azok, akik találkoztak vele, az arcvonásaira egyáltalán nem emlékeztek, de az feltűnt nekik, hogy a kortalannak tetsző, kifogástalan modorú és öltözetű férfi lábán mindig poros volt a cipő.
Egy kelet-magyarországi kisvárosban öt különös alak figyeli és elemzi titokban a város lakóit: Kristálygyerekeket keresnek. Egyik célpontjuk Szofi, a fiatal hobbifotós újságírólány, aki legjobb barátjának segítségével kutat a különös hangok után. Nyomozásuk során nem csak elfojtott, egymás iránti érzelmeikkel kell szembenézniük, de hamarosan üldözött vadként az életükért kell küzdeniük, mert egy távoli galaxis katonái, és a magyar titkosszolgálat is rájuk vadászik.
Elképzelhető, hogy idegen civilizációk titkos bázisai találhatók a Földön már az idők kezdete óta? Kik azok az elnyűtt ruhájú alakok, akik minden helyzetet pár lépéssel előttünk már ismernek? Akik érintésükkel vagy tekintetükkel képesek fájdalmat okozni, teljesen lebéníthatnak, és az emlékeinket is törölhetik?
És mi van akkor, ha a dinoszauruszokat elpusztító aszteroida egy űrhajó volt, és a Földön mi magunk vagyunk az idegenek?
A népszerű szerző, John Cure új regénye, izgalmakkal és különös eseményekkel teli misztikus sci-fi thriller, ami torkon ragadja, és egy pillanatra sem ereszti az olvasót.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Kicsit vegyesek az érzéseim ezzel a könyvvel kapcsolatban, de az biztos, hogy voltak benne hátborzongató részek. Ezek egyébként mind a gonosz űrlények főszereplésével játszódó jelenetek voltak. Aztán volt benne egy kis nyálas romantika is, amit azért úgy-ahogy, de el tudott adni nekem az író. Inkább volt aranyos Marcell és Szofi románca, mint gyomorforgató. (Kivéve a könyv legvégét, akkor egyértelműen átcsúszott az utóbbiba.) És ami a leginkább jellemzi ezt a regényt, az a pörgősség, akciódússág. Talán az eleje még nem annyira, de utána nagyon beindultak az események, tényleg izgalmas volt. És sokszor volt benne egy kis humor is, nem az a nyerítve röhögsz tőle típusú, de ettől még szerettem, jó, hogy volt benne. Ezek tetszettek a könyvben.
És akkor most az jön biza, hogy mi nem tetszett. Sajnos sokszor volt olyan, hogy egy szereplő az író szócsöve lett, vagyis szépen kifejtette a véleményét egy társadalmi kérdésről, aminek semmi köze nem volt az adott jelenethez. Így például a menekültekről vagy a védőoltást ellenzőkről kaphattunk egy kis fejtágítást. Nem tehetek róla, de a bagózós jeleneteknél (volt belőle minimum 33 a regényben) nevetgéltem magamban, hogy itt vajon miért nem fejti ki egyik szereplő sem, hogy a dohányzás tüdőrákot okozhat (a passzív dohányzás miatt nem is csak annak, aki a cigit szívja)? Esetleg mert az író dohányos? (Nem tudom, az-e, csak tipp.) Aztán még volt egy magyar, ámde mégis latin szerető típusú férfi szereplőnk (Marcell), aki annak ellenére hihetetlenül nagyra tartja a női nemet, hogy minden nap másik csajjal hentereg. Merthogy ő minden nőnek hihhhetetlenül ellenállhatatlan, mivel ő igazi férfi. Khmmmm… Szóval a sok írói kiszólás és Marci fiú erősen irritált. Sajnálom, ez van.
Aztán nagy adag misztikusság is volt ebben a könyvben. Esküszöm, próbáltam valamennyire komolyan venni, de nem ment. Ez nem a regény hibája, én a (z)űrlényes dolgokat egyáltalán nem tudom komolyan venni és kész. Ezért nem is nagyon olvasok ilyen jellegű könyveket, de emlékszem, egyszer olvastam egy X-aktás könyvet, abban egy inka rom alatt volt eltemetve egy idegen űrhajó, és én azt se tudtam komolyan venni. Persze az X-akták filmsorozattól gyerekként majd becsináltam (egyébként sanszos, hogy ha film készülne A fekete esernyős férfiból, akkor attól még így felnőtt fejjel is betojnék). Szóval filmen elmennek ezek a történetek, de könyvben nálam nagyon nem hatnak.
Egyébként, ha éppen csak egy kis misztikusság lett volna a regényben, teszem azt, csak a fekete esernyős férfinak vannak különös képességei, az még okés lett volna nálam (pl. az ilyesmi a Ragyogásban is tetszett), de itt voltak Földfoglaló űrlények, emberkeltetőt használó űrlények (ez amúgy nem túl eredeti ötlet, ld. Alien), voltak Csillaggyerekek, egy külön dimenzió a szellemeknek, meg emlegettek valami Parázst is, amiről csak nem tudtuk meg, hogy mi pontosan, és ez így nekem egyszerűen sok lett. És nem azért, mert azt hiszem, hogy a világegyetemben egyedül a Földön lehet élet. Sanszos, hogy van máshol is. Csak azt nem értem, hogy ha olyan fejlettek, hogy nagy távolságokra tudnak utazni az űrben, minek jönnének éppen mihozzánk? Meg amúgy is, a világűr végtelen, viszonylag kicsi az esélye, hogy ránk akadjanak, még ha esetleg akarnak is.
És volt még egy furcsa érzésem ezzel a könyvvel kapcsolatban: mintha ezt a misztikusságot az író maga sem gondolta volna túl komolyan. Mintha csak egy metafora lett volna arra, hogy „éljen a világbéke, a környezetvédelem és a mindenség”. Hiszen a Csillaggyerekek tulajdonképpen SPOILER: semmi látványosat nem csinálnak, csak az emberek összehozása lenne a feladatuk. A gonosz űrlények meg valahol kifejtették, hogy SPOILER: csak azért szállnak meg minket, mert annyira teszünk a Föld megóvására. Szóval ők a jelképei valaminek, nem ám igazi gonosz űrlények, meg Csillaggyerekek. Itt nekem átment kicsit ezotériába a könyv, és ezt valahogy még annyira sem tudtam értékelni, mintha misztikus lett volna.
És akkor kicsit a szereplőkről: többségük tetszett, mert volt egyéniségük, nem voltak egysíkúak. Marcellben sem az nem tetszett, hogy nem volt rendesen kidolgozott jelleme, hanem a jól felépített személyisége nem jött be. Illetve még Magyar Andrást nem értettem, hogy miért szenteli annak az életét, aminek, amikor Simont csak pár hónapig ismerte. De általában véve a karakterek azért elég jók voltak.
Összességében azt gondolom erről a regényről, hogy egy kicsit túl sokat akart fogni, s így végül keveset markolt. Lehetett volna egy pörgős, humoros, űrlényes thriller, de ő még pluszban le akart nyomni az olvasó torkán egy rakás világmegváltó gondolatot, és ez nekem nem jött be. Ettől még elég szórakoztató olvasmány volt, de ennél nekem nem adott többet. Nem is tudom, most kicsit gonosznak érzem magam – igen, olyannak, mint az űrlények –, hiszen a legtöbb könyv csak szórakoztatni akar (soknak még ez se megy), ez pedig akart még valami pluszt adni nekünk, hogy kicsit elgondolkodtasson, én meg erre itt lehúzom rendesen. Szóval akkor azt mondom így zárszóként: a szándékot értékelem, de ez így ebben a formában nekem nem tetszett, túl direkten és szájbarágósan akarta megmondani a tutit.
(Grátisz lenne még egy kérdésem, mert ezt a dolgot nagyon nem értettem. Mivel már a kérdésben is spoiler van, ha el akarjátok olvasni, jelöljétek ki a következő sorokat egérrel:
Marcell egy űrlénnyel szexel hatalmasat a könyvben??? De ez hogy lehet, mikor ezek az űrlények lélektelenek? Meg egyáltalán, honnan tudják, hogyan kell csinálni emberi alakban? És Marci fiúnak hogy nem tűnt fel semmi furcsa???
Oké, ez nem egy kérdés volt, hanem több, és inkább csak költőiek, de aki tud némi felvilágosítással szolgálni – mert esetleg űrlény-szexológus , annak megköszönöm.)

Tetszési index:
60%

2018. február 24., szombat

Máté Krisztina - Az első millióm

Tartalom:
Csak az első milliómról ne kérdezz, szokták mondani a gazdag emberek, jelezve, hogy meggazdagodni azért mégiscsak nehezebb, mint gazdagnak maradni. Pedig Máté Kriszta pontosan ezt teszi. Az első millióra kérdez rá, képletesen és valójában is, az első sikerekre, az üzleti élet sikerének titkára. Ezt teszi az RTL II-n látható népszerű tévéműsorában, és ezt teszi most, a könyvváltozatban is.
Mindezt egy olyan országban, ahol a gazdagság gyanús, a boldogság ellenszenves, a siker pedig sokszor - szégyen.
Holott a könyv szereplői is - mint például Árvai Péter (Prezi), Somlai-Fischer Ádám (Prezi), Gerendai Károly (Sziget), Jaksity György (Concorde), Ivánka Katalin (IVANKA Beton Design), Tipton Zakariás (Vinylize), Száraz István (WeLoveBudapest.com, WeLoveBalaton.com, VS.hu, Origo), Küllői Péter (Bátor Tábor) és Váradi József (WizzAir) - magyarok, és jobbára Magyarországon élnek. Nagyjából egy generáció tagjai, sokuk a startup világból emelkedett ki, felvilágosultak, tehetségesek, pontosan tudják, mit akarnak, és - őszinték.
Aki vállalta a szereplést, tudta, mire számíthat. Aki ebben a könyvben szerepel, nem a „rövidebb úton", sajátos privatizációból, gigantikus állami megrendelések révén vagy éppen maffiamódszerekkel gazdagodott meg. Ők a saját fejük után mentek, hittek a céljaikban, a módszereikben, és kitartóak voltak. Most sikeresek, gazdagok, és nem szégyellik annak a bizonyos első milliónak a történetét.
Máté Krisztina Az első millióm könyve a sikeres TV műsor alapján az adásokban elhangzottakon kívül, bővített tartalommal jelent meg könyvformában a 21. Század Kiadó gondozásában.
Az első millióm könyvben 33 sikeres magyar fiatal mondja el a sikerhez vezető útjukat:
Árvai Péter - Prezi
Gerendai Károly - Sziget
Ivánka Katalin - Ivánka Beton Design
Tipton Zakariás – Tipton szemművek
Zeitler Ádám - Milestone Intézet
Jaksity György - Concorde
Varga-Darabos Andrea - Manna natúrkozmetikumok
Horváth Eszter - Sugarshop
Geszti Péter – előadóművész, reklámszakember
Fehér Gyula - USTREAM
Küllői Péter - Bankár, Bátor Tábor
Dr. Meskó Bertalan - orvosi jövőkutató
Vinnai Balázs - IND Group
Varga Erika – Romani design
Váradi József - WizzAir
Minya Viktória – Hedonist parfümör
Géresi László – Hajtás Pajtás biciklifutár
Szalai Nóra - 5 Perc Angol nyelviskola
Ann Tuan - divattervező
Balogh Péter - NNG
Mészáros Zoltán - Snétberger Tehetségkutató Központ, VeszprémFest
Becsei Áron - Bexei Watches
Gerzsenyi András - Cukorka látványműhely és a Fekete kávézó
Matheidesz Réka - WAMP kitalálója
Bizsók Vajk - BIZSÓK Hangsugárzó Manufaktúra
Jakab Áron - Fruit of care
Váczi Rozi - Matyodesign.hu
Limbacher Tivadar - Ma este színház, Ma este koncert
Juhász Váczi Henriett - Souvenir Brands
Vidák László - Tisza Cipő, Menza étterem
Száraz István - WeLoveBudapest, WeLoveBalaton, ORIGO, VS.hu
Vida Ágnes - Kismamablog, Gazdagmami
Somlai-Fischer Ádám - Prezi
(Forrás: 21.szazadkiado.hu)

Vélemény:
Azzal kezdeném, hogy milyen jó érzés volt olvasnom a könyvben bemutatott emberek gondolatait. Hogy miért? Mert érződött rajtuk, hogy lelkesek, imádják a munkájukat, tudják mit akarnak elérni az életben. Mind újat és hasznosat akarnak alkotni és a legjobbak akarnak lenni a munkájukban. Jó tudni, hogy vannak még ilyen emberek.
A könyvnek nem célja megadni, hogy mi a kulcsa a sikeres vállalkozásnak, de azért vannak olyan tulajdonságok, körülmények, amik mindegyikükre vagy majdnem mindegyikükre igazak és valószínűleg van némi közük ahhoz, hogy ezek az emberek ilyen sikeressé tudtak válni.
Többségük mellett nagyon támogató családi környezet áll, emiatt ők nem görcsösök, mernek kockáztatni, elfogadják, hogy a kudarc is az élet része, nem veszik tragédiának, tanulni igyekeznek a hibáikból. Többségük élete korábbi szakaszában valamikor hosszabb időt töltött külföldön (ott dolgoztak vagy tanultak), tehát világot látott emberek, beszélnek angolul. Mind imádják a munkájukat, alkotni akarnak elsősorban, valami újat csinálni és jól csinálni, nem a pénz hajtja őket. Ki merik adni a kezükből a feladatokat, olyan embereket keresnek, akik jobbak, mint ők, megbíznak a kollégáikban, támaszkodnak rájuk, nem akarnak minden saját maguk megcsinálni (bár van köztük, aki azt állítja magáról, hogy kontrollmániás). Sokuknak küldetéstudata van, jobbá akarják tenni az emberek életét, Magyarországot, vagy akár a világot.
Szerintem mindenképpen érdemes elolvasni ezt a könyvet, mert különleges emberekről olvashatunk benne és megtudhatjuk, hogy vállalkozni lehet becsületesen is és meg is lehet élni belőle.
Hogy ne csak az interjúalanyokról írjak: Máté Kriszta őszinte érdeklődéssel beszélgetett a könyvben szereplő emberekkel, odafigyelt rájuk, többnyire érdekeseket kérdezett.
Volt azért néhány kisebb problémám is vele. Kicsit sokszor tette fel ugyanazokat a kérdéseket, néha még ugyanazzal az anekdotával is szemléltette a kérdését, ami egy idő után picit zavart. Persze azt érdekes volt olvasni, hogy ki mit felelt ugyanarra a kérdésre, sokszor nagyon hasonló válaszokat kaptunk, ami azt mutatta nekem, hogy a sikeres emberek szemléletmódjában, hátterében sok lehet a közös. Másik gondom, hogy néha kicsit elbeszélt egymás mellett interjúztató és interjúalany, de azért nem olyan mértékben, hogy az komolyan zavaró legyen. És végül nem tetszett, hogy milyen sokat emlegette a magyarországi viszonyokat, különösen hogy mindig pejoratív felhanggal tette. Mintha Magyarországon minden rossz lenne. Nem akarom homokba dugni a fejem, komoly problémái vannak ennek az országnak és a magyaroknak, de miért kellett ezt ennyire hangsúlyozni? Mert így a beszélgetőpartnerei még értékesebbnek tűntek? Számomra enélkül is azok lettek volna a személyiségük, intelligenciájuk miatt. Fölösleges volt őket azzal fényezni, hogy Magyarországot és általában a magyar embereket lehordta mindennek.
De ettől még ez egy jó interjúkötet, nagyon ajánlom mindenkinek!

Tetszési index:
93%

2018. február 12., hétfő

J. Goldenlane - Pokoli balhé (Isteni balhé 2.)

Tartalom:
Majd miután győztesen visszatértek az isteni küldetésből, összeházasodtak, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Ez a történet itt kezdődik.
Mert kihez is tartozik az a lovas, páncélos, baromira nagy pallost forgató kísértet, aki rettegésben tartja a környéket? Nyilvánvalóan Q al Aquim az, Wareen várának ura, akit féltestvére orvul meggyilkolt. E tényt mindössze felesége, Thani vitatja, aki miután botrányt csap a saját temetésén, nekilát, hogy megfejtse a titkot, és mellesleg közben várat foglal, házasodik, titokzatos aranymedálokat gyűjt, kísértetet idéz, párszor még meghal, és végül persze megoldja a rejtélyt.
Az Isteni balhé hősei, a rettenthetetlen lovag Q al Aquim, és immár a várúrnő korántsem egyszerű szerepében szélhámoskodó Thani ismét kitesznek magukért, hát reszkessen, aki szembe mer szállni velük!
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Tavaly áprilisban már nekifutottam egyszer ennek a könyvnek, de akkor csak kb. a harmadáig jutottam. Amennyire emlékszem, az volt a félbehagyás oka, hogy Thani nyegle stílusából elegem lett, meg - a könyvtől független okokból - akkor éppen nem annyira volt hangulatom egy humoros, kalandregény jellegű fantasyhez. Most viszont kedvet kaptam hozzá, ezért nekikezdtem újfent és három nap alatt végig is pörgettem a könyvet.
Kezdeném azzal, hogy mi okozott nagy csalódást: az, hogy - bár a szereplők sokszor felemlegetik szegényt - nem tudjuk meg, mi lett a sorsa az előző részben majdnem megölt sárkánynak, Daalnak. De azért próbáltam figyelmen kívül hagyni ezt a hiányérzetemet olvasás közben, és így végül is elég jól szórakoztam. A leosztás ugyanaz volt, mint az Isteni balhéban: Q tökéletes és hősies volt, Thani meg hebehurgya és bajkeverő, s ez a dinamika itt is olyan jól működött, mint az első részben. Nem tagadom, Thani még mindig irritált egy kicsit, például nem értettem, hogyan lehet benne olyan marhára biztos, hogy se neki, se Q-nak nem eshet baja soha, akármekkora pácba is keverednek. De itt legalább már előfordult vele néha, hogy mással is törődött, nem csak saját magával, ezért kicsit szimpatikusabb volt, mint az első részben. Viszont a hülye libás beszédstílusa és hogy folyton hazudozott, ha kellett, ha nem, olykor sok volt nekem.
A happy end nem volt váratlan, de azért egy kis "meglepit" így is kapunk a regény utolsó oldalalain, aminek fényében kicsit értetlenül állok azelőtt, hogy a sorozatnak nincs folytatása. Összességében egy vicces, pörgős, kalandos és szórakoztató könyv volt, kikapcsolódásra tökéletes. (De azért még mindig a Farkastestvér a kedvencem az írónőtől.)

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
Ebben a könyvben majdnem az első oldalon kiderül, hogy ki Thani istene, mivel Misthez fohászkodik. Nem értem, hogy ha itt ez ilyen gyorsan kiderül, akkor miért volt olyan nagy titok az Isteni balhéban? És ráadásul az, hogy Mist Thani istene, nem jelentette azt, hogy a lány fekete boszorkány lenne (holott az első rész végig azt sejtette, hogy ha Mist az istene, akkor tuti fekete boszorkány). Merthogy Thani nem tudott varázsolni... Jó, a könyv végén idétlenkedett kicsit, próbálta megidézni Q ősapját, de nem sikerült neki. Szóval nem értettem, hogy miért kerítettek az első részben akkora feneket annak, hogy ki Thani istene. Mist az, de ennek semmi jelentősége nem volt a könyvben...
A könyv vége elég meglepő volt, kiderült ugyanis, hogy Thani állapotos. Bár ezt Q-val csak virágnyelven közölte, így neki ez még nem esett le a regény végéig, de Q-n kívül alighanem mindenkinek egyértelmű volt a szitu. Kíváncsi lennék, hogy Thani milyen anya lesz. Valahogy nem hiszem, hogy benőne tőle a feje lágya, de ki tudja... Érdekelne, az írónő hogyan tudná folytatni ezt a történetet, szerintem nem lenne egyszerű dolga vele.
Így utólag nem értem a könyv címét sem. Ugyanis bár istenek vannak a regényben, de pokol vagy mennyország nincs. Viszont ott volt Q ősapja, aki kísértet volt elvileg. Ugyanakkor az ősapa holtteste eltűnt a sírjából, amikor kísérteni kezdett. Ezt mondjuk nem teljesen értettem, hogy ha a kísértet testetlen, akkor hova tűnt a hulla... Egyébként az sem volt világos nekem, hogy honnan szerzett magának az ősapa egy kísértetlovat... No mindegy. A lényeg az, hogy pokol vagy a pokol létére utaló bármilyen jel nem volt a könyvben. Így a címet max. az indokolja, hogy jól hangzik, jól passzol az Isteni balhéhoz.

Tetszési index:
78%

2018. február 9., péntek

Amanda Quick - Alibi jegyesség

Tartalom:
Amity Doncaster kisasszony izgalmas kalandokon edződött, magányos világutazó, aki megszokta a kihívásokat. Benedict Stanbridge a technika szerelmese, ám ezúttal titkok őrzőjeként, a Korona szolgálatában is kipróbálja magát.
A véletlen úgy hozza, hogy Amity megmenti Benedict életét és egy óceánjáró hajón hazafelé tartva gondosan ápolja is a férfit. Mire New Yorkba érnek, barátokként válnak el egymástól, ám a hajón kettesben eltöltött idő a társasági pletykák, sőt, egy őrült sorozatgyilkos célpontjává teszik a lányt. Az első támadást megússza ugyan élve, de a szörnyeteg, akit a sajtó csak Vőlegényként emleget, és akinek rendre "rossz hírű" nők esnek áldozatául, nem tesz le gyilkos szándékáról. Benedict, hogy védelmezni tudja a lányt, bejelenti eljegyzésüket.
A "jegyesek" egyesítik erőiket, hogy véget vethessenek a Vőlegény rémuralmának, ám miközben a kiszámíthatatlan bűnözővel való összecsapásra készülnek, olyan érzésekkel szembesülnek, amelyek elől nincs hová menekülniük...
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Igen erős déjà vu érzésem volt e könyv olvasása közben. Ugyanis ez a regény sok szempontból nagyon hasonló volt ahhoz az egyetlen könyvhöz, amit eddig az írónőtől olvastam, a "Menyasszonyt bérelnék!"-hez. Itt is áljegyességet kötöttek a főszereplők, a női főszereplő itt is elég karakán teremtés volt, a férfi főszereplő itt is gazdag, partiképes agglegény volt, itt is közösen nyomoztak egy őrült gyilkos után és itt is egy csodafegyver megszerzése körül forgott a cselekmény. De ennél lényegtelenebb dolgokban is sok egyezés volt a két könyv között: például a férfi főszereplőt korábbi jegyese itt is elhagyta, a női főszereplő pedig szexuálisan tapasztalatlan volt (persze csak addig, míg a férfi főszereplő karjaiba nem omlott).
Lehet, hogy csak nekem sikerült véletlenül beválasztanom két olyan könyvet az írónőtől, amik ilyen sok mindenben egyeznek, de ezek alapján nekem bizony most az a benyomásom, hogy az írónőnek nincs túl nagy fantáziája, hiszen ugyanazt a könyvet képes volt megírni kétszer is. Kivettem a könyvtárból még egy harmadik regényt is tőle, azzal még esetleg próbát teszek, de ha abban is ugyanaz van, mint ezekben, akkor részemről több Amanda Quick könyvet tuti nem fogok olvasni.
A nyelvezete egyébként ennek a regénynek is választékos volt, a szereplők itt is sokszor szellemesen társalogtak, szóval alapvetően szórakoztató volt, csak ne lett volna végig az az érzésem közben, hogy de én ezt már olvastam...

Tetszési index:
60%

2018. február 7., szerda

Francis Scott Fitzgerald - A nagy Gatsby

Tartalom:
F. Scott Fitzgerald világhírű regénye az 1920-as évek Amerikájának felszínesen csillogó világába vezeti az olvasót. Főhőse, a titokzatos Mr. Gatsby a társasági élet elismert alakjává válik, sikeres, körülrajongott személy. Estélyeinek látványos fényűzése rejtélyes múltat takar, eltitkolt, lassanként feltáruló érzelmekkel és vágyakkal. De mire vezethet az álmok kergetése ebben az önáltató és képmutató világban?
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
A DiCaprióval készült filmet láttam valamikor és bevallom, én azt nem nagyon tudtam hova tenni. Olyan kérdések merültek fel bennem, mint például hogy nekem ezt romantikusnak kéne találnom? Vagy szomorúnak? Vagy szimpatizálnom kéne bármelyik szereplővel? Egyik sem ment. Azóta terveztem, hogy elolvasom a regényt egyszer, hátha abból sikerül rájönnöm, hogy mi akar lenni a mondanivalója ennek a sztorinak.
Nos, belőlem a könyvnek se nagyon sikerült semmilyen érzelmet kifacsarnia, de végül arra jutottam, hogy ez nem is baj. Egyik szereplő sem volt igazán szimpatikus, egyikkel sem tudtam együttérezni és ebből adódóan nem nagyon hatott meg, bármit is csináltak (a cselekményt már amúgy is ismertem a filmből).
Mindegyik szereplő elég kétszínű alak, felszínesek, önzők és még talán azt is mondhatom, buták. Nekem nagyon furcsa volt, hogy a történet elbeszélője, Nick Carraway jelen lehetett Gatsby és más szereplők igen intim pillanatainál, mert azok ragaszkodtak ahhoz, hogy végignézze ezeket. A cselekmény is elég szürreális volt egyébként. Értem én, hogy ebben a könyvben a társadalomkritika a lényeg, nem az életszerű cselekményszövés, de hát akkor is.
Az üresség és hiábavalóság életérzését azonban kiválóan adta át a regény. Fő mondanivalója pedig az volt számomra, hogy az emberek jellemzően kétszínűek és megbízhatatlanok. Ha sikerült volna a könyvnek valami érzelmet kiváltani belőlem, akkor az alighanem a lehangoltság lett volna. De szerencsére nem sikerült.

Tetszési index:
65%

2018. február 4., vasárnap

Jenny Colgan - Piciny Csodák péksége (Piciny Csodák péksége 1.)

Tartalom:
Polly és Chris már hét éve együtt élnek, de kapcsolatuk válságba kerül. Chris visszaköltözik az anyjához, Polly pedig kiadó lakást keres. A hirdetések közt akad egy romantikusan csábító; egy apró szigeten álló házikó, ahová csak apálykor lehet eljutni autóval. Barátnője hiába próbálja lebeszélni az őrült tervről, Polly hajthatatlan.
A kikötőfal fölött álló ház igencsak rozoga állapotban várja új gazdáját, és a barátságtalan helyiektől vásárolt ehetetlen péksütemény sem segít Polly hangulatán. Késő este süt néhány cipót, amiből hajnalban visz a halászoknak. A faluban hamar híre megy Polly süteményeinek, így a lány új barátokra, különc hódolókra no meg esküdt ellenségekre tesz szert, és ki tudja, talán a szívvel-lélekkel sütött finomságok őt is megváltoztatják, hogy képes legyen újra bízni és szeretni.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Ez a könyv a fülszövege alapján (fiatal nő Isten háta mögötti helyre költözik, ahol finomságok sütésével kedvelteti meg magát a helyiekkel, de ellenségei is lesznek) kissé a Csokoládé c. regény koppintásának tűnt, de úgy voltam vele, hogy édességekről olvasni jó dolog (bár enni még jobb) és valami könnyedebb olvasmányra vágytam, szóval kikölcsönöztem a könyvtárból és elég gyorsan el is olvastam.
Elég vegyesek az érzéseim ezzel a könyvvel kapcsolatban. Volt egy komolyabb oldala is, ami alapján elgondolkodhatunk olyan kérdéseken például, hogy mennyire érdemes feladnunk magunkat a párunkért, lehet-e újrakezdeni nulláról, és boldogok lehetünk-e, ha olyan életet választunk, ami nem felel meg a környezetünk elvárásainak, s tulajdonképpen annak se, amit mi magunk is elvártunk az életünktől még nem is olyan régen. És emellett volt egy könnyed oldala, amiben Polly kenyeret sütött, vagy a lundáját (ez egy tengeri madár), Neilt nevelgette, vagy a halászokat etette, vagy a barátnőjével, Kerensával poénkodott vagy épp bulizott. Összességében alapvetően pozitív hangulata volt a regénynek, ami miatt többnyire jól esett olvasni.
Szóval ez a könyv lehetett volna érdekes elegye komolynak és könnyednek, s az is volt tulajdonképpen. Engem csak egy valami zavart benne: hogy a szereplők sokszor teljesen érthetetlenül viselkedtek. A végén pedig giccsbe és nyálba fulladt a sztori nálam, pedig az eleje jól indult, egészen életszerű volt. Nem kellett volna ennyire durván erőltetni a nagyon romantikus, nagyon boldog véget szerintem. Bár így legalább azok, akik tényleg csak egy laza, romantikus olvasmányra vágynak, elégedettek lehetnek a könyv végeztével.
Összességében azért ez a könyv mélyebb és elgondolkodtatóbb volt, mint az átlag romantikus regény, de a sok következetlen viselkedésű, gyakran nevetséges szereplő miatt végeredményben nem érdemes túl komolyan venni. Azt hiszem, az írónő szándéka sem az volt, hogy nagyon komolyan vegyük, mert akkor nem írt volna ennyi fura alakot a könyvébe.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
A könyv hangulata azért volt alapvetően pozitív, mert Polly - ha olykor rosszkedvű volt is - sosem merült el mélyen az önsajnálatban, hanem próbálta a legjobbat kihozni a helyzetéből. Ezt eléggé bírtam benne.
Ugyanakkor Polly és sok más szereplő viselkedése is elég következetlen vagy szimplán fura volt, ami engem egy idő után már zavart. Végigvenném az összes fontosabb karaktert ebből a szempontból.
Polly: Ő egy elég okos csaj, aki tisztában volt vele, hogy a barátjával, Chris-szel vezetett közös vállalkozásuk halálra van ítélve. Ennek ellenére hagyta, hogy Chris csődbe vigye nem csak a vállalkozást, de őket magukat is. És a végén még csak nem is balhézott vele emiatt, hanem neki kellett sajnálnia Christ... Tudom, a szerelem teljesen hülyévé tesz, ezt érzem egyedüli "ésszerű" magyarázatnak arra, hogy miként történhetett ez meg Pollyval. Viszont ezt követően nagyon ügyesen hozta ki a maximumot sanyarú anyagi helyzetéből, úgyhogy alapvetően kedveltem őt.
Ami kevésbé tetszett benne, az az volt, hogy egy darabig hol azt mondogatta, hogy utálja az új életét Mount Polbearne-ben, hol azt, hogy szereti, attól függően, hogy éppen kivel beszélt, vagy épp milyen hangulata volt. Persze értem, hogy az irodai munka után a pék mesterség kemény meló volt neki és az új környezetet is szoknia kellett, de azért nem kellett volna ennyire szélkakasnak lennie. Mindenkinek úgy nyilatkozott Mount Polbearne-ról, ahogy a beszélgetőtársa elvárta.
Tarnie: Én őt eleinte idősebb úrnak gondoltam (talán mert az egyik halászhajó kapitánya volt), és ezért azt gondoltam, hogy kb. atyai jóindulatból segít csak Pollynak. Így aztán nagyon furán éreztem magam, mikor kiderült, hogy Tarnie olyan korú, mint Polly és rá is hajtott a lányra. Össze is jöttek egy csöppet. De mondom, oké, legyen. Viszont végül kiderült, hogy Tarnie nős... Nem értettem, hogy egy ilyen aprócska közösségben ez hogyhogy nem derült ki hamarabb Polly számára. Miért nem mondta neki senki? Tarnie mit gondolhatott, hogy soha nem fog kiderülni, hogy nős? Vagy tudta, hogy lebukik, csak szórakozni akart egy kicsit előtte Pollyval? De nem tűnt ilyen nőkkel szórakozós típusnak. Akkor beleszeretett Pollyba? Ez sem lehet, mert - miután lebukott - simán tudta hanyagolni Pollyt, ha a lány nem megy oda hozzá, lehet, hogy soha nem tisztázzák a dolgokat. Szóval nagyon nem értettem, hogy Tarnie miért játszott Polly érzéseivel. Így - bár eleinte szimpi volt nekem - a könyv jelentős részében nem kedveltem Tarnie-t. (De azért azt túlzásnak éreztem az írónő részéről, hogy a férfinak vezeklésképpen meg kellett halnia.)
Huckle: Benne azt nem értettem, hogy bár okos, jó kiállású fickónak tűnt, mégis mindig ötletszerűen sodródott az eseményekkel. Elhagyta a barátnője, ezért elköltözött Savannah-ból Mount Polbearne-be és ott méhészetet hozott létre. A nagy szerelmi csalódása miatt sokáig nem akar összejönni Pollyval, viszont mikor végül rászánja magát, hogy megcsókolja a lányt, teljesen kiakad azon, hogy Polly nem omlik rögtön a karjaiba. Ezért hazamenekül Savannah-ba. Aztán Reuben és Kerensa esküvőjén tisztázzák Pollyval az érzéseiket, ekkor viszont Huckle azt várná el, hogy Polly menjen vele Savannah-ba. Mikor erre Polly nem hajlandó, egy darabig még tartják a kapcsolatot, de Huckle végül szakítana a lánnyal. Azonban megtudja, hogy távollétében Polly gondozta a méheit és ettől meggondolja magát! Rögvest feladja az életét Savannah-ban és Mount Polbearne-be megy. Szóval Huckle szerintem teljesen ostoba okokból hozott meg lényeges döntéseket. Nem mondom, hogy rosszul döntött, mikor visszament Pollyhoz, de komolyan a méhei voltak perdöntőek ebben a kérdésben??? Nem pedig az, hogy mondjuk szereti Pollyt...
Reuben: Ő szerintem szándékosan volt nevetséges, de aranyos figura. Pökhendi, hencegő multimilliomos, de legbelül egy jólelkű gyerek. A Star Wars-os esküvőjük Kerensával viszont már megfeküdte a gyomrom, nekem az nagyon giccses és gejl és fúj volt. Sajnálom.
Kerensa: Eleinte ő tűnt a józan gondolkodású barátnőnek Polly oldalán. A megfontolt befektetési tanácsadó, akinek azért van humora és kiáll a barátnője mellett a nehéz helyzetekben is. Aztán összejöttek Reubennel és ezzel annyi lett a megfontolt nőnek. Nem értettem, hogy ez hogy történhetett meg. Bár tény, hogy Reubennel jó befektetési döntést hozott, mivel elég pénzes pasi...
Neil: Ő volt a cukiság faktor a könyvben, egy lunda, aki kutyaként ragaszkodott Pollyhoz. Polly simogatta őt (egy madarat!), Neil a lundamenhelyről is visszatalált Pollyhoz, tisztára, mint Lessie... Nekem ez teljesen hihetetlen volt, könyörgöm, ez csak egy madár, azok nem viselkednek így, nem kötődnek ennyire az emberhez.
Mrs. Manse: A fülszövegben emlegetett "esküdt ellenségek" volt ő egy személyben. Polly a kenyérsütésével Mrs. Manse pékségével konkurált, ami miatt az idős hölgy megorrolt rá. Csak azt nem értettem, miért, hiszen a könyv végén kiderült, hogy Mrs. Manse valójában utált pék lenni, örömmel hagyta Pollyra a pékség üzemeltetését. Szóval az ő viselkedése is elég következetlen volt számomra. Azt is nagyon eltúlzottnak találtam, hogy sok év után sem tudta feldolgozni a férje és fia halálát (egy viharban vesztek oda) és kijárt éjjelente a tengerpartra hazavárni őket...

Tetszési index:
79%