Előzmények:
Sok éve olvastam először ezt a könyvet, és azt
hiszem, ez volt az első krimim Agatha Christie-től. Sok másikat is elolvastam
később, de nem találtam olyat, ami annyira jó lett volna, mint ez.
Tartalom:
Tíz egymásnak ismeretlen ember meghívást kap
egy pazar villába. A villa egy sziklás, elhagyatott szigeten áll, amely sziget
néger fejhez hasonlít, arról kapta a nevét is. A villa titokzatos
tulajdonosáról mindenféle pletykák keringenek. A vendégek, bár valamennyiük
múltjában van valami, amit legszívesebben elfelejtenének, reménykedve és
örömmel érkeznek meg egy pompás nyári estén a sziklás öbölbe. A tulajdonos
azonban nincs sehol. A felhőtlennek ígérkező napokat egyre félelmetesebb
események árnyékolják be. A sziget látogatóit a különös fordulatok hatására
hatalmába keríti a rettegés. Tízen érkeznek. Hányan távoznak? (Forrás:
libri.hu)
Vélemény:
Ez a legjobb krimi, amit valaha olvastam. Ezzel
be is fejezhetném ezt a kritikát, de nem! El akarom mondani, hogy mitől olyan
jó.
Először: Szerintem a könyv olvasása közben
kitalálhatatlan, hogy ki a gyilkos, de az olvasása után mégis már evidensnek
tartjuk, hogy tényleg, csak ő lehetett, hogy nem jöttem rá??? De ez elég sok
Agatha Christie könyvre igaz, önmagában ettől még nem lenne nálam ez a legjobb
krimi.
Egyébként most, hogy már másodjára olvastam a
könyvet és emlékeztem rá, hogy ki a gyilkos, azon agyaltam olvasás közben, hogy
úgy, hogy tudom, ki a tettes, és felismertem minden kis jelet, ami a gyilkos
kilétére utalt, vajon egyértelműen kitalálhatónak tartom-e a tettes személyét.
És a válasz az, hogy nem! Sokszor sejthető, hogy ő az, de sokszor sejthető egy
csomó más emberről is, hogy ő az. És aztán van olyan helyzet is, amikor
biztosak vagyunk benne, hogy nem az a tettes, aki az, hanem valaki másnak kell
lennie. Szóval értitek… Káosz a köbön.
Másodszor: A szereplők jól eltaláltak,
hihetőek – ez nem mindig jellemző az írónő könyveire. Mindegyikük jelleme más, és
mindegyikükben van valamilyen kisebb vagy nagyobb hiba, ami miatt én – mikor
először olvastam a könyvet – egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy melyikük
lehet a gyilkos, mert tulajdonképpen lehetne bármelyikük. Kiderül, hogy a
teljesen hétköznapi, átlagos, kedves embereknek is lehetnek olyan mocskos kis
titkaik, hogy feláll tőle a hátunkon a szőr. Szóval nagyon jók a karakterek.
Harmadszor: A tíz kicsi négeres mondóka
mintájára gyilkolászás egyszerűen iszonyat nagy ötlet. Az ember folyton
visszalapoz olvasás közben a mondókához és azt találgatja, hogy fog fűbe
harapni a következő áldozat, és vajon ki lesz az.
Negyedszer: Az ember nem tudja eldönteni
olvasás közben, hogy minek szurkoljon, annak, hogy a „tíz kicsi néger” mind
pusztuljon vagy annak, hogy azért maradjon közülük túlélő. Én a magam részéről
nem nagyon sajnáltam őket. És az érdekes színfolt egy krimiben, ha valamennyire
a gyilkosnak szurkolunk.
Ötödször: Egy szigeten játszódik majdnem az
egész könyv, ami remek helyszín ahhoz, hogy a hisztéria és káosz
elszabadulhasson, az olvasó pedig majd’ betojhasson a félelemtől. Szerintem az
írónő kicsit jobban is kiaknázhatta volna a helyszínben rejlő lehetőségeket,
lehetett volna még ideglelősebb a végeredmény (ld. pl. Viharsziget), de azért
így is elég ütős.
Van még pár érvem, hogy miért tök jó ez a
könyv, de ezek már spoileres meglátások, úgyhogy folyt. köv. lentebb.
SPOILERES VÉLEMÉNY: (A
megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)
Hatodszor: Ebben a könyvben nem csak
gyilkosság történik, hanem a gyilkos előbb megálgyilkolja magát (de él), majd a
könyv végén valójában is öngyilkos lesz, de úgy, hogy az gyilkosságnak tűnik.
Zseniális!
Hetedszer: Kiderül, hogy a bíró a tettes,
valaki, akinek szakmájából kifolyólag a bűn üldözése lenne a feladata. Maga a
bírói hivatás azért létezik, hogy elkerüljük az önbíráskodást, s erre valaki,
aki egész életét erre a hivatásra tette fel, nekiáll önbíráskodni! Ez
arcul köpése a saját életének, de a bíróban ez, úgy tűnik, fel sem merül. Sőt,
egészen durva magyarázatot ad arra, hogy miért tette, amit tett.
Lehetne magyarázat a tetteire az, hogy a
sokévi bíráskodás alatt látta, hogy a bűnözők közül milyen kevés kerül börtönbe,
s az emiatti frusztrációja meg a halálos betegsége miatti
depressziója/elmebaja/világmegváltási vágya együttesen vezet ahhoz, amiket
tesz. Ez egy esendő, emberi, érthető, s valamennyire szimpatikus magyarázat
lenne a cselekedeteire (vagyis a gyilkosságokra).
De az ő magyarázata nem ez. Hanem az, hogy ő
mindig is gyilkolni vágyott, amitől csak igazságérzete tartotta vissza. Vagyis
a bíró tulajdonképpen pszichopata. S mivel haldoklik, szükségét érzi, hogy kiélje
ezt a vágyát mielőtt meghal. De hogy ne olyan gyilkos legyen, mint azok, akiket
ő maga elítélt, csak olyanokat öl, akiket bűnösnek tart (s valóban azok is). De
ettől még ő is csak egy pszichopata. Korábban azt írtam, hogy a gyilkosnak
szurkolunk ebben a könyvben, azonban a végére kiderül, hogy senki sem érdemli
meg, hogy szurkoljunk neki.
Nyolcadszor: Sőt, a könyv tanulsága az, hogy
mindenki potenciális pszichopata. A könyv szereplői mind gyilkosok, pedig ha az
utcán találkoznánk velük, teljesen ártalmatlan embereknek látnánk őket. Ez azt
sejteti, hogy mindenkiben lakik egy szörny, mi is képesek lehetünk olyasmire,
mint ők. A bíró sem különb náluk, de a könyv végén azt hihetjük, hogy mi sem
vagyunk azok.
Kilencedszer: A könyvben mindenki gyilkos és
áldozat is. Így tulajdonképpen mindenki elnyeri méltó büntetését. Még maga a
bíró is, hiszen ő is meghal, bár ő önszántából.
Tizedszer: Ennyi mindent tud ez a könyv (ld.
fentebb) és mégis milyen rövid. Ez egy tömör remekmű.
Tetszési index:
98%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése