Tommy Wallach – Kösz, hogy... - Egy első és utolsó szerelem különös története

Előzmények:

Az e havi Mini-könyvklubos olvasmányunk ez a mű, bevallom, korábban nem hallottam róla, és valószínűleg soha az életben el nem olvasom, ha nem szavazzuk meg könyvklubos olvasásra (én is szavaztam rá egyébként).

Tartalom:

Parker Santé ajkát már öt éve egyetlen szó sem hagyta el. Miközben osztálytársai fényes jövőjüket tervezgetik, ő csak sodródik, szállodákban bámészkodva üti el az idejét, a vendégeket figyeli. Amikor azonban megismerkedik Zelda Tothtal, egy ezüsthajú lánnyal, aki állítása szerint jóval idősebb, mint amennyinek kinéz, a fiú ráébred arra, hogy talán mégis van a világban néhány dolog, amiért érdemes élni.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Azzal kezdeném, hogy olyannal eddig nem nagyon találkoztam, hogy egy könyv a címével lespoilerezné saját magát – hát ez azt teszi. Ennél többet erről nem is mondanék itt, mert aztán még én is spoilereznék a végén. (Legfeljebb még annyit, hogy ennek ellenére nem volt teljesen kiszámítható a könyv vége, én legalábbis kicsit más lezárásra számítottam. No de ezt már tényleg a spoileres véleményemben fejtem ki.)

De akkor a lényegre térve: milyen is volt ez a könyv? Jó, legalábbis nekem tényleg nagyon tetszett. És azt hiszem, elsősorban nem a nagy életbölcsességei miatt jött be nekem (bár volt benne az is bőven), hanem a szerethető karakterei és a humora miatt. Egyik szereplő jelleme sem volt makulátlan, sőt, de az az elfogadás, amivel egymáshoz viszonyultak, megmelengette az ember szívét. Voltak persze összezördüléseik is, de meg tudtak bocsátani egymásnak.

Tetszettek a mókás fejezetcímek, tetszett Parker három kis meséje, és tetszett, hogy könnyed és elgondolkodtató is volt egyszerre ez a könyv. Szóval tetszett az egész, úgy, ahogy volt.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)

Muszáj megemlítenem, hogy elég sok hasonlóságot fedeztem fel e könyv és a „Mielőtt megismertelek” című regény közt. (Most szólok, hogy a továbbiakban azzal a könyvvel kapcsolatban is spoilerezni fogok.) Mindkét könyvben van egy szereplő, aki megrekedt az életében, pedig sok mindent elérhetne, ha akarna, s van egy másik karakter, aki pedig vezetgetni akarja az előbb említett elveszett lelket, egyúttal magával viszont végezni akar. A gyámolításra szoruló fél itt Parker (amott Lou), a meghalni vágyó, adakozó lélek pedig Zelda (amoda Will). Még a végkifejlet is ugyanaz a két könyvben, a meghalni vágyó meghal, a páros másik fele pedig új életet kezd.

Ugyanakkor mégis nagyon más volt a hangulata ennek a könyvnek, s bevallom, én ezt jobban szerettem, mint a „Mielőtt megismertelek”-et. Ellentétben Will-lel, Zelda nem akarta folyton kioktatni Parkert (bár egyszer a könyv vége felé megteszi). Ő alapvetően azért van a fiúval, hogy ő maga jobban érezze magát, de azért törődik Parkerrel is, terelgeti kicsit.

Zelda öngyilkosságának más volt az oka, mint Willének. Zelda túl sokat látott a világból, már semmi újat, értékeset nem tudott látni benne (épp elvesztette a férjét), Will baja viszont az volt, hogy kerekesszékben már túl keveset kaphatott volna csak a világból. Ha összetalálkoztak volna, Will valószínűleg ki is oktatta volna Zeldát, hogy idióta, amiért meg akar halni, míg Zelda elfogadta volna Will döntését arról, hogy öngyilkos lesz. Zelda szerintem sokkal toleránsabb személyiség volt, mint Will.

A kis enyveskezű Parker is szimpatikus tudott maradni, és nem csak a sanyarú sorsa (apja elvesztése, alkoholista anyja és némasága) miatt. Önkritikus volt és vicces. Nem sajnáltatta magát, sőt a könyv elején gyakorlatilag emberkerülő. Nálam nem rontott a megítélésén az sem, hogy tolvaj, de valószínűleg azért, mert nem lopott el komoly értékeket. (Persze tudom, hogy Zelda pénzkötegét kis híján lenyúlta a könyv elején, s vissza sem azért adta neki, mert megbánta a dolgot, hanem mert félt, hogy a lány feljelenti, hiszen ott felejtette a füzetét, rajta a nevével és az e-mail címével.) Szóval Parkert nem találtam ellenszenvesnek, és ez fura is volt nekem egyébként (mert a lopást amúgy nem helyeslem).

Alana karakterét bírtam még nagyon, ő volt a magabiztos, de kedves, menő, de azért okos jócsaj a könyvben. Apró jelekből (mindketten cukor nélkül isszák a kávét, mindketten szeretik a sakkot, mindketten unják a múzeumokat) arra következtettem, hogy ő lesz Parker párja a könyv végén. És az író is tudhatta, hogy az egyszerű olvasó ezt várja, mert Parker gyakorlatilag ki is szól nekünk a könyv vége felé, hogy nem, ez nem az a történet, ő ugyan nem jött össze Alanával.

Ami Zelda halálát illeti: hát igen, a könyv címe el is árulja, hogy ez fog történni, mert Parkerről hamar kiderül, hogy Zelda előtt nem volt még szerelmes, tehát ez az ő első szerelme lesz, és akkor csak az marad, hogy Zeldának meg az utolsó. Még esetleg előfordulhatott volna az is, hogy Parkernek lesz az első és utolsó szerelme egyszerre, ez esetben viszont a fiúnak kellett volna meghalnia a könyvben, aminek én nem adtam nagy esélyt.

Szóval Zelda meghal, de nekem ez valahogy elfogadhatóbb volt Will öngyilkosságánál. Zelda kiélvezte az életét, sokat szenvedett is, s úgy döntött, hogy 250 évnyi élet neki elég volt. Will csak harmincpár év után döntött így. Zelda szerintem úgy általában nem akart már tovább élni, mert elég volt neki ennyi, Will viszont valójában élni akart, csak nem kerekesszékben. Egy valami azért zavart Zelda öngyilkosságával kapcsolatban: kicsit úgy éreztem, Zelda a férje után hal. Én nem vagyok híve annak, hogy valaki az életét egyetlen kapcsolatra, egyetlen emberre tegye fel, annyira, hogy ha a másik meghal, akkor ő is megöli magát. De Zeldával kapcsolatban még ez sem zavart igazán. Mert ő már eleget élt. Nem húszévesen akar valaki után halni, hanem 250 évesen.

Azt nagyon jó csattanónak tartottam a könyv végén, hogy kiderül, Parker az egész történetet (a teljes könyvet) az egyetemi jelentkezéséhez írta, beadandó esszéként. Ez elég egyértelművé teszi, hogy az egész könyv kitaláció (no, nem mintha előtte nagyon hittem volna benne, hogy valaki élhet 250 évig), mivel Parker könyvbeli történetei (mesék a mesében) is kitalációk. Ő nem ír a valóságról. De nem is kell, mert a meséi vannak olyan jók (ha nem jobbak), mint a valóság.

Tetszési index:

82%