2017. augusztus 31., csütörtök

Tímár Krisztina – A látszat mesterei (Tü/Körben I.)

Tartalom:
Mi történne akkor, ha egyszer csak egy teljesen más világba születnénk, mint ahol addig éltünk? Mi lenne, ha már születésünk előtt mindenre emlékeznénk előző életünkből?
Lantos Fruzsina, az anyaméhben növekvő leánygyermek mindent hall, mindent ért, és ennek köszönhetően hamar ráébred, hogy nem ismeri annak a világnak a szabályait, ahová hamarosan megérkezik.
Itt az emberek bőre szürke, vörös vagy sárga. Félnek a fehértől, és attól is, ha szembesülnek a puszta földdel. Szamarat sose láttak, viszont a vízityúknak három lába van, a hiúznak pedig majomfarka. Az országok és a városok óvónevet kapnak, hogy ne találjanak rájuk a veszedelmes Hollók. De hol ez a hely? És kik ezek az emberek? És mi lesz velünk, ha egyszer ide születünk? 
Lánglélek húszéves, és mindent megkapott az élettől. Legalábbis azt hiszi. Van hadvezérhez méltó ereje, bátorsága, tudása, éles esze, és van mesebeli hőshöz illő ártatlansága. Azt is tudja, hogy a Hármastáj nem tűri meg az ártatlanokat, de aki Kiválasztott, az akár a leggonoszabb világot is képes megszelídíteni. Arra is készen áll, hogy amikor majd a sors a kiválasztottságért benyújtja a számlát, akkor fizessen. 
Csak azt nem tudja, hogy mit kell majd odaadnia.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Nagyon egyedi világ tárul elénk ebben a könyvben, amiről viszont nem tudhatjuk, hogy micsoda: egy alternatív valóság, melybe a Földön elhunyt emberek lelke kerül, vagy egy egyszerű földi ember álma/rémálma csupán. Esetleg valami egészen más.
Két szereplő, Cselezüst és Lánglélek élettörténetét meséli el ez a könyv, először az egyikét, aztán a másikét, de a kettő természetesen összekapcsolódik, már e regényben is, de sok összefüggésre itt még nem derül fény.
Hogy őszinte legyek: igazándiból semmi érdekesre nem derül fény, s ez engem egy idő után nagyon zavart. Sőt, még az sem volt számomra világos, hogy mire kéne, hogy fény derüljön, végig fogalmam nem volt, hogy miről szól ez a könyv, hova tartunk benne, mi lehet a mondanivalója. Áradó, szövevényes és rejtélyes volt a könyv világa és végig az is maradt. Egy kusza örvény, amiben nem lehet eligazodni, nem lehet tudni, hogy mi miért történik, mi mozgatja a szereplőket.
Természetesen nem tartom kizártnak, hogy az írónő története csak számomra volt kibogozhatatlan, s az ő fejében ez egy kerek történet már, de ha így is van, attól még én az én fejemmel voltam kénytelen olvasni ezt a könyvet, s ez így nekem sajnos egy katyvasz lett.
Vegyük például Cselezüstöt. Kicsivel a születése után az anyját megöli egy Holló, s ő már ekkor, csecsemőként (hiszen egy felnőtt lelke van benne) kitűzi célul, hogy megbosszulja az anyját. De aztán nem teszi, helyette teng-leng, gyerekekkel bandázik. Értem én, hogy csak egy gyerek (testben), de ha a lelke leélt már korábban egy életet, amire jól emlékszik is, akkor szerintem egyszerűen nem szabadna ennyire infantilisnek és tehetetlennek lennie.
Aztán itt van Lánglélek, aki sokáig a könyv legbölcsebb, legigazságosabb szereplőjének tűnik, aki valóban jobbá akarja tenni a világot, amelyben él. Aztán a könyv végén már „kissé” más arcát mutatja, s én nem értettem, hogy lett a jótét lélekből azzá, amivé lett. Mitől változott meg? Vagy az az arca volt hazugság, amit húsz éven keresztül mutatott a világ felé?
S igazándiból a többi szereplő cselekedeteit, motivációit is kb. annyira értettem, mint az övékét: semennyire. S emiatt ez az egész könyv nekem nem jelentett semmit. De ez kétségtelenül az én „saram”, én az olyan könyveket szeretem, amiben tartunk valahová, amiben értem a szereplők jellemét, motivációit, amiben van logika, és amiben – jobb esetben – van valami mondanivaló. Ezeket pedig e könyvben nem leltem meg. Másoknak talán épp ettől lesz ez a regény különleges és letehetetlen – én viszont nagyon kínlódva haladtam vele, s egy idő után már nem érdekelt az egész, szóval hogy röviden összefoglaljam: ez nem az én könyvem volt.
De hogy mondjak valami pozitívat is a könyvről: az írónő stílusa alapvetően tetszett, érzékletes volt, s különösen értékeltem, hogy megcsillant benne olykor egy kis humor is. A regény világa pedig tényleg egyedi, csak sajnos a tartalom nagyon hiányzott nekem ebből a világból.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdést.)

Ahogy mondtam, nem nagyon értettem, hogy Lánglélek viselkedése miért változik meg annyira a könyv végére. Meg akarja ölni Cselezüstöt, pusztán azért, mert ugyanolyan fajta lény, mint ő (emlékszik a korábbi életére), ami cáfolja azt, hogy Lánglélek lenne a Kiválasztott (mivel abból csak egy lehet). Ezért Lánglélek meg akarja ölni, hogy továbbra is Kiválasztott lehessen. Ahelyett, hogy a segítségét kérné, vagy megalkudna vele, hogy tűnjön el. Nem értettem, különösen, hogy Lánglélek korábban nagyon finnyásan elzárkózott attól, hogy átgázoljon bárkin is a hatalomért.

Tetszési index:
55%

2017. augusztus 26., szombat

George Orwell – 1984

Előzmények:
Már nagyon rég el akartam olvasni ezt a könyvet. Ennek egyik oka a címe, ugyanis én 1984-ben születtem, s pusztán emiatt olyan érzésem volt ezzel a regénnyel kapcsolatban, hogy rólam szól. A másik ok, amiért el akartam olvasni, természetesen az, hogy ez egy klasszikus, egyszerűen „illene” elolvasnom.
Az Állatfarmot már olvastam az írótól, olvasható is ajánló róla a blogon, azt a könyvet is, meg ezt is a mek.oszk.hu weboldalról töltöttem le még jó régen. Most láttam, hogy azóta eltávolították onnan ezeket a műveket, s az Európa Kiadó adta ki őket e-könyvként, így ha ingyen már nem is, de viszonylag olcsón beszerezhetőek e-könyvként. (Nekem egyébként az 1984 papír formátumban is megvan.)

Tartalom:
„Üdvözlet az egyformaság korából, a magányosság korából, a Nagy Testvér korából, a duplagondol korából” – írja a naplójába Winston Smith, a lázadó, a gondolatbűnöző, aki nem hajlandó elismerni, hogy a 2x2 a Párt akarata szerint lehet három vagy öt. Talán valóban „csak” keserű üdvözlet lesz ez a regény a jövőben, örök emlékeztető a totalitárius XX. századra, és persze szellemes szatíra, mint a nagy példakép, Swift Gulliver-e. Talán. De most még a zsigereinkben érezzük, mit jelent a Nagy Testvér, a gondolatbűn, a gondolatrendőrség, az újbeszél, a duplagondol; s az óceániai Párt három jelmondata is hátborzongatóan ismerős:
A háború: Béke
A szabadság: Szolgaság
A tudatlanság: Erő
S bár sok mindent be tudunk helyettesíteni a történelem valós alakjaival, eszméivel, intézményeivel, ebben a regényben mégis az írói fantázia a leglenyűgözőbb; 1948-ban, betegen, kiábrándultan Orwell olyan regényvilágot alkotott, amely borzongató realitásával rabul ejti az olvasót akkor is, ha közben könnyedén – talán túlságosan is könnyedén – azt mondja: Orwell jóslata, hála istennek, nem teljesedett be.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Nyomasztó olvasmány volt ez, mert nagyon hihető volt az a diktatúra, amiben a főszereplő, Winston kényszerül élni benne. Átérezhető volt a magányossága amiatt, hogy kifelé az őrült, fanatikus párthű ember arcát kell mutatnia, míg belül azt érzi, szabadulni akar ebből a hazug, elnyomó rendszerből, s gyűlöli Nagy Testvért, aki folyamatosan megfigyeli őt.
Kicsit örültem, mikor egymása találtak Juliával, így már nem voltak annyira magányosak, bár azt sejteni lehetett (Winston tudta is), hogy ez az idill nem tarthat sokáig. Előbb-utóbb elkapják őket. S így is történt. Az ez utáni részek talán még sokkolóbbak voltak, mint a könyv eleje. Ahogyan át akarták mosni az agyát, tönkretenni a lelkét, elvenni az egyéniségét, a gondolatait, nagyon rossz volt olvasni.
Talán a legnyomasztóbb az volt ebben a könyvben – ahogy az Állatfarmban is –, hogy elveszti miatta az ember a hitét abban, hogy demokráciában él. Az Állatfarmban csak burkoltan volt benne a tanulság, hogy minden társadalmi rendszer kisebb-nagyobb fokú elnyomáson alapul, ebben a könyvben azonban ezt nyíltan kimondják. Mindig lesz egy elit, amelynek a kezében van a hatalom, akik egyenlőbbek az „egyenlők” közt.
Durva volt látni, hogy milyen mértékű agymosásra képes egy elnyomó rendszer, s hogy az emberek mennyire fogékonyak az agymosásra. Ostoba szlogenekben hisznek, elhiszik a nyilvánvalóan meghamisított statisztikákat, a meghamisított múltat, gyűlölik a rendszer ellenségeit, mindegy, hogy ki(k) az(ok), ahogy az is, hogy egyáltalán valóban létezik-e ez az ellenség, vagy csak a diktatúra kitalációja, csak egy módszer, amivel levezetik a frusztrált tömegek dühét.
Szívesen mondanám, hogy a mai magyar valóságban a fenti jelenségek egyike sem tűnik ismerősnek, de sajnos nem ez a helyzet. Bár az az eltúlzottan elnyomó rendszer, ami a könyvben szerepel, nálunk sosem létezett, mégis sok olyan eleme van ennek a műnek, ami örök érvényű, mert az általános emberi természetet mutatja be, ami soha nem fog változni. Vagyis az emberek tömegben birkák, könnyen irányíthatóak, nem mernek önállóan gondolkozni, s könnyebb gyűlölniük valamilyen ellenségképet, mint elgondolkodni a saját rossz életükön, s változtatni rajta. S mindig lesznek olyanok is, akik bármire képesek a hatalom megszerzéséért és megtartásáért.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
Nem volt nekem egyértelmű a könyv végén se, hogy létezik-e a rendszerellenes Testvériség mozgalom, vagy csupán a párt kitalációja, s ezzel „ugrasztják ki a bokorból” azokat, akikben megvan a lázadásra való hajlam. Én arra tippelnék, az utóbbi a helyzet, s ebben az esetben ez a diktatúra valóban zseniális.
Szintén nem volt nekem egyértelmű, hogy Winston megtört-e a kínzások hatására. Hiszen utolsó tiszta gondolata az volt, hogy megpróbálja csak élete utolsó percében – mikor tarkón lövik – megmutatni igazi önmagát, hogy csak abban az utolsó percben hagyja majd, hogy kitörjön belőle a gyűlölet, amit a Párt iránt érez. Bár a könyv azzal végződik, hogy Winston megvallja, szereti Nagy Testvért, én remélem, hogy az a hamis önmaga volt, ami ezt mondta, az álarc, ami mögé elrejtette valódi énjét. Persze az is lehet, hogy nem. Nem is tudom, miért számít ez nekem. Hiszen Winston akár gyűlöli a Nagy Testvért, akár szereti, mindkét esetben az ő életét már tönkretették, elvették tőle a reményt is, hogy a rendszer megváltozhat, hogy lehetséges a lázadás, hogy valaha lehet jobb élete. Nincs igazán jelentősége, hogy mit érez ő valójában legbelül, ha csak élete utolsó másodperceiben lehet majd önmaga. Én mégis szeretném hinni, hogy Winston nem tört meg teljesen.

Tetszési index:

92%

2017. augusztus 22., kedd

R. Kelényi Angelika - Szulejmán és a magyar udvarhölgy (Szulejmán és a magyar udvarhölgy 1.)

Tartalom:
Milyen rejtélyes okból kerül egy bátor magyar lány a szultán háremébe? Mi lehet a kapcsolat a szultán, a királyné, a pap és a fiatal udvarhölgy között? 
1541. augusztus 29-én Szulejmán elfoglalja Buda várát. Ezen a napon nemcsak a magyar történelem, hanem egy fiatal lány élete is hatalmas fordulatot vesz. A húszéves Illésházy Anna csupán külsőleg tűnik egyszerű udvarhölgynek. Csak nagyon kevesen ismerik az évszázados titkot, melyet őriz. Izabella királyné, és a furfangos diplomáciai zseni, Fráter György embert próbáló feladattal bízza meg. Olyan felelősséget helyeznek a vállára, melynek súlyát akárki nem bírná el. Ő azonban különleges. A sors nap mint nap új kalandok elé állítja, és nem csak az ellenségeivel, de saját magával is meg kell küzdenie. 
A Szulejmán és a magyar udvarhölgy R. Kelényi Angelika valós történelmi eseményeken alapuló romantikus kalandregénye, melyben egy évszázados titok, hazugságok, gyilkosság és egy szenvedélyes szerelem alakítják az eseményeket a XVI. század sorsfordító időszakában.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Nekem ez a könyv nagyon tetszett. Vannak azért persze gyengéi is, de összességében nagyon jó volt. Azzal kezdeném, hogy mi az, ami tetszett benne.
Nagyon olvasmányos volt, a történelmi háttérből éppen annyit ismertetett a könyv, amennyi kellett a sztori megértéséhez. Aki olvasta az Egri csillagokat (és ha jól tudom, még mindig kötelező olvasmány, szóval ki ne olvasta volna? :)), annak egyébként is ismerős lesz a történet.
Hitelesek voltak a karakterek. Izabella királyné alapvetően egy önző, nagyravágyó nő, aki ugyanakkor szereti a fiát és olykor megszólal a lelkiismerete is, tud jólelkű is lenni néha. Fráter Györgyről nem derült ki egyértelműen, hogy ügyes machinátor vagy kicsit naiv papocska, úgyhogy lehet, hogy vele kapcsolatban szolgál még meglepetéssel a regény folytatása. Szulejmán itt alapvetően ugyanaz a karakter, mint amit a róla elnevezett török sorozatban megismerhettünk: a széplelkűség (odáig van a költészetért és versekkel szédíti a nőket) és a kegyetlenség (szemrebbenés nélkül végeztet ki embereket) különös keveréke.
És a kitalált karakterek is nagyon jók, bár némileg kevésbé hihetőek. Anna a magyar Jamie Bondina, aki három erős férfit is simán laposra rúg és pofoz (ami nyilván képtelenség, de a James Bond filmek is azok és mégis azokat is mennyien szeretik), ugyanakkor egy érzékeny lélek, akit bánt, hogy kémtevékenysége közben be kell csapnia szerelmét. Demir pedig a gáncs nélküli lovag, kicsit ugyan túl tökéletes kívül-belül, de hát a romantikus regények olvasó(nő)i erre buknak, nem baj az.
Nagyon jó ötletnek találtam a Sororest, a titkos társaságot, amely fiatal lányokból testileg-lelkileg erős, uralkodójukért mindenre képes harcosokat nevel. Nyilván elképzelhetetlen, hogy ilyen szervezet létezett volna abban az időben, de ettől még ez egy nagyon jó ötlet szerintem.
Én bírtam a Szulejmán háremében folyó intrikálást is, ez is elég hasonló volt a török sorozatban látható viszonyokhoz, de én azt is szerettem (igaz, egy ideje már nem nézem, mert az intrikálásra is rá lehet azért unni), úgyhogy nem csoda, hogy nekem ez is tetszett.
Mi az, ami kevésbé volt jó ebben a könyvben? Mivel a magyar történelem ama szelete, amiben ez a regény játszódik, viszonylag ismert (ld. az ország három részre szakadása), így Anna nagy küldetésének nem volt különösebb súlya, főként azért izgulhattunk, hogy a lány meghal-e közben vagy sem, de ezért sem nagyon, mert hát, ugye, van már folytatása is a könyvnek.
Én nem annyira bírom a szerelem első látásra nevű jelenséget (jobb szeretem, ha egymás többé-kevésbé reális megismerése után gabalyodnak csak egymásba a szereplők), már pedig itt így esnek szerelembe hőseink, de ez inkább csak ízlés kérdése, biztos van, akinek ez bejön.
Nem nagyon tudtam elhinni, hogy egy szultán cicázni kezdene egy keresztény nővel, pláne akkor, mikor épp Buda megszállását „intézi”, már pedig Szulejmán ezt tette.
A Sorores mindenhatósága és mindentudósága kicsit túl volt tolva szerintem (különösen a könyv végén), meg Anna 007-es faktora is picit sok volt olykor, de azért nem annyira, hogy nagyon zavaró legyen, én meg amúgy is szeretem, ha erős női karakterek vannak egy könyvben.
Két apróbb logikátlanságot viszont észrevettem a könyvben. Az egyik az, amikor Izabella és Fráter György Annáról beszélgetnek. A királyné azt mondja a papnak, hogy „Anna még gyönyörű is, és ha minden úgy igaz, ahogy nagyságod lefestette, tetszik a szultánnak”. Viszont korábban Fráter György nem mondott semmi olyat, hogy Anna tetszene a szultánnak, csak Izabella utalt erre korábban is, mikor elmesélte a papnak, hogy Dobrosewszki grófnő jelentette neki, hogy Szulejmán elbeszélgetett Annával és úgy tűnt, nagyon kedveli a lányt.
A másik, szembeszökőbb logikátlanság, hogy (SPOILER), először eltitkolják a királyné elől, hogy udvarhölgye, Zofia, milyen kegyetlen véget ért, megfagyott, majd farkasok tépték szét. Ehhez képest később, mikor Izabella visszafogadja szeretőjét, Nisovszkit, kereken megkérdi a férfitől, hogy mondja el, mi történt Zofiával, mert már megtalálták a széttépett holttestét. Persze időközben megtudhatta valakitől a királyné, hogy mi történt Zofiával, kérdés, ki merné ezt szóba hozni a királynénak (hiszen korábban Zofiával „csalta meg” Izabellát a szeretője).
No, de ezek csak szőrszálhasogatások részemről és tényleg nagyon tetszett a könyv, biztosan folytatni fogom majd a sorozatot.

Tetszési index:

80%

2017. augusztus 15., kedd

Jeff Lindsay – Dermedt, dacos Dexter (Dexter 3.)

Előzmények:
Az Agave Kiadó egy nyári akció keretében igen olcsón árulta a Dexter sorozat részeit (kivéve az első kötetet), úgyhogy úgy voltam vele, megveszem a 2. és 3. részt, aztán ha tetszenek, könyvtárból vagy máshogy beszerzem a többit is. Nem ítéltem fontosnak az 1. rész elolvasását, mivel a sorozatot végignéztem, úgy voltam vele, a lényegével tisztában kell lennem.
A 2. részről már olvasható ajánló a blogon.

Tartalom:
Dexter Morgan hozzászokott a borzalmak látványához, annál is inkább, mert szereti maga elkövetni őket. A külvilág felé példaszerű életét egyetlen szabály szerint éli: csak a nagyon rossz embereket szabad megölni. Dexter szorgosan dolgozik a miami rendőrségnél vérnyom elemzőként, segíti menyasszonyát két csodálatos (és némiképp egyedi) gyermekének felnevelésében, és tervezgeti a telihold fényében tett kis kirándulásait. Aztán minden megváltozik.
Helyszínelni hívják egy hátborzongató kettős gyilkossághoz és Dexter Sötét Utasa valami egészen dermesztőt érzékel, és mindent hátrahagyva megfutamodik. Belső Hangja nélkül Dexter egyedül kényszerül megbirkózni a helyzettel - követelőző testvéréről, Deborah-ról, kissé túlpörgött menyasszonyáról, Ritáról és minden idők legijesztőbb esküvőtervezőjéről nem is szólva. Ennél is nyugtalanítóbb azonban, hogy Dexter lassan rájön, hogy valami nagyon sötét és nagyon hatalmas vetett szemet rá. Tudásának minden morzsájára szüksége van ahhoz, hogy megtalálja ellenségét, illetve meglelje és megértse a Sötét Utast. Hogy megtalálja, fel kell tennie a kérdést, amit sosem mert: kicsoda a Sötét Utas, és honnan jön?
(Forrás:bookline.hu)

Vélemény:
Dexter morbid humora, elbeszélésmódja ugyanaz volt itt is, mint a sorozat előző kötetében, ezeket most is szerettem. Ugyanígy igaz erre a kötetre is, hogy Dex szenvtelen stílusa érzelemmentessé teszi az egész könyvet, olyan, mintha a többi szereplőnek se lennének érzései és ez picit zavaró.
Nem tetszett, hogy Dexter környezetében most már feltűnően magas az abnormális egyéniségek száma. És nem a Dex által üldözött sorozatgyilkosokra értem ezt, hanem a magukat normálisnak mutató szereplőkre (Masuoka, Doakes őrmester, Cody és Astor). Hát hogy van ez, aggódnom kéne, hogy engem is biztos ennyi degenerált vesz körül, csak nem tudok róla? Vagy esetleg Dexter kifejezetten vonzza őket és ezért hemzsegnek körülötte? Akkor is kicsit sok volt már ez nekem.
Még ennél is kevésbé tetszett nekem, hogy a Sötét Utast mitikus lényként, démonként ábrázolta a könyv. Holott eddig Dexter a saját személyisége részének tekintette a sötét oldalát, s épp ezért tartotta szörnyetegnek magát. Ehhez képest most kitalálta az író, hogy egy Dextertől független entitás szállta meg őt, az hordozza magában a gyilkolás vágyát és képességét is (távollétében Dex képtelen ölni). Ez nekem nagyon nem jött be, mert ez megadja Dexternek a felmentést, hogy nem is a saját akaratából gyilkol, hanem egy másik lény kényszeríti erre. Eddig pont azt bírtam Dexterben, hogy ő tudja magáról, hogy szörnyeteg, de próbál jó lenni, főleg az elhunyt nevelőapja iránti hűségből. Az író ezzel a démonos magyarázattal elvette Dexter jellemének a felét, s kijelentette, az nem is ő. De akkor ki ő? Valami széplélek? Nem, egyszerűen ezt nem vette be a gyomrom.
Összességében azért még ez a könyv se volt rossz, de sokkal kevésbé tetszett, mint az előző kötet. A mitikus-misztikus blabla nélkül sokkal jobb is lehetett volna.

Tetszési index:

60%

Jeff Lindsay – Drága, dolgos Dexter (Dexter 2.)

Előzmények:
Az Agave Kiadó egy nyári akció keretében igen olcsón árulta a Dexter sorozat részeit (kivéve az első kötetet), úgyhogy úgy voltam vele, megveszem a 2. és 3. részt, aztán ha tetszenek, könyvtárból vagy máshogy beszerzem a többit is. Nem ítéltem fontosnak az 1. rész elolvasását, mivel a sorozatot végignéztem, úgy voltam vele, a lényegével tisztában kell lennem.

Tartalom:
Amikor éppen nem a miami rendőrség kötelékében dolgozik, Dexter minden rendelkezésre álló szabadidejét barátnőjével, Ritával és annak két tüneményes gyermekével tölti. Sörözik, tévét néz, bújócskázik, és a legjobb úton halad afelé, hogy sorozatgyilkosból ideális családapává váljon. De mennyi időnek kell eltelnie, amíg a benne lakozó Sötét Utas nem kényszeríti Dextert arra, hogy engedje újra szabadon dühödt démonait?
Aztán egy különösen brutális és perverz sorozatgyilkos kezdi szedni az áldozatait Miamiban, akinek a módszerei még magát Dextert is megrémisztik. Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ezt a szörnyeteget csak egy másik szörnyeteg kaphatja el.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Ami tetszett a könyvben, az Dexter gyilkos humora, s ugyanez volt az oka annak is, hogy annak idején végignéztem a filmsorozat összes epizódját. Hitelesnek találtam, hogy Dexter mindent szenvtelenül ír le, a többi emberről, pláne azok érzéseiről elég felszínesen tud csak nyilatkozni. Ugyanakkor ettől meglehetősen sivár lett a könyv, azt a látszatot keltette, mintha a többi szereplőnek sem lennének érzelmei, nem csak Dexternek. Így nem tudtam megérteni, hogy Deborah miért szeretett bele Chutskyba, vagy Rita miért Dexterbe.
Voltak utalások a könyvben az első részben történtekre, de csak röviden és azoknak az eseményeknek nem volt különösebb jelentőségük az ebben a kötetben történtek szempontjából. Úgyhogy szerintem ez a könyv az első rész olvasásának mellőzésével is jól követhető (igaz, én láttam korábban a filmsorozatot, úgyhogy nekem nem ez a könyv „mutatta be” Dextert).
Érdekes volt, hogy a szereplők közül Dexter volt a legjobb nyomozó, pedig jó pár rendőr karakter volt a könyvben (többek közt Dex húga, Deborah), ami azt eredményezte, hogy ők elég ostobának tűntek. De hát lehet, hogy azok is...
Összességében az a véleményem, hogy ez a könyv jól ábrázolja, hogy milyen lehet egy sorozatgyilkos lelkivilága (bár gyanítom, a valóságban közel sincs annyira jó humora az átlag sorozatgyilkosnak, mint Dexternek). Ugyanakkor a szenvtelen elbeszélésmód azt eredményezte, hogy nem izgultam igazán semmiért és senkiért. Nem érdekelt kinek és hány végtagját vagdossa le a könyv főgonosza (aki nem Dexter) vagy hogy ki hal meg a könyv végéig (mivel azt tudtam, hogy Dexter és Deborah tuti életben maradnak). Szóval jó volt, jó volt, de különösebben mély nyomot bennem biztos, hogy nem fog hagyni ez a mű.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdést.)
Furcsa volt, hogy bár Dexter agymunkával könnyen megtalálja a végtagtalanító sorozatgyilkost a könyv végén, az mégis túljár az eszén és elkapja őt. És a végén Deborahnak kell megmentenie Dexet! Ez nagyon furcsa leosztás volt nekem.

Tetszési index:

70%

2017. augusztus 11., péntek

Dan Wells – Partials – Részben ember (Részlegesek 1.)

Előzmények:
Bevallom, ezt a könyvet leginkább azért olvastam el, mert csatlakoztam a „Legjobb thrillerek a molyok szerint” kihíváshoz, melynek vészesen közelít a lejárati határideje, s annak teljesítésébe beszámíthatom e kötetet (s a trilógia folytatásait is, de azokat valószínűleg már csak később fogom olvasni, ha egyáltalán valaha).

Tartalom:
Az emberi faj a teljes megsemmisülés szélén áll, miután a Részlegesekkel - az emberekhez megtévesztésig hasonlító, ám mesterségesen előállított szerves lényekkel - folytatott háború megtizedelte a népességet. Az ott bevetett RM nevű vírus néhány tízezerre redukálta a túlélők számát, akik Long Islanden rendezkedtek be, míg a Részlegesek rejtélyes módon visszavonultak. Bármikor lecsaphatnak újra, de ennél is sürgetőbb probléma, hogy egy évtizede nem született az RM-re immúnis csecsemő.
Kira, egy tizenhat éves orvostanhallgató a saját bőrén tapasztalja meg, ahogy az RM miatt az emberiség maradéka lassan kipusztul, miközben a kötelező terhességi törvény a polgárháború szélére sodorja őket. Kira nem hajlandó tétlenül nézni az eseményeket, mindent elkövet, hogy megtalálja a vírus gyógymódját. Erőfeszítései közben döbben rá: mind az emberiség, mind a Részlegesek túlélése azon múlik, sikerül-e felfednie a két faj közötti kapcsolatot - amelyet az emberiség vagy elfelejtett, vagy soha nem is tudott róla.
Dan Wells, a Nem vagyok sorozatgyilkos méltán elismert szerzője izgalmas utazásra invitálja az olvasót egy olyan világba, amelyben maga az emberi lét fogalma kérdőjeleződik meg - ahol emberi mivoltunk egyben a legnagyobb hátrányunk és egyetlen reményünk a túlélésre.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Nyaralás alatt olvastam a könyvet, amikor is többnyire már hulla fáradtan álltam neki az olvasásnak esténként, s lehet, hogy ez nem tett jót ennek a könyvnek, mert nem igazán tudtam odafigyelni rá vagy beleélni magam, de nekem az volt az érzésem végig, hogy ennyire lapos, kiszámítható sztorit, ennyi uncsi, ostoba, gyerekes karaktert én még egyetlen könyvben nem nagyon láttam (olvastam).
Kira karakterében tetszett, hogy nem az a legnagyobb problémája, hogy mi van a fiújával vagy hogy van-e egyáltalán fiúja. Ugyanakkor az, ahogy fensőbbségesen leugatta a többi gyereket, meg ahogy egymaga a világ megmentésére tört, mert ő majd a minimális orvosi ismereteivel azért is meg fogja találni az RM gyógymódját, hát az nevetséges volt.
Ennél nevetségesebb már csak az volt, hogy az úgynevezett felnőttek semmilyen erőfeszítést nem tettek, hogy megtalálják a gyógymódot. Helyette inkább kényszerszaporodást vezettek be, ami nagyon okos dolog, mert ha születik évente mondjuk két immúnis gyerek, attól tuti nem hal ki majd az emberiség… Brávó!
Maga a világ, amit elénk tárt az író, nem volt rossz, egy emberi és egy majdnem emberi faj maradt a Földön, s a könyv végére úgy tűnik, egyik sem élhet túl a másik nélkül. Csak azt nem tudtam elhinni, hogy ennyire hülyén viselkedne mindkét faj egy világvége esetén. Fájdalmasan ostobák voltak, de tényleg.
Nagyon bugyuták voltak a cselszövések is szerintem. És a tudományos részek is, ahogy a vírusról írt, a fajtáiról, a gyógymódjáról, hát egyszerűen nem hittem el, hogy így működik egy vírus. Nagyon durván áltudományosnak hangzott minden, amit erről a vírusról megtudtunk a könyvben. Ez volt a legfontosabb tényező abban, hogy nem tudtam komolyan venni a könyvet.
Tetszett ugyanakkor, hogy bizonyos szereplőknek (Marcus, Xochi) adott humort az író, az ő beszólásaikon azért jókat tudtam derülni.

Tetszési index:

65%

2017. augusztus 9., szerda

Dan Wells – Szörnyeteg úr (John Cleaver 2.)

Előzmények:
A sorozat első kötetét már olvastam és az tetszett, így nem volt kérdés, hogy folytatni fogom a sorozatot. Már csak azért is, mert molyon csatlakoztam a „Legjobb thrillerek a molyok szerint” kihíváshoz, és annak teljesítésébe is be tudom ezt számítani.

Tartalom:
A Nem vagyok sorozatgyilkosban John Wayne Cleaver megmentette a városát egy olyan hidegvérű mészárostól, aki még az általa bálványozott sorozatgyilkosoknál is rettenetesebb tetteket vitt végbe.
De úgy tűnik, a démon nem volt egyedül, és az eltűnése egy új fenevadat hozott Clayton megyébe. Lassan újra gyűlni kezdenek az áldozatok a hullaházban, és John egy új rejtéllyel találja szemben magát, amely megoldásra vár.
John azonban már megízlelte a gyilkolás ízét, és lehet, hogy a sötétebbik oldala, amit eddig fegyverként használt a harcban - az a rémisztő alteregó, akit csak Szörnyeteg úrként emleget - most átveszi az uralmat.
Claytonban senki nincs biztonságban, amíg John le nem győzi két legádázabb ellenfelét: az ismeretlen démont, akit meg kell ölnie, és a belső démonját, aki elől nem menekülhet.
Ez a díjnyertes kötet még több borzongást és izgalmat ígér, mint a trilógia előző része. Dan Wells előre is bocsánatot kér a rémálmokért.
(Forrás:  libri.hu)

Vélemény:
Ez a könyv jóval kevésbé tetszett, mint a sorozat első része. Ennek egyik oka, hogy részben az első kötet megismétlése volt: abban, ahogy bemutatta John személyiségét, a szabályokat, amiket követ és amik visszatartják attól, hogy gyilkoljon, meg ahogy ismertette a hullabalzsamozás mikéntjét (amit az első kötet olvasásakor még borzongatónak találtam, de itt már nem). Ennél is rosszabb, hogy volt, hogy ugyanazokat a poénokat is sütötte el, mint az első kötetben, például ahogy azon élcelődött, hogy nem érezné helyénvalónak, hogy az első pszichológusa halálát egy másik pszichológus segítségével dolgozza fel. (Mellesleg mit kellene ezen feldolgoznia??? Hiszen szociopata.)
Aztán a családi hisztijeiket sem éreztem hitelesnek. Ahogy az anyja folyton csesztette, hogy miként viselkedjen, hogy még a rossz gondolatokat is távol tartsa magától, azt, hogy John testvére, Lauren egy bántalmazó hapsit talált magának, olyat, amilyen az ő apjuk is volt, végül azt, ahogy az anyjuk próbálta kimenteni Laurent ebből a kapcsolatból, nagyon-nagyon erőltetettnek éreztem. Nem voltak benne igazi érzelmek szerintem, csak ilyen műhisztiknek tűntek. Irritáltak. Nagyon.
Aztán nem értettem azt se, hogy John miért döntött úgy, hogy randizgatni kezd Brooke-kal. Hiszen külön szabályrendszert épített ki korábban pont azért, hogy nehogy rákattanjon a lányra. De aztán egyszer csak úgy gondolja, hogy ááá, ő elég erős, tuti nem fog bekattanni és megölni a lányt. Hogy mi van??? Hiszen szociopata vagy, öregem és folyamatosan pengeélen táncolsz!
Aztán a gyilkos kiléte és természete is nagyon hasonlatos volt az első részhez, mégis jóval gyengébben volt kidolgozva szerintem, de ezt majd a spoileres részben fejtem ki.
És nem tetszett a könyv legvége sem, de ezt is majd a spoileres részben részletezem.
Kérdés, hogy akkor mit szerettem ebben a könyvben? A morbid humorát bírtam most is, ahogy az első részben is, de kb. ez az egyetlen pozitívum, amit mondani tudok róla. Lehet, hogy ez a sorozat már a második részénél kifáradt és értelmetlen továbbolvasnom? Nem is tudom, azért egyelőre nem tettem le róla teljesen, hogy elolvasom valamikor a harmadik kötetet is, hátha az jobb lesz.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)
Természetesen a gyilkos ezúttal is egy démon volt. Mert arrafelé, ahol John lakik, démonok potyognak az égből is… Na jó, ez még tűrhetően ki volt magyarázva, hiszen az új démon, aki FBI ügynöki álcában tengeti életét, az első kötetben megölt démont keresve bukkant fel Johnék városában.
De az, hogy ennek az új démonnak, Forman ügynöknek nincsenek saját érzései, és az emberek érzelmeit veszi át, azok lesznek a saját érzései is, ez nagyon fura volt. Minek neki egyáltalán az a sok érzelem? Miért az intenzív érzelmek, pl. félelem, düh kellenek neki? Miért nem voltak neki megfelelőek a szerinte gyenge érzelmek, pl. szeretet, szerelem? Erre nem volt semmi magyarázat. Az első részben a démon nem szeret gyilkolni, csak a túlélése érdekében teszi. De Forman szórakozásból kínoz és öl meg nőket. Persze nincsenek saját érzelmei, így nyilván nincs bűntudata se. De akkor is, miért pont ezzel a tevékenységgel üti el az időt? Miért nem extrém sportot űzőkkel lóg együtt és élvezi az adrenalin hatását, vagy háború sújtotta helyeken élvezkedik a sok nyomorúságon és halálon?
Nem értettem a könyv végét se. John felhívja Forman társát (aki vélhetőleg maga is démon) és megfenyegeti, hogy őt is levadássza. Konkrétan azt mondja, hogy ő egy démonvadász. Hát beszarás, nekem nem úgy tűnt, hiszen bár már megölt két démont is, de hajszálon múlt, hogy nem John patkolt el ezen alkalmakor, hanem a démon. Honnan ez a fene nagy önbizalom? És akkor mostantól tényleg vadászni fog a démonokra? Teljesen átmegy a sorozat misztikusba, olyan lesz kb., mint a Buffy, a vámpírok réme sorozat, csak könyvben? Mert köszi, de én azt nem kérem.

Tetszési index:

52%