2018. december 31., hétfő

Téa Obreht – A tigris asszonya


Tartalom:
Egy háború pusztításaiból felocsúdó balkáni országban Natalia, a fiatal orvosnő megpróbálja feltárni nemrégiben elhunyt, imádott nagyapja halálának rejtélyes körülményeit. Kutatásai kiindulópontjául az idős férfi kedvenc olvasmánya, A dzsungel könyve szolgál, valamint a „halhatatlan emberről” szóló mendemondák – ezeket Natalia hajdani közös sétáik során hallotta a nagyapától. A történetek közül a legkülönösebb mégis az, amelyet nagyapja még sosem mesélt el neki: a tigris asszonyának legendája. Natalia csak úgy kaphat választ kérdéseire, ha megpróbálja megismerni és megérteni azt a távoli, elfeledett, népi hiedelmekkel és babonákkal teli világot, amelyből nagyapja indult.

Vélemény:
Nagyon régen vettem meg ezt a könyvet, akkor a címe tetszett meg, illetve hogy a Balkánon játszódik, gondoltam, akkor most végre kicsit megismerhetek olyan országo(ka)t, ami(k)ről a gimiben nem tanultunk semmit, ergo mely(ek)ről ma, vénebb fejjel se tudok kb. semmit, mert nem vettem a fáradtságot, hogy tájékozódjak.
Nos, megmondom őszintén, ebből a könyvből nem tudtam meg semmit a jugoszláv országok történelméről, így pl. a délszláv háború okairól sem és még a következményeiről is csak annyit, hogy utána országhatárok húzódtak ott, ahol korábban nem voltak és olyan emberek kezdték gyűlölni egymást, akik korábban egy nemzethez tartoztak.
De én vagyok a hülye, nem egy regénytől kéne elvárnom azt, hogy hiányos történelmi ismereteimet kipótolja, elolvashatnék pl. egy törikönyvet a témáról, de ehhez meg igazándiból lusta vagyok.
Amit ebből a könyvből megtudtam, az annyi, hogy eldugott falvakban az emberek folyton pletykálkodnak és mindenféle mendemondákban meg babonákban hisznek. Lényegében annyi derült ki, hogy az emberek ostobák. Ez nem újdonság. A legfurább az volt, hogy még az orvos Natalia is valamennyire hitt az ostoba mesékben és babonákban.
Bár a halhatatlan emberről és a tigris asszonyáról költött legendák szórakoztatóak voltak, de komolyan vehetetlenek, a regény többi része meg szimplán érdektelen volt számomra. Nagyon nehezen is értem a végére, kétszer is félbehagytam, egyszer több hónapra és inkább csak becsületből olvastam végig.
Az írónő egyébként szépen ír, valamennyire bele tudtam élni magam a történetbe, még úgy is, hogy egy csomó hülye mendemonda volt benne, a többi része pedig – ami arról szólt, hogy két orvos elutazik beoltani gyerekeket – egyszerűen unalmas volt.

Tetszési index:
55%

2018. december 20., csütörtök

Kathleen E. Woodiwiss – Rózsaszál a fagyos télben


Tartalom:
1792 fagyos, kemény telén Észak-Anglia egyik kisvárosában a gyönyörű, harmatos rózsaszálhoz hasonlító Erienne Fleminget szörnyű sorscsapás éri: apja gonoszul árverésre bocsátja, hogy így szerezzen gazdag férjet neki, és a licitáláson befolyt pénzből fedezze saját szorongató kártyaadósságait. A lánynak, legnagyobb rémületére, a vidék rettegett urához, a nyomorék, ám dúsgazdag Lord Saxtonhoz kell férjhez mennie, pedig ő titokban a daliás, fiatal amerikaiba, Christopher Setonba szerelmes. Miközben egyre kétségbeesettebben vergődik a tisztesség és az ellenállhatatlan szenvedély hálójában, rá kell ébrednie, hogy riasztó külsejű, ám nemes lelkű férjét és álmai hős lovagját titkos cél köti össze: a bosszú és az igazságszolgáltatás. Erienne-nek sejtelme sincs róla, hogy mire az egész vidéket megrengető leszámolás véget ér, a sors különös kegyelméből teljesülhet szíve vágya, és egyik férfi szerelméről sem kell lemondania.

Vélemény:
A könyv két „nagy” rejtélye (mi a kapcsolat Saxton és Seton közt, illetve kik akarnak Lord Saxton életére törni) közül mindkettő megfejtése elég triviális volt, így különösebben nem tudtam izgulni a cselekmény miatt. Így miután Erienne és szerelme egymásra találtak, jó időre felfüggesztettem a könyv olvasását, mert már abszolút nem kötött le. Végül aztán becsületből csak befejeztem, de be kell valljam, elég unalmas volt.
Azt egyébként nem értettem, hogy 1792-ben hogyan adhatta el valaki a saját lányát, aki egyébként szabad ember, nem rabszolga. De hát mindegy, vannak furcsa családok…
Nekem a karakterek sem tetszettek túlzottan, túl fehérek vagy feketék voltak, a köztes árnyalatok teljesen kimaradtak.
Ez olyan egyszer olvasós, akkor viszonylag szórakoztató könyv volt.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
Saxton és Seton egy és ugyanaz, Saxton életére pedig Lord Talbot és az emberei törtek,még pedig azért, mert  ő ölette meg korábban Saxton bátyját és ült bele a vagyonába. Meg akata tartani örökre amit harácsolt. Ez volt a könyv két nagy rejtélye.
Ezeken felül még kiderült az is, hogy Erienne apja nem az volt, akit annak hitt, ezt, gondolom, azért kellett beleerőltetnie az írónőnek a történetbe,hogy ezzel magyarázza azt, hogy az illető szemrebbenés nélkül eladta a lányát.

Tetszési index:
65%

2018. december 16., vasárnap

Jane Austen – Értelem és érzelem


Tartalom:
A romantikus történet középpontjában a két Dashwood nővér, Elinor és Marianne áll, a regény címe kettejük ellentétes természetére utal. Az értelmet Elinor testesíti meg, tetteit a józan ész és a megfontolás irányítja, mindent logikusan végiggondol, mielőtt határoz vagy cselekszik. Vele szemben áll húga, ő gyakorta esik a romantikus szerelem és szenvedély túlzásaiba, érzelmi válságaitól és csalódásaitól pedig mélyen és látványosan szenved.
Austen a két lány sorsát és szerelmük alakulását mutatja be az 1800-as évek Angliájában. Mindketten a boldog házasságot és az igaz szerelmet keresik - de vajon megtalálják-e?
Elinor választottja Edward Ferrars, akit azonban ígérete máshoz köt, Marianne szívéért pedig két férfi is verseng: Mr. Willoughby és Brandon ezredes. Mellettük számos tipikus austeni karakterrel ismerkedhetünk meg, ilyen például Mrs. Jennings személye, akinek „nem volt több gyermeke két leányán kívül, kiket kitűnően adott férjhez, így hát más dolga nem lévén, most már az emberiség fennmaradó részét akarta megházasítani."
Jane Austen hősnőinek története szerelemről, csalódásról, becsületről, álnokságról, és természetesen reményről és boldogságról mesél, miközben lenyűgöző és gyakran kaján képet fest az akkori világról, amelyben a hölgyek legfőbb foglalatossága a férjvadászat. Az írónő jellegzetes, finom iróniával fűszerezett stílusa, kiválóan kidolgozott karakterei, a fordulatokban gazdag események és a sziporkázó párbeszédek garantáltan kellemes kikapcsolódást ígérnek az Olvasónak.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Számomra ez a könyv inkább volt egy szórakoztató társadalomkritika a XIX. századi Angliáról, mint romantikus regény. Azért lehet ez, mert sok olyan karakter van ebben a regényben, aki jellemhibákkal küzd, mint például a csak magával törődő, önző báty, a pletykálkodó vénlány, a csapodár szerelmes, a szép, de butácska feleség. Azt írtam, hogy küzdenek a jellemhibáikkal, de ez valójában nem igaz, hiszen nem is tudnak róluk, csak mi látjuk őket olyannak, amilyenek, mert Jane Austen éles szemmel, valósághűen, ugyanakkor olykor elnézően festi le gyarlóságaikat.
Ugyanakkor az, hogy az egyes szereplők mitől lettek olyan nagyon szerelmesek egymásba, nekem nem volt átérezhető, és számomra túl nagy volt a kontraszt a két nővér, Elinor és Marianne jelleme közt ahhoz, hogy hihetőek legyenek. Elinor volt a bátor, mindent egyedül megoldó, magába fojtó lány, aki szerelmi bánatában csendben szenvedett, míg Marianne a látványos érzelmeket vélte csak igazi érzelmeknek, s sajátjait is ekként nyilvánította ki. Azt gondolom, hogy a legtöbb ember nem ilyen végletes, mint ők, ezért nem igazán tudtam velük azonosulni, egyikük sem volt igazán szimpatikus. Azt pedig nem értettem, hogy minek volt a könyvben még egy harmadik lánytestvér is, Margaret néven, hiszen vele kb. semmit sem foglalkozott a regény, olyan volt, mintha ott se lett volna.
Brandon ezredes Marianne iránti vonzalmát sem értettem, hiszen a lány jobb esetben is keresztülnézett rajta, rosszabbik esetben pedig nem kedvelte, rosszindulatúan is nyilatkozott róla.
A végkifejlet is elég különös volt, az tetszett, hogy nem volt abszolút happy end, de mégsem voltam elégedett vele. De ezt a spoileres részben fejtem ki bővebben.
Az biztos, hogy Jane Austen karakterábrázolása pontos, iróniája szórakoztató, s még valamennyi tanulságot is tartogat a regény vége. Aki szereti Austen könyveit, az valószínűleg ezt is szeretni fogja, de ha valaki még nem olvasott tőle, akkor én inkább a Büszkeség és balítéletet ajánlanám neki, nekem az jobban tetszett.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
Elinor és Edward szerelme útjában az állt, hogy Edward ifjú fejjel eljegyzett egy lányt, Lucy-t, s ezt a jegyességet felbontani a férfi becstelenségnek tartotta volna, ezért inkább szenvedett. A helyzet úgy oldódott meg, hogy miután kiderült a jegyességük, Edwardot kitagadta az anyja, aki így kb. nincstelenné vált, ezért Lucy fogta magát és inkább hozzáment Edward öccséhez, Roberthez. Így Edward és Elinor is egybekelhetett végül.
Marianne és Willoughby szerelme nem teljesedett be, mert a férfi másik nőt vett el a pénzéért. Marianne a bánatba majdnem belepusztult, de aztán inkább hozzáment Brandon ezredeshez, akit korábban úgy tűnt, nem igazán kedvel, de végül – a könyv szerint – megszerette és boldog lett az oldalán.
Tetszett ez a befejezés, mert nem csöpögött a nyáltól. Reális volt, mert mindkét nővér nehézségekkel is szembesült: Elinor anyagi gondokkal férje oldalán, Marianne pedig azzal, hogy rossz emberismerő volt, az őt látványosan imádó Willoughby hűtlennek bizonyult, míg az őt csendben szerető Brandon kitartott mellette. Saját jellemét illetően is önkritikára kényszerült, be kellett látnia, hogy nem csak az szenved igazán, aki ezt olyan látványosan teszi, mint ő, hanem az is, aki magában kínlódik, nem terhel vele másokat. Az érzelmek látványos kimutatása nem érdem és önmagukban nem is sokat jelentenek, ha nincs mögöttük igazi állhatatosság és hűség.
Ugyanakkor nem tetszett ez a befejezés, mert Marianne teljesen meghasonult benne: olyan férfihoz ment hozzá, akit nem szeretett. Mintha szerepet cseréltek volna Elinorral a regény végére: Marianne házasodott ésszel, Elinor pedig szívből. Bár Marianne szeles, alapvetően csak önmagával törődő természetét nem kedveltem, de az érzéseit mindig őszintén kimutatta, ezt valamennyire becsültem benne. A házassága viszont teljesen az érzései ellen való volt, ezért nem értettem, hogyan tehette. És oké, hogy Austen a regény végére odaveti, hogy Marianne idővel szívből megszerette a férjét, de akkor is: amikor hozzáment, nem szerette és kész.

Tetszési index:
81%