Lev Grossmann – A varázslók (A varázslók-trilógia 1.)

Előzmények:

A Mini-könyvklub keretében olvastuk ebben a hónapban a könyvet, enélkül nem valószínű, hogy valaha elolvastam volna, mert az ilyen varázslós dolgok annyira nem csigáznak fel.

Tartalom:

A többi fiatalhoz hasonlóan Quentin Coldwater sem hisz a varázslatokban egészen addig, míg egy zártkörű és titkos egyetem hallgatója nem lesz New York egy eldugott részében. S noha a tanulás évei úgy telnek, mint bárhol máshol barátokra tesz szert, rendszeresen lerészegedik, majd idővel lefekszik valakivel, akibe beleszeret , a titkos tudás örökre megváltoztatja őt. Kitűnően sajátítja el a modern varázstudományt, ám a szíve mélyén mindig is vágyott nagy kalandot és boldogságot nem kapja meg hozzá. Egy nap a barátaival azonban felfedeznek valami hatalmasat, ami mindent megváltoztathat.
A varázslók komor történet a felnőtté válásról, második esélyekről és arról, hogy ha valamit nagyon görcsösen akarunk, akkor talán soha nem kapjuk meg. A könyv a 2009-es megjelenését követően hatalmas vitát váltott ki és nagyon megosztotta a fantasy műfaj kedvelőit vannak, akik nem is hajlandóak ekként tekinteni rá, hanem kortárs regényként kezelik , de emiatt csak többen és többen olvasták el. Végül óriási siker és New York Times Bestseller lett, többek közt George R. R. Martin, John Green, Audrey Niffenegger és William Gibson is rendkívüli elismeréssel méltatta, ráadásul a folytatásokkal a szerző végleg lefektette a 21. századi fantasy alapköveit.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Az elején azt gondoltam erről a könyvről, hogy rosszul megírt, de tele van jó ötletekkel, aztán később örültem, mert úgy találtam, hogy van valami mondanivalója, de ez a tanulság egy idő után már túl szájbarágós volt, aztán a regény végül kapott egy teljesen elbaltázott befejezést, ami tökéletesen ellentmondott a könyv mondanivalójának (illetve annak, amit én annak véltem). Így most akkor hááááát, nem tudom, összességében inkább nem tetszett, mint igen, és valószínűleg nem fogom folytatni a sorozatot.

De akkor azzal kezdeném, hogy mi tetszett benne. Például az, hogy a varázslás ebben a könyvben nem huss és pöccből áll, hanem keményen tanulni és melózni kell érte, hogy sikerüljön. (Tudom, a Harry Potter sorozatban is előfordul olyan, hogy nem tudnak egy bűbájt megfelelően elsütni a szereplők, de ott akkor sem túl hangsúlyos a varázslás melós jellege.)

Tetszett az a rész, amikor arról vitáztak, hogy a varázslás Isten által ránk hagyott teremtő eszköz vagy sem. Ha létezne varázslás, tuti, hogy lennének olyanok, akik erről képesek lennének vitázni, így ez nagyon valószerű volt nekem.

Tetszett, hogy volt mondanivalója a könyvnek. Ez szerintem az, hogy nem szabad az életben folyamatosan csak vágyakozni. Mert ha az ember mindig valami másra vágyik, mint amije van, akkor örökké elégedetlen és boldogtalan lesz. Ez a tanulság számomra akkor vált szájbarágóssá, mikor Alice is Quentin arcába vágta, holott már korábban is egyértelmű volt, hogy a fiú a viselkedésével örökös boldogtalanságra kárhoztatja magát.

Más kérdés, hogy egyetértek-e ezzel a tanulsággal. Akkor nem, ha azt jelenti, hogy nem szabad vágyakozni egyáltalán. Szerintem vágyai és céljai igenis legyenek az embernek, de közben tudni kell elégedettnek lenni azzal, amink épp van. Nem mondom, hogy nekem ez mindig megy, de azért közel nem vagyok az a depressziós pöcegödör, mint Quentin. (Ez egyébként nem bántás akar lenni, Quentin karaktere nagyon hiteles szerintem, csak épp nem annyira dobja fel az olvasót az örökös sirámaival.)

Tetszett, hogy itt nem feketék vagy fehérek a szereplők, mindenkiben van mindkettőből. Tetszett, hogy itt a főgonosz nem egy másik, „külsős” ember/lény (ld. Voldimorti), hanem a szereplők maguk azok, valójában elsősorban ők maguk teszik tönkre a saját életüket, nem tőlük független külső tényezők/lények. Persze szomorú is, hogy ilyenek, remélem azért a valóságban nem ennyire reménytelenül elcseszett a mai fiatalság, mint ebben a könyvben.

Tetszettek a – többnyire – hihető karakterek. Bár hitelesek, de jellemzően eléggé ellenszenvesek is, ezért megkedvelni a többségüket sajnos nem nagyon tudtam. Úgyhogy akkor rögtön mondanám is, hogy ez viszont nem tetszett (vagyis az, hogy kevés a szerethető karakter).

Nem tetszett, hogy semmi szabályszerűség nem volt abban a világban, amit az író elénk tárt. Abban, hogy ki mit és miért tud varázsolni és mást épp miért nem, semmi logikát nem tudtam felfedezni. Abban sem, hogy ebben a könyvben miért kedvelik egymást egyes szereplők, mások miért utálják. Ezek a nagy érzelmek nekem nem voltak eléggé megalapozva. Quentin miért szerelmes Juliába, aki egy nyafka liba? Alice miért szerelmes Quentinbe, aki egy p*cs? Penny miért veri meg Quentint a könyv elején, mikor az nem ártott neki semmit? Quentin miért tojik a szülei fejére olyan látványosan, mivel érdemelték ezt ki? Szóval egy csomó érzelem csak ott van a könyvben, de érthetetlen, hogy hogy kerültek oda.

Mit is mondhatnék összegzésül? Nekem jobban bejött, mint a Harry Potter (más varázslós könyvhöz sajnos nem tudom mérni, mert mást nem olvastam), de valahogy akkor sem tudtam szeretni igazán ezt a regényt. Ennek a fő oka, azt hiszem, a befejezése, de ezt a spoileres részben fejtem ki. A másik oka az lehet, hogy Quentin viselkedése, személyisége elég taszító volt. Nem mondanám, hogy utáltam őt, de az tuti, hogy nem kedveltem.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)

Miért volt Quentin annyira ellenszenves nekem? Mert mindig külső tényezőktől várja, hogy elhozzák számára az örök boldogságot. Nem szeret otthon a szüleivel élni, hát elmegy varázslónak, mert az biztos csupa móka és kacagás , aztán mikor kiderül, hogy azért sokat is kell ám melózni, hogy varázsló lehessen, akkor megint elkezdi boldogtalannak érezni magát. Azért lediplomázik, de utána elkezd vedelni és megcsalja a barátnőjét, Alice-t. Mikor lebukik, akkor azt reméli, hogy egy fantasy könyvben megírt varázsvilágba, Filloryba való menekülés megoldja a problémáikat. Merthogy kiderül, hogy Fillory valóban létezik.

Aztán Filloryról is kiderül, hogy nem csupa mese habbal, akkor megint elégedetlen kezd lenni. És ekkor Alice végre rászánja magát, hogy felvilágosítsa a fiút, hogy mennyire hülye: közli vele, hogy az örökös elvágyódásával boldogtalanságra ítéli magát. Ekkor Quentin magába száll és újra egymásra találnak Alice-szel.

Ezzel nekem csak az volt a problémám, hogy kizárt, hogy egy ilyen hihetetlenül ostobán viselkedő fiú megvilágosodna attól, hogy valaki rászól, hogy hülye.

De mindegy is, mert számukra késő, Alice feláldozza magát, hogy Quentin élhessen. Quentin ezután elhatározza, hogy szakít a varázsvilággal és normális, emberi életet kezd élni. Mármint valamit, ami szerinte az átlag emberi élet lehet, de én megsúgom nektek: ez nem az. Szóval szerez magának egy állást, ahol nem kell dolgoznia, de kap jó kis fizetést, teng-leng, sajnáltatja magát, de lényegében nem csinál semmi hasznosat.  Ezzel nem is lenne semmi baj, ha ez egy ideiglenes állapot lenne nála, és később összeszedné magát, de nem! Ő azt gondolja, hogy ettől a semmittevéstől akkor most jól fel is nőtt és felelősségteljes emberré vált… És ezen én nagyon, de nagyon felhúztam magam.

És akkor jöjjön a könyv befejezése, ami a legborzasztóbb ebben az egész regényben. Eljönnek Quentinért a varázsló barátai, akikkel Filloryban járt, és elhívják magukkal, hogy menjenek vissza oda és legyenek királyok és királynők. Ráadásként csatlakozik hozzájuk Quentin korábbi szerelme, Julia is. Hát naná, hogy Quentin felhagy a szenvedéssel (szenvelgéssel) és velük tart. És itt a vége.

Hogy mi a problémám ezzel a befejezéssel? Hogy azt sejteti, a mesevilágba menekülés majd megoldja Quentin minden problémáját. Holott a könyv eddig arról szólt, hogy pont, hogy nem! Hogy arra következtethetünk, Quentin a mártírkodásával kiérdemelte ezt a jutalmat. (Szerintem max. egy pofán rúgást érdemelt ki, de mindegy.) Hogy a könyv azt sugallja, Quentin felnőtt attól, hogy úgy csinált egy darabig, mintha normál emberi életet élne, s mivel felnőtt, így már a helyén fogja tudni kezelni a Fillory jelenséget. Ugyan kérem, Quentin ott folytatja, ahol abbahagyta: megint Fillorytól fogja várni, hogy elhozza neki megérdemelt boldogságát. Quentin az örök infantilis. De ez a jó hozzáállás, legalábbis a könyv befejezése ezt sugallja. És ezzel pofán tojja mindazt, ami korábban volt a mondanivalója. Hát csak ennyi bajom van ezzel a fináléval.

Még az a komoly problémám is volt ezzel a könyvvel, hogy nem tudtam komolyan venni a Fillory-világot. A regény elején ez a hely úgy jelenik meg, mint amit csupán kitaláltak, s egy ötrészes fantasy sorozatot írtak belőle. Mikor én ezeket a részeket olvastam, megállapítottam magamban, hogy ha ez a fantasy könyvsorozat tényleg létezne, a legostobább sztori lenne a világon, annyira nevetséges dolgok voltak benne (pl. gyerekek benne a királyok és királynők, két kos benne az isten, az Órák Úrnője a főgonosz). Így aztán mikor oda jutottunk, hogy Filloryt komolyan kell venni, mert létezik, hát finoman szólva nem vettem könnyen az akadályt.

A másik, amit elég nevetségesnek tartottam, hogy a hihetetlenül ijesztő Fenevad arcába belóg egy leveles ág (a könyv végén kiderül, hogy azért, hogy leplezze a személyazonosságát, de ez most mindegy). Szóval akkor el kellett képzelnem egy nagyon gonosz lényt, aminek folyton a pofájába lóg egy ág. Ha látni is akar valamit, akkor vajon időnként odébb fújja? Szóval ezt se tudtam túl komolyan venni. A regény egyébként elég brutális is volt, komoly vérengzések voltak benne, de ezek mellett olyan sok volt a nevetséges elem, hogy a végeredmény groteszk lett szerintem.

Tetszési index:

65%