Tartalom:
Valami rémisztő dolog
garázdálkodik odakint, amire nem szabad ránézni. Egyetlen pillantás elég ahhoz,
hogy az ember őrült, kegyetlen gyilkossá váljon. Senki sem tudja, mi az, és
honnan jött. A szörnyűséges hírek egyre gyakoribbá válnak. Majd a tévé
elsötétül, a rádió elhallgat, és az internet is összeomlik. A telefonok
elnémulnak. Az ablakon pedig nem lehet kinézni többé. Mára csak maréknyi túlélő
maradt, köztük Malorie két gyermekével, akiket az egyetlen lehetséges módon
nevel: a négy fal között. A folyóparti, elhagyatott ház ajtaja zárva, a
függönyök behúzva, az ablakokra matracok szögelve. Egyetlen esélyük, hogy
elmenekülnek egy másik helyre, ahol talán biztonságban lehetnek. De az előttük
álló út elrettentő: harminc kilométer a folyón, egy evezős csónakban bekötött
szemmel! Csak Malorie találékonyságára és a gyerekek éles hallására
támaszkodhatnak. Egyetlen rossz döntés is végzetessé válhat. És valami követi
őket. De vajon ember, állat vagy szörnyeteg?
(Forrás: bookline.hu)
Vélemény:
Ez a könyv rendesen beparáztatja
az embert, az biztos. Én zömében fényes nappal olvastam a regényt, de így is
rendesen borzolta az idegeimet. Teljesen hihetően mutatja be azt, hogy milyen
rettegni attól, hogy meglátsz valamit, amit nem akarsz. Mert ha meglátod,
megölsz másokat, s végül magadat is.
Elgondolkodtam azon, hogy az
emberek vajon miért ragaszkodnak annyira a látásukhoz. Tudom, durván hangzik,
de ha kizárólag az okozza a vesztüket, hogy látnak, akkor miért nem vakítják
meg magukat? Vagy legalább pár embert, és őket küldik ki felderítőnek. Nem
mondom, hogy én azonnal örömmel kiszúrnám a saját szemem hasonló szituációban,
de azért… Ha arról kellene döntenem, hogy meghaljak vagy megvakuljak, remélem,
tudnám az utóbbit választani.
Jó volt a regény felépítése,
párhuzamosan olvashattunk arról, hogy Malorie a folyón menekül a gyermekeivel
és arról, hogy miként jutottak idáig. Mivel csak ő és a két gyermek maradt,
ezért azt tudni lehetett előre, hogy a többi szereplő számára nem lesz happy
endes a történet, és bevallom, ettől csak még jobban cidriztem, hogy mi fog
történni és mikor.
Érdekes volt, ahogy Malorie a
gyermekeihez viszonyult. Tárgyilagosan menedzselte őket, kb. mint egy
osztályfőnök. Még nevet sem adott nekik, ők csak a Fiú és a Lány voltak, de
ennek, azt hiszem, értettem az okát, Malorie nem adott nevet nekik, hátha akkor
kevésbé kötődik hozzájuk, így nem rázza meg annyira esetleges haláluk sem.
A könyv végén azért belekerültek
butaságok is a történetbe, túl sok lett hirtelenjében a dráma, s nekem nagyon
hihetetlennek tűnt kb. minden, ami a regény végén történt. De ettől még a könyv
hangulata, világa nagyon jól eltalált volt.
Immáron rutinos sci-fi
olvasóként nem vártam, hogy kiderül, kik a lények, akiktől megbolondulnak az
emberek. Nem vártam azt sem, hogy lesz gyógymód az őrületre, s azt sem, hogy
sikerül elűzni e lényeket. Egyszerűen csak a világvége végét vártam, s az
összességében elég érdekes lett szerintem.
Azért azt nem értettem, hogy ha
a lények nem agresszívak (már pedig nem voltak azok, hiszen csak fel-alá
mászkáltak, de senkit sem támadtak meg), akkor miért nem tettek valamit annak
érdekében, hogy ne őrjítsék meg az embereket. Vagy legalább ne akartak volna
mindenhova bemenni. Nem fogták fel, hogy mit okoztak? Ennyire buták? Arra a
következtetésre kellett jutnom, hogy igen, s ez kicsit levont a lények ijesztő
voltából, de azért nem sokat. A másik lehetőség az, hogy a lényeket egyszerűen
nem érdekelte, mit okoztak. De ez nem valószínű, mert elég kíváncsiaknak tűntek.
A „Madarak a dobozban” cím
nagyon túl volt magyarázva a regényben. Minden magyarázat nélkül is világos
volt számomra, hogy Malorie és társai olyanok, mint a dobozba (ketrecbe) zárt
állatok, mert nem mernek kimenni az utcára. Aztán szereztek egy doboz madarat
maguknak, amiket jelzőőrként használtak. Így a metafora már nem csak metafora
lett, hanem igazi madarak, igazi dobozban. Aztán – biztos, ami biztos – el is
magyarázta az író, hogy igen, Malorie-ék olyanok, mint ezek a madarak…
Elismerem, ez egy jó cím, felkelti a figyelmet (miért pont dobozban vannak a
madarak, és nem kalickában, és egyáltalán hogy jönnek ide a madarak, amikor
világvége van???) és elég baljóslatú is, de azért kicsit kevésbé szájbarágósan
még jobb lett volna.
SPOILERES VÉLEMÉNY: (A
megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)
Nem tudtam eldönteni, hogy
Malorie és Tom közt volt-e valami, mármint romantikus értelemben. Ha Tom tovább
élhetett volna, vajon összejöttek volna? Kedvelték egymást, bíztak egymásban,
tartották egymásban a lelket, de azt hiszem, csak ennyi volt köztük. Az író még
csak halványan sem utalt romantikára köztük, szóval ez egy abszolút
romantikamentes könyv volt.
Tetszett, hogy azért egy-két
kérdésre kapunk választ a könyvben (bár természetesen semmi lényegesre). Például
kiderül, hogy a lények látványa az állatokat is megőrjíti, s ez válasz a könyv
címe kapcsán felmerülő kérdésre is: miért dobozban vannak a madarak, s nem
kalitkában? Hát azért, hogy ne golyózzanak be.
Végül pedig kifejteném, hogy
miért volt hihetetlen a könyv vége. A vesztüket egy őrült, Gary okozza, akit
befogadnak. Malorie elolvassa az őrült gondolatait tartalmazó füzetet: Gary azt
hiszi, hogy aki elég intelligens, az megérti a lényeket, nem őrül meg tőlük. Holott valójában Gary azért nem őrült meg tőlük, mert már őrült volt,
mikor a lényeket először látta. Na mindegy, szóval Malorie rájön, hogy Gary
őrült, mégsem szól róla rögtön mindenkinek, hanem jó sokáig halogatja a dolgot,
majd végül mindenki előtt az őrült arcába vágja, hogy tudja, hogy őrült. Nagyon
értelmes megoldás.
Aztán az is logikus volt nagyon,
hogy hagyták Dont a pincében kuporogni, míg be nem golyózott Gary agymosásának
hatására. Miért nem beszélgettek vele? Akkor nem került volna Gary hatása alá.
Eleve azt sem értem, hogy nem vették észre, hogy Don visszacsempészte Garyt a
házba, de mindegy.
Nem értem, hogy halhattak meg
mind, mikor Don leszedte a sötétítőket és kinyitotta az ajtókat. Miért nem
takarták le rögtön a szemüket? Miért nem rohantak ki a házból, mikor látták,
hogy a többiek megőrülnek?
Azt sem értettem, hogy Olympia –
miután látott egy lényt, tehát megőrült – miért csak magát öli meg, miért nem
támad Malorie-ra vagy a saját gyerekére? Sőt a gyerekét Malorie-ra bízza. Nem
annyira lényeges, de az is fura volt, hogy a kutyájuk, Victor amikor meglátott
egy lényt, csak magát kezdte el szétmarcangolni, de nem támadt Malorie-ra.
Érthetetlen Olympia és a kutya viselkedése is, hiszen a lények hatása elvileg
az, hogy az ember ámokfutó lesz tőle. No mindegy.
És akkor jöjjön az egész
történet legérthetetlenebb része: Malorie gyakorlatilag a többiek hulláján
átgázolva veszi fel a telefont, s kerül kapcsolatba Rickkel, aki elmondja, hogy
van egy közösségük, ami befogadná Malorie-ékat. Ez milyen szerencse már, hiszen
alig öt perce halt meg Malorie összes barátja! Na de tekintsünk el attól, hogy
az időzítés túl tökéletes. Fontosabb, hogy Rick nem hajlandó elmenni
Malorie-ért. Sem ő, sem más, a kisujját sem hajlandó mozdítani értük,
Malorie-nak kell elküzdenie magát hozzájuk. Ez mekkora baromság már! Ha Rickék
olyan jól szervezettek, akkor miért nem tudják megmenteni őket? Sőt, nem is az, hogy
nem tudják, de meg se próbálják! Ez volt számomra a legkevésbé hihető dolog a könyvben.
Azt sem értettem, hogy a könyv
szerint Malorie sokszor beszél telefonon Rickkel, mielőtt megszakad a kapcsolat.
Viszont mikor találkoznak, Rick gyakorlatilag nem tud semmit Malorie-ról,
meglepődik, hogy csak két gyerek van vele. Nem tud Malorie társainak haláláról
sem, pedig ők már az első telefonbeszélgetésük idején halottak voltak. Mégis
akkor miről beszélgethettek Malorie-val, az időjárásról? Olyan lényegtelen
dolgokról viszont nem, hogy mi van Malorie barátaival… Vagy Malorie hazudott
neki ezekben a kérdésekben? Nem valószínű.
Szóval a könyv vége kicsit
összecsapott volt nekem, igazán kár érte, mert egyébként a regény hangulata
igazán magával ragadó volt.
Tetszési index:
81%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése