Előzmények:
A Twister Media Kiadótól kaptam
egy recenziós példányt a könyvből, amit ezúton is nagyon köszönök. A borítója
nagyon tetszett és a történet is érdekesnek tűnt, úgyhogy nagyon örültem neki,
mikor megkaptam.
Tartalom:
Meggie Corbyn cassandra sangue,
vagyis vérpróféta, azaz ha a bőrén vágás nyomán kiserken a vér, látja a jövőt.
Meggie ezt a különleges képességét inkább átoknak, mint áldásnak tekinti. Meg
nem szabad ember. Tartógazdája rabszolgaságban őrzi, hogy csak ő szerezhessen
tudomást látomásairól. Meggie azonban megszökik és az egyetlen biztonságos
hely, ahol elrejtőzhet, a Lakeside Udvar nevű üzleti negyed, amit a Mások
működtetnek.
Az alakváltó Simon Wolfgard
vonakodik felvenni az Emberi összekötő állásra jelentkező idegent. Egyrészt
azért, mert úgy érzi, hogy valami titkot rejteget, másrészt azért, mert nincs
emberi prédaszaga. Ám egy erősebb ösztön arra készteti, hogy mégis alkalmazza
Meggie-t. Amikor megtudja róla az igazat, és azt is, hogy a kormányhatóság
körözi, Simonnak el kell döntenie, vajon megéri-e, hogy bekövetkezzen az
emberek és a Mások között szinte elkerülhetetlen harc.
(Forrás: bookline.hu)
Vélemény:
Volt ami tetszett ebben a
könyvben, volt ami nem annyira, a pozitív hozzáállás jegyében azzal kezdeném,
hogy mi tetszett.
Ebben a világban nem az ember az
uralkodó faj. De nagyon nem. És én teljesen bele tudtam élni magam abba a
helyzetbe, hogy milyen lehet az, ha az ember csak kaja egy másik faj számára.
Ha lényegében haszonállatok vagyunk, kb. olyanok, mint az embernek a tehén,
csirke, disznó stb.
Az uralkodó faj ugyanis a terra
indigene lények, akik emberi alakot is tudnak ölteni, de igazi énjük állati
(farkassá, medvévé, hollóvá, bagollyá stb. tudnak változni, de mindegyikük csak
egyfajta állattá), és ott vannak még a vámpírok, akik füst alakban közlekednek,
és – természetesen – vért szívnak, leginkább az emberét. Számukra tehát az ember
csak préda, ezért viszonylag elkülönítve élnek az emberektől, nehogy
felzabálják őket. A terra indigene lényeké a föld is, tehát minden földterület,
az emberek csupán bérbe kapnak belőle, és a terra indigene tulajdona minden
természeti erőforrás is (pl. víz, üzemanyag).
Szóval az ember egy erősen
alárendelt szerepben próbál túlélni a ragadozók közt, a ragadozók pedig nagyon
igyekeznek nem megenni az embereket – ez mondjuk nem mindig sikerül. Nagyon tetszett
nekem ez a világ, sok részeleme ötletes volt, például hogy az egyik terra
indigene alfaj, a Farkasok boltokat üzemeltetnek, ahol emberek is vásárolhatnak
azért, hogy legyen valami kapcsolatuk az emberekkel, vagy az (ember) rendőrök,
akik próbálják megelőzni, hogy a terra indigene lények megegyék az embereket,
igyekeznek minden konfliktust kezelni és megakadályozni, hogy vérfürdőbe torkolljon.
Szóval sok jó ötlet volt ebben a könyvben és hihető világot épített fel az
írónő.
Tetszett a könyv egyértelmű
természet- és környezetvédő felhangja. Hiszen itt az állatok határozzák meg,
hogy az emberek milyen és mennyi természeti erőforrást használhatnak fel, tehát
itt papír-újrahasznosítás van, meg elektromos meghajtású járgányok (KD-k), a
vízért adót kell fizetni stb, így nem élheti fel az ember felelőtlenül a
természeti erőforrásokat. És azt hiszem, az emberek itt nem szaporodhatnak el
úgy, mint a nyulak, így már csak a csekély létszámuk miatt sem tudják annyira
károsítani a természetet.
Tetszett a vérpróféta Meggie
kedves, naiv természete, kicsit talán túl kedves és naiv is volt, de mivel az
emberi faj képviselői ebben a könyvben általában nem voltak túl szimpatikusak,
ezért nem zavart Meggie eltúlzottan jó személyisége.
Igen, ebben a könyvben sajnos nem
az ember a szimpatikus faj, hanem a terra indigene lények. Ugyan ők megeszegetik azokat az embereket, akik megsértik
a szabályaikat, különösen ha engedély nélkül lépnek a területükre, de egyébként elég
nyitottak az emberek felé. Meggie-t befogadják (igaz, neki nincs „prédaszaga”)
és a rendőröket is szívesen látják, folyton kajával tömik őket (és nem hiszem,
hogy azért, hogy később hízott husit haraphassanak belőlük, hanem mert normális
kapcsolatot akarnak az emberekkel kialakítani). Egyébként az emberek közt is
vannak azért rendesebbek, pl. a rendőrök, a terra indigene boltjainak emberi
alkalmazottai és persze Meggie. De dögivel van példa sajnos az emberi
kapzsiságra és hülyeségre is (nem minden ember fejébe fér bele a tény, hogy nem
ők a felsőbbrendű faj).
Jó sokat írtam a világról,
amiben a könyv játszódik, viszont semmit a könyv sztorijáról. Egyrészt nem
akartam spoilerezni (csak majd a spoileres részben), másrészt a történet számomra
elhanyagolható fontosságú volt ebben a könyvben. Voltak benne kisebb
meglepetések, a végén némi öldöklés és a legvégén kiderült egy érdekes tény a
vérprófétákról, de azért őszintén szólva semmi egetrengető nem történt ebben a
kötetben. A nagy drámák, gondolom, a folytatásokban várhatóak, ha (vagy inkább amikor)
eldurvul a viszony az emberek és a terra indigene lények közt.
És akkor kitérnék azokra a
dolgokra is, amik nem annyira tetszettek ebben a könyvben. Nos, ha jól értettem,
nem a Földön játszódik a történet, hanem egy Namid nevű világban. Ahol viszont hetekre
bontva számolják az idő múlását, s többek közt a Földről, Holdról, Napról
elnevezett napok vannak benne. Vagyis valószínűleg a Naprendszer egy másik
bolygóján járunk, de ha nem, akkor viszont ezek az elnevezések elég
ötlettelenek.
Kicsit zavart a latinozás is:
terra indigene (terra indigena – bennszülött föld), a vámpírok vezetékneve
Sanguinati (sanguinans – vérszomjas). Ezek a lények a római kori Földről
települtek át Namidba, azért illetik latin nevekkel magukat, vagy mi? A többi
alakváltó vezetékneve is egyszerű volt, mint egy faék: az alakváltó faj neve
angolul, mögé rakva, hogy „gard” (Bár pl. Jenni Crowgard elvileg holló, a crow
viszont varjút jelent. Vagy az ugyanaz, mint a holló? Na mindegy, nem vagyok
nagy állatszakértő.) Mondjuk azt elképzelhetőnek tartom, hogy számukra a vezetéknevek
nem fontosak, azért választottak maguknak ilyen könnyen megjegyezhető
vezetékneveket, hogy az emberek számára is világos legyen, hogy ők mik. Viszont
a keresztneveik is teljesen emberiek, amit azért már furcsálltam, túlságosan
nagy hasonulásnak éreztem az emberekhez.
Nem tetszett, hogy a hollók
(varjak?), fő jellemzője, hogy szeretik a fényes dolgokat, az összes madárféle
fő jellemvonása pedig az volt, hogy szeretnek egeret enni. Ha ennyi jellemzi
őket, akkor ezek durván együgyű lények és egyáltalán nem felsőbbrendűek az
emberekhez képest.
Nekem túl sok mellékszereplő
volt ebben a könyvben, és sokan közülük alig szerepeltek, így amikor megint
előkerültek, nem emlékeztem rá, hogy korábban mit csináltak. Kb. az összes
madárféle ilyen volt a könyvben, de mivel nem volt nagy jelentőségük, ezért
annyira azért nem zavart, hogy azt se tudtam, ki kicsoda.
Összességében egy szépen
kidolgozott világot kapunk ebben a könyvben, amiben viszont túl bonyolult
dolgok – ebben a kötetben legalábbis – nem történnek. Kicsit több ötlet,
csavar, váratlanság és kicsit több halál (akármelyik oldalon) szerintem jót
tett volna neki.
SPOILERES VÉLEMÉNY: (A
megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)
A könyv története azért is volt
felejthető számomra, mert egy durva logikai bukta volt benne. A könyv végén
Meggie és Sam együtt menekülnek, Sam Farkaskölyök és gondolatban tud
kommunikálni a többi terra indigene lénnyel, de még véletlenül sem kér
segítséget a nagybátyjától, Simontól vagy bárki mástól, csak akkor, amikor
Meggie őt már lerakta a vámpíroknál és egyedül menekül tovább. Vajon azért nem
kért segítséget hamarabb, mert élvezte a menekülést, vagy esetleg teljesen
meghülyült a félelemtől? Ez érthetetlen.
A könyv kisebb fordulatai pedig valahogy
nem voltak túl meglepőek nekem. Különösebb dráma nélkül derült ki, hogy az
Elementálisok e világ valódi urai (vagy úrnői, merthogy női alakjuk van), mivel
a természet erőit ők irányítják. Azért nem volt meglepő, mert egy emberi
meséből már jóval korábban lehetett tudni, hogy a terra indigene lények meggyilkolását
természeti katasztrófák torolják meg az embereken, és hát gyanús volt az is,
hogy Télnek hívják az egyik Elementálist. Ja meg, ugye, az Elementális
elnevezés is már elég gyanús. Szóval ez sem volt nagy meglepetés.
Az sem volt igazán meglepő, hogy
Tess maga a halál. Mindenki félt tőle, lehetett tudni, hogy ha a haja fekete
lesz, mert dühös lesz, akkor valaki meghal, szóval nem igazán lehetett más,
mint egy, a puszta látványával gyilkoló lény.
Az viszont, hogy a vérpróféták vérének
fogyasztása megvadítja a terra indigene lényeket és az embereket is, váratlan
csavar volt számomra a könyv végén. Különösen azért, mert a vérprófétáknál kedvesebb,
ártatlanabb lények nem nagyon vannak ebben a világban.
Egyébként erről az egész vérprófétaság
dologról kb. semmi nem derült ki a könyvben, kíváncsi vagyok, mit hoz ki az
írónő ebből a későbbi részekben. Engem például az érdekelne, hogy a vérpróféták
honnan származnak, nem-e esetleg terra indigene-ember keverékek, kik
tartják fogva és használják őket, a többi ember miért hagyja ezt, miért vadul
meg az, aki iszik a vérükből.
Tetszési index:
79%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése