2017. június 28., szerda

Lev Grossmann – A varázslók (A varázslók-trilógia 1.)

Előzmények:
A Mini-könyvklub keretében olvastuk ebben a hónapban a könyvet, enélkül nem valószínű, hogy valaha elolvastam volna, mert az ilyen varázslós dolgok annyira nem csigáznak fel.

Tartalom:
A többi fiatalhoz hasonlóan Quentin Coldwater sem hisz a varázslatokban egészen addig, míg egy zártkörű és titkos egyetem hallgatója nem lesz New York egy eldugott részében. S noha a tanulás évei úgy telnek, mint bárhol máshol barátokra tesz szert, rendszeresen lerészegedik, majd idővel lefekszik valakivel, akibe beleszeret , a titkos tudás örökre megváltoztatja őt. Kitűnően sajátítja el a modern varázstudományt, ám a szíve mélyén mindig is vágyott nagy kalandot és boldogságot nem kapja meg hozzá. Egy nap a barátaival azonban felfedeznek valami hatalmasat, ami mindent megváltoztathat.
A varázslók komor történet a felnőtté válásról, második esélyekről és arról, hogy ha valamit nagyon görcsösen akarunk, akkor talán soha nem kapjuk meg. A könyv a 2009-es megjelenését követően hatalmas vitát váltott ki és nagyon megosztotta a fantasy műfaj kedvelőit vannak, akik nem is hajlandóak ekként tekinteni rá, hanem kortárs regényként kezelik , de emiatt csak többen és többen olvasták el. Végül óriási siker és New York Times Bestseller lett, többek közt George R. R. Martin, John Green, Audrey Niffenegger és William Gibson is rendkívüli elismeréssel méltatta, ráadásul a folytatásokkal a szerző végleg lefektette a 21. századi fantasy alapköveit.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Az elején azt gondoltam erről a könyvről, hogy rosszul megírt, de tele van jó ötletekkel, aztán később örültem, mert úgy találtam, hogy van valami mondanivalója, de ez a tanulság egy idő után már túl szájbarágós volt, aztán a regény végül kapott egy teljesen elbaltázott befejezést, ami tökéletesen ellentmondott a könyv mondanivalójának (illetve annak, amit én annak véltem). Így most akkor hááááát, nem tudom, összességében inkább nem tetszett, mint igen, és valószínűleg nem fogom folytatni a sorozatot.
De akkor azzal kezdeném, hogy mi tetszett benne. Például az, hogy a varázslás ebben a könyvben nem huss és pöccből áll, hanem keményen tanulni és melózni kell érte, hogy sikerüljön. (Tudom, a Harry Potter sorozatban is előfordul olyan, hogy nem tudnak egy bűbájt megfelelően elsütni a szereplők, de ott akkor sem túl hangsúlyos a varázslás melós jellege.)
Tetszett az a rész, amikor arról vitáztak, hogy a varázslás Isten által ránk hagyott teremtő eszköz vagy sem. Ha létezne varázslás, tuti, hogy lennének olyanok, akik erről képesek lennének vitázni, így ez nagyon valószerű volt nekem.
Tetszett, hogy volt mondanivalója a könyvnek. Ez szerintem az, hogy nem szabad az életben folyamatosan csak vágyakozni. Mert ha az ember mindig valami másra vágyik, mint amije van, akkor örökké elégedetlen és boldogtalan lesz. Ez a tanulság számomra akkor vált szájbarágóssá, mikor Alice is Quentin arcába vágta, holott már korábban is egyértelmű volt, hogy a fiú a viselkedésével örökös boldogtalanságra kárhoztatja magát.
Más kérdés, hogy egyetértek-e ezzel a tanulsággal. Akkor nem, ha azt jelenti, hogy nem szabad vágyakozni egyáltalán. Szerintem vágyai és céljai igenis legyenek az embernek, de közben tudni kell elégedettnek lenni azzal, amink épp van. Nem mondom, hogy nekem ez mindig megy, de azért közel nem vagyok az a depressziós pöcegödör, mint Quentin. (Ez egyébként nem bántás akar lenni, Quentin karaktere nagyon hiteles szerintem, csak épp nem annyira dobja fel az olvasót az örökös sirámaival.)
Tetszett, hogy itt nem feketék vagy fehérek a szereplők, mindenkiben van mindkettőből. Tetszett, hogy itt a főgonosz nem egy másik, „külsős” ember/lény (ld. Voldimorti), hanem a szereplők maguk azok, valójában elsősorban ők maguk teszik tönkre a saját életüket, nem tőlük független külső tényezők/lények. Persze szomorú is, hogy ilyenek, remélem azért a valóságban nem ennyire reménytelenül elcseszett a mai fiatalság, mint ebben a könyvben.
Tetszettek a – többnyire – hihető karakterek. Bár hitelesek, de jellemzően eléggé ellenszenvesek is, ezért megkedvelni a többségüket sajnos nem nagyon tudtam. Úgyhogy akkor rögtön mondanám is, hogy ez viszont nem tetszett (vagyis az, hogy kevés a szerethető karakter).
Nem tetszett, hogy semmi szabályszerűség nem volt abban a világban, amit az író elénk tárt. Abban, hogy ki mit és miért tud varázsolni és mást épp miért nem, semmi logikát nem tudtam felfedezni. Abban sem, hogy ebben a könyvben miért kedvelik egymást egyes szereplők, mások miért utálják. Ezek a nagy érzelmek nekem nem voltak eléggé megalapozva. Quentin miért szerelmes Juliába, aki egy nyafka liba? Alice miért szerelmes Quentinbe, aki egy p*cs? Penny miért veri meg Quentint a könyv elején, mikor az nem ártott neki semmit? Quentin miért tojik a szülei fejére olyan látványosan, mivel érdemelték ezt ki? Szóval egy csomó érzelem csak ott van a könyvben, de érthetetlen, hogy hogy kerültek oda.
Mit is mondhatnék összegzésül? Nekem jobban bejött, mint a Harry Potter (más varázslós könyvhöz sajnos nem tudom mérni, mert mást nem olvastam), de valahogy akkor sem tudtam szeretni igazán ezt a regényt. Ennek a fő oka, azt hiszem, a befejezése, de ezt a spoileres részben fejtem ki. A másik oka az lehet, hogy Quentin viselkedése, személyisége elég taszító volt. Nem mondanám, hogy utáltam őt, de az tuti, hogy nem kedveltem.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)
Miért volt Quentin annyira ellenszenves nekem? Mert mindig külső tényezőktől várja, hogy elhozzák számára az örök boldogságot. Nem szeret otthon a szüleivel élni, hát elmegy varázslónak, mert az biztos csupa móka és kacagás , aztán mikor kiderül, hogy azért sokat is kell ám melózni, hogy varázsló lehessen, akkor megint elkezdi boldogtalannak érezni magát. Azért lediplomázik, de utána elkezd vedelni és megcsalja a barátnőjét, Alice-t. Mikor lebukik, akkor azt reméli, hogy egy fantasy könyvben megírt varázsvilágba, Filloryba való menekülés megoldja a problémáikat. Merthogy kiderül, hogy Fillory valóban létezik.
Aztán Filloryról is kiderül, hogy nem csupa mese habbal, akkor megint elégedetlen kezd lenni. És ekkor Alice végre rászánja magát, hogy felvilágosítsa a fiút, hogy mennyire hülye: közli vele, hogy az örökös elvágyódásával boldogtalanságra ítéli magát. Ekkor Quentin magába száll és újra egymásra találnak Alice-szel.
Ezzel nekem csak az volt a problémám, hogy kizárt, hogy egy ilyen hihetetlenül ostobán viselkedő fiú megvilágosodna attól, hogy valaki rászól, hogy hülye.
De mindegy is, mert számukra késő, Alice feláldozza magát, hogy Quentin élhessen. Quentin ezután elhatározza, hogy szakít a varázsvilággal és normális, emberi életet kezd élni. Mármint valamit, ami szerinte az átlag emberi élet lehet, de én megsúgom nektek: ez nem az. Szóval szerez magának egy állást, ahol nem kell dolgoznia, de kap jó kis fizetést, teng-leng, sajnáltatja magát, de lényegében nem csinál semmi hasznosat.  Ezzel nem is lenne semmi baj, ha ez egy ideiglenes állapot lenne nála, és később összeszedné magát, de nem! Ő azt gondolja, hogy ettől a semmittevéstől akkor most jól fel is nőtt és felelősségteljes emberré vált… És ezen én nagyon, de nagyon felhúztam magam.
És akkor jöjjön a könyv befejezése, ami a legborzasztóbb ebben az egész regényben. Eljönnek Quentinért a varázsló barátai, akikkel Filloryban járt, és elhívják magukkal, hogy menjenek vissza oda és legyenek királyok és királynők. Ráadásként csatlakozik hozzájuk Quentin korábbi szerelme, Julia is. Hát naná, hogy Quentin felhagy a szenvedéssel (szenvelgéssel) és velük tart. És itt a vége.
Hogy mi a problémám ezzel a befejezéssel? Hogy azt sejteti, a mesevilágba menekülés majd megoldja Quentin minden problémáját. Holott a könyv eddig arról szólt, hogy pont, hogy nem! Hogy arra következtethetünk, Quentin a mártírkodásával kiérdemelte ezt a jutalmat. (Szerintem max. egy pofán rúgást érdemelt ki, de mindegy.) Hogy a könyv azt sugallja, Quentin felnőtt attól, hogy úgy csinált egy darabig, mintha normál emberi életet élne, s mivel felnőtt, így már a helyén fogja tudni kezelni a Fillory jelenséget. Ugyan kérem, Quentin ott folytatja, ahol abbahagyta: megint Fillorytól fogja várni, hogy elhozza neki megérdemelt boldogságát. Quentin az örök infantilis. De ez a jó hozzáállás, legalábbis a könyv befejezése ezt sugallja. És ezzel pofán tojja mindazt, ami korábban volt a mondanivalója. Hát csak ennyi bajom van ezzel a fináléval.
Még az a komoly problémám is volt ezzel a könyvvel, hogy nem tudtam komolyan venni a Fillory-világot. A regény elején ez a hely úgy jelenik meg, mint amit csupán kitaláltak, s egy ötrészes fantasy sorozatot írtak belőle. Mikor én ezeket a részeket olvastam, megállapítottam magamban, hogy ha ez a fantasy könyvsorozat tényleg létezne, a legostobább sztori lenne a világon, annyira nevetséges dolgok voltak benne (pl. gyerekek benne a királyok és királynők, két kos benne az isten, az Órák Úrnője a főgonosz). Így aztán mikor oda jutottunk, hogy Filloryt komolyan kell venni, mert létezik, hát finoman szólva nem vettem könnyen az akadályt.
A másik, amit elég nevetségesnek tartottam, hogy a hihetetlenül ijesztő Fenevad arcába belóg egy leveles ág (a könyv végén kiderül, hogy azért, hogy leplezze a személyazonosságát, de ez most mindegy). Szóval akkor el kellett képzelnem egy nagyon gonosz lényt, aminek folyton a pofájába lóg egy ág. Ha látni is akar valamit, akkor vajon időnként odébb fújja? Szóval ezt se tudtam túl komolyan venni. A regény egyébként elég brutális is volt, komoly vérengzések voltak benne, de ezek mellett olyan sok volt a nevetséges elem, hogy a végeredmény groteszk lett szerintem.

Tetszési index:

65%

2017. június 16., péntek

Josh Malerman – Madarak a dobozban

Tartalom:
Valami rémisztő dolog garázdálkodik odakint, amire nem szabad ránézni. Egyetlen pillantás elég ahhoz, hogy az ember őrült, kegyetlen gyilkossá váljon. Senki sem tudja, mi az, és honnan jött. A szörnyűséges hírek egyre gyakoribbá válnak. Majd a tévé elsötétül, a rádió elhallgat, és az internet is összeomlik. A telefonok elnémulnak. Az ablakon pedig nem lehet kinézni többé. Mára csak maréknyi túlélő maradt, köztük Malorie két gyermekével, akiket az egyetlen lehetséges módon nevel: a négy fal között. A folyóparti, elhagyatott ház ajtaja zárva, a függönyök behúzva, az ablakokra matracok szögelve. Egyetlen esélyük, hogy elmenekülnek egy másik helyre, ahol talán biztonságban lehetnek. De az előttük álló út elrettentő: harminc kilométer a folyón, egy evezős csónakban bekötött szemmel! Csak Malorie találékonyságára és a gyerekek éles hallására támaszkodhatnak. Egyetlen rossz döntés is végzetessé válhat. És valami követi őket. De vajon ember, állat vagy szörnyeteg?
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Ez a könyv rendesen beparáztatja az embert, az biztos. Én zömében fényes nappal olvastam a regényt, de így is rendesen borzolta az idegeimet. Teljesen hihetően mutatja be azt, hogy milyen rettegni attól, hogy meglátsz valamit, amit nem akarsz. Mert ha meglátod, megölsz másokat, s végül magadat is.
Elgondolkodtam azon, hogy az emberek vajon miért ragaszkodnak annyira a látásukhoz. Tudom, durván hangzik, de ha kizárólag az okozza a vesztüket, hogy látnak, akkor miért nem vakítják meg magukat? Vagy legalább pár embert, és őket küldik ki felderítőnek. Nem mondom, hogy én azonnal örömmel kiszúrnám a saját szemem hasonló szituációban, de azért… Ha arról kellene döntenem, hogy meghaljak vagy megvakuljak, remélem, tudnám az utóbbit választani.
Jó volt a regény felépítése, párhuzamosan olvashattunk arról, hogy Malorie a folyón menekül a gyermekeivel és arról, hogy miként jutottak idáig. Mivel csak ő és a két gyermek maradt, ezért azt tudni lehetett előre, hogy a többi szereplő számára nem lesz happy endes a történet, és bevallom, ettől csak még jobban cidriztem, hogy mi fog történni és mikor.
Érdekes volt, ahogy Malorie a gyermekeihez viszonyult. Tárgyilagosan menedzselte őket, kb. mint egy osztályfőnök. Még nevet sem adott nekik, ők csak a Fiú és a Lány voltak, de ennek, azt hiszem, értettem az okát, Malorie nem adott nevet nekik, hátha akkor kevésbé kötődik hozzájuk, így nem rázza meg annyira esetleges haláluk sem.
A könyv végén azért belekerültek butaságok is a történetbe, túl sok lett hirtelenjében a dráma, s nekem nagyon hihetetlennek tűnt kb. minden, ami a regény végén történt. De ettől még a könyv hangulata, világa nagyon jól eltalált volt.
Immáron rutinos sci-fi olvasóként nem vártam, hogy kiderül, kik a lények, akiktől megbolondulnak az emberek. Nem vártam azt sem, hogy lesz gyógymód az őrületre, s azt sem, hogy sikerül elűzni e lényeket. Egyszerűen csak a világvége végét vártam, s az összességében elég érdekes lett szerintem.
Azért azt nem értettem, hogy ha a lények nem agresszívak (már pedig nem voltak azok, hiszen csak fel-alá mászkáltak, de senkit sem támadtak meg), akkor miért nem tettek valamit annak érdekében, hogy ne őrjítsék meg az embereket. Vagy legalább ne akartak volna mindenhova bemenni. Nem fogták fel, hogy mit okoztak? Ennyire buták? Arra a következtetésre kellett jutnom, hogy igen, s ez kicsit levont a lények ijesztő voltából, de azért nem sokat. A másik lehetőség az, hogy a lényeket egyszerűen nem érdekelte, mit okoztak. De ez nem valószínű, mert elég kíváncsiaknak tűntek.
A „Madarak a dobozban” cím nagyon túl volt magyarázva a regényben. Minden magyarázat nélkül is világos volt számomra, hogy Malorie és társai olyanok, mint a dobozba (ketrecbe) zárt állatok, mert nem mernek kimenni az utcára. Aztán szereztek egy doboz madarat maguknak, amiket jelzőőrként használtak. Így a metafora már nem csak metafora lett, hanem igazi madarak, igazi dobozban. Aztán – biztos, ami biztos – el is magyarázta az író, hogy igen, Malorie-ék olyanok, mint ezek a madarak… Elismerem, ez egy jó cím, felkelti a figyelmet (miért pont dobozban vannak a madarak, és nem kalickában, és egyáltalán hogy jönnek ide a madarak, amikor világvége van???) és elég baljóslatú is, de azért kicsit kevésbé szájbarágósan még jobb lett volna.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)
Nem tudtam eldönteni, hogy Malorie és Tom közt volt-e valami, mármint romantikus értelemben. Ha Tom tovább élhetett volna, vajon összejöttek volna? Kedvelték egymást, bíztak egymásban, tartották egymásban a lelket, de azt hiszem, csak ennyi volt köztük. Az író még csak halványan sem utalt romantikára köztük, szóval ez egy abszolút romantikamentes könyv volt.
Tetszett, hogy azért egy-két kérdésre kapunk választ a könyvben (bár természetesen semmi lényegesre). Például kiderül, hogy a lények látványa az állatokat is megőrjíti, s ez válasz a könyv címe kapcsán felmerülő kérdésre is: miért dobozban vannak a madarak, s nem kalitkában? Hát azért, hogy ne golyózzanak be.
Végül pedig kifejteném, hogy miért volt hihetetlen a könyv vége. A vesztüket egy őrült, Gary okozza, akit befogadnak. Malorie elolvassa az őrült gondolatait tartalmazó füzetet: Gary azt hiszi, hogy aki elég intelligens, az megérti a lényeket, nem őrül meg tőlük. Holott valójában Gary azért nem őrült meg tőlük, mert már őrült volt, mikor a lényeket először látta. Na mindegy, szóval Malorie rájön, hogy Gary őrült, mégsem szól róla rögtön mindenkinek, hanem jó sokáig halogatja a dolgot, majd végül mindenki előtt az őrült arcába vágja, hogy tudja, hogy őrült. Nagyon értelmes megoldás.
Aztán az is logikus volt nagyon, hogy hagyták Dont a pincében kuporogni, míg be nem golyózott Gary agymosásának hatására. Miért nem beszélgettek vele? Akkor nem került volna Gary hatása alá. Eleve azt sem értem, hogy nem vették észre, hogy Don visszacsempészte Garyt a házba, de mindegy.
Nem értem, hogy halhattak meg mind, mikor Don leszedte a sötétítőket és kinyitotta az ajtókat. Miért nem takarták le rögtön a szemüket? Miért nem rohantak ki a házból, mikor látták, hogy a többiek megőrülnek?
Azt sem értettem, hogy Olympia – miután látott egy lényt, tehát megőrült – miért csak magát öli meg, miért nem támad Malorie-ra vagy a saját gyerekére? Sőt a gyerekét Malorie-ra bízza. Nem annyira lényeges, de az is fura volt, hogy a kutyájuk, Victor amikor meglátott egy lényt, csak magát kezdte el szétmarcangolni, de nem támadt Malorie-ra. Érthetetlen Olympia és a kutya viselkedése is, hiszen a lények hatása elvileg az, hogy az ember ámokfutó lesz tőle. No mindegy.
És akkor jöjjön az egész történet legérthetetlenebb része: Malorie gyakorlatilag a többiek hulláján átgázolva veszi fel a telefont, s kerül kapcsolatba Rickkel, aki elmondja, hogy van egy közösségük, ami befogadná Malorie-ékat. Ez milyen szerencse már, hiszen alig öt perce halt meg Malorie összes barátja! Na de tekintsünk el attól, hogy az időzítés túl tökéletes. Fontosabb, hogy Rick nem hajlandó elmenni Malorie-ért. Sem ő, sem más, a kisujját sem hajlandó mozdítani értük, Malorie-nak kell elküzdenie magát hozzájuk. Ez mekkora baromság már! Ha Rickék olyan jól szervezettek, akkor miért nem tudják megmenteni őket? Sőt, nem is az, hogy nem tudják, de meg se próbálják! Ez volt számomra a legkevésbé hihető dolog a könyvben.
Azt sem értettem, hogy a könyv szerint Malorie sokszor beszél telefonon Rickkel, mielőtt megszakad a kapcsolat. Viszont mikor találkoznak, Rick gyakorlatilag nem tud semmit Malorie-ról, meglepődik, hogy csak két gyerek van vele. Nem tud Malorie társainak haláláról sem, pedig ők már az első telefonbeszélgetésük idején halottak voltak. Mégis akkor miről beszélgethettek Malorie-val, az időjárásról? Olyan lényegtelen dolgokról viszont nem, hogy mi van Malorie barátaival… Vagy Malorie hazudott neki ezekben a kérdésekben? Nem valószínű.
Szóval a könyv vége kicsit összecsapott volt nekem, igazán kár érte, mert egyébként a regény hangulata igazán  magával ragadó volt.

Tetszési index:
81% 

2017. június 11., vasárnap

Anne Bishop – Vörös betűkkel (A Mások 1.)

Előzmények:
A Twister Media Kiadótól kaptam egy recenziós példányt a könyvből, amit ezúton is nagyon köszönök. A borítója nagyon tetszett és a történet is érdekesnek tűnt, úgyhogy nagyon örültem neki, mikor megkaptam.

Tartalom:
Meggie Corbyn cassandra sangue, vagyis vérpróféta, azaz ha a bőrén vágás nyomán kiserken a vér, látja a jövőt. Meggie ezt a különleges képességét inkább átoknak, mint áldásnak tekinti. Meg nem szabad ember. Tartógazdája rabszolgaságban őrzi, hogy csak ő szerezhessen tudomást látomásairól. Meggie azonban megszökik és az egyetlen biztonságos hely, ahol elrejtőzhet, a Lakeside Udvar nevű üzleti negyed, amit a Mások működtetnek.
Az alakváltó Simon Wolfgard vonakodik felvenni az Emberi összekötő állásra jelentkező idegent. Egyrészt azért, mert úgy érzi, hogy valami titkot rejteget, másrészt azért, mert nincs emberi prédaszaga. Ám egy erősebb ösztön arra készteti, hogy mégis alkalmazza Meggie-t. Amikor megtudja róla az igazat, és azt is, hogy a kormányhatóság körözi, Simonnak el kell döntenie, vajon megéri-e, hogy bekövetkezzen az emberek és a Mások között szinte elkerülhetetlen harc.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Volt ami tetszett ebben a könyvben, volt ami nem annyira, a pozitív hozzáállás jegyében azzal kezdeném, hogy mi tetszett.
Ebben a világban nem az ember az uralkodó faj. De nagyon nem. És én teljesen bele tudtam élni magam abba a helyzetbe, hogy milyen lehet az, ha az ember csak kaja egy másik faj számára. Ha lényegében haszonállatok vagyunk, kb. olyanok, mint az embernek a tehén, csirke, disznó stb.
Az uralkodó faj ugyanis a terra indigene lények, akik emberi alakot is tudnak ölteni, de igazi énjük állati (farkassá, medvévé, hollóvá, bagollyá stb. tudnak változni, de mindegyikük csak egyfajta állattá), és ott vannak még a vámpírok, akik füst alakban közlekednek, és – természetesen – vért szívnak, leginkább az emberét. Számukra tehát az ember csak préda, ezért viszonylag elkülönítve élnek az emberektől, nehogy felzabálják őket. A terra indigene lényeké a föld is, tehát minden földterület, az emberek csupán bérbe kapnak belőle, és a terra indigene tulajdona minden természeti erőforrás is (pl. víz, üzemanyag).
Szóval az ember egy erősen alárendelt szerepben próbál túlélni a ragadozók közt, a ragadozók pedig nagyon igyekeznek nem megenni az embereket – ez mondjuk nem mindig sikerül. Nagyon tetszett nekem ez a világ, sok részeleme ötletes volt, például hogy az egyik terra indigene alfaj, a Farkasok boltokat üzemeltetnek, ahol emberek is vásárolhatnak azért, hogy legyen valami kapcsolatuk az emberekkel, vagy az (ember) rendőrök, akik próbálják megelőzni, hogy a terra indigene lények megegyék az embereket, igyekeznek minden konfliktust kezelni és megakadályozni, hogy vérfürdőbe torkolljon. Szóval sok jó ötlet volt ebben a könyvben és hihető világot épített fel az írónő.
Tetszett a könyv egyértelmű természet- és környezetvédő felhangja. Hiszen itt az állatok határozzák meg, hogy az emberek milyen és mennyi természeti erőforrást használhatnak fel, tehát itt papír-újrahasznosítás van, meg elektromos meghajtású járgányok (KD-k), a vízért adót kell fizetni stb, így nem élheti fel az ember felelőtlenül a természeti erőforrásokat. És azt hiszem, az emberek itt nem szaporodhatnak el úgy, mint a nyulak, így már csak a csekély létszámuk miatt sem tudják annyira károsítani a természetet.
Tetszett a vérpróféta Meggie kedves, naiv természete, kicsit talán túl kedves és naiv is volt, de mivel az emberi faj képviselői ebben a könyvben általában nem voltak túl szimpatikusak, ezért nem zavart Meggie eltúlzottan jó személyisége.
Igen, ebben a könyvben sajnos nem az ember a szimpatikus faj, hanem a terra indigene lények. Ugyan ők megeszegetik azokat az embereket, akik megsértik a szabályaikat, különösen ha engedély nélkül lépnek a területükre, de egyébként elég nyitottak az emberek felé. Meggie-t befogadják (igaz, neki nincs „prédaszaga”) és a rendőröket is szívesen látják, folyton kajával tömik őket (és nem hiszem, hogy azért, hogy később hízott husit haraphassanak belőlük, hanem mert normális kapcsolatot akarnak az emberekkel kialakítani). Egyébként az emberek közt is vannak azért rendesebbek, pl. a rendőrök, a terra indigene boltjainak emberi alkalmazottai és persze Meggie. De dögivel van példa sajnos az emberi kapzsiságra és hülyeségre is (nem minden ember fejébe fér bele a tény, hogy nem ők a felsőbbrendű faj).
Jó sokat írtam a világról, amiben a könyv játszódik, viszont semmit a könyv sztorijáról. Egyrészt nem akartam spoilerezni (csak majd a spoileres részben), másrészt a történet számomra elhanyagolható fontosságú volt ebben a könyvben. Voltak benne kisebb meglepetések, a végén némi öldöklés és a legvégén kiderült egy érdekes tény a vérprófétákról, de azért őszintén szólva semmi egetrengető nem történt ebben a kötetben. A nagy drámák, gondolom, a folytatásokban várhatóak, ha (vagy inkább amikor) eldurvul a viszony az emberek és a terra indigene lények közt.
És akkor kitérnék azokra a dolgokra is, amik nem annyira tetszettek ebben a könyvben. Nos, ha jól értettem, nem a Földön játszódik a történet, hanem egy Namid nevű világban. Ahol viszont hetekre bontva számolják az idő múlását, s többek közt a Földről, Holdról, Napról elnevezett napok vannak benne. Vagyis valószínűleg a Naprendszer egy másik bolygóján járunk, de ha nem, akkor viszont ezek az elnevezések elég ötlettelenek.
Kicsit zavart a latinozás is: terra indigene (terra indigena – bennszülött föld), a vámpírok vezetékneve Sanguinati (sanguinans – vérszomjas). Ezek a lények a római kori Földről települtek át Namidba, azért illetik latin nevekkel magukat, vagy mi? A többi alakváltó vezetékneve is egyszerű volt, mint egy faék: az alakváltó faj neve angolul, mögé rakva, hogy „gard” (Bár pl. Jenni Crowgard elvileg holló, a crow viszont varjút jelent. Vagy az ugyanaz, mint a holló? Na mindegy, nem vagyok nagy állatszakértő.) Mondjuk azt elképzelhetőnek tartom, hogy számukra a vezetéknevek nem fontosak, azért választottak maguknak ilyen könnyen megjegyezhető vezetékneveket, hogy az emberek számára is világos legyen, hogy ők mik. Viszont a keresztneveik is teljesen emberiek, amit azért már furcsálltam, túlságosan nagy hasonulásnak éreztem az emberekhez.
Nem tetszett, hogy a hollók (varjak?), fő jellemzője, hogy szeretik a fényes dolgokat, az összes madárféle fő jellemvonása pedig az volt, hogy szeretnek egeret enni. Ha ennyi jellemzi őket, akkor ezek durván együgyű lények és egyáltalán nem felsőbbrendűek az emberekhez képest.
Nekem túl sok mellékszereplő volt ebben a könyvben, és sokan közülük alig szerepeltek, így amikor megint előkerültek, nem emlékeztem rá, hogy korábban mit csináltak. Kb. az összes madárféle ilyen volt a könyvben, de mivel nem volt nagy jelentőségük, ezért annyira azért nem zavart, hogy azt se tudtam, ki kicsoda.
Összességében egy szépen kidolgozott világot kapunk ebben a könyvben, amiben viszont túl bonyolult dolgok – ebben a kötetben legalábbis – nem történnek. Kicsit több ötlet, csavar, váratlanság és kicsit több halál (akármelyik oldalon) szerintem jót tett volna neki.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)
A könyv története azért is volt felejthető számomra, mert egy durva logikai bukta volt benne. A könyv végén Meggie és Sam együtt menekülnek, Sam Farkaskölyök és gondolatban tud kommunikálni a többi terra indigene lénnyel, de még véletlenül sem kér segítséget a nagybátyjától, Simontól vagy bárki mástól, csak akkor, amikor Meggie őt már lerakta a vámpíroknál és egyedül menekül tovább. Vajon azért nem kért segítséget hamarabb, mert élvezte a menekülést, vagy esetleg teljesen meghülyült a félelemtől? Ez érthetetlen.
A könyv kisebb fordulatai pedig valahogy nem voltak túl meglepőek nekem. Különösebb dráma nélkül derült ki, hogy az Elementálisok e világ valódi urai (vagy úrnői, merthogy női alakjuk van), mivel a természet erőit ők irányítják. Azért nem volt meglepő, mert egy emberi meséből már jóval korábban lehetett tudni, hogy a terra indigene lények meggyilkolását természeti katasztrófák torolják meg az embereken, és hát gyanús volt az is, hogy Télnek hívják az egyik Elementálist. Ja meg, ugye, az Elementális elnevezés is már elég gyanús. Szóval ez sem volt nagy meglepetés.
Az sem volt igazán meglepő, hogy Tess maga a halál. Mindenki félt tőle, lehetett tudni, hogy ha a haja fekete lesz, mert dühös lesz, akkor valaki meghal, szóval nem igazán lehetett más, mint egy, a puszta látványával gyilkoló lény.
Az viszont, hogy a vérpróféták vérének fogyasztása megvadítja a terra indigene lényeket és az embereket is, váratlan csavar volt számomra a könyv végén. Különösen azért, mert a vérprófétáknál kedvesebb, ártatlanabb lények nem nagyon vannak ebben a világban.
Egyébként erről az egész vérprófétaság dologról kb. semmi nem derült ki a könyvben, kíváncsi vagyok, mit hoz ki az írónő ebből a későbbi részekben. Engem például az érdekelne, hogy a vérpróféták honnan származnak, nem-e esetleg terra indigene-ember keverékek, kik tartják fogva és használják őket, a többi ember miért hagyja ezt, miért vadul meg az, aki iszik a vérükből.

Tetszési index:
79%

2017. június 8., csütörtök

Iain M. Banks – A játékmester

Előzmények:
A Kultúra sorozat 6. kötete („Nézz a szélbe”) akadt először a kezembe, azt már nem tudom pontosan, miért vettem meg, talán tetszhetett a címe meg az, hogy „Kultúra” a neve benne egy…hm, minek is? Világnak, civilizációnak, valaminek…
Aztán elkezdtem olvasni, és olyan érzésem volt végig (mert azt hiszem, végigolvastam, bár 100%-ra azért nem vagyok benne biztos), hogy miiiiiii vaaaaaaaaaaaaaaaan? Egy teljesen szürreális világ tárult elém, szürreális lényekkel, nem értettem ki kicsoda (vagy micsoda), mit miért csinál és egyáltalán… Emlékszem, az különösen zavart, hogy a drónoknak aurájuk van és ennek színe fejezi ki a hangulatukat. Baromságnak könyveltem el az egészet, de aztán egy blogon olvastam, hogy a Kultúra sorozatot „A játékmester”-rel érdemes elkezdeni, mert ha azt olvastad, akkor jobban érthetőek a későbbi részek. Úgyhogy elhatároztam, hogy valamikor el fogom olvasni azt a könyvet.

Tartalom:
Az emberiség már szétszéledt a galaxisban, és hála a magasfokú technológiai fejlettségnek, mindenki megkaphatja, amire éppen szüksége van. Vége a betegségeknek, és vége a halálnak is. Az élet nem szól másról, mint különféle játékokról, partikról és szórakozásról.
Jernau Morat Gurgeh a galaxis leghíresebb játékosa, minden táblás és stratégiai játék nagymestere. Elunva a sikereket új kihívásokra vágyik, és egy távoli bolygóra, Azad Birodalmába utazik, hogy próbára tegye magát az ott élők legendás játékában. Egy játékban, amely annyira összetett, annyira életszerű, hogy a végső győztest a birodalom császárává koronázzák. De bármilyen nagy játékos is Gurgeh, nem számol a háttérben zajló sötét összeesküvésekkel, árulással, zsarolással. Amikor úgy dönt, hogy részt vesz a játékban, nem csupán hírnevét, de a saját életét is kockára teszi.
Sőt, még annál is többet.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Ezt a könyvet kétszer is félbehagytam (összesen kb. öt hónapig voltak nálam különböző könyvtári példányai), mert egyszerűen nem érdekelt annyira, hogy folytassam, nem is tudom, végül miért olvastam el, talán az lehetett a fő oka, hogy így akkor végre nem kell többször kikölcsönöznöm a könyvtárból… Na jó, ez azért nem teljesen igaz. Úgyhogy először azt próbálom összeszedni, hogy mi tetszett ebben a könyvben, vagy legalábbis mi volt érdekes benne.
Érdekes volt a szép utópiának tűnő Kultúra. Egy civilizáció, ahol mindenkinek megvan mindene, amit csak akar (pénz sincsen), és azzal tölti mindenki az idejét, amihez épp kedve van. Sokan annak szentelik az életüket, hogy mester szinten játsszanak különböző játékokat, így tesz Gurgeh is.
Ebben a világban a robotok egyenrangúak az emberekkel, személyekként tekintenek rájuk.
Ebben a világban lényegében nincs bűnözés, de ha valaki el is követ valamit, csak annyi a szankciója, hogy mellérendelnek egy robotot, aki megakadályozza, hogy elkövethesse még egyszer, a többi ember pedig kiközösíti. (Jelzem, a robotok is szabadok, így nem értem, mi a garancia rá, hogy feltétlen megakadályozzák a további bűnelkövetést. Arra sem tudom, mi a garancia, hogy a robotok nem lesznek bűnözők.)
Ez tényleg egy nagyon szép, kellemes civilizáció lehetne, csak sajnos nekem nem volt túl hihető, mert a jelenlegi emberi természetnek eléggé ellentmond, továbbá jelenlegi világunkban az erőforrások igencsak korlátozottak, sokan élnek szegénységben. Persze lehet, hogy a Kultúrában az emberek génmódosítottak, így már nincs bennük agresszióra való hajlam vagy túlhajtott szaporodási késztetés. Akiben mégis van, az a főszabályt erősítő kivétel, de őket is türelemmel elviselik a többiek. Jó, akkor hát legyen, elhiszem, hogy létezhet egy olyan civilizáció, ahol az erőforrások korlátlanok és majdnem mindenki jó és kedves.
De mi tarthat egyben egy ilyen civilizációt, ahol mindenki azt csinál, amit akar? Szó esik a Kontaktról mint valamilyen szervezetről, de nem derül ki pontosan, hogy mi ez.  Valamiféle vezetésnek kell lennie, de nem derül ki ebből a könyvből, hogy kik a vezetők (emberek, robotok vagy egyéb lények) és mik a céljaik. Illetve a céljaik közül pár lelepleződik, de biztos vagyok benne, hogy vannak más játszmáik is, nem csak az, ami ebben a könyvben kiderül.
Szóval szerintem ez egy ötletesen kitalált világ volt összességében.
Az Azad Birodalom kevésbé jól eltalált volt szerintem, annyira szélsőségesen agresszív, kizsákmányoló, elnyomó, rasszista rendszer, hogy nehéz volt elhinnem, hogy ilyen létezhet. Persze a történelemben volt már példa egy-két hasonló államformára a Föld bolygón is, talán jelenleg is léteznek ilyenek, csak túl messze vannak tőlem ahhoz, hogy tudjak róluk vagy akarjak tudni róluk. Így akkor nem szívesen, de elhiszem azt is, hogy létezhet olyan civilizáció, mint az Azad Birodalom.
A két civilizáció közti kontraszt elég feltűnő volt, s megkövetelte az olvasótól, hogy eldöntse, melyik a kívánatosabb berendezkedés. Számomra majdnem végig biztosnak tűnt a Kultúra intellektuális és morális fölénye. Ugyanakkor az azadiak természetesen a saját felsőbbrendűségükről voltak meggyőződve… De aztán jött a könyv vége… és nem is tudom, mit akart pontosan jelenteni a végkifejlet, de ezt majd a spoileres részben fejtem ki.
Tetszett, hogy a robotok éppen olyanok, mint az emberek, köztük is vannak kedvesek, sértődékenyek, önzők, talán csak buták nem. Bár a Kultúra annyira liberális, hogy bizonyára megengednék azt is, hogy egy robot buta legyen, amennyiben azt maga a robot kérné…
Tetszettek az intelligens hajóknak adott hülye nevek. (Vajon a hajók akarják elnevezni magukat így, vagy valaki adja nekik ezeket a neveket?)
Nem tetszett viszont, hogy nem derülnek ki a pontos szabályai egyik játéknak sem, amit ebben a könyvben játszanak a szereplők. Pedig a könyv jelentős hányada arról szól, hogy milyen terep meg bábuk vannak a játékokban, egy-két részletszabály is kiderül, meg hogy különböző stílusokban lehet játszani és sokféle út vezethet a győzelemig. Értem, hogy ezek nagyon összetett játékok, de így sajnos én nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy ez a könyv egy rakás zagyvaság olyan játékokról, amik nem léteznek.
Nem tetszett, hogy a drónoknak aurájuk van és a színük megmutatja a hangulataikat. Így akkor a drónok eléggé könnyen kiismerhetőek elvileg, minden az aurájukra van írva… (Bocs a rossz szóviccért.)
Nem tetszett a könyv vége, mert nem tudom, hogy pontosan mit akar jelenteni. Vagy ennek éppen ettől kéne jónak lennie? Sajnálom, nálam nem az.
Összességében az a bajom ezzel a könyvvel, hogy a benne felrajzolt civilizációkat kevésbé értettem a teljes könyv elolvasása után, mint az elején. Ugyanakkor nem hagy nyugodni a gondolat, hogy volt valami ebben a könyvben, amit nem vettem észre, valami kis csalafintaság, amitől mindent értelmet nyerne. De nem, ez nekem akkor sincs meg, én nem értem most sem, mi volt ez, miről szólt, miért volt nekem jó ezt olvasni. Vagy mitől kellett volna, hogy az legyen. Mert nem volt az, sajnos.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A  megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)
Ahogy fentebb írtam, majdnem végig meg voltam győződve a Kultúra felsőbbrendűségéről. De aztán láttam, hogy Gurgeh játékstílusára hatott az azadiak barbársága, és ettől furcsa módon egyre jobb játékossá vált. Ez alapján a rafináltabb, életrevalóbb kultúra mégis az azadi. Viszont az igazi, tétre menő játszmát a Kultúra nyeri, mert az Azad Birodalom elbukik a könyv végén. Szóval akkor mégis a Kultúra a rafináltabb? Viszont az erkölcsi felsőbbrendűségüket pont ezzel a győzelemmel vesztik el. Kiderül, hogy a Kultúra nem békés, toleráns civilizáció, hanem agresszív, csak ők manipulációval, trükközéssel érik el, amit akarnak, nem nyers erőszakkal.
Szóval a könyv végén, bevallom, nem tudtam, hogy mi akart lenni a mondanivalója.
Nem értettem azt sem, hogy mi volt a jelentősége annak, hogy a Gurgehet zsaroló drón, Mawhin-Skel életben maradt, sőt úgy tűnt, végig Gurgehhel is tartott az azadi útján. Egyrészt nem értettem, milyen formában volt ott, esetleg Gurgeh karkötőjében bújt meg (amit a férfi egy másik dróntól kapott ajándékba), vagy ő volt a Gurgehet szállító hajó elméje, vagy ő volt a Gurgeh kísérőjéül rendelt izgága drón? Esetleg Mawhin-Skel azért volt olyan fontos, mert nem csak látta a történéseket, hanem befolyásolta is, például az ő hatására lett Gurgeh egyre jobb és jobb játékos? Végül az se volt egyértelmű, hogy Mawhin-Skel önállóan cselekedett-e, vagy végig a Kontakt eszköze volt. Én azt tippelem, hogy az utóbbi, de ki tudja.
A könyv elolvasása után tehát kb. csak kérdések maradtak bennem az egész művel kapcsolatban, ami abból a szempontból nem baj, hogy legalább elgondolkodtatott, ugyanakkor én egyszerű lélek vagyok, szerettem volna legalább néhány kérdésemre választ kapni. Így ez az egész nagyon megfoghatatlan, zavaros volt nekem.

Tetszési index:
65%

2017. június 6., kedd

Dan Wells – Nem vagyok sorozatgyilkos (John Cleaver 1.)

Tartalom:
(A könyv fülszövege:)
John Wayne Cleavernek hívnak.
15 éves vagyok, és a hullák a hobbim.
A terapeutám szerint szociopata vagyok.
De nem vagyok sorozatgyilkos.
John veszélyes, és ezt ő is tudja magáról. Megszállottan érdeklődik a sorozatgyilkosok iránt, de nem szeretne hozzájuk hasonlóvá válni. Pedig óriási a kísértés…
Mivel gyerekkora óta a családja által üzemeltetett halottasházban segédkezik, hozzászokott a holttestek látványához és meg is kedvelte őket. Azok legalább az élőktől eltérően nem kérnek számon rajta minduntalan emberi érzéseket.
Amikor egy brutális sorozatgyilkos elkezdi áldozatait szedni a kisvárosban, kénytelen felülírni a maga számára alkotott szabályokat, amelyekkel eddig kordában tartotta a benne lakozó sötétséget. Nyomozni kezd a tettes után, akiről egyre inkább az a benyomása: emberfeletti képességekkel bír.

Vélemény:
Johntól végig kivert a víz, ami jelen esetben szerencsére nem gond, sőt jó hír, mivel egy szociopata karakterről van szó. Ahogy a hullaházi teendőiről, a piromániájáról, az állatkínzási hajlamáról beszélt, amilyen poénokat elsütött a lánynak, aki érdekli őt (az, hogy vonzódik hozzá vagy potenciális áldozatként tekint rá, nem volt egyértelmű, talán még Johnnak se…), hát az mind hátborzongató volt.
Tetszett, hogy a gyilkos utáni nyomozása is ilyen hidegvérű volt, el is gondolkodtam rajta, hogy a valóságban is lehetne szociopatákkal nyomoztatni a sorozatgyilkosok után, biztos lennének olyan meglátásaik, amik a normális embereknek soha nem jutnának eszébe.
A regény misztikus része viszont annyira nem jött be, nem éreztem feltétlen szükségét, lehetett volna a tettes egy „szimpla” sorozatgyilkos, úgy még nagyobbat ütött volna a könyv – legalábbis nálam. Így nem tudtam annyira komolyan venni a könyv minden részét. Ez azért zavart, mert John személyisége, ahogy küzd magával, hogy szociopata (pszichopata?) személyiségéből eredő késztetéseit elnyomja, nagyon komoly volt. A misztikus részeket viszont én nem tudtam túl komolyan venni, bár értem, hogy arra jó volt, hogy John személyiségének hiányosságait még jobban kihangsúlyozza, ugyanis még az a misztikus lény is sok szempontból emberibb volt, mint John.
Furcsa volt nekem John családja, az anyja és a testvére, sokszor úgy tűnt, mintha nem is érdekelné őket, mi van a másikkal. Ebben a családban tuti, hogy nem csak Johnnak vannak problémái az érzelmi világával (vagy annak hiányával).
Összességében egy hideglelős, pörgős, izgalmas könyv volt, valamikor a folytatásaira is biztos sort fogok keríteni, mert kíváncsi vagyok, hogy mivé válik felnőttként John, bár tartok tőle, tudom, hogy mivé… Hát majd meglátjuk!

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)
A könyvbeli sorozatgyilkos John szomszédja, Mr. Crowley, aki egy démon. Mindez a könyv eleje felé, kb. az egynegyedénél már ki is derül, szóval ez a könyv nem annyira a gyilkos személye utáni nyomozásról szól, hanem inkább azt a folyamatot mutatja be, ahogy John kitalálja, miként győzhet le egy gyakorlatilag sebezhetetlen lényt.
Ahogy már mondtam, ezzel a misztikus részével a könyvnek nem voltam kibékülve, mert kicsit komolytalanná tette az egész történetet. De a démon a saját túlélése érdekében ölt, szerintem még bűntudata is volt, a feleségét pedig őszintén szerette, szóval sokkal emberibb volt, mint John. És ez azt a furcsa végeredményt adta nálam, hogy Mr. Crowley szimpatikusabb volt nekem, mint John. Na, nem sokkal persze és azért egyikükkel se szívesen futnék össze egy kihalt utcán, de Mr. Crowleyt sajnáltam kicsit. Nem bírta elhagyni a feleségét, és ezért újabb és újabb hullákból kellett összefoltoznia széteső, (szintén embertől lopott,) öreg testét, ahelyett, hogy szerzett volna magának egy új, fiatal testet.
John viszont nem azért végez a démonnal, mert az embereket öl (bár ezt hozza fel észérvként), hanem mert már nagyon akar magának egy trófeát… Szóval kettejük közül nekem a démon volt szimpibb, viszont muszáj volt Johnnak szurkolnom, mert hát a démon gyilkos ugyebár. Nagyon fura volt ezekkel az érzésekkel olvasnom a könyvet, s mondanom se kell, hogy bár a démon halálát szükségesnek tartottam, de mégsem tudtam nagyon örülni neki, mikor megtörtént. (Különösen, hogy az „embersége” okozza a vesztét, vagyis az, hogy szereti a feleségét.)

Tetszési index:

79%

Michael Schuman – Meryl Streep - Az ezerarcú színésznő

Előzmények:
Meryl Streepet nagyon jó színésznőnek tartom, ezért örültem, mikor megtaláltam ezt az életrajzi regényt róla, gondoltam, most akkor megtudhatok valamit arról, hogy magánemberként milyen ő.

Tartalom:
Egy nő, egy korszak és egy hivatás portréja: az első, kutatásokon és dokumentumokon alapuló Meryl Streep-életrajz, amely feltárja a pálya kezdeteit, és bemutatja, hogy az 1970-es években fiatal nőként hogyan nőtt fel a szerelemhez, a feminizmushoz és saját páratlan tehetségéhez.
Ízelítő a szerző prológusából:
„Meryl Streep köszönőbeszéde önálló műfajjá nőtte ki magát: egyszerre spontán és előre megírt, alázatos és dölyfös, hálatelt és blazírt. Az már önmagában is vicc, hogy olyan sok van belőle. Ki más nyert még annyi díjat, mint Meryl Streep? S ezáltal az önostorozó nemtörődömség már-már visszatérő geg számba megy. Mostanra úgy tűnik, már legalább olyan régen ragadt rá a legnagyobb élő színésznő címkéje, mint amilyen régóta ül a brit trónon II. Erzsébet. Úgy tapadnak hozzá a szuperlatívuszok, mint a cellux: a színészek között egy isten, aki képes belebújni bármilyen karakterbe, mesterien kezelni valamennyi műfajt, és a jó ég tudja, hányféle akcentussal tud beszélni. Még az ötvenen túl sem lett elavult színész, sőt a hollywoodi matematikát meghazudtolva, akkor ért a pályája csúcsára. Nincs olyan 1960 előtt született színésznő, aki megkaphatna egy szerepet anélkül, hogy arra Meryl előtte nemet ne mondjon.”
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Vannak jól megírt részei a könyvnek, de sok hiányosság is van benne szerintem. Tetszett, hogy Meryl középiskolás énjét is bemutatta, hogy ő már ott is szerepet játszott, azért, hogy népszerű lehessen az iskolájában. Szépen írt John Cazale-lal való szerelméről, hogy Meryl mennyire támogatta a férfit a betegsége idején és mennyire lesújtotta a halála.
Ehhez képest komoly hiányosság a könyvben szerintem, hogy nem derül ki belőle, fél évvel John Cazale halála után miért megy hozzá Meryl Don Gummerhöz. Annyira röviden ír erről, hogy nekem az volt a benyomásom, nem a szerelem volt Meryl oka a házasságra, hanem hogy így hátha meg tud vigasztalódni. Nincs bajom azzal, ha így volt, hiszen azóta is házasok, tehát végül is jól sült el a dolog, de erről is írhatott volna kicsit többet a szerző, ha már Meryl John Cazale-lal való kapcsolatát olyan hosszan ecsetelte.
Nagyon hiányérzetem volt a könyv olvasása után amiatt, hogy Meryl életét csak az 1980-ban kapott első Oscar-díjáig mutatja be. Említést tesz itt-ott a későbbi filmjeiről, de Meryl későbbi magánéletéről, szakmai sikereiről nem sok szó esik. Pedig a könyv 2016-ban jelent meg, tehát Meryl életének utolsó 36 éve valahogy nem érdekelte a szerzőt. Kérdem én, miért nem? Én kíváncsi lettem volna Meryl házasságára, gyerekeire, arra, hogyan egyeztette össze az anyaságot a forgatásokkal, a későbbi filmszerepeire, melyiket miért vállalta, mit jelentettek neki.
De ez mind nincs benne ebben a könyvben. Azért nem volt rossz ez a könyv, de én többet vártam tőle, azt hittem, többet megtudhatok belőle erről a különleges színésznőről.

Tetszési index:
70%