2019. október 23., szerda

R. Kelényi Angelika – Mennyei bűnök


Tartalom:
Kegyetlen titkok és szenvedélyes szerelem a 19. századi Rómában
1858-ban Rómában egy német hercegnő, Katharina, mocskos titkokról próbálja lerántani a
leplet, de számtalan akadályba ütközik.
Marco Fiore, a megkeseredett, hitehagyott, ópiumfüggő egyházi nyomozó kapja a
lehetőséget, hogy felgöngyölítse a Sant'Ambrogio zárdában folyó kegyetlen, parázna
játékokat. A bűnösök mind magas rangú egyházi személyek, akik saját és egymás érdekeit
akár gyilkosságok árán is képesek megvédeni. A szálak a kolostor rendfőnöke, Maria Luisa
nővér kezében futnak össze, akit senki nem mer megvádolni.
Marco igyekszik rájönni a titok nyitjára, de tudja, egyedül kevés ehhez a feladathoz. Egy
véletlen folytán találkozik a gyönyörű, de szorult helyzetben lévő Blancával, és ráveszi, hogy
segítsen neki a nyomozásban. A lány jelentkezik a zárdába, hogy bizonyítékot szerezzen
Maria Luisa nővér pokoli tevékenységére.
A történetet valós események ihlették.
(Forrás: libri.hu)

Véleményem:
1. Karakterek:
A szereplők valamennyire kidolgozottak voltak, mindegyiküknek megtudhattunk ezt-azt a múltjáról, hogy most hogyan élnek és miért élnek úgy, ezzel együtt nekem kicsit egysíkúak voltak.
Blanca volt a szerencsétlen sorsú, becsületes lányka, Marco a megkeseredett, élvhajhász expap (az inkvizíciónak dolgozott korábban, nem gyóntatópap volt, csak a miheztartás végett mondom). A többiek – akiknek már sajnos a nevére sem emlékszem, mert régebben olvastam a könyvet – még ennél is kevésbé voltak árnyaltak.
Sokszor esett a regény az önismétlés hibájába, pl. újra meg újra elismételte, hogy valamelyik szereplő miért és épp mennyire rosszul érzi magát. Köszi, de elsőre is értettem, hogy neki most hű de rossz. Talán emiatt az ismételgetés miatt én egyre kevésbé tudtam azonosulni a szereplőkkel, mert kicsit már untam a nyomorukat.
Ennek ellenére nem rosszak a karakterek, csak nem túl árnyaltak, pedig a regény hossza és a cselekmény csekély volta miatt bőven lett volna lehetősége az írónőnek jobban belemászni a fejükbe és az életükbe.
2. Cselekményszövés:
Ennek a regénynek gyakorlatilag nem volt cselekménye. Na jó, volt, de annyira kevés, hogy azt most ide le is írom nektek pár mondatban, így megspórolhatjátok az elolvasását és rögtön ugorhattok a második részre.
SPOILER:
Blanca a szülei halála után egyedül neveli két lánytestvérét. Abból tartja fenn magukat, hogy aktmodellkedik egy festőiskolában. A háziura folyamatosan zaklatja, míg végül egy alkalommal odáig fajul a helyzet, hogy meg is erőszakolja. Mikor azt mondja a lánynak, hogy ezentúl a szeretője  kell legyen, Blanca dühében és elkeseredettségében megöli, majd elájul.
Blanca testvére talál rá az alélt és összevert Blancára és a vérbe fagyott háziúrra. Sikoltva rohan ki az utcára, ahol Marco és az inkvizíciónak dolgozó pap barátja, Giorgo siet a segítségére. Elmenekítik a két lányt Katharina hecegnőhöz.
A hercegnő korábban a Sant'Ambrogio zárdában élt és szemtanúja volt, hogy az apátnő paráznaságra kényszerített egy novíciát. A gyóntatópapjának beszámolt az esetről, mire őt kis híján megmérgezték, alig tudott élve kijutni a zárdából, az apátnő ellen viszont nem indult eljárás.
Marco és a hercegnő a zárdába akarják küldeni Blancát novíciaként, hogy bizonyítékot gyűjtsön a paráznaságra és arra, hogy ki támogatja magasabb körökből az apátnőt. Blanca tudja, hogy csak így menekülhet meg attól, hogy gyilkosságért kivégezzék. S Marco és a hercegnő megígérik neki azt is, hogy gondoskodnak a testvéreiről, ha ő nem jutna ki élve a zárdából.
Így hát Blanca – miután az erőszak során elszenvedett sérüléseiből felgyógyul – egy gazdag kereskedő lányaként bevonul a zárdába, ahol is az apátnő a kolostor lakói, és egy csuklyás férfi színe előtt arra utasítja, hogy vetkőzzön le.
És ennyi a történet, amit kihagytam, az annyi, hogy Marco természetesen vonzódni kezd Blancához.
3. Írói stílus:
Olvasmányos volt a regény, ha nem lett volna tele önismétléssel, akkor valószínűleg azt mondanám, hogy az írónő jól, hatásosan, szépen ír. Így viszont csak azt tudom mondani, hogy valahogyan mégis rá tudott venni, hogy elolvassam a regény második részét, viszont nem tudom, hogyan, mert egy idő után tényleg nagyon irritáltak az ismétlések. Ahogy most is irritál, hogy ennyiszer ismétlem, hogy ez a könyv ismétli magát, de hát ez van…
4. Összességében:
Borzasztóan túlírt könyv. Valami mégis van benne, mert lekötött a történet (már amennyi történés volt benne…) és már elolvastam a folytatást is, de nem tudnám megmondani, hogy mi. Talán csak annyi, hogy igaz történeten alapszik, ezért mindenképp tudni akartam a végét. (Amúgy vajon tényleg igaz történeten alapszik? Mérget azért nem vennék rá.)
5. Tetszési index:
70%


2019. szeptember 10., kedd

Jay Asher – Tizenhárom okom volt


Tartalom:
Mikor Clay Jensen hazaér az iskolából, egy különös csomagot talál a verandán, amit neki címeztek. A csomagban néhány kazettára bukkan, amiket Hannah Baker - osztálytársa és titkos szerelme - készített, aki két héttel korábban öngyilkosságot követett el. A megszámozott kazetták közül Clay elkezdi hallgatni az elsőt, amin Hannah azt ígéri, elmeséli, miért vetett véget az életének. És azt mondja, hogy az, aki a kazettákat hallgatja, az egyik oka a halálának.
Clay egész éjszaka ide-oda bolyong a városban Hannah szavait hallgatva. Tanúja lesz a lány fájdalmának, és megtudja az igazságot saját magáról - az igazságot, amivel soha nem akart szembenézni.

Véleményem:
1. Karakterek:
Leginkább Hannah-t és valamennyire Clay-t ismerhetjük meg a regény folyamán, a többi szereplőt pedig az ő szemükön keresztül látjuk csak.
Hannah-ról az derül ki, hogy az iskolában sok apró dologgal bántották a társai, és hogy ez a sok apró dolog egy idő után összeadódott benne, és nem bírta tovább elviselni.
Clay-ről azt tudjuk meg, hogy szerelmes volt Hannah-ba, sok mindent megtett, hogy közel kerülhessen a lányhoz (pl. elment ugyanabba a moziba dolgozni, ahol ő is dolgozott), és sokáig mégsem mert neki színt vallani.
A többi kamasz pedig kétszínű, önző, erőszakos, hazug és felelőtlen, legalábbis azok, akik felkerültek Hannah kazettáira. Illetve Hannah-nak ezt az oldalukat mutatták, ezért ő ilyennek látja őket.
Amit nem értettem, hogy a felnőttek mintha teljesen hiányoztak volna Hannah világából, legalábbis az olyan felnőttek, akikhez segítségért tudott volna fordulni. Például mi van a szüleivel?
2. Cselekményszövés:
A cselekmény nem volt különösebben izgalmas, bár volt egy-két váratlan esemény Hannah meséjében, de engem valahogy nem tudott megrázni. Furcsa volt, mert kezdetben az apró bántásokat is drámaként adta elő, a regény vége felé ugyanakkor volt néhány durvább történés, és azokat meg kb. érdektelenül írta le. De lehet, hogy így változik az ember, amíg az öngyilkosságig nem sodródik.
SPOILER:
Nagyon durva volt az a jelenet, ahol a már egyébként is maga alatt lévő, részeg Hannah kvázi „végignézi” (elbújik egy szekrényben, szóval ténylegesen nem látja), ahogy egy iskolatársát megerőszakolják. Hannah annyiban igazságos és önkritikus, hogy elismeri, tennie kellett volna valamit, de e tényközlésen túl látványosan nem érdekli, hogy mi lett a megerőszakolt lánnyal, vagy legalábbis a kazettákon nem beszél róla. Szóval ő sem nevezhető túl empatikusnak, amit pedig annyira hiányol az iskolatársaiból.
Még durvább, hogy később valószínűleg ugyanennek – az erőszaktevő – srácnak engedi, hogy őt is megdugja. Értem, hogy valójában undorodott közben, és ez már csak az utolsó lépés volt, ami eltávolította a saját testétől, de akkor is…
Hannah már sem a másik lány, sem önmaga meggyalázásának súlyát nem érezte szerintem, nem írta le annyira mocskosnak és taszítónak ezeket a jeleneteket, mint amilyenek valóban lehettek. Ami fura, mert a regény elején még eléggé kiakadt azon, hogy valaki megfogta a seggét.
Ja igen, az engem meglepett, hogy Hannah egyedül Clay-t nem okolta semmiért, mert ő tökéletesen viselkedett vele, úriember volt és ari volt stb. Azt hittem, az ő hibája az lesz, hogy miért nem vallott színt előbb Hannah-nak,de úgy látszik, az író ezzel azt akarta mutatni, hogy Hannah-nak nincsenek irreális elvárásai és nem mindig csak másokban keresi a hibát.
3. Írói stílus:
Jó ötlet volt, hogy Hannah a síron túlról, kazettákon meséli el élete történetét. Tetszett az is, hogy nem végig Hannah monológját hallgatjuk, hanem közben látjuk azt is, Clay miként reagál Hannah szavaira. Így tudjuk azt is, hogy Hannah nem csak beképzelte magának, hogy bántották, tényleg keringtek róla azok a pletykák, amikről egyedül ő tudta, hogy hazugságok.
Olvasmányos volt a regény, gyorsan a végére értem. Még akkor is, ha Hannah sokszor túlreagálta a dolgokat, én meg tudtam érteni az ő nézőpontját is. Ő valószínűleg az átlagosnál jóval érzékenyebb, mondjuk úgy, idegileg gyengébb lány, ezért viselte meg őt jobban a többi kamasz sok, apró, mindennapi kegyetlenkedése.
4. Összességében:
Nem tudom, mennyire hiteles a regény, hogy tényleg ennyi kell-e ahhoz, hogy egy kamasz öngyilkos legyen. Én el tudom képzelni, hogy valóban elég lehet ennyi, de ha ez még sincs így, én azt akkor is fontosnak tartom, hogy a regény szembesíti a kamaszokat azzal, hogy a szokásos, sokszor szemét, kiközösítő, sunyi viselkedésük hatással van arra, akivel így viselkednek. És akár vezethet oda is, hogy a kipécézett személy nem bírja tovább elviselni.
És ezzel nem azt akarom mondani, hogy Hannah haláláért kizárólag az iskolatársai lettek volna felelősek. Nyilvánvalóan felelősek voltak a felnőttek is, akik nem törődtek vele, és Hannah is, aki igazából nem is próbált segítséget kérni. Mind együtt voltak felelősek, és ez alól nem mentesíti a kamaszokat az, hogy jaj, de ők még gyerekek.
5. Tetszési index:
80%

2019. augusztus 28., szerda

John Scalzi – Vének háborúja (Vének háborúja 1.)


Tartalom:
John Scalzi a Vének háborújában egy olyan világot ír le, ahol az ember már űrbéli gyarmatokon él, és folytat kegyetlen harcokat újabbakért a Gyarmati Véderő vezetésével. Erre mindenképp szükség van, ugyanis az erőforrások szűkösek, lakható bolygókból pedig kevés van, és emiatt a kivándorlást erősen korlátozzák a Földről. Sokaknak csak az a lehetőség marad, hogy a hetvenöt éves kort elérve jelentkezzenek katonának, majd két év frontszolgálat után letelepedjenek valamelyik kolónián, busásan megjutalmazva. Nem csak emiatt hangzik csábítónak ez a lehetőség: a közvélekedés szerint a Gyarmati Véderő valamilyen módszerrel meg is fiatalítja az embereket, hiszen öregekkel nem lehet harcba indulni.
Úgyhogy John Perry két dolgot tett a hetvenötödik születésnapján. Meglátogatta a felesége sírját, majd belépett a hadseregbe. Csak két évet kell túlélnie. Azt viszont még ő sem sejti, hogy milyen megpróbáltatások várnak rá – a brutális háborúk és az otthon fényévekre nyúló távolsága örökké megváltoztatja az embert. Valami sokkal különösebbé és veszélyesebbé.
(Forrás: bookline.hu)

Véleményem:

1. Karakterek:
Ha egy szóval kéne jellemeznem a szereplőket, akkor azt mondanám, szórakoztatóak. A nyugger újoncok, a kiképzőtiszt, de még az űrlények is azok, bár nem mind ugyanabból az okból.
A nyugdíjas terminátoroknak – vagy legalábbis azoknak, akikkel John Perry összebarátkozik – mind van humoruk és önkritikájuk, s általában igen őszinték is (túl őszinték), így többnyire elég mulatságos párbeszédeket bonyolítanak le.
A kiképzőtiszt pont olyan otrombán viselkedik, mint az amcsi háborús filmek kiképzőtisztjei, de Perryt megkedveli, s a kissé egyoldalú „beszélgetéseik”, amikor Ruiz főtörzsőrmester úgy dicséri Perryt, hogy közben be is szól neki, viccesek voltak.
Az űrlényeknek viszont nincs humoruk egyáltalán, róluk olvasni pusztán azért volt sokszor mókás, mert a viselkedésüket emberi szemszögből írta le Perry, ami miatt furcsának tűnnek.
Persze nem csak móka és kacagás ez a könyv, hiszen elvileg háborúról szól, sok ember meg is hal benne. Sok jó ember, akiket ugyan nem ismertünk meg nagyon mélyen – hiszen a regény Perry szemszögéből íródott – de azért szimpatikusak voltak. A haláluk leírása sokszor pátoszos, de még éppen nem hányingert keltően hatásvadász. És persze meghal néhány idegesítő és ostoba ember is, őket nyilván kevésbé sajnálja az olvasó.
Háborús borzalmak, humor, hősiesség, halál, ezek együtt egy elég könnyen fogyasztható, olvasmányos könyvet adnak. És azt hiszem, van benne örök szerelem is…
Tetszett, hogy a könyvben a szereplők nem tökéletesek, kiderül például, hogy Perry megcsalta a feleségét és vice versa, mégis kitartottak egymás mellett, mert szerették egymást.
Tisztában vagyok vele egyébként, hogy a könyv szereplői nem reálisak, ennyire nem viccesek az emberek a valóságban, pláne egy háborúban, de nekem ez így tetszett.
2. Cselekményszövés:
Nem volt különösebben izgalmas a cselekmény, bár egy meglepő fordulat azért akadt benne. John Perry bevonulása, katonai kiképzése és pár, űrlény elleni csatája adta a regény történetét, néhány „vidám” kitérővel, amiből azt tudhattuk meg, hogyan haltak meg a barátai bevetés közben.
SPOILER:
Nem tudom, az író által kitalált világ mennyire eredeti, mivel háborús, űrlényes könyveket nem nagyon olvasok, de erős a gyanúm, hogy elég klisés, mert filmekben láttam már hasonlókat.
A nyuggerek tudatát a bevonulásuk után egy fiatal és genetikusan feljavított (macskaszem, fotoszintetizáló zöld bőr, stb.) klón testbe „sugározzák át”, ezzel mennek kiképzésre, ahol azt tanulják meg, hogy hogyan használják harcban az új testüket és az új, spéci fegyverüket. Megtanulják azt is, hogy az űrlények viselkedése kiszámíthatatlan, nem szabad náluk arra apellálni, hogy az emberhez hasonlóan reagálnak. Aztán harcolni mennek, ahol sokan meghalnak, s a regény legnagyobb fordulataként az derül ki, hogy Perry feleségének, Kathynek a klónja is a hadseregben szolgál, az úgynevezett Szellemhadtestben. Mivel Kathy meghalt még azelőtt, hogy bevonulhatott volna, így a klón testbe, amit készítettek számára, nem tudták átsugározni a tudatát. A testet azonban nem hagyták veszni, engedték, hogy a saját személyisége kifejlődjön. Így ő valamennyire Kathy, de mégsem teljesen ő.
Nyilván közel kerülnek egymáshoz ezzel az új Kathyvel, akit egyébként Jane Sagannak hívnak és akinek John megmentette az életét, s a regény úgy végződik, hogy Jane küld Johnnak egy üzenetet, miszerint ha mindketten megérik a nyugalomba vonulást, akkor szeretne majd vele élni egy farmon. John pedig tudja, hogy ha nem is ebben az életében, de valamikor még viszont fogja látni a feleségét.
Szóval a sztori nem egy nagy cucc, de az űrlények közt akad egy érdekes faj, a konszuk, akik látszólag sportból harcolnak a többi fajjal, de elpusztítani nem akarják őket, sőt azt szeretnék, hogy fejlődjenek. Csak azt nem tudjuk meg, hogy mit akarnak, mivé fejlődjenek az emberek. Kíváncsi vagyok, hogy a sorozat későbbi részeiből ez kiderül-e. Van egy gyanúm, hogy nem…
3. Írói stílus:
Ami ezt a sci-fit kiemeli a többi háborús űropera közül (nem mintha sok ilyet olvasnék…), az szerintem elsősorban a stílusa, ahogy a tragédia, a humor és pátosz keveredik benne, nagyon egyedi stílust ad neki. És nem utolsósorban, nagyon olvastatja is magát.  
4. Összességében:
Tetszett, biztos folytatni fogom a sorozatot!
5. Tetszési index:
94%

2019. augusztus 21., szerda

Anne Bishop – Holló a hollónak (A Mások 2.)


Tartalom:
Anne Bishop, a New York Times bestseller „fenomenális” világa, a Mások sorozat második része, amelyben természetfeletti lények és emberek próbálnak együtt élni és egy nő már kezdi megváltoztatni a szabályokat… Meggie Corbyn elnyerte a Lakeside-i Udvarban lakó terra indigene lények bizalmát, de csak nehezen jön rá, mit is jelent köztük élni. Alapesetben, ember lévén Meggie alig lehetne más, mint megtűrt préda, de vérpróféta, cassandra sangue képessége teljesen más helyzetet teremt. Két nagyon erős hozzászokást eredményező drog erőszakos cselekményeket váltott ki az emberek és Mások között; mindkét fajból többen meghaltak a közeli városokban. Így amikor Meggie látomásában véres hó és fekete tollak jelennek meg, Simon Wolfgard – a Lakeside-i Udvar alakváltó vezetője – elgondolkodik, vajon vérprófétájuk múltbeli támadást vagy jövőbeni eseményt látott. Ahogy a próféciamondás késztetése egyre gyakrabban gyötri Meggie-t, a baj eléri az Udvart. A Mások és az a maroknyi ember, akik velük laknak, szükségszerűen együttműködik, hogy megállítsák az embert, aki elszántan akarja visszaszerezni az ő vérprófétájukat… és felszámolják a veszélyt, amely mindannyiuk pusztulásával fenyeget.
(Forrás: bookline.hu)

Véleményem:
1. Karakterek:
Ebben a kötetben a szereplők kb. ugyanazok voltak, mint a sorozat első részében, így kb. ugyanazt is tudom elmondani róluk: most is a terra indigene lények voltak a szimpatikusak, nem az emberek (egy-két kivételtől eltekintve).
Meggie most is nagyon cuki volt, Simon az állati énje ellenére – vagy amiatt? – most is szerethető volt. Mégis engem most kevésbé kötött le a sok cukiskodás, és még a bimbódzó románcuk se nagyon tudott érdekelni. A többi szereplő pedig elég felejthető volt. A főgonosz Kontrollerről – Meggie volt „gazdájáról” – azt hittem, kiderül ebben a részben valami érdekes, ehelyett csak SPOILER: meghalt.
A vérpróféták életkörülményeiről viszont elég sokat megtudhatunk ebből a részből, s ez alapján nem túl irigylésre méltó a helyzetük. Tenyésztik őket, vagy így születnek eleve fogságban, vagy gyerekkorukban rabolják el őket a családjuktól. Megerőszakolják és ha szükségét érzik, kínozzák őket. Az erről szóló részek voltak a legkomorabbak a regényben.
2. Cselekményszövés:
Már az első kötetnél is elpanaszoltam, hogy nem sok minden történt benne. Nos, ha abban nem sok minden történt, akkor itt konkrétan semmi se. Egy sorozat első részénél még elmegy, hogy a világa bemutatására megy el majdnem az egész könyv, de egy második résznél ez már elfogadhatatlan. Nem néztem utána, hány részes a sorozat, de ha az írónő ebben a tempóban halad tovább, akkor lehet, hogy lesz ez száz kötet is. Annyit pedig én biztos nem fogok elolvasni, lehet, hogy már a következőt se.
Azon azért nagyon jól szórakoztam, hogy Meggie tesz egy olyan nagy felfedezést, hogy az emberek azért nem tanítják meg a Másokat arra, hogy hogyan kell jegyzetelni, mert így lenézhetik őket… Külön vicces, hogy a Mások ezek szerint annyira ostobák, hogy maguktól egyáltalán nem tudnak megtanulni jegyzetelni…
SPOILER:
Mivel Kontroller meghal a könyv végén, ezért egyértelmű, hogy igazándiból nem ő mozgatja a szálakat. Bár látszólag ő állt a Mások (pl. Hollók) megtámadása mögött, ő gyűjtötte és használta a vérprófétákat és a vérüket, biztos kell még lennie valakinek a háttérben. Különösen, hogy az emberek közt általános elégedetlenség kezd terjedni a Másokkal szemben, szerveződik az Ember Mindenek Előtt mozgalom. Kell lennie valakinek, aki ezt az egészet mozgatja.
Megjelenik a regényben egy új faj is, az intuitok. Ők a vérpróféták ősei, de nekik csak megérzéseik vannak a jövőre vonatkozóan, konkrét látomásaik nem. Ők harmóniában élnek a Másokkal és a természettel. Kíváncsi vagyok, nekik milyen szerep jut a későbbiekben, mivel nem tűnnek túl erős fajnak. Túl toleránsak és alkalmazkodóak.
A Mások kiszabadítják a fogságban tartott vérprófétákat, s közülük az egyik, Meggie barátja, Jean az intuitok közt telepedik le, talán neki lesz még fontosabb szerepe a későbbiekben.
Kíváncsi vagyok arra is, hogy a vérpróféták „felszabadítása” mivel jár, mi lesz ezekből a lányokból. Amikor dönthetnek a sorsukról, akkor is azt fogják választani, hogy speciális intézményekben elszigetelten éljenek és pénzért árulják a próféciáikat, vagy megpróbálnak önállóan élni, irányítani az életüket? Majd kiderül a következő részből (remélhetőleg).
3. Írói stílus:
Olvasmányos könyv volt, gyorsan tudtam vele haladni, szórakoztató volt, volt benne humor is. Tetszett, de azt hiszem, ez a könyv már jóval kevésbé ragadott magával, mint tette azt az első rész.
4. Összességében:
Ha valami nem nagyon komolyat akarsz olvasni, amin nem kell sokat izgulni sem, akkor tökéletes választás ez a könyv. Ha valami olyanra vágysz, ahol a gonosz elnyeri büntetését, a jók pedig boldogan élnek, míg meg nem halnak, akkor ezt itt – és szerintem a későbbi részekben is – megkaphatod. Szóval ez egy nem túl bonyolult könyv, SPOILER: olcsó happy enddel a végén.
5. Tetszési index:
70%

2019. július 31., szerda

Jesmyn Ward – Hallgasd ​a holtak énekét!


Tartalom:
A Hallgasd a holtak énekét! nagyszabású családtörténet, az amerikai útiregény archetipikus hagyományainak, a kísértethistóriáknak és a katasztrófaregényeknek lenyűgöző, zavarbaejtő és sehová sem besorolható elegye, egy modern remekmű. 
A tizenhárom éves Jojo igyekszik megérteni, mit jelent férfivá válni. A családjában van kitől és van miből tanulnia: ott van feketebőrű nagyapja, Pop, vagy fehérbőrű nagyapja, aki viszont egyáltalán nem fogadja el a fiút. És az apja, aki mostanában szabadul a börtönből… Amikor kiengedik, Jojo kábítószerfüggő anyjával odautazik. Találkozik egy másik tizenhárom éves kissráccal, egy halott fegyenc szellemével, aki magában hordozza az amerikai dél történelmének örökségét. Fontos dolgokat tanít meg Jojónak apákról és fiaikról, az erőszakról és a szeretetről. 
(Forrás: bookline.hu)

Véleményem:

1. Karakterek:
Egy család néhány napjának története a regény, de ebből a családból nem mindenkit ábrázol egyforma mélységben a könyv. Leonie és Jojo fejébe például belelátunk, míg Michael és a nagyszülők viselkedése kevésbé átérezhető vagy érthető. Mindegyikük élete valahol elég nyomorúságos, s részben ők maguk teszik azzá, részben viszont a környezetük.
Fajgyűlölet a könyv fő témája, aminek rétegeit, megnyilvánulásait egy fekete nő és fehér férfi kapcsolatán, a gyerekeik sorsának alakulásán keresztül mutatja be.

2. Cselekményszövés:
Nem sok minden történik a regényben, úgyhogy túl izgalmasnak nem mondanám a sztoriját. Egy darabig arra gondoltam, hogy a végén majd biztos kifut valahova a történet, de igazándiból nem. Ez a regény egy család mindennapi életét mutatja be, a szokásos nyomorúságukat. Ami történés volt benne, az kiszámítható és sablonos volt.

3. Írói stílus:
Bevallom, nem igazán nyerte el a tetszésemet a könyv írásmódja, a misztikussága, a rizsázása, ahogy a gusztustalan részletekben dagonyázik az író a leírásokban (milyen színű a hányás stb.) de azért azt hiszem, elég egyedi stílusa van. Nekem nem tetszett, másnak lehet, hogy igen.

4. Összességében:
Nem tetszett igazán, nem volt cselekmény, egy család nyomorát ismerhettük meg belőle, és ez nekem most nem hiányzott. Csak azért olvastam végig, mert könyvklubos közös olvasmányunk volt.

5. Tetszési index:
60%

2019. június 26., szerda

Adrian Tchaikovsky – Az idő gyermekei


Tartalom:
Ki örökli az általunk teremtett új világot? 
Az emberi faj maradéka elhagyja a haldokló Földet, és kétségbeesetten kutat új otthon után a csillagok között. Ősei nyomában járva az egykori aranykor legnagyobb kincsére bukkan: egy olyan bolygóra, amelyet annak idején terraformálással tettek alkalmassá az emberi élet fenntartására. 
Ám az új édennel valami nincs rendben. Az évezredeken át magára hagyott bolygó élővilága ellenőrizetlenül fejlődött, és ez katasztrofális eredménnyel járt. A bolygó nem várja tárt karokkal az érkezőket, nem érintetlen, és főleg nem lakatlan. Az uralkodó faj az emberiség rémálmává változtatta a menedékül szánt Új Földet. 
Két civilizáció kerül ütközési pályára, és mindkettő a határait feszegeti. Mindkettőnek meg kell fontolnia, mit tehet meg a túlélése érdekében. Mivel a tét a faj fennmaradása, korántsem mindegy, ki lesz az Új Föld birtokosa. 
Igazi ötletparádé, a rangos Arthur C. Clarke díj győztese 2016-ban, az utóbbi évek egyik legkiugróbb sikerévé vált a tudományos fantasztikus irodalomban.
(Forrás: bookline.hu)

Véleményem:
1. Karakterek:
E könyv főszereplői emberek és pókok és a kettő közül a pókok életét ismerjük meg részletesebben, valamint ők a szimpatikusabb intelligens életforma is.
Nagyon tetszett, ahogy a nanovírus hatására intelligens fajjá váló pókok társadalmi fejlődését nyomon követhettük. Különösen tetszett, hogy itt a hímeknek kellett az egyenrangúságért megküzdeni, mert sokáig őket a gyengébbik, butábbik nemnek tartották számon a nőstények, s egy jó darabig a párzás utáni elfogyasztásuk sem járt semmi különösebb jogkövetkezménnyel…
Az emberi szereplők jóval kevésbé voltak érdekesek a számomra, itt csak némi hatalmi harc, az őrület különböző formái és egy gyengusra sikerült szerelmi szál bonyolította a cselekményt. Igazándiból az emberi szereplők közül senki sem volt nagyon szimpatikus nekem, így én inkább a pókok sorsának alakulásáért izgultam. Bár ott sem az egyes pókokért mint „személyekért”, hanem általában az egész társadalmukért, hogy életben tudnak-e maradni az emberrel szemben.
Mélyebben tulajdonképpen egyetlen szereplőt sem ismerünk meg ebben a könyvben, mert itt nem az egyének fontosak, hanem a pókok és az emberek társadalmának változásai és hogy ezek mennyiben szolgálják a túlélésüket.
2. Cselekményszövés:
Bár izgalmas volt a könyv cselekménye is – tudni akartam, hogy mivé fejlődnek a pókok, illetve  hogy az emberek vajon elpusztítják-e önmagukat, később pedig azt, hogy a két faj szembekerülésekor ki kerül ki győztesen –, mégis szerintem a társadalomábrázolása érdekesebb volt. Vagy mondjuk úgy, ez zseniális volt – különösen a pókokat illetően –, míg a cselekményszövés „szimplán” izgalmas volt.
SPOILER: A regény vége az, hogy az ember-pók összecsapásból a pókok kerülnek ki győztesen, ám ők ahelyett hogy elpusztítanák az emberi fajt, a nanovírus segítségével inkább összebarátkoznak velük. Bevallom, én ezt a happy endet kicsit erőltetettnek éreztem. Ugyanis ha a pókok az empátiának arra a szintjére is nehezen jutottak el, hogy a hímeket ne egyék meg párzás után, akkor a életükre törő emberek megkímélése érthetetlen fordulat. Meg az is, hogy az emberek felül tudnak emelkedni a pókundorukon. De persze ezeket ráfoghatjuk arra, hogy a nanovírus csodát tett.
3. Írói stílus:
A társadalomépítésben zseniális, a cselekményszövésben jó, a karakterábrázolásban viszonylag gyenge az író (vagy ki tudja, lehet, hogy nem is volt célja a karakterek mélyebb bemutatása), összességében mégis azt mondom, hogy egy nagyon egyedi, okosan felépített könyvről van szó, amit minden sci-fi rajongónak olvasnia kell. De tényleg.
4. Összességében:
Ha csak valamennyire is szeretsz sci-fit olvasni, akkor mindenképpen javaslom, hogy kezdj neki, mert ez egy nagyon jó könyv (kissé elfuserált befejezéssel, de ezt megbocsátjuk neki).
5. Tetszési index:
95%

2019. június 25., kedd

John Boyne – A csíkos pizsamás fiú


Tartalom:
John Boyne, ír származású iró regénye igazi diadalutat jár be: eddig 64 kiadásban jelent meg, 2006-ban pedig elnyerte az Év Gyermekkönyve díjat. A megrázó történet egy kilencéves kisfiúról szól, akinek édesapja egy náci haláltábor vezetője, s ezért a család a tábor mellé költözik. Az unatkozó, magányos Bruno egyszer csak felfedező útra indul a hosszú és magas kerítés mentén... 
(Forrás: libri.hu)

Véleményem:
1. Karakterek:
Ez a könyv egy német kisfiú szemszögéből íródott, és csak annyira van benne mély karakterábrázolás, mint amennyire a gyerekek töprenghetnek az emberek viselkedésén – vagyis nem nagyon.
A nővérével, Gretellel sokat veszekszik, kesereg, mert el kell költöznie az otthonából és elveszíti a barátait, aztán gyorsan megszokja az új környezetet, Auschwitz-ot is, itt is szerez barátot. Szóval Bruno olyan, mint bármelyik gyerek, szereti a megszokott környezetét, de jól alkalmazkodik az új helyzethez is.
Furcsa volt, hogy Bruno – sőt még a nővére se – végig nem tudja, mi is Auschwitz. De tulajdonképpen egy gyerek miért is tudná, ha a felnőttek nem mondják el neki.
Az még furcsább volt, hogy a haláltábor egyik lakója, Smuel – vele barátkozik össze Bruno – sem tudja, hogy mi folyik ott, bár igaz, ő is csak egy kisfiú, lehet, hogy neki sem mondta el az apja.
2. Cselekményszövés:
Cselekmény nem sok volt, annyi történik, hogy Brunóék elköltöznek Berlinből Auschwitz-ba, és aztán ott élnek, amit Bruno kezdetben utál, de aztán összebarátkozik Smuellal. Súlytalan mellékszereplőként feltűnik egy fiatal náci katona, egy zsidó orvos, aki felszolgálóként dolgozik Brunóéknál, Bruno anyja, aki szenved, de nem tudjuk meg, mit gondol a férjéről vagy a haláltáborról pontosan, és Bruno nagyszülei, akik közül az egyik megveti Bruno apját a munkájáért, a másik meg tiszteli. De ezen kívül semmi nem történik, leszámítva a regény végén egy nem annyira meglepő fordulatot. Igaz, én rontottam el, mert előre elolvastam pár kritikát, amiben leírták, hogy mennyire megható volt a könyv vége, így elég hamar kitaláltam, hogy mi fog történni – SPOILER: merthogy önmagában Smuel halála nyilván nem lett volna nagyon megrázó, csak a várható végkifejlet, így sejtettem, hogy Bruno is erre a sorsra jut majd.
3. Írói stílus:
Ahogy már mondtam, a könyv Bruno szemszögéből íródott és a gyerekek sokszor elég idegesítőek tudnak lenni, így számomra Bruno gyakran buta, önző viselkedése is az volt. Például, hogy tudta, hogy Smuel éhezik, mégis sokszor bezabálta azt az ételt, amit neki vitt volna, mert a haláltáborig vezető „hosszú” úton megéhezett.
De az, hogy engem Bruno szemszöge és viselkedése sokszor zavart, nem jelenti azt, hogy nem volt egyedi, hogy így írták meg ezt a könyvet, és azt sem jelenti, hogy ne lett volna hiteles, hiszen a gyerekek – felnőtt nézőpontból nézve – sokszor buták és önzők. (Nem utálom a gyerekeket, de tény, hogy ők még máshogy gondolkodnak, mint a felnőttek. Az önzőséget illetően pedig azt mondanám, hogy ők még őszintébbek, mint a felnőttek.)
Ha egy gyereknek akarunk adni egy Auschwitz-ról szóló könyvet (bár ki akarna, de mindegy), akkor ez tökéletes erre, mert nincs benne nyílt erőszak és halál, csak akkor, ha olvasol a sorok közt, és egy gyerek valószínűleg ugyanúgy tudatlan lesz erre, mint ahogy Bruno, Smuel és Gretel is az volt a haláltáborral kapcsolatban.
4. Összességében:
Nekem nem adott sokat ez a könyv, mert Auschwitz-ról vagy arról, hogy a felnőttek – pl. Bruno apja, a haláltábor vezetője – miként vélekednek a haláltáborról, nem tudunk meg sokat, amit igen, az is nagyon felületes. De a regény szemszöge egyedi volt, ez tetszett benne.
5. Tetszési index:
70%

2019. május 31., péntek

Moskát Anita - Bábel fiai


Tartalom:
Folyik a munka Bábelben, mert mindenki tudja: aki felhúzza a tornyot, azé a hatalom. Az építkezésnél használt ereklyék, amelyek egy másik világból származnak, kezdik felmondani a szolgálatot, a papság soraiban intrika üti fel a fejét, amely lázadással fenyeget. A próféta, aki a bábeli egyházat alapította, halott, a torony pedig a mi világunkból szólít magának új látnokot.
Dávid, a korábban festőként dolgozó fiatalember egy ideje látása fokozatos elvesztésével küzd. Zavaros vízióiból megtudja, hogy a torony vette el szeme világát, ezért Bábelbe utazik, de hamarosan belekeveredik az egyházon belüli hatalmi játszmákba. Arzén, a város új főpapja, próbál kitörni édesapja árnyékából, a reformoknak azonban nincs helye ott, ahol vérrel és testrészekkel áldoznak Bábelnek.
A bibliai Bábel történetére alapozott modern és kegyetlen regényben vallás és babona csap össze a racionalitással.
(Forrás: libri.hu)

Véleményem:

1. Karakterek:
Súlyos problémáim voltak mindkét férfi főszereplőnk viselkedésével, ami elég jelentősen kihatott szerintem arra, hogy mennyire tetszett a regény (nem nagyon). Arzén cselekedeteit az apja iránti gyűlölete határozza meg, Dávidét pedig az, hogy visszaszerezze a látását. Mindkettő annyi baromságot művel, hogy rossz volt olvasni, pedig elvileg egyikük sem idióta.
Részletezném is egy kicsit, hogy mire gondolok, de ez innentől kezdve spoileres.
Arzén apja a mai modern világunkból „átkeveredett” a bibliai Bábelbe, ahol is annak szentelte az életét, hogy felépíttesse a tornyot, azonban végül még ennek megtörténte előtt meghal. Annak érdekében, hogy a bábeliek lelkesen építsék a tornyot, kitalál egy vallást, amiben olyan tárgyakat, mint pl. egy pisztoly szent ereklyének nevez ki, s azoknak, akik a tornyot építik, s áldoznak is neki (pl. fülüket, ujjukat, termékenységüket) megdicsőülést ígér.
A toronyért feláldozza saját fiait (Arzén testvéreit is): halálos ágyán Sámsont és Bórt agyonlövi. A regény legnagyobb csattanójaként kiderül, hogy ezt azért tette, hogy a szelleme Arzénba költözhessen, s így kvázi mégis megélhesse a torony felépülését.
Fentiek alapján világos, hogy Arzén nem a legjobb apával volt megáldva, azt kezdetektől fogva tudja, hogy apja ölte meg a testvéreit, arra azonban csak fokozatosan ébred rá, hogy az általa felépített vallás hamis, illetve hogy a szellem, ami a kezén lévő tetováláson keresztül beszélget vele, a saját apja, nem pedig Isten küldötte. (Illetve hát még az se zárható ki, hogy valóban Isten küldötte, hiszen a toronyban hatalom lakozik, ami teremteni és pusztítani tud.)
Arzén apját Bábelben főpapként, holta után szentként tisztelték, s Arzén szándéka az, hogy lerántsa a leplet apja hazugságairól, és hogy elérje, hogy a tornyot ne építsék tovább. Ez nemes szándék, de elképesztő, hogy mennyire ostobán áll neki. Azzal indít, hogy az apja halálának évfordulóján tartott ünnepségen el akarja mesélni a tömegnek, hogy az apja gyilkos. (Ezt a benne lakó szellem meghiúsítja.) Aztán parancsba adja, hogy a torony építésével fel kell hagyni, mire teljesen elszigetelődik, őrültnek hiszik. Arzén egyszerűen teljesen alkalmatlan vezetőnek. Ehhez képest a regény végén ő lesz a próféta, aki az új otthonába vezeti el Bábel népét…
Arzént teljesen elvakítják az érzelmei, először az apja iránti gyűlölete, pl. mikor megtudja, hogy az apja szelleme benne él, szétvagdossa késsel a tenyerét, hátha azzal megszabadul tőle. Aztán később Hananiást kezdi ugyanilyen elvakultan gyűlölni, életcélja lesz, hogy megölje őt. Hananiás Arzénnal ellentétben tudja, hogyan kell manipulálni a népet, ő túrja ki Arzént  hatalomból,
Arzén azt hiszi, hogy ha az apját leleplezi vagy Hananiást megöli, az mindent megold majd. Azt nem veszi figyelembe, hogy a bábeliek nagyon hinni akarnak valamiben vagy valakiben, és ha ő nem ad alternatívát, amiben az apja meg a torony helyett hihetnek, akkor csak zűrzavar lesz.
Azt azért meg kell hagyni, hogy Arzén valamennyire fejlődik, hiszen végül nem űzi ki magából apja szellemét, hagyja, hogy benne éljen, és mintha a Hananiás iránti elvakult dühe is elmúlna, mikor látja, hogy a nép hogy veri halálra (miután Arzén lelőtte).
Rájön arra is, hogy ahhoz, hogy vezethesse a bábelieket, hagynia kell, hogy prófétának higgyék, így mondhatjuk, hogy valamivel okosabb lett.
És akkor nézzük kicsit Dávidot. Ő az álmaiból tudja, hogy Arzén vette el a látását, és ezért elindul egyedül megkeresni őt Bábelban. Tehát tök egyedül és vakon. Nem, ez persze hogy nem nagyon hülye ötlet. Ő egyébként pont ugyanolyan elvakultan utálja Arzént, mint Arzén az apját, meg se hallja, ha azt mondják neki, hogy nem Arzén a felelős azért, hogy ő elvesztette a látását.
Szóval mind Arzén, mind Dávid sokáig másokat tartanak felelősnek azért, hogy nekik rossz soruk van, ebben persze részben igazuk is van, de azért mindenki a saját sorsának kovácsa. Erre rájönnek a regény végére ők is, és próbálnak valami értelmeset kezdeni az életükkel.
A Lívihez fűződő kapcsolata mindkettejüknek elég zavaros volt. Dávid és Lívi testvérek, de mégis jól elvannak egymás nélkül is, különösebb energiát nem fektetnek abba, hogy megtalálják egymást Bábelban, vagy hogy miután megtalálják egymást, együtt maradjanak. Dávidnak, mikor megtudja, hogy Lívi halott, bár övé a torony minden hatalma, meg se próbálja feltámasztani a testvérét, helyette inkább tombol és elpusztítja a tornyot. Tök logikus. Mondjuk, hogy azért tett így, mert rájött, hogy a torony gonosz, hogy rossz erőt szolgál, de semmi ilyesmi nem derült ki a regényből egyértelműen.
Aztán itt van Arzén, aki elvileg szerelmes Lívibe, de annyira azért mégsem, hogy elhiggye az apjának, hogy a torony ereje életre tudná kelteni Lívit. Helyette inkább ő is le akarja rombolni a tornyot…
Szóval nem volt világos nekem, hogy itt van ez a két ember, aki elvileg szereti Lívit, gyakorlatilag mégis tojnak rá. Nem mondom, hogy az egy jobb befejezés lett volna, ha Lívi feltámad, és happy end lesz, de fölöslegesnek éreztem, hogy az írónő ennyire kihangsúlyozta, hogy megmenthették volna Lívit, de nem tették.
Bár Arzén és Dávid is változik valamennyire a regény folyamán, fejlődnek, nekem még így sem tudtak szimpatikusak lenni.

2. Cselekményszövés:
Ha objektíven nézem, izgalmas történetet rakott össze nekünk az írónő, voltak váratlan fordulatok (pl. Dávid pap lesz, kiderül, hogy Arzén apjának szelleme Arzénban él tovább, Lívi meghal, a torony ledől), ugyanakkor szubjektíve nem kötött le igazán ez az egész. Mivel a szereplők közül senkit nem kedveltem meg, valószínűleg ezért nem érdekelt, hogy mi történik velük.
Sokáig azt sem értettem, hogy miről akar szólni ez a könyv. Végül is mégiscsak egy vallásos közegben játszódik. Azt akarja igazolni, hogy van Isten, vagy azt, hogy nincs? A toronyban van valamilyen erő, ez elég hamar egyértelművé válik, ahogy az is, hogy a vallás, amit köré építettek, egy nagy humbug.
Én végül arra jutottam, hogy az a könyv tanulsága, hogy vallás és Isten nélkül is boldogulhat az ember, de így azért kicsit sivárabb is az élete.
SPOILER: Dávid látását azért vette el a torony, hogy ezzel magához csalogassa, s neki adja a hatalmát. Dávid sokáig a torony megszállottja, csak akkor rombolja le dühében, mikor megtudja, hogy Lívi meghalt. Ezután is érzi még a torony hívó erejét, mégis úgy dönt, hogy visszatér a saját világába és ott boldogul.
Arzén rájön, hogy az apja által felépített vallás hamis, s a könyv végén helyette rátalál a keresztény vallásra (egy elferdített szövegű Miatyánkkal imádkozik). És ő lesz a próféta, aki az új otthonába vezeti a Bábel népét. Nála nem teljesen egyértelmű, hogy Isten nélkül fog-e boldogulni majd, de én úgy vettem ki, hogy végre rájött, hogy a vallást arra tudja felhasználni, hogy vezesse a népet, őszinte istenhitet én nem éreztem benne. Így nekem az volt a tanulság, hogy istenhit nélkül is van élet, bár Dávid és Arzén is boldogtalanabbnak tűnik, mint amikor még hittek.

3. Írói stílus:
Egyedi karakterek voltak a könyvben, volt jellemfejlődés, egyedi volt a történet, fordulatos volt a cselekmény, átérezhető volt valamennyire a szereplők lelki nyomora (csak ne csináltak voltak annyi baromságot), úgyhogy én azt gondolom, hogy alapvetően jól ír a szerző.

4. Összességében:
Ez a könyv nekem nem igazán jött be, bár vannak érdemei – ahogy fentebb ki is fejtettem – de engem mégsem tudott lekötni, nagyon lassan értem a végére. De a fantasykkal én gyakran vagyok így, szóval lehet, hogy ez nem a regény hibája.

5. Tetszési index:
70%

2019. április 30., kedd

Cory Doctorow – Kis testvér


Tartalom:
A közeljövő San Franciscójában egyre jobban eluralkodik az emberek folyamatos megfigyelésére támaszkodó ellenőrzés. A paranoia, a félelem, és a magánélet egyre durvább megsértései nemcsak az utcákon, de az iskolákban és hivatalokban is jelen vannak, és az emberek tűrőképességének határait feszegetik. Viszont néhány középiskolás kölyök, a technika segítségével, kijátssza az állandóan figyelő Nagy Testvért, hogy megpróbálják megőrizni a szabadság látszatát. Azonban egy váratlan és brutális esemény olyan helyzetbe sodorja őket, amely végleg megváltoztatja az életüket… És talán nem csak az övékét. 
(Forrás: bookline.hu)

Véleményem:
1. Karakterek:
Már kb. két hete befejeztem a könyvet, és bevallom, a szereplőkből nem sokra emlékszem. nem csak a nevükre, de semmi jellegzetességükre sem. A főszereplő, Marcusból is csak annyi maradt meg bennem, hogy nagyon hamar feladta az elveit, mikor a könyv elején SPOILER: a Belbiztonsági Hivatal őrizetbe veszi és napokig fogva tartja. Megadja nekik minden privát jelszavát és teljesen összeomlik, holott nem is kínozták meg, még csak meg sem ütötték. Pedig előtte nagyon tökös csávónak mutatta magát. De persze végül is csak egy tini.
A többi szereplőből annyi maradt meg, hogy van egy lány barátja, aki hamar hátat fordít neki, mikor SPOILER: ellenállást kezd szervezni. Aztán van egy fiú barátja, aki tovább kitart mellette, de aztán ő is elpártol. Egy másik fiú barátját meg SPOILER: a Belbiztonsági Hivatal tartja fogságban. És van egy barátnője, aki minden hülyeségben mellette áll, sőt még uszítja is olykor. (Marcusnak vannak persze szülei is, de ők aztán tényleg teljesen lényegtelenek, fogalmuk sincs, hogy mit csinál a gyerekük.) Ennyi. Ebben a könyvben a szereplőknek sok jelentősége szerintem nem volt. Mindenki fél valamennyire a Nagy Testvértől, aki kicsit kevésbé, az mer szervezkedni, a többiek meg nem. Kb. ennyit tudunk meg a szereplőkről, s a sztori ennél többet nem is igényel belőlük.
2. Cselekményszövés:
A történet arról szól, hogy az elhatalmasodó állami megfigyelőrendszer alól hogyan lehet kibújni, milyen macska-egér harc folyik a tinik és az állam közt, és SPOILER: végül persze a tinik kerülnek ki győztesen. A könyv elejét még kicsit untam, de aztán ahogy felpörögtek az események, elég izgalmas lett a történet, végig le tudott kötni. Elég sok technikai dolgokkal kapcsolatos leíró rész van benne, nem tudom, ezek mennyire pontosak, de például a kódolt üzenetekről szóló rész elég hitelesnek tűnt nekem, és örültem is, hogy valamennyire meg is tudtam érteni, hogy hogy működik ez a dolog.
SPOILER: A happy end viszont kicsit fájt nekem a végén, hogy valami ingyenes újság riportere által írt cikk buktassa le a gonosz Belbiztonsági Hivatal üzelmeit, hát öööö… Ha ez lehetséges, akkor korántsem volt olyan tökéletes a Belbiztonsági Hivatal megfigyelőrendszere, mint amilyennek a könyv mutatni akarta, és korántsem volt akkora hatalma a Belbiztonsági Hivatalnak, mint ahogy Marcus elbeszéléséből gondolhattuk.
3. Írói stílus:
Eléggé puritán a regény nyelvezete (ha a teches részektől eltekintünk), egyszerű párbeszédek vannak benne, azt pedig nem tudjuk meg, hogy a szereplők fejében mi van. Az író inkább az izgalmas cselekményszövésben jó, minden más szempontból elég felejtős ez az alkotás.
4. Összességében:
Pörgős, izgalmas könyv, egyszer érdemes elolvasni. Mondanám, hogy nagyon el is gondolkodtatott, hogy milyen szörnyű, ha az állam elnyomja az embereket, folyamatosan kontroll alatt tartja őket, de igazándiból ha valaki olvasott már történelemkönyvet vagy élt a kommunizmus idején, annak ez nem akkora nagy hír. A kanadaiaknak (ez az író nemzetisége) viszont lehet, hogy az. (Plusz az 1984 c. könyv már évtizedekkel ezelőtt megénekelte ezt a témát, sokkal nyomasztóbban és átérezhetőbben, mint ez a regény teszi.)
5. Tetszési index:
72%

2019. március 31., vasárnap

Celeste Ng – Kis tüzek mindenütt


Tartalom:

Shaker Heights. Cleveland nyugodt, virágzó külvárosa, ahol a házak színétől a szabályos keresztutakon át a lakók sikeres életéig minden tökéletesen elrendezett. Itt él Mrs. Richardson négy gyermekével és ügyvéd férjével. Elena a környék mintalakója, helyi újságíró, és legfontosabb alapelve a szabályok betartása. 
Ebbe az idilli kertvárosi buborékba költözik Mia Warren, a titokzatos fotóművész és egyedülálló anya, valamint tinédzser lánya, Pearl, akik a Richardson családtól bérelnek házat, de rövid idő alatt már nemcsak albérlők lesznek, hanem a szomszéd gyerekek életében is fontos szerepet kezdenek el betölteni. 
A rejtélyes múltú Mia azonban felbolygatja a gondos rendben élő közösség mindennapjait, amikor Richardsonék barátai egy kínai-amerikai kisbabát szeretnének örökbe fogadni, ám váratlanul felbukkan a gyermek igazi anyja. Drámai küzdelem kezdődik, amely megosztja a város lakóit, és végül Mia és Elena ellentétes oldalra kerülnek. Elena eltökélt szándéka lesz, hogy leleplezze a nő titkait, de megszállottsága váratlan és visszafordíthatatlan következményekkel jár. És mindeközben egy családi házban egy szikra lángra lobban. 
Regény a súlyos családi titkokról, az anyaság kegyetlen nehézségeiről, és annak a veszélyeiről, ha elhisszük, hogy a szabályok követésével mindig megakadályozhatjuk a katasztrófákat. 
(Forrás: bookline.hu)

Véleményem:

1. Karakterek:
Elég sok szereplővel dolgozik a regény, de többségüket nem ismerjük meg igazán. Egyedül a két anya, Mrs. Richardson és Mia gondolataiba látunk bele olykor, de nekik sincsenek a közhelyesnél sokkal mélyebb meglátásaik az anyaságról. Mia karaktere alapvetően szimpatikus volt nekem, egy racionális, a jég hátán is megélő nő és egy művészlélek fura keveréke volt, de a művészi énje nekem néha kicsit sok volt. Mrs. Richardson a szabálykövető mintafeleséget és mintaanyát jelképezte, aki azonban az előítéletei rabja és valójában nem ismeri a saját gyerekeit sem.
A gyerekek fejébe is érdekes lett volna belelátni, a tiniszerelmeik és egyéb problémáik is lehettek volna érdekesek és elgondolkodtatóak, hoztak ők is kemény döntéseket a regény során, csak sajnos azt nem tudhattuk meg, hogy mit miért csináltak, mert annyira nem ismertük meg őket. Persze igaz,hogy a tinik sokszor csinálnak hülyeséget, amit nem gondolnak végig, de akkor meg ennek kellett volna kiderülnie.

2. Cselekményszövés:
A cselekményben voltak váratlan fordulatok, de a regény egyáltalán nem drámai hangvétele miatt, nem igazán hatott rám egyik sem megdöbbentő erővel. Pedig a regény vége egyáltalán nem az lett, amire én számítottam.

3. Írói stílus:
Olvasmányos volt a regény, gyorsan pörgettem az oldalakat, ebből a szempontból jól megírt könyv ez, ugyanakkor mélyebben nem tudott elgondolkodtatni semmiről. Lehet, hogy ennek csak az az oka, hogy alapvetően az anyaság nehézségeit járta volna körül a regény, és mivel én még nem vagyok anya, ezért annyira nem érintett meg ez a téma. Ugyanakkor én arra is gyanakszom, hogy alapvetően felszínes és közhelyes a könyv, ezért sem tudott nagyon lekötni.

4. Összességében:
Az anyaság nehézségeit több nézőpontból bemutató regényről van szó, ha valakit érdekel ez a téma, annak talán tetszeni fog. Nekem nem tetszett igazán, mert a szereplőket felszínesen mutatta be és főként közhelyeket puffogtatott, például hogy egy anya mindenre képes a gyerekéért, vagy hogy a kertvárosi idill valójában nem is akkora idill, mint aminek látszik.
Amit talán pozitívumként tudnék kiemelni az az, hogy értékítélettől mentes a regény, egyik szereplőt sem ítéli el a viselkedéséért, nincsenek egyértelműen jó és rossz karakterek, mindenki a kettő közt van valahol. Hogy hol, azt mindenki maga döntheti el, mert a könyv nem akarja nekünk megmondani a tutit.
Ami még tetszett nekem, az a könyv vége, mert teljesen nyitva hagyott minden fontos kérdést, megengedve, hogy mindenki saját ízlése szerint zárja le a sztorit. Tetszett, hogy legalább a vége nem valami közhelyes happy end lett. (Vagy valami, amit a könyv megpróbál happynek eladni nekünk, holott valójában nem az.)

5. Tetszési index:
66%

2019. február 28., csütörtök

Nina George – Levendulaszoba


Tartalom:

A párizsi könyvkereskedő, Jean Perdu számára a regény olyan, mint a gyógyszer. Ő pontosan tudja, hogy milyen könyvre van szükség, hogy meggyógyítsa a megsebzett lelket. Könyvtára egy valóságos irodalmi gyógyszertár. Jean mindazokon segít, akik betérnek hozzá, egyedül saját gyötrelmeire nem talál megoldást.
21 évvel ezelőtt, egy este, míg ő aludt, szerelme, a gyönyörű Provenzalin Manon kilépett az életéből. Csak egy levelet hagyott hátra, melyet Jean azóta sem mert elolvasni. A veszteséget gyötrő emlékként őrzi ennyi év után is. A fájdalom, a büszkeség és a megbántottság börtönében élte a mindennapokat. Mígnem egy nyáron minden megváltozik. Egy új kapcsolat, egy ébredő érzés, és a levendulaszobába zárt múlt újraéled, és Jean kézbe veszi Manon levelét.
Egy utazás veszi kezdetét, mely során barátságok szövődnek, különleges sorsok tárulnak fel, és a lélek megtisztulhat. De lezárulhat végre a múlt, hogy helyet engedjen a jelennek és a jövőnek?
(Forrás: libri.hu)

Véleményem:

Úgy kb. a regény 70-80%-áig nagyon durván le akartam húzni ezt a könyvet az értékelésemben, már fentem előre a késeimet, hogy miket fogok írni róla, pl. hogy ugyan a főszereplő a Kis érzések nagy enciklopédiáját akarta megírni, Nina George-nak viszont a Nagy érzések közhelyes gyűjteményét sikerült összeraknia…
De mire a regény végére értem, már össze tudtam szedni pár jó tulajdonságát is a könyvnek, így például:
- Nem egy szokványos, „minden jó, ha vége jó” típusú romantikus történet.
-  Lényegében a veszteség feldolgozásáról szól, hogy az ember mennyire tönkre tudja tenni a saját életét azzal, ha nem tud továbblépni a szerette halála miatt és hogy soha nem késő továbblépni.
- Ha végül mégis sikerül továbblépnie, az sem hozza vissza az elvesztegetett éveket, de ezzel tudni kell együtt élni és a hátralévő időnkből kihozni a legtöbbet, amit csak tudunk.
De a fentiek elmondhatóak mindenféle veszteségre, kihagyott lehetőségekre is, így kiterjesztően értelmezve a regény tanulságait már szerintem mindenki találhat olyan momentumot az életében, amire tudja azokat alkalmazni.
Szóval a könyv mondanivalója még úgy rendben is volt nekem. De sajnos akkor sem tudtam szemet hunyni a regény gyengeségei felett:
- A szereplők érzései eltúlzottan intenzívek benne, és emiatt nevetségesek: a főszereplő évtizedekig kínlódik a volt szerelme miatt, aztán viszont rögtön begerjed az új szomszédasszonyára, amint meglátja.
- Mindenki olyan pátoszos, nagyon fennkölten és dagályosan tudnak értekezni saját és mások érzéseiről is. Még a rádióba betelefonáló munkás is ilyeneket mond: „A gyász ilyen: kezdetben folyamatosan kísér bennünket. Ő ébreszti az embert. Egész nap megy veled, mindenhová. Megy veled az estébe, még alvás közben sem hagy békén. Fojtogat és megráz. Ugyanakkor fel is melegít. Egyszer csak el is megy, de soha nem örökre.” Roppant valószínű, hogy egy munkás így fejezi ki magát. Biztos sokat járt filozófia órára az oviban…
- Ostoba fordulatokkal van tele a regény. Ez alatt azt értem, hogy kevés fordulat van a könyvben, de azok mind rendkívül hihetetlenek. Valószínűleg akart egy kis izgalmat csempészni a művébe az írónő, de szerintem felvállalhatta volna nyugodtan, hogy ez a könyv az érzésekről szól, a veszteség-feldolgozásról és semmi másról. Vagyis a blőd cselekményszövésnél még a nulla cselekmény is jobb lett volna szerintem.

Tetszési index:
51%

2019. január 31., csütörtök

Eszes Rita – Rókatündér


Tartalom:
Ha igazán szereted, elengeded?
Midori nem hétköznapi lány - persze, minden tizennyolc éves így érzi. Ám ő az erdőben nevelkedett a kétszáz éves nagyanyóval, aki rókává tud változni. Midori is kicune, de még csak próbálgatja a képességeit.
Egy nap meglátja a vonzó és különleges Akirát. A fiú mesél magáról a rókának, de sejtelme sincs, hogy az érti minden szavát.
Csakhogy nagyanyó nem nézi jó szemmel Midori és Akira barátságát, ezért Oszakába küldi a lányt, hogy belekóstoljon a városi kamaszok életébe - és eltávolodjon Akirától.
Midori egy csapat külföldi cserediákkal együtt kipróbálja a japán középiskolások mindennapjait. Szert tesz két új barátra: a szívtipró Tristanra, és a lázadó Reire, akik ki nem állhatják egymást.
Mennyi titok szövi át a rituális szabályokat követő, fegyelmezett japánok életét?
Hogy érzi magát egy félénk rókatündér a gimnáziumban?
És mi történik, ha Akira egyszer csak felbukkan Oszakában?
(Forrás: bookline.hu)

Véleményem:

1. Karakterek:
A regény Midori szemszögéből íródott, így értelemszerűen róla tudunk meg legtöbbet. A róka és ember énje közti vívódását, a szerelmét Akira iránt nagyon átérezhetően mutatja be a könyv. Ugyanakkor sokszor nem értettem Midori hisztijeit: amikor valaki a kicunékról beszélt, ő sokszor bepánikolt, hogy júj, mindjárt le fog bukni. De azért a haját úgy festette be, hogy rókafarokra hasonlítson, Reinek simán el is mondta, hogy ő kicune…
Az sem egyértelmű a regényből, hogy mi a tétje annak, hogy ő kicuneként akar élni vagy emberként, esetleg mindkettőként. Valamennyire ugyan ki lehet következtetni a könyv lezárásából, de jobb lett volna még az elején tisztázni ezt szerintem, mert úgy az olvasó jobban értette volna Midori vívódását.
A többi karakter mellékszereplő Midori mellett, de ők is viszonylag jól kidolgozott, önálló egyéniségek. Nem mindig értettem a viselkedésüket, szerintem az írónő néha az izgalmas cselekményszövés vagy egy-két tanulság levonása érdekében eltekintett attól, hogy koherensen viselkedjenek, de azért ez még nem volt nagyon zavaró.

2. Cselekményszövés:
A könyv eleje nekem jobban tetszett, itt Midori alapproblémáját ismerhettük meg (hogy ő kicune), illetve azt, hogy hogyan próbál beilleszkedni az iskolatársai közé Oszakában. A regény második fele viszont átment kalandregénybe és családi drámákba, ez így egyszerre nekem sok volt, fölöslegesnek éreztem ennyi bonyodalmat. Azt kellett volna rendesen megmagyaráznia az írónőnek, hogy miért alakult úgy Akira és Midori kapcsolata, ahogy. Nekem ez nem volt világos. A mellékszereplők túlbonyolított élete is kapott valamilyen lezárást, de engem ezek nem nagyon tudtak érdekelni.

3. Írói stílus:
Az írónő szerintem szépen és láttatóan ír, én egészen bele tudtam élni magam Midori helyzetébe. Nem tudom, mennyire hitelesen mutatja be a könyv a japánok életmódját és viselkedését, de nekem ez is érdekes volt, tetszett, hogy japán környezetben játszódik a regény.

4. Összességében:
A fölöslegesen túlbonyolított történet és az, hogy sok minden homályban marad a regény vége után is az olvasó előtt, kicsit levon a regény értékéből, de ettől még nekem nagyon tetszett, sok mindent megtudhattam ebből a könyvből a japán rókatündér tinédzserek mindennapi problémáiból.

5. Tetszési index:
89%

2019. január 19., szombat

Louise May Alcott – Jó feleségek (Kisasszonyok 2.)


Tartalom:

Vidám sürgés-forgással kezdődik Louisa May Alcott lebilincselő meséje: esküvőre készül a család. Három év telt el a Kisasszonyok óta, felserdültek a March lányok, és nagy várakozásokkal tekintenek a jövőbe.
Meg az új asszonyok gondtalan derűlátásával vág neki a házasságnak, de mikor rá kell jönnie, hogy a családi élet nem egy szakadatlan ünneplés, anyja szelíd, de határozott irányításával és kijózanító tapasztalatokkal felvértezve igyekszik elérni a családi és anyai boldogságot. Húga, Jo felölti a „tollnoki toalettet”, és ismét megostromolja az írói hivatás csúcsait, Amy, a kis „dáma”, a művészetnél is nagyobb értékekre bukkan rá külföldi utazásai közben. Csupán az alázatos kis Beth nem kívánkozik sehova a családi otthon falai közül, és bár az ő terhe a legnagyobb, végül ő is megtalálja a békét. Ez a meglepetésekkel teli, megható és mulatságos könyv méltó betetőzése a kedves „kisasszonyok”” történetének.
(Forrás: bookline.hu)

Véleményem:

1. Karakterek:
Négy lánytestvér felnőtté válását mutatja be ez a könyv. Tetszett, hogy mindannyiuknak saját egyénisége volt, tetszett, hogy voltak hibáik, hogy tudtak tanulni a hibáikból. Tetszett, hogy mindnyájan maguk választották a sorsukat és nem csak sodródtak az árral, nem hagyták, hogy mások döntsenek helyettük. Szerintem az írónő nagyon jól építette fel a karaktereket, ahogy idősödtek, nem csak öregebbek, de bölcsebbek, öntudatosabbak is lettek.

2. Cselekményszövés:
A filmet láttam már régebben, így számomra nem tartogatott meglepetéseket a könyv, de szerintem egy változatos, izgalmas cselekményt épített fel az írónő. Persze nem úgy mondanám izgalmasnak, hogy tele van váratlan fordulatokkal, hanem azért lehet izgulni, hogy mi lesz a lányokkal, hogyan alakul a sorsuk, boldogok lesznek-e.
Voltak azért olyan történések a regényben, amit kicsit összeegyeztethetetlennek éreztem a szereplők jellemével, és mint ilyent nem tudtam hova tenni. De a könyv befejezése tetszett, és érdekel valamennyire az is, hogy mi fog történni a lányok gyermekeivel, úgyhogy valamikor valószínűleg sort fogok keríteni a folytatásokra is.
SPOILER: Nem értettem, hogy Beth-t miért nem viszik orvoshoz? Látják, hogy egyre rosszabbul van, aztán már haldoklik, de nem, csak ülnek mellette, szenvednek és nézik. Vagy akkoriban még nem voltak orvosok? Az első rész, a Kisasszonyok elvileg az amerikai polgárháború idején játszódott, ennek akkor az azutáni években kell játszódnia. És az Elfújta a szél is az amerikai polgárháború idején játszódott és abban szerepelt orvos. Nem értem, tényleg.
Azt sem értettem, hogy Amy miért nem ment haza, hogy elbúcsúzzon a haldokló Beth-től. Miért nem írta meg neki a családja, hogy Beth rosszul van? Mikor ők egy annyira összetartó család és annyira szeretik egymást… Miért volt fontosabb az, hogy Amy külföldön utazgasson, mint az, hogy utoljára lássa a testvérét?
Kicsit Laurie is csalódás volt nekem: miután olyan nagyon szerelmesnek hitte magát Jóba, elég könnyen átszeretett Amybe. Nem mintha bajom lenne Amyvel, csak egyszerűen furcsa volt ez a váltás.
Jóról azt gondoltam, hogy végül író lesz (nem emlékeztem a filmből, hogy az ő sorsa hogyan alakul, csak arra,hogy férjhez megy és nem Laurie-hoz), ehelyett egy fiúiskolát vezetnek a férjével. Ami tök szép és jó, csak azt hittem, komolyabban gondolja, hogy írónő szeretne lenni.

3. Írói stílus:
A tanulságokat nagyon az olvasó szájába rágta az írónő, ezt olykor azért már túlzásnak találtam, de ettől még alapvetően egy kedves, bájos történet maradt ez a könyv, amit szeretni tudtam.
Milyen tanulságokat tartogat nekünk a könyv?
- Egy anya ne csak a gyermekeivel törődjön, jusson mellettük ideje a férjére is. SPOILER: Meg az ikrei miatt sokáig hanyagolta férjét, mígnem az anyja el nem látta jótanácsokkal.
- Akinek pénze van, segítse a szegényeket. SPOILER: Laurie és Amy nagy adakozók lesznek.
- Nem szabad pénzért házasodni. SPOILER: Amy először hajlik arra, hogy a pénzéért menjen feleségül valakihez, de végül kikosarazza az illetőt és Laurie-hoz megy.
- Meghalni is lehet boldogan, még akkor is, ha fiatalon hal meg valaki. SPOILER: Beth-ről van szó. Bevallom, ez nem tetszett, ahogy ezt tudomásul vette az egész család és Beth is.
- A gyerekeknek nem szabad mindent megengedni, az apának is ki kell vennie a részét a nevelésből. SPOILER: Meg volt az engedékeny anya, férje pedig a szigorú apa, és így tudták jól felnevelni az ikreiket.
- A vénlánynak maradt nőrokonokat tisztelni kell. SPOILER: Szerintem itt az írónő magára gondolhatott, mert a regényben senki nem maradt vénlány…

4. Összességében:
Egy kedves, bájos történet volt ez számomra, ahol minden szereplő alapvetően jólelkű és törődő, legfeljebb kisebb gyarlóságaik vannak. A regény tanulságai is többnyire olyanok, amik ma is megállják a helyüket, így el is lehet gondolkodni rajtuk.

5. Tetszési index:
75%