2017. november 30., csütörtök

Markus Zusak - A könyvtolvaj

Tartalom:

1939, a náci Németország...

A Halálnak sohasem volt még ennyi dolga, de ő már tudja, hogy ez még csak a kezdet. Mert a Halál bölcs és kíváncsi, szeretne mindent tudni az emberekről. Együtt is érez velük, ha csak ideje engedi.
Ő meséli el ezt a történetet, amely egy német kislányról, Lieselről, a családjáról és a barátairól szól. Meg fanatikus németekről. És egy zsidó fiúról, akit a háború alatt egy pincében rejtegetnek.
Liesel imád olvasni, és ha csak teheti, könyveket lop. De a legkedvesebb könyve az, amit a pincében rejtőzködő zsidó fiú ír neki...

És egyszer csak hullani kezdenek a bombák...

(Forrás: europakiado.hu)

Vélemény:

Őszintén szólva ezt a könyvet én többnyire untam. De az igazságosság jegyében először azt fejteném ki, hogy mi tetszett benne.

Nem az áldozatok és nem is a náci fanatikusok szemszögéből mutatta be a II. világháborút, hanem a német hátországban élőkéből. Láthatjuk, hogy sokan éheznek, hogy vannak, akik gyűlölik a zsidókat és vannak akik próbálnak segíteni nekik. Hogy a náci Németország polgárai nem mind voltak szörnyetegek, hogy igazándiból ők is olyanok voltak, mint más emberek: gyűlöltek, szerettek, féltek, szenvedtek, tettek jót és rosszat is.

Az a baj, hogy ezt enélkül a könyv nélkül is tudtam, ennél valami többet szerettem volna megtudni, például azt, hogy mi lehetett az átlag német fejében a náci eszmékkel kapcsolatban. Szerintem nagyon érdekes lett volna, ha mélyebben megismerjük a náci propaganda működési mechanizmusát, hogy hogyan mosták át az emberek agyát, hogy gyűlöljék a zsidókat. De ez a regény igen erőltetetten kerülte, hogy a náci fanatikusok (pl. Frau Diller) fejébe tekintsen, gondolom azért, nehogy indulatot váltson ki az olvasóban.

Voltak kedves karakterek a könyvben. Mama, Papa, Liesel, Rudy, Max: mind szerethetőek voltak. De sajnos a gondolataikról, a jellemükről, a motivációikról nagyon keveset tudhattunk meg és amit megtudtunk, az is nyálas, hatásvadász és hiteltelen volt.

Így például nem értettem, hogy Liesel, aki a regény elején még olvasni sem tud, hogy lehet annyira oda a könyvekért. Én csak olyan dolgokért rajongok, amiket ismerek, tudom, hogy általában milyen élményt nyújtanak nekem (jót). Nem így Liesel, ő még olvasni se tud, de már nagyon fontosak neki a könyvek. Aztán Max olyan költői lélek volt, mintha irodalmár lenne, holott elvileg bokszoló volt.

Jó lehetett volna, hogy a Halál volt a könyv elbeszélője. A Halál mint narrátor eredeti ötlet, a kivitelezése viszont pocsék volt. Ahogy a Halál a színekről zagyvált, a lelkek puhaságáról, meg hogy milyen nehéz a munkája, az teljesen evilági volt (konkrétan egy holdkóroshoz hasonlított, nem pedig egy természetfeletti lényhez) és számomra igen irritáló is. Az pedig, hogy minden fordulatot jó előre elárult nekünk, teljesen unalmassá tette a regény cselekményét.

És ha a cselekményben nincsenek váratlan csavarok, a karakterek elnagyoltak, az elbeszélő stílusa pedig fárasztó, akkor az már nem egy jó könyv. Még akkor se, ha valamennyire újszerűen közelített a nácizmus témájához. De amit külön megbocsáthatatlannak tartok ebben a regényben, az a hossza. Ha jóval rövidebb lett volna, akkor elkönyvelem egy kedves karakterekkel teli, giccses, hatásvadász, de némileg szokatlan alkotásnak, amit egyszer azért érdemes volt elolvasni.
(Egyébként az, hogy még csak igazán felbosszantani se tudtam magam ezen a könyvön, mutatja igazán, hogy mennyire semmilyen.)

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)

Kicsit részletesebben is kifejteném, hogy mi volt a problémám a szereplőkkel, mert főleg miattuk nem működött nálam ez a regény.

Liesel: Minden éjszaka rémálmai vannak az öccse halála miatt, mégse tudunk meg semmit arról, hogy milyen viszonyban volt az öccsével, mert éber állapotában már egyáltalán nem foglalkozik a kislány vele, úgy tűnik, nem is gondol rá. Liesel ír egy rakat levelet az anyjának, amiből azt gondolnám, szerette őt. Mégis az anyjáról se beszél senkivel, nem tudjuk meg, mit jelentett neki, hogyan éltek mikor még együtt voltak mint család. Liesel apjáról még a semminél is kevesebbet tudunk meg (talán az író kellően kimerítő jellemábrázolásnak vélte, hogy apuka kommunista volt, de nekem ez nem az), bár a könyv legalább azt az egyet nem erőltette, hogy Lieselnek az apja is nagyon-nagyon fontos volt.

Azt már kifejtettem, hogy Liesel könyvimádatát mekkora ostobaságnak tartom. De ha már annyira odáig van tőlük, akkor legalább egy helyen kifejthetné, hogy mit jelentenek neki a könyvek, miért szeret annyira olvasni. Ehelyett lopkodja őket, meg le van írva, hogy mindegyiket elolvasta vagy százszor, és ettől már el is kéne hinnünk, hogy milyen könyvmoly ez a kislány.

Rudy: Az ő jellemét se értettem, elvileg okos fiú, jó tanuló, mégis csupa baromságot csinál egymás után. Kötekszik a Hitlerjugend kisfőnökkel, el akar menni a világba az apját megkeresni. Persze mondhatnám, hogy a túlfejlett igazságérzéke miatt csinálja ezeket. De ezek akkor is gyerekes, buta dolgok. De a Liesel után koslatását se értettem. Kb. az első találkozásuk után elkezdi nyaggatni a kislányt, hogy adjon neki egy csókot, és a folyamatos elutasítás ellenére se ábrándul ki belőle. Bocsánat, de én ezt se nagyon tudtam elhinni, hogy egy gyerekszerelem lehet ennyire állhatatos.

Papa (Hans Hubermann): Még az ő karaktere volt a leghihetőbb nekem. Róla legalább megtudjuk, hogy miért nem hajlandó gyűlölni a zsidókat (míg a zsidógyűlölőkről nem tudjuk meg, hogy miért azok). Azért, mert az a háborús bajtársa, akinek az életét köszönheti, zsidó volt. Viszont azt nagyon hatásvadásznak éreztem, hogy minden éjjel Liesel mellett virrasztott, ha az rosszat álmodott és hajnaltájt olvasni tanította a kislányt. A napi munkája után nyilván meg tudja ezt tenni minden nap, még pedig úgy, hogy boldog is tőle... Aha, hát hogyne.

Mama (Rosa Hubermann): Nagyon érdekelt volna, hogy ő miért tartja az önkifejezés fő módjának a káromkodást. De tényleg. Nem akarok álszent lenni, én is tudok cifrákat mondani, de főleg olyankor, ha ideges vagy dühös vagyok. Esetleg Rosa mindig ideges vagy dühös? De hát a könyv nagyon erőltette, hogy ő valójában egy gondoskodó, szerető feleség és anya. Érteném az agresszív viselkedését, ha Liesel vagy a férje elnyomnák őt vagy nem szeretnék, de ilyesmiről szó sincs, mert ők mind hű de nagyon szeretik egymást, ugyebár. Így végül arra jutottam, hogy azért káromkodik, mint a kocsis, mert az író azt gondolta, hogy Rosa ettől lesz színes egyéniség. Szerintem csak nevetséges volt.

Max Vandenburg: Róla se tudunk meg sokat, csak annyit, hogy szeret verekedni és egy barátja bújtatta sokáig. Ja, meg hogy nagyon-nagyon lelkiismeret-furdalása van, részben mert hátrahagyta a családját, és részben mert veszélybe sodorja azokat, akik bújtatják őt. Ez még rendben is lenne. De nem értem, hogy azok a lírai mesék, a fölötteállókról meg a szórázóról honnan jönnek belőle. Mondjuk lehet, hogy kicsit belegágyult a bezártságba, és így lettek ezek az agymenései. De valahogy nem tudtam őszintének tartani e műveit, amikor a saját anyját simán otthagyta, pedig tudnia kellett, hogy akkor többet nem fogja látni.

Végezetül pár szót a könyv végéről. Szerintem rossz ötlet volt egyszerre megölni az összes fontosabb szereplőt. Sokkal drámaibb, ha egyesével hullanak el. És még drámaibb lett volna, ha az elbeszélő nem árulja el ezt a végkifejletet több száz oldallal a könyv vége előtt... Így sajnos egyáltalán nem tudtam sajnálni őket. Liesel látványos vergődése meg hatásvadász megnyilvánulásai (megcsókolja a halott Rudyt meg a halott Papa mellé teszi a harmonikáját) pedig inkább nevetségesnek hatottak, mint őszintének.

Tetszési index:
55%

2017. november 22., szerda

Richard Preston – Halálzóna - Ebola: a gyilkos vírus

Tartalom:
„Az Ebola lángja fellobogott, megvillantotta halálos színeit, elemésztett mindent, és visszahúzódott az őserdőbe. Egyszer még visszatér” – írta Richard Preston közel két évtizede. Jóslata válóra vált. 2014-ben azelőtt soha nem látott erővel csapott le Közép-Afrikára bolygónk egyik legveszedelmesebb fertőző betegsége. Majd – a híradások szerint első alkalommal – Európába és Észak-Amerikába is eljutott a vírus. Valójában az Ebola már évtizedekkel korábban felütötte a fejét Amerikában, és kis híján el is szabadult Washingtontól kőhajtásnyira. Csupán a szerencsén múlt, hogy nem száguldott végig a kontinensen, ahogy a középkorban a pestis Európában. Erről a döbbenetes epizódról, valamint az Ebola eredetéről, felbukkanásáról és terjedéséről szól az amerikai szerző lenyűgözően érzékletes tényirodalmi kötete, melyből már több mint ötmillió példány kelt el világszerte.
(Forrás: cartaphilus.hu)

Vélemény:
Furcsa, hogy ugyan elolvastam a könyv fülszövegét, mikor megvettem azt, mégis azzal az elvárással vágtam neki az olvasásnak, hogy ez a mű a valóság és fikció ötvözete lesz, vagyis amolyan Ebola-vírusos thriller. Pedig a fülszövegben benne van, hogy ez tényirodalmi kötet, mint ilyet egyébként azt hiszem, meg sem vettem volna, mert azt gondoltam volna róla, hogy uncsi lesz. Szövegértési problémámnak hála viszont mégis megvettem ezt a könyvet, és nagyon örülök neki, hogy így tettem, mert egy csomó mindent megtudtam belőle az Eboláról. Egy csomó mindent, amit egyébként lehet, hogy jobb lenne nem tudnom.
Nem azt mondom, hogy rémálmaim lettek a könyv hatására, de azért kicsit megingatja az ember hitét abban, hogy Európában élve, a viszonylag jó közegészségügyi körülmények közt (mármint Afrikához viszonyítva) semmi komoly baj nem történhet velünk. Komoly baj alatt értem például az Ebola vírust. Olvasható a könyv fülszövegében, hogy 2014-ben újfent pusztított Afrikában az Ebola, hogy mennyire burokban élek, mutatja, hogy nem is rémlik nekem, hogy három éve járvány pusztított Afrikában. Pedig illett volna hallanom róla, legalább a híradóból vagy a netes hírportálokat nézegetve. De nem. Még az is lehet, hogy hallottam róla, csak úgy voltam vele, olyan messze van, engem tuti soha nem fog érinteni ez a probléma, mi közöm hozzá, aztán gyorsan el is felejtkeztem róla. Nos, a könyv elolvasása után, ha valaha Ebola-járványról fogok hallani, arra tuti felkapom a fejem.
De mitől olyan maradandó élmény ez a könyv? A Marburg-vírus és az Ebola három fajtájának felbukkanásait mutatja be és azt, ahogy megfertőzik az embereket, ahogy a betegség elhatalmasodik rajtuk, ahogy lassanként szétbomlanak, cseppfolyóssá válnak a betegek. Borzasztó volt olvasni is, azoknak a szerencsétleneknek pedig át is kellett élniük. Bár a vírus az agyat is pusztítja, így remélhetőleg legalább egy idő után már nem tudták, mi történik velük.
Ijesztő volt olvasni, hogy milyen gyors lefolyású betegségek ezek, gyógymód nincs, a halálozási rátájuk pedig nagyon magas, a legpusztítóbb közülük az Ebola Zaire, aminek 90%-os a halálozási aránya. Addig olvastam viszonylag nyugodtan ezt a könyvet, amíg úgy tűnt, hogy az Ebola egyik fajtája sem terjed a levegőben. Arra gondoltam, hogy amíg csak a testnedvekkel adható tovább a vírus, addig legfeljebb a rossz köztisztasági viszonyokkal sújtott Afrikában lehetnek Ebola-járványok. Persze ennek sem örülök, de hát alapvetően mi közöm hozzá, nem ott élek szerencsére. Aztán viszont azt olvastam, hogy valószínűleg van olyan Ebola vírusfajta, ami a levegőben is terjed – csak ez az embert nem öli meg. Ekkor elgondolkoztam, hogy vajon mi lenne, ha kialakulna egy olyan típus, ami a levegőben is terjed és halálos az emberre, kellemesen cseppfolyóssá olvasztja néhány nap leforgása alatt. A válaszon nem kellett sokat gondolkodnom: valószínűleg az emberiség jelentős része kihalna.
Ezután már csak azon gondolkodtam el, hogy hogyan lehetséges az,hogy ez még nem történt meg. Pusztán szerencse? (Vallásosak mondhatják, hogy Isten akarata, de én mindenható istenekben nem hiszek, így nálam ez nem opció.) Vagy ha cinikus akarnék lenni, akkor mondhatnám azt is, hogy szerencsétlenség, hogy ez még nem történt meg. A könyv is utal rá, hogy bizony túlszaporodott faj vagyunk, a Föld számára megkönnyebbülés lenne, ha kicsit megritkulnánk.
Én két lehetőséget látok magunk előtt. Az egyik, hogy Afrikában idővel ki fogják irtani azt a természeti közeget vagy azokat az állatokat, amik terjesztik ezeket a vírusokat, s így el fognak tűnni ezek a vírusok. A másik pedig az, hogy előbb-utóbb a világ népességét megtizedelő járvány fog kitörni. Na jó, van egy harmadik lehetőség is: megtalálják rájuk a gyógymódot, de úgy tűnik, erre egyelőre semmi esély.
Nos, a magam részéről nem tudom, melyiket kívánjam. Természetesen nem szívesen adnám be a kulcsot Ebola-fertőzés következtében, de az is katasztrofális következményekkel jár, ahogy az emberiség gyarapszik és tönkreteszi a Földet.
(Zárójelben még annyit ide szúrnék, hogy meglepett, a szakemberek sokszor mennyire amatőr módon viselkedtek a könyvben. Így például volt olyan tudós, aki azt hitte, megfertőzhette az Ebola, mégsem mondta el a feletteseinek és mászkált tovább fel-alá a világban. Szemeteszsákokba bugyolált fertőzött majmokat szállítottak a kocsijukban, de még csak egy gumikesztyűt sem húztak fel hozzá.  És volt még pár hasonló furcsaság, csak már nem mindre emlékszem.)

Tetszési index:

90%

2017. november 21., kedd

Charlotte Brontë - Jane Eyre

Tartalom:
Charlotte Brontë leghíresebb regénye, a Jane Eyre rengeteget elárul szerzőjéről: életrajzi elemekből építi fel Jane gyermekkorának keserves éveit, és lelke legmélyéből veszi hősnőjének törhetetlen, makacs jellemét is. A regény romantikus cselekménye és érzelmessége révén már első megjelenésekor nagy sikert aratott. 
Címszereplője koldusszegény árvalány, akit nagynénje nevel. Kapcsolatukat számos konfliktus tarkítja, így Jane idővel egy nevelőintézetbe kerül Lowoodba. Az állandó koplalás és hideg, valamint az intézet rideg, szigorú szabályai nem könnyítik meg az érzékeny, szeretetre éhes kislány helyzetét. Kis idő elteltével azonban barátokra tesz szert, ez erőt ad neki a benti élethez és a tanuláshoz is, olyannyira, hogy hamarosan osztályelső, majd évek múltán tanítónő lesz. Ezt az állását feladja, mikor nevelőnőnek szegődik Mr. Rochesterhez, annak kislánya mellé. Itt nyugalomra és elfogadásra lel, sőt szerelemre is de egy felfedezésre váró titok árnyékot vet minderre.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Jane életét gyerekkorától végigkísérhettük, és érdekes volt látni, hogyan fejlődik a lány személyisége. A kis Jane még haragtartó volt, túlfejlett igazságérzékkel bírt, és zavarta, ha mások rosszat gondoltak róla. Fiatal felnőttként már inkább a jót értékeli az emberekben, nem gyűlölködik sok évvel korábban történt dolgok miatt. És persze kislánynak is és felnőttnek is elég okos volt. Összességében Jane karaktere jól kidolgozott volt, könnyű volt azonosulni vele.
Mr. Rochester jóval szeszélyesebb, ő hol kedves, hol gunyoros, de mindkettő mögött csak az önutálatát rejtegeti. Nekem ő nem volt egy kifejezetten szerethető figura, és nem csak azért, mert be akarta csapni Jane-t.  De ettől még ő is egy jó karakter volt, összetett, hihető, emberi.
Igazándiból ez a könyv kettejükről szólt, a többi szereplő nem volt túl fontos, de azért szépen asszisztáltak ahhoz, hogy elérjünk a végkifejlethez és nekik is jól kidolgozott személyiségük volt, ők is hihetőek voltak.
A regényből készült filmet már láttam és a fontosabb fordulatokra emlékeztem is, így nem a története miatt volt érdekes számomra ez a könyv. Hanem az összetett, hiteles jellemábrázolása, a szép nyelvezete, a szellemes párbeszédei és amiatt a tanulság miatt, hogy ha az életed nem tökéletes is és te sem vagy tökéletes, attól még lehetsz boldog.
Azt hiszem, hogy nem igazán sikerült visszaadnom azt, hogy mitől olyan jó ez a könyv, úgyhogy végezetül csak annyit mondanék: ez a regény szép. Olvassátok el és ti is meglátjátok.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)
A filmből emlékeztem rá, hogy Mr. Rochesternek van egy őrült felesége, akit a házában rejteget, így ezen a fordulaton nem lepődtem meg, inkább azon, hogy erre Jane magától nem jött rá. Vagy legalább arra, hogy valakit bújtatnak a házban.             
Azon a jeleneten, amikor a meghiúsult esküvőjük után Mr. Rochester arra kéri Jane-t, hogy maradjon vele (gyakorlatilag a szeretőjeként, bár ezt így nem mondja ki) meghatódtam, pedig szerintem viszonylag ritkán érzékenyülök el könyveken. Mert az önző kérése mögött az is ott lapult, hogy nagyon szerette Jane-t, nem akarta elveszíteni.
Az, hogy Mr. Rochester jó ember, nekem abból volt egyértelmű, hogy nem ölte meg az elmebeteg feleségét. A legtöbben az ő helyében megtették volna, legkésőbb akkor, amikor az asszony az életére tört.
A regény végén a csúnyácska nevelőnő és a majdnem vak, félkezű úr egymásra találása azért volt szép, mert azt mutatta, hogy nem kell tökéletesnek vagy gazdagnak lenni ahhoz, hogy boldogok lehessünk. Ez a mai szépség- és pénzközpontú világban elég szokatlan elképzelés, és valószínűleg régebben is az lehetett, hiszen a könyvben is akad egy pár szereplő, akinek igen fontos a pénz vagy a szemrevaló külseje. És bár Jane-nek és Mr. Rochesternek lesz elég vagyona a regény végén, mégis az ő házasságukat nem a pénz fogja egyben tartani, hanem a szerelem, a szeretet és egymás becsülése.
Ugyanakkor abból a szempontból kicsit sablonos volt a regény, hogy a végén Jane a szenvedéseiért cserébe csak elnyeri méltó jutalmát, a gazdagságot, Mr. Rochester pedig a bűneiért (szép, de ostoba nőket szeretett fiatal korában, Jane-t bigámiába vitte volna) a méltó büntetését (majdnem teljesen megvakul és elveszti az egyik kezét). Mr. Rochester vezeklése miatt azonban a könyv befejezése nem volt az a makulátlan, tökéletes happy end, mint amit a romantikus regények végén megszokhattunk, de ettől volt ez reálisabb és meghatóbb is.

Tetszési index:

89%

2017. november 10., péntek

Lionel Shriver - Beszélnünk kell Kevinről

Tartalom:

Eva soha nem akart igazán anya lenni, és semmiképpen nem egy olyan fiúénak, aki hét iskolatársát, egy menzai alkalmazottat és egy tanárt gyilkol meg két nappal a tizenhatodik születésnapja előtt.

Most, két évvel a történtek után, elérkezett az idő Eva számára, hogy egy ijesztően egyenes és őszinte levélsorozatban szembenézzen házassággal, karrierrel, családdal, szülőséggel és Kevin szörnyűséges tombolásával.

Eva egy magával ragadó, érdekfeszítő és visszhangokat verő történetet mesél el, amely robbanásszerű, kísérteties végkifejletbe torkollik.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

A legtöbb könyvről nem szokott drasztikusan megváltozni a véleményem olvasás közben. Mármint, ha az elején uncsi a sztori, rosszak a karakterek és az író stílusa, akkor általában a végén is ez lesz a helyzet, és ha izgis a történet, jók a karakterek és jó az elbeszélésmód, akkor nem tud elromlani a végére sem a könyv.

Ennél a regénnyel kapcsolatban viszont elég hullámzóak voltak az érzelmeim olvasás közben. Az elején megismertünk egy öntudatos, sikeres nőt, Evát, és javíthatatlan optimista férjét, Franklint. Az elbeszélő Eva, ezért csak azt tudjuk meg, hogy az ő fejében mi játszódik le. És ő nem volt biztos benne, hogy akar gyereket. Végül azért döntött mégis úgy, hogy gyereket fog vállalni, hogy történjen valami új az életükben, illetve főleg azért, mert úgy hitte, a férje szeretne gyereket. Ez tetszett: végre egy könyv, ami kimondja, hogy nem mindenkinek való a gyerek, pusztán azért, mert tudsz szaporodni és pénzed is van a gyerek eltartására, még nem muszáj szülnöd.

Aztán megszületett Kevin és Eva nem érzett semmit iránta. Nem volt az a rózsaszín tündérmese az anyaság, aminek ő képzelte, ezért Eva csalódott.

Eddig a pontig nagyon jó volt a könyv, abszolút átérezhető volt Eva hezitálása a gyerekvállalással kapcsolatban, aztán a csalódottsága is, még az is, hogy megbánta, hogy gyereket szült.

Ezután viszont az jött, hogy végigkövettük Kevin felcseperedését. Végig érzéketlen, elutasító kisfiúnak mutatta őt az anya szemszöge. Kevin az apja felé színlelt, neki eljátszotta a jó kisfiút, de az anyjának nem. Ha elhittük Eva meglátásait, akkor arra kellett jutnunk, hogy Kevin szociopata. Nekem viszont azon a ponton lett kérdéses az ő leírása, amikor Kevin nagyon beteg lett és rögtön normális kisfiúvá vált, érdekelte, hogy mit főz neki az anyja és hogy melyik pizsamáját adja rá. Ez alapján a minden és mindenki felé közömbös kisfiú arca csak álarc volt korábban.

Másrészt nagyon furcsa volt nekem, hogy bár Kevin egyre szörnyűbb dolgokat tett, az apja mégis minden helyzetben kiállt mellette, így az anyja sem tudott fellépni ellene, bár ő tudta, hogy milyen Kevin valójában. Nekem az olyan képtelen horrorfilmek jutottak róla eszembe, amikben pl. az egyik szereplő tudja, hogy a szomszédja sorozatgyilkos, de senki nem hisz neki, aztán el is hallgattatják szegényt végül... Szóval az volt az érzésem, hogy ilyen egyszerűen nincs. Még egy szerető édesapa sem lehet annyira vak és hülye, hogy a sokadik furcsa baleset után se vegye észre, a fiának köze lehet hozzájuk, és hogy a fiával egyszerűen nem stimmel valami. Emiatt a regénynek ezt a részét nem tudtam annyira komolyan venni, azt pedig, hogy Kevint teljesen lelketlennek mutatta, nem tartottam reálisnak.

Ezután pedig következett Kevin mészárlása. Nem tudtuk meg, hogy pontosan miért tette, amit tett, de azért az kiderült, hogy több körülmény is közrejátszhatott a dologban. Ez a része a regénynek újra érdekes volt számomra és viszonylag hihető is. Kevin okai azonban szerintem alapvetően mások voltak, mint ami az átlagos iskolai lövöldözős fiúé lehet. Az "átlagos" fiút szerintem a frusztrációi vezérlik, az, hogy agresszióval vezeti le a benne felgyülemlett feszültséget, sértettséget. Kevin viszont - a könyv szerint - egész életében színlelt, nagyon erős önuralma volt. Volt a tettében valamennyi feszültséglevezetés is, de nem ez volt Kevin fő motivációja. Bár Kevin szerintem atipikus elkövető, azért kaphatunk némi rálátást a tipikus lövöldözések okaira is.

Így például az, hogy a gyerek otthon bármit megtehet és mindent megkap, amit akar. Így semmiért nem kell küzdenie, nincsenek céljai. Legfeljebb az, hogy szétverje a kényelmes kis világát.

Az, ha a szülők nem értik meg a gyereket, vagy nem szeretik, vagy nem nevelik, nem korlátozzák szintén közrejátszó tényező lehet. Ugyanígy a szerelmi csalódás is.

Érdekes volt belelátni Kevin fejébe is, bár ilyesmire csak néha volt lehetőségünk. Bár a fiú egyértelműen nem tűnt normálisnak, a gondolatai mégis többnyire logikusak voltak. Ez elég furcsa volt.

A könyv vége elég meglepő volt számomra, úgyhogy a regény utolsó részét kb. lesokkolva olvastam el, így biztos, hogy maradandó nyomot hagy bennem. Bár ütős volt, ez biztos, de nem tudom, hogy mennyire hihető.

Mindenképpen érdekes, hatásos olvasmány ez a könyv, de nem jó érzés olvasni.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)

Kevin igazi személyiségébe csak néha tudtunk bepillantani. Ahogy az étteremben beolvasott az anyjának, hogy ő is olyan tahó, öntelt amerikai, mint akiktől ő maga viszolyog (Eva nem szereti Amerikát), az elég ütős volt - és a legtöbb dologban igaza is volt Kevinnek.


Aztán kiderül, hogy Kevin a börtönben csak az anyja fotóját tartja magánál, és egyedül az anyjáról nem hajlandó lenézően nyilatkozni a sajtónak. Ez azt sugallja, hogy Kevin szereti az anyját, s egész életében szenvedett attól, hogy ő nem szereti viszont. Az apját és a húgát pedig azért gyűlölte, mert őket szerette Eva. Persze ez elég leegyszerűsítő magyarázat lenne Kevin viselkedésére és tetteire, de ez is egy tényező, ami közrejátszott abban, hogy ő milyen emberré lett.


Nekem nagyon sokáig nem esett le, hogy Kevin megölte az apját és a húgát is. Csak ott kezdtem gyanakodni, mikor Eva elmeséli, hogy a lövöldözés napjának reggelén Kevin gúnyosan megkérdezte tőle, hogy szeretne-e még egyszer elbúcsúzni Celiától indulás előtt, s hogy neki ezt a tanácsot meg kellett volna fogadnia. De még itt is csak sejtettem, de nem akartam elhinni. Így nekem csak akkor lett biztos, hogy ezt tette, mikor Eva elmondja, hogyan találta meg Franklin és Celia holttestét otthon. Nem is tudom, hogy éreztem ekkor. Nem mondom, hogy meggyűlöltem Kevint - hiszen még Eva sem gyűlölte, akkor én milyen alapon tenném - de már nem akartam őt megérteni. Már nem érdekeltek a mentségei. Nagyon gyorsan jött nekem, hogy Eva viszont nem sokkal ezután (a könyv legvégén) kijelentette, hogy végre szereti a fiát. Neki már két év telt el azóta, hogy meghaltak a szerettei, úgyhogy nem teljesen tarthatom őrültnek, amiért ilyet mond, de akkor is nehezen érthető volt ez a fordulat nekem. Ha a bűntelen, csecsemő fiát nem, akkor ezt a szörnyet hogyan lehet képes szeretni? Csak azért, mert Kevin mutat egy ici-pici emberi gesztust felé a börtönben? Vagy mert nem maradt neki senki más, akit szerethetne? Vagy mert azt hitte, az tette szörnyeteggé a fiát, hogy ő nem szerette?

A nagy kérdés, vagyis hogy kinek a bűne az, amit Kevin tett, számomra megválaszolatlan maradt. Illetve a válasz az, hogy sok mindenki hibája, nem lehet egyetlen embert felelőssé tenni érte. Eva hibája lenne, mert nem volt szerető anya? Mondhatnánk, hogy igen, de lehet az valaki bűne, ha nem tud egy másik embert szeretni, még ha az a saját gyereke is? A szeretet vagy van, vagy nincs, nem tudatos döntés következménye szerintem. És Eva képes volt a szeretetre, hiszen a férjét és a lányát szerette. Mondhatjuk akkor azt, hogy Kevin hibája volt, hogy az anyja nem szerette? De hiszen Eva már a születésekor nem érzett semmit a fia iránt, hogy lehetne ez a csecsemő hibája? A másik kézenfekvő magyarázat, hogy Kevin szociopata volt és pusztán ezért gyilkolt. De sok szociopata hajlamú emberből nem lesz gyilkos (hanem például politikusnak áll :)). A rossz genetika nem lehet magyarázat mindenre. Ott volt még az, hogy Kevin úgy tudta, a szülei válni készülnek, hogy a lány, aki tetszett neki, valószínűleg rá se bagózott, hogy nem talált értelmet az életében, ezért azt gondolta, jó dolog lesz, ha híres (hírhedt) lesz. Persze mindez a tényen, hogy Kevin volt az, aki gyilkolt, nem változtat. Kevinnek lehettek okai arra, amit tett, de ettől még nem lett volna muszáj megtennie. És ő pontosan tudta, hogy mit tesz.


Tetszési index:

88%

2017. november 5., vasárnap

Nalini Singh - Angyalvér (Angyali vadász 1.)

Tartalom:
A vámpírvadász Elena Deveraux tudja, hogy ő a legjobb a szakmában - abban viszont már egyáltalán nem biztos, ez elég is lesz ahhoz, hogy túlélje legújabb megbízatását. Megbízója, a világot irányító arkangyalok egyike, Raphael fenyegetően vonzó, de az évezredes hatalom kegyetlenné tette. Elena tehát nem hibázhat, ha kedves az élete - még akkor sem, ha lehetetlen feladatot kell megoldania.
Még ha a vadászatot meg is ússza ép bőrrel, lehet, hogy az arkangyal csábító hatalmának nem tud ellenállni. Márpedig ha az angyalok játszani kezdenek, gyakran megtörik halandó játékszereiket…
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Nalini Singhtől már olvastam az Egy világ - két faj - állandó küzdelem sorozatának első három részét és azok tetszettek, a romantika, az akció és a krimi is viszonylag jól működött bennük és ezeken kívül a fantasy világ, amiben játszódott, szintén jól kidolgozott volt.
A romantika ebben a könyvben se volt rossz, de ezen kívül nem sok minden tetszett benne. Az angyalok és vámpírok uralta világ nekem nem jött be igazán, szerintem elég logikátlannak rakta össze az írónő és a krimi része se volt érdekes, mivel végig tudni lehetett, hogy ki a városban vérengző fenevad. A happy end sem lehetett kérdéses, így nem tudtam nagyon izgulni a főszereplők sorsa miatt sem. Bár az tény, hogy egy nekem váratlan fordulat azért volt a végén... És azt sem tagadhatom, hogy elég gyorsan a végére értem ennek a könyvnek, szóval olvasmányos és szórakoztató volt, de maradandó nyomot nem hagyott bennem és most úgy hiszem, nem is fogom folytatni ezt a sorozatot.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)
Kicsit sok volt nekem, hogy az angyalok teremthetnek vámpírokat és angyalokat is, csak az egyiket egyik testnedvükkel, a másikat másikkal, plusz egyéb fura feltételeknek is teljesülnie kell hozzá... Illetve Urram megfertőzött egy lányt valamivel, de még az angyalok se tudták, hogy mivel és mi lett a lányból, szóval akkor ő már egy harmadik fajta lény, amit teremteni tudnak. Ezzel az erővel akkor már teremthettek volna mindent ők a világban, az embereket is...
Mást se értettem. Így például Lijuan - a legidősebb és vélhetőleg legerősebb arkangyal - képessé vált a holtak feltámasztására. Ehhez nagy hatalommal kellett rendelkeznie, viszont kiderült, hogy aztán ezekből az élőhalottakból az arkangyal erőt merít. Nem értem, valami, ami nem él, csak egy másik lény mozgatja az akaratával, az hogy tud energiát vagy bármit termelni.
Az is kicsit hihetetlen volt, hogy Urram és Raphael végső összecsapását az döntötte el, hogy Elena lelőtte Urramot. Ugyan előtte mindenféle hihetetlen erős energiákkal támadta egymást a két angyal, de azokkal nem tettek semmi súlyos kárt egymásban. Bezzeg egy pisztolygolyó, az már valami...
Elena családi tragédiája homályban maradt, ez lehetett volna izgalmas, de valahogy nem tudott érdekelni. Viszont a családi viszályuk így eléggé érthetetlen volt végig, ahogy az is, ha a családja ennyire utálja Elenát, akkor a lány miért törődik velük még mindig.
Az, hogy Elena a könyv végén angyallá vált, nekem túl korai volt. Nem tudom, miről fog szólni a sorozat többi része, de ha arról, hogy ő és Raphael mindenható lényekként majd jól rendet tartanak a világban, akkor az nekem uncsi lesz.

Tetszési index:
60%