Markus Zusak - A könyvtolvaj

Tartalom:

1939, a náci Németország...

A Halálnak sohasem volt még ennyi dolga, de ő már tudja, hogy ez még csak a kezdet. Mert a Halál bölcs és kíváncsi, szeretne mindent tudni az emberekről. Együtt is érez velük, ha csak ideje engedi.

Ő meséli el ezt a történetet, amely egy német kislányról, Lieselről, a családjáról és a barátairól szól. Meg fanatikus németekről. És egy zsidó fiúról, akit a háború alatt egy pincében rejtegetnek.
Liesel imád olvasni, és ha csak teheti, könyveket lop. De a legkedvesebb könyve az, amit a pincében rejtőzködő zsidó fiú ír neki...

És egyszer csak hullani kezdenek a bombák...

(Forrás: europakiado.hu)

Vélemény:

Őszintén szólva ezt a könyvet én többnyire untam. De az igazságosság jegyében először azt fejteném ki, hogy mi tetszett benne.

Nem az áldozatok és nem is a náci fanatikusok szemszögéből mutatta be a II. világháborút, hanem a német hátországban élőkéből. Láthatjuk, hogy sokan éheznek, hogy vannak, akik gyűlölik a zsidókat és vannak akik próbálnak segíteni nekik. Hogy a náci Németország polgárai nem mind voltak szörnyetegek, hogy igazándiból ők is olyanok voltak, mint más emberek: gyűlöltek, szerettek, féltek, szenvedtek, tettek jót és rosszat is.

Az a baj, hogy ezt enélkül a könyv nélkül is tudtam, ennél valami többet szerettem volna megtudni, például azt, hogy mi lehetett az átlag német fejében a náci eszmékkel kapcsolatban. Szerintem nagyon érdekes lett volna, ha mélyebben megismerjük a náci propaganda működési mechanizmusát, hogy hogyan mosták át az emberek agyát, hogy gyűlöljék a zsidókat. De ez a regény igen erőltetetten kerülte, hogy a náci fanatikusok (pl. Frau Diller) fejébe tekintsen, gondolom azért, nehogy indulatot váltson ki az olvasóban.

Voltak kedves karakterek a könyvben. Mama, Papa, Liesel, Rudy, Max: mind szerethetőek voltak. De sajnos a gondolataikról, a jellemükről, a motivációikról nagyon keveset tudhattunk meg és amit megtudtunk, az is nyálas, hatásvadász és hiteltelen volt.

Így például nem értettem, hogy Liesel, aki a regény elején még olvasni sem tud, hogy lehet annyira oda a könyvekért. Én csak olyan dolgokért rajongok, amiket ismerek, tudom, hogy általában milyen élményt nyújtanak nekem (jót). Nem így Liesel, ő még olvasni se tud, de már nagyon fontosak neki a könyvek. Aztán Max olyan költői lélek volt, mintha irodalmár lenne, holott elvileg bokszoló volt.

Jó lehetett volna, hogy a Halál volt a könyv elbeszélője. A Halál mint narrátor eredeti ötlet, a kivitelezése viszont pocsék volt. Ahogy a Halál a színekről zagyvált, a lelkek puhaságáról, meg hogy milyen nehéz a munkája, az teljesen evilági volt (konkrétan egy holdkóroshoz hasonlított, nem pedig egy természetfeletti lényhez) és számomra igen irritáló is. Az pedig, hogy minden fordulatot jó előre elárult nekünk, teljesen unalmassá tette a regény cselekményét.

És ha a cselekményben nincsenek váratlan csavarok, a karakterek elnagyoltak, az elbeszélő stílusa pedig fárasztó, akkor az már nem egy jó könyv. Még akkor se, ha valamennyire újszerűen közelített a nácizmus témájához. De amit külön megbocsáthatatlannak tartok ebben a regényben, az a hossza. Ha jóval rövidebb lett volna, akkor elkönyvelem egy kedves karakterekkel teli, giccses, hatásvadász, de némileg szokatlan alkotásnak, amit egyszer azért érdemes volt elolvasni.

(Egyébként az, hogy még csak igazán felbosszantani se tudtam magam ezen a könyvön, mutatja igazán, hogy mennyire semmilyen.)

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)

Kicsit részletesebben is kifejteném, hogy mi volt a problémám a szereplőkkel, mert főleg miattuk nem működött nálam ez a regény.

Liesel: Minden éjszaka rémálmai vannak az öccse halála miatt, mégse tudunk meg semmit arról, hogy milyen viszonyban volt az öccsével, mert éber állapotában már egyáltalán nem foglalkozik a kislány vele, úgy tűnik, nem is gondol rá. Liesel ír egy rakat levelet az anyjának, amiből azt gondolnám, szerette őt. Mégis az anyjáról se beszél senkivel, nem tudjuk meg, mit jelentett neki, hogyan éltek mikor még együtt voltak mint család. Liesel apjáról még a semminél is kevesebbet tudunk meg (talán az író kellően kimerítő jellemábrázolásnak vélte, hogy apuka kommunista volt, de nekem ez nem az), bár a könyv legalább azt az egyet nem erőltette, hogy Lieselnek az apja is nagyon-nagyon fontos volt.

Azt már kifejtettem, hogy Liesel könyvimádatát mekkora ostobaságnak tartom. De ha már annyira odáig van tőlük, akkor legalább egy helyen kifejthetné, hogy mit jelentenek neki a könyvek, miért szeret annyira olvasni. Ehelyett lopkodja őket, meg le van írva, hogy mindegyiket elolvasta vagy százszor, és ettől már el is kéne hinnünk, hogy milyen könyvmoly ez a kislány.

Rudy: Az ő jellemét se értettem, elvileg okos fiú, jó tanuló, mégis csupa baromságot csinál egymás után. Kötekszik a Hitlerjugend kisfőnökkel, el akar menni a világba az apját megkeresni. Persze mondhatnám, hogy a túlfejlett igazságérzéke miatt csinálja ezeket. De ezek akkor is gyerekes, buta dolgok. De a Liesel után koslatását se értettem. Kb. az első találkozásuk után elkezdi nyaggatni a kislányt, hogy adjon neki egy csókot, és a folyamatos elutasítás ellenére se ábrándul ki belőle. Bocsánat, de én ezt se nagyon tudtam elhinni, hogy egy gyerekszerelem lehet ennyire állhatatos.

Papa (Hans Hubermann): Még az ő karaktere volt a leghihetőbb nekem. Róla legalább megtudjuk, hogy miért nem hajlandó gyűlölni a zsidókat (míg a zsidógyűlölőkről nem tudjuk meg, hogy miért azok). Azért, mert az a háborús bajtársa, akinek az életét köszönheti, zsidó volt. Viszont azt nagyon hatásvadásznak éreztem, hogy minden éjjel Liesel mellett virrasztott, ha az rosszat álmodott és hajnaltájt olvasni tanította a kislányt. A napi munkája után nyilván meg tudja ezt tenni minden nap, még pedig úgy, hogy boldog is tőle... Aha, hát hogyne.

Mama (Rosa Hubermann): Nagyon érdekelt volna, hogy ő miért tartja az önkifejezés fő módjának a káromkodást. De tényleg. Nem akarok álszent lenni, én is tudok cifrákat mondani, de főleg olyankor, ha ideges vagy dühös vagyok. Esetleg Rosa mindig ideges vagy dühös? De hát a könyv nagyon erőltette, hogy ő valójában egy gondoskodó, szerető feleség és anya. Érteném az agresszív viselkedését, ha Liesel vagy a férje elnyomnák őt vagy nem szeretnék, de ilyesmiről szó sincs, mert ők mind hű de nagyon szeretik egymást, ugyebár. Így végül arra jutottam, hogy azért káromkodik, mint a kocsis, mert az író azt gondolta, hogy Rosa ettől lesz színes egyéniség. Szerintem csak nevetséges volt.

Max Vandenburg: Róla se tudunk meg sokat, csak annyit, hogy szeret verekedni és egy barátja bújtatta sokáig. Ja, meg hogy nagyon-nagyon lelkiismeret-furdalása van, részben mert hátrahagyta a családját, és részben mert veszélybe sodorja azokat, akik bújtatják őt. Ez még rendben is lenne. De nem értem, hogy azok a lírai mesék, a fölötteállókról meg a szórázóról honnan jönnek belőle. Mondjuk lehet, hogy kicsit belegágyult a bezártságba, és így lettek ezek az agymenései. De valahogy nem tudtam őszintének tartani e műveit, amikor a saját anyját simán otthagyta, pedig tudnia kellett, hogy akkor többet nem fogja látni.

Végezetül pár szót a könyv végéről. Szerintem rossz ötlet volt egyszerre megölni az összes fontosabb szereplőt. Sokkal drámaibb, ha egyesével hullanak el. És még drámaibb lett volna, ha az elbeszélő nem árulja el ezt a végkifejletet több száz oldallal a könyv vége előtt... Így sajnos egyáltalán nem tudtam sajnálni őket. Liesel látványos vergődése meg hatásvadász megnyilvánulásai (megcsókolja a halott Rudyt meg a halott Papa mellé teszi a harmonikáját) pedig inkább nevetségesnek hatottak, mint őszintének.

Tetszési index:

55%