2017. március 25., szombat

Margot Lee Shetterly – A számolás joga

Előzmények:
Előbb hallottam a könyv alapján készült filmről, s csak aztán jöttem rá, hogy annak ez a regény volt az alapja. A filmet is meg akartam nézni, de végül nem jutottam még el odáig, a könyvet viszont beszereztem e-könyvként, mert kíváncsi lettem rá, hogy mit adhattak hozzá a nők az űrutazás sikereihez.

Tartalom:
Azoknak a fekete matematikusnőknek a rendkívüli, igaz története, akik a feminista és a polgárjogi mozgalmak viharai közepette a NASA-nál végzett számításaikkal járultak hozzá Amerika legjelentősebb űrbéli tetteihez.
Mielőtt John Glenn körberepülte a Földet, Neil Armstrong pedig a Holdra lépett, egy emberi számítógépek néven ismert, női matematikusokból álló csoport ceruzák, logarlécek és mechanikus számológépek segítségével számolta ki azokat az adatokat, amelyek felhasználásával aztán rakétákat és asztronautákat lőttek fel az űrbe.
Ennek a csoportnak jó néhány kivételesen tehetséges afroamerikai nő is a tagja volt, akik koruk legkiválóbb elméi közé tartoztak. Eredetileg matematikát tanítottak az amerikai Dél szegregált iskoláiban, ám amikor a második világháború idején az ország repülőgépipara súlyos munkaerőhiánnyal küzdött, őket is bevetették. A matematikai zsenik, akiken eddig keresztülnéztek, egyszerre a tehetségükhöz méltó álláshoz jutottak, és Uncle Sam hívására örömmel költöztek a virginiai Hamptonba, hogy a Langley Memorial Repülésügyi Laboratórium lenyűgöző világában dolgozhassanak.
A számolás joga a második világháborútól kezdve a hidegháborún, a polgárjogi mozgalmakon és az űrversenyen keresztül követi nyomon Dorothy Vaughan, Mary Jackson, Katherine Johnson és Christine Darden, a NASA legnagyobb sikereihez hozzájáruló négy afroamerikai nő egymásba szövődő életútját. Tanúi lehetünk, hogy karrierjük a könyvben szereplő majdnem három évtizede alatt hogyan néznek szembe a kihívásokkal, hogyan lépnek szövetségre és hogyan használják fel az intellektusukat ahhoz, hogy megváltoztassák az életüket és a hazájuk jövőjét.
A könyv alapján, Taraji P. Henson, Octavia Spencer, Janelle Monae, Kirsten Dunst és Kevin Costner főszereplésével film is készült.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Ez a könyv dokumentumregény, olyan fekete nők életét mutatja be, akik a NACA, később a NASA berkeiben dolgoztak matematikusként (a regény komputernek hívja őket) vagy mérnökként. Dorothy Vaughan 1943-ban kezd dolgozni a Langley Memorial Repülésügyi Laboratóriumban, s a könyv elsőként az ő életét mutatja be, de nem csak azt, hogy milyen volt a NACA-ban dolgoznia, hanem az ezt megelőző életét is. S aztán megismerünk újabb és újabb, éles elméjű és tehetséges fekete nőket, az egész életutukat, azt, hogy milyen körülmények közt éltek, mik számítottak abban az időben reális ambíciónak a fekete nők esetében, s ehhez képest mi mindent értek el ők.
Először azt emelném ki, hogy mi volt érdekes ebben a könyvben. Érdekes volt olvasni, hogy milyen sok nő (fehérek és feketék is) dolgozott a NACA-nak (később NASA-nak), hogy ők is éppolyan jól értették a dolgukat, mint a férfiak. (Engem meglepett, hogy ilyen sok nő volt, akiket ugyanannyira érdekelt a repülésfejlesztés és űrutazás, mint a férfiakat, de nyilván azért, mert még ma is belénk van nevelve, hogy ezek nem nőknek való szakmák.)
Érdekes és lehangoló volt olvasni arról, hogy milyen ostoba és makacs dolog volt a szegregáció, ami a feketék fizikai elkülönítését jelentette, mind az iskolákban, mind a buszokon, mind az étkezdékben, de még a mosdókban(!) is. Érdekes volt olvasni arról, hogy miként küzdöttek a feketék a szegregáció és hátrányos megkülönböztetés ellen, a polgárjogi mozgalmak hangos tiltakozással, lobbizással, nyertes bírósági perekkel igyekeztek kivívni a feketék egyenlőségét, míg a NACA-ban dolgozó nők kemény munkával vívták ki munkatársaik elismerését.
Szóval sok szempontból volt érdekes ez a könyv, de nem tagadhatom le, hogy én nagyon lassan haladtam vele, mert nem tudott huzamosabb időre lekötni az olvasása. Hogy miért? Mert a könyv teljes életrajzokat közölt a benne szereplő nőkről, s ezeknek egy jó része (milyen iskolákat végeztek, hol éltek, ki volt a férjük, mivel foglalkozott a férjük, hány gyerekük született etc.) nem volt izgalmas. A repülésfejlesztésben és űrutazásban játszott szerepük már érdekesebb lehetett volna, de ezeket se taglalta túl lebilincselően a könyv. Ezek a nők kétségkívül különlegesek voltak, de ezt valahogy nem annyira sikerült visszaadnia a könyvnek, nem annyira tudtam átérezni a sorsukat, nehézségeiket. Túl tényszerű volt szerintem ez a könyv, lehetett volna kicsit hatásvadászabb.
A történések követését számomra megnehezítette az, hogy csapongó volt a történetvezetés, olvastunk az egyik szereplőről, aztán egy másikról meg egy harmadikról, majd visszatértünk az elsőhöz, és nem értettem, hogy miért. Miért nem külön-külön vette végig a könyv ezeknek a nőknek az életútját, vagy miért nem szerkesztette egy fejezetbe az azonos időszakra vonatkozó történéseket, vagy nem tudom. Tényleg nehéz volt így nekem követni, hogy épp mikor kinél járunk és miért pont ott?
Voltak még olyan apróbb zavaró tényezők, mint például hogy több Dorothy volt a könyvben (Dorothy Vaughan és Dorothy Hoover), így nem mindig tudtam, hogy amikor Dorothyról van szó, az most melyikük. Meg egyébként is túl sok volt a név, túl nagy időközök teltek el, mire megint szóba került egy régebbi szereplő, akire így már nem annyira emlékeztem. Szóval tényleg nehéz volt követnem a könyvet, különösen hogy e-könyvben nehézkes a visszalapozás, ezért viszonylag ritkán vettem a fáradtságot, hogy visszakeressek, hogy az újfent felbukkanó szereplőkről korábban mi minden derült ki már.
A könyv legizgalmasabb része az volt, mikor az űrversenyt, majd annak betetőzéseképpen a Holdra lépést mutatta be, de ez a könyv túl kis része volt. Mivel e-könyvben olvastam, így csak %-ot tudok mondani, szóval a könyv 46%-ától a 68%-áig terjedő rész volt ez, tehát a könyv 22%-a. Bár a könyv érdemi része a Holdra szállással véget is ér a 68%-nál, szóval ha így vesszük, akkor 68%-nak 22% már majdnem az egyharmada, de így is kevés volt az izgalmas rész ebben a könyvben.
És akkor az utolsó gondom az volt ezzel a könyvvel, hogy elég kurtán-furcsán lett vége. Nyilván valami érdekessel akarta lezárni a regényt az írónő, s mi lehetne erre alkalmasabb, mint a Holdra lépés, de akkor is furcsa volt, hogy az ezután következő részt már utóhang címmel illette, holott itt is érdekes dolgokat tudhattunk meg Katherine Johnson és Mary Jackson későbbi életéről. Christine Dardenről pedig itt tudjuk meg a legtöbb információt, a könyv korábbi részeiben neki nem sok szerep jutott, holott a szonikus morajlást kutató csoport tagja volt, s a szuperszonikus repülést kellemetlenné tevő zajhatás mérséklésében jelentős eredményeket ért el.
A könyv 73%-ától a köszönetnyilvánítás jön, 74%-tól a fényképek, 75%-tól a lábjegyzetek, 96%-tól a bibliográfia, a könyv legvégén pedig pár szó olvasható a szerzőről. Különösen bosszantó, hogy a lábjegyzetek 21%-ot tettek ki a könyvből, majdnem annyit, mint az igazán izgalmas, az űrversenyről szóló rész. Szóval elég furcsán lett vége a könyvnek, bár azt elismerem, nem tudom, hogy lehetett volna jobban lezárni.
Összességében érdekes volt ez a könyv, de mivel hétköznapi hősökről szólt, nem volt nagyon izgalmas, nagyon lebilincselő. Nem tudom, tudtak-e ebből izgalmas filmet készíteni, de valamikor feltétlen megnézem majd a filmet is, mert kíváncsi vagyok, hogy más-e, mint a könyv.

Tetszési index:
78%

2017. március 24., péntek

Borsa Brown – Az Arab - Szenvedély és erotika a Kelet kapujában

Előzmények:
Már régóta szemeztem ezzel a könyvvel, mert annyira felkapott, de kicsit gyanús volt nekem, hogy ha egy arab hercegről szól, akkor ez lényegében a nonstop szex és pénzszórás kisokosa lesz, és ez annyira nem érdekelt. De mostanában próbálok esélyt adni a magyar íróknak, meg akciós is volt a dibooknál az e-könyv formátuma, szóval úgy voltam vele, egye fene, megveszem.

Tartalom:
Gamal ibh Hussein Ál-Szudairi egy szaúdi herceg (van belőlük jó pár), aki gazdag, öntelt, egocentrikus. A nőket – egészen pontosan a nem arab nőket – csak egy valamire használja, de tény, hogy legalább jól megfizeti a szolgáltatásaikat.
Üzleti tárgyalásra érkezik Budapestre, s a hotel tolmácsát alkalmazza, hogy a magyar partnerekkel való megbeszélésen fordítson, ha szükséges. A tolmács történetesen nő és igen csinos, Csillának hívják. Gamal azonnal megkívánja, s hamar tesz is egy szerinte visszautasíthatatlan ajánlatot neki, a lány azonban felháborodottan utasítja el. Gamalt ez arra készteti, hogy jobban meg akarja ismerni Csillát, s végül másként kezd tekinteni rá, mint a többi nőre.

Vélemény:
Az az igazság, hogy már legalább egy hónapja (de inkább kettő) olvastam ezt a könyvet, szóval az emlékeim kicsit megfakultak vele kapcsolatban, de mindenképpen szeretnék róla ajánlót írni, mert nagyon tetszett. Azt elöljáróban leszögezném, hogy nagyon kevés elvárással vágtam neki, talán ezért is volt akkora kellemes csalódás. Hogy nektek se rossz értelemben legyen csalódás, leírnám, hogy mi az, amit szerintem nem szabad várnotok ettől a könyvtől. Nos, például azt, hogy tocsogni fogtok a nyálban és a romantikában. Nem tagadom, van benne ilyesmi is, de nem ez a legfontosabb összetevője ennek a könyvnek. Szerintem jobb, ha azt sem várjátok el tőle, hogy kedvelni fogjátok a főszereplőket, Gamalt és Csillát, én ugyanis nem kedveltem őket egyáltalán. Érteni pedig pláne nem értettem, hogy mit miért csináltak, de ez romantikus regényekben elég gyakori, úgyhogy nem akadtam fenn rajta.
Mi az, amit várhatunk akkor tőle? Az, hogy betekintést ad egy gazdag, arab herceg fejébe. Megmutatja, hogy miként gondolkozik az emberekről, különösen a nőkről. És nem, ez nem teszi őt szimpatikussá számunkra, különösen a női olvasók szemében nem. Mert az arab hercegecske hol azt próbálja igazolni, hogy ők mennyivel jobban bánnak az asszonyaikkal, mint az európaiak, hol azt, hogy az arab nők szeretik azt, ahogy bánnak velük, hol pedig elismeri ugyan, hogy a nők náluk alacsonyabb rendűek, mint a férfiak, de talál erre is mentséget, még pedig azt, hogy a férfi az férfi, és annak mindent lehet, a nőnek viszont nem.
Nagyon szépen kiadja ez a könyv szerintem, hogy milyen markánsan eltér egy arab férfi gondolkodása egy európai nőétől (és reményeim szerint egy európai férfiétól is), hogy mennyire nem képes változtatni az arab férfi a gondolkodásmódján, legfeljebb a szerelem enged meg neki némi kivételezést a „főszabály” alól (ami az, hogy minden nem arab nő ribanc), s emiatt veszi észre Csillában az embert. Viszont nekem az rejtély volt, hogy mi indítja erre a szerelemre Gamalt, sajnos más okot nem tudok rá, mint azt, hogy Csilla nem volt hajlandó azonnal lefeküdni vele…
Ennél már csak az volt nagyobb rejtély a számomra, hogy Csilla mitől szeret bele Gamalba. A férfi elég nyilvánvaló ajánlatot tesz neki már az ismeretségük legelején, a visszautasítás után is lekezeli, továbbá amikor csak teheti, beletapos a lelkébe. De hát a nők ezek szerint erre buknak…
Szóval számomra pont a romantikus szál nem működött ebben a regényben, mert egyébként csak annyit látunk, hogy ez a két ember valójában soha nem fogja tudni megérteni a másikat, nem is ismerik egymást igazából, s mégis olyan nagyon szerelmesek. De ha a romantikus részektől eltekintünk, akkor ez a könyv csillagos ötöst érdemel, mert minden más hihető benne.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)
Szóval a könyv végén Csilla meghal.  Amit én abszolút jó lezárásnak tartok, mert egy happy end teljesen hiteltelen lett volna. Egyszerűen annyira minden azt mutatta ebben a könyvben, hogy hiába a közös gyerek, ennek a kapcsolatnak nincs jövője.
Viszont azt hiteltelennek tartottam, hogy Gamal meg akarja őrizni lánya magyar identitását. Magyarra taníttatja és Magyarországon halmoz fel neki vagyont, mert belátja, hogy az ő hazájában a törvénytelen lányának nincs annyi joga, mint a törvényes házasságból született fiának (igen, van neki olyanja is). Amiben én csak annyit nem értettem, hogy őt ez miért is zavarja? Az ő egész személyisége azon alapul, hogy felsőbbrendűnek hiszi magát, mert férfi (mellékesen az egész arab kultúra ezen alapul), de neki hirtelen megvilágosodása lett, hogy ez – nem, azt azért nem mondja ki, hogy nem jó – neki pöppet zavaró most éppen. Ahelyett, hogy boldogan arab nőnek, a saját vallására nevelné a lányát, és ha majd eljön az ideje, kerít neki egy rendes férjet, és részéről ennyi. Szóval ez a megvilágosodás nekem nem volt hihető, Gamal kicsit arcon köpte vele saját magát, de hát tudom, kellett ez, hogy a sorozat későbbi kötetei is Magyarországon játszódhassanak, legalább részben.

Tetszési index:

92%

2017. március 18., szombat

Agatha Christie – Tíz kicsi néger

Előzmények:
Sok éve olvastam először ezt a könyvet, és azt hiszem, ez volt az első krimim Agatha Christie-től. Sok másikat is elolvastam később, de nem találtam olyat, ami annyira jó lett volna, mint ez.

Tartalom:
Tíz egymásnak ismeretlen ember meghívást kap egy pazar villába. A villa egy sziklás, elhagyatott szigeten áll, amely sziget néger fejhez hasonlít, arról kapta a nevét is. A villa titokzatos tulajdonosáról mindenféle pletykák keringenek. A vendégek, bár valamennyiük múltjában van valami, amit legszívesebben elfelejtenének, reménykedve és örömmel érkeznek meg egy pompás nyári estén a sziklás öbölbe. A tulajdonos azonban nincs sehol. A felhőtlennek ígérkező napokat egyre félelmetesebb események árnyékolják be. A sziget látogatóit a különös fordulatok hatására hatalmába keríti a rettegés. Tízen érkeznek. Hányan távoznak? (Forrás: libri.hu)

Vélemény:
Ez a legjobb krimi, amit valaha olvastam. Ezzel be is fejezhetném ezt a kritikát, de nem! El akarom mondani, hogy mitől olyan jó.
Először: Szerintem a könyv olvasása közben kitalálhatatlan, hogy ki a gyilkos, de az olvasása után mégis már evidensnek tartjuk, hogy tényleg, csak ő lehetett, hogy nem jöttem rá??? De ez elég sok Agatha Christie könyvre igaz, önmagában ettől még nem lenne nálam ez a legjobb krimi.
Egyébként most, hogy már másodjára olvastam a könyvet és emlékeztem rá, hogy ki a gyilkos, azon agyaltam olvasás közben, hogy úgy, hogy tudom, ki a tettes, és felismertem minden kis jelet, ami a gyilkos kilétére utalt, vajon egyértelműen kitalálhatónak tartom-e a tettes személyét. És a válasz az, hogy nem! Sokszor sejthető, hogy ő az, de sokszor sejthető egy csomó más emberről is, hogy ő az. És aztán van olyan helyzet is, amikor biztosak vagyunk benne, hogy nem az a tettes, aki az, hanem valaki másnak kell lennie. Szóval értitek… Káosz a köbön.
Másodszor: A szereplők jól eltaláltak, hihetőek – ez nem mindig jellemző az írónő könyveire. Mindegyikük jelleme más, és mindegyikükben van valamilyen kisebb vagy nagyobb hiba, ami miatt én – mikor először olvastam a könyvet – egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy melyikük lehet a gyilkos, mert tulajdonképpen lehetne bármelyikük. Kiderül, hogy a teljesen hétköznapi, átlagos, kedves embereknek is lehetnek olyan mocskos kis titkaik, hogy feláll tőle a hátunkon a szőr. Szóval nagyon jók a karakterek.
Harmadszor: A tíz kicsi négeres mondóka mintájára gyilkolászás egyszerűen iszonyat nagy ötlet. Az ember folyton visszalapoz olvasás közben a mondókához és azt találgatja, hogy fog fűbe harapni a következő áldozat, és vajon ki lesz az.
Negyedszer: Az ember nem tudja eldönteni olvasás közben, hogy minek szurkoljon, annak, hogy a „tíz kicsi néger” mind pusztuljon vagy annak, hogy azért maradjon közülük túlélő. Én a magam részéről nem nagyon sajnáltam őket. És az érdekes színfolt egy krimiben, ha valamennyire a gyilkosnak szurkolunk.
Ötödször: Egy szigeten játszódik majdnem az egész könyv, ami remek helyszín ahhoz, hogy a hisztéria és káosz elszabadulhasson, az olvasó pedig majd’ betojhasson a félelemtől. Szerintem az írónő kicsit jobban is kiaknázhatta volna a helyszínben rejlő lehetőségeket, lehetett volna még ideglelősebb a végeredmény (ld. pl. Viharsziget), de azért így is elég ütős.
Van még pár érvem, hogy miért tök jó ez a könyv, de ezek már spoileres meglátások, úgyhogy folyt. köv. lentebb.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)
Hatodszor: Ebben a könyvben nem csak gyilkosság történik, hanem a gyilkos előbb megálgyilkolja magát (de él), majd a könyv végén valójában is öngyilkos lesz, de úgy, hogy az gyilkosságnak tűnik. Zseniális!
Hetedszer: Kiderül, hogy a bíró a tettes, valaki, akinek szakmájából kifolyólag a bűn üldözése lenne a feladata. Maga a bírói hivatás azért létezik, hogy elkerüljük az önbíráskodást, s erre valaki, aki egész életét erre a hivatásra tette fel, nekiáll önbíráskodni! Ez arcul köpése a saját életének, de a bíróban ez, úgy tűnik, fel sem merül. Sőt, egészen durva magyarázatot ad arra, hogy miért tette, amit tett.
Lehetne magyarázat a tetteire az, hogy a sokévi bíráskodás alatt látta, hogy a bűnözők közül milyen kevés kerül börtönbe, s az emiatti frusztrációja meg a halálos betegsége miatti depressziója/elmebaja/világmegváltási vágya együttesen vezet ahhoz, amiket tesz. Ez egy esendő, emberi, érthető, s valamennyire szimpatikus magyarázat lenne a cselekedeteire (vagyis a gyilkosságokra).
De az ő magyarázata nem ez. Hanem az, hogy ő mindig is gyilkolni vágyott, amitől csak igazságérzete tartotta vissza. Vagyis a bíró tulajdonképpen pszichopata. S mivel haldoklik, szükségét érzi, hogy kiélje ezt a vágyát mielőtt meghal. De hogy ne olyan gyilkos legyen, mint azok, akiket ő maga elítélt, csak olyanokat öl, akiket bűnösnek tart (s valóban azok is). De ettől még ő is csak egy pszichopata. Korábban azt írtam, hogy a gyilkosnak szurkolunk ebben a könyvben, azonban a végére kiderül, hogy senki sem érdemli meg, hogy szurkoljunk neki.
Nyolcadszor: Sőt, a könyv tanulsága az, hogy mindenki potenciális pszichopata. A könyv szereplői mind gyilkosok, pedig ha az utcán találkoznánk velük, teljesen ártalmatlan embereknek látnánk őket. Ez azt sejteti, hogy mindenkiben lakik egy szörny, mi is képesek lehetünk olyasmire, mint ők. A bíró sem különb náluk, de a könyv végén azt hihetjük, hogy mi sem vagyunk azok.
Kilencedszer: A könyvben mindenki gyilkos és áldozat is. Így tulajdonképpen mindenki elnyeri méltó büntetését. Még maga a bíró is, hiszen ő is meghal, bár ő önszántából.
Tizedszer: Ennyi mindent tud ez a könyv (ld. fentebb) és mégis milyen rövid. Ez egy tömör remekmű.

Tetszési index:

98% 

2017. március 12., vasárnap

Jane Austen – Büszkeség és balítélet

Előzmények:
A könyv alapján készült BBC-sorozatot (Jennifer Ehle-vel és Colin Firth-tel) láttam többször is, sőt DVD-n is megvettem, bár már rég nem néztem újra. Ezt a sorozatot nagyon szerettem, s emlékeim szerint a könyv olvasásának is nekikezdtem egyszer, de annyira azonosak voltak benne a párbeszédek azzal, amik a filmsorozatban hangzottak el, hogy nem láttam sok értelmét el is olvasni azt, amit már láttam, mivel a könyv igazándiból nem tudott pluszt nyújtani a filmsorozathoz képest.
Ennek ellenére sokszor motoszkált a fejemben, hogy csak el kéne olvasni ezt a regényt, s most végül azért szántam el magam rá, mert egy molyos kihívás keretében (ld. a „Csökkentsd a várólistád – másokkal!” című bejegyzést) ezt kaptam olvasnivalónak.
A könyvet egyébként a mek.oszk.hu weboldalról töltöttem le, ahonnan bárki letöltheti ingyenesen ezt a regényt.

Tartalom:
(Több könyves webáruház oldalán ezt a „kissé” spoileres ajánlót találtam a könyvről, mindenki csak saját felelősségre olvassa!)
Jane Austen után csupán hat teljes regény maradt és néhány töredék, ám e viszonylag kis életmű páratlan és időtálló sorokkal gazdagította az irodalmat. Legismertebb és sok kritikus szerint legjelentősebb darabja a Büszkeség és balítélet című regény. Mint Austen többi művét, ezt is feszes szerkezete, klasszikus stílusa, szellemes dialógusai, pompás pszichológiája és nem utolsósorban írónőjének csillogó okossága teszik ma is élvezetes olvasmánnyá.
A regény szűk társadalmi körben mozog, de pompásan jellemzett alakok széles skáláját vonultatja fel. A jómódú Mr. Bennetnek falusi földbirtoka, buta és fecsegő felesége, valamint öt lánya van. Jane, a legidősebb szép és kedves, bele is szeret Mr. Bingley, a szomszéd birtok bérlője. De barátja, Mr. Darcy, aki gőgös, kellemetlen alak, nemcsak hogy kemény vitákba keveredik Elizabeth-tel, Jane briliáns eszű és éles nyelvű húgával, de barátját is lebeszéli a hozzá nem illő házasságról. Eliza rosszul ítéli meg Darcyt, s amikor az váratlanul megkéri a kezét, fejére olvassa gőgösségét és kikosarazza.
A regény végére mindkét főszereplő leküzdi hibáját: egyik a büszkeségét, másik az előítéleteket, s boldogan egymáséi lesznek, mire természetesen a másik pár boldogságának sincs többé akadálya.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
A netről csent fenti ajánló lényegében össze is foglalja azt, ami erről a könyvről elmondható. Remek karakterek vannak ebben a könyvben, elmés párbeszédekkel, máskor ostoba, üres fecsegéssel (attól függően, hogy épp ki beszél) van teli, és e szélsőségek keveréke igen szórakoztatóvá teszi a regényt.
Én Eliza karakterét szerettem a legjobban a könyvben, éles eszű, kritikus másokkal szemben, de önmagával szemben is, felismeri saját hibáit is. Nem tiszteli az embereket pusztán előkelő származásuk miatt, hanem azokat becsüli, akiknek belső értékeik vannak. Akiket nem tisztel, azoknak a véleményére sem ad, mer saját véleményt alkotni, önállóan döntést hozni, nem akar mindenkinek megfelelni. Éles a nyelve, tréfát űz, amiből csak lehet, de magából is. Abban a korban (18. század) szerintem ritka lehetett az ilyen intelligens, önálló nő, de talán ma sem túl gyakori.
Kedveltem Jane-t is, de ő nekem túl alkalmazkodó, túl elnéző, túl jóságos  volt, alighanem ő lehetett annak a kornak az ideálja, ilyen volt egy tökéletes nő, anya és feleség.
A többi Bennet lány, Mrs. Bennet és Mr. Collins a gyarlóságaik miatt voltak igen szórakoztatóak, túlságosan nem kedveltem meg őket, de ők is kellettek ebbe a regénybe, nélkülük nagyon unalmas lett volna. Az ostobaságuk gyakran eltúlzott volt, karikatúraszerű, de pont ezért voltak mulatságosak.
Mr. Wickham volt az intrikus, ő okozta a bonyodalmakat a regényben, de tulajdonképpen az ő kavarása miatt talált egymásra mindenki, akinek kellett, szóval ő is kellett a történetbe.
A könyv elolvasása után is az a véleményem, hogy a BBC-sorozathoz képest nem adott sok pluszt a regény. A könyv minden fontosabb dialógusa, jelenete benne volt a sorozatban is. Sőt, Mr. Darcy (Colin Firth) elhíresült fürdőzése nincs benne a könyvben, így talán mondhatjuk, hogy a sorozat nagyobb élményt ad – bár valószínűleg csak a női nézőknek… Különbség még, hogy a sorozat – természetesen – az esküvőkkel ér véget, míg a regényben furcsa módon az esküvők maguk nincsenek is benne, de az írónő röviden beszámol arról, hogy miként éltek a szereplők az esküvők után.
Tulajdonképpen én ajánlom a sorozatot is és a könyvet is mindenkinek, de ha valaki annyira nem szeret olvasni, akkor neki csak a sorozatot javasolnám megnézni, mert szerintem az is megadja azt az élményt, amit a könyv.

Tetszési index:

92%

2017. március 7., kedd

Tommy Wallach – Kösz, hogy... - Egy első és utolsó szerelem különös története

Előzmények:
Az e havi Mini-könyvklubos olvasmányunk ez a mű, bevallom, korábban nem hallottam róla, és valószínűleg soha az életben el nem olvasom, ha nem szavazzuk meg könyvklubos olvasásra (én is szavaztam rá egyébként).

Tartalom:
Parker Santé ajkát már öt éve egyetlen szó sem hagyta el. Miközben osztálytársai fényes jövőjüket tervezgetik, ő csak sodródik, szállodákban bámészkodva üti el az idejét, a vendégeket figyeli. Amikor azonban megismerkedik Zelda Tothtal, egy ezüsthajú lánnyal, aki állítása szerint jóval idősebb, mint amennyinek kinéz, a fiú ráébred arra, hogy talán mégis van a világban néhány dolog, amiért érdemes élni.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Azzal kezdeném, hogy olyannal eddig nem nagyon találkoztam, hogy egy könyv a címével lespoilerezné saját magát – hát ez azt teszi. Ennél többet erről nem is mondanék itt, mert aztán még én is spoilereznék a végén. (Legfeljebb még annyit, hogy ennek ellenére nem volt teljesen kiszámítható a könyv vége, én legalábbis kicsit más lezárásra számítottam. No de ezt már tényleg a spoileres véleményemben fejtem ki.)
De akkor a lényegre térve: milyen is volt ez a könyv? Jó, legalábbis nekem tényleg nagyon tetszett. És azt hiszem, elsősorban nem a nagy életbölcsességei miatt jött be nekem (bár volt benne az is bőven), hanem a szerethető karakterei és a humora miatt. Egyik szereplő jelleme sem volt makulátlan, sőt, de az az elfogadás, amivel egymáshoz viszonyultak, megmelengette az ember szívét. Voltak persze összezördüléseik is, de meg tudtak bocsátani egymásnak.
Tetszettek a mókás fejezetcímek, tetszett Parker három kis meséje, és tetszett, hogy könnyed és elgondolkodtató is volt egyszerre ez a könyv. Szóval tetszett az egész, úgy, ahogy volt.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)
Muszáj megemlítenem, hogy elég sok hasonlóságot fedeztem fel e könyv és a „Mielőtt megismertelek” című regény közt. (Most szólok, hogy a továbbiakban azzal a könyvvel kapcsolatban is spoilerezni fogok.) Mindkét könyvben van egy szereplő, aki megrekedt az életében, pedig sok mindent elérhetne, ha akarna, s van egy másik karakter, aki pedig vezetgetni akarja az előbb említett elveszett lelket, egyúttal magával viszont végezni akar. A gyámolításra szoruló fél itt Parker (amott Lou), a meghalni vágyó, adakozó lélek pedig Zelda (amoda Will). Még a végkifejlet is ugyanaz a két könyvben, a meghalni vágyó meghal, a páros másik fele pedig új életet kezd.
Ugyanakkor mégis nagyon más volt a hangulata ennek a könyvnek, s bevallom, én ezt jobban szerettem, mint a „Mielőtt megismertelek”-et. Ellentétben Will-lel, Zelda nem akarta folyton kioktatni Parkert (bár egyszer a könyv vége felé megteszi). Ő alapvetően azért van a fiúval, hogy ő maga jobban érezze magát, de azért törődik Parkerrel is, terelgeti kicsit.
Zelda öngyilkosságának más volt az oka, mint Willének. Zelda túl sokat látott a világból, már semmi újat, értékeset nem tudott látni benne (épp elvesztette a férjét), Will baja viszont az volt, hogy kerekesszékben már túl keveset kaphatott volna csak a világból. Ha összetalálkoztak volna, Will valószínűleg ki is oktatta volna Zeldát, hogy idióta, amiért meg akar halni, míg Zelda elfogadta volna Will döntését arról, hogy öngyilkos lesz. Zelda szerintem sokkal toleránsabb személyiség volt, mint Will.
A kis enyveskezű Parker is szimpatikus tudott maradni, és nem csak a sanyarú sorsa (apja elvesztése, alkoholista anyja és némasága) miatt. Önkritikus volt és vicces. Nem sajnáltatta magát, sőt a könyv elején gyakorlatilag emberkerülő. Nálam nem rontott a megítélésén az sem, hogy tolvaj, de valószínűleg azért, mert nem lopott el komoly értékeket. (Persze tudom, hogy Zelda pénzkötegét kis híján lenyúlta a könyv elején, s vissza sem azért adta neki, mert megbánta a dolgot, hanem mert félt, hogy a lány feljelenti, hiszen ott felejtette a füzetét, rajta a nevével és az e-mail címével.) Szóval Parkert nem találtam ellenszenvesnek, és ez fura is volt nekem egyébként (mert a lopást amúgy nem helyeslem).
Alana karakterét bírtam még nagyon, ő volt a magabiztos, de kedves, menő, de azért okos jócsaj a könyvben. Apró jelekből (mindketten cukor nélkül isszák a kávét, mindketten szeretik a sakkot, mindketten unják a múzeumokat) arra következtettem, hogy ő lesz Parker párja a könyv végén. És az író is tudhatta, hogy az egyszerű olvasó ezt várja, mert Parker gyakorlatilag ki is szól nekünk a könyv vége felé, hogy nem, ez nem az a történet, ő ugyan nem jött össze Alanával.
Ami Zelda halálát illeti: hát igen, a könyv címe el is árulja, hogy ez fog történni, mert Parkerről hamar kiderül, hogy Zelda előtt nem volt még szerelmes, tehát ez az ő első szerelme lesz, és akkor csak az marad, hogy Zeldának meg az utolsó. Még esetleg előfordulhatott volna az is, hogy Parkernek lesz az első és utolsó szerelme egyszerre, ez esetben viszont a fiúnak kellett volna meghalnia a könyvben, aminek én nem adtam nagy esélyt.
Szóval Zelda meghal, de nekem ez valahogy elfogadhatóbb volt Will öngyilkosságánál. Zelda kiélvezte az életét, sokat szenvedett is, s úgy döntött, hogy 250 évnyi élet neki elég volt. Will csak harmincpár év után döntött így. Zelda szerintem úgy általában nem akart már tovább élni, mert elég volt neki ennyi, Will viszont valójában élni akart, csak nem kerekesszékben. Egy valami azért zavart Zelda öngyilkosságával kapcsolatban: kicsit úgy éreztem, Zelda a férje után hal. Én nem vagyok híve annak, hogy valaki az életét egyetlen kapcsolatra, egyetlen emberre tegye fel, annyira, hogy ha a másik meghal, akkor ő is megöli magát. De Zeldával kapcsolatban még ez sem zavart igazán. Mert ő már eleget élt. Nem húszévesen akar valaki után halni, hanem 250 évesen.
Azt nagyon jó csattanónak tartottam a könyv végén, hogy kiderül, Parker az egész történetet (a teljes könyvet) az egyetemi jelentkezéséhez írta, beadandó esszéként. Ez elég egyértelművé teszi, hogy az egész könyv kitaláció (no, nem mintha előtte nagyon hittem volna benne, hogy valaki élhet 250 évig), mivel Parker könyvbeli történetei (mesék a mesében) is kitalációk. Ő nem ír a valóságról. De nem is kell, mert a meséi vannak olyan jók (ha nem jobbak), mint a valóság.

Tetszési index:

82%

2017. március 4., szombat

Nalini Singh – Vonzódás (Egy világ – két faj – állandó küzdelem 1.)

Előzmények:
Egy molyos kihívás (ld. itt: http://konyvboncolgato.blogspot.hu/2017/01/csokkentsd-varolistad-masokkal-2017.html) miatt olvastam el ezt a könyvet, bevallom, az írójáról nem is hallottam korábban soha és a fantasy amúgy sem az én műfajom. De nem bántam meg, hogy elolvastam, alapvetően tetszett a könyv.

Tartalom:
Sascha Duncan mentál. Mint fajának minden képviselőre, ő is különleges mentális képességekkel rendelkezik és minden érzelmet, érzést száműzött az életéből. Sascha azonban más, mint népe többi tagja, és ezt a hibáját rejtegetnie kell.
Lucas Hunter alakváltó. Egyszerre ember és leopárd; az ösztönei, érzelmei és falkája iránti szeretet vezérli.
A két faj eddig békében élt egymás mellett, most azonban háború fenyeget: egy mentál sorozatgyilkos szedi áldozatait az alakváltó nők között. Lucas meg akarja találni a tettest, és ehhez Saschán keresztül szeretné megismerni az ellenség féltve őrzött titkait.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Ahogy már említettem, egy molyos kihívás miatt olvastam el ezt a könyvet, magamtól soha nem szoktam fantasyket keresgélni. De örülök, hogy így most elolvashattam ezt a könyvet, mert szerintem elég jó volt, még a fantasy világ is tetszett benne. Azért is olvastam el, mert a molyon jelenleg a 31. legjobb krimiként van nyilvántartva a könyv. Nos, ezt viszont túlzásnak éreztem a könyv elolvasása után, a gyilkos személye nagyjából végig teljesen egyértelmű volt, mert nem lehetett más, csak az az egy mentál. (Ezt a spoileres véleményemben fejtem majd ki bővebben.) Szóval kriminek elég egyszerű volt.
De először arra térnék ki, ami tetszett benne: az írónő által megálmodott fantasy világ. Azt hiszem egyébként, ez nem volt túl eredeti.  Én nagyon kevés fantasyt olvasok, de alakváltó lények voltak például az Alkonyatban a farkasok, s ugyanezen farkasok egy életre választanak párt, mint ahogy teszik eme könyvben is a leopárd és a farkas alakváltók. Aztán a másik faj a mentálok, akiknek mentális erejük van, telepátia, telekinézis, jövőbe látás etc. Ha jól vettem ki, mindegyiküknek van egy erősebb képessége, de mellette van másfajta gyengébb képességük is, tehát mindegyik telepata, mert csak így tudnak csatlakozni a mentálhálóra, de vannak mellette más képességeik is.  Azt hiszem, olyan könyvek vannak bőven, aminek a főszereplője egy darab, mentális képességgel megáldott/megvert személy, de az szerintem ritka, hogy egy teljes faj rendelkezne ilyen képességekkel. Itt pedig ez volt a helyzet, a mentáloknak társadalmuk volt, hierarchiájuk, szabályaik.
Szóval bár a történet alapötlete nem volt túl eredeti, a részletgazdag kidolgozás hihetővé és érdekessé tették. Végig kíváncsi voltam a mentálok és az alakváltók társadalmára is. Elvileg léteztek még az emberek is ebben a világban, de róluk kevés szó esett, persze kit is érdekelnének ők, amikor ott vannak a sokkal érdekesebb mentálok és alakváltók, nem?
Tetszett a mentálháló ötlete, hogy ezen az összes mentál kapcsolódik a másikhoz.  Ahogy elmagyarázta ennek a kinézetét (mint egy város éjszaka: sok kis fénypont a sötétségben), az is jópofa volt. A mentálhálós történések némelyike viszont kicsit zavaros volt nekem, Sascha hol ott hagyta a tudatának árnyát a pajzsai közt, és az elméjével körbenézett a mentálhálón, hol fordítva tette ezt, ezeknél kicsit olyan, „heeee?” érzésem volt, de végül azért túltettem magam ezek – általam vélt – logikátlanságán, végül is ez egy fantasy.
És aztán persze itt van még Lucas és Sascha románca. Bár a fantasy háttér szépen kidolgozott volt, azért nehéz lenne letagadni, hogy ez a könyv inkább a romantikáról szólt.  Lucas volt az erős falkavezér, az alfahím minden szempontból: a nőket birtokolni, de óvni is akarja, szenvedélyes, de gyengéd is, satöbbi, satöbbi, satöbbi. Sascha pedig az érző nő, aki ezt elrejteni kényszerül, de azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, Lucas a könyv végére bevezeti az érzelmek és érzékek (igen, vannak szexjelenetek is) világába.
Szóval összességében szerintem ez egy jó kis könyv volt, valamikor valószínűleg folytatni is fogom a sorozatot. Bár azért annak örülnék, ha a későbbi kötetekben kevesebb lenne a romantika és többet tudnánk meg a mentálok belülről már rohadó társadalmáról, és arról, hogy ez hová vezet végül, élhet-e egymás mellett békében a három faj.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)
Először akkor a gyilkos személyéről írnék röviden. Azért csak és kizárólag Enrique tanácsnok lehetett a tettes, mert ő volt az egyetlen mentál a könyvben, aki nem csak futó említés erejéig szerepelt – kivéve persze Sascha anyját, de róla én nem feltételeztem egy pillanatig sem, hogy gyilkos lenne. Így csak Enrique maradt. Ennél azért egy kicsit jobban is kidolgozhatta volna a krimiszálat az írónő szerintem. Lehetett volna, teszem azt, még egy másik gyanús mentál is a könyvben. De ha nem, hát nem, erről ennyit.
Nagyon érdekes volt az, amire Sascha rájött a könyv végén, mikor felismerte, hogy Enrique a gyilkos. Enrique-ben nem volt indulat, nem ezért ölt, ő érzelemmentes volt, pszichopata. Sascha arra ébred rá, hogy az „Elcsendesedés” program, aminek célja az volt, hogy a mentálok kiírtsák magukból az érzelmeket és így megszűnjenek erőszakos hajlamaik is, valójában azt eredményezte, hogy mind potenciális pszichopaták lettek. Kiderült az is, hogy a Mentál Tanács (a mentálokat vezető testület) ötven mentál sorozatgyilkosról tud, de ezeket eltitkolták. És amelyiküket elkapják, azt sem mindig ölik meg, ha túl fontos személy, akkor inkább csendben ellátják áldozatokkal. Ami egyértelműen azt mutatja, hogy a Mentál Tanács tagjai is pszichopaták.
Engem az érdekel a leginkább a sorozat folytatásából, hogy mi lesz a mentálokkal. Elvesztik teljesen az önkontrollt, ami ahhoz vezet, hogy az alakváltók és talán az emberek is rájuk támadnak és kitör a háború, vagy találnak más megoldást, pl. újra legálissá teszik az érzelmeket.
Furcsa volt nekem Sascha anyja, Nikita. Sokáig úgy tűnt, a lánya sorsa nem érdekli különösebben, ridegen bánt vele, de nekem a könyv végén olyan érzésem volt, hogy védeni próbálta, nehogy lebukjon a lány, hogy vannak érzelmei. És amikor levált a lánya a mentálhálóról és Lucas párja lett, még utána is beszélt vele Nikita, igaz, elvileg csak azért, hogy közölje, kitagadták a családból és azt, hogy azért Lucasszal szeretnék megőrizni az üzleti kapcsolataikat, de nekem mégis úgy tűnt, hogy törődik a lányával. Kíváncsi vagyok, hogy ez a gyanúm beigazolódik-e később, vagy Nikita eltűnik a süllyesztőben és nem is lesz róla több szó a későbbiekben.
Az alakváltók társadalmát se mutatta tökéletesnek az írónő, a hímek túl agresszívak, uralkodóak bennük, de úgy tűnt, más probléma nincs velük, harmóniában élnek magukkal, falkatársaikkal és a környezetükkel. Legalábbis addig, amíg indulatosságból ki nem irtják egymást egy másik falkával…
Egyébként nekem úgy tűnt, Sascha pszichikus képessége és hogy egy közös, minimentálhálóra kapcsolódtak vele a fontosabb falkatagok a könyv végén, jót fog tenni nekik, és nem csak azért, mert Sascha meg tudja gyógyítani a lelki sebeiket, hanem azért is, mert az indulataikat is tompítani tudja. Lehet, hogy ez lesz a sorozat vége, hogy a mentál és alakváltó fajok összeolvadnak és közösen erősebbek és stabilabbak lesznek, mint külön-külön? Hogy ezt meg tudjam, elég sok könyvön kéne átrágnom magam. Magyarul a sorozat 5 kötete jelent meg eddig, de ha jól látom, angolul legalább 10 részes a sorozat. Lehet, hogy ennyi könyvön nem leszek képes átrágni magam, mert ennyire nagy fantasy fan azért nem vagyok, de valamikor biztos folytatni fogom a sorozatot.

Tetszési index:
79%