Tom Rob Smith – A 44. gyermek

Tartalom:

Amikor a félelem egy egész népet elhallgattat, egy embernek kell kimondania az igazat!
A Szovjetunió, 1953-ban... Sztálin még él, vasmarkában tartja az országot, s ezt a vasmarkot az Állambiztonsági Minisztérium, az MGB vagyis a titkosrendőrség testesíti meg, amelynek éppen csak a brutalitása nem titkos, s ha azt mondja, a szovjet társadalomban bűnözés nem létezik, akkor az úgy is van.
Vagy talán mégsem. Amikor Moszkvában, a vasúti sínek mellett megtalálják egy kisfiú borzalmasan megcsonkított hulláját, Lev Gyemidov, korábbi háborús hős, most az MGB nyomozója csodálkozva hallja, hogy a család szerint nem gázolás, hanem gyilkosság történt. Eleinte engedelmeskedik feletteseinek, eltussolná az ügyet, de addig növekszik benne a kétely, míg végül feleségével együtt egy uráli koszfészekbe száműzik, egyszerű közrendőrnek. 

És ráébred, hogy az a fajta bűntény, amelyet a fővárosban segített eltitkolni, itt is megismétlődött:
Újabb gyermeket gyilkoltak és csonkítottak meg.

Lev és felesége, Raisza mindent kockára tesz, hogy a vérengző fenevadat megállítsa - még ha ezzel az Állam ellenségeivé válnak is. És a holtak száma egyre szaporodik... 

A 44. gyermek valós eseményekre alapozott, hátborzongató thriller - és megrázó irodalmi mű arról, hogyan terrorizálhatja egy kormány a saját népét, hogyan lehet túlélni egy diktatúrát, és mi történik, ha egy magányos ember elhatározza, hogy visszavág. 

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

A könyv csaknem egésze nagyon nyomasztó volt. Ugyanis ha még egy állambiztonsági tiszt sem tudja, kiben bízhat meg, ha még ő is arra számít, hogy bármikor árulónak bélyegezhetik, akkor egyértelmű, hogy ebben az országban senki sincs biztonságban.

A sorozatgyilkos cselekményszálát olvasni se volt sokkal jobb érzés, mert ott meg egy látszólag normális férfi gyerekeket ölt. És ezek a részek is nagyon átérezhetőek voltak, mert a regény volt, hogy előbb betekintést adott a gyerek életébe és gondolataiba, és csak ezután következett a meggyilkolása. Nyomasztó volt az is, hogy a rendőröket nem érdekelte, valójában ki követte el ezeket a gyilkosságokat, vagy egy deviáns egyénre fogták, hogy ő a tettes, vagy eltusolták, balesetnek nyilvánították az eseteket. Mindezt azért, mert az állami propaganda szerint gyilkosság csak a kapitalista országokban történhet, a kommunista társadalom makulátlan kell legyen.

A teljes létbizonytalanság réme lebegett a könyv valamennyi szereplője (ártatlan gyerekektől kezdve állambiztonsági tisztekig) feje felett, és ettől ijesztő volt az egész. Ugyanakkor, ha a rémisztő eshetőségek valóra váltak (pl. valakit megkínoztak vagy meghalt), akkor azt teljesen természetesnek mutatta a regény. Mint ami nem ügy, hiszen az ilyesmi itt mindennapos. Szóval olyan egyenletesen, végig nyomasztó volt a könyv, nagyjából függetlenül attól, hogy éppen mi történt.

A gyilkos kiléte nem volt nagy titok, bár én viszonylag későn törődtem csak bele, hogy igen, ő a tettes, mert valami csavarra számítottam. És valahol érthetetlen is volt számomra, hogy az illető miért tette, amit tett. Persze nyilván bolond volt, de akkor is.

Lev jellemfejlődése – bár nagyon szép volt, meg minden – nekem nem teljesen állt össze egy kerek történetté, nem értettem, hogy pontosan miként is eshettek meg Lev lelkében azok a változások, amik megestek. Kezdetben kényelmesen úszkálgat az állami pribék szerepében, élvezi, hogy hatalma van, aztán amikor elkezdenek rosszul alakulni a dolgai, hirtelen lelkiismeretet növeszt és az életét teszi fel arra, hogy megtalálja a sorozatgyilkost. Nekem túl hirtelen volt ez a váltás. Jó, a könyvben nem volt ez annyira hirtelen, mint ahogy én itt leírtam, voltak Levnek nagy ráébredései a valóságra, amik akár meg is változtathatták így. De nekem ez nem volt teljesen hihető mégsem.

A legnagyobb problémáim azonban nem is Levvel, hanem a könyv végével voltak, az szerintem teljesen hihetetlen volt, különösen az előzmények után.

Összességében ez egy jó könyv, mert átérezhetően mutatja be, hogy hogyan működik a terror egy diktatúrában, hogy egy kicsit mindenki benne van a fenntartásában, nem csak az, aki megkínozza vagy megöli az embertársait, hanem az is, aki hallgat, és az is, aki ráveszi a másikat, hogy hallgasson. Viszont kriminek szerintem legfeljebb közepes, mert kb. végig lehet tudni, ki a sorozatgyilkos, maximum azt nem, hogy miért öl. A lezárás pedig csapnivaló. De mivel egyedi és borzongató mű, ezért én alapvetően szerettem.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)

Levben azt is furcsának találtam, hogy bár ő maga szerette a feleségét, az nem tűnt fel neki, hogy Raisza nem szereti viszont. Hogy azért van vele, mert Lev biztonságot nyújt neki, és kicsit azért is, ment félt nemet mondani a házassági ajánlatára. Ilyen előzmény után nekem igencsak hihetetlen volt, hogy Raisza a könyv végére beleszeretett a férjébe. Értem, hogy Lev megváltozott, de ha egy nő valakivel kényszerből van együtt, nekem nehezen hihető, hogy azt később megszereti.

A regény nyitó jelenetében egy várost látunk, ahol az éhhalál küszöbén állnak az emberek. Egy kisfiú, Pavel meglát egy macskát és öccsével Andrejjal elindul levadászni. Azonban végül Pavelt vadássza le valaki, Andrej kétségbeesetten hazamenekül. Az anyjuk azt hiszi, hogy Pavelt megölték és megették.

A regény végén kiderül, hogy Lev volt Pavel, a „szülei” pedig azért rabolták el valóban, hogy az éhező gyereküknek adják, aki azonban meghalt végül. Így Pavelt hazaengedték volna, de a kisfiú a fejére ért ütés miatt nem emlékezett a saját nevére sem, ezért a „szüleivel” maradt, s később már mind úgy csináltak, mintha valóban a fiúk lenne. Lev félelemből, a „szülei” meg valószínűleg azért, mert örültek, hogy mégis van gyerekük.

Andrej, Lev testvére a sorozatgyilkos, aki korábban látta egy újságban a testvérét mint háborús hőst, meg akarta keresni, de nem tudta. Ezért Andrej azt találta ki, hogy gyerekeket öl, erre Lev biztos felfigyel, felderíti a bűnügyeket és eljut hozzá. Nem tudom, de nekem nem volt ennyire egyértelmű, hogy csak és kizárólag Lev figyelhet fel ezekre a gyilkosságokra. Különösen ha azt vesszük, hogy tulajdonképpen senki sem akarta észrevenni, hogy egy sorozatgyilkos öldököl, hiszen gyilkosságok csak a kapitalista országokban történnek… Így teljesen szürreális befejezés volt, hogy Lev valóban rátalált Andrejra. És Lev és Raisza meg is ölték őt (a kislánya szeme láttára, de kicsire nem adunk).

De a leghihetetlenebb, hogy Lev és Raisza üldözöttekből hősök lettek. Az állam végül mégis elismerte, hogy Andrej volt a gyerekek gyilkosa, mondván, hogy Andrej náci ügynök volt (ami hazugság). S így Lev és Raisza békében élhetnek, igaz, azt nem tudhatják, hogy meddig…

Szóval kvázi happy endet kaptunk a regény végén, ami a lehangolóan realista előzmények után nagyon meseszerűen hatott nekem, nem tudtam elhinni.

Tetszési index:

93%

Lakatos Levente – LoveClub (Dr. Lengyel 1.)

Tartalom:

A LoveClub internetes portál, melyet elsősorban a szenvedély köré építettek. A LoveClub maga a szabadság, felhasználói álnevek mögé rejtőzve kutathatnak új ismerősök, barátok és szerelmek után. A LoveClubon nincsenek tabuk, az érzékiség megfér a nyers szexualitással. Virtuális szórakozóhely, ahol az lehetsz, aki csak akarsz. Lili minden vágya, hogy újságíró legyen, és kitartásának köszönhetően, a legnagyobb napilap szerkesztője ajánlatot tesz neki: ha záros határidőn belül felkutat egy címlapsztorit, már az iskolaidő alatt is dolgozhat az újságnak. A lány lelkes témakeresésbe kezd, és felfigyel rá, hogy a közelmúltban szokatlanul sok fiatal követett el öngyilkosságot a fővárosban. Meggyőződése, hogy valamilyen új drog, vagy egy szekta áll a tragédiák hátterében. Izgalom, élvezet és kegyetlen gyilkosságok Budapest legsötétebb zugaiban. Ifjúkori szenvedély, szerelmek, ballépések, útkeresés és elfojtott, ám kitörni készülők vágyak. A Dr. Lengyel-sorozat első kötetét szigorúan 18 év feletti olvasóknak ajánljuk.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Ezt a trilógiát elég rendhagyó módon olvastam el, mivel előbb olvastam a második (Bomlás) és harmadik részét (Aktus), s csak most az elsőt. Nem volt rossz így se, de ezt a kötetet valószínűleg jóval izgalmasabbnak találtam volna, ha még nem olvastam volna a folytatásait. Érdekes volt, hogy a gyilkos személye itt tulajdonképpen nem sokáig volt titok. De az, hogy van-e tettestársa, ha igen, mi volt a pontos szerepe a lányok halálában, s főleg az, hogy ki ő, sokáig rejtély tudott maradni. Szóval ebből a szempontból izgalmas volt ez a regény.

Nem tudom, hogy azért-e, mert már a harmadik könyvét olvastam az írónak, de elkezdte szúrni a szememet pár dolog a stílusában: az, hogy túlságosan részletesen írja le, hogy ki mit csinált épp, pl. pislantott egyet valaki, illetve a karaktereit is túlzottan megmagyarázza, leírja, hogy milyen a külsejük, aztán a belsejüket is, s így az olvasóra nem sok gondolkodni valót hagy. Bár mivel az általam olvasott három Lakatos Levente regény közül ez íródott a legrégebben, így az is lehet, hogy ezek a – szerintem – hibák az újabb könyveiben már nem annyira markánsak, nekem legalábbis nem tűntek fel a trilógia másik két köteténél.

Bírtam, hogy az író ebbe a könyvbe átemelt szereplőket (Simon és Krisz) egy másik regénye, a Barbibébi gárdájából, a trilógia utolsó részében meg Szigor tűnt fel egy jelenet erejéig, úgy látszik, szereti összekapcsolni a nem ugyanabba a sorozatba tartozó köteteit, biztos, így mindegyiket jobban veszik…

Ami a karaktereket illeti, szerintem elég hevenyészettek, nem túl hihetőek voltak, a trilógia későbbi darabjaiban szerintem sokkal kiforrottabb, eltaláltabb karakterek vannak, de különösen a Bomlásban. Az itteni elmebajosainknál nem értettem a megkattanásuk okát, s valahogy nem is voltak olyan hátborzongatóak, mint pl. Flórián a Bomlásban. Természetesen ebben a kötetben is voltak, akik a gyilkos után kutattak, például Fényes Laura nyomozónő és Dr. Lengyel Dávid kriminálpszichológus, engem az ő részeik kötöttek le legkevésbé, talán mert már tudtam, mi történik velük később, bár ők a későbbi részekben sem annyira érdekeltek őszintén szólva.

Azért azt nem tagadom, elég gyorsan kiolvastam Lakatos Levente eme művét is, mert szerintem nagyon olvasmányosan ír, pörgős a cselekmény, és jó, hogy sok szereplőnek van humora is. A Dr. Lengyel-trilógiának nálam egyértelműen a Bomlás a legerősebb darabja, de azért a másik két része sem volt rossz, ezeket is tudom ajánlani azoknak, akik egy pörgős, szórakoztató krimire/thrillerre vágynak. De csak 18 éven felülieknek, mert elég sok szex, s különösen mert sok durva szex van benne (nemi erőszak is). Ez egyébként a trilógia mindhárom részére igaz.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)

A női karakterekről nem véletlenül nem írtam eddig egy szót sem, mivel a gonosz kis társtettesünk közülük kerül ki. Van belőlük egy pár: Lili, Nikolett (avagy Nicole), Carmen, Daemon, Cicamica (utóbbi kettő LoveClubos nicknév). Bár van köztük némi átfedés, a regény végére kiderül, hogy Carmen volt Cicamica és Nicole Daemon. Lili rámenős újságíró-palánta, aki szenzációhajhász cikkeket akar írni a gyilkosságokról, de egy időre ő is gyanúba keveredik, amikor Cicamica azt hazudja Bloodsmoke20-nak (Nicole gyilkosának), hogy Lili Daemon. Egy ideig az se világos, hogy ki bujtogatja Bloodsmoke20-at (ez is nicknév) gyilkosságra. Mint végül kiderül, Daemon csak bátorította a fiút az ismerkedésre, Cicamica volt az, aki részt vett vele a gyilkosságokban. Még pedig úgy, hogy Bloodsmoke20 megerőszakolta és megkínozta a lányokat, Cicamica (vagyis Carmen) pedig aztán rábeszélte őket az öngyilkosságra.

Szóval a két dilisünk Bloodsmoke20 és Cicamica volt. Bevallom én főleg azt nem értettem bennük, hogy pszichopaták, mégis voltak érzelmeik. Bloodsmoke20 egy csomó lány után fut, első „szerelme” Marcsi hűtlensége mély sebet is ejt rajta. Carmen pedig Bloodsmoke20-ba szerelmes, féltékenységében a saját barátnőit (Lilit és Nicole-t) is megöletné a fiúval (Nicole-t meg is öleti). Szóval fura volt nekem ez a sok, heves szerelmi érzület két pszichopatától.

Azt se értettem, hogy Bloodsmoke20 és Cicamica mitől kattantak meg és kezdtek gyilkolászni. Értem persze, hogy pszichopaták, de nem minden pszichopatából lesz gyilkos.  Bloodsmoke20-nak szépséghibás az arca (nagy pigmenthiányos folt van rajta), ami miatt a lányok többségét taszítja és barátai sincsenek, kívülálló, Carmenről viszont csak annyit tudunk, hogy régről vannak zűrös dolgai, az exfiúját meg is mérgezte, nála egyáltalán nem lehet tudni, hogy mi is vezetett ahhoz a kényszeréhez, hogy másokat a halálba segítsen. Én azt gondolom, hogy valami nagy trauma kell ahhoz, hogy valakinek annyira elboruljon az agya, hogy ölni kezdjen. De aztán lehet, hogy rosszul  gondolom.

Carmen a könyv végén megöli Bloodsmoke20-at és öngyilkos is akar lenni, utóbbi nem sikerül neki. Így Carmen életben marad. Nem tudom, erre miét volt szükség, hiszen a trilógia későbbi részeiben nem szerepel Carmen (vagy ha mégis, hát semmi jelentős szerepe nincs). Szerintem egész nyugodtan ki is purcanhatott volna.

Különös egyébként, hogy Bloodsmoke20 rendes, teljes neve a regény végén sem derül ki. Azt már viszonylag hamar megtudjuk, hogy Keresztes a vezetékneve, a könyv végén meg kiderül, hogy mindenki Öcsink hívja, de az igazi keresztneve titok marad. Ezt furcsálltam, mert minden más szereplőnek tudjuk az igazi nevét, még akkor is, ha van LoveClubos nickneve is. Talán azt akarta ezzel hangsúlyozni az író, hogy az emberek annyira átnéztek Bloodsmoke20-on, hogy még a nevét se voltak hajlandóak megjegyezni, s ez is vezetett ahhoz, hogy aztán ölni kezdjen. Szóval, hogy ez nem csak Bloodsmoke20 hibája, hanem a társadalomé is, ami kitaszít magából valakit egy kis szépséghiba miatt.

Tetszési index:

70%

Agatha Christie – Gyilkosság az Orient Expresszen

Tartalom:

Hercule Poirot a Közel-Keletről tér vissza Londonba. A legalkalmasabb közlekedési eszköznek az Orient expressz ígérkezik, Isztambultól Calais-ig. De legnagyobb megrökönyödésére már nincsen szabad hálófülke a közvetlen kocsiban. Pedig tél derekán nem szoktak ennyien utazni. És milyen különös társaság gyűlt össze! Orosz hercegnő, olasz utazó, magyar gróf, angol katonatiszt - és egy kellemetlen amerikai férfi. Vajon hova tartanak? Lehet-e köztük bármiféle kapcsolat?
A Balkánon aztán egy éjjel elakad a vonat egy hófúvásban. És gyilkosság történik... Még szerencse, hogy Poirot-nak szerzett ágyat régi barátja, M. Bouc. Ezért, mire az expressz továbbindul, sikerül felgöngyölíteni az egyik legrejtélyesebb esetet, amely Agatha Christie tolla alatt született.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

A 2017-ben készült filmet láttam a moziban tavaly. Teljes lelki nyugalomban ültem be a vetítésre, mondván, hogy én ezt könyvben már tuti olvastam, majd beugrik a film alatt az is, hogy ki a tettes, nem lesz itt semmi meglepetés. Aztán mégis volt… Szóval rájöttem, hogy mégsem olvastam a könyvet, vagy ha mégis, hát annyira régen, hogy semmire nem emlékeztem belőle.

Annyit mondok csak, szokatlan vége lett a filmnek, el is döntöttem hát, hogy a könyvet is el fogom olvasni. Így is tettem. Mivel tudtam a végkifejletet, így a tettes személyén nem kellett agyalnom, csak azon töprenghettem, hogy mennyi gyanús jel volt, ami elvezethet a megoldáshoz. Nos, szerintem sok volt, de azt hiszem, ha előbb a könyvet olvasom, akkor ott is csak azon a ponton jöttem volna rá a dolgokra, ahol a filmen, vagyis már nagyon a vége felé. Így, azt hiszem, igazán izgalmas kis krimi lett volna.

A film adott pár nevetséges jelenetet a könyvhöz, de pár része meg pont, hogy hihetőbb volt, mint a könyv. Így elég jól kiegészítették egymást.

Agatha Christie-nek ebben a könyvében sem ismerjük meg mélyen egyik szereplőt sem, egyikükkel sem lehet nagyon azonosulni, de pörögnek az események, s a lezárás az, ami a legmeglepőbb ebben a történetben. Főleg az, hogy milyen kurta-furcsa. A filmet ebből a szempontból jobbnak tartom, ott megmagyarázzák, hogy miért az a vége, ami.

Ettől még ez egy remek krimi, s csak azért nem tudok lelkendezve nyilatkozni róla, mert már ismertem a végét, így számomra nem volt izgalmas. De az nem a könyv hibája, hogy én előre lelőttem magamnak a poént a film megnézésével, hanem az enyém…

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)

Az áldozatunk sok évvel korábban megölt egy kislányt, Daisy Armstrongot, ami közvetve a kislány szüleinek halálát is eredményezte. A Daisy és szülei baráti és családi köréből, volt alkalmazottaikból, s pár más érintettből összeálló társaság közösen gyilkolta meg a gyilkost, így igazságot szolgáltatván.

Nagyon agyafúrtan felépített krimi volt ez, olyan emberek igazoltak egymásnak alibit, akik elvileg nem ismerték egymást korábbról, így érdekük sem fűződhetett hazudni a másik érdekében. Tulajdonképpen Poirot-nak arra a következtetésre kellett volna jutnia, hogy nem ők tették, de ő természetesen rájött, hogy együtt követték el a gyilkosságot. Különösen, miután sorra derült ki a hálókocsi utasairól, hogy mindüknek volt valami közük az Armstrong-ügyhöz. A filmen nekem is ez lett gyanús: amikor már a harmadik utasról is kiderült, hogy köze volt Armstrongékhoz, egyértelmű lett, hogy ez nem lehet véletlen, s hogy mindenki benne kellett, hogy legyen a gyilkosságban.

A filmben felmerült az a lehetőség, hogy a gyilkos társaság megöli az őket leleplező Poirot-t, azonban végül – annak alátámasztásául, hogy ők nem is gyilkosok voltak, hanem igazságosztók – elvetik ezt a lehetőséget, s bajszos, belga barátunk ítéletére bízzák magukat, hogy az átadja-e őket a rendőrségnek. S ő úgy dönt, hogy futni hagyja őket, merthogy ők maguk is áldozatok, s csak egy férget öltek meg. A könyvben viszont fel sem merül a tettesekben, hogy ha Poirot-t megölik, akkor megúszhatnák a gyilkosságot. És nekem furcsa volt az is, hogy a könyvben Poirot milyen lazán futni hagyta a gyilkosokat, tulajdonképpen arra a két utasra bízta a döntést, akik őrajta kívül nem voltak még benne a gyilkosságban.

No igen, Agatha Christie könyvei nem a mély drámáiról, kemény morális kérdéseiről híresek, pedig ezt a történetet igazán könnyen megírhatta volna jóval drámaibbra, megindítóbbra, lehetett volna az egy nehéz morális döntés Poirot számára, hogy futni hagy-e gyilkosokat. De Agatha Christie a csavaros történetei miatt lett híres, nem komoly filozófiai kérdések boncolgatása vagy szépirodalmi alkotásai miatt. Így tulajdonképpen azt kaptam, amit vártam: egy pörgős, nem mindennapi krimit.  

Tetszési index:

80%

Joanne Harris – Urak és játékosok

Tartalom:

Alig ​kezdődik meg az új tanév a tekintélyes, nagy hagyományokra visszatekintő St. Oswald Fiúgimnáziumban, a tanárok és a diákok máris az iskolai lét sűrűjében találják magukat. A versengések, szerelmek és féltékenykedések, kisstílű viszályok hátterében azonban valami sötét árny is megmozdul. Egy tizenöt éven át rejtegetett sérelem végül félelmetes alakot ölt. Kit rejt a „Tégla” álnév, ki az, akinek kegyetlen tréfái lassanként erőszakba, majd gyilkosságba torkollnak? És hogyan dönt romba iskolai rendszabályokat, barátságokat és szerelmeket, megállapodott életeket egy rég elfelejtett botrány?

„Az iskoláskor mély nyomokat hagy mindannyiunkon. Akkor kezdődnek a legnagyobb barátságaink. Akkor ejtik rajtunk a legmélyebb sebeket. És néha történik valami, ami örökre elkísér, aminek emlékétől nem szabadulunk, és ami évekkel később megbosszulja önmagát. Ez nem igaz történet. De az is lehetne” – írja a Szederbor, a Partvidékiek, a Szent bolondok világhírű szerzője.

Vélemény:

Eleinte azt hitten, hogy ez a könyv inkább csak azért lesz érdekes, mert bemutatja egy fiúgimnázium belső világát, hogy milyen rivalizálás folyik nem csak a diákok közt, hanem a tanároknál is. És azt is, hogy milyen az, amikor egy okos gyereket kizárnak ebből a világból, ahol pedig helye lehetne. Megtudhatjuk azt is, mivé teszi ezt a gyereket a kirekesztettség, a keserűség, a gyűlölet.

De nem csak ezek miatt volt érdekes, sőt lebilincselő ez a regény, hanem volt benne egy nagy csavar is. Ezt elsőre picit furának éreztem, kicsit talán erőltetettnek is, de mindenképp meglepő volt, s azt eredményezte, hogy új szemmel kellett néznem az egész történetre és a szereplőkre. Lehet, hogy nem ártana újraolvasnom is a könyvet, hogy már ezzel az új nézőponttal lássam végig a szereplőket, lehet, hogy nagyon máshogy éreznék az egész történettel kapcsolatban.

A regényben két elbeszélő szemszögéből kapunk betekintést a St. Oswald Fiúgimnázium életébe: egyikük az iskola tanára sok éve már, másikuk pedig valaki, aki valaha szeretett volna az iskolához tartozni, de most már csak tönkretenni akarja azt. Azt követhetjük nyomon, hogy ez sikerül-e neki. Mivel az intrika nem áll távol az iskola életétől amúgy sem, így van miből merítenie, a dolga lényegében annyi, hogy kicsit szítsa az iskolán belüli feszültségeket, s az ennek nyomán kitörő botrányokat nyilvánosságra hozza. És ha eközben gyilkosságot kell elkövetnie, hát megteszi azt is. De nemcsak a jelen eseményeit követhetjük végig, a gyilkos sokszor visszaemlékezik gyerekkorára, s így lassanként kiderül az is, hogy miként lett ő azzá, ami.

Engem végig lekötött ez a könyv, még úgy is, hogy biztos voltam benne, hogy tudom, ki az iskola rossz szelleme, a titkos bajkeverő. Egy dolog volt kicsit zavaró számomra, hogy a két elbeszélő beszédstílusa, előadásmódja nagyon hasonló volt, így volt, hogy csak jó pár mondat után jöttem rá, hogy megint narrátort váltottunk. (Aztán egy idő után megvilágosodtam, hogy a fejezetek elején lévő fehér, illetve fekete sakkfigura is egyértelműen mutatja a váltást.) De végül is az iskola rosszakarója a lelke mélyén olyan akart lenni, mint a tanárok, ezért nem meglepő, hogy a modorában is hasonulni tudott hozzájuk.

Összességében ez egy kiváló krimi, ugyanakkor ad egy hitelesnek tűnő betekintést is egy fiúgimnázium életébe. És volt benne egy – számomra biztosan – nagy és meglepő fordulat is, így még olyankor is tovább tudta fokozni az izgalmakat, amikor erre már nem is számítottam. Szóval ez nagyon jó volt!

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)

Ebben a könyvben több kérdés is sokáig nyitva marad a gyilkosságokkal kapcsolatban, egyrészt természetesen az, hogy ki a gyilkos, másrészt az is kicsit kiszámíthatatlan, hogy kik lesznek halottak a regény végén.

A legelső oldalon a gyilkos narrátorunk kijelenti, hogy az elmúlt tizenöt évben megtanulta, hogy a gyilkosság nem nagy ügy. Ebből lehet tudni, hogy 15 évvel korábban már elkövetett egy gyilkosságot. Aztán ahogy megjelenik Marlene és kiderül, hogy meghalt a gyereke, aki a St. Oswaldba járt, egyből gyanús lett, hogy ő lehet az. Aztán narrátorunk feleleveníti, hogy hogyan találkozott Leonnal, s bár rögtön kedvelték egymást, nekem valahogy az volt az érzésem, hogy Leon már nem élte meg a felnőttkort. Viszont ahogy egyre jobban összebarátkoztak, elbizonytalanodtam, hátha mégsem ő lesz az áldozat. Aztán kb. a regény harmadánál megtudjuk az elhalálozott fiú nevét: Mitchell. S Leon vezetékneve bizony ez, így innentől már csak az nem volt világos jó sokáig, hogy miért öli meg őt.

A regény legvégén kiderülnek ennek a 15 évvel korábbi gyilkosságnak a körülményei. Julia Snyde (ő az egyik narrátorunk) lökte le Leont az iskola tetejéről, mert a fiú kigúnyolta, s Julia ráébredt, hogy ők sosem lesznek egyenrangúak. Ezt még meg is értettem volna (mondjuk), ha Julia nem állítja azt, hogy szerelmes Leonba. Bár nem tartom kizártnak, hogy Julia agya itt borult el teljesen, s egy elmebeteg sok mindenre képes.

Szóval az áldozat kiléte számomra nem volt igazán rejtély, viszont a gyilkosé az volt. Illetve róla is azt gondoltam, hogy tudom, kicsoda. Az iskola új tanárai közül kellett lennie valakinek, s én teljesen biztos voltam benne, hogy Mr. Keane, az angol tanár az. Merthogy a gyilkos gyerekkorában egy fiúiskolába lógott be, szóval magától értetődő volt, hogy fiú kell legyen, s a férfi tanárok közül egyedül ő viselkedett gyanúsan, ráadásul ugyanabba a gimibe járt, mint a gyilkos.

Pedig voltak árulkodó jelek. A gyilkosnak képzettsége semmi, viszont az utóbbi években Párizsban élt, akkor miért angol tanárként szivárog be az iskolába, nem franciaként? Gondoltam én, biztos könyvtárban szerzett angol irodalmi műveltséget. De gyanakodhattam volna, hogy a francia nyelvi ismereteit hasznosítja. De ez fel sem merült bennem, így csak nagyon-nagyon sokára esett le, hogy Dianne Dare, az új francia tanárnő a tettes. (A Dianne Dare felvett, hamis név, az igazi neve, ugye Julia Snyde.)

De gyanús kellett volna, hogy legyen a noteszes eset is. Keane elhagyta a jegyzetfőzetét, amibe az iskola tanáraival és tanulóival kapcsolatos megfigyeléseit véste fel, olykor gúnyos rajzok kíséretében. Roy Straitley találja meg a noteszt, belenéz, aztán elteszi, majd eltűnik a jegyzetfüzet. Azt gondolja, Keane vette vissza, s ezért nem is említ neki az esetet. De amikor átváltunk a gyilkos nézőpontjára, akkor ő „terhelő bizonyítékokkal teli notesz”-ről beszél, nem pedig arról, hogy az ő notesza volt az. Merthogy nem is az övé volt. Aztán Keane később megkérdi Straitley-t, hogy nem látta-e a noteszt, én gondoltam, biztos csak azért érdeklődik nála, hogy kiderítse, belenézett-e. De nem, Keane tényleg nem tudta, mi lett a jegyzetfüzetével.

Különös volt, hogy Leon és Julia kapcsolatát újra kellett értelmeznem, merthogy rájuk sokáig mint két fiúra gondoltam. Julia Leon előtt a Julian Pinchbeck nevet használta, szóval a fiú sokáig nem tudta, hogy barátja lány. Kicsivel a tetőről való zuhanása előtt tudta meg az igazat. Különös volt, hogy sokáig Julia(n) tűnt melegnek, aztán mikor Leon rámászott volna (mert ő tényleg meleg, esetleg biszexuális), akkor kiderült, hogy Julia lány, s ettől Leon megutálta (meg mert kiderült az is, hogy a St. Oswald kapuőrének gyereke, vagyis proli).

Különös volt Julia és Roy Straitley viszonya is. A könyv legelején Julia gyakorlatilag beismeri, hogy 15 évvel korábban gyilkolt, mégis a regény végén meg akarja győzni arról Mr. Straitley-t, hogy az ő (Straitley) hibája volt Leon halála. Ez önbecsapás Julia részéről, vagy csak Straitley-t akarta kínozni? Nem tudom, valószínűleg az utóbbi.

És még egy megdöbbentő dolog kiderül a regény végén: Straitley látta az iskola ablakából, hogy Julian (a fiúnak öltözött Julia) lökte le Leont a tetőről, de mélyen hallgatott erről. Juliának elárulta, hogy csak a St. Oswald miatt, nem akarta, hogy az iskolát tönkretegye egy ilyen botrány. Durva, hogy erre képes volt, eltusolni egy gyilkosságot az iskola jó híre miatt. S a könyv végén úgy tűnik, a St. Oswald nem megy tönkre az újabb botrányokban sem, vagyis Straitley erőfeszítései nem voltak hiábavalóak.

Julia végül nem öli meg Straitley-t, bár az eredeti terve ez volt. Tanítómesterének érezhette az idős férfit, kicsit talán még szerelmes is volt belé. És Straitley-vel egy őszinte beszélgetést folytatnak a regény végén, ez is fontos lehetett Juliának, hogy Straitley emberszámba vette őt.

Tetszési index:

95%

Jo Nesbø – Fejvadászok

Tartalom:

Roger Brown igazán a szerencse fiának tűnik: ő Norvégia legsikeresebb fejvadásza, gyönyörű feleségével egy pompás házban élnek. Ám a luxus életmódot Roger műkincstolvajként igyekszik bebiztosítani, s „mellékállásában” igen ügyesnek bizonyul. Amikor felesége galériájában megismerkedik valakivel - aki egyrészt tökéletes jelölt az egyik általa kínált magas állásra, másrészt a művészettörténet egyik legkeresettebb képének a tulajdonosa - Roger úgy érzi, élete nagy lehetősége köszöntött rá. Készülni kezd eddigi legmerészebb betörésére. Ám a vadászból csakhamar vad lesz, üldözöttje egy rémálomba illő ellenfélnek.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Ez egy elég pörgős krimi volt, jól kitalált – olykor kissé hihetetlen – csavarokkal, és a végén egy elég fura befejezéssel. A szereplők közül sajnos senkit nem tudtam kedvelni, de – egy-két érthetetlen cselekedetüktől eltekintve – mind hihetőek voltak.

A legjobban persze az elbeszélőt, Roger Brownt ismerjük meg. Kicsit alacsony termetű, kisebbrendűségi komplexussal, amit feltűnő magabiztossággal, olykor lekezeléssel kompenzál. Szakmáját nézve fejvadász, aki büszke arra, hogy ő a kakas a szemétdombon (ez ötször hangzik el a könyvben, megszámoltam), vagyis ő az egyik legjobb a munkájában. És nagyon büszke arra is, hogy az Inbau, Reid és Buckley-modellt (ez egy vallatási módszer) igen hatékonyan tudja alkalmazni. Roger furcsa ötvözete a bizonytalanságnak és a törtetésnek. Nem egyértelműen jó vagy rossz ember, hanem hol jó, hol rossz, s bár van sok vonzó tulajdonsága – pl. intelligenciája, találékonysága –, az én szememben az ő legfontosabb és alapvető jellemvonása a nagyravágyás volt, ami miatt szinte bármire képes volt, s én ezért nem tudtam őt kedvelni.

A többi szereplőt Roger szemén keresztül látjuk és ismerjük meg, s bár Roger saját bevallása szerint – munkájából is adódóan – jó emberismerő, azért a történet előrehaladtával bizony kiderül, hogy ő sem tévedhetetlen.

Az izgalmas krimin kívül mást is kapunk ettől a könyvtől, elgondolkodhatunk például azon, hogy a kimagasló életszínvonalért tényleg érdemes lehet-e megtenni bármit vagy hogy mit ér a család.

És akkor a végére egy matekfeladvány, amit Roger adott fel jövendőbelijének a könyvben:

Lehet három egymást követő páratlan szám is prímszám? (Prímszám az, amelyik csak önmagával és eggyel osztható.) Gondoljátok végig ti is, és ha megvan a saját megoldásotok, akkor olvassatok csak tovább.

Szóval én elkezdtem végigvenni a páratlan számokat: 1, 3, 5, 7, 9, 11, 13, 15, 17, 19, 21…

Az 1 nem prímszám, azt hiszem, de a 3, 5, 7 páratlan szám és prímszám is. 3-tól kezdődően azonban minden 3. páratlan szám osztható 3-mal (9, 15, 21 stb.), aminek az az oka, hogy ezek a számok 6-tal nagyobbak, mint a 3-mal előttük levő páratlan szám (a páratlan számok mindig 2-vel nagyobbak, mint a közvetlenül előttük levő páratlan szám, így a 3. páratlan szám 3*2-vel nagyobb). A 6 pedig osztható 3-mal és 3 is osztható 3-mal, így 3-tól kezdve minden 3. páratlan szám osztható lesz 3-mal.

Viszont a 3 – bár osztható 3-mal – prímszám, hiszen csak 1-gyel és önmagával osztható. Szóval a helyes megfejtés szerintem az, hogy igen, egyetlen esetben lehet három egymást követő páratlan szám is prímszám (3, 5, 7), de a könyvben Roger és Diana szerint az a megoldás, hogy nem lehet, mert öt egymást követő szám közül az egyik páratlan számnak oszthatónak kell lenni hárommal.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek k a bekezdéseket)
A regényben volt két eléggé undorító jelenet, az egyik, amiben Roger nyakig megmerítkezik egy WC-ben. (Egy kalyibában található pottyantósban, nem egy lehúzhatós, beltéri fajtában. Nem tudom, ezt miért kellett kiemelnem, de kellett, na.) Aztán kicsivel később úgy menekül ki egy összetört autóból, hogy a mellette fekvő hulla belsőségeit kiontja. Nem tudom, miért volt szükség ezekre a jelenetekre, de erős a gyanúm, hogy az író azt is kifejezésre akarta ezekkel juttatni, hogy Roger barátunk bizony megérdemli, hogy szarban és belekben mártózzék meg nyakig. Mert Roger nem egy jó ember. És tényleg nem az.

Festményeket lop csak azért, hogy a Dianával folytatott fényűző életmódjukat finanszírozni tudja. Csak azért beszélte rá a feleségét egy abortuszra, mert félt, hogy a gyermekük kitúrja őt a Diana életében elfoglalt helyéből. Megölte a barátnőjét, mert rájött, hogy az elárulta őt.

Ugyanakkor a könyv végén meg tud bocsátani a feleségének, pedig az egy olyan férfival csalta meg, aki meg akarta ölni Rogert (igaz, Diana erről nem tudott), de nem csak megcsalta, elvállalta azt is, hogy benyugtatózza és a szeretője kezére adja vallatásra, illetve meggyőzésre. De persze Diana itt sem sejtette, hogy ennek végeztével esetleg meg akarják majd ölni a férjét.

No de ha Diana valóban nem is sejtett semmit, akkor sem értem, hogy egy férfi - aki a saját meg nem született gyerekét képes volt megöletni féltékenységből - hogyan bocsáthatott meg a nejének, aki ilyet tett. Egy ilyen embernek már pusztán a megcsalás is megbocsáthatatlan bűnnek kellett volna, hogy számítson. Bár Roger bizonyos szempontból tulajdonképpen papucsférj volt a könyvben (tolvaj lett, hogy a felesége igényeit kielégíthesse), de azért ennél önérzetesebbnek tartottam őt.

Az az idill pedig, ahogy a regény végződött, számomra gyomorforgató volt, még talán a pottyantós WC-s jelenetnél is jobban: Roger és Diana együtt, boldogságban, békességben várják az első gyermeküket...

Nem tudom, nem azt akarta-e ezzel mondani az író, hogy minden házasságban, minden családban vannak mocskos kis titkok, hogy a házastársak szükségképpen megbántják egymást, s tudni kell megbocsátaniuk. Ami így önmagában persze igaz is, de szerintem nem mindegy, hogy mit követnek el egymás ellen, szerintem van, ami megbocsáthatatlan.

Ami a könyv krimi részét illeti, az sem volt rossz, bár néha egy-egy csavar kedvéért tettek ostoba dolgokat a szereplők. Például amikor Roger Clasnál van és ellopja a Rubens-festményét, ott a tett színhelyén érzi szükségét, hogy felhívja a feleségét és elmondja neki, hogy gyereket akar tőle... És így derül ki, hogy Diana Clasnál hagyta a telefonját, mert ott kezd csörögni, és így buknak le, hogy szeretők. Ez elég hihetetlen fordulat volt. De az is, hogy Clas minden alkalommal (na jó, csak kétszer), amikor gyorsan lepuffanthatná Rogert, elkezd vele társalogni. Órákig! Értékelem a dolgot abból a szempontból, hogy a beszélgetésükből mindenre fény derül, nem úgy teszi le az olvasó a regény elolvasása után a könyvet, hogy egy csomó mindennel kapcsolatban bizonytalan, hogy hogyan történhetett. De ez is annyira oda nem illő volt,  ahogy kedélyesen társalkodtak.

De ezektől az apróságoktól eltekintve tetszett a sztori, hogy egy nagyszabású ipari kémkedésbe keveredett bele Roger, ahol bizony - akármekkora nagymenőnek képzelte is magát - ő volt a kis hal. Kis hal létére azért elég jól boldogult: életben maradt és még csak le sem bukott, hogy műkincstolvaj. Bár bevallom, ez azért elég hihetetlen volt nekem, hogy Roger akkora ász volt, minden szálat olyan jól elvarrt, hogy semmi nem vezetett hozzá. (Így például megharapta egy hulla nyakát, és azt a nyomozók és a kórboncnok is kutyaharapásnak nézték simán...) De nem akarok szőrszálhasogató lenni, összességében ez egy jól felépített krimi és családi dráma is volt egyben.

Tetszési index:

79%

B. A. Paris - Összeomlás

Tartalom:

Ha önmagadban sem bízhatsz, kiben bízhatsz?

Azon az éjszakán kezdődött az erdőben.

Cass Anderson nem állt meg segíteni annak a nőnek az autóban, és az a nő immár halott.

Azóta néma telefonhívások teszik pokollá Cass életét, és biztos benne, hogy figyelik.

A bűntudat lassan felemészti, kezd mindent elfelejteni. Hogy bevette-e a gyógyszerét, hogy mi a háza biztonsági berendezésének a kódja , vagy hogy volt-e vér azon a késen a konyhában.

(Forrás: libri.hu)

Vélemény:

Nos, az az igazság, hogy elolvastam pár értékelést a könyvről, mielőtt nekikezdtem volna az olvasásának. És ez hiba volt, mert belefutottam pár olyan kisebb spoilerbe, amik együtt azt eredményezték, hogy kb. már a regény olvasása előtt tudtam, hogy mi/ki áll a könyv történéseinek hátterében. Ezért érdektelenség okán kb. az egyharmadánál abba is hagytam a regény olvasását (és elolvastam helyette egy jóval izgalmasabb, másik thrillert), végül aztán csak átrágtam magam rajta, hogy megtudjam, igazam volt-e mindenben. Mint kiderült, a gyilkos személyét illetően tévedtem, de én ennek különösebb jelentőséget nem tulajdonítottam, mert az indítékokat, a háttéreseményeket jól tippeltem meg, s akár az is lehetett volna a tettes, akire én gyanakodtam. (Egyébként azt hiszem, akkor is hamar leesett volna, hogy mi miért történik ebben a könyvben, ha nem sikerül beleolvasnom pár spoileres értékelésbe, ugyanis szerintem elég nyilvánvaló volt.)

Azt hiszem, egy thrillernél nagyon rossz, ha már az elején tudsz mindent (vagy majdnem mindent) a szereplőkről, a történések hátteréről, mert nem tudsz izgulni semmin. Én kb. untam magam. Rontott a helyzeten, hogy a regény elbeszélőjét, Casst is nagyon antipatikusnak találtam. Egy össze-vissza hazudozó, hülye hisztérika volt, és ennek megfelelő stílusban adott is elő mindent. Az írónő valószínűleg azért választotta neki ezt az elbeszélői hangnemet, hogy nagyon izgalmas és idegborzoló legyen a könyve, engem sajnos csak irritált.

Összességében nekem ez a könyv nem jött be egyáltalán, de elismerem, ebben én is ludas vagyok, mert - akaratomon kívül - a legtöbb "poént" előre lelőttem magamnak.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)

Szóval olvastam egy olyan értékelést, amiben ezt a könyvet egy másik thrillerhez hasonlították, amiben a főszereplő exférje volt a gyilkos és egy másikat, amiben elhangzott, hogy Rachel kikezdett Cass férjével, illetve Cass pénzére fájt a foga. És ezekből már elég könnyű volt összerakni, hogy Matthew és Rachel próbálja az őrületbe kergetni Casst. Az is hamar gyanús lett nekem, hogy ők tehették el láb alól Jane-t, mert a nő tudott a viszonyukról. (Ez akkor derült ki egyértelműen, amikor Jane meglátta Cass férjét és ledöbbent, mert felismerte benne a pasit, akivel Rachelnek viszonya van.)

Bevallom, én arra tippeltem, hogy Matthew egyedül vagy ő és Rachel közösen ölhették meg Jane-t. Arra, hogy Rachel tette egyedül, nem gondoltam, még pedig azért, mert Matthew a gyilkosság éjszakáján migrénre hivatkozva külön szobában aludt Casstől, szóval elég gyanús volt nekem, hogy valójában nem is volt otthon akkor éjszaka. Meg amúgy is, mikor szokott férfinak migrénje lenni? Szerintem nem lehet túl gyakori, így ez a migrén nekem egyértelműen hazugságnak tűnt. A másik, hogy annyira próbálta Casst lebeszélni arról, hogy az erdőn átvágva menjen haza (ahol Jane parkolt az autójával), hogy nekem teljesen egyértelmű volt, hogy Matthew találkozott akkor éjjel Jane-nel az erdei úton, s nem akarta, hogy Cass meglássa őket.

Szóval a gyilkos személyében tévedtem, de az én tippem szerintem logikusabb volt, mint amit az írónő kihozott végül megoldásnak. Amiben még tévedtem, az az, hogy azt hittem, Cass még a regény vége előtt vigasztalódni fog John oldalán (annyira ragadtak egymásra, hogy biztosra vettem, egymás karjaiba omlanak valamikor), de ezt az ócska befejezést legalább mellőzte az írónő. Szóval ebben a két dologban nem volt igazam, de ettől még egyáltalán nem volt sem meglepő, sem izgalmas számomra a regény befejezése.

Nevetséges volt, ahogy Rachel lebukott: egy francia diák poénból kilopta azt a mobilt a táskájából, amin titokban sms-ezett Matthew-val, majd egy másik francia diák ezt vissza akarta adni neki, csak Rachel már elment, ezért helyette Cassnek adta. Kb. egy isteni beavatkozást is megírhatott volna ehelyett az írónő, az is ugyanennyire lett volna hihető. Mondjuk megértem, hogy ehhez folyamodott az írónő, nyilván ő is érezte, hogy Casst túl ostobának és szerencsétlennek írta meg ahhoz, hogy magától rájöjjön bármire.

Cassben az is nagyon furcsa volt, hogy amikor rájött, hogy a férje és a legjobb barátnője (akire a testvéreként tekintett) akarja az őrületbe kergetni, ahelyett, hogy a szokásos módján hisztériázott volna egyet vagy sikítozva rohant volna a rendőrségre, fogta magát és bosszúból gyanúba keverte őket Jane gyilkossági ügyében... Nagyon reális reakció egy labilis idegzetű libától, hogyne...

Matt karakterével kapcsolatban viszont pár dolog homályban maradt nekem. Oké, nem ő volt Jane gyilkosa. Viszont Cassnek azt hazudta, nem lehet gyereke (Rachellel való levelezéséből kiderül, hogy sterilizáltatta magát), tehát már a Rachellel való megismerkedése előtt sem volt őszinte Cass-szel. Vagyis akkor csak azért vette el őt feleségül, hogy megszerezze a pénzét? És aztán örült, amikor ebben cinkosra talált Rachelben. Szerintem még az is lehet, hogy ő csábította el Rachelt és uszította Cass ellen, nem pedig fordítva. Azért is gondolom ezt, mert mikor eltervezték, hogy túladagolják Cassnek a gyógyszerét, akkor Rachel aggódott, hogy megölik vele a nőt, Matthew viszont úgy gondolta, Cass halála megoldaná minden gondjukat. Szóval kettejük közül Matthew tűnt lelketlenebbnek, ezért sem értettem, hogy miért Rachel lett a gyilkos. No mindegy.

Tetszési index:

52%

Riley Sager - Három lány

Tartalom:

Először hárman voltak. A sajtó elnevezte őket Túlélő Lányoknak. Quincy, Sam és Lisa - a három lány olyan csapatba tartozott, amelynek senki sem szeretett volna a tagja lenni. Ők voltak az egyetlen túlélői három, egymástól független tömegmészárlásnak.

Aztán ketten lesznek. Amikor Lisa rejtélyes körülmények között meghal, Sam pedig váratlanul felbukkan Quincy lakásán, fordul a kocka. Quincy hamar rájön: igazából semmit sem tud a másik két Túlélő Lányról. Miért kereshette őt Lisa a halála előtt? És mit akar tőle valójában Sam?

Csak egy marad? Quincy egyre biztosabb benne: ő lesz a következő áldozat.

(Forrás: libri.hu)

Vélemény:

Ennek a könyvnek a befejezése eléggé váratlan volt számomra. Ez részben jó, hiszen ha egy thriller semmi meglepetést nem tartogat a végén, akkor az nem egy túl jó thriller, másrészt viszont furcsa, erőltetett, hihetetlen volt ez a lezárás szerintem. No de erről részletesebben a spoileres véleményemben.

Quincy karaktere is furcsa volt nekem. Persze nem vártam el egy tömegmészárlás egyetlen túlélőjétől, hogy teljesen normális legyen, de még az abnormalitása is olyan következetlen volt szerintem. A felszínen normálisnak mutatja magát, gasztrobloggerként dolgozik, napközben magában sütöget otthon és erről posztol a blogján, ugyanakkor ha valami váratlan történik, seperc alatt hullik darabjaira, úgy eszi a Xanaxot, mint más a C-vitamint és lehetőleg még iszik is rá... Azt sem értettem, hogy egy tömegmészárlás túlélője miért pont egy ügyvédet választ párjául, aki a könyv cselekményének idején épp egy zsarugyilkost próbál kimosdatni... Félreértés ne essék, én bírtam Jeffet, ő volt az egyetlen ésszerűen viselkedő ember a regényben. Csak egyszerűen hihetetlen volt számomra, hogy ők ketten összejöttek.

Összességében a cselekmény pörgős volt, az újabb és újabb infók kiderülése miatt folyamatosan agyalnom kellett, hogy na akkor most itt ki kicsoda és mit akar és mit csinált, úgyhogy egy másodpercig nem unatkoztam. Ugyanakkor nekem a regény végén nem álltak össze a szereplők motivációi, nem értettem, hogy miért tették azt, amit, s ezért végül az egész sztori olyan hihetetlen lett. Szóval amíg olvastam, abszolút lekötött a könyv, de azt hiszem, semmi maradandót nem tudott adni nekem.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)

Quincy karakterében az is megdöbbentő volt, hogy jó kislányból milyen hirtelen ment át Sam (aki valójában Tina) hatására agresszív vadbaromba. Először bolti lopásban vesz részt, aztán kis híján agyonver egy drogost a Central Parkban. (Ez is vicc egyébként, hogy egy nő puszta kézzel majdnem agyonver egy férfit, de mondjuk, hogy elhiszem, hogy tényleg annyira bepörgött a csaj, hogy képes volt erre.) De mivel Quincy gyógyszert szedett és ivott, az ő furcsaságai fölött sokáig szemet tudtam hunyni.

Nekem Coop és Quincy a kezdetektől gyanús volt, hogy vonzódnak egymáshoz. Azt gondoltam, Coop azért nem közelített a lányhoz, mert nem akarta kockára tenni a barátságukat és Quincy lelki stabilitását. Quincyt viszont nem értettem, hogy miért nem közelített Coophoz. Miért egy gyilkosokat védő ügyvéddel van, miért nem egy hős zsaruval? Aztán a regény vége megadta a magyarázatot: mert Quincy a lelke mélyén tudta, hogy Coop a gyilkos. Viszont ha ezt tudta, akkor miért fekszik le mégis Cooppal a könyv vége felé??? Egyáltalán az, hogy Quincy elfelejtette, hogy Coop mészárolta le a barátait (bár ez nem egyértelmű a regényből, lehet, hogy nem látta, ki tette) és a vérrel borított Coophoz menekül az erdőben (Quincy látta, hogy véres!), annyira nonszensz, hogy nem tudok rá mit mondani. És ezután folyamatosan tartja Cooppal mint a hős megmentőjével a kapcsolatot... Teljesen hihetetlen az egész.

Az tetszett, hogy volt egy olyan csavar, hogy Sam nem Sam volt, hanem egy másik lány, Tina, aki tisztára akarta mosni a barátja, Joe Hannen (róla hitte azt mindenki, hogy ő ölte meg Quincy barátait) nevét. Vele kapcsolatban csak azt nem értettem, hogy miért várt majdnem tíz évet ezzel az akcióval. Oké, sokára jutott eszébe, hogy kiadhatná magát Samnek, de korábban már más módon is megpróbálhatott volna Quincy közelébe férkőzni.

Coopra egyáltalán nem gyanakodtam, hogy ő mészárolta le Quincy barátait. Először Quincy volt gyanús, ahogy egyre agresszívabb lett a viselkedése, aztán amikor kiderült, hogy Sam valójában Tina, akkor ő. És egy darabig azt hittem, hogy Lisát is Tina ölte meg. Szóval Coopra egyik gyilkosság kapcsán sem gyanakodtam. Ez, azt hiszem, érthető, hiszen Quincy a hős megmentőjeként tekintett a férfira. Meg aztán miért is hagyta volna életben Coop Quincyt, akiről nem tudhatta, hogy olyan fura amnéziája lesz, hogy nem emlékszik rá, hogy ő a gyilkos? Semmi értelme ennek. Coop azt mondja, azért, mert szerette Quincyt, mégis a regény végén meg akarja ölni a lányt, szóval annyira mégsem szerethette... Túlságosan jól terelte el Coopról a figyelmet az író, így végül teljesen hihetetlen csavar lett az, hogy ő a tettes.

Én az egész könyvből Jeffet bírtam egyedül, Quincy és Tina szociopataként viselkedtek egy idő után, Coop pszichopata volt, Lisáról és az igazi Samről pedig annyira keveset tudtunk meg a regényből, hogy nem lehetett őket kedvelni ennyi alapján, meg amúgy is, ők már halottak voltak, bár Samről ez csak a könyv legvégén derül ki. Szóval Jeff volt az egyetlen normálisan viselkedő ember, s én helyeseltem, hogy a regény végén elhagyta Quincyt (aki megcsalta őt egy sorozatgyilkossal...). Remélem, talál magának egy normális lányt.

Tetszési index:

68%

Amanda Quick - A lány, aki túl sokat tudott

Tartalom:

Amikor Hollywood hírességei egy kis nyugalomra vágynak, meg sem állnak az idilli tengerparti kisvárosig, ahol a pompás Burning Cove Hotel teljeskörű szolgáltatást kínál diszkrécióra és pihenésre vágyó vendégeinek.

Irene Glasson, egy hollywoody pletykaújság kezdő munkatársa itt beszél meg találkozót egy gyönyörű színésznővel, aki szenzációs híreket ígért neki egy körülrajongott filmcsillag múltjával kapcsolatban. Irene nem is tud ellenállni a csábításnak, azonnal autóba ül és Los Angelesből Burning Cove-ba száguld, ám a megbeszélt időpontban a színésznő helyett annak holttestére bukkan az elegáns hotel úszómedencéjében.

Amikor Irene nyomozni kezd a haláleset körülményei után, olyan titkokra lel, amelyek, ha nyilvánosságra kerülnek, szertefoszlathatják az ifjú sztár köré font illúziók hálóját. És mivel egy kezdő fiatal színészecskéből közönség bálványát faragni óriási anyagi áldozatokat követel, bizony nem kevesen vannak Hollywoodban, akik befektetésük védelmében bármilyen aljasságra képesek.

Így Irene hamarosan megtapasztalja, hogy Burning Cove káprázatos paradicsoma sötét és veszélyes titkokat rejt, és egyszer mindenkit utolér a múltja…

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Ez a harmadik könyvem Amanda Quicktől, és ez tetszett közülük a legjobban. Tetszett, hogy itt is egy erős, önálló női főszereplőt kaptunk. A férfi főszereplő, Oliver Ward is erős karakter volt, azonban a sérült lába miatt lelkileg sérülékeny volt és bizonytalan abban, hogy tetszhet-e egy olyan nőnek, mint Irene. Közös volt bennük, hogy múltbeli tapasztalataik miatt nem bíztak senkiben, s ez megnehezítette, hogy egymásra találjanak.

Tetszett az is, hogy itt a krimi szálak (mert több is volt) voltak hangsúlyosabbak, nem a romantika. Irene korábbi életében Anna Harrisként Helen Spencer, egy vonzó, tehetős nő titkárnője volt. Munkaadóját azonban egy titokzatos notesz miatt megölték, s végül Anna menekülni kényszerült a notesszal. Irene-ként kezdett új életet. Helen gyilkosa azonban mindenáron meg akarja szerezni a noteszt és ezért Anna nyomában ered.

Itt a gyilkos személye majdnem végig ismert volt az olvasó előtt, csak az volt a kérdés, hogy ő kapja el előbb Irene-t, vagy pedig fordítva. De szerencsére ez is izgalmas tudott lenni.

A második krimi szál pedig az úszómedencés gyilkosság volt, ahol idővel további gyilkosságok is napvilágra kerültek… Bizony itt engem sikerült meglepnie az írónőnek a regény végén a tettes személyével, bár bevallom, kicsit erőltetettnek éreztem, hogy ő lett a gyilkos, korábban egyszerűen semmi nem utalt arra, hogy ő lenne az.

És a regény legvégén váratlanul egy harmadik gyilkos is bemutatkozik. Ezt is picit erőltetett fordulatnak éreztem, bár kétségtelen, hogy itt az elkövetőnek jó oka volt a gyilkosságra, hogy úgy mondjam, nem volt más lehetősége.

Az írónő stílusát itt is szerettem, Irene és Oliver mindig szellemesen társalgott, és a többi szereplő is egyedi és hihető volt. Összességében kellemes kikapcsolódást nyújtott a regény és még valamennyi izgalmat és váratlan fordulatot is tartogatott számomra. Aki nagyon jól kidolgozott, nagyon csavaros krimit akar olvasni, annak nem ezt ajánlanám, de ettől még szerettem ezt a könyvet.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)

Nagyon bírtam, hogy a három gyilkosból kettő nő volt! Helen Spencer gyilkosa Julian Enright volt, az úszómedencés gyilkosság és még további három emberölés elkövetője viszont Claudia Picton volt, Nick Tremayne filmsztár titkárnője. Itt egyébként a leggyanúsabb végig Nick egy őrült rajongója volt, s mivel az írónőtől eddigi tapasztalataim alapján nem számítottam semmi váratlanra, így sikerült meglepnie azzal, hogy Claudia volt a tettes. Tetszett Claudia karakterében, hogy ő is karakán volt (kicsit őrült is persze), nem hagyta, hogy Nick büntetlenül kihasználja őt, részesedést akart a férfi sztárságából, mivel ő volt az egyetlen, aki már akkor is Nick mellett állt, amikor az még egy senki volt.

Teljesen meglepett, hogy Julian Enright apjának titkárnője, Raina Kirk megöli a munkaadóját a regény végén. Nyilván azért tette ezt, mert rájött, hogy különben a főnöke fogja őt eltenni láb alól, mivel már túl sokat tud az Enrightok „üzleti” ügyeiről. Kár, hogy Raináról nem sok mindent tudtunk meg a könyvből. Így nem volt igazán érthető a számomra, hogy miért nem csak simán elmenekült, mikor már úgy érezte, veszélyben van az élete. A gyilkosság kicsit extrém megoldás, bár kétségkívül hatásos, hiszen így senki sem fog Raina nyomába eredni, hogy megölje (Julian már korábban elhunyt).

Furcsállottam, hogy itt is egy „csodafegyver” (Helen noteszében a radar műszaki leírása található meg) miatt történt az egyik gyilkosság, vagyis Helen Spencer megölése. Úgy látszik, az írónő azt az ötletet számtalanszor újrahasznosította a regényeiben, hogy valamilyen jelentős technikai vívmányért öljék egymást a szereplői, ugyanis az általam eddig olvasott másik két regényében is volt ilyesmi. Remélem, néha azért van más ötlete is.

Tetszési index:

73%

Rhys Bowen - Holttest a fürdőkádban

Tartalom:

1932, London. A trónöröklési sorrendben Lady Victoria Georgiana Charlotte Eugenie az esélytelen harmincnegyedik helyen áll, és szegény, mint a templom egere. Miután lelécel a skóciai családi kastélyból, és ezzel megússza, hogy férjhez kelljen mennie Halpofához (Siegfried herceghez), Londonba költözik.

A fővárosban meglepő kalandok várnak rá:

életében először saját magának kell begyújtania egy kandallóba,

belezúg egy házasságra alkalmatlan, nagyon szexi ír nemesbe,

inkognitóban házvezetőnői szolgálatot alapít, hogy ne kopjon fel az álla,

a Királynő felkéri, hogy kémkedjen a szoknyapecér trónörökös után.

De élete akkor vesz igazán új fordulatot, amikor holtan talál a fürdőszobájában egy férfit. Lady Georgiana pontosan tudja, ki az illető: ez a francia idegen nemrégiben megzsarolta a családját, és azzal fenyegetőzött, hogy megszerzi a skóciai kastélyt.

Lady Georgiana egyetlen módon tisztázhatja a helyzetet - ha mielőbb kideríti, ki volt a gyilkos.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Ez a könyv kriminek hihetetlenül rossz szerintem - viszont ha másként tekintünk rá, akkor elég szórakoztató tud lenni.

Georgie igen mulatságosan mutatta be, hogy milyen elszegényedett nemesi család tagjaként élni a mindennapokat. Fiatal, szingli nőként a fő problémája az, hogy elérje, ne adják hozzá egy halszájú román herceghez feleségül, illetve ne kelljen udvarhölgyként élnie valahol a világ végén. No meg persze az, hogy önálló életéhez biztosítsa a pénzügyi fedezetet - saját keze munkájával.

A gyilkosság majdnem a könyv felénél történt csak meg, de engem ez egyáltalán nem zavart, annyira lekötött Georgie szokványosnak nem mondható életmódjának megismerése, és pláne a stílus, ahogy Georgie ezt előadta. Bár azt nem tudom, mennyire hiteles ábrázolása volt ez a brit arisztokráciának, de nekem ettől még tetszett.

Viszont a krimi szál teljesen kiszámítható volt: egyetlen embernek volt csak indítéka a könyvben a gyilkosságra (már persze Georgie-t és a féltestvérét leszámítva, de ők nem lehettek) és ő is volt a tettes. Bevallom, kicsit értetlenül állok így utólag azelőtt, hogy még csak kísérletet se tett az írónő arra, hogy mást is komolyan gyanúba keverjen. Azért egy darabig én azt hittem, hogy végül más lesz a gyilkos, mert nem akartam elhinni, hogy ez a sztori ennyire bugyuta. (Nem tudom, mit vártam, hiszen ez nem egy Agatha Christie...) Így végül csak a könyv vége felé - kicsivel a gyilkos lelepleződése előtt - ismertem be magamnak, hogy de, ez mégis ennyire egyszerű. És addig végül is valamennyire izgultam, hogy ki a tettes (igen, ez az önmegtévesztés csodája...)

Azt tudom mondani összességében, hogy aki jó krimire vágyik, az ne ezt olvassa, de aki egy laza, szórakoztató, humoros könyvet olvasna, az megpróbálkozhat vele. Ugyan nem vagyok benne biztos, hogy mindenkinek bejön ez a fajta humor, de azért szerintem egy próbát megér.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)

Georgie két udvarlója Tristram és Darcy volt, s bár én bevallom, olykor kevertem őket - mindkettő annyira jól nevelt és udvarias volt, és más jellemzőjük nem is nagyon volt -, viszont potenciális gyilkosként csak egyikük esett számításba: az aki ugyanabban a végrendeletben szerepelt örökösként, mint az áldozat és Georgie - vagyis Tristram. Egy jó darabig azt gondoltam az indítékának, hogy Georgie-t akarta gyilkossági gyanúba keverni, mert mondjuk van olyan angol törvény, ami szerint az, akit gyilkosságért elítéltek, nem örökölhet vagy ilyesmi. De aztán a könyv végén kiderült, hogy az áldozat is örökölt volna, szóval a fő indítéka ez lehetett, Georgie-t meg a testvérét pedig talán csak poénból keverte gyanúba (ez nem derült ki igazán). Ráadásként még többször megpróbálta Georgie-t is eltenni láb alól, hogy az olvasó teljesen biztos lehessen benne, hogy ő a tettes és az indítéka az, hogy mindent ő akar örökölni egyedül.

Ami viszont már fájt, hogy a regény végén az volt a "csattanó", hogy mindenki jelmezt öltött és Georgie azt hitte, Darcynak meséli el, hogy rájött, Tristram a gyilkos, holott Tristram volt a jelmezbe bújva, s ekkor még egyszer és utoljára megpróbálta megölni Georgie-t. Ez annyira sablonos volt, hogy már nem tudtam elnézni az írónőnek, remélem, a többi könyve ennél legalább kicsivel ötletesebb.

Az viszont tetszett, hogy a potenciális örökhagyó a könyv végén csodával határos módon felgyógyult, így végül senki sem örökölt semmit. Egy olyan befejezés, amiben Georgie nyakába szakad egy vagyon, engem nagyon lehangolt volna, Georgie ugyanis gazdag lányként biztos nem lenne már annyira szórakoztató, mint szegényként.

Tetszési index:

75%

Lakatos Levente - Aktus (Dr. Lengyel 3.)

Tartalom:

A tragédia, amelyről egyikük sem tehet, mégis az árnyékában kell élniük. A kegyetlen igazság, amely mindkettejüket egyszerre roppanthatja össze. És a visszavonhatatlan ígéret, amely garantálja, hogy találkozásukkor fény derül a titokra.

Anna, a húszas évei elején járó táncterapeuta életcélja, hogy segítsen sebzett lelkű embertársain. Lélektánc névre keresztelt kurzusának ajtaja mindenki előtt nyitva áll, ám a jóhiszeműségével visszaélnek. Egy este titokzatos fiatal férfi érkezik a foglalkozásra, megjelenése fenekestül felforgatja Anna nyugodt életét. Pedig ekkor még nem is sejti, hogy Richárd súlyos titka az ő múltját, jelenét és jövőjét is alapjaiban írja át. Szenvedélyes kapcsolatuk időzített bomba, amely azonban nem csak egyszer robban.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

A trilógia második része, a Bomlás c. könyv nagyon tetszett annak idején, úgyhogy rögtön el is kezdtem vacillálni, hogy el kéne olvasni a harmadik részt is. De egyrészt a címe eléggé taszított (most se értem, hogy miért ezt a címet kapta, mert annyira sok szex nem volt benne), másrészt úgy voltam vele, hogy a Bomlás túl magasra tette a lécet, azután ez biztos csalódás lenne.

Végül csak rászántam magam, és hát sajnos ahogy vártam, tényleg kicsit csalódás lett belőle. Nem volt rossz ez a könyv sem, elég hosszú regény, mégis kb. három nap alatt a végére értem, mert nagyon olvasmányos volt. Viszont nagyjából a könyv felénél kb. már minden rejtélyt megfejtettem (na jó, egy meglepetés azért ért a könyv végén), így onnantól már nem találtam túl izgalmasnak.

A karakterek közül se mind volt nekem hihető. Anton régebben kábítószert árult és fogyasztott, mégis végig (vagy majdnem végig) olyan jó kisfiú volt, annyira érzelgős, hogy már rosszul voltam tőle. Anna az empatikus, segítőkész, de határozott jó kislány volt, őt hihetőbbnek találtam, még akkor is, ha túl tökéletes volt. Richárdot viszont úgy, ahogy volt, nem tudtam elhinni, és a mellékszereplők közt is akadt olyan, aki teljesen kiszámíthatatlanul viselkedett.

A Laura-Dávid-Róbert szerelmi háromszöggel is akadtak problémáim. Főleg Laura látványos kínlódása irritált, ahogy nem tudott választani a két férfi közt, aztán a végén mégis csak eldönti fél perc alatt a dolgot... Dávidot sokkal érdekesebbnek találtam a Bomlásban pszichopata kriminológusként, itt begyógyszerezés hatására átlagosan viselkedő hősszerelmesként valahogy eléggé hidegen hagyott.

Azon jót nevettem, hogy az író belevonta ebbe a történetbe - ha csak egyszeri mellékszereplőként is - Szigort, aki Lakatos Levente egy másik könyvsorozatában főszereplő. Kíváncsi vagyok, hogy ebből a regényből hányan kerülhettek bele abba a másik sorozatba.

Összességében szerintem ez a regény túl hosszú volt, a rejtélyek megoldása benne túl nyilvánvaló, a szerelmi szálak végkifejlete érthetetlen. A pszichopaták száma és jelentősége pedig túl kicsi volt ebben a történetben, holott a Bomlás után engem főleg ők érdekeltek volna. A férfi-nő szemszögek ütköztetése azért érdekes volt, voltak benne mulatságos diskurzusok, frappáns replikák, amik jól szórakoztattak, a cselekmény pedig pörgős volt, de mindent figyelembe véve ez egy egyszer olvasós könyv volt nekem.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
Egy jó darabig nem értettem, hogy az Anton-Anna cselekményszál és a Laura-Dávid-Róbert szál miként fog összekapcsolódni. De az végig egyértelmű volt, hogy Richárd ismerte Anna anyját, Rózsát, bár én sokáig azt gondoltam, hogy Richárd a nevelt gyereke lehetett, akinek az apjáért Rózsa elhagyta a saját családját. Aztán kiderült, hogy a pszichopata emberrabló művész lelkű lányokra csapott le (Rózsa pedig táncosnő volt), így rögtön világossá vált, hogy aki után Laura és Dávid nyomoz, az volt Rózsa elrablója is. Az, hogy Richárd apja az emberrabló, onnantól volt egyértelmű nekem, hogy megemlítették, Richárd apja szanatóriumban van és Richárd lakhelye egy hatalmas, elszigetelt ház. Ezek a regény feléig kb. mind ki is derültek.
A könyv hátralévő részében pedig túl sok érdekesség nem történt, próbálták megmagyarázni a megmagyarázhatatlant: hogy a látszólag jólelkű Richárd miért asszisztált apjának Rózsa fogvatartásához, sőt a Rózsa halála után elrabolt lányt még azután sem engedte el, hogy az apja szanatóriumba került (tehát már nem tudta őket terrorizálni).
Richárd saját állítása szerint szerelmes volt Rózsába, mégis hagyta őt lassú haldoklással, ólommérgezésben meghalni, meg sem próbálta elvinni orvoshoz. Ezt nem vette be a gyomrom, képtelen voltam Richárdot megkedvelni.
Azon meglepődtem, hogy a már a regény legelején belengetett drámai jelenetben nem Antont lőtték meg súlyosan, hanem Dávidot. Őszintén szólva annyi nyálas monológot lenyomott Anton a könyvben, hogy ő bármit megtenne Annáért, hogy biztos voltam benne, meg is kell majd halnia érte. De ebben tévedtem, így legalább volt egy olyan fordulat, amin meglepődtem.
Dávid lelövését viszont szükségtelennek tartottam, különösen, hogy Laura utána rögtön Róbertet választotta élete párjául. Nem értettem, hogy ez hogy jött neki. Amikor korábban egy baromság miatt (Róbert orvos és elvállalta, hogy életmentő műtétet hajt végre egy pedofilon, ami Laurának nem tetszett) lazán összeveszett Róberttel és elhagyta. De a regény végén gyorsan megvilágosodott, hogy nincs joga beleszólni a férfi munkájába és mégis csak őt szereti. Jaj!
Azt se értettem, hogy Anna miért tért vissza Antonhoz. Hiszen Anton folyton felügyelet alatt akarta tartani, amit ő nem bírt elviselni. De aztán hirtelen ő is megvilágosodott, hogy mégis Antont szereti.

A prímet viszont Anton vitte el: ő újra bűnözőnek állt, hogy megvehessen egy olyan jegygyűrűt Annának, amit aztán oda se adott neki... Végül is abból a szempontból megnyugtató volt ez, hogy így nem csak a nők viselkedtek elviselhetetlenül ostobán ebben a könyvben.

Tetszési index:

70%