Tartalom:
Roger Brown igazán a szerencse
fiának tűnik: ő Norvégia legsikeresebb fejvadásza, gyönyörű feleségével egy
pompás házban élnek. Ám a luxus életmódot Roger műkincstolvajként igyekszik
bebiztosítani, s „mellékállásában” igen ügyesnek bizonyul. Amikor felesége
galériájában megismerkedik valakivel - aki egyrészt tökéletes jelölt az egyik
általa kínált magas állásra, másrészt a művészettörténet egyik legkeresettebb
képének a tulajdonosa - Roger úgy érzi, élete nagy lehetősége köszöntött rá.
Készülni kezd eddigi legmerészebb betörésére. Ám a vadászból csakhamar vad
lesz, üldözöttje egy rémálomba illő ellenfélnek.
(Forrás: bookline.hu)
Vélemény:
Ez egy elég pörgős krimi volt,
jól kitalált – olykor kissé hihetetlen – csavarokkal, és a végén egy elég fura
befejezéssel. A szereplők közül sajnos senkit nem tudtam kedvelni, de – egy-két
érthetetlen cselekedetüktől eltekintve – mind hihetőek voltak.
A legjobban persze az
elbeszélőt, Roger Brownt ismerjük meg. Kicsit alacsony termetű, kisebbrendűségi
komplexussal, amit feltűnő magabiztossággal, olykor lekezeléssel kompenzál.
Szakmáját nézve fejvadász, aki büszke arra, hogy ő a kakas a szemétdombon (ez
ötször hangzik el a könyvben, megszámoltam), vagyis ő az egyik legjobb a
munkájában. És nagyon büszke arra is, hogy az Inbau, Reid és Buckley-modellt
(ez egy vallatási módszer) igen hatékonyan tudja alkalmazni. Roger furcsa
ötvözete a bizonytalanságnak és a törtetésnek. Nem egyértelműen jó vagy rossz
ember, hanem hol jó, hol rossz, s bár van sok vonzó tulajdonsága – pl. intelligenciája,
találékonysága –, az én szememben az ő legfontosabb és alapvető jellemvonása a
nagyravágyás volt, ami miatt szinte bármire képes volt, s én ezért nem tudtam
őt kedvelni.
A többi szereplőt Roger szemén
keresztül látjuk és ismerjük meg, s bár Roger saját bevallása szerint
– munkájából is adódóan – jó emberismerő, azért a történet előrehaladtával
bizony kiderül, hogy ő sem tévedhetetlen.
Az izgalmas krimin kívül mást
is kapunk ettől a könyvtől, elgondolkodhatunk például azon, hogy a kimagasló életszínvonalért
tényleg érdemes lehet-e megtenni bármit vagy hogy mit ér a család.
És akkor a végére egy
matekfeladvány, amit Roger adott fel jövendőbelijének a könyvben:
Lehet három egymást követő
páratlan szám is prímszám? (Prímszám az, amelyik csak önmagával és eggyel osztható.)
Gondoljátok végig ti is, és ha megvan a saját megoldásotok, akkor olvassatok
csak tovább.
Szóval én elkezdtem végigvenni
a páratlan számokat: 1, 3, 5, 7, 9, 11, 13, 15, 17, 19, 21…
Az 1 nem prímszám, azt hiszem,
de a 3, 5, 7 páratlan szám és prímszám is. 3-tól kezdődően azonban minden 3. páratlan
szám osztható 3-mal (9, 15, 21 stb.), aminek az az oka, hogy ezek a számok 6-tal
nagyobbak, mint a 3-mal előttük levő páratlan szám (a páratlan számok mindig
2-vel nagyobbak, mint a közvetlenül előttük levő páratlan szám, így a 3.
páratlan szám 3*2-vel nagyobb). A 6 pedig osztható 3-mal és 3 is osztható
3-mal, így 3-tól kezdve minden 3. páratlan szám osztható lesz 3-mal.
Viszont a 3 – bár osztható
3-mal – prímszám, hiszen csak 1-gyel és önmagával osztható. Szóval a helyes
megfejtés szerintem az, hogy igen, egyetlen esetben lehet három egymást követő
páratlan szám is prímszám (3, 5, 7), de a könyvben Roger és Diana szerint az a
megoldás, hogy nem lehet, mert öt egymást követő szám közül az egyik páratlan
számnak oszthatónak kell lenni hárommal.
SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek k a bekezdéseket)
A regényben volt két eléggé undorító jelenet, az egyik, amiben Roger nyakig megmerítkezik egy WC-ben. (Egy kalyibában található pottyantósban, nem egy lehúzhatós, beltéri fajtában. Nem tudom, ezt miért kellett kiemelnem, de kellett, na.) Aztán kicsivel később úgy menekül ki egy összetört autóból, hogy a mellette fekvő hulla belsőségeit kiontja. Nem tudom, miért volt szükség ezekre a jelenetekre, de erős a gyanúm, hogy az író azt is kifejezésre akarta ezekkel juttatni, hogy Roger barátunk bizony megérdemli, hogy szarban és belekben mártózzék meg nyakig. Mert Roger nem egy jó ember. És tényleg nem az.
Festményeket lop csak azért, hogy a Dianával folytatott fényűző életmódjukat finanszírozni tudja. Csak azért beszélte rá a feleségét egy abortuszra, mert félt, hogy a gyermekük kitúrja őt a Diana életében elfoglalt helyéből. Megölte a barátnőjét, mert rájött, hogy az elárulta őt.
Ugyanakkor a könyv végén meg tud bocsátani a feleségének, pedig az egy olyan férfival csalta meg, aki meg akarta ölni Rogert (igaz, Diana erről nem tudott), de nem csak megcsalta, elvállalta azt is, hogy benyugtatózza és a szeretője kezére adja vallatásra, illetve meggyőzésre. De persze Diana itt sem sejtette, hogy ennek végeztével esetleg meg akarják majd ölni a férjét.
No de ha Diana valóban nem is sejtett semmit, akkor sem értem, hogy egy férfi - aki a saját meg nem született gyerekét képes volt megöletni féltékenységből - hogyan bocsáthatott meg a nejének, aki ilyet tett. Egy ilyen embernek már pusztán a megcsalás is megbocsáthatatlan bűnnek kellett volna, hogy számítson. Bár Roger bizonyos szempontból tulajdonképpen papucsférj volt a könyvben (tolvaj lett, hogy a felesége igényeit kielégíthesse), de azért ennél önérzetesebbnek tartottam őt.
Az az idill pedig, ahogy a regény végződött, számomra gyomorforgató volt, még talán a pottyantós WC-s jelenetnél is jobban: Roger és Diana együtt, boldogságban, békességben várják az első gyermeküket...
Nem tudom, nem azt akarta-e ezzel mondani az író, hogy minden házasságban, minden családban vannak mocskos kis titkok, hogy a házastársak szükségképpen megbántják egymást, s tudni kell megbocsátaniuk. Ami így önmagában persze igaz is, de szerintem nem mindegy, hogy mit követnek el egymás ellen, szerintem van, ami megbocsáthatatlan.
Ami a könyv krimi részét illeti, az sem volt rossz, bár néha egy-egy csavar kedvéért tettek ostoba dolgokat a szereplők. Például amikor Roger Clasnál van és ellopja a Rubens-festményét, ott a tett színhelyén érzi szükségét, hogy felhívja a feleségét és elmondja neki, hogy gyereket akar tőle... És így derül ki, hogy Diana Clasnál hagyta a telefonját, mert ott kezd csörögni, és így buknak le, hogy szeretők. Ez elég hihetetlen fordulat volt. De az is, hogy Clas minden alkalommal (na jó, csak kétszer), amikor gyorsan lepuffanthatná Rogert, elkezd vele társalogni. Órákig! Értékelem a dolgot abból a szempontból, hogy a beszélgetésükből mindenre fény derül, nem úgy teszi le az olvasó a regény elolvasása után a könyvet, hogy egy csomó mindennel kapcsolatban bizonytalan, hogy hogyan történhetett. De ez is annyira oda nem illő volt, ahogy kedélyesen társalkodtak.
De ezektől az apróságoktól eltekintve tetszett a sztori, hogy egy nagyszabású ipari kémkedésbe keveredett bele Roger, ahol bizony - akármekkora nagymenőnek képzelte is magát - ő volt a kis hal. Kis hal létére azért elég jól boldogult: életben maradt és még csak le sem bukott, hogy műkincstolvaj. Bár bevallom, ez azért elég hihetetlen volt nekem, hogy Roger akkora ász volt, minden szálat olyan jól elvarrt, hogy semmi nem vezetett hozzá. (Így például megharapta egy hulla nyakát, és azt a nyomozók és a kórboncnok is kutyaharapásnak nézték simán...) De nem akarok szőrszálhasogató lenni, összességében ez egy jól felépített krimi és családi dráma is volt egyben.
SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek k a bekezdéseket)
A regényben volt két eléggé undorító jelenet, az egyik, amiben Roger nyakig megmerítkezik egy WC-ben. (Egy kalyibában található pottyantósban, nem egy lehúzhatós, beltéri fajtában. Nem tudom, ezt miért kellett kiemelnem, de kellett, na.) Aztán kicsivel később úgy menekül ki egy összetört autóból, hogy a mellette fekvő hulla belsőségeit kiontja. Nem tudom, miért volt szükség ezekre a jelenetekre, de erős a gyanúm, hogy az író azt is kifejezésre akarta ezekkel juttatni, hogy Roger barátunk bizony megérdemli, hogy szarban és belekben mártózzék meg nyakig. Mert Roger nem egy jó ember. És tényleg nem az.
Festményeket lop csak azért, hogy a Dianával folytatott fényűző életmódjukat finanszírozni tudja. Csak azért beszélte rá a feleségét egy abortuszra, mert félt, hogy a gyermekük kitúrja őt a Diana életében elfoglalt helyéből. Megölte a barátnőjét, mert rájött, hogy az elárulta őt.
Ugyanakkor a könyv végén meg tud bocsátani a feleségének, pedig az egy olyan férfival csalta meg, aki meg akarta ölni Rogert (igaz, Diana erről nem tudott), de nem csak megcsalta, elvállalta azt is, hogy benyugtatózza és a szeretője kezére adja vallatásra, illetve meggyőzésre. De persze Diana itt sem sejtette, hogy ennek végeztével esetleg meg akarják majd ölni a férjét.
No de ha Diana valóban nem is sejtett semmit, akkor sem értem, hogy egy férfi - aki a saját meg nem született gyerekét képes volt megöletni féltékenységből - hogyan bocsáthatott meg a nejének, aki ilyet tett. Egy ilyen embernek már pusztán a megcsalás is megbocsáthatatlan bűnnek kellett volna, hogy számítson. Bár Roger bizonyos szempontból tulajdonképpen papucsférj volt a könyvben (tolvaj lett, hogy a felesége igényeit kielégíthesse), de azért ennél önérzetesebbnek tartottam őt.
Az az idill pedig, ahogy a regény végződött, számomra gyomorforgató volt, még talán a pottyantós WC-s jelenetnél is jobban: Roger és Diana együtt, boldogságban, békességben várják az első gyermeküket...
Nem tudom, nem azt akarta-e ezzel mondani az író, hogy minden házasságban, minden családban vannak mocskos kis titkok, hogy a házastársak szükségképpen megbántják egymást, s tudni kell megbocsátaniuk. Ami így önmagában persze igaz is, de szerintem nem mindegy, hogy mit követnek el egymás ellen, szerintem van, ami megbocsáthatatlan.
Ami a könyv krimi részét illeti, az sem volt rossz, bár néha egy-egy csavar kedvéért tettek ostoba dolgokat a szereplők. Például amikor Roger Clasnál van és ellopja a Rubens-festményét, ott a tett színhelyén érzi szükségét, hogy felhívja a feleségét és elmondja neki, hogy gyereket akar tőle... És így derül ki, hogy Diana Clasnál hagyta a telefonját, mert ott kezd csörögni, és így buknak le, hogy szeretők. Ez elég hihetetlen fordulat volt. De az is, hogy Clas minden alkalommal (na jó, csak kétszer), amikor gyorsan lepuffanthatná Rogert, elkezd vele társalogni. Órákig! Értékelem a dolgot abból a szempontból, hogy a beszélgetésükből mindenre fény derül, nem úgy teszi le az olvasó a regény elolvasása után a könyvet, hogy egy csomó mindennel kapcsolatban bizonytalan, hogy hogyan történhetett. De ez is annyira oda nem illő volt, ahogy kedélyesen társalkodtak.
De ezektől az apróságoktól eltekintve tetszett a sztori, hogy egy nagyszabású ipari kémkedésbe keveredett bele Roger, ahol bizony - akármekkora nagymenőnek képzelte is magát - ő volt a kis hal. Kis hal létére azért elég jól boldogult: életben maradt és még csak le sem bukott, hogy műkincstolvaj. Bár bevallom, ez azért elég hihetetlen volt nekem, hogy Roger akkora ász volt, minden szálat olyan jól elvarrt, hogy semmi nem vezetett hozzá. (Így például megharapta egy hulla nyakát, és azt a nyomozók és a kórboncnok is kutyaharapásnak nézték simán...) De nem akarok szőrszálhasogató lenni, összességében ez egy jól felépített krimi és családi dráma is volt egyben.
Tetszési index:
79%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése