Tartalom:
A könyv története titkos
ajándékot rejt. Adunk neked vele egy barátnőt. Kicsit zűrös a csaj, az igaz, de
nagyon szerethető, mert tényleg mindig őszinte, mert elképesztő sztorikba
keveredik folyton, és mert olyan viccesen tud ruhát próbálni, ahogy senki más.
Ő Lizzie, a kövér lány. Aki különben nem is kövér, csak azt hiszi magáról. Ez a
dilije. Hogy dagadt. Meg hogy biztos nem kellene egyik fiúnak sem. Ne tudd meg,
milyen pasikra hajt, még egy rockzenésszel is összejött. Abból jó nagy gáz
lett, majd elmeséli. Lizzie olyan, mint te - boldog akar lenni. Talán kicsit
megelőzött téged: ő már végigcsinálta. Légy vele türelmes, kérlek! Ő azért
bukdácsol ennyit, hogy neked már ne kelljen. Elköveti helyetted a hibáidat. Nevessetek,
sírjatok együtt!
(Forrás: bookline.hu)
Vélemény:
A könyv kiadója anno nagyon
tanácstalan lehetett, hogy milyen címet adjon ennek a könyvnek, mert a facebookon
gyűjtöttek címötleteket, úgy, hogy egy fejezetet közzétettek belőle, tehát
valami benyomást szerezhettek azért a könyvről az ötletelők. Én is beírtam egy
javaslatot, de nem azt választották. Akkor azt gondoltam, jobb is, mert az én
címötletem pont olyan lehangoló volt, mint amilyennek a részlet alapján (kövér
lány küzdelmes fogyizása közben kénytelen nézni, ahogy vékony kolléganője
zabál) a könyvet gyanítottam. Viszont az a cím és az a borító, amit ez a
történet végül kapott, olyan bohókás szerintem. Ezek alapján én arra
számítottam, hogy ez egy duci lányról szóló, néha kicsit szomorkás, de
alapvetően vidám, vicces sztori lesz, aminek tutira happy end a vége. Szóval,
hogy kb. olyan lesz, mint a Bridget Jones naplója. Nos, a könyv elolvasása után
azt kell mondanom, az én címem mégiscsak sokkal jobban passzolt volna ehhez a könyvhöz,
ami pedig ez volt: Bőr(tön)ömben.
Ebben a könyvben az a legborzasztóbb,
hogy az a tanulsága, aki kövér, az örök boldogtalanságra van kárhoztatva, még
akkor is, ha végül sikerül lefogynia. És szerintem ez nagyon nem jó így, mert
ezt a könyvet valószínűleg inkább duci lányok olvassák. (Mondjuk én nem vagyok
az, de mindegy.) Olyan lányok, akiknek pont, hogy egy kis önbizalmat kéne, hogy
adjon ez a könyv. De ez aztán nem teszi! Lelkileg még inkább földbe döngöli az
olvasót – és szerintem ez a hatása tulajdonképpen független a testsúlytól, engem
is totál lehangolt. Ha egy molyos kihíváshoz nem szerettem volna mindenáron „elsütni”
ezt a könyvet, akkor azt hiszem, végig se olvastam volna.
Érdekes, hogy a főszereplőnőnk,
Lizzie (vagy Beth, Elizabeth stb., élete különböző szakaszaiban más-más néven
hívatja magát, ami elég infantilis dolog szerintem) nem sajnáltatja magát
direktben. Szóval nincs leírva sehol a
könyvben, hogy nyomorult élete van, vagy az, hogy őt sajnálni kell. De úgy
viselkedik, annyira megalázkodóan és szerencsétlenként, hogy nem lehet nem
sajnálni. Vagy bocs, de, mégis lehet! Az első pár fejezetben még együtt tudtam
érezni az esetlen, duci lánnyal, de ahogy mentünk előre az időben (direkt nem
azt írtam, hogy ahogy felnőtt, mert ez a lány szerintem nem nő fel soha), már
egyre kevésbé tudtam tolerálni a viselkedését.
Lizzie-nek sajnos egyénisége
sem volt. Zenéről szeret beszélgetni, kb. ennyit tudunk meg róla, már azon
kívül, hogy duci és kisebbrendűségi komplexusa van. Hogy mit tanult, mit
dolgozott, mit akart elérni az életében, az nem derült ki. Talán azért, mert
Lizzie-t egész életében semmi sem érdekelte a súlyán kívül. Tulajdonképpen emiatt
– hogy lelkileg ennyire sivár – sajnálhattam volna őt, de ez sem ment.
Ami a többi szereplőt illeti,
ők elég elnagyoltak lettek, számomra nem derült ki, hogy miért kedvelték
Lizzie-t, vagy éppen miért nem, miért tartottak ki mellette vagy miért nem.
Tulajdonképpen hozzájuk képest még Lizzie-nek is volt egyénisége…
Én ezt a könyvet kizárólag
azoknak tudom ajánlani, akik szeretnének elmerülni egy duci lány lelki
pöcegödrében, ahonnan ő a többi ember számára örök kívülállóként tekintget kifelé,
s egész életében magányos marad.
Tetszési index:
40%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése