Kerry Fisher - Nem titok, amit ketten tudnak

Tartalom:

Susie tisztában volt vele, hogy örökké bánni fogja a döntését, mégis megtette az elképzelhetetlent: örökbe adta a kisfiát, hogy hűtlenségét titokban tartsa családja előtt.
A terhességéről senki, a hosszú bevetésen lévő férje sem tudott, és a nő remélte, hogy ez így is marad.
A család megszenvedte Susie ballépését. Az egyik lányával, Louise-szal túl keményen, míg a másikkal, Grace-szel túl engedékenyen bánt.
Danny, a férj pedig hiába imádta az asszonyt, legbelül érezte, hogy valami nem stimmel a házasságukkal.

Amikor tragédia történik a családban, úgy tűnik, napvilágra kerül az igazság. A múlt súlyos titka a nővérek kapcsolatát is próbára teszi, hisz lehetetlen választás előtt állnak... Grace már tudja, hogy az anyjuk milyen terhet cipelt, de vajon megértheti tette okait?
Képes lesz a család szembenézni az igazsággal? El lehet felejteni a hazugságban telt éveket?

Véleményem:

1. Karakterek:

Változatos a szereplői gárda, mindegyikük egyedi és hihető volt számomra.

Susie a művészlelkű feleség és anya, aki nem képes kimutatni az érzéseit, bár nagyon szereti a családját.

Danny a sármos, könnyed férj, akit mindenki kedvel és aki fülig szerelmes zárkózott feleségébe, minden szeszélyét eltűri.

Louise az idősebbik lányuk, aki belül ugyanolyan művészlélek, mint az anyja, ám mivel Susie eltiltja az az álmától, az énekléstől, nagyon szabálykövető, kimért személyiség lesz belőle.

Grace a fiatalabbik lány, akinek mindent megengednek, még szinte gyerekként ott hagyja a szülői házat, hogy szabadon élhessen. Számomra ő volt a legkevésbé érthető karakter, így örültem a váratlan fordulatnak, hogy a regény második felét az ő szemszögéből meséli el az író, így kicsit jobban megismerhettem és megérthettem őt is.

Fontos mellékszereplő Jeanie, aki szintén örökbe adta a gyermekét és  tud Susie titkáról, így ők ketten őszintén tudnak egymással beszélni az érzéseikről, a fájdalmukról, hogy el kellett hagyniuk a gyermeküket. 

Összességében véve minden szereplő jól kidolgozott, még a kevésbé fontosak is valamennyire egyediek.

2. Cselekményszövés:

Részben kiszámítható volt a cselekmény, a befejezés viszont számomra meglepő volt. SPOILER: Az, hogy az elhagyott fiú felbukkan majd és emiatt lesz némi "családi dráma", ez számomra elég egyértelmű volt már a kezdetektől, ami meglepett, az a baromi nagy happy end, amivel zárta a regényt az író: mindenki mindenkit szeret, vagy legalább elfogad és teljes a béke és boldogság Susie és Danny közt. Azért szerintem ez nem egy túl valószerű végkimenetel ilyen esetekben (évtizedekig eltitkolja egy nő a családja elől, hogy van egy fia is). Egyébként az is sejthető volt a kezdetektől, hogy Susie-t megerőszakolták, mivel annyira nagy volt a szerelem köztük Dannyvel, hogy én elképzelni sem tudtam, hogy megcsalta volna.

Nagyobbrészt kiszámítható, viszont azért fordulatos volt a cselekmény, így engem végig lekötött a könyv.

3. Írói stílus:

Nagyon közvetlen stílusban meséli el ezt a történetet az írónő, emiatt én tudtam azonosulni a szereplőkkel, együtt tudtam érezni velük, még akkor is, ha nem értettem velük egyet. Nekem tetszett az előadásmód, könnyen érthető és olvasmányos volt.

4. Összességében:

Ha valaki szereti a családi drámákat (pontosabban fogalmazva: könyvben ilyesmiről olvasni, mert átélni nyilván senki sem szereti), akkor annak tudom ajánlani ezt a regényt. 

Ha ufónak érzed magad a saját családodban, akkor megnyugtatólag hathat rád, hogy ebben a családban is mindenki az, teljesen más mindegyikük jelleme.

Érdekes olvasmány volt, de kiemelkedőnek azért nem mondanám, újraolvasni biztosan nem fogom (bár én nagyon kevés könyvet olvasok el kétszer).

5. Tetszési index:

80%

John Le Carré - A kém, aki bejött a hidegről

Tartalom:

Amikor Alec Leames utolsó ügynökét is megölik Kelet-Németországban, a kémet visszahívják Londonba. Leames úgy hiszi, annyi hosszú, sötét és jeges év után végre bejöhet a hidegről. Ám Kontroll, a brit hírszerzés feje mindenáron térdre akarja kényszeríteni a kelet-német kémszervezetet. Terve megvalósításához Leamesre van szüksége, a kémre, akit még egyszer, utoljára visszaküld a hidegbe...

Véleményem:

1. Karakterek:

Tetteik által ismerhetjük meg a szereplőket, mivel a fejébe egyiknek sem nagyon látunk bele. Leamas gondolataiból megismerünk valamennyit, de mindegyik a munkájával kapcsolatos, az érzelmeiről sosem esik szó. Így legfeljebb sejthetjük, abból, ahogy viselkedik, abból, amit a könyv végén tesz, hogy SPOILER: szerette Lizt. Sejthetjük, hogy bosszút akar állni SPOILER: Karlért, mert a barátja volt. Biztos, hogy a munkája az élete, hiszen kész az életét is áldozni érte.

A többi szereplőt nem ismerjük meg annyira, hogy tetteikből kitaláljuk gondolataikat, érzéseiket, de ők nem is fontosak ennyire.

Azt hiszem, azért lett ennyire egysíkú a karakterek ábrázolása, mert a kémvilágban senkiről nem lehet tudni, hogy kicsoda valójában és melyik oldalon áll, ennek a "fílingjét" akarhatta megmutatni az író. Mindenesetre így elég nehéz volt megkedvelni a szereplőket. SPOILER: Nem különösebben érintett meg, hogy a regény végén agyonlövik Lizt és - mivel visszamegy a lányért - meghal Leamas is.

2. Cselekményszövés:

Egy jó darabig nem volt kétséges, hogy mire megy ki a játék, hiszen Leamas vállalja, hogy megpróbálja "kiiktatni" Mundt-ot. Aztán persze csak van egy csavar a történetben, de hogy ez mennyire volt meglepő nekem az első olvasáskor, arra már sajnos nem emlékszem (a mostani újraolvasáskor már nyilván nem lepődtem meg). Mivel egy kémregényben csak kell lennie valami váratlannak, így valószínűleg már első alkalommal is sejthettem, hogy kiderül SPOILER: Mundt az angolok kémje, s valójában őt akarják "kimosdatni" a gyanúból, hogy áruló - úgy, hogy azt a "hamis" látszatot keltik, hogy a kémjük.

Nekem egyébként tetszett, hogy megtudhattuk, hogyan zajlik egy beszervezés, hogyan hallgatnak ki egy kémet, stb. A cselekmény - hiába ismertem - elég érdekes volt most is, gyorsan haladtam vele.

A könyv végén van egy hosszú, nagy mennyiségű moralizálást tartalmazó rész, nekem ez nagyon nem illett oda, mert egészen addig egyáltalán nem fárasztották magukat ilyesmivel a szereplők. Meg amúgy is, hadd vonja már le a kedves olvasó a maga tanulságait, ne legyünk már ilyen szájba rágósak.

3. Írói stílus:

Nem egy szépirodalmi alkotás, de a maga műfajában szerintem nem volt rossz ez a minimalista, leíró stílus.

4. Összességében:

Nekem első és most, második olvasásra is elég érdekes volt a könyv, de én nem nagyon olvasok kémregényeket, biztos, van ennél sokkal jobb, de rosszabb is ebben a műfajban.

5. Tetszési index:

80%

Andy Weir - A Hail Mary-küldetés

Tartalom:

Ryland ​Grace egyedül maradt: az utolsó esélyként indított küldetés egyetlen túlélőjeként nem vallhat kudarcot, különben az egész Föld és vele az emberiség is elpusztul. Csakhogy éppenséggel ezt ő maga sem tudja. A saját nevére sem emlékszik, nemhogy arra, hogy hol van, és mit is kéne tennie.

Csak annyit tud, hogy évekig tartó öntudatlanságból ébresztik fel, sok millió kilométerre az otthonától, két holttest társaságában.

Rylandnak lépésről lépésre kell feltárnia a múltját. Így apránként szembesül az előtte álló lehetetlen feladattal: a bolygó kormányai összefogásában sebtiben összetákolt, majd az űr mélyébe kilőtt hajó fedélzetén egymagában kell elhárítania az emberiség kihalásával fenyegető, felfoghatatlan súlyú katasztrófát.

Ha beszámítjuk a képletbe váratlan szövetségesét, talán még sikerrel is járhat.

Véleményem:

1. Karakterek:

A főbb szereplők érdekesek voltak, dinamikus (sokszor vicces) dialógusokat folytattak, és mind nagyon okosak és tudományosak voltak. Mélyebben csak Rylandot és SPOILER: Rockyt ismerhetjük meg. Ennek oka, hogy a könyv Ryland szemszögéből íródott. Ryland elég szimpatikus volt, önkritikus, realista, okos, de eléggé magának való, mélyebb emberi kapcsolata nem volt a Földön szerintem. SPOILER: A diákjait én nem tekintem annak, még akkor se, ha fontosak neki. A családjáról (gyereke egyértelműen nincs, de szülei, testvérei azért lehetnének) az egész könyvben nem esik szó, tehát valószínűleg nincs neki, különben néha csak gondolna rájuk, míg az űrben sodródik (bár emlékezetkiesése van, szóval nem biztos, hogy van róluk emléke). Rockyval viszont barátok lesznek, és kicsit azért furcsa, hogy egy földönkívülivel mélyebb kapcsolatot tud kialakítani, mint az emberekkel. Rockyt ettől még nagyon bírtam, de ha már a fizikuma, külleme, a bolygója, a bolygója légköre annyira más lett, mint az emberek és a Föld (és tök jó, hogy ennyire más), akkor a gondolkodása is lehetett volna más. Persze az is részben különbözött, hiszen ő nem írt le semmit, a memóriája kb. végtelen volt, de a társas viszonyaiban is lehetett volna más. Például lehetett volna köztük kezdetben egy kis bizalmatlanság, de nem volt ilyen, rögtön egy hullámhosszon voltak, kb. pár hét alatt megtanulták egymás nyelvét és már is tök jól kijöttek egymással. De ez csak kekeckedés, mert összességében Rocky egy elég jól kidolgozott karakter.

Rylandről megtudjuk, hogy nagyon okos, hogy meg akarja menteni a Földet, de hogy ezen kívül ki ő, mi ő, az nem derül ki és igazándiból nem is fontos, hiszen itt a Föld megmentése a tét, kit érdekel a többi?

A mellékszereplők közül Stratt emelhető ki, ő a hidegvérű precizitást és intelligenciát testesíti meg, s mint ilyen, mentes minden emberi (értsd: szokványos) tulajdonságtól. Ő is egyedi volt, de róla is csak annyit tudunk meg, hogy nagyon okos és hogy meg akarja menteni a Földet. A többi mellékszereplőről meg még ennyit se, őket már szinte el is felejtettem.

2. Cselekményszövés:

Ryland emlékezetkieséssel ébred az űrhajón, annyira, hogy eleinte még azt se tudja, hogy űrhajón van. Ahogy bevillant neki egy-egy emlék, úgy nem csak az olvasó jutott új információkhoz, hanem ő is, nekem tetszett ez a cselekményszövés.

Érdekes volt mindkét szál, ahogy a jelenben a Föld megmentésén ügyködött, de az emlékei is, amiből szépen lassan megtudtuk, hogy hogyan jutott oda az emberiség, hogy Ryland lett az egyetlen esélye a fennmaradásra... A könyv lezárása pedig meglepett. SPOILER: Nem gondoltam, hogy Rocky bolygóján fog maradni, biztos voltam benne, hogy valahogy hazajuttatják. De tulajdonképpen érthető, hogy maradt, hiszen Rocky volt az egyetlen "emberi" kapcsolata.

3. Írói stílus:

Andy Weir stílusát már A marsiban is nagyon bírtam. Azt is egy rendkívül okos, önkritikus, humoros, túlélő-bajnok fickó szemszögéből írta, ahogy ezt is és lényegében az Artemist is, csak a főszereplő ott nő volt és kicsit kevésbé volt vicces (lehet, hogy a nőket humortalannak tartja?). Mondhatnám, hogy unalmas, hogy nem tud máshogy írni, másmilyen karakter szemszögébe belehelyezkedni, de igazándiból nekem ez tetszik, nagyon szórakoztató és olvasmányos könyveket produkál így, szóval minek is csesztetném azzal, hogy írjon másként? Lehet, hogy az sokkal kevésbé lenne szórakoztató, sőt biztos is.

4. Összességében:

Tudományos szemszögből nagyon jól kidolgozott könyv (gondolom legalábbis, mivel érteni nem értek ahhoz a sok okossághoz, ami le van írva a könyvben, de hihetőek voltak a fizikai, kémiai, biológiai leírásai és okfejtései), és egyúttal szórakoztató is, ami szerintem szép teljesítmény az írótól.

A karakterek szerethetőek voltak, mivel semmi negatívum nem derül ki róluk a könyvben, hacsak az nem, hogy SPOILER: Ryland nem magától indul az öngyilkos küldetésre, hanem rákényszerítik, mivel ő egy beszari alak valójában. De én ezt sem értékeltem negatív tulajdonságként, simán csak emberiként. És Rockyn kétszer is segít, pedig azokba simán bele is halhatna, szóval ő egy jó ember akkor is. A szereplők viccesek is voltak, okosak is, szóval nagyon rendben voltak (max. az egyoldalúságukat kifogásolhatnám).

Nekem nagyon tetszett az a pozitív szemlélet, ami Rylandet jellemezte, hogy soha nem adta fel. SPOILER: Ebben nyilván szerepe volt annak is, hogy barátra lelt Rocky személyében, na de akkor is dicséretes mindkettejük kitartása.

5. Tetszési index:

95%