Margaret Atwood – A Szolgálólány meséje

Előzmények:

Korábban olvastam már az írónőtől a VadÁdám-trilógia első két részét, azok nagyon tetszettek, különösen az első rész, a Guvat és Gazella. Ezért már A Szolgálólány meséjét is rég terveztem elolvasni, s mivel a Mini-könyvklubban ezt szavaztuk meg szeptemberi olvasmánynak, így végre sort is kerítettem rá.

Tartalom:

Fredé hasznos asszony, a jövő letéteményese. Olyasmire képes, amire csupán a nők töredéke: gyermeket szülni. Gileád állama különös figyelmet fordít arra, hogy ő és társai megértsék, a szülés életük egyetlen célja és értelme. A vallási fundamentalista alapokon kormányzott ország átnevelőközpontokban készíti fel a termékeny nőket, hogy aztán az uralkodó elithez tartozó családokhoz kerülve két éven belül teherbe essenek a ház urától - a féltékeny, ám gyermekre vágyó Feleségek irigy pillantásaitól kísérve.

Fredé a Parancsnok házában igyekszik belesimulni a hétköznapokba, megfelelni a dogmatikus vallási előírásoknak és mindenekelőtt megfoganni. Ha eltévelyedik, felakasztják a Falra, vagy kiűzik a Telepekre a Nemnők közé hullákat égetni. A Parancsnok azonban egy este a szobájába hívatja, a szigorú tiltás ellenére teljesen egyedül, amire Fredé akkor sem mondhatna nemet, ha akarna.
Margaret Atwood disztópiája megrázó vízió egy olyan világról, ahol a nők egyetlen szerepe, hogy a vallás, az állam és a szaporodás szolgálatában állnak. A szerző „ellenjóslat”-nak nevezte regényét, mondván, ha ez a jövő részletesen leírható, talán nem fog bekövetkezni.

A mára klasszikussá vált kultuszregényt 1986-ban Booker-díjra jelölték, 1987-ben pedig megnyerte az első Arthur C. Clarke-díjat; több mint negyven nyelvre lefordították, és számos filmes és színházi feldolgozás után 2017-ben tévésorozatot is bemutattak belőle.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Egy kínos tévedésemmel kezdeném az értékelést, nevezetesen, hogy mikor először olvastam a könyv fülszövegét, akkor azt gondoltam, hogy ez a Fredé milyen szép név, olyasmi, mint a Frida, csak még jobb a hangzása. Egészen addig gondoltam ezt, amíg egy ajánló olvasásakor ki nem derült a számomra, hogy a Fredé név annyit jelent: Fred tulajdona. Ezután már valahogy nem tartottam annyira szép névnek…

Ez a könyv Fredé szemszögéből meséli el azt, hogy a demokratikus Amerikából miként lett férfiközpontú diktatúra. Vagy teokrácia. Ez nem volt nekem egyértelmű, hogy az egyház kezében van itt a hatalom, vagy a valójában nem vallásos férfi vezetők az egyházat csupán használják az elnyomás eszközeként. Én az utóbbira tippelnék.

Látjuk Fredé jelenét, ahogy szolgálólányként tengeti életét, s visszatekintéseiből megismerjük a múltját is, hogy mi mindent vesztett el:  először „csak” az önállósághoz való jogát (a férje tulajdonába adták a vagyonát), aztán a családját, a barátait, a szabadságát.

Megkapjuk ebben a regényben egy „jó” diktatúra minden összetevőjét: államcsínnyel a hatalom megragadása, a demokratikus intézmények, az alkotmány fokozatos felszámolása, erőszak alkalmazása, ha a nem kellően megértő népből néhányan tüntetni merészelnek vagy más módon ellenállnak (pl. Fredé és családja szökni próbált), végül tömeges agymosás, s ha ez nem vezet célra, akkor deportálás vagy kivégzés.

S természetesen egy „jól nevelt” diktatúrának szüksége van egy ideológiára is, nem azért, mintha az ideológiájának megfelelően működne (mert nyilván nem), hanem mert a szép elmélet mellé sok embert oda lehet állítani, sokan támogatják. Aztán persze, hogy a gyakorlat kissé más, az szinte fel se tűnik… Vagy ha mégis, hát jobb, ha hallgatsz róla, ha életben akarsz maradni.

Itt az ideológia az, hogy a nőnek otthon a helye, a gyereknevelés és a háztartás vezetése lehet csak a munkája, más nem. Így nem lehet saját vagyona sem. S az egész a Bibliával van megtámogatva, hogy hiszen akkor is így éltek a nők, s milyen jó volt nekik úgy.

Biztos vagyok benne, hogy bizonyos fokú támogatottságot élvezett ez az ideológia a regényben is, meg ma is, a valóságban is. Rengetegen (főként férfiak, de biztos, hogy nők is akadnak) gondolkodnak úgy jelenleg is, hogy a nőnek a konyhában lenne a helye… Legfeljebb nem merik hangosan kimondani, mert nem ez az uralkodó ideológia most. De a könyvre visszatérve: Fredé eléggé elszigetelten él, így az nem derül ki a regényből, hogy ott mennyire támogatott ez az állami ideológia. ENYHE SPOILER, jelöld ki a bekezdést egérrel, ha el szeretnéd olvasni: De azt megtudjuk, hogy Fredé „tulajdonosa”, a parancsnok őszintén jónak (bár elismeri, van, akinek ez rosszabb – de ez természetesen nem ő) gondolja ezt a berendezkedést. Ez egyébként nagyon érdekes beszélgetés Fredé és a parancsnok közt. Ki is akasztott, hogy mikor a parancsnok megkérdi Fredét, hogy mit felejtettek ki szerinte, ő azt feleli, az érzelmeket. Persze az érzelmek is fontosak, de azt miért nem említette, hogy a szabadság, a választás szabadsága is hiányzik az ő csodálatos rendszerükből? Talán nem mert ennyire őszinte lenni.

De ennek a könyvnek nem az a fő erőssége szerintem, hogy mennyire hihető disztópiát mutat be (nagyon hihetőt), hanem az, hogy mennyire személyes a hangvétele, hogy Fredé szemszögén keresztül mennyire átélhető az, hogy egy ilyen diktatúra mit tenne az emberekkel. Hogy egy ilyen rendszer a kétszínűségen, sunnyogáson, egymás elárulásán alapulhat csak. (SPOILER: A parancsnoknak, aki ugye elvileg elégedett ezzel a rendszerrel, az már nem tűnik fel, hogy ő maga is megszeg egy csomó szabályt, mert személytelennek vagy pusztán kényelmetlennek tartja őket… Nem veszi észre, hogy ez egy hazug rendszer, s őmiatta is az.)

SPOILERES VÉLEMÉNY:

Durva a könyv vége, mert nem tudjuk meg, mi lett Fredével, mi lett a férjével, a lányával, az anyjával, bárkivel a könyv szereplői közül (na jó, a parancsnokról kiderül, hogy tisztogatás áldozata lett kicsivel Fredé „meséjének” vége után). Nem tudom, ez miért zavar ennyire, hiszen valószínűleg egyikőjük sem ágyban, párnák közt hunyt el százéves korában, happy endet akkor sem kaphattam volna, ha megtudom, mi lett velük. De ettől még zavar.

A könyv legvégén derül csak ki egyértelműen, hogy a demokratikus államrend felszámolása államcsíny által történt (az elnök és a képviselők lemészárlása révén). A könyv elején Fredé azt mondja – hisz ő így tudja – az iszlám fanatikusok tették ezt (bár a rájuk kenték kifejezést használja, szóval ő is sejthette, hogy ez nem volt igaz). Mindez azért volt érdekes nekem, mert a könyv 1985-ben jelent meg, s bár nem tudom, akkoriban mennyire lehetett erős a terrorista fenyegetettség Amerikában, gyanítom, közel sem annyira, mint jelenleg. S talán az iszlámtól való félelem, az előítéletek sem lehettek annyira erősek akkor, mint ma. De mintha az írónő előre látta volna, hogy lesz ez még rosszabb is. S igaza is van, a rasszizmus örök, még a mostaninál is lehet rosszabb a helyzet, még talán oda is eljuthatunk, ami a könyvben van, hogy egy államcsínyt iszlám terroristákra fogjanak, s lesznek, akik el is hiszik. Ugyanakkor az érem másik oldala, hogy terroristák valóban vannak, manapság sokkal inkább, mint a regény megjelenésének idején.

Tetszési index:

95%