Előzmények:
A Szabadok Testvériségét
olvastam nagyon régen az írótól, az kevésbé tetszett, mostanában pedig az
Igazolt hiányzást, ami viszont eléggé bejött (olvasható is ajánló a blogon
róla).
Tartalom:
„Egy magyar pincér életének
12288. napján elutazik egy thai szigetre, hogy végre kipihenje magát és
leszokjon az alkoholról. Útitársa, Márczy Lajos (A csemegepultos naplója,
Check-in), napról napra dokumentálja titkos naplójában a pincér elvonókúráját,
saját küzdelmét és a thai sziget valóságát: a kiábrándult helyieket és a
nyugati világ dőzsölő hordáit; a görcsösen és kétségbeesetten nyugalmat és
kalandot kereső nőket és férfiakat.
Az Elvonókúra a szerző első
olyan regénye, amit mindvégig félmeztelenül, zokni nélkül írt. Ez nagy segítség
volt számára, hiszen rengeteg manapság a pulóverben és zokniban készülő regény,
és látjuk az eredményét.”
„Lakik a hátamon egy fekete
majom. Nem tudom elkergetni, nem tudom lerázni magamról. Az akarom-akarom
mindent felemészt, és mindenből kirekeszt. Én választottam, vagy engem
választott ez a kereszt?
Több hónapos ázsiai kalandba
zárni magad egyetlen társként és megfigyelőként egy aktív függővel művészi
perverzió. Személyes, intelligens utcai humorral fűszerezett kaland a függőség
tehetetlen holdudvarából. Szeretem.” (Kiss Tibi)
(Forrás: bookline.hu)
Vélemény:
Már nem tudnám megmondani, miért
gondoltam azt, hogy el kell olvasnom ezt a könyvet, ami arról szól, hogy egy
alkoholista elutazik egy szigetre, azzal a szándékkal, hogy ott jól leszokjon.
Szerencsére nincs alkoholista ismerősöm (vagy csak nem tudok róla…), így fogalmam
nem volt róla, hogy milyen lehet egy ilyen ember mellett az élet. Talán pont
ezért érdekelt ez a könyv.
A könyvből megismerjük az
alkoholista pincért, aki egyébként kedves, helyes fiú, még csak nem is buta, de
mégis képtelen menekülni az ital fogságából. Legfeljebb pár napig tud lemondani
róla, aztán megint a pohár után nyúl. Sokáig azt sem hajlandó elismerni, hogy
komoly gond van vele, így például azt magyarázza be magának, hogy masszázsra
költ sokat, nem piára. A gyenge jelleme ellenére számomra viszonylag
szimpatikus tudott maradni a pincér. Egy elveszett kisfiúnak tűnt, aki nem tudja, mit
kezdjen az életével.
Megismerjük „Lajost”, a pincér
barátját (akit a pincér Lalikának szólít és akinek személye az íróéval azonos),
aki önként vállalta, hogy végigasszisztálja a pincér „elvonókúráját”, amit
aztán párszor meg is bán a regény folyamán. Egy darabig hisz benne, hogy a
pincér – ha nem is gyógyul ki teljesen a piálásból – valamennyire javulni fog.
Aztán már nem hisz benne. Végül már inkább nem is akar tudni a pincérről.
Külön szomorúnak találtam a
karácsonyukat (merthogy a december 4. és január 31. közti időszakot öleli fel a
könyv). Pálmalevelekből összetákolnak ugyan valami béna karácsonyfát, de
egymást már megutálják ekkorra, s lényegében úgy ünnepelnek, hogy egyikük (a
pincér) iszik, másikuk („Lajos”) meg füves cigit szív.
Furcsa volt nekem a pincér és
Lalika barátsága. Mármint az, hogy egyáltalán létezik ez a barátság. A könyvből
kiderül, hogy a pincér alkoholos delíriumában számtalanszor hozta kínos
helyzetbe a barátját, meg le is kezelte, mikor neki épp jól ment. Mi hajtotta „Lajost”,
hogy ennek ellenére még mindig segíteni akarjon a pincéren? Ezt nem értettem.
Ugyanakkor, ha már tényleg
segíteni akart a pincéren, akkor elgondolkodhatott volna rajta, hogy tényleg
annyira jó ötlet-e, hogy a pincér egy olyan szigeten próbáljon meg leszokni az
ivásról, ahol mindenki piál, szív és dug (és ezekben ki is merülnek a
tevékenységi köreik). Szerintem ez egy nagyon rossz ötlet volt, és akkor még
finoman fogalmaztam. Nem akarom Lajosra hárítani a felelősséget, de azért
legalább ő megtehette volna, hogy nem iszik a pincér előtt, mint a kefekötő.
Elvileg ő nem alkoholista, nem kellett volna, hogy ez akkora lemondást
jelentsen neki. A pincérre meg talán hatott volna a jó példa – bár egyébként
valószínűbb, hogy nem.
Volt azért pár dolog, ami nem
annyira volt szimpatikus a fiúkban. Például, hogy egy csomó igen dekoratív – és
meglehet ostoba – nőre tettek lesajnáló megjegyzéseket, ugyanakkor a
nyálcsorgatásukból egyértelmű volt, hogy egy körre azért szívesen elkapták
volna az említett hölgyeket. Akkor hogy is van ez? Hát úgy, hogy ők a szép, de
ostoba nőkre buknak. Vagy nem is, csak pusztán savanyú volt a szőlő a fiúknak
(értsd: a hölgyek rájuk se bagóztak) és ezért tették a degradáló megjegyzéseket
rájuk. Bárhogy is van, azzal, hogy lenézték azokat a nőket, akiket azért
szívesen megdugtak volna, magukról állították ki a szegénységi bizonyítványt
szerintem.
Azzal se nagyon tudtam mit
kezdeni, hogy Lajos Magyarországtól tartott elvonókúrát a szigeten. Merthogy ő
Magyarországtól depressziós, stresszes, magyarán lelki nyomorék (ez az én tömör
összefoglalásom, a könyvben nem pont így hangzik el). Szóval hogy az országtól.
Egy egész ország hibája mindez. Persze véletlenül sem az övé, neki köze nincs
hozzá… Nem azt mondom, hogy Magyarországon minden olyan jól működik, hogy itt
mindenki csak jól érezheti magát, de azért így en bloc egy országot tenni
felelőssé a saját elcseszett életünkért, hát nem vall túl felnőtt,
felelősségteljes gondolkodásra szerintem.
De ezektől eltekintve
szimpatikusak voltak a fiúk, a történet hihető és tanulságos is volt. Hogy mi a
tanulsága? Ha alkoholisták vagyunk, ne egy olyan szigetre utazzunk el leszokni,
ahol minden bokorban van egy kocsma. Na jó, van más tanulsága is: az
alkoholizmus mindenkit tönkretesz, nem csak az alkoholistát, hanem a környezetében
élőket is. Ez most így nagyon drámaian hangzott, de a könyv egyébként nem
lehangoló. Humoros kritikával és önkritikával mutatja be az író a pincér és
„Lajos” gyengeségeit, jellemhibáit, ami miatt nagyon szórakoztató ez az utazás
az alkoholizmus poklában – bármilyen furán hangozzon is ez.
Tetszési index:
85%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése