Jane Austen - Meggyőző érvek

Tartalom:

A Meggyőző érvek nem pusztán az utolsó, hanem a legérettebb, és számtalan kritikusa és olvasója által a legjobbnak tartott Austen-regény.

A történet főleg egy szerelmi szál körül forog. Sir Walter Elliot somersetshire-i kastélyában él három lányával. Ő maga özvegyember, a lányok közül csak Mary, a legkisebbik ment férjhez egy környékbeli nemesúrhoz, a legidősebb, Elisabeth, gőgjében hiába várt rangos házasságra, Anne-t pedig (a regény érzékeny, eszes és jószívű hősnőjét) lebeszélték arról, hogy hozzámenjen szerelméhez, egy fiatal, vagyontalan, bizonytalan jövőjű tengerésztiszthez. Anne lassan bele is törődik, hogy körülményei a vénlányok sorsára kárhoztatják, ám nyolc év után a kikosarazott udvarló előkerül, mint sikeres, vagyonos tengerészkapitány, aki végleg le akar telepedni és családot alapítani. Leendő feleségével szemben pedig mindössze egy követelményt támaszt: bárki lehet, csak Anne Elliot nem.

Kaphat-e a sorstól újabb esélyt Anne, s ha valóban révbe érhet, vajon az egyszer már elutasított Wentworth kapitány oldalán találja meg a boldogságot és harmóniát, vagy annak az elragadó idegennek a párjaként, akivel a legváratlanabb helyzetekben találkozik újra meg újra?

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Eddig csak a Büszkeség és balítéletet olvastam az írónőtől, abban a jelentős számú butácska és kissé nevetséges mellékszereplő eléggé feldobta az egyébként nem túl bonyolult romantikus történetet, illetve még az erős, okos női karakterek is tetszettek benne. Erős, okos női főszereplő ebben a regényben is volt: Anne, azonban én őt túl alkalmazkodónak, beletörődőnek tartottam.

Zavart az is, hogy majdnem mindent és mindenkit leírásokból ismerhettünk meg a könyvben. Párbeszéd alig volt benne, én azt személyesebbnek éreztem volna, szívesebben olvastam volna el a szereplők saját szavait, mint az írónő összefoglalásait a történésekről.

Bár voltak buta vagy korlátolt szereplők a regényben, de ők egyáltalán nem voltak sem nevetségesek, sem szórakoztatóak. Jellegtelenek voltak és én az összes többi szereplőt is ilyennek éreztem, de talán ez is a sok leíró rész miatt lehetett.

Szépen megírt, kedves történet volt ez, aminek a tanulsága alighanem az, hogy az igaz szerelem örökké tart. Még próbálkozom majd Jane Austen könyveivel, de ez most nekem nem annyira jött be.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)

Én azt hittem, arról fog szólni a könyv, hogy Anne és Wentworth kapitány hogyan szeretnek újra egymásba. Ez eléggé érdekelt volna, kíváncsi voltam, hogy egy már egyszer kihűlt szerelembe hogy lehet úgy életet lehelni, hogy az olyan legyen, mint új korában. Ez gúnyolódásnak tűnhet, de nem annak szántam, tényleg kíváncsi voltam, miként fordulhat az elő, hogy újra feltámadjon a szerelmesek közt a régi érzés és a régi bizalom (különösen abban, akit elhagytak). Nos, ez a regény nem erről szólt, itt Anne és a kapitány ki se szerettek egymásból soha, csak elnyomni próbálták az érzéseiket, sikertelenül. Vagyis lényegében saját hülyeségük miatt váltak el egymástól sok évvel korábban, aztán amikor véletlenül megint egymás társaságába kerülnek, akkor saját hülyeségük miatt találnak egymásra csak nagy sokára megint. Ez pedig annyira nem tudott érdekelni.

Nem értettem, hogy Anne másik udvarlóját, Mr. Elliotot miért kellett végül gonosz és kétszínű alaknak megrajzolnia az írónőnek. Csak azért, hogy legyen egy intrikus is a regényben? Ha Anne két jó ember közül választotta volna Wentworth kapitányt, akkor az számomra mélyebbnek mutatta volna a szerelmét, mint az, hogy egy jó és egy rossz ember közül választja őt. A másik gondom az volt, hogy Mr. Elliot álnok viselkedéséről csak másodkézből értesülünk, Mrs. Smith elbeszéléséből, ami miatt én egy kicsit kételkedtem, hogy minden úgy lenne igaz, ahogy a hölgy azt elmesélte Anne-nek. No, nem Mrs. Smith őszinteségét vontam kétségbe, hanem csak az objektivitását. De ennek nem volt igazán jelentősége, hiszen Anne semmiképpen nem választotta volna Mr. Elliotot férjéül.

Tetszési index:

70%