Dmitry Glukhovsky - Metró 2033 (Metró 2033 1.)

Előzmények:

Egy Mini-könyvklubos találkozón említették többen ezt a könyvet, mint korábbi könyvklubos közös olvasmányukat, hogy ugyan nem túl jó, de emlékezetes könyv volt. Egyből szöget is ütött a fejembe a dolog, mert a rossz könyvek nálam elég felejthetőek is szoktak lenni, így kíváncsi lettem, hogy mi lehet ez.

Tartalom:

2033. Az egész világ romokban hever. Az emberiség majdnem teljesen elpusztult. Moszkva szellemvárossá változott, megmérgezte a radioaktív sugárzás, és szörnyek népesítik be. A kevés életben maradt ember a moszkvai metróban bújik meg a föld legnagyobb atombombabiztos óvóhelyén. A metró állomásai most városállamok, az alagutakban sötétség honol és borzalom fészkel. Artyomnak az egész metróhálózaton át kell jutnia, hogy megmentse a szörnyű veszedelemtől az állomását, sőt talán az egész emberiséget.

(Forrás: libri.hu)

Vélemény:

A regény fő helyszíne nagyon ütős: a moszkvai metró sötét alagútjai és a jellemzően csak alig kivilágított állomásai. Ahol a sötétben vagy félhomályban képzelt és valós rémek rejtőznek. Bevallom, egy darabig én azt hittem, hogy ezek inkább csak képzelt szörnyek. Hogy egyfajta kollektív elmebaj hatalmasodott el a sötétben összezárt embereken. Hogy tévé, rádió és más szórakozás híján (könyvből is kevés van) hallucinálnak és kitalálnak dolgokat. De aztán egy idő után egyértelművé vált számomra, hogy nem így van: a rémségek és misztikus jelenségek egy része igazi. Ez furcsa volt nekem és nehéz volt elfogadnom, hogy pl. vannak szellemek és olyan varázstérképek, amik figyelmeztetnek a veszélyekre.

De még ezt a furcsa misztikus jelleget is el tudtam volna fogadni, ha nem az lett volna a regény nagy részében az érzésem, hogy nem tartunk sehova. Már átvitt értelemben persze. Fizikálisan Artyom mindig tart valamerre, csak olykor elsodródik a céljától és kitérőket tesz. Így nagyon sokára érünk el oda, ahova Artyom eredetileg indult. Ezt követően viszont felgyorsulnak az események és egy nagyon szürreális befejezést kapunk.

A másik gondom az volt, hogy cirka 20-25 év alatt a Föld felszíni élővilága (és részben a felszín alatti is) elképesztő mutációkon esett át. Hiszen 2007-es gyártású metrótérképei még vannak az embereknek és a regény idején - ami talán csak a címéből derül ki - 2033-at írnak. Szóval maximum 25 év telhetett el azóta, hogy az emberiség atomcsapásokkal majdnem kipusztította magát. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ennyi idő alatt létrejöhettek a regényben szereplő lények. Ha pár ezer évvel az atomrobbantások után lennénk, még azt mondanám, hogy oké, legyen. De így nem tudtam annyira komolyan venni ezt a könyvet .

A hangulata, a helyszínei, a leírásai azonban általában nagyon borzongatóak, ezt el kell ismernem. Hatásos húzás az is, hogy álom és valóság sokszor összemosódik benne. Megértem, hogy a belőle készült számítógépes játék sikeres lett, ha annak is van olyan hangulata, mint a könyvnek.

A könyv lezárásával kapcsolatban nekem az volt az érzésem, hogy azért kellett ennyi furcsa csavar a végére, hogy a regény folytatásai is jól eladhatók legyenek. Ennél hitelesebb befejezés lett volna nekem az, ha minden - vagy majdnem minden - ember meghal és a felszínen élő furcsa szerzetek népesítik be a Földet a továbbiakban.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)

Szerintem összesen két fontosabb fordulat van a regényben, ezeket leírom most, mindenki döntse el maga, hogy mennyire lehet úgy általában véve érdekes ez a könyv, ha ezek voltak a legérdekesebb és legváratlanabb részei.

Kiderül, hogy a van egy olyan könyv az egyik moszkvai könyvtárban (itt Nagy Könyvtárnak nevezik) – tehát a felszínen, ahol elég veszélyes tartózkodni – amelyben le van írva a jövő (voltak olyanok is, melyekben a múlt és a jelen volt leírva, de azok elvesztek). És sokan azt hiszik, hogy Artyom kiválasztott, akihez majd beszélni fog ez a könyv és így ő meg fogja tudni találni a rengeteg könyv közt. Na aztán persze nem beszél hozzá, és nem is találják meg ezt a varázskönyvet… Ezt a csavart mondjuk értékeltem, mert eléggé arra számítottam, hogy meg fogják találni. A későbbi részekben erről még biztos lesz szó.

A másik csavar a könyv legvégén található. Kiderül, hogy a „feketék” (akik az ember mutációjából jöhettek létre, de küllemük taszító és nem képesek kommunikálni az emberekkel) valójában az emberek barátai és szövetségesei szeretnének lenni. Csak az emberek ezt nem veszik észre… De Artyom a könyv legvégén hirtelen megvilágosodik – pont akkor, amikor már ledobtak egy rakás bombát a feketékre. Ez viszont nagyon erőltetett fordulat volt szerintem. Egyrészt a feketék pszichésen hatnak az emberekre és mindenkiből rettegést és elkeseredést váltanak ki – nem értem, hogy lehet ilyen hatásuk, ha annyira barátkozni szeretnének. Másrészt egyszer már Artyom is volt feketék közelében, de akkor nem tűnt fel neki, hogy azok milyen barátságosak, sőt ő is rettegett. Akkor honnan ez a pálfordulás a könyv végén? Érthetetlen. Ez a csavar szerintem csak azért kellett, hogy legyen valami váratlan a regény végén, hátha így jobban fogy majd a folytatás… Mindenesetre kiderült, hogy Artyom valóban kiválasztott volt: neki kellett volna a közvetítőnek lenni a feketék és az emberek közt. Kár, hogy a regény végén úgy tűnik, az embereknek sikerült kiirtaniuk a feketéket – éppen Artyom váratlan megvilágosodása előtt.

Tetszési index:

70%