On Sai – Apa, randizhatok egy lovaggal?

Tartalom:

Mia Anne tizenhat éves, és nem túl lelkes, hogy apjával Pestre kellett költöznie a munkája miatt.
Egyik éjjel azonban különös, mágikus világgal álmodik, ahol ő egy varázsló, és attól kezdve álmában mindig egy helyes, pimasz lovagot bosszant.

Vajon bele lehet zúgni valakinek az állába?

Kósza csavargó kölyökből lett lovag, semmi kedve egy lányba beleszeretni, és feladni a nehezen kiküzdött életét. Ám nyugtalanítja a szemtelen máguslány, és túl sokszor kalandoznak felé a gondolatai. Legszívesebben sose látná őt viszont, de a lány hatalmas veszélyben van, két világ akarja holtan látni.

Mitől férfi a férfi, és lovag a lovag?

Amon, az apa, világhírű agykutató zseni, ám nincsenek érzelmei, és a gyereknevelést is könyvekből oldja meg. Budapestre rendelik, Közép-Európa legnagyobb titkos laborjába, a négyes metró alá, ahol a katonaság kétségbeesetten próbálja megakadályozni a két világ között lévő mágikus Fal átszakítását.

De ki lehet az ellenség? Mi erősebb, a mágia vagy a tudomány?

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Bírtam ezt a könyvet, aranyos volt, ahogy Mia Anne és Kósza kerülgette és húzta egymást, Amon rideg racionalitása pedig jól illet egy világhírű tudóshoz (bár az Asperger-szindrómát én kihagytam volna). És a többi szereplő is egyedi volt, jól kidolgozott.

Ami a történetet illeti, az dinamikus volt, fordulatos, alapvetően tetszett, ugyanakkor volt benne pár, hajánál fogva odacibált, logikátlan csavar, amiken kicsit bosszankodtam, de mivel a szereplőket szerettem, ezért hamar túltettem magam rajtuk.

Az alapötlet, hogy a Földet és a varázsvilágot egy mágikus Fal választja el, ami újabban valamilyen okból sok földi embert enged át álmukban (odaát a nem túl hízelgő „csillagfattyú” elnevezéssel illetik őket) nekem nagyon tetszett. De amivé ez az ötlet egy idő után fajult, újabb meg újabb fura mondák (amik persze igazak) és mágikus „törvényszerűségek” derültek ki, az egy idő után számomra már kicsit nevetséges volt. Tudom, hogy ez egy fantasy és mint ilyent az író tulajdonképpen olyannak alkothatja meg, amilyennek neki tetszik, de amikor úgy derül ki egy új – egyébként szerintem teljesen logikátlan – mágikus „szabály”, hogy csak amiatt nem hal meg egy fontos szereplő, az engem kicsit irritál.

Tetszett a könyv humora, majdnem mindegyik karakterbe tudott egy kis humort csempészni az írónő, még a rideg Amonba (nála a túl racionális gondolkodása volt olykor vicces, merthogy egy „normális” ember nem így gondolkozik) és az utálatos Bah mágusba is (pl. mikor igyekszik meggyőzni az embereket, hogy technika nem létezik, csak mágia). És tetszett az is, hogy Magyarország milyen központi szerepet kapott a varázsvilággal kapcsolatban. A regény befejezése viszont nem az én ízlésem szerint való volt.

Összességében ez a könyv egy szerethető főszereplőkkel és fordulatos cselekménnyel bíró, nagyon olvasmányos fantasy, kikapcsolódásra tökéletes.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)

A könyv világfelépítése nagyon tetszett nekem. Kiderült, hogy ez egy hármas világ, amiben van a Föld, van Örökhon (itt élnek a mágusok) és van az Ég (itt laknak az istenek). Örökhon vállalta magára, hogy megvédi a Földet az istenektől, s ezért húzták fel a világok közé a mágikus Falat.

Kiemelném a fontosabb, számomra furcsa és/vagy logikátlan fordulatokat a könyv cselekményéből.

Szóval eleinte a mágikus Falon csak emberek tudnak átlépni és csak álmukban. Ha Örökhonban meghalnak, akkor a Földön is meghalnak és életerejük (merthogy ők mágusok) a Földön tartózkodó isten hatalmát fogja táplálni.  Ez eddig rendben is van. De akkor – miután Kósza szíven szúrta magát – hogyan kerültek át annyian (Kósza és Táncos lovag, Bah és Ah mágus, Beri, a szolgájuk, és Kósza lova) Örökhonból a Földre, és hogyan lehetséges, hogy ott Kósza élt, bár egy tőr állt ki a szívéből??? És ha Kósza amúgy is élt, akkor miért kellett utána még megcsókolnia Miának, hogy meggyógyuljon? (Merthogy a mágiatörők első csókja gyógyító erejű. Attól tekintsünk el, hogy korábban már kétszer is szájon puszilták egymást, mert hát az, ugye, nem csók…) Egyébként milyen kényelmes, hogy kiderült, a mágiatörők (nem ám általában a mágusoké, nem) első csókja gyógyító erejű, s Mia Anne pont mágiatörő, és pont nem csókolózott még (csak szájra puszilkodott, de az nem ugyanaz, ugyan már), úgyhogy Kószának nem kell meghalnia.

Azt én elfogadhatónak találtam, hogy az emberek hite és a mágusok életereje az isten erejét táplálja, de nem értettem, hogy az, hogy az emberek azt hitték, az isten meghalt, miért ölte meg őt ténylegesen is? Nekem az lett volna a logikus, hogy ha már nem hisznek benne, akkor csak legyengül, hiszen egy isten halhatatlan kéne, hogy legyen. Persze értem én, hogy meg kellett halnia, különben hogy lett volna happy end, de akkor is…

És a regény befejezése a happy end eltúlzott erőltetése miatt amúgy is bővelkedett a (szerintem) ostoba fordulatokban. Így például a könyv végén kiderült, hogy mindenki, aki a Földön a dólények támadásában meghalt, él, csak átkerült Örökhonba. Szerintem erre semmi szükség nem volt, hiszen a halottak közt csak huszadrangú mellékszereplők voltak, nem igazán számít, hogy élnek-e vagy sem, engem legalábbis nem érdekelt. És teljesen felborította a világok addigi működését is ez a fordulat, hiszen addig úgy tudtuk, aki az egyik világban meghal, az a másikban is.

Én furcsálltam azt is, hogy az Örökhonból a Földre átkerültek (Kósza és Táncos lovag, Bah és Ah mágus, Beri, a szolgájuk) olyan marha jól beilleszkedtek, és egyikük szájából sem hangzott el az a mondat, hogy ő bizony haza szeretne menni.

A könyv végén Amon összejött Naomival, a helyes tudósnővel, sőt nem csak összejöttek, hanem kb. örök szerelmet is ígért a nőnek… (Idézném szó szerint is: „Vacsorázzunk együtt… és maradjon velem egy napra, egy hétre, egy életre.”) Ha már Amont Asperger-szindrómásnak írta meg a szerző, akkor szerintem nem kellett volna ráerőltetnie ezt a hősszerelmes mentalitást, mert ez egyszerűen nem ő. És még meg is tapsolják őket, jaj…

És a végére hagytam a legérthetetlenebb fordulatot: Mia Anne seperc alatt meggyógyította a saját gerincsérülését, amit Bah mágus korábban gyógyíthatatlannak minősített. És értem én, hogy a mágusok öngyógyítók, de korábban azt rágták a szánkba, hogy mivel a Föld mágiamentes hely, ezért ott a varázslók sokkal gyengébbek, mint Örökhonban. És Mia Anne sérülését pont a mágikus energia rossz áramlása okozta vagy mi, szóval elvileg sokkal nehezebben gyógyítható, mint egy szimpla sérülés. De Mia Anne-nek ez is megy, mivel elhiszi Kószának, hogy a ki tudja, hányadik első csókjuk meg tudja gyógyítani őt is…

Szóval szerintem az írónő a regény végére sok fölösleges dolgot beerőltetett, mert alighanem pályázni akart a „happiest end ever” címre. Alapvetően nincs kifogásom a boldog befejezések ellen, de itt egyszerűen belefulladtunk a nyálba.

Tetszési index:

78%