J. Goldenlane – Isteni balhé

Előzmények:

Olyan 10-15 éve olvashattam az írónőtől a Farkastestvér című könyvet, az tetszett, kifejezetten vicces volt és szórakoztató, aztán tavaly olvastam a Napnak fényét, az kicsit kevésbé tetszett, ennek pontos okait elolvashatjátok itt a blogon, mivel írtam értékelést arról a könyvről.

Azért gondoltam, hogy teszek még próbát az írónő könyveivel, mert jó humora van, és tetszett, hogy a könyveiben fontosak a női karakterek, észbeli és talpraesettségi készségeik vetekednek a férfiakéval, de ha kell, hülyeségben is köröket vernek rájuk. És az Isteni balhénak annyi jó értékelése van a molyon, hogy muszáj volt beszereznem.

Tartalom:
„Hősi küldetés? Jöhet!

Nagyszerű küzdelmek? Pipa!

Dicsőséges győzelem? Az meg egyenesen tuti!

A tökéletes lovag egy tökéletesen kaotikus lányt kap társnak isteni küldetéséhez, aki ugyan váltig állítja, hogy az egész csak tévedés, amihez neki semmi köze sincs, de ez nem akadályozza meg abban, hogy minden szembejövőt meglopjon, átejtsen, vagy legalább egy kicsit tönkretegye az életét.

J. Goldenlane a tőle megszokott fordulatokkal és pazar humorral szövi a történetét, de a két főhős külön nézőpontja még tőle is különleges élménnyel kecsegtet: a háború hőseként ünnepelt lovag és a nyughatatlan, utcán nevelkedett csavargó lány narrációjában valahogy egészen másként hangzik ugyanaz az isteni balhé.”

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Ezt az értékelést kicsit messziről fogom indítani: mivel ez az első fantasy könyv, amiről ajánlót írok a blogon, először ismertetem viszonyulásomat úgy általában a fantasy műfajhoz, és csak utána ehhez a konkrét könyvhöz. Úgyhogy lesz egy „A fantasy és én”, illetve egy „Ez a könyv és én” rész, akit az előbbi nem érdekel, nyugodtan ugorjon az utóbbihoz.

A fantasy és én:

Nem véletlen, hogy ez az első fantasy könyv, amiről értékelést írok a blogon, ugyanis én elég ritkán olvasok ilyen könyvet. Majdnem egy éve blogolok könyvekről, és ezen idő alatt nem olvastam olyan könyvet, ami kifejezetten ebbe a műfajba tartozna (bár talán akad egy-két olyan könyvem, amire rá lehetne fogni, hogy ez fantasy is). Ennek pedig az a prózai oka van, hogy a fantasyk engem alapvetően nem kötnek le.

Pedig olvastam többek közt A Gyűrűk Urát, a teljes Harry Potter sorozatot, a Trónok harcából két vagy három kötetet. Legutóbbinál egy idő után már csak azokat a részeit olvastam a könyveknek, amik olyan szereplőkről szóltak, akik érdekeltek, a többi részt átugrottam, de már így sem kötött le egy idő után a sztori. Az egyik Harry Pottert képes voltam újraolvasni, annyira bosszantott, hogy nem emlékszem már belőle semmire, de újraolvasás után két héttel kb. pont ugyanúgy semmire nem emlékeztem belőle, mint korábban. Szóval engem még ezek a nagyon népszerű, és a maguk műfajában bizonyosan kiváló művek sem tudtak érdekelni igazán. A legtöbb, amire futotta tőlük, hogy amíg olvastam őket, szórakoztatóak voltak, de mivel nem gondolkodtattak el semmin, nem tudtam belebújni a szereplők bőrébe, amint leraktam a könyveket, kb. el is felejtkeztem róluk.

Ez nyilván nem a könyvek hibája, hanem az enyém. Nem tudom komolyan venni olyan emberek (egyéb lények) problémáit, akik egyértelműen nem léteznek, nem léteztek, és megkockáztatom, nem is fognak létezni soha. A másik ok, amiért nem tudom komolyan venni ezeket a könyveket, hogy az íróik nem igazán a szereplők lelkivilágára fókuszálnak, hanem hogy legyen bennük mindenféle különös lény, különféle varázsizék és hogy jó pörgős legyen a sztori.

Szóval a fantasy nem az én műfajom. Amennyire emlékszem, az egyetlen fantasy, ami tényleg magával tudott ragadni, az Michael Ende „A Végtelen Történet”-e volt. De azt hiszem, ebben sem annyira a fantasy rész tetszett, hanem az, hogy egy kisfiú, Bux Barnabás Boldizsár fejébe adott betekintést. (Tervezem, hogy újraolvasom majd ezt a könyvet, hogy megtudjam, vajon felnőtt fejjel is annyira beszippant-e a világa, mint gyerekként.)

Ez a könyv és én:

A könyv fő cselekményszála elég egyszerű: egy lovag isteni küldetésre indul, sárkányt ölni, ám előtte még meg kell találnia a küldetéshez az isten által neki rendelt társat, aki pedig – mindenki megdöbbenésére – nem lesz más, mint egy nincstelen, otthontalan, tolvajlásból élő, szeleburdi lány.

Bár volt egy-két csavar a könyvben, a vége pedig különösen váratlan (és igen jót nevettem rajta), a cselekményét ezzel együtt sem mondanám túl bonyolultnak vagy érdekfeszítőnek. Érdekes volt viszont, hogy hol a lovag, Q al Aquim, hol a lány, Thani szemszögéből olvashattuk az eseményeket, amiből kiderül, a valóság relatív, mert Q és Thani gyakran nem teljesen egyformán adja elő ugyanazt a történést.

Jól működött a két szereplő dinamikája: Thani folyamatosan bajt kevert, Q pedig kihúzta magukat a csávából. Tetszett, hogy nem csak a tolvaj, hazudozó Thani karakterébe, hanem a kissé karót nyelt Q-éba is tudott humort csempészni az írónő.

Ugyanakkor nagyon-nagyon nem értettem Thanit. Az, hogy olyanoktól lop, akik gyanús alakok vagy épp meg akarják ölni őt, különösebb rosszallást nem váltott ki belőlem. De Thani olyanoktól is lop, akik segíteni akarnak neki, ami nem tette őt túl szimpatikussá.

Szintén nem értettem, hogy hogy lehet az, hogy Thani mindig szándékosan zűrbe keveri magát, amikbe, ha Q nem mentené meg, többnyire bele is halna. Ha eddig is ilyen volt a mentalitása, akkor már régen halottnak kellene lennie, hiszen nem volt korábban senkije, aki megvédte volna. Kissé hálátlan is olykor, mikor Q újra és újra megmenti. Alapvetően butának és egocentrikusnak tűnik. Ez az írónőnek is feltűnhetett, ezért írhatott például olyat a könyvbe, hogy miután Q egyszer megmutatja Thaninak a betűket, a lány azonnal megtanul írni… Ez felesleges túlkompenzálás volt szerintem, s ha Thani valóban ennyire eszes, akkor még érthetetlenebb az idióta, önző viselkedése. Szóval Thanit nem kedveltem. De azt elismerem, hogy a cselekmény felpörgetése jól ment a lánynak.

Q jóval unalmasabb karakter volt, mivel ő a tökéletes lovag, a tökéletesség pedig uncsi. Furcsa volt az istenhite: ugyan sűrűn felemlegette a Győzhetetlen Frej-jahot, de nem tűnt úgy, hogy komolyan hinne is benne, például soha nem imádkozott. Szóval a sokféle istenség, aki be van zsúfolva a könyvbe, nekem inkább csak kelléknek tűnt, olyasminek, amiben kb. annyira hisznek, mint mondjuk én a görög mitológia isteneiben, vagyis semennyire. De ez annyira nem zavart, csak nem értettem, hogy minek kell annyi istent belerakni a könyvbe, ha igazándiból szerepük nincsen, legfeljebb Frej-jahnak, mivel ő indítja sárkányölő útjára Q-t. Bár ki tudja, lehet, hogy a Pokoli balhéban szerepe lesz még az isteneknek.

Volt még egypár dolog, amit nem értettem, meg volt olyan is, ami nagyon tetszett és ötletes volt, de ezeket majd a spoileres részben fejtem ki. Összességében szórakoztató, olvasmányos könyv volt, a végén elég kérdés maradt megválaszolatlan mind Q-t, mind Thanit, mind a sárkányölést illetően ahhoz, hogy valamikor elolvassam a Pokoli balhét is.

Ugyanakkor a Farkastestvér című könyv nekem egyértelműen jobban tetszett, mint ez. Ennek fő oka azt hiszem az, hogy ott a főszereplő testvérpár vérfarkas, majdnem halhatatlan, így az ő részükről teljesen logikus viselkedés az ámokfutás és folyamatos zűrkeverés, hiszen semmi tartós bajuk nem eshet, majdnem mindenből felgyógyulnak. De halandó embereknél ez a viselkedés számomra szimplán ostobaságra vall és nem túl szimpi.

A Napnak fénye cselekménye egyértelműen bonyolultabb és érdekesebb, mint ezé a könyvé, a karakterek is összetettebbek, ebből a szempontból jobbnak tartom azt a könyvet, csak kicsit hihetőbb kellett volna, hogy legyen. Ugyanakkor az Isteni balhé szórakoztatóbb volt. Ebben is sok minden volt hihetetlen, de itt nem is éreztem annyira szükségét, hogy hihető legyen a sztori, talán mert fantasyról van szó. Kicsit önmeghasonulás ez nekem, mert bár irodalmi szempontból egyértelműen a Napnak fénye az érdekesebb, értékesebb számomra, viszont az Isteni balhén jobban szórakoztam. Ez van.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)

Azzal kezdeném, hogy miket nem értettem a könyvben. Például azt, hogy Q apja miért akarja a bátrabb, okosabb, nemesebb fiát (ez Q) elveszejteni, s helyette a gyáva, ronda és buta fiára hagyni mindenét. Az, hogy Q anyját valószínűleg a kedves papa ölte meg, s emiatt van talán némi lelkiismeret-furdalása, nem érzem elégséges oknak ehhez.

Aztán nem értettem azt se, hogy miért problémázik Q azon annyit, hogy Thani vajon melyik istenben hihet, s leginkább arra gyanakszik, hogy Mist, a Titokzatos az. Ennek semmi jelentősége nem volt ebben a könyvben. Thanival kapcsolatban én sokáig arra gyanakodtam, hogy boszorkány, azért meri mindig olyan könnyelműen bajba keverni magát, mert tudja, hogy végső esetben mágiával kimenti magát, de ezen gyanúmat semmi sem igazolta ebben a könyvben. (Ha boszorkány lenne, akkor valóban Mist lenne az istene, mivel ő a fekete mágia istene is.) De azért még reménykedem, hogy Thanival kapcsolatban lesz még valami újdonság a Pokoli balhéban.

Nem értettem, hogy Q és Thani miért szeret bele egymásba, hiszen egymás szöges ellentétei, de hát mondják, hogy az ellentétek vonzzák egymást, úgyhogy egye fene… Viszont a könyv az ő szemszögükből íródott, mégis egyikük szavain, gondolatain sem érződik igazán, hogy komoly érzelmeket táplálna a másik irányába. Thaninál azért több jel utal erre, például hogy hűséges kutyaként követi Q-t, és kicsit féltékenykedik is, de Q-nál abszolút csak a könyv vége felé (na jó, a könyv utolsó harmadában) utal egy-két gondolata arra, hogy Thani több neki, mint egy lány, aki az idegeire megy. Szóval romantika az nem nagyon volt ebben a könyvben, de gondolom, ez nem is volt az írónő célja.

És akkor jöjjenek, amik ötletesek és váratlanok voltak a könyvben és ezért nagyon tetszettek. Váratlan volt, hogy Thani megsajnálta a sérült sárkányt. Nem tudom, ennek lesz-e még jelentősége a második részben, esetleg kiderül a sárkányról, hogy nem is gonosz lény és nem is kell megölni, de remélem, hogy lesz ezzel kapcsolatban valami csavar, és nem arról fog szólni a folytatás, hogy mennek és tényleg jól megölik a sárkányt.

Tetszett és váratlan volt a könyv vége (no nem az, hogy Q és Thani úgy döntenek, összeházasodnak, ez eléggé borítékolható volt), amikor felbukkan a mágus és közli, hogy ő a Frej-jah által sárkányölésre kijelölt társ Q al Aquim mellé. És mivel tudjuk, hogy a sárkány valójában még él (bár Thani mindenkinek azt hazudja, hogy halott), nyilván lesz jelentősége annak a Pokoli balhéban, hogy ki az igazi, Frej-jah által kiválasztott társ. De az tuti borítékolható, hogy lesznek bonyodalmak…

Tetszési index:

75%