2018. április 30., hétfő

Jo Nesbø – Fejvadászok


Tartalom:
Roger Brown igazán a szerencse fiának tűnik: ő Norvégia legsikeresebb fejvadásza, gyönyörű feleségével egy pompás házban élnek. Ám a luxus életmódot Roger műkincstolvajként igyekszik bebiztosítani, s „mellékállásában” igen ügyesnek bizonyul. Amikor felesége galériájában megismerkedik valakivel - aki egyrészt tökéletes jelölt az egyik általa kínált magas állásra, másrészt a művészettörténet egyik legkeresettebb képének a tulajdonosa - Roger úgy érzi, élete nagy lehetősége köszöntött rá. Készülni kezd eddigi legmerészebb betörésére. Ám a vadászból csakhamar vad lesz, üldözöttje egy rémálomba illő ellenfélnek.
(Forrás: bookline.hu)
Vélemény:
Ez egy elég pörgős krimi volt, jól kitalált – olykor kissé hihetetlen – csavarokkal, és a végén egy elég fura befejezéssel. A szereplők közül sajnos senkit nem tudtam kedvelni, de – egy-két érthetetlen cselekedetüktől eltekintve – mind hihetőek voltak.
A legjobban persze az elbeszélőt, Roger Brownt ismerjük meg. Kicsit alacsony termetű, kisebbrendűségi komplexussal, amit feltűnő magabiztossággal, olykor lekezeléssel kompenzál. Szakmáját nézve fejvadász, aki büszke arra, hogy ő a kakas a szemétdombon (ez ötször hangzik el a könyvben, megszámoltam), vagyis ő az egyik legjobb a munkájában. És nagyon büszke arra is, hogy az Inbau, Reid és Buckley-modellt (ez egy vallatási módszer) igen hatékonyan tudja alkalmazni. Roger furcsa ötvözete a bizonytalanságnak és a törtetésnek. Nem egyértelműen jó vagy rossz ember, hanem hol jó, hol rossz, s bár van sok vonzó tulajdonsága – pl. intelligenciája, találékonysága –, az én szememben az ő legfontosabb és alapvető jellemvonása a nagyravágyás volt, ami miatt szinte bármire képes volt, s én ezért nem tudtam őt kedvelni.
A többi szereplőt Roger szemén keresztül látjuk és ismerjük meg, s bár Roger saját bevallása szerint – munkájából is adódóan – jó emberismerő, azért a történet előrehaladtával bizony kiderül, hogy ő sem tévedhetetlen.
Az izgalmas krimin kívül mást is kapunk ettől a könyvtől, elgondolkodhatunk például azon, hogy a kimagasló életszínvonalért tényleg érdemes lehet-e megtenni bármit vagy hogy mit ér a család.
És akkor a végére egy matekfeladvány, amit Roger adott fel jövendőbelijének a könyvben:
Lehet három egymást követő páratlan szám is prímszám? (Prímszám az, amelyik csak önmagával és eggyel osztható.) Gondoljátok végig ti is, és ha megvan a saját megoldásotok, akkor olvassatok csak tovább.
Szóval én elkezdtem végigvenni a páratlan számokat: 1, 3, 5, 7, 9, 11, 13, 15, 17, 19, 21…
Az 1 nem prímszám, azt hiszem, de a 3, 5, 7 páratlan szám és prímszám is. 3-tól kezdődően azonban minden 3. páratlan szám osztható 3-mal (9, 15, 21 stb.), aminek az az oka, hogy ezek a számok 6-tal nagyobbak, mint a 3-mal előttük levő páratlan szám (a páratlan számok mindig 2-vel nagyobbak, mint a közvetlenül előttük levő páratlan szám, így a 3. páratlan szám 3*2-vel nagyobb). A 6 pedig osztható 3-mal és 3 is osztható 3-mal, így 3-tól kezdve minden 3. páratlan szám osztható lesz 3-mal.
Viszont a 3 – bár osztható 3-mal – prímszám, hiszen csak 1-gyel és önmagával osztható. Szóval a helyes megfejtés szerintem az, hogy igen, egyetlen esetben lehet három egymást követő páratlan szám is prímszám (3, 5, 7), de a könyvben Roger és Diana szerint az a megoldás, hogy nem lehet, mert öt egymást követő szám közül az egyik páratlan számnak oszthatónak kell lenni hárommal.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek k a bekezdéseket)
A regényben volt két eléggé undorító jelenet, az egyik, amiben Roger nyakig megmerítkezik egy WC-ben. (Egy kalyibában található pottyantósban, nem egy lehúzhatós, beltéri fajtában. Nem tudom, ezt miért kellett kiemelnem, de kellett, na.) Aztán kicsivel később úgy menekül ki egy összetört autóból, hogy a mellette fekvő hulla belsőségeit kiontja. Nem tudom, miért volt szükség ezekre a jelenetekre, de erős a gyanúm, hogy az író azt is kifejezésre akarta ezekkel juttatni, hogy Roger barátunk bizony megérdemli, hogy szarban és belekben mártózzék meg nyakig. Mert Roger nem egy jó ember. És tényleg nem az.

Festményeket lop csak azért, hogy a Dianával folytatott fényűző életmódjukat finanszírozni tudja. Csak azért beszélte rá a feleségét egy abortuszra, mert félt, hogy a gyermekük kitúrja őt a Diana életében elfoglalt helyéből. Megölte a barátnőjét, mert rájött, hogy az elárulta őt.

Ugyanakkor a könyv végén meg tud bocsátani a feleségének, pedig az egy olyan férfival csalta meg, aki meg akarta ölni Rogert (igaz, Diana erről nem tudott), de nem csak megcsalta, elvállalta azt is, hogy benyugtatózza és a szeretője kezére adja vallatásra, illetve meggyőzésre. De persze Diana itt sem sejtette, hogy ennek végeztével esetleg meg akarják majd ölni a férjét.

No de ha Diana valóban nem is sejtett semmit, akkor sem értem, hogy egy férfi - aki a saját meg nem született gyerekét képes volt megöletni féltékenységből - hogyan bocsáthatott meg a nejének, aki ilyet tett. Egy ilyen embernek már pusztán a megcsalás is megbocsáthatatlan bűnnek kellett volna, hogy számítson. Bár Roger bizonyos szempontból tulajdonképpen papucsférj volt a könyvben (tolvaj lett, hogy a felesége igényeit kielégíthesse), de azért ennél önérzetesebbnek tartottam őt.

Az az idill pedig, ahogy a regény végződött, számomra gyomorforgató volt, még talán a pottyantós WC-s jelenetnél is jobban: Roger és Diana együtt, boldogságban, békességben várják az első gyermeküket...

Nem tudom, nem azt akarta-e ezzel mondani az író, hogy minden házasságban, minden családban vannak mocskos kis titkok, hogy a házastársak szükségképpen megbántják egymást, s tudni kell megbocsátaniuk. Ami így önmagában persze igaz is, de szerintem nem mindegy, hogy mit követnek el egymás ellen, szerintem van, ami megbocsáthatatlan.

Ami a könyv krimi részét illeti, az sem volt rossz, bár néha egy-egy csavar kedvéért tettek ostoba dolgokat a szereplők. Például amikor Roger Clasnál van és ellopja a Rubens-festményét, ott a tett színhelyén érzi szükségét, hogy felhívja a feleségét és elmondja neki, hogy gyereket akar tőle... És így derül ki, hogy Diana Clasnál hagyta a telefonját, mert ott kezd csörögni, és így buknak le, hogy szeretők. Ez elég hihetetlen fordulat volt. De az is, hogy Clas minden alkalommal (na jó, csak kétszer), amikor gyorsan lepuffanthatná Rogert, elkezd vele társalogni. Órákig! Értékelem a dolgot abból a szempontból, hogy a beszélgetésükből mindenre fény derül, nem úgy teszi le az olvasó a regény elolvasása után a könyvet, hogy egy csomó mindennel kapcsolatban bizonytalan, hogy hogyan történhetett. De ez is annyira oda nem illő volt,  ahogy kedélyesen társalkodtak.

De ezektől az apróságoktól eltekintve tetszett a sztori, hogy egy nagyszabású ipari kémkedésbe keveredett bele Roger, ahol bizony - akármekkora nagymenőnek képzelte is magát - ő volt a kis hal. Kis hal létére azért elég jól boldogult: életben maradt és még csak le sem bukott, hogy műkincstolvaj. Bár bevallom, ez azért elég hihetetlen volt nekem, hogy Roger akkora ász volt, minden szálat olyan jól elvarrt, hogy semmi nem vezetett hozzá. (Így például megharapta egy hulla nyakát, és azt a nyomozók és a kórboncnok is kutyaharapásnak nézték simán...) De nem akarok szőrszálhasogató lenni, összességében ez egy jól felépített krimi és családi dráma is volt egyben.
Tetszési index:
79%

2018. április 28., szombat

William Shakespeare - Hamlet, dán királyfi


Előzmények:
Csatlakoztam molyon egy kihíváshoz, ahol „klasszikusokat” olvasunk, s elég sok Shakespeare színmű szerepel a listán. Mivel gimiben a Rómeó és Júlia tetszett (talán a Hamletet is olvastuk, bár ebben nem vagyok biztos, mert most eléggé meglepődtem a darab befejezésén), ezért úgy döntöttem, hogy gyorsan elolvasom Shakespeare műveit, aztán jöhet a többi klasszikus.
Tartalom:
"Az angol klasszikus, Shakespeare zseniális drámájáról nehéz lenne újat mondani. Nem is kell megpróbálni. Hiszen évszázadok múltán oly naprakészek mondatai, találóak szereplői, hogy az ember újra és újra rácsodálkozik, „csak az idő halad", „mi nem változunk". Mi, az emberiség, felcímkézve a hiúság, gyarlóság, öntörvényűség, haszonlesés, erkölcstelenség, vagy a pajzánság határtalan jelzőivel. Az előadás középpontjában a család áll. Az az anya, és fiú, aki különböző módon gyászol, üdvözöl egy új világot, rendszert, ami gyarlóbb, és kuszább lett, mint az előző. A főhős vívódik az általa vélt igazság és a valóság között. Nyomozásba kezd apja halálával kapcsolatosan, a Szellem megjelenésnek köszönhetően. Azt gondolnánk, hogy egy háborodott elme szüleménye mindez, ám a jó barát Horatio éppúgy részese a múlt feltűnésének, mint maga Hamlet. Az igazságnak súlyos következményei vannak, ha azt korábban megmásítani szándékoztak néhányan. Így történik ez ebben a drámában is. Tragédiák sorozata, gyilkosságok sora figyelmeztet arra, ha az ember bármely rendszere - egyéni, családi, társadalmi, - megbomlik, nem tudja kézben tartani sorsát, bukik vétkes és ártatlan egyaránt.
(Forrás: bookline.hu)
Vélemény:
A legmeglepőbb az volt számomra ebben a darabban, hogy milyen olcsó volt benne az emberélet. Mennyire könnyen napirendre tértek a szereplők a halálesetek felett, mennyire könnyen „intézték el”, hogy valaki meghaljon. Hamletet az ugyan kiborította, hogy anyja, a királyné gyorsan túltette magát a férje (értsd: Hamlet apja, a király) halálán, azonban maga Hamlet is igen könnyen túllépett más szereplők halálán, olyanén is, akiét ő maga okozta! Ez elég különös volt számomra.
Azt se tudtam eldönteni, hogy mi valóság ebben a darabban és mi az, ami csak Hamlet fejében létezik. Én egész addig mindent ténynek fogadtam el, míg az egyik jelenetben ki nem derült, hogy a Szellemet (értsd: Hamlet apjának kísértetét) csak Hamlet látja, a királyné nem. Innentől kezdve gyanús lett nekem, hogy egy csomó minden (köztük pár szereplő is) csak Hamlet kitalációja, a valóság valami egész más lehet.
Úgyhogy nálam két értelmezése lehetséges ennek a darabnak. Az egyik az, hogy ez egy gyászoló fiú kálváriája, akinek el kell viselnie, hogy apja emlékét sárba tiporják. A másik pedig az, hogy a Szellem és az általa elmondottak egy őrült fantazmagóriái, ami rengeteg embernek okoz szenvedést. Mivel Hamlet számomra nem volt túl szimpatikus, ezért hajlok az utóbbi értelmezésre.
De bármi is akar lenni ez a színmű, nekem nem tetszett. Zavarosan viselkedő szereplők, zavaros cselekmény, abszurd befejezés. Ha röviden kellene jellemeznem, én ennyit mondanék csak róla. Én sajnos jobban szeretem az olyan olvasmányokat, ahol ki tudom ismerni a szereplőket, értem, hogy mit miért csinálnak.
Tetszési index:
45%

2018. április 21., szombat

J. R. Ward – Éjsötét szerető (Fekete Tőr Testvériség 1.)


Előzmények:
Már régóta kíváncsi voltam erre a könyvre, illetve az egész sorozatra, mert akkora rajongótábora van, tudni szerettem volna, mi lehet benne annyira jó. Végül azért nem olvastam el mostanáig, mert vámpíros könyveket nem szoktam olvasni. Egyszerűen nem érdekelnek az ilyen történetek.
Kivétel ez alól a Darren Shan sorozat, azt anno öcsém kezdte el olvasni, aztán én is rákaptam. Tetszett, szerintem egész jó kis sztorik voltak, bár azt hiszem, végül nem olvastuk végig az egész sorozatot öcsémmel, valószínűleg egy idő után már kicsit untuk. (Ez kb. 15 éve volt, szóval nem emlékszem pontosan az okára.) Aztán tavaly olvastam az Angyalvért, abban is voltak vámpírok, bár inkább az angyalok és képességeik voltak a történet középpontjában, de akárhogy is, annyira nem fogott meg. És szintén tavaly olvastam a Vámpírok múzsáját, ez tetszett, de inkább a jó humora, valamint amiatt, hogy eredeti volt a háttértörténete és Magyarországon játszódott, itt sem a vámpírosdiért voltam oda.
Most egy molyos kihívás miatt döntöttem úgy, hogy – lesz, ami lesz – mégis elolvasom. A 2016-os száz legjobb krimiből (molyos rangsor) kell 12-t elolvasnom, s ez a könyv is szerepel a százas listán. Azt kell, hogy mondjam – a könyv olvasása után – nem értem, hogy kerülhetett be ez a mű a krimik közé, mivel nem az. Vagy ha mégis, akkor minden fantasy krimi, amiben egy lény megöl egy másikat…
Tartalom:
Az éjszaka sötétjében halálos küzdelem folyik a vámpírok és a vadászok között. A Fekete Tőr Testvériség hat vámpírharcosa felesküdött rá, hogy megvédi a vámpírokat a rájuk törő ellenségtől. Vezetőjük, a jóképű, emberfeletti erővel bíró Wrath maradt az egyetlen tisztavérű vámpír a Földön. Szülei gyilkosait keresi, hogy végre kiegyenlítse a számlát. Küldetése során találkozik a gyönyörű Beth-szel, aki mit sem tud származásáról: nem sejti, hogy félig vámpír. Wrath-nak be kell vezetnie a lányt a halottak világába, hiszen ez az öröksége, a sorsa… Egy új érzés, a testét gyötrő nyugtalanság miatt Beth képtelen ellenállni a veszélyesen vonzó férfinak, aki éjszakánként meglátogatja, ám történetei a Testvériségről és a vérről megijesztik. A férfi érintése lángra lobbantja Beth-t, ám ez egy fenyegető, mindkettőjüket felemésztő vágy… Kettejük szerelméről, erotikus szenvedélyéről szól a Fekete Tőr Testvériség sorozat lebilincselő első könyve, mely az elmúlt évek legnagyobb romantikus bestsellere lett világszerte.
(Forrás: bookline.hu)
Vélemény:
Nos, a korrektség jegyében előbb mondanom kéne valami pozitívat erről a könyvről, mielőtt szétcincálom, úgyhogy akkor íme: Beth és Wrath karaktere elég jól kidolgozott volt és viszonylag szimpatikusak is voltak, az egymás iránti hűségük mindenképpen.
És akkor lássuk, mi nem tetszett nekem. A történet ijesztően bugyuta: vannak a vámpírok és van egy másik faj, ami el akarja pusztítani őket, és ők harcolnak egymással. Júj, de eredeti…
Az sem tetszett, hogy Beth és Wrath olyan természetességgel omlanak egymás karjaiba, mintha évek óta ismernék egymást, holott csak aznap találkoztak… Egye fene, azt még megértem, hogy Beth-ben bizonyára tomboltak ébredező vámpír hormonjai, de a rideg Wrath-nál mi lehet a magyarázat erre? Tudom, tudom, ők egymásnak voltak teremtve, de nekem ez magyarázatnak kevés.
Valahogy az itteni vámpírvilág se tetszett nekem. Igazán humánus, hogy a vámpírok egymás vérét szívják, nem az emberekét, de azt a sok faksznit, amit csináltak a dolog körül, nem értettem. Meg a vámpírrítusok és -szabályok is elég értelmetlenek voltak (pl. az Őrzőtől tilos kérdezni). Szóval úgy az egész nem jött be nekem.
Fritz, a komornyik alakja tetszett, az ő finom modora éles ellentétben állt a vámpírokéval, és ebből elég sok vicces jelenet adódott. Úgy általában jó volt a könyv humora. Nem óriási nagy poénokra kell gondolni, hanem sok kicsire, ami adott egy jó alaphangulatot.
Nem tetszett, hogy Beth és Wrath múltja derült csak ki a könyvből, a Fekete Tőr Testvériség többi tagjánál csak sejtetések voltak. Az biztos, hogy mindenkinek nagyon tragikus múltja van… Most utánanéztem és látom, hogy ez egy soha véget nem érő sorozat, szóval bizonyára minden fontosabb karakter kap majd egy saját kötetet. De azt hiszem, én azokat már nem fogom olvasni, mert ez a rész egyáltalán nem tudott felcsigázni.
SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
Szóval Beth lakásába kvázi betört a számára ismeretlen Wrath, aki úgy nézhetett ki, mint egy drogdíler (bőrszerkó, napszemüveg), erre a lány rávetette magát és kb. megerőszakolta… Ez a jelenet annyira gáz volt, hogy utána kb. már semmit sem tudtam komolyan venni.
Aztán majdnem megismétlődött ugyanez a jelenet Butch és Marissa közt. Ők is tök ismeretlenül találkoztak és csak azért nem estek rögtön egymásnak, mert Marissa érzékeny lelkületű, szűz vámpír lányka… De ettől még természetesen rögtön szerelmesek lettek egymásba, az tuti!
Wrath karaktere viszonylag jól fel volt építve, elhittem neki, hogy hibásnak érzi magát a szülei haláláért. Tetszett, hogy nem tökéletes, hiszen majdnem vak, mégsem volt magatehetetlennek bemutatva. Viszont azt a tömény nyáladzást, amit levágott Beth körül, egyszerűen nehezen vette be a gyomrom. Most akkor Wrath egy vámpírkirály vagy egy szerelmes kislány?
De a legösszecsapottabb a könyv vége volt. Szóval Mr. X elrabolja Beth-t azért, hogy magához csalogassa Wrath-t, a vámpírkirályt és foglyul ejtse. És bár tudja, hogy Wrath-nak hihetetlen ereje van, Mr. X csak egy újoncot visz magával erősítésnek, holott van egy egész serege úgynevezett alantasokból. De ez még semmi! Wrath természetesen egyedül megy oda megmenteni Beth-t, véletlenül sem viszi magával a harcostársait, hátha így sikerül kinyíratnia magát és Beth-t is… (majdnem sikerül is egyébként). A Testvériség többi tagja az alantasok főhadiszállását megy elpusztítani. De hogy honnan tudják, hogy lesz ott egyetlen alantas is, azt nem tudom. Hiszen a logikus az lenne, hogy az alantasok a vezetőjükkel vannak, M. X-szel. Ott kéne összecsapnia a két bandának, ez lenne az ésszerű szerintem. De ehelyett Wrath szépen eljátssza a magányos hőst, hogy megmutassa, milyen tökös gyerek…
Tetszési index:
51%

2018. április 18., szerda

Mona Awad - Antilányregény - Felnőtté válás és kilodráma 13 felvonásban


Tartalom:
A könyv története titkos ajándékot rejt. Adunk neked vele egy barátnőt. Kicsit zűrös a csaj, az igaz, de nagyon szerethető, mert tényleg mindig őszinte, mert elképesztő sztorikba keveredik folyton, és mert olyan viccesen tud ruhát próbálni, ahogy senki más. Ő Lizzie, a kövér lány. Aki különben nem is kövér, csak azt hiszi magáról. Ez a dilije. Hogy dagadt. Meg hogy biztos nem kellene egyik fiúnak sem. Ne tudd meg, milyen pasikra hajt, még egy rockzenésszel is összejött. Abból jó nagy gáz lett, majd elmeséli. Lizzie olyan, mint te - boldog akar lenni. Talán kicsit megelőzött téged: ő már végigcsinálta. Légy vele türelmes, kérlek! Ő azért bukdácsol ennyit, hogy neked már ne kelljen. Elköveti helyetted a hibáidat. Nevessetek, sírjatok együtt!
(Forrás: bookline.hu)
Vélemény:
A könyv kiadója anno nagyon tanácstalan lehetett, hogy milyen címet adjon ennek a könyvnek, mert a facebookon gyűjtöttek címötleteket, úgy, hogy egy fejezetet közzétettek belőle, tehát valami benyomást szerezhettek azért a könyvről az ötletelők. Én is beírtam egy javaslatot, de nem azt választották. Akkor azt gondoltam, jobb is, mert az én címötletem pont olyan lehangoló volt, mint amilyennek a részlet alapján (kövér lány küzdelmes fogyizása közben kénytelen nézni, ahogy vékony kolléganője zabál) a könyvet gyanítottam. Viszont az a cím és az a borító, amit ez a történet végül kapott, olyan bohókás szerintem. Ezek alapján én arra számítottam, hogy ez egy duci lányról szóló, néha kicsit szomorkás, de alapvetően vidám, vicces sztori lesz, aminek tutira happy end a vége. Szóval, hogy kb. olyan lesz, mint a Bridget Jones naplója. Nos, a könyv elolvasása után azt kell mondanom, az én címem mégiscsak sokkal jobban passzolt volna ehhez a könyvhöz, ami pedig ez volt: Bőr(tön)ömben.
Ebben a könyvben az a legborzasztóbb, hogy az a tanulsága, aki kövér, az örök boldogtalanságra van kárhoztatva, még akkor is, ha végül sikerül lefogynia. És szerintem ez nagyon nem jó így, mert ezt a könyvet valószínűleg inkább duci lányok olvassák. (Mondjuk én nem vagyok az, de mindegy.) Olyan lányok, akiknek pont, hogy egy kis önbizalmat kéne, hogy adjon ez a könyv. De ez aztán nem teszi! Lelkileg még inkább földbe döngöli az olvasót – és szerintem ez a hatása tulajdonképpen független a testsúlytól, engem is totál lehangolt. Ha egy molyos kihíváshoz nem szerettem volna mindenáron „elsütni” ezt a könyvet, akkor azt hiszem, végig se olvastam volna.
Érdekes, hogy a főszereplőnőnk, Lizzie (vagy Beth, Elizabeth stb., élete különböző szakaszaiban más-más néven hívatja magát, ami elég infantilis dolog szerintem) nem sajnáltatja magát direktben.  Szóval nincs leírva sehol a könyvben, hogy nyomorult élete van, vagy az, hogy őt sajnálni kell. De úgy viselkedik, annyira megalázkodóan és szerencsétlenként, hogy nem lehet nem sajnálni. Vagy bocs, de, mégis lehet! Az első pár fejezetben még együtt tudtam érezni az esetlen, duci lánnyal, de ahogy mentünk előre az időben (direkt nem azt írtam, hogy ahogy felnőtt, mert ez a lány szerintem nem nő fel soha), már egyre kevésbé tudtam tolerálni a viselkedését.
Lizzie-nek sajnos egyénisége sem volt. Zenéről szeret beszélgetni, kb. ennyit tudunk meg róla, már azon kívül, hogy duci és kisebbrendűségi komplexusa van. Hogy mit tanult, mit dolgozott, mit akart elérni az életében, az nem derült ki. Talán azért, mert Lizzie-t egész életében semmi sem érdekelte a súlyán kívül. Tulajdonképpen emiatt – hogy lelkileg ennyire sivár – sajnálhattam volna őt, de ez sem ment.
Ami a többi szereplőt illeti, ők elég elnagyoltak lettek, számomra nem derült ki, hogy miért kedvelték Lizzie-t, vagy éppen miért nem, miért tartottak ki mellette vagy miért nem. Tulajdonképpen hozzájuk képest még Lizzie-nek is volt egyénisége…
Én ezt a könyvet kizárólag azoknak tudom ajánlani, akik szeretnének elmerülni egy duci lány lelki pöcegödrében, ahonnan ő a többi ember számára örök kívülállóként tekintget kifelé, s egész életében magányos marad.
Tetszési index:
40%

2018. április 14., szombat

Sarah Lotz – A Hármak (A Hármak 1.)


Tartalom:
A Fekete Csütörtököt senki nem felejti el. A világ négy különböző pontján, lényegében egyszerre, lezuhan négy utasszállító repülő. Úgy tűnik, az eseteknek nincs közük egymáshoz. A katasztrófát hárman élik túl, mindhárman gyerekek. Rajtuk viszont egy karcolás sincs, így rövid időn belül híresek lesznek, a sajtó elnevezi őket a „csodálatos Hármaknak”, a világ pedig úgy kezeli őket, mint a leghíresebb celebeket. Feltűnik azonban egy fanatikus lelkipásztor, aki azt hirdeti, hogy a Hármak valójában a közelgő apokalipszis hírnökei. Senki sem hisz neki, őrültnek tartják. Ám a gyerekek egyre furcsábban viselkednek. Lehet, hogy a lelkipásztor nem is annyira őrült? Lehet, hogy bölcsebb lenne szembenézni az igazsággal? Amíg nem késő...
(Forrás: bookline.hu)
Vélemény:
Általában nem állhatom az olyan thrillereket, amik csak egy nagy adag misztikus hablatyból állnak és a végén nem derül ki semmiről semmi, vagyis teljes homályban marad, hogy ki mit csinált és miért. Ez alól kivétel ez a könyv. Még pedig azért, mert annyira jól kidolgozott, igazi egyéniségekből álló szereplőgárdája volt, és mert a története is elgondolkodtató volt. Még úgy is, hogy azért a végén volt egy olyan gondolatom, hogy vajon ez mi a franc akart lenni???
A négy gép négy különböző földrészen zuhan le, a három túlélő gyerek más-más nemzetiségű, nagyon eltérő kulturális és családi háttérrel. Jess brit, meleg nagybácsikája lesz a gyámja, mivel a kislány szülei és ikertestvére meghaltak a szerencsétlenségben. Bobby amerikai, az édesanyja meghal a repülőgépük lezuhanásakor, így a nagymamája neveli, akinek azonban gondoskodnia kell saját, Alzheimer-kórban szenvedő férjéről is. Hiro pedig japán, neki is az édesanyja hal meg a balesetben, s mivel apja nem akar tudni róla, így a nagybátyjánál és nagynénjénél él, és a legtöbbet unokatestvére törődik vele.
Ebből a sok-sok szereplőből mindnek jól kidolgozott személyisége van – kivétel ez alól a három túlélő gyerek. Ez a könyv tulajdonképpen csak ettől thriller, hogy róluk egyáltalán nem tudjuk meg, hogy kik is valójában. Csak az a biztos, hogy nagyon mások, mint akik a gépek lezuhanása előtt voltak…
A történet pedig azért elgondolkodtató, mert azt mutatja be, hogy milyen sokféle módon tudnak reagálni az emberek a megmagyarázhatatlan jelenségekre, milyen ostobaságokban tudnak hinni, milyen aljasok lehetnek. Mások pedig jóindulatúak és segítőkészek ugyanebben a helyzetben, de ők a kisebbség.
Egy csomó vallási fanatikus is felbukkan a könyvben, meg UFO-hívők és szimpla agyalágyultak is, és ők mind hitelesek. A vallási fanatikusok közt például van olyan, aki őszintén hisz a saját őrült elméletében, van, aki csak jól akar keresni vele, van, aki politikai babérokra tör és van, aki csak báb az előbbiek kezében. Azért is érdekes volt ez a könyv, mert megmutatta, hogy egyébként nem kifejezetten gonosz (max. pénz- vagy hataloméhes) emberek mivé tudnak válni, mit tudnak okozni. Hogy az őrület (vagy ostobaság) ragadósabb tud lenni, mint a nátha.
Azoknak tudom ajánlani ezt a thrillert, akik szeretik a jól felépített történetet, karaktereket és a folyamatos feszültséget, ugyanakkor azt nem bánják, ha a cselekmény nincs rendesen elvarrva a könyv végén. Mert itt nagyon nincs!
SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
A három kölyök számomra végig olyan ijesztő volt, mert az ő fejükbe nem láttunk bele, viszont néha voltak furcsa elszólásaik, ezeket ki is gyűjtöttem, hátha utólag össze tudok rakni belőle valamit, de nem igazán. Még most sem tudom, kik lehettek ők, mit tettek és miért. (Oké, az egyértelmű, hogy nem emberek, de hogy vándorló szellemek, földönkívüliek vagy esetleg istenek, azt nem tudtam eldönteni. És azt sem tudtam megfejteni, hogy miért jöttek a Földre, mi a szándékuk velünk.)
A többi embert viszont elég jól kiismerhettük a könyv lapjain, s ők éppen ezért voltak hátborzongatóak. Elvileg vallásos emberek gyilkosságra uszítanak, mások pedig végrehajtják azt. Egy elméletileg jólelkű, meleg színész megöli a saját unokahúgát, mert azt hiszi, idegen lény.
És az volt a legfurcsább ebben a thrillerben, hogy nem tudtuk, kinek van igaza… Lehet, hogy ezektől a gyerekektől valóban félnünk kellene, mert ártani akarnak nekünk. De az is lehet, hogy segíteni próbálnának… Szóval nem lehet tudni, hogy mi a helyzet velük. Ez elég frusztráló volt, de jelen esetben mégsem irritált (pedig hasonló könyvek kaptak már tőlem eléggé lehúzó kritikát).
A könyv legvége (egészen konkrétan az utolsó, „VÉGE” című fejezet, kb. az utolsó ötven oldal) viszont teljesen fölösleges volt szerintem, a történetnek azzal kellett volna befejeződnie, hogy a Hármak meghalnak, a világban pedig elszabadul a káosz, a harmadik világháború szélére sodródunk. Szerintem így lett volna a leghatásosabb. De az írónő még beleerőltetett a könyvbe egy csomó látszatinfót a Hármakról, amikből azonban ugyanúgy nem tudtunk meg semmi biztosat róluk, mint ahogy korábban sem. Elismerem, még jobban felállt tőlük a szőr a hátamon, de ezen túlmenően semmit nem adott hozzá a regényhez, szóval szerintem nyugodtan ki is maradhatott volna.
Tetszési index:
86%

2018. április 10., kedd

William Shakespeare – A szentivánéji álom

Előzmények:
Nem emlékszem, hogy olvastam-e a színdarabot gimis éveimben, de arra igen, hogy az annak alapján készült, az Operettszínházban játszott musicalt láttam. Az egy kicsit malackodós, vicceskedő, sokrétű szerelmi nyűglődés volt kevésbé jó zenékkel (nem volt hallgathatatlan, de vannak sokkal jobb musicalek). Most egy molyos kihívás miatt vágtam bele az olvasásába.
Tartalom:
E tündérjátékról úgy tartják, egy főúri esküvő alkalmából íródott. Erről szól maga a darab is, a szerelemről, a házasságról, a szenvedélyről, az akadályok legyőzéséről. A Szentivánéj egyetlen hatalmas nászéjszaka. Puck, a csúfondáros apród, aki miatt kitör a háborúság a tündérkirály és tündérkirálynő között, minden kergetőző, egymást űző szerelmesnek jelképe lehet, akik szüntelen váltakozásban gerjednek egyért s taszítják el a másikat. Mintha a való életben is Puck gonosz varázslatára fordulna meg minden, majd jótékony varázslatára az éj végére valahogy mégis összerendeződjék. Tündéri álomvilág cívódással, féltéssel, ellenállhatatlan vágyakkal.
(Forrás: libri.hu)


SPOILERES TARTALOM: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
Oberon és Titánia a tündérkirály és –királynő, ők épp haragban vannak egymással, azon civódnak, hogy egy indiai fiúcskát melyikük tartson a kegyeiben. (Megj.: Biztos velem van a baj, de én érzek ebben némi bizarr szexuális felhangot is…)
Theseus, Athén ura házasodni készülni, jövendőbelije Hippolyta. Nászuk alkalmából ünnepség készül, melyen egy komédiát készülnek előadni amatőr (és együgyű) színészek, akik egyébként mesteremberekként keresik a kenyerüket. A darab Pyramusról és Thisbéről szól, a szerelmespárról, Pyramus megöli magát, mert azt hiszi, Thisbét szétmarcangolta egy oroszlán, s Pyramus holttestét látva Thisbe is öngyilkos lesz. (Megj.: Engem erősen emlékeztet a sztori a Rómeó és Júliára.)
Lysander (fiú) és Hermia (lány) szerelmesek egymásba, de a lányt apja már másnak, Demetriusnak ígérte feleségül. Demetrius korábban Helénát szerette, de aztán ahogy meglátta Hermiát, rögtön beleszeretett. Heléna viszont még mindig Demetriusért eped.
Lysander és Hermia úgy döntenek, megszöknek, mert a lányt apja mindenáron Demetriushoz akarja kényszeríteni. Tervüket a szerelmes pár elárulja Helénának, ki azt továbbadja Demetriusnak. A fiú utánuk indul, s Heléna vele tart, nem találják meg a menekülő párt, így végül mind a négyen ugyanabban a ligetben töltik az éjszakát. S ugyanitt bukkannak fel a tündérek is.
Oberon azzal bünteti Titániát a makacsságáért (nem hajlandó lemondani a fiúról), hogy egy Cupido nyilával meglőtt virág levét locsolja szemébe, míg álmodik, s így – mikor felébred – a tündérkirálynő szerelmes lesz az első élőlénybe, amit meglát. Puck, a bajkeverő tündér segít e „csínyben” Oberonnak.
Oberon láthatatlan tündérkirályként kihallgatja, hogy Demetrius milyen foghegyről beszél Hermiával, ezért utasítja Puckot, hogy keresse meg a fiút, s az ő szemébe is cseppentsen a bűvös virág levéből, így mikor Demetrius felébred és meglátja Helénát, rögvest szerelmes lesz belé.
Puck azonban Lysandert és Hermiát találja meg, s mivel azt hiszi, őket kereste, Lysander szemébe cseppent a varázsszerből. Demetrius magára hagyja Helénát, s a lány ráakad Lysanderre és felébreszti. A fiú azonnal beleszeret, amint ránéz, s hevesen udvarolni kezd neki. Heléna azt hiszi, hogy gúnyolódik vele.
Az athéni mesterember is ugyanebben a ligetben kezdenek próbálni, ám megjelenik Puck, s a Pyramust játszó Zubolynak szamárfejet varázsol. A többi ember megijed tőle és szétszalad. Zuboly véletlenül felveri álmából Titániát, s a tündérkirálynő rögtön bele is szeret a szamárba.
Hermia felébred és nem találja maga mellett Lysandert. Viszont összetalálkozik Demetriusszal, s azt hiszi, hogy az megölte Lysandert, ezért veszett nyoma. Demetrius tagadja, s végül lefekszik aludni. Oberon és Puck meglátja őket, s rájönnek, hogy Puck nagy hibát vétett. Oberon utasítja Puckot, hogy hozza rendbe a dolgot és intézze el, hogy Demetrius Helénát szeresse.
Puck cseppent Demetrius szemébe a varázsszerből, s már hallják is, hogy közeledik Heléna és az őt ostromló Lysander. Mikor Demetrius felébred, Helénát látja meg, s beleszeret, elkezdi ő is ostromolni. Aztán Hermia is felbukkan, s értetlenül áll azelőtt, hogy Lysander már nem őt szereti. De Heléna azt hiszi, Hermia is gúnyolódik csak vele. Lysander és Demetrius egymás torkának készül ugrani és a két lány is gyűlölködni kezd. Végül aztán mind aludni térnek, s Puck Lysander szemébe cseppenti a szert, amitől megint a régi lesz.
Titánia nekiadja a fiút Oberonnak (azt a gyereket, akin összevesztek), így a tündérkirály Titániát is felszabadítja Zuboly iránti szerelméből, s reggelre kelve a tündérkirálynő elborzad azon, kit szeretett. Puck levarázsolja a szamárfejet Zubolyról.
Theseus és kísérete a ligetben vadásznak, s rálelnek az alvó ifjakra. Azok felriadva elmesélik Theseusnak különös éjszakájukat, s azt, hogy immáron Demetrius Helénát szereti, Lysander pedig Hermiát. Theseus örvend ezen, s hármas menyegzőt javasol.

A menyegző alkalmából a mesteremberek előadják idétlen stílusukban Pyramus és Thisbe történetét, melyen a három újdonsült házaspár jól szórakozik. Oberon és Titánia is megérkezik, s jókívánságokat mond a három ifjú párra.
Vélemény:
Most fejeztem be a darab olvasását, és az az igazság, hogy nem tudom, mi akart ez lenni. Ha valóban egy főúri esküvő alkalmából íródott, akkor szerintem elég nagy fricska lehetett a friss házasoknak. De ha jó humoruk volt, akkor talán értékelték.
Ez a darab kifigurázza a nagy érzelmeket, a szerelmet, azt mutatja be, hogy az emberek mennyire csélcsapok, egyik nap szeretnek valakit, másik nap már mást, és ez egyáltalán nem nagy ügy nekik. Bizonyos humorral és elnézéssel ábrázolta a mű az emberi csapodárságot, de nekem ez akkor se igazán tudott tetszeni. Még akkor se, ha happy end lett a vége.
De talán csak én vettem túl komolyan. Ha úgy vesszük, ez egy mókás darab, amiben hol beleszeretnek egymásba, hol kiszeretnek egymásból a szereplők, de a végén mindenki szerencsésen a „helyére” kerül és ennyi. Röhögtünk egy jót a sok hülyén.

SPOILERES VÉLEMÉNY:
Ebben a színdarabban Titánia beleszeret egy szamárfejű férfiba, de ezen nem akad ki különösebben utólag sem. S Oberon sem bukik le, hogy ő okozta ezt, így teljes a béke köztük a darab végén. És az emberek is össze-vissza ki-, majd visszaszeretnek egymásba, de ezen sem lepődik meg senki különösebben. Szerintem ez a színmű kifigurázza az igaz szerelmet. Különösen, ha azt is vesszük, hogy az együgyű mesteremberek milyen komikus előadást rittyentenek Pyramus és Thisbe holtig tartó szerelméről.

Látszólag persze happy endet kapunk a darab végén, végre mindenki a megfelelő embert szereti és nagyon boldognak látszanak. De ezek a szerelmek nekem mind felszínesnek és múlandónak tűntek. Mint ahogy a szerelem sokszor nyilván az. De az, hogy ezt ilyen gúnyosan dörgölik az arcunkba, nekem valahogy nem tetszett annyira.
Tetszési index:
65%

Grecsó Krisztián – Pletykaanyu


Tartalom:
Az Isten hozott és a Mellettem elférsz szerzője ezzel a novelláskötettel robbant be a kortárs magyar prózába. Írásainak életszaga, az elbeszélő szemtelen éleslátása áttört bizonyos gátakat, és próbára tette az író szűkebb környezetének tűrőképességét. A kötet persze jóval több annál, mint amennyit a pletykasajtó és a televízió bemutatott, elevensége nem azon múlik, hogy magukra ismertek-e az olvasók az elbeszélések hús-vér figuráiban, vagy sem. A novellákat sokkal inkább valami autentikus tudás mozgatja, Grecsó nem kutat, nem értékel, csak figyel. Hiszen "bennszülöttből" lett "etnográfussá". A Pletykaanyu elbeszélései az Alföld öntörvényű világában játszódnak, de egy lélegző, modern miliőben, szó sincs gémeskutas álromantikáról. A régmúlt, a hagyomány kézen fogja a jelent, mégsem vész el a lényeg, az új, komikusnak ható köntös alatt ott élnek a régi gyökerek, szokások. A novellák lazán kötődnek egymáshoz, a falu zárt világában a figurák ismerik egymást, szájukra veszik a "szomszédot". Ízes humoruk, nyers erejük mentes a pátosztól, de hogy ez árulóvá teszi-e a szerzőt, döntse el az olvasó. Miközben szórakozik, ítélkezhet!
(Forrás: bookline.hu)
Vélemény:
Az az igazság, hogy én ennek a könyvnek az első 36 oldalát olvastam csak el. A könyv teljes terjedelme 191 oldal. Nem szoktam értékelést írni olyan könyvről, amit nem olvastam végig, jelen esetben azért teszek kivételt, mert szerintem ebben a könyvben nem a cselekmény a lényeg (nem is vagyok benne biztos, hogy lesz-e a későbbiekben összefüggő története, gyanítom, hogy nem), hanem a stílusa. Erről pedig már harminc oldal alapján is lehet véleményt formálni.
A könyv a vidéki élet- és gondolkodásmódot igyekszik bemutatni szerintem, a stílusa pedig elég egyszerű és őszinte. Nem tudom, szándéka volt-e az írónak, de kissé ostobának mutatja be a szereplőit, én éreztem benne némi kifigurázást is (szóval olyan vicces fazonokkal van tele a könyv, de nem úgy vicces, hogy velük nevetünk, hanem rajtuk).
Azt elismerem, hogy elég egyedi hangon, szokatlan stílusban megírt könyv ez, biztos sokaknak tetszik is emiatt, de nekem sajnos nem jött be. A másik ok, amiért nem tudom (nem akarom) végigolvasni ezt a könyvet, hogy nincs rendes cselekménye, én pedig az olyan regényeket szeretem, amiknek van története. Azért fogok még próbálkozni az író más könyveivel, mert kétségkívül van egy egyedi stílusa, egyéni látásmódja, amit úgy általában véve nagyra értékelek, csak ebben a konkrét könyvben most nem nyerte el a tetszésemet.
Tetszési index:
45%

Jason Matthews – Vörös veréb (Vörös veréb 1.)


Előzmények:
Részben azért keltette fel a figyelmemet a könyv, mert a belőle készült filmet Magyarországon forgatták, részben meg azért, mert írója nyugalmazott CIA tiszt, ezért úgy gondoltam, hogy amennyire hitelesen lehet írni a hírszerzők munkájáról (bár egyébként biztos vagyok benne, hogy egy csomó mindent nem írhatott meg), annyira ez a könyv hiteles lesz.
Tartalom:
A Vlagyimir Putyin vezette Oroszországban az orosz hírszerzés tisztje, Dominyika Jegorova keservesen próbálja kiismerni és túlélni a posztszovjet hírszerzés veszedelmes dzsungelét. Épp csak kikerült a Verébiskoláról ahol hírszerzési célokat szolgáló csábításra képezik ki a hallgatókat , és egyből Nathaniel Nash CIA-tisztre állítják rá. Ő a kapcsolattartója az amerikaiak egyik legértékesebb kémének, akit valaha sikerült beépíteniük az oroszok közé.
A lélegzetelállító sebességgel pörgő cselekmény Oroszországból indulva Finnországon, Görögországon és Olaszországon keresztül az Egyesült Államokba vezet minket. Jegorova és Nash halálos össztűzben találják magukat, amely már nem csak az ő életüket, hanem másokét is veszélybe sodorja. Titkos hűségeskük köttetnek és szegődnek meg, miközben minden hírszerző ügynökség veszélybe kerül Moszkvától egészen Washingtonig.
(Forrás: bookline.hu)
Vélemény:
Már régen terveztem egy kémregény elolvasását, John le Carré több könyvét be is szereztem, csak az elolvasásukig sajnos nem jutottam el. (De majd egyszer azokra is sort kerítek.) A Vörös veréb elég izgalmas volt, adott egy kis betekintést az orosz és az amerikai hírszerzés munkájába.
Az, ahogy az orosz hírszerzésnél a nőkhöz viszonyulnak, elég taszító volt. Vagy irodistákként dolgozhatnak adminisztratív munkakörben, vagy prostituáltként (a regény szóhasználatában verébként), vagyis férfiakat csábítanak el és kompromittálnak, hogy ezzel rávegyék őket a kémkedésre.
Az viszont nem nagyon derült ki, hogy az amerikai hírszerzésnél miként viszonyulnak a nőkhöz, merthogy náluk meg csak férfiak dolgoznak… Ja, bocs, akkor mégis kiderült, hogy hogyan viszonyulnak a nőkhöz. (Na jó, igazándiból egy Alice nevű nő dolgozik a CIA-nál a regényben, ha jól értettem, amerikai szervekhez, katonai erőkhöz beépült külföldi kémek megtalálása a feladata, de csak iratok átnézésével, nem terepen, szóval ő is irodista.)
Nem tetszett, hogy az amerikai hírszerzés olyan tisztára volt mosva ebben a könyvben, mint a patyolat: az ügynökeik védelméért mindent megtesznek, ha mégis lebuknak, mindenáron megpróbálják kimenteni őket stb. Ugyan már!
Az oroszoknál ezzel szemben olcsó az emberélet, nem csak a lebukott kémeket végzik ki lazán, de Putyin politikai ellenfeleit is, s mindenkit, aki kényes politikai ügyben kompromittálhatja az orosz elnököt. (Iván Dmitrijevics Jegorov, azaz Ványa bácsi – Dominyika nagybátyja – szemrebbenés nélkül megöletné a lányt, ha annak eljárna a szája arról a politikai gyilkosságról, amiben részt vett.)
Vicces volt, hogy az amerikai, kémelhárító tevékenységet végző szervezetek közt milyen rivalizálás van, a regényben több helyen gyakorlatilag lehülyézzék és teljesen alkalmatlannak mutatják be az FBI-t és dolgozóit. Gyanítom, ha egy volt FBI-os írta volna ezt a könyvet, akkor pedig az összes CIA-s lenne benne totál idióta.
Dominyika és Nate románca nekem valahogy kevéssé volt hihető. Kezdetben mindketten be akarták szervezni a másikat, próbálták meggyőzni egymást arról, hogy a másik politikai nézetei tévesek, de ez nem sikerült nekik. Legalábbis a regényből nem derült ki olyasmi, hogy a világnézetük sokat közeledett volna egymáshoz. Értem, hogy fizikai vonzalom ettől még lehet köztük, de mentálisan nagyon távol állnak egymástól, szóval én nem tudtam elhinni, hogy nagy érzelmek lennének köztük.
A könyv ad egy kis betekintést orosz és amerikai kémek életébe, körülményeibe is, de nekem valahogy mégsem derült ki, hogy mi az, ami miatt a hazájuk elárulása mellett döntenek. Vannak ilyen-olyan okaik persze, de az elég sok embernek lehet. Én tudni szerettem volna, hogy mi adta meg nekik a végső lökést az áruláshoz, de ezt nem magyarázta túl könyv.
A regény végét is kicsit álszentnek tartom (az oroszok álnok férgek, az amerikaiak pedig a mennyekbe magasztalódnak, annyira becsületesek). Ettől függetlenül hatásos befejezést kapott a könyv, kíváncsi vagyok a folytatására, valamikor biztos el is fogom olvasni, csak nem mostanában, ennyi egy időre elég volt nekem a kémesdiből.
Összességében ez egy pörgős cselekményű, izgalmas, a hírszerzők munkájába egy kevés betekintést adó regény. De szerintem a kémek és hírszerzők fejébe nem mászik bele túlságosan, így az nekem nem derült ki igazán, hogy mi mozgatja ezeket az embereket a munkájuk során. Emiatt nekem volt egy kis hiányérzetem.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
Vágjunk a közepébe: szóval annyira jellemző, hogy a nőnek kell átállnia a férfi oldalára, hogy összejöhessenek. Értem én, hogy Nate a jófiú, az oroszok meg a rosszak, azt is értem, hogy Dominyika barátnőjét (ő egy exveréb volt) az oroszok ölték meg, s ezért Dominyika már nem érezte árulásnak, ha átáll. S ezek után Nate még kínlódik egy sort, hogy nem is kellene összejönniük…
Egyébként nem értettem Dominyikát, hogy mi adta neki a végső lökést arra, hogy átálljon. Nate iránti vonzalma lehetett volna ok, de őt már korábban is kedvelte, mégsem akart átállni. Megölték a barátnőjét, Martát, ezt az olvasó persze tudja, de Dominyika csak sejthette. A könyv szerint mégis mintha ez adta volna neki a végső lökést ahhoz, hogy átálljon. Azt még megértettem volna, ha elszökik Oroszországból emiatt, de hogy kémkedni kezdjen egy olyan ország ellen, aki a kémeket habozás nélkül kivégzi? Nekem nem volt világos, hogy mi motiválta erre. Nem a pénz, ezt ki is nyilatkoztatta a regényben. De akkor miért vállalta az életveszélyt?
Stephanie Boucher szenátort sem értettem, hogy mi motiválta arra, hogy az oroszoknak kezdjen kémkedni. A regény leírta, hogy nem volt lelkiismerete és a hazáját se szerette, csak magával törődött. De nem volt semmilyen rejtett sérelme a hazájával szemben, szóval akkor tulajdonképpen csak a pénz miatt tette? Nem tudom, mennyit keres egy szenátor, de gyanítom, nem nyomorognak kifejezetten, úgyhogy én az ilyet – bevallom – nem tudom megérteni, amikor egy tehetős ember csak a pénzért tesz valami ocsmány dolgot. Jelen esetben ráadásul veszélyeset is. Furcsa volt ez nekem.
És itt van még a harmadik kémünk, Márvány, vagyis Korcsnoj tábornok, vezető beosztású tiszt az orosz hírszerzésnél. Ő azért állt át, mert mikor az USA-ban szolgált, a felettesei nem hagyták, hogy a beteg feleségét amerikai orvosok kezeljék, az oroszok pedig félrekezelték és meghalt. (Elég fura háttérsztori, de mindegy, ezen még túltettem magam.) Tehát ő egyértelműen nem azért lett kém, mert Oroszország működésével lenne problémája, hanem pusztán érzelmi okokból. Mondjuk hírszerző tisztként egy-két mocskos dologban biztos részt vett ő maga is, szóval érthető, hogy nála nem az erkölcsi motiváció dominált. Nem tudom, de nekem kicsit taszító volt, hogy egy ilyen embert kvázi galamblelkű ősz öregembernek állított be a könyv. Bevallom, én annyira nem tudtam sajnálni, hogy Putyin kivégeztette a regény végén. És én őt sem értettem, hogy miért lett kém, miért nem szimplán disszidált?
Igazándiból az egyetlen viszonylag szimpatikus szereplő számomra Dominyika volt. De őt meg folyton manipulálták, még a könyv legvégén is: látja, hogy Korcsnojt kivégezték, s mivel hű akar lenni a tábornokhoz, ezért továbbra is kémkedni fog az amerikaiaknak. Még akkor is, ha tudja, hogy ők is ugyanúgy manipulálják, mint az oroszok. Ahelyett, hogy kiszállna és elkötözne Hawaiira mondjuk.
Összességében tulajdonképpen csak arra jöttem rá ebből a regényből, hogy nem értem a kémeket. Vagy legalábbis ennek a könyvnek a kémeit.

Tetszési index:
75%

2018. április 7., szombat

Arthur C. Clarke - A város és a csillagok


Tartalom:
A történelem tele van nagyszerű városokkal, de Diasparhoz egy sem fogható. Évmilliók óta zárkózik védelmező kupolája mögé, hogy elszigetelje magát a széthulló külvilág veszélyeitől. Valamikor olyan hatalommal rendelkezett, ami előtt még a csillagok is meghódoltak, de aztán – a legendák szerint – a bolygón kívülről érkező támadók visszaűzték az emberiség utolsó maradékát a város biztonságot nyújtó falai közé. Diaspar lakói örök életűek, de a halhatatlanságért nagy árat fizettek: sosem hagyhatják el tökéletesen szervezett, minden kényelemmel ellátott otthonukat. Ebbe a változatlanságba dermedt világba születik bele Alvin, a Kiválasztott, aki merőben más vágyakkal rendelkezik, mint a többi ember. Ő meg akarja tudni, mi van a város falain kívül. Mivel erre senkitől, még a Központi Komputertől sem kap választ, maga indul el rejtett föld alatti folyosókon, hogy utánajárjon a legendáknak, és megfejtse Diaspar elzárkózásának igazi titkát.
(Forrás: bookline.hu)
Vélemény:
A Clarke által felépített világ nagyon részletgazdag és hihető volt. Különösen érdekesnek találtam, hogy számos virtuális elem megjelent Diaspar világában, így a virtuálisan megjelenített kanapék, amikre viszont ténylegesen is le lehetett ülni, illetve a Diasparban lévő számtalan ablakban és tükörben is csak akkor látszódott valami, ha ember ment el előtte, s ilyenkor színes és élettel teli képeket vetített, hogy Diaspar sivárságát (az embereken kívül más élőlény nem élt a városban) ellensúlyozza. Azóta már számos sci-fi használta a virtuális valóság különböző formáit, de a regény születésének idejében ez még egyedi lehetett szerintem.
Átérezhető és hihető volt a többi emberbe genetikailag beépített félelem, ami miatt nem merik elhagyni a várost (egészen pontosan fel se merül bennük maguktól ilyen gondolat, ha pedig más veti fel, megrémülnek).
Azt viszont nem értettem, hogy mégis mi összefüggés lehet az emberek gyermektelensége és aközött, hogy nem képesek igazán mély érzelmeket táplálni egymás iránt (a könyv szerint az előbbi az oka az utóbbinak). Szerintem a gyermektelen párok is szerethetik egymást nagyon, sőt aki nem szereti a gyerekeket általában véve, más iránt még táplálhat mély érzelmeket, őszinte szeretetet. Szerintem az érzelmeik sekélyességének inkább az lehetett az oka, hogy ilyennek tervezték meg őket. Még pedig azért, mert akiknek nincsenek heves érzelmeik, azoknak vágyai se nagyon vannak, így könnyebben irányíthatóak.
Voltak érdekes fordulatok a regényben, s az újonnan felbukkanó karakterek is egyediek és hihetőek voltak. A könyv vége viszont eléggé folytatásért kiált, fájlalom, hogy ezt Clarke nem írta meg. Az író hozzájárulásával Gregory Benford írta meg a regény folytatását sok évvel később, amiről viszont azt olvastam, elég gyengére sikerült, szóval nem hiszem, hogy el fogom olvasni (mondjuk, annak sem találtam nyomát, hogy egyáltalán megjelent volna magyarul, angol címe Beyond the Fall of Night, ha valakit érdekel).

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)
A kalandvágyó Alvin végül talál még egy várost, Lyst, kiderül azonban az is, hogy Lysen és Diasparon kívül nincs több lakott település a Földön, a bolygót sivatag borítja.
Érdekes volt a kontraszt Lys és Diaspar közt. Diaspart a technológiája tartja fenn, egészen pontosan a Központi Komputer és az általa irányított robotok. Ők klónozzák újra és újra az embereket, akik felnőttekként kezdik mindig újra életüket, náluk nincsenek gyerekek. Minden ember teste tökéletes, mind szépek és nem szorulnak rá, hogy aludjanak és mindnyájan több évezredig élnek. Az emberek tudják használni fejlett technológiájukat, azonban annak működését már nem értik, nincsenek tudósaik. Lys ugyanakkor egy zöldellő vidék, ahol sokféle állat is él. Náluk vannak gyerekek, az emberek élettartama rövid (a diaspariakhoz képest), alvásra is szükségük van, s tudnak egymás gondolataiban olvasni. Rendkívül okosak, sokféle tudományhoz értenek.
A két város lakóiban közös, hogy eleinte nem akarnak kapcsolatba lépni egymással, félnek attól, hogy a másik város számukra idegen kultúrája lerombolná a sajátjukat. Ezt nagyon furcsának találtam, hiszen logikusan nézve – mivel egyik város lakóira sem jellemző az agresszió – az a valószínűbb, hogy fejlesztően tudna hatni egymásra ez a két, különböző kultúra. Másrészt mivel mindkét város a sivatag közepén maradt fenn, ehhez mindkettőnek erős technológiai háttérre volt szüksége, így tulajdonképpen nem is olyan nagy köztük a kulturális különbség. Csak annyi, hogy a diaspariak mindent a gépekre hagynak, s nem is igazán érdekli őket, hogy azok miként működtetik a várost, míg a lysiek maguk is kiveszik a részüket a munkából, s még a technológiájukkal is képben vannak valamennyire.
Furcsálltam egyébként, hogy Alvin a gondolatolvasásról úgy tudta, ennek minden ember és gép a birtokában volt korábban, csak az ember (illetve a diaspariak) aztán elvesztették ezt a képességüket. Ezek alapján én azt gondoltam, hogy egyfajta evolúció (természetes szelekció vagy klónozás által) az ember szert tett a gondolatolvasás képességére, még pedig annyira régen, hogy a történelemben nem is maradt nyoma annak, hogy valaha ne rendelkeztek volna ezzel a képességgel. Azt viszont nem értettem, hogy a diaspariak miként veszthették el ezt a képességüket. Egy darabig arra gyanakodtam, hogy a diaspari emberek maguk döntöttek így, mert így könnyebb volt meghamisítani a történelmüket (nem olvashatták ki egymás gondolataiból, hogy mi az igazság). De aztán eszembe jutott, hogy a lysiek is meg tudták hamisítani a történelmüket, pedig ők tudtak egymás gondolataiban olvasni. Szóval ezek szerint más módszerrel is megoldhatták volna a problémát a diaspariak (pl. kollektív memóriatörléssel vagy ilyesmi). Kíváncsi lennék rá, hogy milyen logikus magyarázat lehet arra, hogy a diaspariak elvesztették a gondolatolvasásra való képességüket, mert nekem ez nagyon nem volt logikus.
Ami a történelmük meghamisítását illeti, abban is volt egy-két elem, amit nem értettem. Szóval a „hivatalos” történelmük szerint az emberek önerőből hódították meg a csillagokat, s terjedtek el az Univerzumban, míg nem megjelentek a Támadók, akik visszaűzték őket a Földre. Ezzel szemben az igazi történelmük, ami a könyv legvégén derül ki, az, hogy a csillagok értek el előbb az emberekhez, vagyis a földönkívüli fajoktól tanultuk el az űrutazást. De ügyesen tanultunk, így aztán valóban – a többi fajjal egyenrangú félként – meghódítottuk az Univerzumot.
Nekem ez nem volt világos, hogy miért kellet dicsőséges, hódításban gazdag múltat hamisítani maguknak, ha az volt a céljuk, hogy az emberek ne akarják elhagyni a Földet. A valódi múltjuk, ami nem volt annyira dicsőséges, pont hogy alkalmasabb lett volna az emberek elbátortalanításra, hogy ne vágyjanak a csillagokba.
Aztán az igazi történelmük szerint az ember (a regényben: Ember) „a többi fajokkal való érintkezés során felismerte, hogy minden egyes faj világképe a testalkatától és az érzékszerveitől függ. Azzal érvelt, hogy az Univerzum valódi arculatát, ha ez egyáltalán lehetséges, csakis az efféle fizikai korlátoktól mentes elme, tehát a tiszta szellemiség ragadhatja meg.” Több, mint egy millió év alatt, a Galaktika minden fajának összefogásával sikerült is megalkotni egy ilyen testetlen elmét.
Na most, szerintem itt tulajdonképpen Istent akarták megteremteni. Merthogy egy testetlen, mindentudó és mindenható létformát hoztak létre. Ezt nagyon érdekesnek találtam, hogy egy maguknál értelmesebb, magasabb rendű lényt miként lehettek képesek megteremteni.
Aztán kiderült, hogy ez a lény (Őrült Elmének nevezték el) el akarja pusztítani a megteremtőit és az egész Galaktikát. Engem érdekelt volna, hogy miért tette ezt? A regény szerint vagy azért, mert őrült volt, vagy azért, mert ellenséges volt az anyaggal szemben. De miért volt az? Alvin nagyon okos, lysi barátja, Hilvar azt hajtogatja, hogy „nem valószínű, hogy egy igazán intelligens faj ellenséges legyen.” Akkor a szuperintelligens elme mitől lett az? Erre nincs magyarázat a regényben. Tettek ellene valamit az emberek (vagy egy másik faj)? Megbánták, hogy megteremtették és el akarták pusztítani és ezért fordult ellenük?
Aztán végül az Őrült Elmét sikerült bezárniuk egy Fekete Nap nevű csillagba. De ha a Fekete Nap kihuny, ő újra szabad lesz. És létrehozták Vanamonde-ot, a jóindulatú, de gyerekes viselkedésű szuperelmét. Mikor kapcsolatba tudtak lépni az úr túlsó végéről „valami nagyon különössel és nagyon naggyal”, akkor pedig az ember és a többi faj úgy döntött, elhagyja a Világegyetemünket és megkeresi ezt a valamit. S meg is tették, magára hagyták a pusztuló Galaktikát és Vanamonde-ot.
Elgondolkodtam, hogy mi lehetett a valódi oka annak, hogy az Univerzumban élő minden faj úgy döntött, elindul az ismeretlen felé. Részben szerintem az lehetett az oka, hogy féltek az Őrült Elmétől, hogy ha kiszabadul, elpusztítja őket. De talán arra sem szerettek emlékezni, hogy az ő teremtményük volt az, ami majdnem elpusztította a világukat. Megértem, hogy ezt inkább kitörölték a történelmükből. S mit ígérhetett nekik az a valami, ami elhívta őket? Mi miatt gondolhatták azt, hogy ott biztosan jobb élet vár rájuk? Mert nyilván ezt hitték, különben nem indultak volna el mindannyian. Engem bántott az is, hogy Vanamonde-ot magára hagyták. Ők teremtették meg és mégsem éreztek semmi felelősséget iránta. Hogy mi lesz belőle, ha egyedül marad.

Alvin a regény végén úgy dönt, a Földön marad és azt tűzi ki feladatául, hogy lakhatóvá tegye azt, illetve szeretne saját családot is. Viszont elküld egy űrhajót egy robottal a fedélzeten az eltávozott fajok után a Galaktikán túlra, hogy hazahívja őket. Azt hiszem, érthető, miért mondtam azt, hogy ez a regény folytatásért kiált. „Pár” kérdés nyitva maradt a könyv végén. Mivé lesz a Föld és lakói, Diaspar és Lys hogy fog tudni együttműködni? Az Őrült Elme kiszabadul-e, ha igen, Vanamonde képes lesz-e megállítani? Visszatérnek-e őseink a Világegyetemünkön túlról, ha igen, akkor mivé váltak az évmilliók alatt, amit ott töltöttek?
Tetszési index:
80%