Szabó Magda: Álarcosbál

Előzmények:

Én ezt a könyvet már olvastam tinédzser koromban, s bár mély nyomokat nem hagyott bennem, azért most egy molyos kihívás kapcsán eszembe jutott, s végül újra is olvastam a kihívás teljesítése érdekében.

Tartalom:

A kamaszkornak éppúgy megvannak a titkai, külön problémái, mint a felnőttek világának, és szerencsés az, akinek van kivel megosztania, ha valami - mosolyra vagy könnyre fakasztó éri. Legtermészetesebb társunk, akivel valóban minden megosztható, az édesanyánk, de mit tegyen az a kislány, aki élete e legfontosabb szereplőjét csak fényképről, és apja, nagyanyja emlékei alapján ismerheti, aki a mindent megosztás lehetőségét a második világháború véres eseményei között születése órájában elvesztette. Álarcot visel, idegenül kóvályog napjai apróbb buktatói között, egy hangra vár, mely sose szólhat hozzá már, amelyre pedig akkor is ráismerne, ha valóságban sose hallotta. Vagy mégis lehet, lesz megoldás, mert az igazi édesanyák megváltozott formában visszatérnek elhagyott kincsükhöz, s az álarcosbál forgatagában ott kering az a fiatal nő, aki Boros Krisztina sorsának megoldását sokáig úgy szorítja a kezében, hogy maga se tud róla, de minden álcát lesodor egyszer a jóvátételt diktáló élet?

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Aranyos volt ez a történet, igazándiból nem volt benne semmi váratlan fordulat, de mégis le tudott kötni. Pedig a szereplők időnként nagyon szájbarágósan mondják meg egymásnak a tutit, hogy hogyan is kellene a másiknak helyesen élnie. Illetve egészen pontosan Éva néni gondolta azt, hogy megmondhatja mindenkinek, hogy mit tegyen. Engem ez irritálni kezdett elég hamar. Úgy általában véve az is zavart, hogy mennyire tökéletesnek alkotta meg ezt a nőalakot az írónő: elhivatott, a gyerekekkel törődő tanár és mellette nagy életbölcsességgel is rendelkezik, mindenkinél okosabb… Sajnálom, de nekem valahogy mégsem volt szimpatikus ez a karakter, valahogy túl magabiztos és túl erőszakos volt és úgy általában túl sok volt. Kíváncsi lennék, Szabó Magda magáról mintázta-e?

A magának való, mindig morc Lujza nénit viszont egészen eredetinek találtam. Kár, hogy ő csak mellékszereplő volt. A tragikus múltját – hogy édesapja milyen szeretetlenül nevelte, s ez az oka annak, hogy most egyedül él és magányos – viszont kicsit túltolta az írónő szerintem. Mindenki maga felelős a saját életéért. Lujza fiatal felnőttként már olyan életet választhatott volna magának, amilyet akart, szabadon barátkozhatott volna. De nem tette.

Bár a happy end nem lehetett kétséges ebben a történetben, a vége azért elég meghatóra sikerült. Lehet, hogy már majdnem nyálas is volt, de azért szerintem még éppen nem.

Azt hiszem, én ehhez a könyvhöz már kicsit öreg vagyok, mert semmi nagyon mélyenszántót nem tudott mondani nekem az életről, de a fiatalabbak számára érdekes lehet szerintem.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)

Amin tényleg meghatódtam, az Krisztina édesanyjának levele volt. Bár nagyon nem valószerű, hogy valaki vajúdás közben ilyen szép levelet fogalmazzon, de mindegy, ettől még hatásos volt.

Azt viszont nagyon furának találtam, hogy Krisztina kéri meg Éva néni kezét az apjának, s nem elég, hogy ezt így egymás közt elintézik, utána még az apával is közlik ezt a tényt. Kvázi kiherélik a szerencsétlent, nem dönthet saját maga arról, hogy kit vegyen el feleségül. Nekem ez túl emancipált volt így.

Azt is furának tartottam, hogy Krisztina a lánykérése után rögtön Mamaként kezdi emlegetni Éva nénit. Tudom, hogy az igazi anyjáról nem volt semmi emléke és Zsuzsának hívta magában, de akkor is, ezt túlzásnak tartottam. Vagy ha az anyja emléke ennyire nem jelentett neki semmit, akkor miért is volt olyan boldogtalan ez a kislány attól, hogy árva? Csak azért, mert belenevelték, hogy annak kell lennie? Bár egyébként valószínűleg ez volt a helyzet.

Tetszési index:

65%

Jodi Picoult – A nővérem húga

Tartalom:

Amerika keleti partvidékén egy tipikus kertvárosi házban él egy tipikusnak korántsem mondható háromgyermekes család. A legidősebb testvér, Jesse már a "sötét oldalon" jár; a középső lány, Kate súlyos leukémiás, akinek életben maradásáért a két szülő ádáz küzdelmet vív; a húg, Anna pedig a tudomány jóvoltából eleve azért született, hogy genetikailag megfelelő donor legyen a nővére számára.
Amikor a beteg Kate körül forgó családi élet ellen lázadó tizenhárom éves Anna bepereli szüleit, hogy önrendelkezési jogot nyerjen a saját teste fölött, minden megbolydul. A lelki örvények egyre mélyebbre húzzák a jogászból lett főfoglalkozású anyát, a tűzoltó-mentős-amatőr csillagász apát, a kényszerűen koraérett gyerekeket, sőt még az Annát képviselő fiatal ügyvédet és annak elvesztettnek hitt kedvesét is. A krízishelyzetet a népszerű írónő felváltva láttatja a hét szereplő szemével, bravúrosan váltogatva az idősíkokat is. Miközben egy lebilincselő, gyorsléptű regény fejezetein nevethet-zokoghat az olvasó, olyan hitelesen elevenedik meg előtte a kertvárosi otthon, a kórház, a tárgyalóterem és a tűzoltólaktanya világa, mintha dokumentumfilmet nézne. A végkifejlet pedig majdnem akkora meglepetéseket tartogat, mint egy krimi.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Valamikor sok éve láttam a regény alapján készült filmet, s bár elég sok filmre nem emlékszem utólag, ennek a cselekményére elég részletesen emlékszem. (A címére egyébként pont nem, de amikor elolvastam a könyv fülszövegét, rögtön beugrott, hogy filmen én ezt már láttam.) És azért nem felejtettem el, mert elég elgondolkodtató és elég szomorú is volt a film.

És ilyen volt a regény is.  De azért nem volt teljesen ugyanolyan, mint a film, hiszen itt beleláttunk minden fontosabb szereplő fejébe (mindegyikük elbeszélő is volt), s így jobban meg tudtam érteni őket, mint a filmen. Azt hiszem, ott nem igazán találtam szimpatikusnak az édesanyát, itt jobban megértettem őt. Nagyon rossz érzés volt olvasni ezt a könyvet, mert együttéreztem az édesanyával, Sarával, aki bármit megtett volna érte, hogy életben tartsa Kate-et, ugyanakkor láttam azt is, hogy Kate betegsége mivé tette a családja életét, s bizony megfordult a fejemben, hogy lehet, hogy mindenkinek jobb lenne, ha Kate meghalna. Mert így mind nyomorultan, fél életet élnek (Kate maximum negyedet), nélküle pedig – az idő ezt a sebet is begyógyítaná – tudnának újra teljes életet élni. Jó, ha esetleg nem is teljeset, mert Kate elvesztése halálukig nyomasztaná őket, akkor is többet, mint egy fél.

Úgy néz ki, mintha fentebb nagyon kimatekoztam volna, hogy kinek mennyit ér az élete, nyilván nem erről van szó, ez nem pontosan kiszámítható és egyébként is csak az én véleményem azzal kapcsolatban, hogy mennyire tud a többi családtag teljes életet élni egy haldokló árnyékában.

Én a halállal még mindig nem tudok mit kezdeni, pedig lehet, hogy 34 évesen már illene tudnom elfogadni azt, hogy egyszer mind meghalunk és nem olyan nagy drámaként kezelni ezt. Nekem ez nem megy, és így vannak ezzel a regény szereplői is. Pedig ők tizenpár éve asszisztálnak Kate haldoklásához. Ami azért furcsa, mert nekem ez alapján a könyv alapján is, meg a – szintén rákos gyerekekről szóló – „Csillagainkban a hiba” alapján is az volt a benyomásom, hogy a haldoklók maguk egy idő után már nem félnek. A környezetük, a családjuk viszont nem tudja elfogadni, hogy meg fognak halni. Ezek szerint meghalni könnyebb, mint nézni azt, ahogy egy szerettünk szenved és hal meg? Nem tudom, lehet. Biztosat csak az mondhatna ez ügyben, aki mind a kettőt kipróbálta, s ezt egyrészt nem kívánom senkinek, másrészt ugye, elmondani már nem tudná nekünk a véleményét (bocs, ez morbid humor, tudom).
Ide betoldanék utólag egy kis kiegészítést: az egyes családtagok az el nem fogadás különböző szintjein vannak. Sara nem hajlandó beszélni sem Kate haláláról, úgy csinál, mintha a lánya örökké élne, viszont Anna, Brian és Jesse azt már kvázi tényként kezeli, hogy Kate hamarosan meg fog halni, de mégis mind nyomorultul érzik magukat a bőrükben ettől, és egymással sem képesek beszélni erről. Szóval igazából ők sem tudják elfogadni, hogy Kate meg fog halni, inkább csak beletörődtek a ténybe.

Az egyetlen, ami nem tetszett a könyvben, az Campbell (az ügyvéd) és Julia szerelmi nyűglődése volt. Látjuk azt, hogy min megy át a Fitzgerald család, mennyit szenvednek és milyen boldogtalanok, és akkor itt van ez a hülye párocska, akik ha tudnának egymással őszintén beszélni, rögtön megoldódna minden gondjuk… Lehet, ha egy másik könyvben olvasok róluk, akkor nem találtam volna őket ennyire nevetségesnek, de itt annak tűntek nekem.

Illetve Jesse (Kate és Anna bátyja) karakterével volt még az a problémám, hogy őt nem tudtam teljesen megérteni, hogy mit miért tesz, mit akar azzal elérni, amit tesz. Vagy lehet, hogy semmit, csak így adja ki magából, hogy ő is szenved? Csak ő nem attól, hogy haldoklik vagy hogy donorként kell leélnie az életét, hanem a láthatatlanságtól, hogy a szüleinek már nincs energiájuk arra, hogy vele is törődjenek.

És akkor a regény végéről is pár szót. Szerintem itt nagy eltérés van a filmhez képest, s bevallom ezt a csavart a könyv legvégén én a könnyebb megoldásnak tartottam az írónő részéről, és mint ilyen nem tetszett. Ha már ír erről a témáról egy ilyen komoly és jó könyvet, akkor ne válassza a könnyebb utat a lezárásnál se. Ez elég gyáva dolog volt tőle szerintem. De ezt leszámítva tetszett a könyv, nem volt vidám olvasmány, de átérezhető és elgondolkodtató volt.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)

Nekem olyan érzésem volt, hogy Jesse mintha kicsit az írónő számára is láthatatlan lett volna, nem igazán törődött vele, hogy az ő sorsa is kapjon valamilyen rendes lezárást a regényben. Ugye, lebukott az apja előtt a gyújtogatásaival és az apja megfogadta, hogy törődni fog vele, és a regény legvégén Kate egyetlen odavetett mondatából kiderül, hogy Jesse-ből rendőr lett, tehát sínre került az élete. Nekem csak az nem volt világos, hogy ez hogyan történt. Hiszen Anna, akivel véd- és dacszövetséget alkottak, meghalt. Persze lehetett volna egy története ennek is, meg lehetett volna magyarázni Jesse jellemfejlődését, de az írónő ezt megspórolta magának. A deviáns kis Jesse-ből kiváló állampolgár lett és kész.

A regény végén Anna autóbalesetben meghal, Kate megkapja a veséjét és onnantól kezdve, úgy tűnik, makkegészséges lesz. A filmen szerintem viszont Kate vagy meghal, vagy a család beletörődik a halálába és elbúcsúznak tőle (van egy megható tengerparti jelenet is benne, azt hiszem).

Nos, én a könyv verzióját azért tartom gyáva megoldásnak, mert Anna itt is kivívta magának a jogot a bíróságon, hogy ő döntsön arról, Kate-nak adja-e a veséjét, és az írónőnek igenis be kellett volna vállalnia, hogy akkor Anna dönt valamit. Nekem egyébként kb. rohadt mindegy lett volna, hogy mit, hiszen arról szólt az egész regény, hogy ebben a helyzetben nincs jó döntés, de a döntés lehetőségét meg kellett volna adnia Annának. De nem, helyette ezt a hű, de könnyfakasztó, a gordiuszi csomót egy suhintással átvágó lezárást választotta.
Azért sem tetszett ez a befejezés, mert ez kvázi Sarát igazolta, aki a végsőkig kitartott amellett, hogy Annának Kate-nek kell adnia a veséjét. Így Anna és minden szereplő, aki kiállt mellette a perben, utólag önzőnek és kishitűnek tűnik. Kicsit ugyan tompítja ennek az élét, hogy Kate biztatta Annát a perre, de akkor is. Így kvázi az lett a könyv tanulsága, hogy minden haldoklóba foggal-körömmel kell kapaszkodnia a hozzátartozóinak, csak mert tízezerből egy esetben csoda történik. Szerintem pedig van, hogy tudni kell elengedni őket, ez nekik is könnyebbség lehet adott esetben.

Tetszési index:

88%

Matthew Quick – Napos oldal

Előzmények:

A könyvből készült filmet láttam anno moziban, az annyira nem hatott meg, de valamennyire azért kíváncsivá tett a regényre. No, azért nem nagyon, mert csak most jutottam el oda, hogy elolvassam és most is csak azért, mert kezembe akadt a könyvtárban.

Tartalom:

Patnek van egy elmélete, miszerint az élete egy film. Egy film, amelynek nemcsak főszereplője, de nézője is egyben, és amelynek rendezői székéből maga Isten dirigál. Egy film, amelynek csak és kizárólag akkor várja hepiend a végén, ha kiállja a maga elé állított próbatételeket. Ezek után talán nem meglepő, hogy Pat frissen szabadult egy elmegyógyintézetből. És az sem, hogy egyik leküzdendő akadállyal szembesül a másik után: senki sem hajlandó beszélni vele a nagy Ő-ről, aki jelenleg ex, kedvenc csapata vereséget vereségre halmoz, a talán még nála is furcsább Tiffany folyton ott liheg a nyakában, az új pszichiátere pedig mintha házasságtörésre biztatná a gyógyulást elősegítendő. És ha ez még nem lenne elég, egy világhírű szaxofonos kísérti!

A regény elbűvölő utazásra invitál Pat elméjébe, ahonnan ugyan kissé torz, ugyanakkor végtelenül szívszorongató és szórakoztató is a kilátás. Ahonnan mi is nézői lehetünk Pat filmjének, amely néha szomorú, néha vidám, mint maga az élet.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Nagyon elcsúsztam az értékelések írásával, ezt a könyvet is már kb. három hete befejeztem, úgyhogy lehet, hogy kicsit elnagyolt lesz ez az értékelés, nem fogok mindenre pontosan emlékezni a könyvvel kapcsolatban. Arra az egyre viszont biztos jól emlékszem, hogy négy másik regényt is elspoilerez: A nagy Gatsbyt, a Búcsú a fegyverektől-t, A skarlát betűt és Az üvegburát. Én ezek közül csak A nagy Gatsbyt olvastam, szóval kicsit morcos lettem, amiért a másik háromnak a végét elárulta a könyv, illetve egészen pontosan Pat.

Láttam anno a filmet és az alapján nekem az volt a benyomásom, hogy ez a történet inkább Tiffanyról szól, de nem, elvileg Pat a főszereplő, ő a regény elbeszélője is. Patet elmegyógyintézetben kezelték sokáig, s kiestek neki dolgok (például azzal sincs képben, hogy mennyi időt töltött ott), nem tudja azt sem, hogy miért került oda, ahogy arra sem emlékszik, miért hagyta el a felesége. Sőt azt sem tudja elfogadni, hogy elhagyták, ragaszkodik ahhoz, hogy most csak egy kis „különidő”-t töltenek Nikkivel.

Pat teljes viselkedését az határozza meg, hogy megfeleljen vele a feleségének, ezért gyúrja hülyére magát (illetve nyilván feszültség-levezetésnek se rossz), ezért kezd olvasni (Nikki irodalomtanár), ezért akar mindenkivel kedves és megértő lenni (Nikki sokszor mondta neki, hogy nem az).

Nem tudom, milyen az, ha valakinek pszichés problémái vannak, de itt Pat sokszor nagyon durván beszűkült tudatállapotban volt, a nyilvánvalóról sem volt hajlandó tudomást venni, és szerintem kb. egy ötéves gyerek szellemi színvonalán nyilvánult meg. Ahogy a napos oldalt hajszolta (vagyis, hogy előbb-utóbb boldognak kell lennie Nikkivel), ahogy méregbe jött, ha az olvasott könyvnek nem happy end volt a vége (és a négy közül egyiknek sem volt az), ahogy dührohamok törtek rá, ha valaki szembesíteni próbálta a valósággal, engem egészen komolyan egy hisztis ötévesre emlékeztetett. Elhiszem, hogy ezzé tesz egy történelemtanárt az, ha elmebeteg (vagy esetleg csak az elmegyógyintézetben alkalmazott kezelés hatása lett ez?), de engem egy idő után irritált a stílusa.

Bevallom, én Tiffanyt se tudtam megérteni, vajon miért akaszkodik rá egy másik „dilinyósra”, Patre, mit akar tőle? Igaz, mindkettejük múltja csak a könyv végén derül ki pontosan (addig hadd agyaljon rajta a kedves olvasó, ugyebár), de számomra attól sem váltak szimpatikusabbá, hogy megtudtam, mitől „borult el az agyuk”.

Nekem az is érthetetlen volt, hogy a férfi szereplők egymással értelmesen kb. csak a fociról tudtak beszélgetni, s ez volt a barátságok, de a Pat és apja közti viszony fő meghatározója is. Hát ööö… az amerikai fociról éppen fogalmam sincs, de én más sportra sem vagyok így rákattanva, szóval ezt se tudtam hova tenni.

Szóval úgy általában véve ez a könyv idegen volt nekem, nem tudtam azonosulni a szereplőkkel, nem értettem a viselkedésüket, és hogy egészen őszinte legyek, én a regény befejezését se tudtam hova tenni. Valamennyire azért érdekes volt egy pszichés beteg gondolataiba, gondolkodásmódjába belelátni, de annyira azért nem voltam odáig ettől a könyvtől.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)

A könyv végén kiderül, hogy Pat azét került elmegyógyintézetbe, mert mikor Nikkit rajtakapta a szeretőjével, majdnem megölte a férfit. Nikki ezután természetesen elvált tőle, és a szeretőjével alakított új családot, született két gyerekük is. És ezeket az információkat Pat kitörölte az agyából, de miért? Hogy rajonghasson egy olyan nőért, aki megcsalta és elhagyta? Érthetetlen volt ez nekem. Egyébkén már nem emlékeztem a filmből arra, hogy mi a helyzet Nikkivel, szóval egy ideig azt hittem, hogy Pat esetleg megölte őt.

Nem vagyok pszichiáter, de azt se értettem, hogy Pat miért dilizett be ettől az esettől évekre. Oké, nyilván nem volt boldog tőle, hogy megcsalta a felesége, még azt is el tudtam fogadni, hogy úgy elborult az agya, hogy majdnem megölte a szeretőt, de ez legfeljebb egy átmeneti beszámíthatatlanságot okozhatott szerintem. Annyi kiderült azért a könyvből, hogy a Nikkivel való kapcsolata korábban sem volt tökéletes, közel nem volt annyira oda a feleségéért (mint mondjuk a bedilizése után), akkor Pat miért nem tudott továbblépni? Miért menekült tagadásba és abba, hogy imádja Nikkit, amikor ezt korábban nem érezte iránta?

Tiffany története kicsit szimpatikusabb volt: a rendőr férjét úgy csapta el egy részeg sofőr, hogy mikor utoljára beszélt vele, azt mondta neki, hogy kicsit kevesebbet kéne szeretkezniük, és ezen a férje megsértődött. Ezért aztán Tiffanyt bűntudat gyötörte és bárkivel lefeküdt csak, hogy közben a férjére gondolhasson. Tiffanyval jobban együtt tudtam érezni, mint Pattel, de nekem ez is nagyon fura volt, hogy valaki a gyásztól szexmániás lesz. Értettem volna, ha depressziós vagy meg akarja ölni magát, de hogy nimfománná váljon tőle… És azt se értettem, hogy mitől szeret bele Patba? Csak mert ő nem akarja megdugni, mint a többi férfi?

És akkor a regény legvége az, hogy Pat közli Tiffanyval, neki is szüksége van rá. Legalább nem hazudja azt, hogy szereti. Merthogy nem, előtte levág egy olyan dumát, amiből kb. az derül ki, hogy ha Niki nem lehet a párja, akkor jó lesz Tiffany is, hiszen Tiffany legalább törődik vele, Niki meg nem… Nem tudom, ezt happy endnek szánta-e az író, én nem éreztem annak. Szerintem Tiffany jobbat érdemelne Patnél.

Tetszési index:

67%

Lucy Maud Montgomery - Anne otthonra talál (Anne 1.)

Tartalom:

Marilla és Matthew, az Idős testvérpár elhatározzák, hogy örökbe fogadnak egy árvát, hogy segítsen nekik a ház körüli teendők ellátásában. A vonattal azonban a kért jókötésű fiú helyett legnagyobb megrökönyödésükre egy vézna, répavörös hajú kislány érkezik, akinek ráadásul be nem áll a szája. Első gondolatuk, hogy másnap visszaküldik a gyermeket az árvaházba, ám Anne úgy határoz, hogy maradni akar, hiszen a szigeten „oly tág tere nyílik a képzeletnek".

Kezdeti vonakodásuk dacára Marilla és bátyja hamarosan már el sem tudják képzelni az életüket a bátor, életteli, fantáziadús és zavarba ejtően őszinte kislány nélkül. Anne érkezése olyan gyökeres változásokat hoz életükben, amilyenekről még csak nem Is álmodtak.

A vörös hajú árva könnyes-vidám története világszerte rabul ejtette az olvasókat. Lucy Maud Montgomery életműsorozatának feledhetetlen darabja.

(Forrás: libri.hu)

Vélemény:

Gyerekkoromban láttam a könyvből készült filmsorozatot és nagyon szerettem (aztán nagyobb koromban is újranéztem egy "párszor"). Anne életvidám, cserfes, szeretetreméltó kislány volt benne. És az volt ebben a regényben is, csak nekem néha ő sok volt. A locsogása, meg hogy mennyit foglalkozott a külsejével meg a természet szépségeivel, olykor már unalmas volt számomra. A filmsorozatban is sokat fecseg és foglalkozik ezekkel a dolgokkal, de talán mégsem annyit, mint itt.

A könyvben rengetegszer ejt el Anne olyan mondatokat, hogy "Gil, akarom mondani a többiek", amivel nyilván azt akarta érzékeltetni az írónő, hogy nem volt közömbös neki Gil, csak úgy csinált, de nekem akkor is fura volt, hogy Anne ennyiszer elszólja magát "véletlenül".

Anne és Gil kibékülése nekem filmen hitelesebb volt, mint a regényben. A filmsorozatban jóval több jelenetük van, amiben "közelítenek" egymáshoz. A könyvben Anne egyszer csak megbocsát Gilnek, amit viszont nem közöl a fiúval nem is tudom, meddig, de legalább még két évig. Anne nekem elég ostobának tűnt a regényben amiatt, hogy egy gyerekkori csúfolódásért évekig haragszik valakire, utána meg évekig nem mondja meg neki, hogy megbocsátott neki... Tudom, hogy a filmsorozatban is hasonlóan viselkedett, de ott hamarabb kezdett megenyhülni Gil irányában - már ha jól emlékszem. Szóval a filmsorozatban Anne nekem sokkal szimpatikusabb volt.

Marilla ugyanolyan volt itt, mint a filmsorozatban, ő volt a kicsit szőrös szívű, de szerető "szülő" Anne számára, Matthew pedig a mindent elnéző "apa". Viszont nekem Matthew a könyvben sokkal félénkebbnek, már-már butának tűnt, a filmsorozatban nekem ő volt a szótlan, bölcs öreg, aki mindig ott van támasznak Anne számára. Bár a regényben is támogatta Anne-t mindenben, csak nekem nem úgy tűnt, hogy bölcsességből teszi, inkább csak engedékenységből. Szóval a filmsorozatban Matthew okosabb volt szerintem, nekem jobban tetszett az a karakter.

A filmsorozatra jellemző életvidám hangulat ugyanakkor a könyvnek is sajátja, úgyhogy tudom ajánlani a regényt is. De nekem azért a filmsorozat jobban tetszett.

Tetszési index:

80%

Charles Dickens – Karácsonyi ének

Tartalom:
A szőrösszívű Scrooge úr, a "zaklató, szipolyozó, zsugori, kapzsi vén bűnös", akinek a karácsony is csak olyan nap, mint a többi, dühvel és megvetéssel nézi az emberek ünnepi készülődését. Kidobja a karácsonyi énekeket kántáló koldus kisfiút és a szegényeknek gyűjtő úriembert egyaránt, kiszipolyozott írnokát is felmondással fenyegeti. Este, hazatérve magányos házába jelenést lát: meglátogatja Marley, rég halott üzlettársa, s bejelenti három további szellem érkezését. Az első a régi karácsonyok szelleme, aki végigvezeti Scrooge urat saját hajdani életén, s elfelejtett, fájó emlékeket elevenít föl benne. A második az új karácsony szelleme, aki felnyitja Scrooge szemét a körülötte élők sorsára, nyomorúságára és vidámságára, szenvedéseikre és emberségükre. Végül a harmadik, a jövő szelleme megmutatja neki saját, ijesztő, magányos halálát. Scrooge urat a jelenések új emberré teszik: más szemmel kezdi látni a világot, karácsonyi pulykát küld írnoka családjának, ellátogat megvetett unokaöccséhez – s "jó barát, jó gazda, jó szomszéd" válik belőle. Dickensnek ez az 1843-ban írt kis tanmeséje már az érett mester keze nyomát viseli magán: remekmű, melynek nem hervad a népszerűsége sem. (Forrás: libri.hu)

Vélemény:

Azt hiszem, a tartalom-ismertetőből is látszik, hogy kicsit érzelgős, hatásvadász és szélsőséges ez a könyv. A karácsonyt és az összes embert, a családokat karácsonykor csodálatosnak, boldognak, bensőségesnek mutatja – az egyetlen kivétel ez alól Scrooge úr, aki a könyv elején alig valamivel jobb a sátánnál, de szerencsére a végére példásan „megjavul”. Nyilván ezek durva sarkítások (mármint az, hogy karácsony = boldogság és szeretet,  Scrooge úr = sátán), de jól működnek.

Jó ötlet a kísértetes kísérgetés is, a múlt, jelen, jövő megmutatása. A múltba való bepillantás lehetett volna részletesebb is, nekem ennyiből nem derült ki, hogy miért lett Scrooge úr annyira megkeseredett, embergyűlölő idős korára. Számomra nagyon gyors volt a váltás, ahogy rögtön magába szállt Scrooge úr, a kísértetekkel már nem beszélt cinikusan, szánta-bánta minden bűnét. Kicsit nagyobb ellenállás a részéről hihetőbbé tette volna a történetet.

Összességében ez egy szép mese arról, hogy sosem késő megváltozni és arról, hogy a karácsony jó dolog, mert ilyenkor az emberek könnyebben kimutatják az érzéseiket és jobban összetartanak.

Tetszési index:

70%

Jules Verne – Utazás a Holdba

Előzmények:

Csatlakoztam molyon a „Reading Challenge 2017” kihíváshoz (https://moly.hu/kihivasok/reading-challenge-2017), s ott van egy olyan kategória, hogy holddal kapcsolatos, nem ismeretterjesztő könyv, és nekem nem jutott más az eszembe, mint Jules Vernének eme műve. Nem olvastam korábban, a címét is csak onnan tudtam, hogy a Vissza a jövőbe c. filmtrilógia egyik részében utaltak rá. Mivel ingyen letölthető a mek.oszk.hu weboldalról, ezért most el is olvastam.

Tartalom:
Baltimore amerikai város tüzérklubjának eszes elnöke egy szép napon szenzációs vállalkozás tervét körvonalazza a háborúhiány miatt magukat halálra unatkozó klubtagok előtt: ágyúlövedéket kellene fellőni a Föld kozmikus társnője felszínére. A vállalkozásból egy véletlen esemény folytán, emberekkel végrehajtott nagyszabású holdutazás válik, mely igen sok izgalmas kalandja mellett módot adott Vernének, hogy kora már jelentősnek mondható csillagászati ismereteinek jó részét könnyen érthető formában átadhassa az olvasóknak. Fantázia és a tudományos valóság mesteri keveréke a könyv, mely még a századunk ötvenes éveiben ágyúval folytatott magaslégköri kutatások számára is tudott hasznos ötleteket adni. (Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

A regény 1865-ben jelent meg eredetileg. Ezt azért szögeztem le, mert a könyvben olvasható tudományos fejtegetések az űrutazással kapcsolatban csak akkor értékelhetőek pozitívan, ha az ember figyelembe veszi, hogy a mű mikor íródott. A maga korában ez a regény bizonyára lebilincselő, sőt látnoki volt, de mai szemmel azt olvasni, hogy pl. fejben számolják ki a paramétereket ahhoz, hogy miként kellene egy hatalmas ágyút megépíteni, majd az abból kilőtt lövedékkel eltalálni a Holdat, kicsit mókás volt. (SPOILER: Nem is csoda, hogy nem találják el a Holdat… Az viszont annál inkább, hogy nem robban fel az egész ágyú a kilövéskor.)

Ugyanakkor a szereplők küldetéstudata, a regény lelkes hangvétele olykor magával tudott ragadni. Ha inkább erre koncentrált volna a könyv, nem pedig a tudományos (mai szemmel: áltudományos) ismeretek átadására, akkor valószínűleg szórakoztató tudott volna lenni. Így többnyire kicsit untam, de a végére azért kíváncsi voltam. A folytatását, az „Utazás a Hold körül”-t is lehet, hogy el fogom olvasni valamikor, de most ez azért nem kötött le annyira, hogy rögtön nekiálljak.

Tetszési index:

55%

Jókai Mór – Fekete gyémántok

Előzmények:

Az az igazság, hogy nem tudom megmondani, pontosan mikor, hány másik Jókai könyv előtt vagy után olvastam a Fekete gyémántokat, de az biztos, hogy ezt is – mint oly sok más könyvet – gimis éveimben olvastam. Nem olvastam Jókai valamennyi művét, de azért ahhoz elég sokat (lássuk csak: Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán, Szegény gazdagok, Az új földesúr, Fekete gyémántok, Az arany ember, A nagyenyedi két fűzfa, Kelet királynéja – legutóbbi kettő novelláskötet), hogy elmondhassam, Jókainál szebben, választékosabban fogalmazó magyar íróval én még nem találkoztam. A nők jellemzően kicsit furcsa, idealizált lényekként jelennek meg a műveiben, inkább álomképnek, mint valós embereknek tűnnek, de számomra volt ennek valami bája. Nem mondom, hogy néha nem tűnnek fel gonosz, urambocsá’ ribanc jellegű nőcskék is a műveiben, de sokkal gyakrabban ír jóságos, szende, szép lányokról, akiket gyakran a balsors sújt, de akik balsorsukat méltósággal el tudják viselni. Fölösleges ezt magyarázni: szeretem Jókait – mert szeretem.

Tartalom:

Berend Iván egy Bonda-völgyi kőszéntárna tulajdonosa, maga intézi a tárna ügyeit, a munkásait megbecsüli. Egyedül él, komoly tudós ember. Egy nap azonban meghallja az egyik munkásleány, Evila szép énekét, s aztán nem tudja feledni a lány dalát és fekete szemeit. Egy darabig tagadni próbálja érzéseit, míg végül feleségül kéri a lányt, aki azonban kikosarazza, mert neki már van vőlegénye.

Egy nap gazdag uraság érkezik Ivánhoz, ki neki régi ismerőse: Kaulman Félix, s részvételt ajánl Ivánnak egy tervezett nagy üzletében, melynek keretében az egész Bonda-völgyi kőszénmedencét meg akarja venni, arra vállalatot építeni, s abból mesésesen meggazdagodni.

Hogy miként alakul e vállalkozás, s azzal összefonódva Iván, Evila, s mások sorsa, azt követi végig a könyv.

SPOILERES TARTALOM: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)

Őszinte leszek, a spoileres tartalom megírását először ellazáztam, s enélkül publikáltam e bejegyzést. Olyan sok mellékszereplő van a könyvben, s a cselekmény szempontjából mégis mind fontosak, nem tudtam kit hagyhatnék el, mindegyikükről írni viszont túlzás lenne. De akkor most megpróbálom mégis valahogy „tömöríteni” őket. 

Iván visszautasítja Félix ajánlatát, mert kétségei vannak az üzleti tervei megvalósíthatóságát illetően. Főként mert a bondavári uradalom nem eladó, az Bondaváry Tibald herceg tulajdona, kinek lánytestvére, Theudelinda grófnő él a várban jelenleg, mert atyjuk vitalitiumképp hagyományozta neki (nem sikerült neten se megtalálnom a latin szó jelentését, de valószínűleg holtig tartó haszonélvezeti jogot jelent). Vagyis mindkettejük hozzájárulása kelleni fog, hogy a birtokukon gyár épüljön. Azonkívül kétségeit fejezte ki a messziről idetelepítendő munkások drágasága és a leendő igazgatótanács szakértelme miatt is. Félix ráhagyja.

Iván elhatározta közben, hogy Evila vőlegényét, Szaffrán Petit előlépteti, hogy össze tudjanak házasodni a lánnyal, hátha így sikerül kivernie a fejéből. Szaffrán Peti azonban egyszer részegen megveri Evilát és az arra járó Félix védi meg, s megtetszik neki a lány. Azt ígérve neki, hogy nyomorék testvérét, Jánoskát meggyógyíttatja Bécsben, elcsalja magával.

Theudelinda grófnő a világtól elzártan élő vénlány, s ezt az elvonultságot elvárja teljes háza népétől is. Éjszakánként a családi kriptából kacagás, éneklés, pohárcsörgés zaja hallatszik fel szobáiba. Elmondása szerint ilyenkor lemegy a kriptába, s ott ősei szellemeit találja mulatozva. Ezt elmondja gyóntatópapjának, Mahók plébános úrnak, ki megígéri, hogy egy éjszaka eljön és utánajár a dolognak, azonban végül a zajoktól és árnyékoktól megijedve megfutamodik. Sámuel apátot – ki Theudelinda grófnő titkos ideálja (mióta látott róla egy fényképet) – hívja segítségül, aki kideríti, hogy a grófnő cselédjei mulatoznak férfiakkal a kriptában éjszakánként. Azt viszont a grófnő már csak álmodhatta, hogy a kriptába menve ősei szellemével találkozott. Az apát szétkergeti a cselédeket, majd arra biztatja a grófnőt, hogy költözzön Pestre és házát nyissa meg a nemzet „krém”-je (tudósok, költők, nemesemberek és egyházi személyek) előtt, hogy ott azok összeismerkedhessenek, és összefogva a haza érdekét előmozdíthassák. A grófnőt megragadja ez az eszme, gyors költözködésében Berend Iván siet segítségére.

Az apátról kiderül, hogy Félix jó barátja, s közbenjárására a grófnő bondavári birtokát Félix rendelkezésére bocsátja (már csak az öreg herceg hozzájárulását kell beszerezniük). Az apát cserébe azt várja, hogy az egyházi vagyon szekularizációját (állam részére kisajátítás) megakadályozzák, s egy nagy egyházi kölcsönt jegyeztetnek a börzén, ami által az apát püspökké (hosszabb távon pedig pápává) remél előlépni.

Megtudjuk, hogy Félix színésznőnek, s énekesnőnek akarja kitaníttatni Evilát, s feleségül is kívánja venni, hogy a lány feltétlen engedelmeskedjék neki. Az apáttól kér tanácsot, hogy miképpen tudna tőle – ha már nincs szüksége rá – megszabadulni válás nélkül. Az apát azt tanácsolja, hogy Bécsben egyházi szertartás keretében vegye el a lányt, s ha szabadulni akar tőle, költözzön át Párizsba, mert ott a törvények csak a polgári házasságot ismerik el.

Berend Iván egy nap levelet kap, hogy a Magyar Tudományos Akadémia tagjai közé választotta, s ezért menjen székfoglaló beszédét Pesten megtartani. S mikor Pestre megy, meghívót kap Theudelinda grófnőtől az estélyére. Udvariasan el akarja utasítani, azonban kap egy levelet, melytől meggondolja magát. Elmegy az estélyre és ott megismerkedik a szépséges Angela grófnővel, ki nagyatyjával, Tibald herceggel haragban van, mert az Sondershain Waldemár herceghez kívánta nőül adni, ami neki nem tetszett, s ezen összevesztek. Iván csodás előadást tart az estélyen, s bemutatja a villanydelej-világítást, melynek fénye varázsos fényben mutatta a jelenlévőket, s különösen Theudelinda és Angela grófnők tűntek fel tündérnek.

Ivánt megkedveli a társaság, mert elmésen társalog, jól tud kártyázni, s még jobban inni. Tánc közben megemlíti Angelának, hogy neki csak egy szavába kerülne, hogy Tibald herceg Pestre költözzön, s vezéralakja legyen a pesti társadalomnak, csupán ki kellene békülnie nagyatyjával. Angela emiatt megharagszik Ivánra, minek hangot is ad, s az urak ezért elhatározzák, hogy elüldözik társaságukból Ivánt.  Háta mögött gúnyolják, éneklésre buzdítják, azonban kiderül, hogy szép hangja van, rókavadászatra hívják, s tüzes mént adnak alá, hogy az magáról lelökje, azonban Iván megüli a lovat.

E vadászaton Angelát ledobja a lova, s attól, hogy összezúzza magát, Iván menti meg. Angela ezután azt akarja, hogy finoman távolítsák el Ivánt a társaságból. Azt tervelik ki, hogy két úr a társaságból látszatra összevitatkozik, párbajra hívják egymást, s Ivánt segédnek kérik föl, mely elől a nyápic tudós bizonyosan megfutamodik szerintük. Salista őrgróf ezért megemlíti a társaságban, hogy ő bizony tudja, hogy kinek a szemei miatt van Angela grófnő Pesten, mire Iván odavágja, hogy ez hazugság. Párbaj lesz a dologból, azonban a segédek úgy intézik, hogy rossz pisztolyokkal, nagy távolságról lőjenek egymásra, hogy bizonyosan ne találjanak. Iván azonban előbb szándékosan Salista kalapját, majd szivarját lövi el, Salista viszont nem találja el Ivánt, méregbe jön, s azt követeli, hogy karddal intézzék el az ügyet. Iván azonban ebben is jobbnak bizonyul, Salista csúnya fejsebet szerez a végén.

Iván megtudja, hogy a társaság már nem látja szívesen, ezért haza akar utazni, mire Angela grófnő vele akar tartani. Iván azt tanácsolja neki, hogy mihamarabb induljon haza nagyatyjához, kinek épp születésnapja van.

Kiderül, hogy Ivánnak fogadott fia, Belényi Árpád írta azt a levelet, mely Ivánt Pesten tartotta. E levélből Iván megtudja, hogy a zongorista Árpád kíséri Evila (kinek neve már Evelina) énekét a próbákon. E próbákra olykor műértő grófok, hercegek is meg vannak hívva, s ezek közt van Waldemár herceg (ki őrülten szerelmes Evelinába), s Tibald herceg is. Evelina elvarázsolta Tibald herceget, kitől Evelinának – férje utasítására – a kőszénvállalatra adott jóváhagyást kell kinyernie (enélkül a vállalat részvényei nem fognak elkelni a börzén). Árpád szerint az öreg herceg palotájába – melyet az eredetileg unokájának, Angelának rendeztetett be – Evelina fog hamarosan beköltözni, ha a grófnő ki nem békül nagyapjával.  Iván, hogy mentse Evelinát a gyalázattól, maradt Pesten Angelát meggyőzni a kibékülésről – de mondhatjuk azt is, hogy üzleti számításból tette, hiszen az óriás kőszénvállalat könnyedén tönkretenné az ő kis tárnáját.

Angela Iván szavára kezdetben megenyhülni látszik nagyapja irányában, azonban mikor Iván elutasítja őt, dühében levelet ír a hercegnek, hogy nem megy haza, adieu! Aki ezt épp születésnapján kapja kézhez. E napon meglátogatja Evelinát, kitől kedves ajándékot kap születésnapja alkalmából, minek hatására az unokájává fogadja, s gondoskodni kíván róla.

Félix megkapja a hercegtől, amit akar, s ennek, valamint annak köszönhetően, hogy Félix cselének hatására egy kapzsi ember rengeteg pénzt fektet a vállalatba, a kőszénvállalat részvényeit mesés árfolyamon kezdik venni. Iván tárnája nehéz helyzetbe kerül, sok munkása a jobb bér miatt átmegy a vállalathoz, s vevői is átpártolnak az alacsonyabb árak miatt. Iván maradó munkásainak részesedést ígér nyereségéből, azonban mivel nem tud eladni semmit, e nyereség úgymond nem ígérkezik nagynak.

A vállalat megalakulását megünneplendő a vezetőség, köztük Félix s neje, Evelina is ellátogat a gyárhoz. Itt találkoznak Szaffrán Petivel, ki azért, mert ezek ketten megcsúfolták őt annak idején, bosszút esküszik. 

Közben egy kis megvesztegetéssel elintézik azt is, hogy bondavári vasút épüljön állami kamatbiztosítás mellett, ami még feljebb veri a vállalat részvényeinek árfolyamát. Pedig Waldemár herceg nagyon szeretné tönkretenni e vállalatot, de eddigelé nem kínálkozott erre megfelelő alkalom.

Angela dacból feleségül megy Salistához, aki gondnokság alá akarja helyeztetni Tibald herceget, mivel az ész nélkül szórja a pénzét, többek közt Evelinára is, kiről a világ úgy tudja, szeretője. Evelina ezért elhagyja a herceget, s hogy megkönnyítse a válást, a herceg előtt eljátssza, hogy sosem szerette. Férjével Párizsba költözik, hol az operaháznál lesz primadonna, s fényes háztartása lesz, melyet továbbra is Tibald herceg finanszíroz, ki rájött arra, hogy Evelina csak tettette, hogy nem szereti.

Szaffrán Péter betölti bosszúját, átszegődik a vállalat tárnájához munkásnak, s felrobbantja azt. Iván mindent megtesz a tárnában ragadtak kimentéséért, saját életét is kockára teszi, végül több nap után sikerrel jár, s még sok embert élve találnak szerencsére. Azonban a tárna kigyulladt, s az ilyen tűz évtizedekig ég.

Az egyházi kölcsönt azonban napokon belül bejegyzik a tőzsdén, aminek sikere esetén olyan apróságnak, mint a tárna égése, már nem lenne jelentősége. Hogy időt nyerjen, Félix elmegy Waldemár herceghez megalkudni, s Evelinát kínálja cserébe azért, hogy Waldemár a tőzsdén nem teregeti ki Félix „szennyesét”, sőt támogatja őt az egyházi kölcsön jegyzésével. Evelina azonban nem hajlandó eladni magát, megtudjuk, hogy ő még „leány”. Az apát elárulja neki, hogy jogilag is az, mert Félixszel kötött házassága Franciaországban nem érvényes, s otthagyja Félixet.

Tibald herceget gondokság alá veszik, Evelinát az operaházból elbocsátják, Félix – sebtében felmarkolt (sikkasztott) pénzzel menekülvén a rendőrség elől – nyakát szegi, s ezzel Evelina minden anyagi háttere megszűnik. Waldemár felkeresi őt, hogy magát rabszolgájának ajánlja fel, Evelina azonban elutasítja. Ruháit nem sokára folyóból fogják ki, s ezért holtnak hiszik. (Testvére, Jánoska már korábban elhunyt.)

Iván azon dolgozik, hogy a tárnában gyulladt tűz eloltásának módját kitalálja, s végül sikerrel jár, így a bondavári részvények értéke megint a magasba szökik, s Iván maga is bevásárol belőlük.

Egy nap Theudelinda grófnő érkezik Ivánhoz, s koporsóban hozza magával Angela holttestét, ki összeégett, s több napi szenvedés után meghalt. Halála előtt elvált Salistától, s azt kérte, hogy a bondavári kastély sírboltjában temessék el. Iván teljesíti kérését.

A kőszéntárna jól megy, s elhatározzák, hogy a tárnaégés eloltásának évfordulóján a legjobb erkölcsű, legszorgalmasabb tárnamunkás hajadont jutalommal díjazzák. E hajadon lesz pedig Evila, kit Iván – amint meglátja – tüstént feleségül kér. Evila azt ígéri, örökké szeretni fogja, majd elalél.

Vélemény:

Nem emlékeztem rá, hogy Jókai ennyire sok idegen nyelvű kifejezést használna, latin, francia van bőven, de német és angol kifejezések, mondatok is akadnak e könyvben. A történet érthetőségén nem ront (az én kiadásomban nincs fordítás hozzájuk), de mai szemmel kicsit furcsa ilyen könyvet olvasni. Persze régies kissé a regény nyelvezete is, de nem zavaróan.

E könyvben is nagyon idealizáltak a fontosabb karakterek, s nem csak a nők, de például Berend Iván is, ő maga a tökéletes férfi! Hihetetlenné válik ettől az egész történet, de mesének nagyon szép. Most is megkapóak voltak nekem ezek a magasztos alakok, különösen, hogy van köztük gyarló is, ki utóbb magasztosul csak fel. S egyébként akad olyan is, ki gyarló marad. (Iván és Evila karaktere túlságosan tökéletes, azonban a „mellékszereplők” jóval hihetőbbek, emberibbek, hibáik vannak.)

Sajnos arra már nem emlékszem, hogy mikor először olvastam a könyvet, mennyire tartottam váratlannak a benne lévő fordulatokat, de azért szerintem nem teljesen kiszámítható a vége. A mostani újraolvasásakor inkább már csak a szép, választékos nyelvezetét csodáltam a könyvnek.

Meglepően sok tudományos (áltudományos?) csacsogás van benne, talán csak azért, mert Iván tudós ember. Bár rémlik, hogy Jókai más műveiben is hosszan ecsetelget nem szorosan a történethez tartozó dolgokat. Azért ennél a könyvnél ez még nem megy az olvasásélmény rovására szerintem.

Szeretem a regény címét, mert többes jelentéssel bír: fekete gyémánt alatt értendő a kőszén, mely körül a sok cselekményszálat összefogó üzleti vállalkozás forog, de Evila szemei is fekete gyémántként ragyognak, s ezekben is van hatalom, akárcsak a kőszénben. Kevés az ilyen többrétegű jelentéssel bíró könyvcím, ezért értékelem, ha ilyennel találkozom. (Például a mostanában kiadott könyvek közül a „Hajnali láz” cím tetszik még nekem nagyon.)

Tetszési index:

87%

Móricz Zsigmond – A boldog ember

Előzmények: E könyv, bevallom, úgy került hozzám, hogy nézelődtem egy könyvesboltban, a kezembe akadt, igen olcsó volt, hát gondoltam, megveszem, úgyis a gimnáziumban olvastam utoljára Móriczot. A címe is tetszetős volt, reméltem, most igazán egy boldog emberről fogok olvasni.

Tartalom: A könyv úgy kezdődik, hogy „Zsiga bátyámhoz” beállít egy földije, Joó György, hogy elmesélje az életét, hogy az abból egy szép regényt írjon. Annak oka pedig, hogy miért akarja elmesélni az életét, az, hogy ő gyerekkorában és legénykorában (még az első világháború előtti időkben) igen „bóldog” volt, azóta viszont elromlott a világ, most mindenki boldogtalan. A könyv azt mutatja be, hogyan élt földművesként egy kis faluban ez a Joó György, s miként nőtt férfivá. Megtudjuk, hogy milyen munkákból tartotta el magát és édesanyját, hogy ha kellett, Pestre is elment dolgozni. Megismerjük tünékeny kapcsolatait a „jányokkal”, akikről többnyire kiderül, hogy nem túl állhatatosak, máskor viszont a főhősünk nem tart ki választottja mellett, sértettségből, hiúságból hagyja faképnél, s igen gyorsan vigasztalódik más lánynál. Megtudjuk azt is, hogy a gazdag ember sajnálja a leginkább kiadni a pénzt, nem tartja az adott szavát se, próbálja a szegénytől elvenni azt a keveset is, amije van.

SPOILERES TARTALOM: (A megtekintéséhez jelöljétek ki egérrel a bekezdést.) A regényben nagy fordulatok nincsenek, az egyetlen „meglepetés” a végén talán az, mikor kiderül, hogy ki lett a felesége, így ezt most elárulom: a Kőmíves Erzsi. (Hopp, most látom, hogy ez már a könv legelején is kiderül, szerencsére én ezt gyorsan elfelejtettem, így volt miért izgulnom legalább.) A többi futó románcát felsorolnom sem érdemes, annyira egyformák voltak mind, most fejeztem csak be a könyvet, de már nem tudom megmondani, melyiket hogy hívták.

Vélemény: A könyv régies, vidéki, ízes nyelvezetét szerettem. A főhősünk bár nem sok iskolát végzett, de sokszor igen éles elméről árulkodó megfigyeléseket ejt el (egyes szám első személyben íródott a regény), többnyire szimpatikus tudott maradni a számomra, bár a világ, amiben élt, és a gondolkodásmódja is eléggé idegen számomra. A könyv elolvasása után konklúzióként megállapítható, hogy minden relatív: a főhős elítéli azokat a lányokat, akik azért nem akarnak hozzámenni, mert ő szegény legény, ugyanakkor ő maga sem akar „koldus” lányt elvenni.  Kétszínűnek tartja azokat az urakat, akik nem akarják kifizetni az előre kialkudott bérét, elperelik a földjét az adósságai fejében, ugyanakkor a könyv végén kiderül, hogy idősebb korában már ő maga is a könnyebb végén fogja meg a munkát, mondván, ha jobban és gyorsabban dolgozik, akkor sem kap több napszámot, illetve megtudjuk, hogy gyümölcsöt, szalmát maga is lopott a más földjéről. Összességében a könyv írásmódja, a korrajz, amit ad, tetszett, de közösséget magam és a regényben leírt emberek közt nem nagyon tudtam felfedezni, ezért nem érintett meg különösebben a könyv.

Tetszési index:

60%