Lois Lowry – A fiú (Az emlékek őre 4.)

Régi elmaradásom ennek a kritikának a megírása, mert már a „Hírvivő” értékelésében (melyet június 26-án publikáltam) jeleztem, hogy ezt a 4. kötetet is elolvastam már közben. Most is igazándiból csak azért szenvedtem ki magamból ez a kritikát, hogy legyen akkor meg a sorozat befejező részének értékelése is itt. Lehet, hogy a jövőben inkább nem írok kritikát azokról a művekről, amikről kb. semmi pozitívat nem tudok mondani. Nekem szenvedés megírni az értékelést, lehet, hogy nektek is az elolvasni, akkor meg minek?

Előzmények:

A blogon olvasható a tetralógia első három részéről is ajánló („Az emlékek őre”, „Valahol, messze”, „Hírvivő”), amikről csak annyit mondanék összefoglalóan, hogy az első kötet tetszett a legjobban, az utána következők egyre kevésbé.

Tartalom:

Claire hordozó, életet ad első gyermekének, akit az ő világában csak terméknek hívnak. A szülés során azonban komplikáció lép fel, végül császármetszéssel jön világra a fia. Claire nem szülhet többet, a döntéshozók új beosztást jelölnek ki neki, a Halgazdaságban kell dolgoznia. A társadalmuk rendje szerint nem lehetne további kapcsolata a „termékével”, azonban Claire folyton rá gondol, vágyódik utána. Ezért a Dajkálóközpontban besegít a dajkálóknak az újgyermekek gondozásában, s így időnként láthatja a fiát.

Miként alakul Claire sorsa, egymásra találhat-e anya és fia, ezekre a kérdésekre ad választ a könyv.

SPOILERES TARTALOM: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)

A Tizenkettő Ceremóniáján az egyik tizenkettest kiválasztották, bár azt Claire és munkatársai nem teljesen értik, mire. A kiválasztott fiú neve Jonas. Mivel minden újgyermeket családba helyeztek a ceremónián, Claire munkájára a továbbiakban nem tartanak igényt a Dajkálóközpontban. De Claire megtudja, hogy az ő fia nem kapott családot, egy évig még a Dajkálóközpontban tartják, mert még nem alszik rendesen. Egy kedves dajkáló gondoskodik róla, akivel Claire időnként összefut az utcán, s néha a fiát is vele látja. A dajkáló egy alkalommal elárulja Claire-nek, hogy neki is van fia, Jonasnek hívják.

Claire visszaemlékszik arra, mikor szülőanyának osztották be. Úgy véli, csalódást okozott a gondviselőinek, mert ez egy eléggé lenézett foglalkozás a világukban. Mielőtt megtermékenyítették, minden szülőanyának abba kellett hagynia egy tabletta szedését, amit minden felnőttnek kötelező volt szednie a társadalmukban. A szülőanyáknak – miután abbahagyták a pirulák szedését – érzéseik lettek.

Claire a Halgazdaságban rádöbben, hogy rajta kívül mindenki szedi ezt a tablettát. Rájön, hogy munkatársainak azért felszínesek a beszélgetéseik, mert nincsenek érzéseik. Claire-nek viszont a Szülőközpontban elfelejtettek szólni, hogy neki is szednie kéne, így most egyedül neki vannak érzései.

Egy nap Claire megtudja a kedves dajkálótól, hogy a fiát a következő ceremónián sem helyezik családba, s nem kap több türelmi időt sem, elbocsátják. Másnap reggel mindenki keres valakit, s Claire megtudja, hogy a dajkáló fia, Jonas megszökött, s vitte magával Claire fiát is a Másholba. Claire zavarodottan egy ott horgonyzó hajóra száll, a hajó útra kel, azonban viharba kerülnek.

Claire egy faluban ébred, mely egy szikla lábánál fekszik, elzártan a külvilágtól. A faluból kijutni csak úgy lehet, ha megmásszák a sziklát, ami nagyon veszélyes, csak néhányan próbálták meg. Tüzes Einarnak sikerült kimásznia, azonban visszatért a faluba. Az utolsó sziklacsúcsról lezuhant és súlyosan megsérült a lába, azóta Sánta Einarnak hívják.

A falubeliek Claire-t a tengerből mentik ki. Az öreg Alys veszi pártfogásába Claire-t. Alys ért a gyógyfüvekhez, segít a falu asszonyainak, mikor szülnek, s ő gyógyítja a falubelieket. Claire nem emlékszik másra, csak a nevére. Fél az állatoktól, még az egész kicsiktől is, mintha soha nem látott volna állatokat. Nem ismeri a színeket, sem az évszakokat. Viszont Claire tud írni, míg a falubeliek nem tudják, mi az a betű, azt sem, mi az az iskola.

Az egyik fiúnak, Magas Andrasnak megtetszik Claire. Az egyik asszony szülésénél Claire is segédkezik, s ekkor eszébe jut egy emlék, hogy neki is van gyereke, akit a hasát felvágva vettek ki belőle. A faluban híre megy, hogy Claire-nek gyereke volt, de férje nem, buja nőnek bélyegzik. Magas Andras többé rá sem néz, egy másik lányt vesz el. Claire nem bánja, nem érdekelte a fiú, nem akar férjhez menni. Sánta Einarral jó barátok lesznek.

Claire úgy dönt, hogy kimászik és megkeresi a gyerekét. Sánta Einar segít neki a felkészülésben a mászásra, sokat edz vele. Einar anyja a fia születésekor halt meg, ezért az apja mindig gyűlölte, úgy tartotta, Einar ölte meg az anyját. Az apja rosszul bánt vele, Einar ezért akart kimászni. Évekig készült rá. Claire-t is évekig edzi, míg végül úgy véli, a lány felkészült.

Claire útnak indul, eleinte jól halad, azonban egy madárfészek útját állja. A fiókákat védelmezi az anyjuk, megmarja Claire-t. A lány – hogy tovább tudjon menni – a mélybe taszítja a fészket. Végül sikeresen elér a csúcsra. Tudja, hogy ott egy férfi fogja várni, mert Einar elmesélte neki, hogy őt is egy férfi várta, mikor felért. Egy kialkudott ár ellenében a segítségét ajánlotta neki, de Einar nem kért belőle. Ezután a férfi egy bárddal félig levágta Einar mindkét lábát. Így Claire tudja, hogy neki igent kell mondania a férfi ajánlatára. A férfi, aki a Cseremester, hajlandó Claire-t elvinni a fiához, cserébe azonban a lány fiatalságát kéri. Claire belemegy.

Claire öreganyóként jut el Faluba, ahol messziről figyeli a fiát. Gabe a Fiúk Szállásán lakik, de gyakran találkozik Jonasszal, akit arról faggat, hogy mi lett az anyjával. Csónakot épít, a folyón neki akar indulni megkeresni az anyját. Jonas aggódik érte, tudja, hogy nem találhatja meg az anyját, mert Gabe is csak termék volt.

Jonasnak Kira a felesége, van két gyermekük. Már nem Jonas Falu vezetője, mert már jól mennek a dolgok, így lemondott a tisztségéről mások javára. Jonas úgy hiszi, Gabe-nek van valamilyen adottsága. Igaza is van, Gabe-nek a beleérzés képessége adatott meg, bele tud bújni mások bőrébe. A fiú azonban titkolja e képességét.

Gabe jóban volt Mattyvel, a fiú halála megviselte. Christopher is meghalt már, Matty mellé temették. Matty halála napján Falu lakói megváltoztak. Megszabadultak a szerencsegépektől, a Cseremestert kitiltották Faluból.

Claire nem fedte fel magát a fia előtt, nem akarta, hogy Gabe szégyellje, hogy vénasszony az anyja, nem akar teher lenni a számára. Az évek azonban gyorsan elteltek, Claire ráébred, hogy már nincs sok ideje hátra. Úgy dönt, Jonasnak mondja el a történetét. Jonas hisz neki, végül rá is ismer, az apja egyszer megmutatta neki Claire-t, ő volt a lány, aki néha játszott Gabe-bel.

Gabe vízre bocsátja a csónakját, az azonban rögtön süllyedni kezd. Gabe szégyenkezve a partra evickél vele. Jonas mesél Gabe-nek a régi cserepiacokról és a Cseremesterről. Elmondja neki, hogy a Cseremester a közelben van és Gabe-nek kell elpusztítania. Gabe elmeséli Kirának, hogy rendelkezik a beleérzés képességével. Beleérzi magát Kira fiának bőrébe, azt érezte, hogy nagyon szereti az anyja, Kira. S ettől Gabe eszébe jut, hogy valaki őt is szerette,mikor kisfiú volt, emlékszik Claire-re.

Jonas meglátogatja a haldokló Claire-t, majd hazamegy, s elmeséli Gabe-nek, hogy ki valójában Claire. Gabe,  ha nehezen is, de hisz neki. Gabe vállalja, hogy kiáll a Cseremesterrel szemben. A Cseremester alkut ajánl neki, előbb egy csónakot kínál neki, aztán azt, hogy az anyjával lehet. Gabe nem hajlandó üzletet kötni. Beleérzi magát a Cseremester helyzetébe. Érzi a gyűlöletét, a gonoszságát, a gyötrődését és a magányát. Rájön, hogy a Cseremester éhezik, az áldozatai sanyarú sorsa az, ami táplálja. Ezért elmeséli neki, hogy Einarnak jó élete van, hogy Claire, aki meg akarta találni a fiát, megtalálta, nem tudta tönkre tenni őket a Cseremester. Ettől a Cseremester elpusztul. Claire újra fiatal lesz, s boldogan várja, hogy láthassa a fiát.

Vélemény:

Szerintem ez a könyv alapvetően megismétlése a sorozat első kötetének, már ami Claire világának bemutatását illeti. Nyilván azért ugyanaz a világ és részben ugyanazok a szereplők, mert róluk volt  szó az első részben is. De akkor is hihetetlenül untam, hogy újra „fel kell fedeznem” egy világot, amit már ismerek.

Amiben különbözik az első kötettől, hogy itt Claire van a középpontban, lényegében piedesztálra emeli a könyv az anyai szeretetet. Az anyai szeretet soha nem múlik el, minden akadályt legyőz, egy anya bármilyen áldozatra kész a gyermekéért, stb. Ez persze szép és jó, de egy teljes könyvet pusztán ennek a mondanivalónak szentelni szerintem túlzás. Vagy mondhatnám úgy is: uncsi.

SPOILERES VÉLEMÉNY:

Nem értettem, hogy Claire hogy ölheti meg szemrebbenés nélkül egy madár fiókáit csak azért, mert az anyjuk védelmezi őket, s miatta Claire nem tudna kijutni a szirtről. Ha már az egész könyv az anyaság csodálatosságáról szól. Az állatok anyai ösztönei talán kevésbé becsesek? Az állatok kicsinyei kevesebbet érnek? Nem vagyok elvakult állatvédő, de teljesen fölösleges volt ez a fiókairtás, kitalálhatott volna bármi más akadályt is az írónő.

Nem értettem, hogy itt miért a tablettákat kiáltják ki az érzelemmentesség kizárólagos okának. Az első részben még úgy volt, hogy a pirulák csak a „bolydulás” (nemi érés) elfojtására szolgálnak. Ott azok a gyerekek is érzelemmentesek, akik még nem is szedik a tablettákat, tehát ott szerintem részben a nevelés, az érzelemmentes környezet hatására lesznek érzéketlenek az emberek. Itt viszont már kizárólag a tabik tehetnek róla. Érdekes változás.

Szintén érdekes változás, hogy Claire magától értetődően nevezi szeretetnek, amit a fia iránt érez, pedig az első kötetben óriási feneket kerítettek neki, hogy Jonas „szülei” nem ismerik a szeretet szó valódi jelentését, sőt Jonasen és az örökítőn kívül más se. De itt Caire magától tudja, hogy ez a szeretet. Megnéztem, nem fordítási hiba, az eredeti angol szövegben is így szerepel. („She would die, Claire realized, before she would give up the love she felt for her son.”)

A fentiek miatt úgy tűnik nekem, mintha az írónő részben elfelejtette volna, hogy az első kötetben mit írt, ezért Claire világa kicsit más, mint Jonasé – holott a kettő ugyanaz. Mivel a sorozat legerősebb darabjának én az első részt tartom, engem ez eléggé zavart.

Furcsa volt nekem ez a nagy anyai szeretet is, amit Claire érez Gabe iránt. Gyűlöl szülőanya lenni, mert a társadalmuk megveti a szülőanyai „hivatást”, emiatt szerintem Claire is megveti saját magát. Viszont a szülőanyaság „termékét” mégis feltétel nélkül szereti. Nekem ez elég fura volt, bár lehet mondani rá, hogy ezzel is az anyai szeretet mindenhatóságát prezentálja a könyv: a gyerekét akkor is szereti egy anya, ha gyűlöl anya lenni.

Nem volt világos nekem, hogy a Cseremester akkor most mi/ki? A 3. kötetben, a „Hírvivőben” az emberi kapzsiság megtestesülése volt, egy metafora. Itt viszont mintha valaki más lenne: szimplán egy gonosz lény, aki mások szenvedésében leli örömét. Ha ez valaki más vagy valami más, mint ami a Hírvivőben volt, akkor nem értem, miért nem lehetett egy új karaktert kitalálni a főgonosz szerepére? Csak azért, hogy kapcsolódjon a korábbi kötethez?

És ami a legjobban irritál: a sorozat kontinuitásának következetlensége. A 2. kötetnek a 3. rész valamilyen szinten folytatása volt, ez a 4. kötet pedig lezárja valamennyire a 3. könyvet. Viszont az 1. kötethez egyik folytatás sem kapcsolódik, az írónő abból átmentette Jonast és Gabe-et a későbbi kötetekbe, de az első részben nyitva hagyott számtalan kérdésre nem kapunk választ, így pl. nem tudjuk meg, hogy mi lett annak a kötetnek a többi szereplőjével. Ez számomra érthetetlen. Tudom, tudom, írói szabadság, meg egyébként sem kell mindent az olvasó szájába rágni, stb. De mivel – mint mondtam – én az első kötetet tartom a legjobbnak, ezért reméltem, hogy csak lesz végül ahhoz is valamilyen lezárás. Sajnálom, hogy ebben csalódnom kellett, s elismerem, hogy valószínűleg ez az elégedetlenségem is közrejátszott abban, hogy a sorozat későbbi darabjai eléggé lehúzós kritikát kaptak tőlem.

Tetszési index:

45%

Lois Lowry – Hírvivő (Az emlékek őre 3.)

Ezt a kritikát már tegnapelőtt meg akartam írni, csak aztán kicsit kerülgetett az agyvérzés a hőségtől, így nem sikerült. Viszont helyette befejeztem a sorozat 4. kötetét is, így elmondhatom, hogy a végére értem – végre. Ugyanis az utolsó részt, „A fiú”-t kicsit fásultan és nyögvenyelősen olvastam el, de lehet, hogy erről inkább a hőség tehetett, nem a könyv.

Előzmények:
Az első két része a sorozatnak, meg az első részből készült film, ezekről most nem írnék itt külön, akit érdekel, az olvassa el a korábbi bejegyzéseket.

Tartalom:
Az előző kötetből megismert Matt, aki immáron Matty, véglegesen a törődöttek falujába (amit ebben a részben már csak egyszerűen Falunak hívnak) költözött. A szintén az előző kötetből megismert vak Christopherrel, Kira édesapjával (aki itt Látó néven szerepel) lakik együtt, akit apjaként szeret. Matty itt már nagyobb, már mutálni kezdett a hangja, nem olyan vadóc, mint régen volt, s tetszik neki egy lány, Jean. A Faluban cserepiac működik, s Matty nagyon vágyik egy szerencsegépre, mert egyik barátjának is van olyan, amit annak szülei a cserepiacon szereztek be, Látó azonban ostobaságnak tartja a szerencsegépet.
Matty üzeneteket visz Erdőn át, ami az ő számára biztonságos, azonban Erdő azokat, akik véglegesen el akarják hagyni Falut, gyakran megöli. Matty azt reméli, ha megkapja az igazi nevét, az a Hírvivő lesz.
Falu lakói korábban mindenkit szívesen befogadtak, aki Faluba érkezett, azonban mostanában egyre többen vannak, akik sürgetik, hogy zárják le Falut, ne engedjenek be új jövevényeket.

SPOILERES TARTALOM: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdést.)
Egy fiatalember, Vezető igazgatja Falu lakóinak életét. Évekkel korábban, egy szánkón érkezett Faluba. Vezető sosem próbált meg hazatérni, neki már Falu volt az otthona, az ottaniak a családja. Ő mindent lát, ami Faluban történik, s azt is, ami azon túl.
Vezető magához hívatja Mattyt, hogy üzenetet bízzon rá. A Vezető otthonában rengeteg könyvet tart, amihez úgy jutott, hogy a folyón érkezett egy bárka tele könyvekkel. Ezt Vezető úgy értelmezte, hogy régi közössége megújult, s megbocsátottak neki, de visszatérni oda ezután sem akart.
Az üzenet az, hogy a Vezető gyűlést hív össze, ahol megvitatják azt, hogy Falut lezárják az új jövevények elől. Falu több lakója – élükön Mentorral, Falu tanítójával – indítványozták ezt Vezetőnél. Matty minden házhoz elviszi az üzenetet. Látó szerint nem az az oka ennek az indítványnak, hogy nincs elég élelem vagy hely Faluban, hanem az, hogy az emberek önzőek lettek. Matty Mentort eddig önzetlennek ismerte meg, s Látó sem érti, miért változott meg a tanító, de azt gyanítja, hogy cserélt valamit magának a cserepiacon.
Branch néhány éve elpusztult, s Matty szeretne egy új kiskutyát, Látónak is tetszik az ötlet. Jean, Mentor lánya, az egyik nem régen született kiskutyájukat szívesen nekiadná, azonban a kölykök és anyjuk megbetegednek, két kiskutya már el is pusztult, csak egy van még életben, de ő is nagyon rossz állapotban van. Mattynek van egy képessége, amivel gyógyítani tud, s ezzel meggyógyítja a kiskutyát és anyját, de ez nagyon kimeríti.
A legközelebbi cserepiacra Matty is elmegy körbenézni. Ott a Cseremester elé járulnak az emberek, fennhangon elmondják, hogy mit szereznének kapni, majd elsuttogják a Cseremesternek, hogy mit adnak cserébe. Mentor is cserére jelentkezett, ő azt kérte, amit mindig. Mindenki tudta, mit ért ez alatt: egy csinos özvegy vonzalmát akarta elnyerni. S Matty úgy látta, hogy Mentor mintha fiatalabb és jóképűbb lenne mostanában, mint régen. Matty nem tudja, hogy az emberek mit adhattak cserébe azért, amit kértek, mert senki nem fizetett ott helyben a Cseremesternek semmivel.
Matty elmegy Mentorékhoz, hogy elhozza a kiskutyát Jeantől, Mentor nincs otthon, s Jean szomorúan meséli el Mattynek, hogy apja elcserélte legbelső önmagát azért, hogy Számadó özvegyét megkaphassa.
Matty elgondolkodik rajta, hogy a képességével vissza tudná-e adni Mentor lelkének épségét, de nem biztos benne, ezért a lánynak végül nem említi meg a képességét. Hazaviszi a kiskutyát, aki nagyon élénk és okos. Vezető javaslatára a Ficánk nevet kapja.
Vezető azt szeretné, ha a cserepiacot megszüntetnék, és a gyűlésen amellett érvel, hogy ne zárják le Falut. Azonban a többség nem hallgat rá, az a döntés születik, hogy lezárják Falut.
Látó elmeséli Mattynek, hogy Vezetőnek különleges képessége van, túlra lát, és hogy a lányának, Kirának is van különleges képessége. Látó arra kéri Mattyt, hogy hozza el Kirát Faluba mielőtt lezárnák annak határát (három hét múlva). Kira falujában már megváltoztak a dolgok, jobb lett az élet, Kirára már nincs ott szükség.
Vezető Mattyre bízza a feladatot, hogy kiplakátolja Falu ösvényén a hírt, hogy lezárják Falut. Vezető használja a képességét, s azt látja, hogy Erdő sűrűsödik, látja Kirát is, s nagyon szépnek tartja a lányt.
Matty útra kel Ficánkkal, Jeantől búcsúzóul kap egy csókot. Erdő kicsit elvadultabbnak, sötétebbnek tűnik a fiúnak, mint amilyen Matty legutolsó útján volt. A plakátok kirakása lassítja az útjukat, de végül csak megérkeznek Kirához, aki szeretettel fogadja őket. Matty elmondja neki, hogy a képességével meg tudná gyógyítani a lábát, de a lány nem akarja. Azt mondja, hogy ő ilyen és mindig ilyen is marad.
Kira belemegy, hogy Mattyvel tart Faluba, bár a fiúnak még nem volt ideje beszélni erről a lánnyal. De Kira képessége az, hogy meg tudja hímezni a jövőt, s a fiú szeme előtt meghímez egy képet, melyen ő, Matty és Ficánk épp belépnek Erdőbe, látszik a képen Falu is, az ottaniak falat készülnek felhúzni Falu határán.
Útnak indulnak, de Erdő ellenséges velük szemben, Kira egészséges lábát véresre sebzi, így a lány nehezen tud továbbmenni. Aztán Matty kezére csöpög savas nedv az indákból, a keze idővel felpüffed, genny szivárog a sebeiből. Erdőből iszonyatos bűz árad, fuldokolva haladnak tovább. Egyre jobban kimerülnek, szomjaznak, éheznek. Vezető a túlra látás képességével látja, hogy Erdő az elpusztításukra tör, s útnak indul, hogy segítsen neki. Kira újra hímez, s látják Vezetőt ahogy belép Erdőbe. Matty szerint nem ér oda időben, Erdő előbb öli meg őket. Kira már nem tud járni, Matty karjai ormótlanná dagadtak, így megállnak. Vezetőt is megtámadja Erdő, tüskés ágak, harcias rovarok rontanak neki, végül indák tekerednek köré, nem tud tovább menni.
Kira és Vezető a képességeik segítségével gondolatban tudnak egymással kommunikálni. Vezető azt üzeni Mattynek, hogy most szükségük van az ő képességére. Matty a földön fekve várja a halált, ekkor azonban a képessége életre kel. Kira jobban lesz, Vezetőt elengedik az indák. Faluban az emberek olyanok lesznek, mint régen, Erdő újra békés. Vezető rátalál Kiráékra, Matty teste azonban már élettelen. Vezető elmondja, hogy a fiú igazi neve Gyógyító lett volna. Aztán elindulnak Falu felé.

Vélemény:
Tetszett a cserepiac metaforája, ami azt mutatta be, hogy az emberek ostoba tárgyakért, célokért képesek feladni önmagukat és a családjukat. Erdő pedig az emberek lelkének változását képezte le, mikor ők ellenségesek lettek, Erdő is azzá lett. Tényleg nagyon szép metaforák, de ahhoz azért kevés ennyi ötlet, hogy könyvet írjanak köréjük. Márpedig itt ez történt. Szerintem az írónő kicsit belefáradt ebbe a sorozatba, lusta volt ennél többet kitalálni. De az is lehet, hogy csak én fáradtam bele a sorozat olvasásába, ki tudja? Nekem ez nagyon kevéske mondanivaló volt.

SPOILERES VÉLEMÉNY:
Falu lakói ostoba viselkedésének ellensúlyaként ott volt Látó és Vezető bölcsessége, Matty önfeláldozása, Kira szerénysége. Nagyon szép gondolat, hogy Kira elégedett úgy is magával, hogy rossz a lába, s nem akar egészséges lenni (bár utóbbit én butaságnak tartom, de mindegy), ahogy az is, hogy Vezető szépnek látja a lányt a kicsavarodott lábával együtt is. Matty önfeláldozása is nagyon szép volt, engem valahogy mégsem hatott meg. De nemcsak az ő halála, valahogy az egész történet sem, túl közhelyes volt nekem az egész.
Az pedig érthetetlen volt számomra, hogy bár Jonas (Vezető néven) és Kira is szerepelt ebben a kötetben, az ő történetük teljesen lényegtelen volt, gyakorlatilag néhány mondatban el voltak „intézve”.
Bevallom, nem értettem, hogy miként jöhetett Jonas után az örökítő könyvtára hajón. A könyvek vezették a hajót, vagy mi? Értem, hogy az írónő ebbe a kötetbe nem akart senkit áthozni Jonas múltjából, de ez akkor is nagyon fura volt. Ahogy az is, hogy Jonas a húga és az örökítő sorsára sem volt kíváncsi, meg sem fordult a fejében, hogy visszatérjen régi közösségébe, akár csak látogatóba, azután se, hogy úgy gondolta, már megbocsátottak neki.
Igazándiból nem derült ki az sem, hogy Kira falujában mitől változtak meg a dolgok, miként lett minden szép és jó. Oké, Kira meg tudja hímezni a jövőt, na és? Hímzett valami szép jövőt, rendben, de miért hallgattak volna rá az ottaniak, akik előtte semmibe vették? Ezt azért kifejthette volna kicsit jobban is az írónő, ahelyett, hogy harmadjára is leírja, hogy Falu lakói a cserepiacon milyen ostobán cserélik el értékes tulajdonságaikat, családjukat.
Szóval összességében ennek a résznek a mondanivalója nekem kevéske volt, viszont az jó szájbarágósan volt tálalva, az előző kötetek nyitva hagyott kérdéseinek elvarrására pedig semmi figyelmet nem szentelt az írónő. Nekem ez a rész egyértelműen „nem jött be”. Csak azért nem lettem nagyon pipa a végére, mert könnyen és gyorsan elolvasható könyv volt, így legalább sok időt nem kellett pazarolnom rá.
Majd elfelejtettem, azt se teljesen értettem, hogy miért kapott itt más jelentést a túlra látás képessége, mint az első kötetben. Ott a színek érzékelésének képességét jelentette szerintem, esetleg még az emlékek befogadásának képességét, de semmiképpen nem azt, amit itt: hogy Jonas nagy fizikai távolságokra is képes volt ellátni, sőt emberek fejébe is bele tudott látni. Mit jelent ez? Más közegben ez a képesség is mássá válik? Vagy lehet, hogy eredetileg is csak ennyi volt a képesség, hogy távolra látott Jonas, az emlékek lehet, hogy nem is emlékek voltak, hanem más vidékekre látott el ő és az örökítő? Zavaros volt ez is, és ez sem lett tisztázva a könyvben. Továbbá azt se értettem, ha Erdő Falu lakói lelkivilágának tükörképe, akkor azokat, akik el akarták hagyni Falut, de Erdő megölte őket, valójában Falu lakói akarták megölni? De miért?

Tetszési index:

51%

Lois Lowry – Valahol, messze (Az emlékek őre 2.)

Előzmények:
Végül úgy döntöttem, folytatom a sorozat olvasását. Ugyan annyira nem ragadott meg az első rész, de legalább rövid kötetekről van szó, az első rész is elég rövid volt, ez a második viszont még rövidebb. Így legalább túl nagy időbefektetést nem igényel a sorozat végigolvasása (gondolom, a hátralévő két rész is kb. olyan terjedelmű, mint az első kettő), és azért valamennyire érdekel, hogy mi lesz a vége.

Tartalom:
Kira kicsavarodott lábbal született, nehezen jár. Apja még születése előtt meghalt, anyját pedig most vesztette el, így már egyedül áll a világban. A faluban, ahol él, sokan ellenségesek vele szemben, hiszen nem tud úgy dolgozni, mint az egészségesek, ezért haszontalannak vélik. El akarják veszejteni őt, azonban a lány számára is váratlan módon védelmezőre lel.

SPOILERES TARTALOM: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdést.)
Kira anyjától elsajátította a hímzés művészetét, melyben ösztönös tehetség, sok olyasmit is tud, amit anyja nem is tanított meg neki.
Az Őrzők Tanácsa elé idézik Kirát, ők jogosultak dönteni a sorsáról. A tanácsépület még a romlás előtti időkből maradt meg, ahhoz képest, hogy mennyire régi, meglepően szép épület. Minden évben itt hangzik el a romlás éneke, mely az idők kezdetétől meséli el az emberiség történetét, és itt döntenek Kira jövőjéről is. Az egyik őrző, Jamison lesz a lány védője, s mivel tud Kira kivételes tehetségéről a hímzés terén, eléri, hogy a lányt a tanácsépületbe költöztessék, hogy a romlás énekét előadó énekes köpenyén a felfeslett hímzést javítsa ki. A köpenyen lévő hímzések képekben mesélik el az emberiség történetét. Az őrzők tervei szerint később Kira feladata lesz az is, hogy a köpenyen lévő díszítetlen részre – ahova az emberiség jövőjének kell kerülnie – azt hímezze, amit az őrzők kérnek tőle.
Matt Kira barátja, aki amiben tud, segít a lánynak. A fiú lápföldi, akiknek furcsa a beszéde, nyers a modora, a falusiak le is nézik őket. Matt mindig koszos, viszont igazi barát. Kira sok holmiját kimentette Kiráék kunyhójából, melyet a falusiak felgyújtottak, hogy a lány édesanyjának betegsége ne terjedhessen tovább. Mattnek van egy kutyája, Branch, aki szekér alá került, s el is pusztult volna, ha Matt nem gondoskodik róla.
Kira megismerkedik Thomasszal, a fiú is a tanácsépületben lakik kicsi kora óta, ügyes faragó, az énekes botján újravési a régi faragványokat, s van egy rész, amibe majd azt kell faragnia, amit az őrzők kérnek. A szüleit villám csapta agyon egy viharban, azután költöztették a tanácsépületbe. Kira megkedveli Thomast.
A lány édesanyja a hímzőfonalak megfestésének módját nem tudta megtanítani halála előtt Kirának, ezért el kell mennie egy idős asszonyhoz, Annabellához, aki ki tudja tanítani. Annabella egyórányi sétára lakik a falutól egy kunyhóban. Az úton Matt és Branch is elkíséri Kirát. Annabella minden színt ki tud nyerni növényekből, kivéve a kéket, azt mondja, csülleng kell hozzá, de az csak az odaát lakóknak van. Szívesen tanítja Kirát, s a lány gyorsan tanul.
Thomas azt meséli Kirának, hogy éjjelente mintha egy gyermek sírását hallaná, de a lány nem hall ilyesmit. Kira egy alkalommal egyedül megy Annabellához, s ezúttal fél, azt hiszi, valami vad követi az ösvényen. Annabella kijelenti, hogy nincsenek vadak. Kira ledöbben, mivel a vadaknak létezniük kell, ők ragadták el édesapját is egy vadászaton.
Kira,Thomas és Matt egy délelőtt utánanéznek, hogy honnan hallhatja Thomas a gyermeksírást. Látják Jamisont bemenni egy szobába, ahonnan gyermeksírás hallatszik ki, majd egy idő után a sírást gyönyörű ének váltja fel. Matt ráismer a hangra, egy lápföldi kislányé, aki árva, a neve Jo. Anyja betegségben halt meg, apja e felett érzett bánatában megölte magát. Jamison durván beszélt a kislánnyal, ezért Kira nem meri említeni a férfinak, hogy tud róla, hogy Jo is ott lakik, viszont azt elmondja Jamisonnak, hogy Annabella azt állította, nincsenek vadak. A férfi megdöbben, azt mondja, Annabella kezd butulni és hogy ő számtalanszor látott már vadat, látta azt is, ahogy Kira apját elragadták.
Másnap Kira megtudja Mattől, hogy Annabella meghalt.
Kira beszél egy lápföldi asszonnyal, aki szerint Jo olyan dolgokról is énekel, amik még meg sem történtek. Kira néha olyan érzése van, mintha a hímzései beszélnének hozzá, s Thomasnak is szokott hasonló érzése lenni a faragványaival kapcsolatban. Mintha valamilyen tudásuk lenne mindhármuknak. Ezt a gondolatát elmeséli Thomasnak is, s úgy döntenek, éjszaka beszöknek Jo szobájába. A kislány az anyja után sír, de kicsit meg tudják vigasztalni. Azt mondják neki, hogy ha segítség kell neki, kopogtassa meg a plafont, Thomas szobája éppen felette van, meghallják a kopogást és rögtön jönnek segíteni neki.
Matt eltűnik, Kira megtudja, hogy elszökött otthonról, s hogy a barátaihoz akar majd menni, de előbb kéket szerez nekik ajándékba.
Közeledik a gyűlés napja, amikor elhangzik majd a romlás éneke. Kira végez a köpeny hímzéseinek javításával, s Jamison elárulja neki, hogy a gyűlés után már nem a javítás, hanem az lesz a dolga, hogy a jövőt hímezze a köpenyre.
A gyűlésen az énekes előadja a romlás énekét, Kira időnként lánccsörgést vél hallani, s döbbenten fedezi fel az énekes lábain a bilincseket. Délben szünetet tartanak, előkerül Matt, aki egy kék anyagot nyújt át Kirának. Elmeséli, hogy hosszú gyaloglás után egy olyan faluba ért, ahol törődöttek laknak, hasonlóak Kirához. Bár vannak köztük egészségesek is.
A gyűlés végén előkerül Matt nagy ajándéka: egy vak férfi. Matt a törődöttek falujából hozta magával. A férfi azt állítja, ő Kira apja, Christopher. Elmeséli, hogy annak idején az Őrzők Tanácsába jelölték, de a posztra másoknak is fájt a foguk. A vadászaton valaki a háta mögé osont és fejbevágta egy bottal, neki esett egy késsel, majd ott hagyta meghalni. A törődöttek találtak rá, meggyógyították, bár a látását elvesztette. Ezután velük élt, a gyógyulás falujában, ahová mostanában is érkeznek sebesültek, azonban az ott születettek már egészségesek, így sok egészséges fiatal van köztük. Félt visszatérni otthonába, de valószínűleg vakon nem is talált volna vissza, így inkább a törődöttekkel maradt. Kira azt akarja, hogy apja maradjon vele, a védője Jamison biztosan gondoskodna róla is. Apja szerint Jamison volt az, aki megpróbálta megölni.
A könyv végén Kira rájön, hogy ő, Thomas és Jo nem véletlenül lettek árvák. Az őrzőknek nincs alkotó energiájuk, ezért kihasználják azokat, akiknek van. Rá akarják kényszeríteni őket, hogy olyan jövőt ábrázoljanak, amilyet az őrzők akarnak. Kira úgy dönt, hogy marad, Matt fogja hazakísérni Christophert.
Matt mesél Kirának egy fiúról, aki a törődöttek falujában lakik, gyönyörű kék szemei vannak, s szerinte szívesen feleségül venné Kirát. A lány azt válaszolja, nem akarja ezt. Kira bízik benne, hogy egy napon a falvaik majd tudni fognak egymásról, s apjával viszontlátják egymást.

Vélemény:
Zavaró volt, hogy nem derül ki a könyvből, hogy az miként kapcsolódik az első részhez, időben előtte/utána/kb. ugyanakkor játszódik, és mi köze az ebben a kötetben történteknek az első részben történtekhez.
Itt az emberek fő mozgatórugója – szöges ellentétben az első résszel – az indulataik, sokan közülük úgy viselkednek, mint az állatok. Közös elem, hogy itt is vannak valamiféle vezetők, az Őrzők Tanácsa, akiknek van valamilyen szabálykönyve, ami alapján döntéseket hoznak.
A történet vége a hamar felbukkanó előjelekből nagyjából kitalálható volt, de azért nem minden (ld. spoileres vélemény). Nem volt rossz, de nekem az első részhez képest semmi többletet nem adott, mintha majdnem ugyanazt olvastam volna, azzal a különbséggel, hogy ez a sztori kicsit kevésbé volt ötletes (ld. spoileres vélemény).
A karakterek ebben a kötetben is elég egyszerűek, a történet sem túl bonyolult, ezért ezt is inkább a fiatalabb korosztály olvasmányának tartom a magam részéről, miként az első részt is.
Azért most már végig fogom olvasni a sorozatot (feltéve, hogy mindegyik kötet olyan rövid lesz, mint ez).
Mivel a történet a jövőben játszódik – bár ez csak a könyv hátoldalán írtakból derül ki, nem magából a regényből, amit én magamtól inkább csak rémmesének tartanék – elmondható, hogy ez a jövő a visszafejlődés: a nők nem írhatnak, olvashatnak és alsóbbrendűek a férfiaknál, csak az számít értékes embernek, aki fizikai munkát tud végezni, és általában véve farkastörvények uralkodnak ebben a társadalomban. Röviden: a múltunk a jövőnk. Most eszembe kéne, hogy jusson még ezzel kapcsolatban valami magvas gondolat, de sajni nem jut, rám nagyon nem volt gondolatébresztő hatással ez a könyv.

SPOILERES VÉLEMÉNY:
Amint Annabella szájából elhangzik az, hogy nincsenek vadak, tudjuk, hogy ez így is van. Tudni lehet azt is, hogy mi lesz Annabella sorsa, amikor Kira elszólja magát Jamison előtt arról, hogy mit mondott neki az idős asszony a vadakról. Az is megjósolható, hogy a vadaknak tulajdonított tettek valójában kiktől származhatnak. Azt, hogy Kira, Thomas és Jo elárvulása mögött nem csupán pech állhat, szintén hamar tudni lehet, nagyjából onnantól, hogy megtudjuk, Thomas is árva, mint Kira.
Amit én nem tudtam kitalálni előre, az az volt, hogy felbukkant Kira apja, és az, hogy a lánya nem ment el vele. Bevallom, engem az első kötet vége jobban felcsigázott, hogy vajon hova juthatott Jonas és Gabe, Kira sorsa valahogy kevésbé tud érdekelni.
Ahogy fentebb írtam, szerintem ez a kötet kevésbé ötletes, mint az első, mivel itt a társadalom megrendszabályozásának rendszere nem olyan rafináltan felépített, mint az elsőben (igaz, itt látszólag nincs is olyan komoly leszabályozás és kontroll, mint ott), ami persze nem lenne gond, ha lenne helyette valami más ötlet a könyvben, de szerintem nincs.
A kötet utolsó oldalain Matt elmondja Kirának, hogy a gyógyuló emberek falujában van egy két szótagos fiú (mármint a neve két szótag), akinek kék a szeme, s Matt szerint szívesen feleségül venné Kirát.  Nos, itt gyanút fogtam, hogy ez a fiú nem-e Jonas, akinek – az első kötetből tudjuk – világos a szeme, ami egy színes világban alighanem kéket kell, hogy jelentsen. Persze lehet Jonas leszármazottja is. Vagy bárki más, de őszintén szólva az eddigi két kötetnek nem volt annyira csalafinta a történetszövése, hogy itt trükköt sejtsek, szerintem egyszerűen Jonas lesz az a fiú.
Még az gondolkoztatott el, hogy a könyv azt sejteti, hogy Kira, Thomas és Jo rendelkezik valamilyen különös erővel. Remélem, nem az lesz a vége, hogy Kira a varázshímzésében, Thomas a varázsbotján, Jo meg a varázsos énekében egy szebb, új jövőt fog meghímezni, kifaragni, illetve elénekelni, s az azonnal valóra is válik. Ez nagyon gagyi lenne. Most már mindenképp el fogom olvasni a 3. kötetet, hogy ezt megtudjam.

Tetszési index:

61%

Lois Lowry – Az emlékek őre (Az emlékek őre 1.)

Mivel a legközelebbi kritikám "Az emlékek őre" sorozat 3. részéről fog szólni, ezért áthozom erre a blogra a régiről az összes ezzel kapcsolatos ajánlót, hogy meglegyen itt az összes.

Előzmények:
Könyves blogokat olvasgatva akadtam erre a könyvre, s mivel olvastam róla jót (volt, aki gyerekkora meghatározó olvasmányának tartotta e művet), rosszat (pl. hogy unalmas, elnagyolt történet), ezért kíváncsi lettem rá. A könyv egy sorozat – tetralógia – első része, de még olvasás előtt megfogadtam magamban, hogy ha ez a kötet vacak lesz, ki se nyitom a többit, semmi kedvem megint úgy járni, mint a Déli Végek-trilógiával…

Tartalom:
Jonas egy olyan közösségben él, melyben mindenkinek megvan a helye, a feladata, amiben a családok harmóniában élnek, ahol az emberek gondoskodnak egymásról. A felszínen tökéletes ez a világ, azonban jobban megismerve a közösség működését, kiderül, hogy a nyugodt, elégedett életnek ára van.

SPOILERES TARTALOM: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdést.)
Jonas tizenegyes, a közelgő Tizenkettő Ceremóniáján jelölik ki számára egy életre szólóan hivatását, emiatt a fiú nyugtalan egy kicsit, mivel sejtése sincs, milyen feladatra fogják kijelölni. Otthon az esti érzésbeszámolón megosztja nyugtalanságát szüleivel. Apja elmeséli, hogy gyerekként ő mindig nagyon várta a decembert, a ceremóniák idejét. Az Egy Ceremóniája mindig vidám, zajos esemény volt, ilyenkor osztják be az abban az évben született valamennyi újgyermeket családegységbe (így kapták meg Jonas szülei Lilyt, Jonas húgát), s ekkor kapják meg nevüket is (addig csak számok jelölik őket).
Jonas apja dajkálóként dolgozik, s az egyik újgyermeket, aki a Gabriel (röviden Gabe) nevet kapja majd a közelgő ceremónián, esténként engedéllyel hazaviszi, mivel a gyerek rosszul alszik, azt reméli, hogy ha ők gondoskodnak róla, akkor jobban alszik majd Gabe. Azokat az újgyermekeket ugyanis, akik nem képesek nyugodtan aludni, nem lehet beosztani családegységekbe, ezért őket „elbocsátják”.
Apja a maga idejében nem érzett olyan nyugtalanságot, mint most Jonas, mert ő számított rá, hogy dajkálónak osztják be, mert hozzá ez a szakma illett. A döntéshozók minden tizenegyest hosszan megfigyelnek, s ezután döntenek arról, hogy milyen hivatást jelöljenek ki nekik.
Jonas anyja jogász, aki az Igazságügyi Hivatalban dolgozik. Azokat, akik háromszor megszegik valamelyik fontos szabályt, „elbocsátják”.
Gabe-nek ugyanolyan világos szeme van, mint Jonasnek (a többségnek sötét szeme van), Lily megjegyzi, hogy lehet, hogy ugyanaz a nő volt a szülőanyjuk. Lily édesnek tartja az újgyerekeket, ezért azt mondja, hogy reméli, majd szülőanyának osztják be, az anyjuk azonban letorkollja, mondván, hogy a szülőanyák kényelmes élete csupán három évig tart, utána életük végéig fizikai munkát végeznek. Apjuk azt mondja, a szülőanyák nem is látnak újgyermekeket, ezért Lily inkább dajkáló akarjon lenni.
A tizenegyeseknek önkéntes munkát kell végeznie, Jonas az Öregek Házába megy, ott megmosdat egy idős asszonyt, aki elmeséli, hogy aznap „elbocsátottak” egy idős férfit, és hogy milyen szép volt a ceremónia.
Másnap reggel az álombeszámoló rítusán Jonas – aki általában nem álmodik – különös álomról számol be családjának. Álmában az egyik barátnőjét arra akarta rávenni, hogy feküdjön a kádba, hogy ő megfürdethesse. Jonas anyja azt mondja, hogy ez a „bolydulás” első jele Jonasnél, ezért el kell kezdenie szedni azt a tablettát, amit minden felnőtt szed addig, míg be nem költözik az Öregek Házába.
Eljön a december, sor kerül a ceremóniákra. Minden korcsoportnak megvan a maga ceremóniája, Egy, Kettő, etc., egészen a Tizenkettő Ceremóniájáig. Az egyes ceremóniákon az ugyanabban az évben született gyermekek vesznek részt, minden korcsoport 50 gyerekből áll (kivéve, ha el kellett bocsátani közülük valakit). Az elöljáró a ceremónia végén jelenti be, hogy Jonast azért nem osztották be, mert őt kiválasztották, ő lesz az emlékek őrzője (aki a közösség bölcse, fontos kérdésekben az ő tanácsát kérik ki). Az elöljáró szerint Jonasben megvannak az ehhez szükséges tulajdonságok: értelmesség, bátorság és a túlralátás képessége. És ahogy ekkor Jonas az emberekre néz, valóban valahogy megváltoznak (egy almánál is tapasztalta ezt már korábban). Jonas megtudja azt is, hogy a kiképzése szenvedéssel fog járni, olyan fájdalommal, melyet az őrzőn kívül senki nem élt még át közülük. Jonasnek tilos  lesz a kiképzéséről bárkivel is beszélnie az őrzőn kívül.
A kiképzéseken az emlékek őrzője (aki arra kéri Jonast, hogy örökítőnek szólítsa őt, mert immáron a fiú az emlékek őrzője) a világ emlékeit, sok-sok nemzedékkel korábbról való emlékeket ad át Jonasnek úgy, hogy kezét a fiú hátára teszi. Először egy hóesésről és domboldalon szánkózásról szóló emléket ad át, ami a fiúnak nagyon tetszik. Az örökítő elmeséli Jonasnek, hogy náluk az éghajlat-szabályozás miatt nincs hó, sem napfény. A dombok csak megnehezítették a szállítást, így azokat is eltüntették. Létrehozták az egyenlétet. Jonas kap sok szép emléket az örökítőtől, de fájdalmasakat (napszúrás, csonttörés, éhezés, háború) és felkavaróakat is (elefántvadászat). Ezek az emlékek mind átkerülnek Jonashez, az örökítőnek már nem lesznek meg.
Jonas időnként másmilyennek látja a dolgokat, embereket, s az örökítőtől megtudja, hogy azok a színek, amiket lát, elsőként a piros színt látja meg, aztán a többit is. Az örökítőtől kapott emlékei viszont mindig színesek, mert azok abból az időből származnak, amikor még voltak színek. Jonas hamar eljut a következtetésre, hogy rosszul tették, amikor egy csomó mindenről lemondtak az egyenlét érdekében.
Az örökítőnek rengeteg könyve van, míg Jonas szüleinek csupán néhány kötete van praktikus dolgokról (pl. a szabályokról), s tilos is más könyvet olvasniuk.
Néha elmarad a kiképzés, mert az örökítőnek fájdalmai vannak. Jonas otthon megtudja apjától, hogy ha Gabe nem alszik jobban, el fogják bocsátani. De előbb egy másik elbocsátásra kerül sor, egy szülőanya ikreket vár, és ha az ikrek egyformák lesznek, a kisebb testsúllyal rendelkezőt el fogják bocsátani, elküldik a Másholba. Jonas, hogy a szülei tudjanak pihenni, elvállalja, hogy egy éjszakára ő vigyáz Gabe-re. Gabe felriad éjszaka, s Jonas megnyugtatásul veregeti a hátát, közben egy szép vitorlázós emlékre gondol, ami viszont lassan halványulni kezd, Gabe pedig megnyugszik. Jonas rájön, hogy az emléket akaratlanul is átadta az újgyermeknek. Ezt a felfedezését Jonas megtartja magának. Titkon próbálkozik azzal, hogy barátainak, családtagjainak is átadjon emlékeket, nekik azonban nem sikerül.
Az örökítő átadja kedvenc emlékét is, ebben egy család (nagyszülők, szülők, gyerekek) együtt ünnepelnek, csomagokat bontogatnak, s mindent áthat egy érzés, amit Jonas nem tud megnevezni, az örökítő viszont elárulja neki, hogy ez a szeretet. Jonas furcsállja, hogy az öregek jelen vannak a család életében, náluk a szülők, ha a gyerekek már felnőttek, átkerülnek a gyermektelen felnőttek közé, nem tartják többé a kapcsolatot a gyerekeikkel. Később az Öregek Házába kerülnek, ahonnan végül elbocsátják őket, azonban ezen az ünnepségen sem lesz jelen senki a korábbi családjukból. Jonasnek jobban tetszik az a család, amit az emlékben lát, mint a sajátja, szerinte nekik is úgy kellene csinálniuk ezt, mint régen. De azt is gondolja, hogy veszélyes lehetett úgy élni.
Jonas elkezdi nem szedni a bolydulás elleni tablettát. Jonas folyamatosan ráébred, hogy azok az érzések, amiket ő és a környezete érez, sokkal kevésbé mélyek, mint azok, amik az emlékekben vannak (szeretet, fájdalom, szomorúság, etc.), de erről nem beszélhet senkivel, s ez eltávolítja barátaitól.
Az örökítő elmeséli Jonasnek, hogy tíz évvel korábban már kiválasztottak egy lányt az emlékek őrének, Rosemary volt a neve. Elkezdte a lány kiképzését, sok szép emléket adott neki, de a magány és a veszteség fájdalmát is átadta neki. Rosemary öt hét után kérte az elbocsátását, ezután a lánynak adott emlékek visszatértek az emberekhez, rájuk törtek az érzelmek. Az örökítő nem próbált segíteni nekik a feldolgozásban, mert keserű volt és dühös, de végül így is minden visszatért a régi kerékvágásba.
Az örökítővel beszélgetnek az elbocsátásról, s kiderül, hogy felvétel készül a zárt ceremóniákról, így Jonas megnézi az ikergyerek elbocsátását, amit apja végzett. Megtudja, hogy a kisebb testsúlyú ikret apja injekcióval megölte. Jonas kiborul, nem hajlandó hazamenni, éjszakára az örökítőnél marad. Az örökítő arra kéri, ne haragudjon apjára, mert nem ő tehet róla, ő nem tud semmiről, csak utasítást hajtott végre. Elmeséli, hogy látta Rosemary elbocsátását, a lány kérte, hogy ő adhassa be magának az injekciót, amit az örökítő viszont már nem volt képes végignézni. Elmondja Jonasnek, hogy mindenkinek az elbocsátása így zajlik (öregeké, szabályszegőké, mindenkié).
Kitervelik, hogy Jonas elhagyja a közösséget, az örökítő – bár Jonas kéri, hogy menjen vele – maradni fog és segít feldolgozni az embereknek az érzelmeket, amik rájuk fognak törni. Így hátha változni fog valami. Ha elvégzi feladatát, akkor pedig a lánya mellett lesz a helye, akit Rosemary-nek hívtak.
Az örökítő elárulja, hogy nála a változás túlrahallással kezdődött, zenét hallott.
A decemberi ceremóniára tervezik Jonas szökését, azonban végül hamarabb indulnia kell, mert apja bejelenti, hogy másnap Gabe-et elbocsátják, mert továbbra is rosszul alszik (kivéve ha Jonas vigyáz rá), így pedig nem tudják családegységhez adni. Biciklivel indulnak útnak, Gabe a gyerekülésben. Ételt csak annyit tudnak magukkal vinni, amit az emberek a házak elé maradékként kiraktak újrahasznosításra. Éjszaka haladnak, nappal bujkálnak az utánuk küldött repülők elől. Hamarosan megtapasztalják az éhséget, az időjárási viszontagságokat. Madarakat és más állatokat látnak.
Ahogy távolodnak a közösség területéről Jonas örökítőtől kapott emlékei egyre halványodnak. A végkimerülés határán, hóesésben érnek egy dombtetőre, ahol egy szánkó van, felülnek rá, és elindulnak lefelé a lejtőn. Jonas tudja, hogy odalent már várják őket. Jonas fényeket lát, közben hall valamit, amit zenének vél.

Vélemény:
A könyv rövid (5-6 óra alatt átfutható), könnyű kis olvasmány volt számomra. Na jó, a legvége kicsit kevésbé volt könnyű, de azért olyan nagy hatással nem volt rám a sztori, előre lehetett sejteni, hogy Jonas – általa tökéletesnek hitt – kis világa nem lehet olyan tökéletes… Mivel egy gyerek (ráadásul olyan gyerek, akinek a világa eléggé beszűkült, nem olvashat könyveket se) szemszögéből íródott a mű, ezért az egyszerű nyelvezetét, nem túl mélyenszántó gondolatiságát nem róhatom fel hibájául, de számomra így ez a történet egy kicsit kevés volt ahhoz, hogy igazán le tudjon kötni. Ezzel együtt valamennyire azért érdekel a könyv folytatása, de nem rágom tövig a körmeimet miatta. Viszont gyerekeknek, tinédzsereknek szerintem érdekes lehet ez a könyv.

SPOILERES VÉLEMÉNY:
A könyv elolvasása után kapásból adódó értelmezés, mely szerint az egyéniség, a választás szabadsága, a szeretet olyan fontos értékek, melyekért – az ezeknek híján lévő – kényelmes, nyugodt életet fel lehet, sőt fel kell adni, nem különösebben érdekes számomra, így erre nem vesztegetnék sok szót. (Legfeljebb annyit jegyeznék meg, hogy nem is biztos, hogy ezek, a mai közvélekedés szerint fontos értékek valóban érnek annyit.) Bevallom, engem nem késztetett arra a mű, hogy elgondolkodjak azon, hogy jobban meg kéne becsülnöm azt, amim van, bár nyilván volt egy ilyen üzenete is a könyvnek.
Viszont az, hogy miként lehet úgy kiépíteni és működtetni egy elnyomó rendszert, hogy a benne élők látszólag észre sem veszik, hogy az egy diktatúra, már érdekesebb lehetne, sajnos ebbe a könyv mélyebb betekintést nem ad. Azonban mivel a 11 év körüli Jonas szemszögéből íródott a könyv, én ezt nem tartom hibának, egy gyereknek nem kell tudnia belelátni ebbe. Így is sok minden kiderül a könyvből.
A mindenhol jelenlévő megafonok, az, hogy minden észlelt szabályszegést nyilvánosan jelentenek be az egész közösségnek személytelen figyelmeztetésbe burkolva, egyrészt azt szolgálja, hogy a megszégyenült személy legközelebb kövesse a szabályokat, másrészt tudatja mindenkivel, hogy „ők” (nincs kimondva, hogy pontosan kik) mindent látnak, másnak sem érdemes szabályt szegnie.
Az, hogy minden apró mulasztásért bocsánatot kell kérni, a többieknek a bocsánat megadása pedig kötelező, illetve az, hogy a családegység tagjainak esténként el kell mondaniuk érzéseiket egymásnak, s ha valaki kellemetlen, negatív érzésről számol be, a többi családtagnak törekednie kell a megnyugtatására, a konfliktusok, a szélsőséges érzelmek kiiktatását szolgálja.
Az, hogy a családegység tagjai reggelenként el kell, hogy meséljék egymásnak az álmaikat, a többiek pedig értelmezik azokat, lehetővé teszi a „szülők” számára a gyermekeik legbelső gondolataiba való betekintést, és saját szájuk íze szerinti értelmezését, amit a gyerek nem mer kétségbe vonni, s ekként könnyen manipulálható lesz.
Annak sulykolása a gyerekekbe, hogy hazudni bűn, az előbbi rítusokkal (érzések és álmok kötelező elmesélése) együttesen azt eredményezi, hogy a gyerekeknek nem lesz egyetlen titkos, magának megtartható gondolata vagy érzése sem. Az pedig, hogy a tapintatlanságot, a családon kívüli személyek megérintését helytelennek nyilvánítják, az emberek közti tartalmasabb beszélgetéseket, szorosabb kapcsolatokat iktatja ki.
A „láthatatlan” és mégis mindenhol és mindenkiben jelen lévő diktatúra ábrázolása számomra hihető és ötletes volt. Bár az elég hamar egyértelművé vált számomra, hogy ez egy erős kontroll alatt lévő társadalom, de Jonas és családja kapcsolatát sokáig őszintének láttam, a „szülei” kifejezetten gondoskodónak tűntek. Így azzal együtt is, hogy sejtettem, hogy a könyvben sokat emlegetett „elbocsátás” a valóságban kivégzést jelent, rosszul esett Jonas apját gyilkosnak látni.
Az, hogy minden, az „egyenlét” előtti időkből származó emléket egyetlen ember őriz, és hogy ő mennyire szenved ettől (meg gondolom, attól is, hogy látja ennek a közösségnek az igazi mivoltát), nem tűnt hihetőnek. Hogy férne el egyetlen ember agyában ennyi emlék? Amikor átadja Jonasnak, hogyhogy ő elveszti az emlékeket? Mikor Jonas elhagyja a közösséget, a benne levő emlékek miként szállhatnak át a közösség tagjainak fejébe? Ezek mind olyan kérdések voltak a számomra, melyekre nem hiszem, hogy túl értelmes válaszokat tudna adni az írónő a későbbi kötetekben, de – okulva a Déli Végek-trilógiából – már nem is várok ilyesmit.
Sok egyéb kérdés is felmerült bennem. Például, hogy miként érték el azt, hogy az emberek ne lássanak színeket. Génmanipuláció, vagy az ételben adagolnak valamit az embereknek? Hogyhogy Jonas egyszer csak elkezdi látni a színeket?
Érdekesnek tartottam, hogy az emlékek őrzője (vagy későbbi nevén: örökítő) – bár pontosan látja, hogy milyen az a társadalom, melyben élnek – próbálja megóvni azt, s ahelyett, hogy elmenne Jonasszel, inkább ott marad, hogy segítsen az embereknek, mikor a Jonastől visszaszálló emlékek várhatóan kiborítják őket. Ez azt sugallja, hogy az örökítő nem tartja helyrehozhatatlanul hibásnak azt a társadalmat, melyben élnek, sőt valószínűleg sok mindent helyesnek tart benne, hiszen náluk nem létezik gyűlölet vagy teszem azt háború.
És akkor a végére egy kis matek: Évente 50 újgyermek érkezik a közösségbe, 50 gyermeket megszülni 50 nő tud (mivel az ikrek tiltottnak számítanak), és minden nő csak három gyermeket szülhet, akiknek három egymást követő évben adnak életet. Viszont – mivel Jonas azokra a tizenegyesekre, akik már be lettek osztva, azt mondja, hogy elkeltek a beosztásaik – csak évi egy új szülő nőt választanak a Tizenkettő Ceremóniáján (azon most lazán lépjünk tovább, hogy 12 éves lányokat használnak szülésre). Nos, ez így biztosan nem stimmel számszakilag. Tegyük fel, az egyik évben választanak egy új szülő nőt, viszont akkor abban az évben a másik 49 nő már legalább másodjára szül. A következő évben egy nő először fog szülni, egy másodjára, 48 pedig harmadjára. Akkor az erre következő évben lesz egy új nő, aki először szül, egy, aki másodjára, egy harmadjára és több szülésre fogható nő nem lesz. Szóval vagy az írónő nem gondolt utána ennek a dolognak, vagy valami turpisság van az újgyermekek „beszerzése” körül is.

Tetszési index:

71%