2018. július 31., kedd

Fredrik Backman – Az ember, akit Ovénak hívnak


Tartalom:
Ove 59 éves. Saabot vezet. És megvan a véleménye mindazokról, akik képesek Volvót, vagy pláne valami lehetetlen külföldi márkát venni. De ennek már semmi jelentősége a történtek után. Hiszen Ovénak már állása sincs. Neki, akinek lételeme a munka. 
Nem sokra becsüli ezt a komputerizált világot, ahol egyeseknek egy radiátor légtelenítése vagy egy utánfutós tolatás is probléma. És most a szomszédai, akik ilyesféle hasznavehetetlen alakok, mintha még össze is esküdtek volna ellene. Meghalni sem hagyják. Pedig semmire sem vágyik jobban. Egymás után fordulnak hozzá bajos ügyeikkel, amikben szerintük ő és csakis ő képes segíteni: hol tolatni kell helyettük, hol szerelni, hol beteget szállítani vagy épp befogadni egy rozzant, kóbor macskát. Mintha különösen az a kis iráni nő a mamlasz férjével képtelenek lennének elszakadni attól a tévképzetüktől, hogy ő valójában jó ember, nagy szíve van. Mit kezd mindezzel a mogorva Ove, aki kényszeres szabálykövetésével oly gyakran vált ki szemrángást a környezetében? Végül is mi a baja a világgal, s hogyan jutott el mostani élethelyzetéig, amely szerinte csak egy, végső megoldást kínál? Milyen ember ő valójában, s van-e számára kiút?
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Elég vicces jelenettel indított a regény: Ove iPadet akart vásárolni úgy, hogy kb. fogalma sem volt, mi az, viszont folyamatosan azzal gyanúsította az eladókat, hogy hülyének nézik őt és át akarják verni, s ezzel rendesen az idegeikre ment. Már ez a nyitó jelenet is jól mutatta be azt, amiről ez a könyv nagyobbrészt szól: a generációs szakadékról, ami az 50-60 évesek és a 20-30 éves korosztály között tátong. S ez csak részben ered a technológiai vívmányokkal kapcsolatos eltérő attitűdből, inkább a teljesen más életfelfogás az, ami okozza.
Szólt ez a regény arról is, hogy ez a szakadék nem áthidalhatatlan, hogy a mindig mogorva Ove is lehet a lelke mélyén egy kedves és jó ember, s hogy a nyegle fiataloknak is van azért szíve, törődnek ők mással is, nem csak a kütyüikkel.
Bár én is megkedveltem Ovét, és meg is hatott, hogy milyen kis „családot” gyűjtött hirtelenjében maga köré a korábban teljesen elmagányosodott férfi, azért muszáj szóvá tennem, hogy ez az egész mennyire nem volt hihető. Hogy egy ilyen magának való ember ennyire nyisson mások felé, kb. mindenki felé, aki szembejött vele bárhol, nekem nem volt reális.
A másik, ami kicsit irritált, az a szinte ember módon viselkedő rozzant macska volt. Persze lehet mondani, hogy a könyvben leírt gesztusokat csak a magánytól kicsit megzakkant Ove látta bele az állatba, de nekem ez akkor is túl sok volt, egyszerűen ordított róla, hogy az író a cuki cicával akarja az olvasónak eladni Ovét. Merthogy Ove befogadja a roncs macskát, tehát akkor tuti jó ember…
Azért összességében tetszett a könyv, a végét kicsit meg is könnyeztem, csak azt sajnálom, hogy a valóságban a magukra maradt öregek magányosan tengetik napjaikat, s így is halnak meg, mert senkit nem érdekel, hogy mi van velük. Olykor még a saját gyerekeiket se.
Nyilván nem lehet általánosítani, de azért van abban valami, ahogy Ove gondolkozik a fiatalokról, vagyis hogy szerinte ők nem tudnak megjavítani semmit saját kezűleg, mert nem értenek hozzá, inkább mindent megcsináltatnak mással vagy újat vesznek. S igaz ez a kapcsolataikra is, nem hűségesek, eldobhatónak tartják a „szeretteiket” is. Jó, jó, nyilván nem igaz ez az állítás mindenkire, ebben a könyvben is egy csomó kiváló jellemű és szerethető fiatal bukkan fel.
Persze azért Ove sem makulátlan, ahogy nevetséges civódások miatt évekig nem beszél az egyetlen régi barátjával, az sem volt túl szimpatikus. Az idősebb generációt – Ovén és Runén keresztül – kifejezetten tökfejesnek láttatta az író.
Mi volt ennek a könyvnek a tanulsága? Talán az, hogy senki sem tökéletes, meg kell tudnunk bocsátani egymásnak, s el kell fogadni azt is, ha valaki nagyon más, mint mi. Mert attól még lehet jó ember. Tetszett, hogy egy komoly és sok tekintetben tragikus történetet humorosan tudott tálalni nekünk az író, úgy, hogy ettől mégsem vált az egész sztori súlytalanná és nevetségessé. Szép munka!

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
Az, hogy Ovénak kb. öt öngyilkossági kísérete is csődöt mondott egymás után, szerintem kifejezetten vicces volt. És azért az szerintem nem kis bravúr, ha ilyesmit valaki mulatságosnak tud ábrázolni. Amúgy nyilván nehezen hihető, hogy valaki ennyiszer ne tudja megölni magát, ha tényleg akarja a dolgot. Azt hiszem, Ove is meg tudta volna ölni magát, ha tényleg akarja.
Amikor a betörők megkéselték Ovét, s úgy tűnt, meg is fog halni, azt kicsit megkönnyeztem. Nem is tudom, miért, hiszen Ove szívbetegsége miatt biztos voltam benne, hogy valamikor úgyis meghal. De szerettem volna, ha még kap egy kis időt. S kapott is, s végül békében, álmában halt meg. Úgy, hogy sokan szerették, s ő is sokakat szeretett. Nem egyedül és magányosan. Szép halált kapott szerintem.
Annak azért örültem, hogy Ovét meg merte ölni az író, mert egyébként tömény nyálba fulladt a könyv vége: Ove baráti körében két pár is egymásra talál, egy hetero- és egy homoszexuális pár, a meleg pár még egy kislányt is örökbe fogad, Ove kibékül régi barátjával, Runével, Parvaneh gyerekei nagypapának hívják Ovét (kicsit sem anyagias a gyerek, merthogy először akkor szólítja nagyapának, amikor megkapja tőle az iPadet).
Összességében egy elgondolkodtató, de humoros, nagyon egyedi hangvételű könyv volt ez, mindenképpen tudom ajánlani. A minél magasabb eladott példányszám érdekében kicsit sokat áldozott a giccs és nyál oltárán, de azért még szerettem.

Tetszési index:
93%

Tom Rob Smith – A 44. gyermek


Tartalom:
Amikor a félelem egy egész népet elhallgattat, egy embernek kell kimondania az igazat!
A Szovjetunió, 1953-ban... Sztálin még él, vasmarkában tartja az országot, s ezt a vasmarkot az Állambiztonsági Minisztérium, az MGB vagyis a titkosrendőrség testesíti meg, amelynek éppen csak a brutalitása nem titkos, s ha azt mondja, a szovjet társadalomban bűnözés nem létezik, akkor az úgy is van.
Vagy talán mégsem. Amikor Moszkvában, a vasúti sínek mellett megtalálják egy kisfiú borzalmasan megcsonkított hulláját, Lev Gyemidov, korábbi háborús hős, most az MGB nyomozója csodálkozva hallja, hogy a család szerint nem gázolás, hanem gyilkosság történt. Eleinte engedelmeskedik feletteseinek, eltussolná az ügyet, de addig növekszik benne a kétely, míg végül feleségével együtt egy uráli koszfészekbe száműzik, egyszerű közrendőrnek. 
És ráébred, hogy az a fajta bűntény, amelyet a fővárosban segített eltitkolni, itt is megismétlődött:
Újabb gyermeket gyilkoltak és csonkítottak meg.
Lev és felesége, Raisza mindent kockára tesz, hogy a vérengző fenevadat megállítsa - még ha ezzel az Állam ellenségeivé válnak is. És a holtak száma egyre szaporodik... 
A 44. gyermek valós eseményekre alapozott, hátborzongató thriller - és megrázó irodalmi mű arról, hogyan terrorizálhatja egy kormány a saját népét, hogyan lehet túlélni egy diktatúrát, és mi történik, ha egy magányos ember elhatározza, hogy visszavág. 
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
A könyv csaknem egésze nagyon nyomasztó volt. Ugyanis ha még egy állambiztonsági tiszt sem tudja, kiben bízhat meg, ha még ő is arra számít, hogy bármikor árulónak bélyegezhetik, akkor egyértelmű, hogy ebben az országban senki sincs biztonságban.
A sorozatgyilkos cselekményszálát olvasni se volt sokkal jobb érzés, mert ott meg egy látszólag normális férfi gyerekeket ölt. És ezek a részek is nagyon átérezhetőek voltak, mert a regény volt, hogy előbb betekintést adott a gyerek életébe és gondolataiba, és csak ezután következett a meggyilkolása. Nyomasztó volt az is, hogy a rendőröket nem érdekelte, valójában ki követte el ezeket a gyilkosságokat, vagy egy deviáns egyénre fogták, hogy ő a tettes, vagy eltusolták, balesetnek nyilvánították az eseteket. Mindezt azért, mert az állami propaganda szerint gyilkosság csak a kapitalista országokban történhet, a kommunista társadalom makulátlan kell legyen.
A teljes létbizonytalanság réme lebegett a könyv valamennyi szereplője (ártatlan gyerekektől kezdve állambiztonsági tisztekig) feje felett, és ettől ijesztő volt az egész. Ugyanakkor, ha a rémisztő eshetőségek valóra váltak (pl. valakit megkínoztak vagy meghalt), akkor azt teljesen természetesnek mutatta a regény. Mint ami nem ügy, hiszen az ilyesmi itt mindennapos. Szóval olyan egyenletesen, végig nyomasztó volt a könyv, nagyjából függetlenül attól, hogy éppen mi történt.
A gyilkos kiléte nem volt nagy titok, bár én viszonylag későn törődtem csak bele, hogy igen, ő a tettes, mert valami csavarra számítottam. És valahol érthetetlen is volt számomra, hogy az illető miért tette, amit tett. Persze nyilván bolond volt, de akkor is.
Lev jellemfejlődése – bár nagyon szép volt, meg minden – nekem nem teljesen állt össze egy kerek történetté, nem értettem, hogy pontosan miként is eshettek meg Lev lelkében azok a változások, amik megestek. Kezdetben kényelmesen úszkálgat az állami pribék szerepében, élvezi, hogy hatalma van, aztán amikor elkezdenek rosszul alakulni a dolgai, hirtelen lelkiismeretet növeszt és az életét teszi fel arra, hogy megtalálja a sorozatgyilkost. Nekem túl hirtelen volt ez a váltás. Jó, a könyvben nem volt ez annyira hirtelen, mint ahogy én itt leírtam, voltak Levnek nagy ráébredései a valóságra, amik akár meg is változtathatták így. De nekem ez nem volt teljesen hihető mégsem.
A legnagyobb problémáim azonban nem is Levvel, hanem a könyv végével voltak, az szerintem teljesen hihetetlen volt, különösen az előzmények után.
Összességében ez egy jó könyv, mert átérezhetően mutatja be, hogy hogyan működik a terror egy diktatúrában, hogy egy kicsit mindenki benne van a fenntartásában, nem csak az, aki megkínozza vagy megöli az embertársait, hanem az is, aki hallgat, és az is, aki ráveszi a másikat, hogy hallgasson. Viszont kriminek szerintem legfeljebb közepes, mert kb. végig lehet tudni, ki a sorozatgyilkos, maximum azt nem, hogy miért öl. A lezárás pedig csapnivaló. De mivel egyedi és borzongató mű, ezért én alapvetően szerettem.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
Levben azt is furcsának találtam, hogy bár ő maga szerette a feleségét, az nem tűnt fel neki, hogy Raisza nem szereti viszont. Hogy azért van vele, mert Lev biztonságot nyújt neki, és kicsit azért is, ment félt nemet mondani a házassági ajánlatára. Ilyen előzmény után nekem igencsak hihetetlen volt, hogy Raisza a könyv végére beleszeretett a férjébe. Értem, hogy Lev megváltozott, de ha egy nő valakivel kényszerből van együtt, nekem nehezen hihető, hogy azt később megszereti.
A regény nyitó jelenetében egy várost látunk, ahol az éhhalál küszöbén állnak az emberek. Egy kisfiú, Pavel meglát egy macskát és öccsével Andrejjal elindul levadászni. Azonban végül Pavelt vadássza le valaki, Andrej kétségbeesetten hazamenekül. Az anyjuk azt hiszi, hogy Pavelt megölték és megették.
A regény végén kiderül, hogy Lev volt Pavel, a „szülei” pedig azért rabolták el valóban, hogy az éhező gyereküknek adják, aki azonban meghalt végül. Így Pavelt hazaengedték volna, de a kisfiú a fejére ért ütés miatt nem emlékezett a saját nevére sem, ezért a „szüleivel” maradt, s később már mind úgy csináltak, mintha valóban a fiúk lenne. Lev félelemből, a „szülei” meg valószínűleg azért, mert örültek, hogy mégis van gyerekük.
Andrej, Lev testvére a sorozatgyilkos, aki korábban látta egy újságban a testvérét mint háborús hőst, meg akarta keresni, de nem tudta. Ezért Andrej azt találta ki, hogy gyerekeket öl, erre Lev biztos felfigyel, felderíti a bűnügyeket és eljut hozzá. Nem tudom, de nekem nem volt ennyire egyértelmű, hogy csak és kizárólag Lev figyelhet fel ezekre a gyilkosságokra. Különösen ha azt vesszük, hogy tulajdonképpen senki sem akarta észrevenni, hogy egy sorozatgyilkos öldököl, hiszen gyilkosságok csak a kapitalista országokban történnek… Így teljesen szürreális befejezés volt, hogy Lev valóban rátalált Andrejra. És Lev és Raisza meg is ölték őt (a kislánya szeme láttára, de kicsire nem adunk).
De a leghihetetlenebb, hogy Lev és Raisza üldözöttekből hősök lettek. Az állam végül mégis elismerte, hogy Andrej volt a gyerekek gyilkosa, mondván, hogy Andrej náci ügynök volt (ami hazugság). S így Lev és Raisza békében élhetnek, igaz, azt nem tudhatják, hogy meddig…
Szóval kvázi happy endet kaptunk a regény végén, ami a lehangolóan realista előzmények után nagyon meseszerűen hatott nekem, nem tudtam elhinni.

Tetszési index:
93%

2018. július 17., kedd

Lakatos Levente – LoveClub (Dr. Lengyel 1.)


Tartalom:
A LoveClub internetes portál, melyet elsősorban a szenvedély köré építettek. A LoveClub maga a szabadság, felhasználói álnevek mögé rejtőzve kutathatnak új ismerősök, barátok és szerelmek után. A LoveClubon nincsenek tabuk, az érzékiség megfér a nyers szexualitással. Virtuális szórakozóhely, ahol az lehetsz, aki csak akarsz. Lili minden vágya, hogy újságíró legyen, és kitartásának köszönhetően, a legnagyobb napilap szerkesztője ajánlatot tesz neki: ha záros határidőn belül felkutat egy címlapsztorit, már az iskolaidő alatt is dolgozhat az újságnak. A lány lelkes témakeresésbe kezd, és felfigyel rá, hogy a közelmúltban szokatlanul sok fiatal követett el öngyilkosságot a fővárosban. Meggyőződése, hogy valamilyen új drog, vagy egy szekta áll a tragédiák hátterében. Izgalom, élvezet és kegyetlen gyilkosságok Budapest legsötétebb zugaiban. Ifjúkori szenvedély, szerelmek, ballépések, útkeresés és elfojtott, ám kitörni készülők vágyak. A Dr. Lengyel-sorozat első kötetét szigorúan 18 év feletti olvasóknak ajánljuk.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Ezt a trilógiát elég rendhagyó módon olvastam el, mivel előbb olvastam a második (Bomlás) és harmadik részét (Aktus), s csak most az elsőt. Nem volt rossz így se, de ezt a kötetet valószínűleg jóval izgalmasabbnak találtam volna, ha még nem olvastam volna a folytatásait. Érdekes volt, hogy a gyilkos személye itt tulajdonképpen nem sokáig volt titok. De az, hogy van-e tettestársa, ha igen, mi volt a pontos szerepe a lányok halálában, s főleg az, hogy ki ő, sokáig rejtély tudott maradni. Szóval ebből a szempontból izgalmas volt ez a regény.
Nem tudom, hogy azért-e, mert már a harmadik könyvét olvastam az írónak, de elkezdte szúrni a szememet pár dolog a stílusában: az, hogy túlságosan részletesen írja le, hogy ki mit csinált épp, pl. pislantott egyet valaki, illetve a karaktereit is túlzottan megmagyarázza, leírja, hogy milyen a külsejük, aztán a belsejüket is, s így az olvasóra nem sok gondolkodni valót hagy. Bár mivel az általam olvasott három Lakatos Levente regény közül ez íródott a legrégebben, így az is lehet, hogy ezek a – szerintem – hibák az újabb könyveiben már nem annyira markánsak, nekem legalábbis nem tűntek fel a trilógia másik két köteténél.
Bírtam, hogy az író ebbe a könyvbe átemelt szereplőket (Simon és Krisz) egy másik regénye, a Barbibébi gárdájából, a trilógia utolsó részében meg Szigor tűnt fel egy jelenet erejéig, úgy látszik, szereti összekapcsolni a nem ugyanabba a sorozatba tartozó köteteit, biztos, így mindegyiket jobban veszik…
Ami a karaktereket illeti, szerintem elég hevenyészettek, nem túl hihetőek voltak, a trilógia későbbi darabjaiban szerintem sokkal kiforrottabb, eltaláltabb karakterek vannak, de különösen a Bomlásban. Az itteni elmebajosainknál nem értettem a megkattanásuk okát, s valahogy nem is voltak olyan hátborzongatóak, mint pl. Flórián a Bomlásban. Természetesen ebben a kötetben is voltak, akik a gyilkos után kutattak, például Fényes Laura nyomozónő és Dr. Lengyel Dávid kriminálpszichológus, engem az ő részeik kötöttek le legkevésbé, talán mert már tudtam, mi történik velük később, bár ők a későbbi részekben sem annyira érdekeltek őszintén szólva.
Azért azt nem tagadom, elég gyorsan kiolvastam Lakatos Levente eme művét is, mert szerintem nagyon olvasmányosan ír, pörgős a cselekmény, és jó, hogy sok szereplőnek van humora is. A Dr. Lengyel-trilógiának nálam egyértelműen a Bomlás a legerősebb darabja, de azért a másik két része sem volt rossz, ezeket is tudom ajánlani azoknak, akik egy pörgős, szórakoztató krimire/thrillerre vágynak. De csak 18 éven felülieknek, mert elég sok szex, s különösen mert sok durva szex van benne (nemi erőszak is). Ez egyébként a trilógia mindhárom részére igaz.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
A női karakterekről nem véletlenül nem írtam eddig egy szót sem, mivel a gonosz kis társtettesünk közülük kerül ki. Van belőlük egy pár: Lili, Nikolett (avagy Nicole), Carmen, Daemon, Cicamica (utóbbi kettő LoveClubos nicknév). Bár van köztük némi átfedés, a regény végére kiderül, hogy Carmen volt Cicamica és Nicole Daemon. Lili rámenős újságíró-palánta, aki szenzációhajhász cikkeket akar írni a gyilkosságokról, de egy időre ő is gyanúba keveredik, amikor Cicamica azt hazudja Bloodsmoke20-nak (Nicole gyilkosának), hogy Lili Daemon. Egy ideig az se világos, hogy ki bujtogatja Bloodsmoke20-at (ez is nicknév) gyilkosságra. Mint végül kiderül, Daemon csak bátorította a fiút az ismerkedésre, Cicamica volt az, aki részt vett vele a gyilkosságokban. Még pedig úgy, hogy Bloodsmoke20 megerőszakolta és megkínozta a lányokat, Cicamica (vagyis Carmen) pedig aztán rábeszélte őket az öngyilkosságra.
Szóval a két dilisünk Bloodsmoke20 és Cicamica volt. Bevallom én főleg azt nem értettem bennük, hogy pszichopaták, mégis voltak érzelmeik. Bloodsmoke20 egy csomó lány után fut, első „szerelme” Marcsi hűtlensége mély sebet is ejt rajta. Carmen pedig Bloodsmoke20-ba szerelmes, féltékenységében a saját barátnőit (Lilit és Nicole-t) is megöletné a fiúval (Nicole-t meg is öleti). Szóval fura volt nekem ez a sok, heves szerelmi érzület két pszichopatától.
Azt se értettem, hogy Bloodsmoke20 és Cicamica mitől kattantak meg és kezdtek gyilkolászni. Értem persze, hogy pszichopaták, de nem minden pszichopatából lesz gyilkos.  Bloodsmoke20-nak szépséghibás az arca (nagy pigmenthiányos folt van rajta), ami miatt a lányok többségét taszítja és barátai sincsenek, kívülálló, Carmenről viszont csak annyit tudunk, hogy régről vannak zűrös dolgai, az exfiúját meg is mérgezte, nála egyáltalán nem lehet tudni, hogy mi is vezetett ahhoz a kényszeréhez, hogy másokat a halálba segítsen. Én azt gondolom, hogy valami nagy trauma kell ahhoz, hogy valakinek annyira elboruljon az agya, hogy ölni kezdjen. De aztán lehet, hogy rosszul  gondolom.
Carmen a könyv végén megöli Bloodsmoke20-at és öngyilkos is akar lenni, utóbbi nem sikerül neki. Így Carmen életben marad. Nem tudom, erre miét volt szükség, hiszen a trilógia későbbi részeiben nem szerepel Carmen (vagy ha mégis, hát semmi jelentős szerepe nincs). Szerintem egész nyugodtan ki is purcanhatott volna.
Különös egyébként, hogy Bloodsmoke20 rendes, teljes neve a regény végén sem derül ki. Azt már viszonylag hamar megtudjuk, hogy Keresztes a vezetékneve, a könyv végén meg kiderül, hogy mindenki Öcsink hívja, de az igazi keresztneve titok marad. Ezt furcsálltam, mert minden más szereplőnek tudjuk az igazi nevét, még akkor is, ha van LoveClubos nickneve is. Talán azt akarta ezzel hangsúlyozni az író, hogy az emberek annyira átnéztek Bloodsmoke20-on, hogy még a nevét se voltak hajlandóak megjegyezni, s ez is vezetett ahhoz, hogy aztán ölni kezdjen. Szóval, hogy ez nem csak Bloodsmoke20 hibája, hanem a társadalomé is, ami kitaszít magából valakit egy kis szépséghiba miatt.

Tetszési index:
70%

2018. július 13., péntek

Milan Kundera – A lét elviselhetetlen könnyűsége


Tartalom:
Milan Kundera regénye a szűkebb értelemben vett sztori, valamint filozófiai-történelmipolitikai eszmefuttatások mesteri ötvözete, amely azonban mindig megőrzi szépirodalmi jellegét. Főhőse egy jó nevű sebész, Tomáš, nagy szoknyabolond, naponta váltogatja szeretőit. S egy szép nap e Don Juan-i figura mögött felsejlik egy másik legendás férfialak, Trisztán; hősünk beleszeret egy kisvárosi pincérnőbe, Terezába, s feleségül veszi. Korábbi gazdag és mozgalmas szexuális életéről azonban nem tud és nem akar lemondani, jóllehet ezzel elmondhatatlan fájdalmat okoz az egyetlen valóban szeretett lénynek. Tomáš ellentmondásos alakja mögé háttérnek Kundera felrajzolja a "prágai tavasz" eseményeit, majd 1968 drámáját, az orosz inváziót, az első napok euforisztikus gyűlöletét, végül a "normalizáció" éveinek megaláztatásait. Tomáš és Tereza a nemzeti remények bukásával Svájcba költözik, de később hazatér, hogy otthon vállalja sorsát. Sabina, a festőnő, Tomáš egyik szeretője, az emigráció útját választja, megkapaszkodik odakint, de minden kötöttségtől megszabadulva a lét elviselhetetlen könnyűségét érzi. Jellemző életérzés ez korunkban, amikor a történelem és a technika a világot olyan jövő felé vezeti, melyet az ember sem alakítani, sem előrelátni nem képes.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Ennek a könyvnek kb. húsz évvel ezelőtt egyszer már nekikezdtem. Azt hiszem, főleg a címe tetszett meg (azt most is zseniálisnak tartom), azért kezdtem el olvasni. De akkor annyira felbosszantott Tomáš viselkedése, hogy éreztem némi késztetést arra, hogy kivágjam a könyvet az ablakon, ezért inkább félbehagytam (így a könyv is megmenekült). Most főként egy molyos kihívás teljesítése érdekében kezdtem megint neki, s kíváncsiságból is, hogy vajon az idő megváltoztatta-e a véleményemet róla. Nos, nem mondanám, hogy a kedvencem lett e mű, de most határozottan jobban tudtam értékelni érdemeit, mint húsz éve.
Ami annak idején felbosszantott, az volt, hogy Tomáš mennyire szenvedett attól, hogy van egy nő, Tereza, aki szereti és ő viszontszereti, s neki mégis muszáj más nőket is dugogatni. Akik persze nem jelentenek neki semmit, mégsem volt képes lemondani róluk. De aztán nyilván bűntudata is volt miattuk… Tök logikus. Tomášt most se találtam igazán szimpatikusnak, de úgy látszik, vénebb fejjel toleránsabb lettem, elfogadtam, hogy azért hűtlen, mert csak. A könyv a vége felé próbálta megideologizálni, hogy miért az, konkrétan, mert az egyedit keresi a nőkben (igen, az csak szex közben derülhet ki, naná, ezek alapján Tomáš szerint a férfiakban nincs semmi egyedi, mert velük, ugye, nem akar intim viszonyba keveredni…), ami viszont még fel tudott bosszantani, tehát ezek szerint mégsem vagyok elég toleráns.
Tomáš és Tereza története nekem alapvetően arról szólt, hogy ha két ember szereti egymást, az még nem garancia arra, hogy nem bántják egymást, akár tudatosan is. Ettől még szeretik egymást és sok mindent fel is áldoznak magukból vagy a hivatásukból, az életükből a másikért. Tanulság csak annyi, hogy tökéletes párkapcsolat nincs.
A könyvben egy hosszabb rész szól Sabináról, Tomáš volt szeretőjéről és Sabina új szeretőjéről, Franzról. Ez főleg arról szólt, hogy nő és férfi mennyire félre tudja érteni egymást, ugyanaz a mondat vagy gesztus mennyire mást jelenthet számukra. Meg arról is, hogy vannak emberek, akik igazán nem tudnak kötődni senkihez, ezért mikor valaki azt kezdi elvárni tőlük, hogy kötődjön hozzá, inkább gyorsan lelépnek. A könyv egyébként nem ítélte el ezt a fajta viselkedést sem, ahogy Tomáš hűtlenségét sem, csak egyszerűen leírta, hogy van ilyen is. Az olvasó meg gondoljon róla, amit akar.
A párkapcsolati bonyodalmak mögött pedig történelmi háttérként ott volt az 1968-as prágai tavasz leverése és az ezt követő évek. Érdekesnek találtam, hogy az az időszak, amikor azt hihették a csehszlovákok, hogy lehet pozitív eredménye a lázadásuknak, kimaradt a könyvből. Lehet, hogy azért, mert nem is volt ilyen időszak, tudták eleve, hogy kudarcra vannak ítélve? Mindenesetre harc vagy erőszak nem volt a regényben egyáltalán, Tereza lázadása abban merült ki, hogy fényképezte a bevonuló szovjet katonákat, Tomáš pedig még ennyit sem tett. Mégis Tomáš orvosi karrierjét derékba törték, mert írt egy cikket korábban, amiben a kommunisták és Oidipusz közt vont párhuzamot, amit úgy értelmeztek, hogy szerinte a kommunistákat meg kellene vakítani. Holott csak arra kívánt utalni, hogy Oidipusz olyanért is vállalta a felelősségét, amiről nem tudott, s ezért megvakította magát, a kommunisták pedig nem vállalják semmiért se.
Nagyon filozofikus hangvételű volt ez a könyv, nekem nagyon lassú is, alig történt benne valami. Voltak olyan részek is benne, amiket nem értettem, hogy hogyan kerültek oda, mit akart ezekkel az író, ilyen például a Sztálin fiának haláláról szóló rész, s ennek kapcsán a szarról való elmélkedések… Igen, konkrétan az emberi ürülékről. Ahonnan eljutunk oda, hogy Isten vajon szarik-e, illetve, hogy a szar abszolút tagadása a giccs. És ezután a giccsről is elmélkedik egy sort…
Összességében nem igazán az én szájam íze szerint való volt ez a könyv, a szereplők többségének viselkedésével nem tudtam azonosulni, a sok, mélynek tűnni akaró filozofálás, a kevés történés együtt azt kellett volna, hogy eredményezze, hogy utáljam ezt a könyvet. Mégis volt benne valami megragadó, talán az, hogy a szereplők, ha nem is voltak túl szimpatikusak, de elég emberiek, hihetőek voltak, vagy talán az, hogy ez a könyv nem ítélt el senkit, nem akarta megmondani az olvasónak, hogy hogyan gondolkozzék a szereplőkről. Mindenképpen egyedi volt ez a könyv, s ha nem is fog maradandó nyomot hagyni bennem (mert valószínűleg nem fog), akkor sem bánom már, hogy húsz éve nem vágtam ki az ablakon.

Tetszési index:
75%

2018. július 10., kedd

Agatha Christie – Gyilkosság az Orient Expresszen


Tartalom:
Hercule Poirot a Közel-Keletről tér vissza Londonba. A legalkalmasabb közlekedési eszköznek az Orient expressz ígérkezik, Isztambultól Calais-ig. De legnagyobb megrökönyödésére már nincsen szabad hálófülke a közvetlen kocsiban. Pedig tél derekán nem szoktak ennyien utazni. És milyen különös társaság gyűlt össze! Orosz hercegnő, olasz utazó, magyar gróf, angol katonatiszt - és egy kellemetlen amerikai férfi. Vajon hova tartanak? Lehet-e köztük bármiféle kapcsolat?
A Balkánon aztán egy éjjel elakad a vonat egy hófúvásban. És gyilkosság történik... Még szerencse, hogy Poirot-nak szerzett ágyat régi barátja, M. Bouc. Ezért, mire az expressz továbbindul, sikerül felgöngyölíteni az egyik legrejtélyesebb esetet, amely Agatha Christie tolla alatt született.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
A 2017-ben készült filmet láttam a moziban tavaly. Teljes lelki nyugalomban ültem be a vetítésre, mondván, hogy én ezt könyvben már tuti olvastam, majd beugrik a film alatt az is, hogy ki a tettes, nem lesz itt semmi meglepetés. Aztán mégis volt… Szóval rájöttem, hogy mégsem olvastam a könyvet, vagy ha mégis, hát annyira régen, hogy semmire nem emlékeztem belőle.
Annyit mondok csak, szokatlan vége lett a filmnek, el is döntöttem hát, hogy a könyvet is el fogom olvasni. Így is tettem. Mivel tudtam a végkifejletet, így a tettes személyén nem kellett agyalnom, csak azon töprenghettem, hogy mennyi gyanús jel volt, ami elvezethet a megoldáshoz. Nos, szerintem sok volt, de azt hiszem, ha előbb a könyvet olvasom, akkor ott is csak azon a ponton jöttem volna rá a dolgokra, ahol a filmen, vagyis már nagyon a vége felé. Így, azt hiszem, igazán izgalmas kis krimi lett volna.
A film adott pár nevetséges jelenetet a könyvhöz, de pár része meg pont, hogy hihetőbb volt, mint a könyv. Így elég jól kiegészítették egymást.
Agatha Christie-nek ebben a könyvében sem ismerjük meg mélyen egyik szereplőt sem, egyikükkel sem lehet nagyon azonosulni, de pörögnek az események, s a lezárás az, ami a legmeglepőbb ebben a történetben. Főleg az, hogy milyen kurta-furcsa. A filmet ebből a szempontból jobbnak tartom, ott megmagyarázzák, hogy miért az a vége, ami.
Ettől még ez egy remek krimi, s csak azért nem tudok lelkendezve nyilatkozni róla, mert már ismertem a végét, így számomra nem volt izgalmas. De az nem a könyv hibája, hogy én előre lelőttem magamnak a poént a film megnézésével, hanem az enyém…

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
Az áldozatunk sok évvel korábban megölt egy kislányt, Daisy Armstrongot, ami közvetve a kislány szüleinek halálát is eredményezte. A Daisy és szülei baráti és családi köréből, volt alkalmazottaikból, s pár más érintettből összeálló társaság közösen gyilkolta meg a gyilkost, így igazságot szolgáltatván.
Nagyon agyafúrtan felépített krimi volt ez, olyan emberek igazoltak egymásnak alibit, akik elvileg nem ismerték egymást korábbról, így érdekük sem fűződhetett hazudni a másik érdekében. Tulajdonképpen Poirot-nak arra a következtetésre kellett volna jutnia, hogy nem ők tették, de ő természetesen rájött, hogy együtt követték el a gyilkosságot. Különösen, miután sorra derült ki a hálókocsi utasairól, hogy mindüknek volt valami közük az Armstrong-ügyhöz. A filmen nekem is ez lett gyanús: amikor már a harmadik utasról is kiderült, hogy köze volt Armstrongékhoz, egyértelmű lett, hogy ez nem lehet véletlen, s hogy mindenki benne kellett, hogy legyen a gyilkosságban.
A filmben felmerült az a lehetőség, hogy a gyilkos társaság megöli az őket leleplező Poirot-t, azonban végül – annak alátámasztásául, hogy ők nem is gyilkosok voltak, hanem igazságosztók – elvetik ezt a lehetőséget, s bajszos, belga barátunk ítéletére bízzák magukat, hogy az átadja-e őket a rendőrségnek. S ő úgy dönt, hogy futni hagyja őket, merthogy ők maguk is áldozatok, s csak egy férget öltek meg. A könyvben viszont fel sem merül a tettesekben, hogy ha Poirot-t megölik, akkor megúszhatnák a gyilkosságot. És nekem furcsa volt az is, hogy a könyvben Poirot milyen lazán futni hagyta a gyilkosokat, tulajdonképpen arra a két utasra bízta a döntést, akik őrajta kívül nem voltak még benne a gyilkosságban.
No igen, Agatha Christie könyvei nem a mély drámáiról, kemény morális kérdéseiről híresek, pedig ezt a történetet igazán könnyen megírhatta volna jóval drámaibbra, megindítóbbra, lehetett volna az egy nehéz morális döntés Poirot számára, hogy futni hagy-e gyilkosokat. De Agatha Christie a csavaros történetei miatt lett híres, nem komoly filozófiai kérdések boncolgatása vagy szépirodalmi alkotásai miatt. Így tulajdonképpen azt kaptam, amit vártam: egy pörgős, nem mindennapi krimit.  

Tetszési index:
80%

2018. július 1., vasárnap

John Grisham - Ha ölni kell

Tartalom:
Az Egyesült Államokban, a legsötétebb Délen két fehér férfi alkoholtól és kábítószertől megvadult állapotban megerőszakol és csaknem halálra kínoz egy tízéves fekete kislányt. A gyerek megaláztatástól és fájdalomtól félőrült apja bosszút áll: vérrel mossa le a lányát ért gyalázatot. És ekkor elszabadul a pokol: a Ku-Klux-Klan fehér keresztes jelvényei, zászlói elborítják a várost, a fajgyűlölő szervezet pogromot hirdet. Ebben az életveszélyes fenyegetésekkel teli légkörben kezdődik el a néger apa tárgyalása, amely lélegzetelállító izgalmak közepette veti fel a súlyos erkölcsi kérdést: igazolható-e az önbíráskodás ilyen szélsőséges helyzetben, vajon a törvény betűje, vagy az elemi igazságérzet a fontosabb?
A Ha ölni kell Grisham első regénye, amely csak később vált bestsellerré, és a belőle készült film is világsikert aratott.
(Forrás: bookline.hu)
Vélemény:
Láttam már a regény alapján készült filmet, többször is, tetszett is, de voltak benne dolgok, amik miatt rossz érzéseket keltett bennem. Ezek a dolgok megtalálhatóak voltak a könyvben is.
A regény fő kérdése, vagyis, hogy lehet-e jogállamban teret engedni az önbíráskodásnak, a szemet szemért elvnek, nem túl bonyolult, nem is túl eredeti, de a válasz, amit kapunk rá, némileg meghökkentő - legalábbis számomra az volt. Az ügyész kivételével valamennyi jogász és rendőr véleménye az, hogy Carl Lee Hailey jól tette, hogy megölte a kislánya megerőszakolóit, sőt kitüntetést érdemelne érte. Általános vélekedés, hogy ha egy fehér apa ölte volna meg a lánya fekete bőrű erőszaktevőit, akkor őt még vád alá sem helyezték volna. Még a Ku-Klux-Klan tagok is úgy gondolkodnak, hogy az erőszakolók azt kapták, amit megérdemeltek, csak azt tartják felháborítónak, hogy egy fekete végzett velük. Szóval a könyv magától értetődőnek veszi, hogy lehet önbíráskodni, s az egész ügyet faji kérdésként kezeli: ha az apát elítélik, azt kizárólag rasszista okból teszik majd, ha nem, akkor az jó, mert akkor úgy bántak vele, mint egy fehér emberrel.
Belátom, inkább csak jogi érvek szólnak amellett, hogy Carl Lee-nek igenis börtönben a helye: egy jogállamban az igazságszolgáltatás kizárólag az állam kezében lehet, ha ez alól kivételeket kezdünk engedni, akkor az az állam gyengeségét, tehetetlenségét mutatja. Magyarán ilyenkor az állam kvázi elismeri, hogy képtelen igazságot szolgáltatni, s ezért megengedi az állampolgárainak, hogy maguk tegyék meg azt. A baj ezzel csak annyi, hogy szélsőséges esetben anarchiához vezethet. A másik meg az, hogy kinek mi az igazságos, az igen szubjektív lehet. Például biztos vannak olyanok, akik igazságosnak tartják, hogy ha valaki bemegy a kertjükbe tyúkot lopni, akkor ők azt az embert szabadon lelőhessék.
A másik érv pedig az lehet, hogy az emberi élet szent és sérthetetlen, nem csak az államnak nem lehet joga elvenni azt (jelenleg Európában ez a tendencia, az USA kicsit más tészta, Carl Lee-re is várhat halálbüntetés, ha elítélik), hanem más embernek sem. Még ha olyan férgeket is öl meg valaki, akik megerőszakoltak és majdnem megöltek egy kislányt, még az is bűn, amiért börtönben a helye.
Carl Lee ügyvédjének, Jake Brigance-nek van egy lelkes joggyakornoka, Ellen Roark, akinek életcélja, hogy eltöröltesse a halálbüntetést. Kicsit különösnek találtam, hogy Ellen még csak meg sem említi, hogy Carl Lee-nek nem kellett volna megölnie a két erőszaktevőt. Pedig ha annyira nagy szentségnek tartja az emberi életet, ez kell, hogy legyen a véleménye. De bölcsen hallgat.
Így tehát ebben a regényben igazándiból nem az a kérdés, hogy rossz dolgot tett-e Carl Lee (erre egyértelmű nem a válasz), hanem az, hogy mennyire rasszisták az amerikaiak, elítélik-e csupán azért, mert fekete. Ez is lényeges kérdés persze, de ez nem jogi kérdés, s ezért számomra nem volt annyira érdekes. Nekem egyértelmű, hogy ha egy fehért nem ítélnének el Carl Lee tettéért, akkor őt sem kellene, merthogy (elvileg) egyenjogúság van még a csodás USA-ban is.
Nem akarok zsákbamacskát árulni, szerintem Carl Lee bűnös, nem azért, mert fekete, hanem azért, amit tett. Előre megfontolt szándékkal (tehát nem hirtelen felindulásból és pláne nem kóros elmeállapotban) követett el két brutális gyilkosságot. Én börtönbe zárnám, ha nem is nagyon hosszú időre. De ebben a könyvben ez az opció fel sem merül. Vagy szabadon engedik vagy halálbüntetésre ítélik, kicsit szélsőséges az amerikai jogrendszer, ha igaz az, hogy csak ezek a lehetőségek megengedettek ilyen bűncselekménynél.
Számomra az volt még érdekes és kicsit zavarbaejtő ebben a könyvben, hogy milyennek mutatta az igazságszolgáltatás rendszerét. Egészen pontosan az embereket, akikből az igazságszolgáltatás rendszere összeáll. Nos, elsősorban mindegyiküket az érdekli, hogy győztesen kerüljenek ki Carl Lee peréből. Jake azért akar győzni, mert akkor dőlnének hozzá az új ügyfelek, az ügyész azért akar nyerni, mert az szabad utat biztosítana számára a kormányzói székbe. És céljuk elérése érdekében az ügyvéd és az ügyész trükköznek, felhasználják a sajtót, befolyásolják az esküdteket, sőt még az egyik esküdt lefizetése is felmerül opcióként. A bírók esetében a cél az, hogy ne váljanak a közvélemény és támogatóik szemében antipatikussá, mert akkor nem választanák meg őket újra, szóval ők a megúszásra játszanak, nekik az a győzelem. S ennek érdekében hoznak egy sor kifogásolható döntést.
Szóval a kép, amit fest ez a regény az igazságszolgáltatás rendszeréről, nem túl hízelgő. Persze minden rendszer csak annyira jó, amennyire az emberek azok, akik alkotják. Nincsenek nagy illúzióim azzal kapcsolatban sem, hogy a magyar igazságszolgáltatás nem működik-e sokszor pont ugyanannyira elfogultan és korruptan, mint az amerikai. De akkor is eléggé lehangolt ez a könyv.
Ja igen, még annyi, hogy a regényben kb. minden második-harmadik jogász alkoholista... Nem tudom, lehet, hogy ez az arány helytálló az amerikai, de talán még a magyar jogászok közt is, de akkor sem találtam túl szimpatikusnak, hogy az író alkoholistának állította be a jogászokat.
SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
A regény végén Carl Lee-t felmentik. Nem is ez a lényeg, hanem az, ahogy ez a döntés megszületik az esküdtszékben. A bíróságot körbevették ezerszámra a feketék, akik Carl Lee felmentéséért tüntettek. Gyakorlatilag megfélemlítették az esküdteket, hiszen igen valószínűnek tűnt számukra, hogy ha bűnösnek mondják ki Carl Lee-t, akkor a feketék meglincselik őket. Így lényegében aközött választhattak, hogy döntésképtelenek lesznek vagy pedig felmentik a férfit. Ha nem hoznak döntést, akkor pár hónappal később egy másik esküdtszék tárgyalná újra az ügyet, akik ugyanolyan nehéz helyzetben lennének, mint ők most, s az ő családtagjaik, barátaik köréből kerülne ki ez az esküdtszék. Így lényegében nem marad más lehetőségük, mint felmenteni Carl Lee-t. Persze az író nem mondta ki ennyire nyíltan, hogy csupán azért mentették fel a férfit, mert nem tehettek mást, hanem kanyarított egy megható jelenetet, amiben az egyik esküdt megkérte a többit, hogy képzeljék el, hogy a kislány, akit megerőszakolnak szőke és kék szemű, a két férfi pedig fekete . Majd kérte őket, hogy képzeljék el, hogy a kislány az ő lányuk, és írják le egy cédulára, hogy mit tennének a férfiakkal. És mind azt írták le, hogy megölnék őket. Így mentették fel Carl Lee-t.
A filmben emlékeim szerint úgy játszódott le ez a jelenet, hogy Jake Brigance a védőbeszédében kérte az esküdteket, hogy képzeljenek el ezt meg azt (ld. fentebb), s azok pusztán ennek hatására mentették fel Carl Lee-t. Ha jól emlékszem, az a körülmény, hogy az esküdtek kvázi életveszélyben voltak, a filmből kimaradt.
Tetszési index:
75%