A következő címkéjű bejegyzések mutatása: életrajzi regény. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: életrajzi regény. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. január 30., kedd

Gerlóczy Márton – Check-in

Tartalom:
Azt mondják, idegenben jövünk rá, kik is vagyunk valójában. Mélyen igaz ez Gerlóczy Márton legújabb regényére is, melyben a fiatal szerző külföldön átélt kalandjait írja le a tőle megszokott ironikus humorral. Miközben Los Angelesben próbál hamburgert szerezni, Bangkokban igyekszik lerázni egy kitartó prostit, taxisofőrökkel küzd Várnában, és ötven körüli jamaicai hippiknél vendégeskedik – Gerlóczy nemcsak négy kontinens tíz országát ismeri meg és ismerteti meg az olvasóval, hanem legalább ennyire magáról és honfitársairól is izgalmas tapasztalatokra tesz szert.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Az író – a könyvben Márczy Lajos – sok külföldi és egy itthoni utazása alatt átélt tapasztalatait osztja meg velünk, vagy csak emel ki egy érdekesebb momentumot. A könyv keretét pedig egy-egy budapesti reptéri jelenet adja: a könyv elején váratlanul első osztályon utazhatnak a barátjával, míg a végén egy kis híján testüregmotozással végződő vámvizsgálatnak lehetünk részesei.
Márczy úr mindegyik útján elég egyedi módon viszonyul a környezetéhez, az egyetlen gondom az volt, hogy jellemzően nem túl pozitívan. Az egyetlen útja, aminél én úgy vettem ki, hogy jól érezte magát és az ottani kultúráról, emberekről is igen pozitívan nyilatkozott, az a japán volt. Bevallom, ez engem meglepett. Tetszett neki például, hogy a japán vonatok másodpercre pontosak és csillognak-villognak a tisztaságtól. Ez nyilván azért van, mert a japánok kötelességtudóak és alighanem a munkahelyi elvárások is igen magasak lehetnek velük szemben. De ez tetszett Márczy úrnak. Ellenben a békéscsabai útja alatt képtelen volt eleget tenni annak a kérésnek, hogy időre hagyja el a szállását. Persze értem én, a pontosság nála csak akkor érdem, ha mindenki másnak kell annak lennie, akkor ha neki kellene, csak nyűg…
Mindenesetre nagyon furcsának találtam, hogy pont egy olyan kultúra nyerte el a tetszését, aminek az a szemlélete, hogy mindenkinek tennie kell a közösségért, mindenkinek magasan kell teljesítenie a munkahelyén, vagyis mindenkin elég nagy a nyomás. Holott nekem az volt a benyomásom Márczy úrról, hogy azt éppenséggel nem annyira kedveli, ha őrá akarnak nyomást helyezni (ebben a könyvében is, de az Elvonókúrában különösen előszeretettel ecsetelte, hogy ő Magyarország miatt stresszes meg depressziós). Kíváncsi lennék, ha Japánban kellene élnie huzamosabb ideig, akkor meddig tartana ki a japán kultúra iránti rajongása.
Persze nincs azzal bajom, hogy neki tetszett Japán – én is sok mindent tartok becsülendőnek a japán kultúrában, bár van egy olyan erős tippem, hogy képtelen lennék ott élni. De hogy sehol máshol nem érezte magát igazán jól, az azért meglepett. Nem azt vártam, hogy mindenről áradó rajongással nyilatkozzon – az nem is ő lett volna – de azért egy ici-picivel több optimista életszemlélet szerintem jót tett volna a könyvnek. Így engem eléggé lehangolt – és valószínűleg saját magát is, míg megírta ezt a könyvet.

Tetszési index:

60%

2017. december 16., szombat

Sue Monk Kidd - Szárnyak nélkül szabadon

Tartalom:
Hetty rabszolga a kora 19. századi Charlestonban. A szenvedésen túli életről, szabadságról álmodik. Jómódú gazdáinak lánya, a csillapíthatatlan tudásszomj és lázadó eszmék által hajtott Sarah kislánykora óta keresi a hivatását a világban, de fogva tartják a nőkre kényszerített társadalmi kötelékek.
A tízéves Hetty szobalányként a mindössze egy évvel idősebb Sarah tulajdonába kerül. A Szárnyak nélkül szabadon kettejük életútját követi végig: azt, hogy miként alakítják drámai módon egymás sorsát, és hogyan alakul ki a bűn, a dac, az elidegenedés és az ambivalens szeretet által meghatározott, összetett viszonyuk. Hetty megismeri a bánat és a gyász értelmét, s egyre inkább ráeszmél, ki is ő valójában. Sarah útját összetört remények, árulás, viszonzatlan szerelem és száműzetés szegélyezik. Vajon mit tartogat számukra a faji és társadalmi előítéletektől terhes 19. századi Délen az élet, vajon képesek lesznek-e szárnyak nélkül is szárnyalni?
Sue Monk Kidd magával ragadó és megindító regénye a reményről, a bátorságról, a szabadság kereséséről szól. Remekmű, melyet világszerte több mint egymillió példányban adtak el, s több mint húsz nyelvre fordítottak le.
(Forrás: alexandra.hu)

Vélemény:
Nehéz erről a regényről értékelést írni, mert nyomasztó és felemelő is volt. Nyomasztó volt, mert a két főszereplő nem élhetett olyan életet, amilyet akart. És nem mindig volt erejük küzdeni ellene. Ha pedig harcoltak a céljaikért, azzal sem értek el sok mindent. Rossz volt látni azt is, hogy mennyire nem támogatják őket mások.
Mit szerettek volna elérni? Hetty (Handful) a szabadságot, egész életében csak erre vágyott. Sarah céljai változékonyabbak voltak. Először ügyvéd akart lenni, de családja e törekvése miatt kinevette, ezért letett róla. Aztán azt hitte, rátalált a szerelem, de ebben is csalódnia kellett. Végül a rabszolgaság elleni harcot tűzte ki életcéljául. Aztán amikor kétségbe vonták a jogát ahhoz, hogy felszólaljon a rabszolgaság ellen, akkor a nők egyenjogúságáért is ki kellett állnia.
Bár a regényben a küzdelem sokszor reménytelennek tűnik, mégis az volt a mondanivalója a könyvnek, hogy érdemes harcolni a céljainkért. Hogy ha el is taposnak minket, fel kell tudni állni és menni tovább.
Bár a regény tanulsága pozitív, mégsem volt egy szívderítő olvasmány. Főleg talán azért nem, mert számtalan módját mutatta be az emberi aljasságnak, amikor valaki csak azért bánt vagy aláz meg egy másik embert, mert megteheti és mert jól esik neki.
Érdemes volt elolvasnom, de azt nem tagadom, eléggé lehangolt ez a könyv. Erre készüljetek fel ti is, mielőtt nekikezdtek.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
Először írnék a fontosabb szereplőkről pár szót.
Sarah Grimké: Ő Déli rabszolgatartó család gyermeke, mégis már tizenegy évesen lázadozik ezen intézmény ellen, nem akarja elfogadni születésnapi ajándékul Handfult. Nekem ez különös volt, hogy már ilyen fiatalon arra a felismerésre jutott, hogy a rabszolgaság embertelen jogintézmény. Nagyon önálló gondolkozású, értelmes kislánynak kellett lennie. (A regény végén az írónő megosztja velünk, hogy mi volt fikció és mi valóság a könyvében, s azt állítja Sarah barátsága Hettyvel és az, hogy megtanította olvasni a rabszolgalányt, valóban megtörtént.)
Bár Sarah egész életében kitartott amellett, hogy a rabszolgaság ellen volt, élete minden más területén megalkuvásokra kényszerült és ez nagyon lehangoló volt nekem. Amikor elárulta a családjának, hogy ügyvéd akar lenni, erre a férfiak kinevették, sőt kigúnyolták, az édesanyja pedig azt mondta neki, hogy a lányokban meg kell ölni a becsvágyat.
Csalódása első szerelmében, Burke-ben, aztán az, hogy második szerelme, Israel sem szerette igazán, csak sok év elteltével kérte meg a kezét és akkor is csak azzal a feltétellel, hogy feladja lelkészi ambícióját, ezek mintha azt akarták volna jelenteni, hogy a csúnya lányok nem találhatnak társra. Bezzeg Sarah húgáért, a szép Nináért rajongtak a férfiak és végül férjhez is ment, bár sokáig tartott, míg olyan férjet talált, aki azért szerette, amilyen, nem pedig a külsejéért. Összességében ezekből azt a következtetést lehetett levonni, hogy ha még a szép lányok is nehezen találnak maguknak olyan társat, aki igaz valójukért szereti őket, akkor a csúnyáknak erre semmi esélye: vagy megalkudnak egy olyan férjjel, aki mellett háztartási alkalmazottként élhetik le az életüket, vagy pedig vénlányként halnak meg. Ez elég lehangoló volt.
Az is elszomorított, hogy még az intelligens férfiak is, akik egyetértettek Sarah és Nina törekvéseivel a rabszolgaság eltörlését illetően, megpróbálták lebeszélni őket arról, hogy a nők szólásszabadsága és egyenjogúsága mellett szólaljanak fel. Merthogy az árt az abolíció ügyének... Hm.
A könyv lehangoló mivoltán sajnos az sem segít, hogy tudjuk, a rabszolgaságot eltörölték, és a nők ma már - jogi deklaráció szintjén mindenképp - egyenjogúak a férfiakkal.
Hetty (Handful): Az írónő a regény végén elárulja, hogy Hetty - bár létezett - a valóságban fiatalon meghalt, így a könyv Hettyről szóló részei nagyobbrészt fikciók. Ennek ellenére ő nagyon hihető, valóságos volt nekem. A kapcsolata az édesanyjával megmutatta, milyen az igazi szeretet. Az, ahogy a maguk módján mindketten lázadtak a rabszolga sorsuk ellen, egyértelművé tették, hogy bennük is van öntudat, hogy nekik nem elfogadható a rabszolgaság. A regény vége - bár egyfajta happy endet adott - nekem furcsa volt. A könyv lezárása az, hogy Sarah segít Északra szökni Hettynek és a húgának. Mivel a regény nagy része nyomasztó, az írónő szükségét érezhette, hogy adjon valami feloldozást a végére, de nekem hitelesebb befejezés lett volna, ha Hetty rabszolgaként hal meg vagy kivégzik szökési kísérlet miatt.
Angelina Grimké (Nina): Őszinte leszek, nekem ő nem volt szimpatikus. Ennek az volt az oka, hogy ő Sarah tökéletesebb kiadása volt: szebb és harcosabb lelkű volt, mint nővére, soha, senkiért és semmiért nem adta fel önmagát, sőt még csak fel sem merült benne, hogy megtegye. Nekem ő túl tökéletes volt, Sarah sokkal emberibb volt a vívódásaival.
A Grimké család többi tagja: Érdekes volt látni, hogy ők hogyan viszonyultak a rabszolgáikhoz, mivel tudták igazolni magukban a jogukat ahhoz, hogy más emberek tulajdonosai legyenek. A fő érvük ennyi volt: "Mi így élünk!" Sarah apja a halálos ágyán elismerte, hogy csak a kapzsisága tartotta vissza attól, hogy kövesse a lelkiismerete szavát. Azonban Sarah anyja és testvérei valószínűleg nem így gondolkodtak, ők a rabszolgák megbüntetését is jogosnak tartották, ha nem dolgoztak jól, lopáson vagy szökésen érték őket.
A rabszolgatartás kegyetlenségét nem úgy érzékeltette a könyv, hogy gyakran korbácsoltak vagy öltek meg feketéket a regényben. Hetty kapott egy korbácsütést kislányként, amiért megtanult olvasni. Felnőttként pedig azért korbácsolták meg, mert Sarah lázító röpiratára cserélte el úrnője drága whiskyjét. A dologházba, ahol megnyomorították a lábát, azért került, mert lázító rabszolgagyűlésekre járt. Nagyobb testi bántalmazások kizárólag akkor érték Hettyt, amikor lázadni próbált. Ugyanakkor úrnője a sétabotjával gyakran ütlegelte kisebb mulasztások miatt is, de ezeket csak néha említi a könyv. Bár néhány másik rabszolgát is megkorbácsoltak vagy bántalmaztak a regényben, egyet pedig kivégeztek lázadás szervezése miatt, ezek önmagukban nem voltak elborzasztóak számomra. Talán mert olyan természetességgel írta le ezeket a jeleneteket az írónő. Ezek a mindennapjaik voltak a rabszolgáknak.
Ugyanakkor a testi bántalmazások mellett voltak másfajta sérelmeik is a rabszolgáknak. A szülőktől szemrebbenés nélkül szakították el a gyerekeiket: eladták vagy máshová küldték őket szolgálni. A uraik/úrnőik ajtaja előtt kellett aludniuk, hogy minden pillanatban ugorhassanak, ha szükség van rájuk. Rongyokból készültek a ruháik. Az utcán is hajbókolniuk kellett a fehérek előtt és kitérniük, ha útban voltak. Nem tanulhattak meg olvasni.
Ezek együttesen már elég borzasztónak mutatták a rabszolgaságot. Bár látványos kegyetlenkedés nem volt sok a könyvben, végig nyomasztó volt a regény hangulata. Szerintem jól adta vissza azt, hogy milyen lehetett a rabszolgák élete.

Tetszési index:
85%

2017. szeptember 4., hétfő

Gerlóczy Márton – Elvonókúra

Előzmények:
A Szabadok Testvériségét olvastam nagyon régen az írótól, az kevésbé tetszett, mostanában pedig az Igazolt hiányzást, ami viszont eléggé bejött (olvasható is ajánló a blogon róla).

Tartalom:
„Egy magyar pincér életének 12288. napján elutazik egy thai szigetre, hogy végre kipihenje magát és leszokjon az alkoholról. Útitársa, Márczy Lajos (A csemegepultos naplója, Check-in), napról napra dokumentálja titkos naplójában a pincér elvonókúráját, saját küzdelmét és a thai sziget valóságát: a kiábrándult helyieket és a nyugati világ dőzsölő hordáit; a görcsösen és kétségbeesetten nyugalmat és kalandot kereső nőket és férfiakat.
Az Elvonókúra a szerző első olyan regénye, amit mindvégig félmeztelenül, zokni nélkül írt. Ez nagy segítség volt számára, hiszen rengeteg manapság a pulóverben és zokniban készülő regény, és látjuk az eredményét.”
„Lakik a hátamon egy fekete majom. Nem tudom elkergetni, nem tudom lerázni magamról. Az akarom-akarom mindent felemészt, és mindenből kirekeszt. Én választottam, vagy engem választott ez a kereszt? 
Több hónapos ázsiai kalandba zárni magad egyetlen társként és megfigyelőként egy aktív függővel művészi perverzió. Személyes, intelligens utcai humorral fűszerezett kaland a függőség tehetetlen holdudvarából. Szeretem.” (Kiss Tibi)
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Már nem tudnám megmondani, miért gondoltam azt, hogy el kell olvasnom ezt a könyvet, ami arról szól, hogy egy alkoholista elutazik egy szigetre, azzal a szándékkal, hogy ott jól leszokjon. Szerencsére nincs alkoholista ismerősöm (vagy csak nem tudok róla…), így fogalmam nem volt róla, hogy milyen lehet egy ilyen ember mellett az élet. Talán pont ezért érdekelt ez a könyv.
A könyvből megismerjük az alkoholista pincért, aki egyébként kedves, helyes fiú, még csak nem is buta, de mégis képtelen menekülni az ital fogságából. Legfeljebb pár napig tud lemondani róla, aztán megint a pohár után nyúl. Sokáig azt sem hajlandó elismerni, hogy komoly gond van vele, így például azt magyarázza be magának, hogy masszázsra költ sokat, nem piára. A gyenge jelleme ellenére számomra viszonylag szimpatikus tudott maradni a pincér. Egy elveszett kisfiúnak tűnt, aki nem tudja, mit kezdjen az életével.
Megismerjük „Lajost”, a pincér barátját (akit a pincér Lalikának szólít és akinek személye az íróéval azonos), aki önként vállalta, hogy végigasszisztálja a pincér „elvonókúráját”, amit aztán párszor meg is bán a regény folyamán. Egy darabig hisz benne, hogy a pincér – ha nem is gyógyul ki teljesen a piálásból – valamennyire javulni fog. Aztán már nem hisz benne. Végül már inkább nem is akar tudni a pincérről.
Külön szomorúnak találtam a karácsonyukat (merthogy a december 4. és január 31. közti időszakot öleli fel a könyv). Pálmalevelekből összetákolnak ugyan valami béna karácsonyfát, de egymást már megutálják ekkorra, s lényegében úgy ünnepelnek, hogy egyikük (a pincér) iszik, másikuk („Lajos”) meg füves cigit szív.
Furcsa volt nekem a pincér és Lalika barátsága. Mármint az, hogy egyáltalán létezik ez a barátság. A könyvből kiderül, hogy a pincér alkoholos delíriumában számtalanszor hozta kínos helyzetbe a barátját, meg le is kezelte, mikor neki épp jól ment. Mi hajtotta „Lajost”, hogy ennek ellenére még mindig segíteni akarjon a pincéren? Ezt nem értettem.
Ugyanakkor, ha már tényleg segíteni akart a pincéren, akkor elgondolkodhatott volna rajta, hogy tényleg annyira jó ötlet-e, hogy a pincér egy olyan szigeten próbáljon meg leszokni az ivásról, ahol mindenki piál, szív és dug (és ezekben ki is merülnek a tevékenységi köreik). Szerintem ez egy nagyon rossz ötlet volt, és akkor még finoman fogalmaztam. Nem akarom Lajosra hárítani a felelősséget, de azért legalább ő megtehette volna, hogy nem iszik a pincér előtt, mint a kefekötő. Elvileg ő nem alkoholista, nem kellett volna, hogy ez akkora lemondást jelentsen neki. A pincérre meg talán hatott volna a jó példa – bár egyébként valószínűbb, hogy nem.
Volt azért pár dolog, ami nem annyira volt szimpatikus a fiúkban. Például, hogy egy csomó igen dekoratív – és meglehet ostoba – nőre tettek lesajnáló megjegyzéseket, ugyanakkor a nyálcsorgatásukból egyértelmű volt, hogy egy körre azért szívesen elkapták volna az említett hölgyeket. Akkor hogy is van ez? Hát úgy, hogy ők a szép, de ostoba nőkre buknak. Vagy nem is, csak pusztán savanyú volt a szőlő a fiúknak (értsd: a hölgyek rájuk se bagóztak) és ezért tették a degradáló megjegyzéseket rájuk. Bárhogy is van, azzal, hogy lenézték azokat a nőket, akiket azért szívesen megdugtak volna, magukról állították ki a szegénységi bizonyítványt szerintem.
Azzal se nagyon tudtam mit kezdeni, hogy Lajos Magyarországtól tartott elvonókúrát a szigeten. Merthogy ő Magyarországtól depressziós, stresszes, magyarán lelki nyomorék (ez az én tömör összefoglalásom, a könyvben nem pont így hangzik el). Szóval hogy az országtól. Egy egész ország hibája mindez. Persze véletlenül sem az övé, neki köze nincs hozzá… Nem azt mondom, hogy Magyarországon minden olyan jól működik, hogy itt mindenki csak jól érezheti magát, de azért így en bloc egy országot tenni felelőssé a saját elcseszett életünkért, hát nem vall túl felnőtt, felelősségteljes gondolkodásra szerintem.
De ezektől eltekintve szimpatikusak voltak a fiúk, a történet hihető és tanulságos is volt. Hogy mi a tanulsága? Ha alkoholisták vagyunk, ne egy olyan szigetre utazzunk el leszokni, ahol minden bokorban van egy kocsma. Na jó, van más tanulsága is: az alkoholizmus mindenkit tönkretesz, nem csak az alkoholistát, hanem a környezetében élőket is. Ez most így nagyon drámaian hangzott, de a könyv egyébként nem lehangoló. Humoros kritikával és önkritikával mutatja be az író a pincér és „Lajos” gyengeségeit, jellemhibáit, ami miatt nagyon szórakoztató ez az utazás az alkoholizmus poklában – bármilyen furán hangozzon is ez.

Tetszési index:

85%

2017. április 19., szerda

Gerlóczy Márton – Igazolt hiányzás

Előzmények:
A Szabadok Testvériségét olvastam jó pár (öt vagy még több) évvel ezelőtt az írótól. Nem sokra emlékszem belőle, mára már csak annyi benyomás maradt meg bennem, hogy ez valami mese volt arról, hogy milyen kell legyen egy tökös csávó élete, a milyenre az volt a válasz, hogy olyan kalózos, és ez mennyire menő már…  Szóval finoman szólva nem tudtam mit kezdeni azzal a könyvvel. De mivel ez már elég régen történt, úgy voltam vele, teszek még egy próbát az íróval.

Tartalom:
Idilli boldogságban, részben vidéken eltöltött gyermekkora után a 21 éves szerző megvívta kilátástalannak tűnő harcát a hagyományos és „liberális” oktatási intézményekkel, édes- és nevelőapáival, a betonsivatagos, fővárosi környezettel, egyszóval: a nagy büdös élettel. Erről számol be ellenállhatatlan sodrással és kíméletlen humorral az érettségiig el se jutott „rossz tanuló”, akitől megannyi „eminens” sokat tanulhatna.
(Forrás: alexandra.hu)

Vélemény:
Az a jó ebben a könyvben, hogy többféle értelmezése lehetséges. Felsorolom itt azokat, amik nekem eszembe jutottak.
1. Ez egy koraérett kamaszfiú szenvedéstörténete, aki túl hamar, már az általános iskolai tanulmányai alatt ráébredt arra a kellemetlen tényre, hogy az életnek semmi értelme, ezen belül pedig különösen az iskolai tanagyag elsajátításának nincs semmi értelme, s szenved attól, hogy a felnőttek (szülei, tanárai) ebben nem értenek egyet vele.
2. Ez egy családi zűröktől, meg nem értettségtől, szeretetlenségtől lelki sérült fiú története, aki amiatt, hogy úgy érzi, nem tartozik senkihez és sehová, úgy dönt, nem is akar senkihez és sehová tartozni, nincs tekintettel senkire, s úgy hiszi, a vég nélküli bulizás és csajozás (és lógás a suliból) kielégítő élményeket nyújt a számára, persze boldoggá azért nem teszi.
3. Ez egy mérhetetlenül egocentrikus, magát hihetetlenül intelligensnek és egyedinek tartó fiú története, aki azt hiszi, hogy azért, mert ő olyan különleges, bárkit bármikor hülyének nézhet és bármit megtehet. Az, hogy a többi ember miként érez az ő viselkedése miatt, halványan sem érdekli.
4. Ez egy lusta, érzéketlen kisfiú önigazolása. Merthogy őszerinte ő valójában nem lusta, érzéketlen kisfiú, hanem ez, meg az, meg amaz (ide tetszőlegesen behelyettesíthető az 1-3. pontban írtak bármelyike/mindegyike). Ettől még persze ő valójában egy lusta, érzéketlen alak, aki semmit nem hajlandó tenni sem magáért, sem másért, de legalább ezt nem kell beismernie magának.
És akkor most végigvenném, hogy szerintem mennyire megalapozottak a fenti értelmezési variációk.
Kezdjük az 1. pont szerintivel: Ez az, amit a könyv nyíltan felvállal, főhősünk, Marci nem akar megfelelni semmilyen elvárásnak, semmilyen kötelezettségnek, mert azok egyrészt értelmetlenek, másrészt ő szabad akar lenni és kész.
Bevallom, ezekkel az érzésekkel könnyű volt azonosulni. Azt hiszem, a legtöbb embert előbb-utóbb elkapja az érzés, hogy az életnek semmi értelme, vagy hogy az ő élete nem olyan, mint amilyennek szeretné. Csak a többséggel ez nem általános iskolás korában esik meg, mint Marcival, hanem jóval később. Kijárjuk a különböző iskolákat, vagy mert azt mondják a szüleink, hogy ezt kell, vagy – jobb esetben – mert mi is szeretnénk. Legkésőbb egyetemi/főiskolai tanulmányai idejére mindenkiben kifejlődik a kritikai érzék az oktatás hasznosságát illetően, s ez így is van rendjén. Aztán a nihilista életérzés elkaphatja az embert akkor is, ha nem talál munkát friss diplomásként, vagy később, ha a munkája már egyáltalán nem érdekli, csak a pénzért csinálja.
Szóval a nihilizmus sok embert elkap szerintem élete során, Marci jelleme nem ettől különleges, hanem attól, hogy mennyire nem akar küzdeni az ellen, hogy így érezzen. Az ember, ha úgy érzi, üres az élete, jellemzően megpróbál tenni ellene, pl. ha nem érdekli a munkája, keres másikat, vagy ha ez nem lehetséges, akkor keres egy hobbit magának, ami leköti, vagy inkább arra koncentrál, hogy van egy szép családja. Nem így Marci, ő talptól a feje búbjáig szeret dagonyázni ebben az érzésben. Vagy lehet, hogy nem szeret, de attól még ezt teszi. Ezzel, bevallom, nem nagyon tudtam mit kezdeni. Pedig alapvetően kedveltem Marcit, de azzal nem tudtam azonosulni, hogy jobb választás a tanulásnál a lógás, ivás, csajozás. Bizonyára szórakoztatóbb, azt elismerem, de hogy miért lenne értékesebb, azt nem tudtam átlátni, s igazándiból erre a könyv sem igyekezett magyarázatot adni.
Nézzük a 2. pontot. Vannak utalások a könyvben a sajátos családi viszonyokra: van vér szerinti apa, nevelőapa, elhunyt apa (e legutóbbinál én sose tudtam, hogy az most melyik apára vonatkozik, de bizonyára csak én nem figyeltem rendesen). Azt hiszem, mondhatjuk, hogy fix apafigura nem igazán volt Marci életében. Aztán ott van még az édesanya személye is, akivel kapcsolatban Marci mindig hangsúlyozza, hogy mennyire liberálisan neveli őt, de én nem voltam benne biztos, hogy ez valójában nem azt jelenti-e, hogy nem törődik vele, nem figyel rá, nem érti meg. De az édesanyát illetően különösen, s úgy általában a családi viszonyokkal kapcsolatosan jóval szűkszavúbb a könyv, mint kb. bármi mást illetően, szóval lehet, hogy tévesek ezek a benyomásaim.
Én azért azt gondolom, hogy a zűrös családi viszonyok is belejátszhattak abba, hogy Marci olyan nagy „lázadó” lett, és abba is, hogy hidegen hagyta, hogy a viselkedése hogyan érint másokat.
A 3. pont szerinti értelmezés nálam a könyv második felében merült fel. Ahogy Marci egyre idősebb lett, ugyanúgy bukdácsolt az iskolában, ugyanúgy nem érdekelte semmi, és a viselkedését én egyre kevésbé tudtam a kamaszodásra, s az 1. és 2. pontban foglaltakra fogni. Egyre jobban irritált ez a gyerek.
A 4. pont szerinti, igen rosszindulatú értelmezés pedig a könyv utolsó oldalain merült fel bennem. Amikor Marci még estin is képtelen leérettségizni, s ki van akadva a barátnőjére, hogy az szakít vele, holott ha jól értettem (ha nem, akkor elnézést kérek) ő többször is félredugott korábban a barátnője mellett, s többször szakított is vele. De persze a barátnő a bűnös, hogy egyszer ő is szakítani mer, s gazul cserben hagyja szegény kicsi fiút. Itt már nagyon irritált Marci viselkedése, semmilyen szinten nem tudtam toleráns lenni vele, de ez szerencsére tényleg csak az utolsó néhány oldalon volt.
Mindenképpen érdekes volt ez a könyv, mert megmutatta a főhős, Marci sok oldalát. A nem szimpatikusakat is, sőt a leginkább azokat. Nekem általában véve tetszett, hogy nem akar tetszeni.
Tetszett az is, hogy Marci humorosan volt kritikus másokkal és önmagával szemben is. (De azért jóval több volt ebben a könyvben a kritika, mint az önkritika…)
Ami a könyv nyelvezetét illeti: gyakran végeérhetetlen mondatokkal operál, elindul a mondat, s addig írja, amíg szabad asszociáció útján eszébe jut valami a mondatban foglaltakkal kapcsolatban. Mikor kifogy az odakapcsolható gondolatokból, akkor pedig új mondatot kezd, jellemzően tök másról. Azt hiszem, ez a fajta szövegalkotás vagy nagyon irritálja az olvasót, vagy nagyon tetszik neki. Nekem többnyire tetszett ez a csapongó, szabad gondolattársítás. Néha azért volt olyan érzésem, hogy az író a mondat végére elfelejtette a mondat elejét, s így félkész, lezáratlan maradt a gondolat, de szerencsére ez azért nem volt nagyon gyakori.
Összességében tetszett ez a könyv nekem, de azt hiszem, most tartok egy rövid Gerlóczy-elvonókúrát, utána viszont jöhet az Elvonókúra (már ki is kölcsönöztem a könyvtárból).

Tetszési index:

76%

2016. augusztus 6., szombat

Nagy Szilvia, Szabó Anna Eszter – Egyetemista lány támogatót keres (18 éven felülieknek!)

Amiről most fogok írni, az olyan könyv, amit illene letagadnom, hogy olvastam, de ebben az esetben most akkor miről írnék? Meg amúgy is, szerintem érdekes könyv volt. A szaftos részleteket (ami egyébként akad a könyvben) kihagytam a tartalomismertetőből, de még így is inkább csak 18 éven felülieknek javaslom az elolvasását, pusztán a témája miatt.

Előzmények:
Egy könyváruház weboldalán nézegettem az akciós könyveket, ekkor akadt meg a szemem ezen a könyvön. Mivel a könyvtárban is megvolt (bocsánat, de pénzt nem adtam volna ki érte, annyira nem érdekelt a téma), ezért kikölcsönöztem, hátha megtudok valami tanulságosat arról, hogy miért állnak egyetemista lányok prostituáltnak.

Tartalom:
A könyv négy magyar egyetemista (vagy egyetemista korú) prostituált  – könyvbeli álnevük Lili, Zsófi, Frida és Heni – mindennapjait mutatja be. Megtudjuk belőle az okokat, ami miatt úgy döntöttek, hogy prostituáltak lesznek, azt, hogy mit akarnak elérni az így megkeresett pénzzel. A „karrierjük” különböző állomásait is bemutatja a könyv, a kezdete gyakran erotikus masszázs volt, s onnan léptek tovább (mondanám, hogy előrébb, de hát hm) prostituáltnak. Többük külföldön is dolgozott a nagyobb pénz reményében.

SPOILERES TARTALOM: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
A könyv egymás után, külön veszi végig a négy lány történetét, egyes szám harmadik személyben, de mégis a lányok szemszögéből írva le azt.
Az első rész Liliről szól, aki korábban Pécsen élt a szüleivel, aztán Budapestre költözött, média szakon újságírást tanul és koliban lakik. A pszichológia szak volt az álma, de oda nem vették fel. A szülei svájcifrank-hitelt nyögnek, Lili nem akar így járni, lakást akar és úgy képzeli, hogy pszichológusként majd jól menő magánpraxisa lesz. Pécsen volt egy fiúja, Laci, akiről azonban kiderült, hogy meleg, s a lány emiatt még mindig haragszik rá.
Először erotikus masszázzsal foglalkozik – ekkor még szűz – ami a masszírozás mellett „csúszkát” és „franciás levezetést” is magában foglal. Szüleinek azt mondja, hogy masszőr (csak az erotikus jelzőt felejti le). A keresete felét azonban le kell adnia a főnöknőnek, ezért kevesli a fizetését, bár a főnöknő egyik lakásában lakhat. Egyéjszakás kaland keretében elveszti a szüzességét, eztán úgy dönt, hogy akkor önállósodik, prostituált lesz, lakásra fog feljárni a kuncsaftokhoz, alkalmanként 20 ezret kérne. A főnöknőnek felmondáskor előadja a terveit, lakást akar, elvégezni a pszichológia szakot és nyelvvizsgát angolból és franciából, ezekhez itt kevés a fizuja.
Közben megismerkedik Gáborral, akinek elmondja, hogy mivel foglalkozik, de a fiú így is elfogadja, barátok lesznek (szexelő barátok). Egy csoporttársánál, Hajninál vesz ki szobát, neki azonban nem árulja el, hogy mi a munkája.
Az első szexes vendége, Kristóf, a menyasszonyával közös lakásába hívja fel, ami kicsit taszítja Lilit, de végül belemegy. Egy másik vendég, Zoli nevű, órákat beszélget Lilivel, fizetni nem fizet semmit, később teljesen rákattan a lányra, Lili nem tudja lekoptatni, van, hogy hazáig követi a lányt. Ez megijeszti Lilit. Kimegy dolgozni Frankfurtba (az anyjának azt hazudja, hogy a barátnőivel kirándul Németországban), három nap alatt 150 ezer forintnak megfelelő eurót keres.
Gábornak barátnője lesz, eltávolodik tőle, így már vele sem tudja megbeszéli a dolgait. Hazautazik a szüleihez megünnepelni édesanyja születésnapját, az apja azonban alkoholista és aznap is be van állva, az anyja pedig emiatt ki van borulva. Az anyja gyanakszik, hogy Lili nem rendes masszőr, hanem kurva, a lány azonban tagad.
Lili összeszámolja, hogy menyi pénzre lenne szüksége ahhoz, hogy minden álmát megvalósítsa, 22 milliós lakást akar, plusz a pszichológia szak és az angol és francia nyelvvizsga (angolt 12 évig tanult, mégse nyelvvizsgázott le eddig), összesen 25 420 000 Ft jön ki. Számításai szerint ezt az összeget 7 év alatt keresné meg, ha minden hónapban egy hétre kimegy Svájcba (és megkeres 300 ezret), s elborzad a gondolatra, hogy még 7 évig nem lesz a sajátja a teste, s 7 évig nem lehet normális párkapcsolata. Miközben ezeket számolgatja, 1100 Ft-ért rendel magának kaját, mert főzni lusta.
Gáborral megint összejönnek egy menetre, utána beszélgetnek is, a fiú szerint Lilinek lejjebb kéne vinnie az árait, akkor napi több vendége is lehetne. De a lány ragaszkodik az alkalmankénti húszasához, mert ezzel szerinte szűrni tudja a csórókat és az idiótákat, s megvetően nyilatkozik egy kuncsaftról, aki ápolatlan munkásruhában jött, s alkudni akart az árból, mire Gábor letorkollja, hiszen Lili anyja is takarítónő.
Nem tud félretenni, csak 20 ezer Ft tartaléka van, ezért megint kimegy külföldre, ezúttal Zürichbe, de ott nem dől a pénz, ezért továbbmegy Genfbe, ott egy hét alatt 300 ezer Ft-nak megfelelő frankot keres meg.
Utána a szüleihez megy, az apja ittasan jön ki elé az állomásra, az anyja pedig pszichiáterhez jár, de Lili örül, hogy segítséget kért. Másik lakásba költözik, egy szobát bérel 85 ezerért, drága környéken.
Egy buliban az egyik csoporttársnője – aki kapásból kitalálja, hogy mi Lili munkája – bevallja neki, hogy ő is hirdet, s hogy ő sem csak masszíroz, ahogy nyilván Lili sem. És itt a vége Lili történetének.
A második történet Zsófié. Ő még a szüleivel lakik Szegeden, mikor prostituáltként kezd dolgozni, neki is le kell adnia a fizetése felét a főnöknőnek. Az első munkája után edzőteremben vezeti le a feszültséget. A szülei a válság miatt tönkrementek, Zsófi ezt az érettségije előtt fél évvel tudta meg. Az érettségije nem sikerült jól, lakberendező szeretne lenni. Érettségi után rögtön prostituáltnak állt. Neki a biztonság és a függetlenség volt a fontos, azért döntött emellett. A szüleivel felszínes a kapcsolata, de ő is hazudik nekik a munkájáról. A „munkahelyén” összebarátkozik az egyik lánnyal, Lindával, vele őszintén tud beszélni, ketten kivesznek egy lakást, s ott folytatják a tevékenységüket, így megspórolva a leadókat. Zsófi elmondja Lindának, hogy szülei rossz anyagi körülményei miatt, illetve azért vágott bele ebbe a munkába, mert neki sosem volt fontos a szex, előtte is lefeküdt pasikkal különösebb élvezet nélkül, így legalább pénzt is kap érte. Azt állítja, az önbizalmának jót tesz ez a munka.
Zsófi anyja gyorsan rájön, mivel foglalkozik a lánya, és Zsófi nem tagadja. Az anyja viszonylag könnyen veszi a dolgot, nem akarja, hogy a lányának is úgy kelljen robotolnia semmi pénzért, mint neki, ezért támogatja őt, s érdeklődik, hogy mennyit tud keresni Zsófi ezzel a munkával.
Lindáról kiderül, hogy egyetemista, magyar szakra jár. Már féle éve költöztek össze közös lakásba, ez idő alatt Zsófi 560 ezer Ft-ot spórolt össze, de ebből adnia kell a szüleinek, mert megígérte nekik, hogy segít a konyha felújításában.
Zsófi még gimi alatt elment az iskola pszichológusához, aki azt mondta neki, hogy valószínűleg Asperger-szindrómás. Zsófi nehezen kerül közel érzelmileg emberekhez, bár ennek nem feltétlen Asperger-szindróma az oka, lehet az is, hogy szüleivel otthon érzelmi sivárságban élték az életüket, ha valakinek baja volt, maga oldotta meg.
Zsófi egy volt gimis barátnőjét, Verát (aki már egyetemista) részegen beszervezi egy édes hármasba az egyik törzsvendégével. Vera jó bulinak minősíti az aktust, de elmondja, hogy állandóra nem vállalná ezt a munkát, neki nincsenek pénzügyi gondjai, csak kíváncsiságból ment bele a dologba, s egyébként is, szerinte erős gyomor és alacsony önbecsülés kell ehhez a munkához.  Zsófi aznap éjjel sokáig rágódik ezen az alacsony önbecsülés dolgon.
Zsófi anyja szépen felújítja a konyhát a lánya pénzéből, s felveti Zsófinak, hogy egy kocsi is jól jönne, amiért Zsófi megorrol rá. Ő most magára akar gyűjteni, akar egy iPhone-t. Lindával beszélnek olyan lányokról, akik Svájcba mentek dolgozni, s napi 15-20 pasival egy év alatt megkerestek 15 millió Ft-ot. Zsófi arról ábrándozik, hogy egyszer ő is ennyit fog keresni, és a Seychelle-szigeteken fog nyaralni.
Lindával a kuncsaftokat típusokba sorolják, s közben nevetnek. De Zsófi inkább a bor miatt nevet, nem jókedvében, az utóbbi időben sokat gondolkodott rajta, hogy ezt a munkát nem csinálhatja élete végéig, s nem tudja, hogy mihez kezdhetne helyette. Vannak néha olyan ötletei, hogy elmegy bébiszitternek, vagy beiratkozik egy OKJ-s képzésre, vagy egyetemre jelentkezik, vagy nyelvet tanul, de mindig fél belevágni valami bizonytalanba. Már egy éve prostituált. Lindával az egyik vendége durván bánik, sérüléseket okoz neki, közben csúnyán beszél vele, Linda kiborul az esettől.
Zsófit meglátogatja az anyja, s azt kérdezgeti a lányától, hogy vannak-e olyan kuncsaftjai, mint az apja. Zsófi azt hazudja, hogy nincsenek. Zsófit egy magát üzletembernek kiadó kuncsaftja átveri, borítékban adja oda a lánynak a jussát, de kiderül, abban nem pénz van, csak papírfecnik.  Zsófi is kiborul, egyrészt, mert már azt hitte magáról, hogy luxusprosti és rengeteg pénzt fog kapni, aztán ekkorát koppant, másrészt a férfi durva is volt vele. Zsófi már nem látja olyan szépnek és jónak, kalandosnak a munkáját.
Linda visszaköltözik a szüleihez, mert – mint mondja – ki kell találnia, hogy mit akar kezdeni magával, lehet, hogy kiszáll a munkából. Zsófi az életét illetően az alábbi megállapításokra jut: lakótársat kell keresnie, sok pénzt gyűjtenie, s lakberendezőnek tanulni valahol, továbbá jó lenne valahol új – vagy majdnem új – életet kezdeni, mondjuk ahol legális a prostitúció, hogy ki tudja fizetni a sulit. De végül arra jut, hogy még ráér a jövőjén rágódni. S itt a vége Zsófi történetének.
A harmadik történet Fridáé. Épp a buszon ül – több lánnyal együtt – Svájc felé menet, amikor visszagondol a kezdetekre. A szex sosem volt komoly dolog a számára. Egy shoppingolás alkalmával, mikor nem tudott annyi pénzt költeni, mint a barátnői, döntött úgy, hogy elege van a pénztelenségből. A szüleivel Pesten élt, egy rosszul sikerült érettségi után média és kommunikáció szakra járt a főiskolán. Az első éves tandíjat még a szülei állták, de azt mondták, a többit már neki kell. Tudta, ha el akarna költözni a szüleitől, annak is neki kellene állnia a költségét, mivel szülei pedagógusok, alacsony a fizetésük.
Frida a neten keresgélt állást, hol a munka nem tetszett, hol a fizetést találta kevésnek. Aztán rátalált a masszázsos munkákra is. Elmegy az egyik helyre megkérdezni, hogy mi tartozik bele az erotikus masszázsba (elmagyarázzák neki a kuncsafton való „csúszkát” meg a kézzel vagy szájjal történő „levezetés”-t), hogy egy óra 10 ezer és ebből 4 ezer a leadó. A lány kevesli a nála maradó összeget, úgyhogy továbbáll. Egy prostituált lány blogján látja, hogy ő először beül kávézni valahova a kuncsaftokkal, s csak akkor fekszik le velük, ha szimpatikusak. Ír ennek a lánynak, hogy adjon tanácsot neki. Frida úgy akar dolgozni, mint ő, úgyhogy blogolni kezd, megírja, hogy mik a tervei. Hamarosan akad jelentkező, aki az első vendége szeretne lenni. Ezzel az első vendégével még csak masszázs volt, „csúszka” és „franciás levezetés”, aztán később már lesz több is.
A bloggerlánnyal, Barbival összebarátkoznak, elmondja neki, hogy azon gondolkodik, kimegy Svájcba, mert itthon nem tud eleget félretenni a tandíjára. Barbi csinos és Pesten jár valami pénzügy szakra. Felmerül az is, hogy összeköltöznek, egy héten, mikor kilenc vendége is volt, s nem tudott hol dolgozni, nála lakott. Barbinak vannak kétségei, hogy jó ötlet a külföldi út, de Frida végül mégis utazik, a szüleinek azt hazudja, továbbképzésre megy.  Három hét alatt közel félmillió forintot keres. Miután hazajön, Barbinak részletesen elmeséli a tapasztalatait.
Egyszer egy órájuk után elmegy a csoporttársnőivel ebédelni, az egyikük szóba hozza, hogy olvasott egy cikket az egyetemista prostikról. A többiek azon tanakodnak, hogy miért teszik ezt, nimfomániások-e vagy csak az önértékelésükkel van gond, a pénzt többre tartják maguknál. Frida megjegyzi, hogy a pénz azért elég jó lehet, majd hozzáteszi, hogy persze a pénz nem boldogít. A lányok sajnálják a prostikat, mert sok megaláztatást kell elszenvedniük, de Frida itt is közbeszól, hogy azt olvasta, csak azzal bánnak rongyként, aki úgy is viselkedik. Aztán Frida inkább lelép, még mielőtt lebukik.
Egy kuncsaftja swingerklubba viszi, ahol Fridának először csak nézelődnie kell, második alkalommal már „aktívabb”, jó pénzt kap érte. Barbi kicsit megborul, visszaköltözik a szüleihez. Egy kuncsaftja nem akarta kifizetni, de előtte is labilis volt már, évek óta jár pszichológusokhoz. Gondolkozik azon, hogy kiszáll, bár a törzsvendégeiről nem szívesen mondana le.
Frida Bécsbe utazik hétvégére egy bankárhoz, aki hosszabb távra is hívná, jó pénzért, de Frida Barbi tanácsára előbb „lecsekkolja” a férfit. Kiderül, hogy nagyon taszítja a férfi, azért lefekszik vele, de a hétvége után megszakítja vele a kapcsolatot.
A szülei nem nagyon keresték, mióta elköltözött otthonról, úgyhogy végül Frida keresi fel őket. Szülei szeretnek iszogatni (nem alkoholisták), ami elviselhetővé teszi a nehéz anyagi boldogulást és a közönyös házaséletet. Frida nem akar úgy élni, mint a szülei, ezért is lett prosti. Azt mondja nekik, hogy asszisztens, meg csinálja a sulit, de egy rövid, semmitmondó beszélgetésre futja csak tőlük. A szülei mindig a saját kis életükkel voltak elfoglalva, arra már nem volt idejük, hogy szülők legyenek. Pedig most tanácsra lenne szüksége, mert nem tudja, hogy mit kezdjen magával, miután elvégezte a fősulit. Ha lesz rendes állása, mellette kiegészítőkereset-forrásként továbbra is prosti lenne.
Majd visszaugrunk a jelenbe, mindjárt Bázelben lesznek, arra gondol, hogy majd kitalálja, mi legyen, de előtte keres egy kis pénzt. És itt a vége Frida történetének.
A negyedik történet Henié. Azért utazik Szolnokra a szüleihez, hogy anyjának elárulja, mi a munkája a valóságban: prostituált. A szüleivel sose volt közeli a kapcsolata, de az anyjának el akarja mondani végre, az apjának viszont nem. Az anyja annyit mond rá, hogy oké, érti, aztán úgy viselkedik, mintha semmi se történt volna.
Heni visszaemlékezik, hogy négy éve még a koliban gyakorolta a programozást a tévészobában, ahol folyamatosan zajongtak a többiek, nem lehetett rendesen tanulni. Büszke rá, hogy a munkája nem változtatta meg, és a kis skatulyája (amit ráhúznak a normális emberekre) is megmaradt, van férje, aki szereti. A fősuliról kétszer kicsapták, utána technikusit választott. Mellette a Tescóban pénztároskodott. Eltartotta magát, a szüleivel udvariassági beszélgetésekre korlátozódott a kapcsolata. Mivel azonban a koliban nem tudott tanulni, ezért úgy döntött, visszaköltözik a szüleihez. A suli miatti ingázás minden pénzét elvitte, és bár az étkezésért nem kellett fizetnie a szüleinek, ruhára például már nem volt pénze. Ekkor döntött úgy, hogy prosti lesz, így független lehet rugalmas beosztással, tudja mellette csinálni a sulit.
Krisztiánt ekkoriban ismerte meg, a fiú öt évvel fiatalabb volt nála, még csak szakközepes. Heni fél óra beszélgetés után megkérdezte tőle, hogy szerinte gáz-e, ha valaki erotikus munkával keres pénzt. A fiú válasza az volt, hogy mindegy, mit csinál, csak jól csinálja. Krisztián elkíséri a lányt új „munkahelyére”, lent várja, míg Henit körbevezetik, itt is le kell adnia a keresete felét a főnöknőnek, de ott is lakhat, így elköltözik a szüleitől.  Krisztián kitart mellette, Heninek úgy tűnik, hogy teljesen belezúgott a fiú. Heni néha Asperegeresnek véli magát, de érzései azért neki is vannak, arról ábrándozik, hogy programozóként dolgozik, s a prosti munkát ott hagyja a fenébe. Pár hetes ismeretség után már Heni is úgy érzi, hogy Krisztiánnak összetartoznak, esküvő és gyerek jár a fejében.
Amint megkeresi az albérletre valót, a lány elköltözik, az egyik kolléganőjével, Ritával költözik össze, „felmondanak”, a saját lakásukon dolgoznak eztán. Heni befejezi az informatikai technikus képzést, már csak a szakdolgozatát kellene megírnia, amit azonban nem tesz meg, lusta hozzá. Krisztián néhány hétre hozzá költözik, s aztán ott is ragad.
A lány blogot ír a munkájáról, hogy az emberek tudják, a prostituáltak munkája nem is olyan veszélyes, vele egyetlen egyszer fordult elő, hogy nem fizették ki, más atrocitás sem érte.
Heni mióta otthon dolgozik, két-háromszázezer forintot is megkeres havonta. Krisztián hisztizik időnként, hogy biztos ő nem tud megadni valamit a lánynak, azért csinálja ezt a munkát, amire Heni válasza az, hogy élvezi a munkáját, szereti csinálni. A honlapján sok dicsérő véleményt kap a kuncsaftoktól, szereti ezeket olvasni. Krisztián is kipróbálja a bizniszt, de neki nem jön be, a nő ki sem fizeti a végén, úgy dönt, nem csinálja többet.
Heni programtervező informatikusnak jelentkezik, levelezőre. Krisztiánnal úgy döntenek, összeházasodnak. Jól élnek, az árakat nem figyelik, van, hogy ötezer forintért rendelnek kaját. A lány az esküvőt tervezgeti, lila ruhában akar férjhez menni. Henit felveszik az egyetemre, de a matek zh-n meghúzzák. A programozáshoz ért, de a magolás nem megy neki. Azt tervezik, hogy miután Heni elvégzi az egyetemet, Berlinbe költöznek. Programozóként szeretne dolgozni, de keresetkiegészítésként esetleg vállalna kuncsaftokat. Aztán már mennek az esküvőre Krisztiánnal, a fiú azt mondja Heninek, hogy szereti és elfogadja a munkáját, mire a lány azt ígéri, hogy Berlinben csak az agyából fog élni, abbahagyja a szexipart. És itt a vége (Heni sztorijának, meg az egész könyvnek).

Vélemény:
Olvastam olyan kritikákat a könyvről, hogy követendő példaként tünteti fel a legősibb mesterséget, nekem azonban nem volt ilyen érzésem. Tény, hogy olyan lányokról szól a könyv, akiknek nem voltak nagyon durva tapasztalataik prostituáltként, tény, hogy ezeknek a lányoknak nincsenek komoly erkölcsi aggályaik a munkájukat illetően, és tény, hogy amikor az általuk megkeresett pénzekről van szó, akkor az átlag magyar fizetésekhez képest viszonylag nagy számok szerepelnek, de én nem hiszem, hogy mindez elegendő lenne ahhoz, hogy valaki kedvet kapjon ehhez a munkához, akinek egyébként nincs kedve hozzá (ebben persze lehet, hogy tévedek).
Az egyes szám harmadik személyben való elbeszélés, és az, hogy a könyv inkább a történések leírására törekszik, a lányok lelkébe nem nagyon próbál betekintést adni, elég személytelenné teszi a lányok történeteit. De ettől eltekintve sem tudnának szimpatikusak lenni, mivel egyikük sem az éhezés határán választotta ezt a munkát, mintegy utolsó mentsvárként, hanem pusztán a könnyebb megélhetés miatt. Persze mondhatnám, hogy nekem ez is tök oké, az ő testük, azt csinálnak vele, amit akarnak, de nem szépítem, én bizony nem helyeslem, hogy ezt a könnyebb utat választották. (Ami egyébként lehet, hogy nem is olyan könnyű út, de mivel a lányok váltig állítják a könyvben, hogy ez nem olyan rossz munka, ki vagyok én, hogy rájuk cáfoljak.)
Mindegyik lányról az a benyomásom alakult ki, hogy nem különösebben intelligensek (bár kifejezetten butának sem mondanám őket) és hogy nem tudják, mit akarnak kezdeni az életükkel, olyan szakra járnak, amiről ők se hiszik, hogy lenne bármi értelme elvégezni, vagy szimplán nem tanulnak semmit. Viszont a sok pénz azért kell nekik. Még az utolsó lány, Heni tűnik kicsit céltudatosabbnak, de az, hogy egy technikusi suliban nem képes megírni a szakdolgozatát, nem sok jót vetít előre azt illetően, hogy be tudja-e majd fejezni az egyetemet.
A másik feltűnő dolog, hogy bár elvileg mindegyikük spórolni akar erre-arra, a pénzt nem tudják beosztani, ami pénzük van, azt el is szórják. Kíváncsi lennék, hogy a valóságban hogyan alakul majd ezeknek a lányoknak az élete, a nagy álmaikból (lakás, Seychelle-szigetek, etc.) vajon megvalósítanak-e bármit is, az én tippem sajnos az, hogy nem. Amíg tudnak, prostiként dolgoznak, aztán ki tudja, mi lesz velük.
A négy lány története egyébként eléggé hasonló volt egymáshoz, mind nem túl támogató szülői háttérrel rendelkeznek (az, hogy Zsófi anyja mintha el is várná, hogy kapjon a lánya keresetéből, amiről a mama tudja, hogy honnan származik, elég meredek volt nekem), a szex nem fontos nekik, a prostitúciót jó megélhetési forrásnak tartják, nincsenek erkölcsi aggályaik, maximum az adóhatóságtól vagy a durva kuncsaftoktól tartanak.
Összességében azt mondhatom a könyvről, hogy a lányok történetei egyszerűek, a könyv nyelvezete egyszerű és a lányok lelkivilága is egyszerűnek van beállítva. Nem tudom, hogy ezek mind azért ilyenek-e, mert a valóságban is ennyire egyszerűek, vagy esetleg azért, mert a könyv nem egy irodalmi mestermunka. Számomra így is érdekes volt, mert nem olvastam még semmit erről a témáról, azonban van egy olyan gyanúm, hogy lehetne erről mélyenszántóbb művet is írni.
És akkor még megjegyezném azt is kritikaként, hogy a könyvben elég kurtán-furcsán van vége a lányok történeteinek, illetve, hogy annyira össze-vissza ugrál a jelen és a múlt különböző időpontjai közt a történet, hogy helyenként már nehezen követhető, hogy most épp milyen időpontnál is járunk (különösen az utolsó két lány sztorijánál volt ilyen problémám).

Tetszési index:
56%

Jean-Louis Fournier – Hova megyünk, papa?

Előzmények:
Már nem is tudom, hogy akadtam erre a könyvre az interneten. Talán Czeizel Endréről olvashattam valahol, és ott említhették meg, hogy ő írt előszót ehhez a könyvhöz. Aztán kíváncsi lettem rá. Olyan történetek, filmek azért akadnak, melyben a főhős testi fogyatékossága ellenére sikeres lesz valamiben, s ezek fennkölt, magasztos, megható történetek. Van egy-két olyan is, melyben szellemi fogyatékos szerepel, de ők is kitűnnek valamivel, például egy autista a matematikai képességeivel (csak filmek jutnak most eszembe: Esőember, A kód neve: Merkúr). Ezek is szép, sőt kalandos történetek. Olyat viszont egyet se tudok mondani, ami csak és kizárólag arról szól, hogy valakinek van egy testi és szellemi fogyatékos gyereke. Aki kizárólag ennyi: fogyatékos, és ettől eltekintve nincs benne semmi rendkívüli. Nos, ez a könyv erről szól, csak itt két ilyen gyereke is van az írónak. És bevallom, kíváncsi lettem, erről mit lehet elmondani, illetve el lehet-e mondani, hogy ez milyen.

Tartalom:
Ide nem nagyon tudok mit írni, mert e könyvnek nem igazán van története. Az idősebb fiú Mathieu, a fiatalabb Thomas. Mindketten súlyosan értelmi és testi fogyatékosok: alig kommunikálnak és nehezen tudnak járni, de a diagnózisukat nem tudjuk. Egy-két dolog azért kiderül róluk, de ezt inkább a spoileres résznél írom le. A könyv nem összefüggő történet, csupán pillanatképeket ragad ki az életükből, máskor egyszerűen csak leírja az apa érzéseit, gondolatait fiairól. A könyvet az apa saját bevallása szerint azért írta, hogy a fiai ne felejtődjenek el, és hogy bocsánatot kérjen, mert nem volt nagyon jó apa és azért, hogy félresikerültek. Ugyanakkor mosolyogva akar beszélni róluk, nem siránkozva.

SPOILERES TARTALOM: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdést.)
Megtudjuk, hogy Mathieu folyton utánozza a motorbőgést, szereti eldobálni a labdáját és aztán a szüleit húzza magával, hogy keressék meg neki, és hogy tizenöt éves korában egy gerincműtét után (vagy következtében) halt meg. Thomas az autóban ülve folyamatosan azt kérdezgeti apjától, hogy hová megyünk, papa. Szeret rajzolni, szereti a sült krumplit, és a kezéhez, Martine-hoz beszél. Idősebb korára tolókocsiba kényszerül, és egyre jobban magába fordul. Mindkét fiúnak nyugtatót kell szednie, fűzőt kell hordania (de így is egyre púposabbak). Szeretnek idegeneket puszilgatni. Mindkettejüket intézetbe adták. Kiderül, hogy az írónak és feleségének született egy harmadik, egészséges gyermeke, Marie, aki felnőtt, szép, okos, kárpótlás… De róla csak ennyit tudunk meg, mert ez a könyv nem róla szól. Megtudjuk, hogy az írót végül elhagyta a felesége, mert ő „teljesen kikészítette”. És említés esik még arról is, hogy azért talált párt magának az író.

Vélemény:
Ez a könyv a fiúk életéből kiragadott pillanatképek sorozata, melyben keveset tudunk meg róluk – bár lehet, ez a kevés mindaz, amit el lehet mondani róluk. Néha pedig csak a gondolatait, érzéseit osztja meg az édesapa. Látszik, hogy az apa igyekszik megtartani ígéretét, hogy mosolyogva szeretne róluk beszélni, mert mindig humorral – bár gyakran keserűséggel átitatott humorral – szól róluk. Ez a humor lehetne bántó is, ha nem az édesapjuk szavai lennének, akinek a mondataiból átsüt, hogy szereti őket. De még így is nagyon rövid ez a könyv: 119, szellősen szerkesztett oldal. Mozaikokból álló képhez hasonlítanám, ahol a mozaikokból sok hiányzik, csak a szebbek vannak meg (a megmosolyogtatóak), a kevésbé szebbek (melyek túlságosan fájóak lehetnek az írónak) ki lettek dobva. Nekem egy könyvben kell a történet, a karakterek, az interakció a szereplők közt, a változás – s ilyesmiket ez a könyv nem, vagy csak nagyon-nagyon-nagyon minimálisan tartalmaz. Értem én, hogy mindent leírni túl fájdalmas lett volna, s azt a kitűzött célt sem teljesítette volna, hogy mosolyogva, szépen szóljon a fiairól, de ez a könyv nekem így akkor is hiányos. Azt viszont étékeltem a könyvben, hogy nem szegény, sajnálni való szerencsétlennek akarta bemutatni a fiúkat, nem volt hatásvadász, csupán leírta, hogy ők milyenek. (Ami egyébként bőven elég hozzá, hogy sajnáljuk őket, de ezt nem a könyv stílusa követeli ki tőlünk.)

SPOILERES VÉLEMÉNY:
Hogy mi mindent nem tudunk meg a könyvből: miért születtek fogyatékosan a fiúk, milyen volt a szülőknek az az időszak, mikor megtudták, hogy fogyatékosak a gyermekeik, hogyan telik egy teljes napjuk a fiúkkal, hogyan befolyásolta az életük egyéb területeit az, hogy fogyatékos gyermekeik vannak, miért adták intézetbe őket (nem volt rájuk idejük, esetleg kezelhetetlenek voltak?), milyen volt az egészséges húgnak a kapcsolata a fiúkkal, mi tette tönkre az író és felesége házasságát.
Vannak benne viszont kicsit durva részek, mikor az író azt kívánja, hogy az az anya, akinek egészséges, szép gyermeke van – és szeret is ezzel dicsekedni – ejtse le a babát, vagy éppenséggel gyulladjon ki a házuk. Különösen a gyerekleejtős kívánságon nem tudtam napirendre térni, esetleg nem-e azt kívánja ezzel, hogy az a kis gyerek is megnyomorodjon. Ha igen, akkor ez nagyon ocsmány. Bár a könyv legelején bevallja az író, hogy ő nem angyal, de ilyet leírni – még akkor is, ha nem gondolja komolyan – szerintem elég durva.

Tetszési index:
70%

Daniel Keyes – Billy Milligan háborúi

Előzmények:
A „Szép álmokat, Billy!” után mindenképpen el kellett olvasnom a folytatást is, hogy megtudjam, hova jut Billy (tudom, ezt a google segítségével is kideríthettem volna, mert Billy létező személy, de ez nem lett volna ugyanaz, mint elolvasni a könyvet). Mivel e folytatás elején van egy rövid összefoglaló az első könyvről, illetve Billy személyiségeiről, ezért szerintem az is képbe tud kerülni, aki nem olvasta a „Szép álmokat, Billy!”-t. Ennek ellenére én ajánlanám előbb annak az elolvasását.

Tartalom:
Billy átkerül Limába, ami egy szigorúan őrzött állami elmegyógyintézet, bűnelkövető elmebetegek számára fenntartva. Ez a hely maga a pokol lesz Billy számára (részletesebben ld. spoileres tartalom), de ő megpróbál itt is túlélni és hinni abban, hogy egyszer meggyógyulhat és szabad ember lehet.

SPOILERES TARTALOM: (A megtekintéshez jelöljétek ki egérrel a bekezdéseket.)
Billynek Limában át kell élnie, hogy milyen az, amikor az orvosai és ápolói valójában nem akarnak segíteni neki meggyógyulni, pusztán kontroll alatt akarják tartani. Minden nap látja, hogy az ápolók hogyan bántalmazzák a betegeket, végignézi, ahogy egy betegtársa – a gyógyszerektől meghülyülve – leharapja a saját ujját, de megtapasztalja ezt a bánásmódot a saját bőrén is: az ápolók megfenyegetik, összeverik, az orvosa azt ígéri neki, hogy mellette fog tanúskodni, hogy elkerülhessen Limából, a bíróságon azonban azt vallja, hogy Billy ön- és közveszélyes. Az orvos ugyanezt eljátssza Billy egyik barátjával, Richarddal is, aki ezt nem tudja feldolgozni, felakasztja magát (a teste túléli, de gépek tartják életben). Mikor Billy ezt megtudja, dührohamot kap, erre illegális elektrosokk-kezelésnek vetik alá. Azt hiszik, ennek hatására agyhalott zombivá vált a fiú (Billy jól is játssza ezt a szerepet), ő azonban ügyesen kihallgat (és magnóra vesz) olyan beszélgetéseket és információkat, amelyeket később visszamondva nekik, azt a látszatot tudja kelteni, hogy ő mindenkiről tud mindent. Ennek hatására kicsit jobb körülmények közé kerül Billy. Az orvosa engedélyezi, hogy írjon, azonban ez az ápolókat idegesíti, félnek, hogy Billy információkat juttat ki arról, mi folyik Limában. Így aztán engedélyezik neki, hogy freskókat fessen a falakra (addig sem tud írni), amit Billy örömmel végez, és betegtársai megbecsülését is kivívja vele.
Billy ügyvédei közben folyamatosan azért küzdenek, hogy egy jobb kezelést nyújtó és kevésbé korlátozó intézménybe kerülhessen át a fiú, azonban a sajtóban folyamatosan jelennek meg a Billyvel szemben ellenséges cikkek, politikusok is ellene kampányolnak, így nem sikerül célt érniük. Sokáig megtiltják a Billy élettörténetéről könyvet író írónak, hogy látogassa a fiút, azonban az ügyvédeknek sikerül végül elérniük, hogy ezt a korlátozást feloldják, így Billy véleményezheti a készülő könyvet.
Billy több betegtársával együtt asztalos- és fazekasmunkákból kezd pénzt keresni (foglalkozásterápia címén), baseballcsapatot is szerveznek, kezd kialakulni egy összetartás a betegek közt. Mikor a vezetőség vissza akarja szorítani a foglalkozásterápiát, úgy döntenek, lázadást szerveznek. Hosszas előkészületek után éppen kitörne a lázadás, azonban a vezetőség tudomást szerezhetett róla korábban, mert aznap bejelentik, hogy Limát bezárják.
Ezután Daytonba viszik Billyt, ami szintén szigorúan őrzött intézmény, azonban a körülmények eleinte jobbak, mint Limában voltak. Aztán ez változni kezd (ehetetlen koszt, az őrök túlkapásai), melyek ellen Billy folyamatosan küzd. Végül átszállítják egy másik intézménybe (CORFU). Itt feleségül veszi Tanda Bartley-t (egy daytoni betegtársa testvérét). A nyilvánosság azonban továbbra is folyamatosan támadja Billyt és orvosát (aki ezért beadja a lemondását).
Tanda érzelmei kezdetben őszintének látszanak, azonban egyszer csak fogja magát és lelép Billy megtakarított pénzével. A fiú nem omlik össze, és ez meggyőzi az orvosokat és a bíróságot arról, hogy egy kevésbé korlátozó, polgári elmegyógyintézetbe szállítsák. Így kerül Athensbe (ahol az első könyvben már kezelték), és dr. Caul segítségével Billy személyiségeinek összeolvadása (mely a „Tanító” nevű személyiség) tartóssá válik, kijárhat az intézményből. Eztán megint támadások érik, bűncselekmény elkövetésével vádolják, így Billy elkezd arra készülni, hogy szökni tudjon, ha kell, hamis személyi igazolványt készíttet magának.
Billyben az a gyanú támad, hogy az ápolói gyógyszer nélkül akarják hagyni (ami súlyos elvonási tüneteket okozhatna), ezért megszökik. Szabad életében fest, kreatívan üzletel, azonban ez nem tart sokáig, elkapják. Billy ekkor úgy dönt, inkább az éhhalált választja, mert sosem engedik már szabadon. Orvosai azonban ígérnek neki különböző kedvezményeket, csak hogy egyen, így végül az életet választja. Megtanul bánni a számítógépekkel, feltöri az ohiói mentálhigiéniai osztály adatbázisát, és zsarolni kezdi őket a megszerzett információkkal. Így végül – sok huzavona után – szabadon bocsátják.
A záró jelenetben meglátogatja az íróval azt a helyet, ahol örökbefogadó apja, Chalmer Milligan kínozta és megerőszakolta. Elgondolkozik azon, hogy lehet, hogy Chalmert is bántalmazták gyerekkorában, lehet, hogy ennek hatására lett belőle szörnyeteg. Megbánást érez, hogy megerőszakolta azt a három nőt, és reméli, hogy meg fognak tudni bocsátani neki és nem fognak gyermekeket bántalmazni ők is. De tudja, hogy neki is tudnia kell megbocsátani Chalmernek. Reméli, ezzel vége lesz ennek az ördögi körforgásnak és az emberek nem fogják egymást bántani többé.

Vélemény:
Ebben a könyvben egy jellemzően ellenséges környezetben kell túlélne Billynek – ellentétben az első könyvvel, ahol gyógyítani igyekeztek őt – ami megmutatja, hogy mennyire intelligens, jó szervező és kitartó. Ugyanakkor ebben a stresszesebb környezetben széthullik, az állapota egyáltalán nem javul. Ez a könyv számomra arról szólt, hogy bemutatta, milyenek a viszonyok az állami elmegyógyintézetekben (mondjuk úgy: nem túl jók…), és hogy egy egyszer elmebetegnek ítélt ember már soha nem szabadulhat ettől a bélyegtől. Billy jellemfejlődését én egészen a könyv végéig (a záró jelenetig az íróval) nem igazán éreztem, folyamatosan küzdött, de nekem úgy tűnt, nem jut előre, mindig visszaesik (vagy visszalökik) a gödörbe.

SPOILERES VÉLEMÉNY:
A „Szép álmokat, Billy!” ajánlójában azt írtam, nem hiszem, hogy Billyből lehet valaha is ép, érett személyiség. Ez a könyv sem győzött meg róla, egészen a záró jelenetig. Addig Billyt lefoglalja a folyamatos harc a túlélésért (pl. egy agresszív ápolót majdnem megöl), és nem esik szó arról sem, hogy a korábban elkövetett bűncselekményeit bánná. Illetve egy-egy mondatban szó van róla, hogy bánja a nők megerőszakolását, de nekem nem tűnt úgy, hogy olyan súlyú dologként tekintene erre, mint ahogy arról gondolkozik, amit Chalmer vele tett.
A könyv vége felé, amikor az orvosok szerint Billy személyiségei már egybeolvadtak (vagyis meggyógyult), már egyáltalán nem kapunk információt Billy érzéseiről és gondolatairól. Ennek vagy az az oka, hogy az író kicsit hanyag lett, elfelejtett Billy fejébe „nézni”, kivallatni az érzéseiről, vagy pedig az, hogy Billy valójában még nem gyógyult meg, felbukkannak még a különböző személyiségei, esetleg el tudja nyomni őket, de csak gyógyszerrel. Én az utóbbit tartom valószínűbbnek. Nem írja le, hogy Billy valójában nem gyógyult meg teljesen, mert nem akarja, hogy a közvélemény megint a fiú ellen forduljon, esetleg újra bezárják.
A záró jelenetben (ld. spoileres tartalom) azonban nekem úgy tűnt, Billy immáron képes felelősséget érezni a cselekedeteiért, így lehet, hogy képes érett, felnőtt gondolkodásra az élete más területein is. Szeretném hinni, hogy így lett és viszonylag boldog életet élhetett, miután kiszabadult (sajnos 2014-ben rákban elhunyt – mert mégis csak rákerestem a google-ön).

Tetszési index:
81%

Daniel Keyes – Szép álmokat, Billy!

Előzmények:
A „Virágot Algernon” után – melyről a korábbi bejegyzésemben írtam – úgy gondoltam, elolvasok még egy könyvet Keyestől, kíváncsi voltam, ez is annyira megfog-e.

Tartalom:
A könyv valós személyeket és megtörtént eseményeket mutat be, főszereplője William Stanley Milliganről (Billy), akit három nő megerőszakolásáért és kirablásáért állítanak bíróság elé. A kirendelt védőinek feltűnik Billy változékony viselkedése, ezért elmeorvosi vizsgálatát kérik, ami kideríti, hogy a fiú megsokszorozódott személyiség, vagyis több személyiség „él benne”, amelyek közül mindig egy irányítja Billy testét. A könyv bemutatja, miként diagnosztizálják Billy betegségét, és hogy védői miként küzdenek azért, hogy ne találják beszámíthatónak a bírósági eljárásban, illetve hogy milyen kezeléseket kap a fiú.

SPOILERES TARTALOM: (A megtekintéséhez jelöljétek ki egérrel a bekezdést.)
Billyt végül beszámíthatatlannak nyilvánítják és elmegyógyintézetben kezdik el kezelni. Állapota lassan javulni kezd, és szeretné, ha megírnák az élettörténetét, ezért leszerződik egy kiadóval és elkezdi látogatni az író. Hamarosan megjelenik a „Tanító”, aki az „egybeolvadt” Billy, vagyis egy olyan új személyiség, amely az összes többi személyiségből összeolvadva jött létre, és azok emlékeit is ismeri, így végre Billynek is összeáll a saját múltja. Ezt a múltat is bemutatja a könyv, melyből kiderül az is, hogy miért jöttek létre az egyes személyiségek. Ahogy a fiú egyre jobban van, elkezdik elengedni a kórházból eltávozásokra, ami a sajtóban, némely politikusokban, és sok emberben ellenérzést vált ki, azért kezdenek kampányolni, hogy Billyt szigorúan zárják el a társadalomtól. Billy állapotában visszaesések következnek be a stressz hatására, ami fokozza az emberek iránta érzett ellenszenvét. Végül a bíróság egy szigorúan őrzött intézménybe szállíttatja át, ahol azonban nem hisznek a betegségében, az intézmény igazgatója pszeudo-pszichopata skizofrénként diagnosztizálja és ezt kezeli gyógyszerekkel, ami ront Billy állapotán. A könyv végére, úgy tűnik, a fiú személyisége teljesen széthullik (azonban van folytatása: a „Billy Milligan háborúi”). Bár természetesen lehet izgulni Billy sorsáért is, a könyv legérdekesebb aspektusa az, hogy bemutatja, mi játszódik le a fiú fejében: hogy vált egyik személyiségről a másikra, e személyiségek mennyire eltérőek, hogyan kommunikálnak egymással, és milyen szabályok szerint élnek a túlélés érdekében.

Vélemény:
Nekem az volt az érzésem, hogy a főhősét itt jóval nagyobb távolságtartással kezelte az író, mint a „Virágot Algernonnak” c. könyvében. Egyes szám harmadik személyben írta e regényt, és szerintem közel sem „mászik bele” Billy fejébe annyira, mint a másik könyve főhőséjébe. Ennek valószínűleg az az oka, hogy valós történetről van szó, tekintettel akart lenni az áldozatokra és talán a közvéleményre is. Ennek ellenére elég érzékletesen mutatja be ezt a betegséget, együtt tudok érezni Billyvel, hogy milyen borzasztó lehet úgy élni, hogy folyton „kiesik az idő”, olyasmiket tulajdonítanak neki, amiket ő – a tudomása szerint – nem tett, mindenki hazugnak tartja. A regényben számos helyen szó van róla, hogy még az orvosok, ápolók közül is sokan nem hisznek abban, hogy Billy betegsége valós, és nem csak szimulál, hogy megússza a börtönt.  Én tényként próbáltam elfogadni, hogy Billy megsokszorozódott személyiség és ekként viszonyulni hozzá. Sajnos így sem tudtam maradéktalanul szimpatizálni vele, mert szerintem mégis csak Billy részei azok a személyiségek is, akik különböző bűncselekményeket követtek el. Ezeken Billy – illetve pontosabban: az azokat elkövető személyiségei – igyekeznek szépíteni, és bár a könyvben az öngyűlölet megjelenik (Billy egyik személyisége öngyilkos akar lenni, mikor megtudja, hogy az ügyvédje is bűnösnek hiszi), de felelősséget vállalni a személyiségei cselekedeteiért Billy szemmel láthatóan nem akar (nem csak a bíróság előtt, hanem sehogy sem).

SPOILERES VÉLEMÉNY:
Az előbbi mondatomat kicsit pontosítanám: nyilván nem várom, hogy Billy egyik – a többitől teljesen elkülönülő – személyisége vállalja a felelősséget a többiek cselekedeteiért, azonban amikor megjelenik az „egybeolvadt” Billy (a „Tanító”) ő sem érzi magát felelősnek, pedig ő emlékszik valamennyi személyisége múltjára és cselekedetére, és valamennyi korábbi személyisége tulajdonképpen része az „egybeolvadt” Billynek. Nekem furcsa, hogy felelősséget mégsem érez a cselekedeteikért.
A könyvben Billy személyiségének széthullásáért a fő felelősként az örökbefogadó apja, Chalmer Milligan van feltüntetve, mivel az számos alkalommal bántalmazta és megerőszakolta a fiút (egyszer el is ásta). Természetesen elítélendőnek tartom, amit Chalmer tett, és a jelentőségét sem kívánom vitatni a tekintetben, hogy Billy személyisége olyan sok darabra hullott szét végül (a könyv összesen 23 különböző személyiséget sorol fel, a „Tanító” pedig a 24.), és hogy emiatt széthullott az élete is.  Azonban a „Tanító” visszaemlékezéseiből nekem úgy tűnik ki, hogy már egész kicsi gyerekkorában felbukkantak Billy első személyiségei („Christine” és „Shawn”), akik ártalmatlan kisgyermekek voltak, azonban azt mutatják, hogy Billy hajlama a „széthullásra” már azelőtt megvolt, hogy egyáltalán találkozott Chalmerrel. A könyvből számomra az tűnik ki, hogy gyakorlatilag bármilyen konfliktushelyzet (melyet Billy maga képtelen volt kezelni) létrehozhatott újabb és újabb személyiségeket védekezésként. Természetesen nem tudhatjuk, hogy ha Chalmer nem avatkozik bele az életébe olyan brutálisan, akkor is születtek-e volna „bűnöző” személyiségei, ha igen, akkor elkövettek-e volna olyan bűncselekményeket, amiket Billy végül elkövetett. Azonban konfliktusok mindenki életében vannak, így szerintem az biztosra vehető, hogy valamilyen fokú széthullás mindenképpen bekövetkezett volna Billynél, labilis alaptermészetéből adódóan. A „Tanító” is képtelen kezelni a konfliktusokat, többször is széthullik, akár fizikai, akár verbális támadás éri, egyiket sem tudja kezelni. Nem olvastam még a könyv folytatását („Billy Milligan háborúi”) azonban nekem vannak kétségeim, hogy akármilyen gondos orvosi kezelés hatására tudna-e Billy egy érett, felelősségvállalásra képes személyiséggé válni.
A könyv vége felé kapunk egy szép ízelítőt az emberi korlátoltságból és butaságból, amikor a sajtó, politikusok és a közvélemény nyomására a bíróság előbbre valónak minősíti Billy elkülönítését a társadalomtól, azzal szemben, hogy a betegségét kezeljék, őt pedig integrálják a társadalomba. De ezen tulajdonképpen nincs mit meglepődni: a természetes életösztönnel és félelemérzettel szemben az emberek nem képesek az eszüket használni.

Tetszési index:
83%