Kathleen E. Woodiwiss – Rózsaszál a fagyos télben

Tartalom:

1792 fagyos, kemény telén Észak-Anglia egyik kisvárosában a gyönyörű, harmatos rózsaszálhoz hasonlító Erienne Fleminget szörnyű sorscsapás éri: apja gonoszul árverésre bocsátja, hogy így szerezzen gazdag férjet neki, és a licitáláson befolyt pénzből fedezze saját szorongató kártyaadósságait. A lánynak, legnagyobb rémületére, a vidék rettegett urához, a nyomorék, ám dúsgazdag Lord Saxtonhoz kell férjhez mennie, pedig ő titokban a daliás, fiatal amerikaiba, Christopher Setonba szerelmes. Miközben egyre kétségbeesettebben vergődik a tisztesség és az ellenállhatatlan szenvedély hálójában, rá kell ébrednie, hogy riasztó külsejű, ám nemes lelkű férjét és álmai hős lovagját titkos cél köti össze: a bosszú és az igazságszolgáltatás. Erienne-nek sejtelme sincs róla, hogy mire az egész vidéket megrengető leszámolás véget ér, a sors különös kegyelméből teljesülhet szíve vágya, és egyik férfi szerelméről sem kell lemondania.

Vélemény:

A könyv két „nagy” rejtélye (mi a kapcsolat Saxton és Seton közt, illetve kik akarnak Lord Saxton életére törni) közül mindkettő megfejtése elég triviális volt, így különösebben nem tudtam izgulni a cselekmény miatt. Így miután Erienne és szerelme egymásra találtak, jó időre felfüggesztettem a könyv olvasását, mert már abszolút nem kötött le. Végül aztán becsületből csak befejeztem, de be kell valljam, elég unalmas volt.

Azt egyébként nem értettem, hogy 1792-ben hogyan adhatta el valaki a saját lányát, aki egyébként szabad ember, nem rabszolga. De hát mindegy, vannak furcsa családok…

Nekem a karakterek sem tetszettek túlzottan, túl fehérek vagy feketék voltak, a köztes árnyalatok teljesen kimaradtak.

Ez olyan egyszer olvasós, akkor viszonylag szórakoztató könyv volt.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)

Saxton és Seton egy és ugyanaz, Saxton életére pedig Lord Talbot és az emberei törtek,még pedig azért, mert  ő ölette meg korábban Saxton bátyját és ült bele a vagyonába. Meg akata tartani örökre amit harácsolt. Ez volt a könyv két nagy rejtélye.

Ezeken felül még kiderült az is, hogy Erienne apja nem az volt, akit annak hitt, ezt, gondolom, azért kellett beleerőltetnie az írónőnek a történetbe,hogy ezzel magyarázza azt, hogy az illető szemrebbenés nélkül eladta a lányát.

Tetszési index:

65%

Jane Austen – Értelem és érzelem

Tartalom:

A romantikus történet középpontjában a két Dashwood nővér, Elinor és Marianne áll, a regény címe kettejük ellentétes természetére utal. Az értelmet Elinor testesíti meg, tetteit a józan ész és a megfontolás irányítja, mindent logikusan végiggondol, mielőtt határoz vagy cselekszik. Vele szemben áll húga, ő gyakorta esik a romantikus szerelem és szenvedély túlzásaiba, érzelmi válságaitól és csalódásaitól pedig mélyen és látványosan szenved.

Austen a két lány sorsát és szerelmük alakulását mutatja be az 1800-as évek Angliájában. Mindketten a boldog házasságot és az igaz szerelmet keresik - de vajon megtalálják-e?

Elinor választottja Edward Ferrars, akit azonban ígérete máshoz köt, Marianne szívéért pedig két férfi is verseng: Mr. Willoughby és Brandon ezredes. Mellettük számos tipikus austeni karakterrel ismerkedhetünk meg, ilyen például Mrs. Jennings személye, akinek „nem volt több gyermeke két leányán kívül, kiket kitűnően adott férjhez, így hát más dolga nem lévén, most már az emberiség fennmaradó részét akarta megházasítani."

Jane Austen hősnőinek története szerelemről, csalódásról, becsületről, álnokságról, és természetesen reményről és boldogságról mesél, miközben lenyűgöző és gyakran kaján képet fest az akkori világról, amelyben a hölgyek legfőbb foglalatossága a férjvadászat. Az írónő jellegzetes, finom iróniával fűszerezett stílusa, kiválóan kidolgozott karakterei, a fordulatokban gazdag események és a sziporkázó párbeszédek garantáltan kellemes kikapcsolódást ígérnek az Olvasónak.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Számomra ez a könyv inkább volt egy szórakoztató társadalomkritika a XIX. századi Angliáról, mint romantikus regény. Azért lehet ez, mert sok olyan karakter van ebben a regényben, aki jellemhibákkal küzd, mint például a csak magával törődő, önző báty, a pletykálkodó vénlány, a csapodár szerelmes, a szép, de butácska feleség. Azt írtam, hogy küzdenek a jellemhibáikkal, de ez valójában nem igaz, hiszen nem is tudnak róluk, csak mi látjuk őket olyannak, amilyenek, mert Jane Austen éles szemmel, valósághűen, ugyanakkor olykor elnézően festi le gyarlóságaikat.

Ugyanakkor az, hogy az egyes szereplők mitől lettek olyan nagyon szerelmesek egymásba, nekem nem volt átérezhető, és számomra túl nagy volt a kontraszt a két nővér, Elinor és Marianne jelleme közt ahhoz, hogy hihetőek legyenek. Elinor volt a bátor, mindent egyedül megoldó, magába fojtó lány, aki szerelmi bánatában csendben szenvedett, míg Marianne a látványos érzelmeket vélte csak igazi érzelmeknek, s sajátjait is ekként nyilvánította ki. Azt gondolom, hogy a legtöbb ember nem ilyen végletes, mint ők, ezért nem igazán tudtam velük azonosulni, egyikük sem volt igazán szimpatikus. Azt pedig nem értettem, hogy minek volt a könyvben még egy harmadik lánytestvér is, Margaret néven, hiszen vele kb. semmit sem foglalkozott a regény, olyan volt, mintha ott se lett volna.

Brandon ezredes Marianne iránti vonzalmát sem értettem, hiszen a lány jobb esetben is keresztülnézett rajta, rosszabbik esetben pedig nem kedvelte, rosszindulatúan is nyilatkozott róla.

A végkifejlet is elég különös volt, az tetszett, hogy nem volt abszolút happy end, de mégsem voltam elégedett vele. De ezt a spoileres részben fejtem ki bővebben.

Az biztos, hogy Jane Austen karakterábrázolása pontos, iróniája szórakoztató, s még valamennyi tanulságot is tartogat a regény vége. Aki szereti Austen könyveit, az valószínűleg ezt is szeretni fogja, de ha valaki még nem olvasott tőle, akkor én inkább a Büszkeség és balítéletet ajánlanám neki, nekem az jobban tetszett.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)

Elinor és Edward szerelme útjában az állt, hogy Edward ifjú fejjel eljegyzett egy lányt, Lucy-t, s ezt a jegyességet felbontani a férfi becstelenségnek tartotta volna, ezért inkább szenvedett. A helyzet úgy oldódott meg, hogy miután kiderült a jegyességük, Edwardot kitagadta az anyja, aki így kb. nincstelenné vált, ezért Lucy fogta magát és inkább hozzáment Edward öccséhez, Roberthez. Így Edward és Elinor is egybekelhetett végül.

Marianne és Willoughby szerelme nem teljesedett be, mert a férfi másik nőt vett el a pénzéért. Marianne a bánatba majdnem belepusztult, de aztán inkább hozzáment Brandon ezredeshez, akit korábban úgy tűnt, nem igazán kedvel, de végül – a könyv szerint – megszerette és boldog lett az oldalán.

Tetszett ez a befejezés, mert nem csöpögött a nyáltól. Reális volt, mert mindkét nővér nehézségekkel is szembesült: Elinor anyagi gondokkal férje oldalán, Marianne pedig azzal, hogy rossz emberismerő volt, az őt látványosan imádó Willoughby hűtlennek bizonyult, míg az őt csendben szerető Brandon kitartott mellette. Saját jellemét illetően is önkritikára kényszerült, be kellett látnia, hogy nem csak az szenved igazán, aki ezt olyan látványosan teszi, mint ő, hanem az is, aki magában kínlódik, nem terhel vele másokat. Az érzelmek látványos kimutatása nem érdem és önmagukban nem is sokat jelentenek, ha nincs mögöttük igazi állhatatosság és hűség.

Ugyanakkor nem tetszett ez a befejezés, mert Marianne teljesen meghasonult benne: olyan férfihoz ment hozzá, akit nem szeretett. Mintha szerepet cseréltek volna Elinorral a regény végére: Marianne házasodott ésszel, Elinor pedig szívből. Bár Marianne szeles, alapvetően csak önmagával törődő természetét nem kedveltem, de az érzéseit mindig őszintén kimutatta, ezt valamennyire becsültem benne. A házassága viszont teljesen az érzései ellen való volt, ezért nem értettem, hogyan tehette. És oké, hogy Austen a regény végére odaveti, hogy Marianne idővel szívből megszerette a férjét, de akkor is: amikor hozzáment, nem szerette és kész.

Tetszési index:

81%

Borsa Brown – A maffia ágyában (Maffia 1.)

Tartalom:

Suzanne Roberts körül megfordul a világ: viharos gyorsasággal veszít el mindent és mindenkit maga körül, ami és aki addig fontos szerepet töltött be az életében. Szerencséjére a sors kárpótolja őt mindenért: megajándékozza Massimo, az ellenállhatatlan, művelt és jómódú ügyvéd szerelmével, aki rögvest szülővárosába, Palermóba röpíti álmai asszonyát. Itt véget is érhetne ez a romantikus történet a happy end ezúttal mégis elmarad. Szicíliáról ugyanis kiderül, hogy távolról sem a képzelet mesés birodalma, s lassan Massimóról is lehull az álarc.

Lesz-e kiút az érzései között őrlődő, bántalmazott hősnő számára? Van-e szabadulás a maffia hálójából? És egyáltalán: hol van a határ szerelem és gyűlölet között?

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Már olvastam az írónőtől az Arab c. sorozatának első két részét és azok nagyon tetszettek, bár azonosulni nem tudtam sem az arab herceg, sem a magyar szeretője gondolataival és  cselekedeteivel, mégis hihetőek voltak nekem és érdekesek. Ugyanezt sajnos nem mondhatom el, sem Suzanne-ról, sem Massimóról.

Már az, ahogy összejöttek, teljesen hihetetlen volt: koccantak az autójukkal, Massimo ki akarja fizettetni a kocsijában keletkezett kárt a lánnyal, Suzanne ezen felháborodik, hőbörög egy sort Massimónak, mire a férfi is ideges lesz és szexelnek egy jót a liftben…

De mondjuk, hogy oké, hogy kizárólag fizikai vonzalmon alapul a kapcsolatuk kezdetben, de szerintem ez később se változik meg. Semmi közös nincs bennük, semmiben nem értenek egyet, teljesen máshogy gondolkodnak, teljesen különbözik az értékrendjük. Massimo maffiozó, aki utálja, ha a maffia szót emlegetik, birtokolni akarja Suzanne-t és elég hamar el is kezdi verni. És nem hagyja, hogy a nő elhagyja. De legyünk őszinték, valójában Suzanne nem is nagyok akarta elhagyni őt. És én totálisan nem értettem, hogy hogy lehet ekkora idióta. Bár lehet, hogy inkább egyfajta Stockholm-szindróma alakult ki nála? Végül is Massimo teljesen elszigetelte a lányt a családjától, barátaitól, magától tette függővé.

Szóval valahol nagyon nem értettem Suzanne-t, ugyanakkor a regény vége felé egy kicsit már azonosulni tudtam vele. Vagyis nem tartottam logikusnak a viselkedését, de elképzelhetőnek véltem, hogy egy ilyen bántalmazó kapcsolatban hasonlóan viselkednék. Nem vagyok szakértő, de még azt se tartom kizártnak, hogy egész pontosan mutatja be a könyv, hogy milyenek lehetnek a felek egy bántalmazó kapcsolatban: milyen az agresszor (Massimo) és a bántalmazott (Suzanne).

Ugyanis ebben a könyvben felváltva Suzanne és Massimo szemszögéből látjuk a történéseket, és mindkettejük gondolataiba betekintést kapunk. Massimo azzal áltatja magát, hogy nagyon szereti Suzanne-t és csak a lány lázadó viselkedése hozza ki belőle az agresszivitást, ő nem is akarja bántani Suzanne-t, de muszáj… Mentségére legyen mondva, legalább nem hazug: nem hitegeti Suzanne-t azzal, hogy többször nem fogja megütni.

Suzanne is kicsit atipikus bántalmazott, merthogy nem áltatja magát azzal, hogy Massimo megváltozik, mégis sokáig bízik benne, hogy egyszer minden szép és jó lesz.

Érdekes olvasmány volt ez a könyv, nem az a tucat romantikus sztori, de szeretni nem tudtam a szereplőket, így a könyvet se. Valószínűleg a folytatásait sem fogom elolvasni. Ja és ha valaki esetleg a maffia belső működésére lenne kíváncsi, hát abba semmi betekintést nem ad ez a könyv, csak a legközhelyesebb dolgok derülnek ki róluk, vagyis hogy gazdagok és a kezük mindenhova elér, és ha akarnak, a világ végén is megtalálnak, hiába futsz… Szóval ezt a könyvet senki se olvassa el azért, mert az olasz maffiáról szeretne megtudni valamit belőle.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdést)

Szóval Suzanne a regény végén elhagyja Massimót. Én egyszerűen nem értettem, hogy miért pont akkor és korábban miért nem. És miután elhagyja, akkor is vágyik utána. De ugyanakkor kvázi bujdokol Massimo elöl, nehogy az megtalálja. Nem  tudom, mi lehet a folytatásokban, valószínűleg megint összejönnek, de én erre a héja nász az avaron című dologra még egyszer nem vagyok kíváncsi.

Tetszési index:

73%

Sara Gruen – Vizet az elefántnak

Tartalom:

Bár nem szívesen beszél emlékeiről, ezek makacsul megülik a kilencvenegynéhány éves Jacob Jankowski elméjét. Emlékek saját fiatalkoráról, amikor a sors egy roskatag vonatra vetette, melyen a Benzini testvérek világhíres cirkusza bolyongott Amerikában. Emlékek egy olyan világról, amelyet szörnyszülöttek és bohócok népesítettek be, amely tele volt csodákkal, dühvel, szenvedéssel és szenvedéllyel; egy világról, amelynek megvannak a maga logikátlan szabályai, sajátos életformája, s ahol a halál is a maga módján kopogtat. A cirkusz világa ez, amely Jacob Jankowski számára egyszerre jelentett megváltást és pokoljárást. Jacob azért került be ebbe a világba, mert elhagyta a szerencséje. Árván és egyetlen garas nélkül nem tudta, mihez kezdjen, mígnem rá nem talált erre a gőzerővel hajtott „bolondok hajójára” a nagy gazdasági világválság idején.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Két szálon fut a regény cselekménye, mivel Jacob az idősek otthonából visszaemlékszik saját fiatalságára, arra, hogy szépreményű állatorvos hallgatóból miként lett cirkuszi mindenes. Így megtudhatjuk, miként bánnak az idős emberekkel az otthonokban, s azt is, hogy a harmincas évek Amerikájában – a gazdasági válság idején – miként működött egy cirkusz.

Mindkét világ a maga módján kegyetlen: az idősek otthonában tárgyként kezelik az ott lakókat, életben akarják tartani őket, de az ellátásuk során az már nem szempont, hogy minőségi életet éljenek. A cirkuszban viszont igen olcsó az emberélet, ott a mindenható cirkuszigazgató ledobathatja a száguldó vonatról azt, akinek nem tetszik a viselkedése.

Van azért persze cukiságfaktor is a regényben: elefánt, kutya és lovak. Az elefánt, Rosie viselkedése kicsit túl emberi volt nekem, de egyébként én hihetőnek találtam, ahogy a regény bemutatta ezeknek az állatoknak az életét. Igen, a cirkuszi világ számukra még kegyetlenebb volt, mint az emberek számára.
Ugyanakkor alapvetően romantikus regény volt ez, szokatlan környezetbe ágyazva, és a románc is bonyolultabb volt az átlagnál.

A regény vége eléggé kiszámítható volt szerintem, de mivel a történet érdekes volt és jók voltak a karakterek, ezért ez nem von le sokat az értékéből. Szerettem.

Tetszési index:

83%

Kathleen E. Woodiwiss - Szirmokat sodor a víz

Tartalom:

Az elítélteket szállító hajó 1747 tavaszán kiköt Virginiában, hogy ott a rabszolgavásáron pénzzé tegye rakományát. A szerencsétlen, megbilincselt nők között ott kucorog a halálra rémült Shemaine O' Hearn, a szépséges, vörös hajú, ír származású lány, gazdag szülők gyermeke. A lány Angliában már jegyben járt egy ifjú márkival, akinek gőgös nagyanyja szörnyű cselszövésre vetemedett, hogy elszakítsa egymástól a fiatalokat: koholt vádak alapján elfogatta és lopásért elítéltette Shemaine-t, akit úgy hurcoltak előbb börtönbe, majd a rabszállító hajóra, hogy sem családja, sem vőlegénye nem tudott róla. Virginiában Shemaine az elsők között van, akit eladnak – gazdája a kis településen élő fiatal hajóács lesz, aki özvegyen maradván, kisfia mellé keres megbízható személyt. A választás Shemaine-re esik, de kiderül, egyiküknek sincs oka később sem, hogy megbánja ezt a vásárt. Igaz szerelem bontakozik ki közöttük, és Shemaine gazdája felesége lesz. Házasságuk után kezdődnek csak az igazi bonyodalmak, amikor előkerül Angliából Shemaine családja és volt vőlegénye, aki még mindig szereti a lányt…

Vélemény:

Nos, ez egy kissé klisés történet (szűz leányka és kiéhezett, ám talpig úriember, megözvegyült férfi egymásra találásáról szól), garantált happy enddel, viszont romantikus könyvhöz képest meglepően sok gyilkossággal.

Nem hiszem, hogy túl valós képet adna arról, hogy hogyan bántak az Angliából a gyarmatokra deportált rabokkal (bár a hajóúton sokan éhen halnak, ez a része egész hihetőnek tűnt), mert szerintem túl nagy megbecsülésnek örvendenek.

Fájóan nem volt hihető a kisfiú, Andrew karaktere. Ennyire szótlan, engedelmes kétéves fiú szerintem sehol a világon nincs. Pedig az ajánlás alapján az írónő őt a saját unokájáról mintázta… De ettől eltekintve a karakterek egész jók voltak, és a történet is kicsit összetettebb, kidolgozottabb volt a szokásos, bárgyú, romantikus meséknél.

Nem akarom azt állítani, hogy maradandó élményeket ad ez a könyv, de egyszeri olvasásra szerintem tökéletes. Már ha az ember épp valami romantikus kis semmiséget akar olvasni.

Tetszési index:

72%

Milan Kundera – A lét elviselhetetlen könnyűsége

Tartalom:

Milan Kundera regénye a szűkebb értelemben vett sztori, valamint filozófiai-történelmipolitikai eszmefuttatások mesteri ötvözete, amely azonban mindig megőrzi szépirodalmi jellegét. Főhőse egy jó nevű sebész, Tomáš, nagy szoknyabolond, naponta váltogatja szeretőit. S egy szép nap e Don Juan-i figura mögött felsejlik egy másik legendás férfialak, Trisztán; hősünk beleszeret egy kisvárosi pincérnőbe, Terezába, s feleségül veszi. Korábbi gazdag és mozgalmas szexuális életéről azonban nem tud és nem akar lemondani, jóllehet ezzel elmondhatatlan fájdalmat okoz az egyetlen valóban szeretett lénynek. Tomáš ellentmondásos alakja mögé háttérnek Kundera felrajzolja a "prágai tavasz" eseményeit, majd 1968 drámáját, az orosz inváziót, az első napok euforisztikus gyűlöletét, végül a "normalizáció" éveinek megaláztatásait. Tomáš és Tereza a nemzeti remények bukásával Svájcba költözik, de később hazatér, hogy otthon vállalja sorsát. Sabina, a festőnő, Tomáš egyik szeretője, az emigráció útját választja, megkapaszkodik odakint, de minden kötöttségtől megszabadulva a lét elviselhetetlen könnyűségét érzi. Jellemző életérzés ez korunkban, amikor a történelem és a technika a világot olyan jövő felé vezeti, melyet az ember sem alakítani, sem előrelátni nem képes.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Ennek a könyvnek kb. húsz évvel ezelőtt egyszer már nekikezdtem. Azt hiszem, főleg a címe tetszett meg (azt most is zseniálisnak tartom), azért kezdtem el olvasni. De akkor annyira felbosszantott Tomáš viselkedése, hogy éreztem némi késztetést arra, hogy kivágjam a könyvet az ablakon, ezért inkább félbehagytam (így a könyv is megmenekült). Most főként egy molyos kihívás teljesítése érdekében kezdtem megint neki, s kíváncsiságból is, hogy vajon az idő megváltoztatta-e a véleményemet róla. Nos, nem mondanám, hogy a kedvencem lett e mű, de most határozottan jobban tudtam értékelni érdemeit, mint húsz éve.

Ami annak idején felbosszantott, az volt, hogy Tomáš mennyire szenvedett attól, hogy van egy nő, Tereza, aki szereti és ő viszontszereti, s neki mégis muszáj más nőket is dugogatni. Akik persze nem jelentenek neki semmit, mégsem volt képes lemondani róluk. De aztán nyilván bűntudata is volt miattuk… Tök logikus. Tomášt most se találtam igazán szimpatikusnak, de úgy látszik, vénebb fejjel toleránsabb lettem, elfogadtam, hogy azért hűtlen, mert csak. A könyv a vége felé próbálta megideologizálni, hogy miért az, konkrétan, mert az egyedit keresi a nőkben (igen, az csak szex közben derülhet ki, naná, ezek alapján Tomáš szerint a férfiakban nincs semmi egyedi, mert velük, ugye, nem akar intim viszonyba keveredni…), ami viszont még fel tudott bosszantani, tehát ezek szerint mégsem vagyok elég toleráns.

Tomáš és Tereza története nekem alapvetően arról szólt, hogy ha két ember szereti egymást, az még nem garancia arra, hogy nem bántják egymást, akár tudatosan is. Ettől még szeretik egymást és sok mindent fel is áldoznak magukból vagy a hivatásukból, az életükből a másikért. Tanulság csak annyi, hogy tökéletes párkapcsolat nincs.

A könyvben egy hosszabb rész szól Sabináról, Tomáš volt szeretőjéről és Sabina új szeretőjéről, Franzról. Ez főleg arról szólt, hogy nő és férfi mennyire félre tudja érteni egymást, ugyanaz a mondat vagy gesztus mennyire mást jelenthet számukra. Meg arról is, hogy vannak emberek, akik igazán nem tudnak kötődni senkihez, ezért mikor valaki azt kezdi elvárni tőlük, hogy kötődjön hozzá, inkább gyorsan lelépnek. A könyv egyébként nem ítélte el ezt a fajta viselkedést sem, ahogy Tomáš hűtlenségét sem, csak egyszerűen leírta, hogy van ilyen is. Az olvasó meg gondoljon róla, amit akar.

A párkapcsolati bonyodalmak mögött pedig történelmi háttérként ott volt az 1968-as prágai tavasz leverése és az ezt követő évek. Érdekesnek találtam, hogy az az időszak, amikor azt hihették a csehszlovákok, hogy lehet pozitív eredménye a lázadásuknak, kimaradt a könyvből. Lehet, hogy azért, mert nem is volt ilyen időszak, tudták eleve, hogy kudarcra vannak ítélve? Mindenesetre harc vagy erőszak nem volt a regényben egyáltalán, Tereza lázadása abban merült ki, hogy fényképezte a bevonuló szovjet katonákat, Tomáš pedig még ennyit sem tett. Mégis Tomáš orvosi karrierjét derékba törték, mert írt egy cikket korábban, amiben a kommunisták és Oidipusz közt vont párhuzamot, amit úgy értelmeztek, hogy szerinte a kommunistákat meg kellene vakítani. Holott csak arra kívánt utalni, hogy Oidipusz olyanért is vállalta a felelősségét, amiről nem tudott, s ezért megvakította magát, a kommunisták pedig nem vállalják semmiért se.

Nagyon filozofikus hangvételű volt ez a könyv, nekem nagyon lassú is, alig történt benne valami. Voltak olyan részek is benne, amiket nem értettem, hogy hogyan kerültek oda, mit akart ezekkel az író, ilyen például a Sztálin fiának haláláról szóló rész, s ennek kapcsán a szarról való elmélkedések… Igen, konkrétan az emberi ürülékről. Ahonnan eljutunk oda, hogy Isten vajon szarik-e, illetve, hogy a szar abszolút tagadása a giccs. És ezután a giccsről is elmélkedik egy sort…

Összességében nem igazán az én szájam íze szerint való volt ez a könyv, a szereplők többségének viselkedésével nem tudtam azonosulni, a sok, mélynek tűnni akaró filozofálás, a kevés történés együtt azt kellett volna, hogy eredményezze, hogy utáljam ezt a könyvet. Mégis volt benne valami megragadó, talán az, hogy a szereplők, ha nem is voltak túl szimpatikusak, de elég emberiek, hihetőek voltak, vagy talán az, hogy ez a könyv nem ítélt el senkit, nem akarta megmondani az olvasónak, hogy hogyan gondolkozzék a szereplőkről. Mindenképpen egyedi volt ez a könyv, s ha nem is fog maradandó nyomot hagyni bennem (mert valószínűleg nem fog), akkor sem bánom már, hogy húsz éve nem vágtam ki az ablakon.

Tetszési index:

75%

Nalini Singh – Feloldozás (Egy világ - két faj - állandó küzdelem 4.)

Tartalom:

Clay Bennett falka nélkül, emberek között nőtt fel. Megpróbálta elfojtani leopárd énjét, de az a felszínre tört és embert ölt. A vérengzés után a fiú elvesztette egyetlen barátját, Talint is. A DarkRiver falka otthont és hivatást adott neki, de a lelkének fájdalmát, a bűnhődését nem tudta enyhíteni. Talin McKade túlélte rettegéssel és szenvedéssel teli gyermekkorát. Régi rémálmaihoz azonban újabbak adódnak, amikor az utcagyerekek, akiket pártfogol, sorra tűnnek el. Talin szívének legfájóbb sebeit is hajlandó felszakítani, hogy megmentse őket: bár retteg a találkozástól, segítséget kér a legerősebb férfitól, akit valaha ismert. Clay segít Talinnak, de közben szembe kell nézniük a közös múltjuk gyötrő titkaival is. Ha nem teszik, mindketten elveszítik az egyetlen dolgot, ami eddig életben tartotta őket.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Nem tudom, mi késztet mindig arra, hogy folytassam ezt a sorozatot, pedig tudom, hogy nagyon sok részes és csak az első öt jelent meg belőle magyarul, szóval sanszos, hogy soha nem fogom megtudni, mi lesz a vége. (Bár lehet, ezzel a sorozattal kivételt kéne tennem, szerintem eddig egyik résznek se volt annyira bonyolult a története, hogy akár szótárazás nélkül is ne értsem meg a lényegét angolul.) Továbbá a romantikától eltekintve annyira kevés történik egy-egy kötetben, hogy a végén eddig mindegyiknél kiakadtam, hogy alig tudtuk meg, ki a gyilkos, ki, mit és miért szervezkedett stb.

De azért csak elolvastam ezt a részt is, és nekem még mindig tetszik ez a sorozat, bár elég értetlenül állok e tény előtt. Tartottam ugyan egy laza egyéves szünetet az előző kötet és a mostani közt, de így is viszonylag jól fel tudtam venni a fonalat, a fontosabb dolgokra emlékeztem az előző kötetekből.

Itt végre egy ember lesz az egyik főszereplőnk, ő Tally (Talin), persze azért neki is kell, legyen valami különleges képessége: fotografikus memóriája van. Tally szemén át azt láthatjuk, ahogy az emberek éreznek az alakváltókkal kapcsolatban: félnek tőlük (vagy jobb esetben is tartanak tőlük). Tally konkrétan azért fél Claytől, mert gyerekként végig kellett néznie, ahogy Clay széttépi a nevelőapját, aki amúgy molesztálta és meg akarta ölni Tallyt, szóval annyira nem nagy kár érte. De a lányt sokkolta az eset.

Ez még rendben is lett volna nekem, de aztán annyiszor változott az ok, hogy miért menekült el Claytől (vagyis hagyta, hogy az alakváltó azt higgye, meghalt), hogy már nem tudtam komolyan venni az egészet. Később kiderül, hogy azért neheztelt Clayre, mert az magára hagyta (igaz, hogy azért, mert javítóintézetbe dugták a gyilkosság miatt, de Tallynek ez nem számított). Aztán meg még azért is, mert Clay nem mentette meg hamarabb a pszichopata nevelőapjától (igaz, Tally nem mesélte el neki, hogy a férfi erőszakoskodik vele, de mindegy). No de a könyv vége felé kiderül az igazi ok, amiért menekült Claytől: félt attól, hogy Clay megundorodik majd tőle (mert ő csak „egy elhasznált, kidobott szemétdarab”), és akkor végleg elhagyja. Ezért inkább ő hagyta el előbb az alakváltót. Logikus, mi? Persze értem én, hogy Tally sérült lelkileg és nincs tisztában a saját érzéseivel, de azért az, hogy olyan sokáig Clayt hibáztatja, aztán hirtelen átvált arra, hogy saját magát, elég fura volt nekem.

De ettől eltekintve Tally szerethető karakter volt és bírtam Clayt is, nem volt rossz a románcuk alakulása sem. De engem ebben a részben is jobban érdekelt volna, hogy mi folyik a Mentál Tanácsban és a mentálhálón, kik a mentál lázadók, s erről nagyon keveset tudhattunk meg ebben a kötetben. De pár érdekesség azért kiderült a mentálokról és kaptunk egy új tanácsost is, szóval néhány morzsát azért szórt nekünk az írónő.  Mindenképpen folytatom majd a sorozatot.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)

A Shine Alapítvány – ahol Tally dolgozik és gyerekként támogatta is őt az Alapítvány – tehetséges, de nehéz sorsú gyerekeknek segít. A könyv végére kiderül, hogy kizárólag mentálok leszármazottjainak. Mert amikor az Elcsendesedést bevezették, azok a mentálok, akik ezzel nem értettek egyet, leváltak a mentálhálóról és egy saját hálót hoztak létre. Aztán emberekkel és alakváltókkal nemzettek gyerekeket, így az utódaik képességei már gyengébbek vagy más jellegűek, mint a szüleiké, vagy nincs is mentál képességük.

Ez a felfedezés izgalmakat tartogathat, a lázadók a Shine Alapítvány védenceiben szövetségesre tehetnek szert, együtt erősebbek lehetnek a Mentál Tanáccsal szemben. Persze ezt egyelőre csak én képzeltem el, ebben a könyvben még csak annyi a szerepe a Shine Alapítványnak, hogy Ming tanácsosnak van náluk egy beépített embere, így jutnak el a gyerekekhez, akiket aztán elrabolnak. Az agyi implantátumok (amiket Ming minden mentálba be akar építeni, hogy irányíthassa őket) fejlesztéséhez használják őket kísérleti egérnek, lényegében kínozzák a gyerekeket, amiben azok végül meghalnak.

Jonquil Duchslayát, Tally védencét és egy kislányt, Noor Hassant sikerül megmenteni Tallynak és az alakváltóknak. Ebben Ashaya Aleine volt a segítségükre, aki az Implantátum protokoll vezető orvosa, de nem ért egyet magával a projekttel sem és a gyerekek kínzásával különösen nem. Csak azért működik együtt Minggel (de a gyerekeket nem ő kínozta meg), mert nála van a fia kvázi túszként. Egyértelmű, hogy ha a fiát sikerül kimenteni, Ashaya át fog állni a lázadókhoz és ő is kiugrik majd a mentálhálóról. Megnéztem és a sorozat következő része róla és Dorianról fog szólni, remélem, abban végre felpörög kicsit a cselekmény is, nem csak a romantikában dagonyázunk majd.

A Szellem ebben a könyvben csak egyszer bukkan fel, még pedig akkor, amikor a lázadók bombát robbantanak, ő New Yorkban egy előkelő étteremben üldögél egy alibi megbeszélésen. A bomba egyébként Marshall tanácsnokot ölte meg, akinek a helyére Anthony Kyriakust, Faith apját választják meg a Mentál Tanács tagjának Kaleb Krychek javaslatára. Nos, mivel a Szellemnek fedősztorira volt szüksége a robbantás idejére, ezért az a gyanúm, hogy magas rangú mentálnak kell lennie. Korábban arra gyanakodtam, hogy Kaleb asszisztense a Szellem, de most azt tippelném, hogy Kaleb az, esetleg Anthony. De inkább Kaleb, mert rá nem gyanakszik senki, így szabadon tud cselekedni, míg Anthonyt valószínűleg megfigyeli a Tanács, hiszen a lánya áruló.

És akkor szólnék pár szót a romantikus szálról is: nem túl meglepő módon Clay és Tally egymásra talál. Sokáig azt hiszik, Tallynek valamilyen halálos agyi betegsége van, de végül kiderül, hogy ő részben mentál, ezért az agyának szüksége van visszacsatolásra (bár sokkal kevesebbre, mint egy 100%-os mentálnak), és ezt meg is kapja, mikor Clayjel párosodnak, így rögtön rendbe is jön. Más mentál jellemzőt nem mutat Tally, de lehet, hogy később még felbukkan ilyesmi is. Én arra gyanakszom, hogy Clayjel közösen fogják nevelni Jonquilt és Noort, mivel annyira csüngnek a gyerekeken és azok is őrajtuk. Tán még örökbe is fogadják őket. Szóval szép happy endet kaptunk a romantikus vonalon ezúttal is. Komolyan mondom, örülnék, ha lenne már egyszer olyan is, amikor a főszereplők szerelme nem teljesül be (csak a változatosság kedvéért). Tudom, gonosz vagyok…

Tetszési index:

70%

Fejős Éva – Nápolyi vakáció (Ladányi Niki 2.)

Tartalom:

Ladányi Niki, a fiatal oknyomozó újságírónő élete nagy sztoriját egy hidegvérű bűnözőnek köszönheti, akit sikeresen rács mögé juttatott. Verbovszky azonban nem felejt, és miután megszökik a zárkából, elindul, hogy bosszút álljon a lányon. Niki éppen forró nyomon van, Magyarországról kicsempészett kutyák után nyomoz Nápolyban, ahová kivételesen az édesanyját is magával viszi. A lány anyja találkozik ifjúkori szerelmével, Alessandróval, és a megkésett randevú az egykori szabóval – ma már sikeres olasz divatház-tulajdonossal – mindkettőjük számára többet jelent a múlt utáni vágyakozásnál. Alessandro fia, Giacomo pedig Niki iránt érez egyre erősebb vonzalmat, de a sarkukban lévő bűnöző, Niki lezáratlan szerelme Andrással, a pesti nyomozóval és a nagymama váratlan és veszélyes küldetése olyan fordulatot hoz a nápolyi vakációba, ami talán örökre megváltoztatja a két család életét…

Vajon újra lehet kezdeni egy kapcsolatot harminc év után? Öröklődik-e a szerelem anyáról lányára? Dönthet-e a fiú apja akarata ellenében, ha a cég és a család jövője a tét? Kitarthat-e a magyar nyomozó az igazság mellett, ha azzal a szeretteit és önmagát is veszélybe sodorja? Szerelem és karrier, bosszú és megbocsátás, hagyomány és újrakezdés; három generáció, két család, egy életre szóló döntés – ez Fejős Éva eddigi legjobb regénye, a Nápolyi vakáció.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Picit vicces, hogy bár a könyv címe és borítója is azt sugallja, ez a regény mégsem nyáron játszódik, hanem télen (januárban). Magyarországon még téli ruhában járnak a szereplőink, Nápolyban viszont már tavaszias időjárás fogadja őket, s az Olaszországban játszódó jeleneteknek ilyen tavaszias is a hangulata: üde, könnyed, vidám. A Magyarországon játszódó részek többnyire viszont nem ilyen vidámak: egy férj sok évnyi házasság után elhagyja a feleségét, egy másik férj bántalmazza a nejét. Ennek ellenére én mégsem éreztem nyomasztónak a könyvet.

Tetszett, hogy egy család három generációnyi nőtagjainak életébe betekintést kaptunk ebben a regényben. Ők a nagymama (Ilona), az anya (Lívia) és a lánya (Niki). A nagymama karaktere elég vicces volt, hóbortos, krimirajongó, örökmozgó nőszemély volt, bár talán nem egy lángész. Lívia fiatal korában szeleburdi, nagyon érzelmes, nagyon drámázós lányka volt, felnőttként viszont már racionális, okos nő. Az érzelmei még mindig el tudják ragadni (megviseli, hogy elhagyta a férje), de azért nem teljesen kiszámíthatatlan a viselkedése, mint tinédzser korában. Niki egy határozott, céltudatos fiatal nő volt, jól fejlett igazságérzettel. Úgyhogy én bírtam mind a három nőt, jó volt olvasni róluk, érdekes, egyedi személyiségek voltak.

A férfi szereplők viszont jóval kevésbé voltak árnyaltak, őket sokkal kevésbé értettem meg, de ezt majd a spoileres részben fejtem ki.

Amit nem értettem, hogy Niki miért emleget annyiszor egy bizonyos Carol Santost, akivel a karibi nyaralása idején találkozott. Nem volt világos nekem, hogy ez egy énekes-e vagy valami lelki vezető (esetleg szektaalapító?). Aztán utólag láttam, hogy Ladányi Niki már szerepelt Fejős Éva egy másik könyvében, s Carol Santos abban szerepelt. Én fölöslegesnek éreztem, hogy az írónő átmentette őt ebbe a regénybe is, mert aki nem olvasta a „Karibi nyár”-t, az azt gondolhatta, hogy Niki flúgos, amiért így a hatása alá került valami gurunak.

A cselekményben sok váratlan fordulat nem volt, számomra végig elég egyértelműnek tűnt, hogy ki kivel jön össze, s úgy is lett, legfeljebb egy, a történet szempontjából nem túl lényeges körülmény kiderülése lepett meg kicsit. De kiszámíthatósága ellenére végig szórakoztató volt számomra a könyv, a könnyed, vidám hangvétele, az egymást kerülgető szereplők évődése végig le tudott kötni. Néhány komorabb résztől eltekintve ez egy laza, humoros, romantikus könyv, ami kikapcsolódásra tökéletes.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)

Nem értettem, hogy András miért teper annyira Niki után, mikor a lány a közömböst adja elő neki. Mivel András látványosan szerelmes volt Nikibe, ezért számomra kezdettől egyértelmű volt, hogy Laura nem a szeretője, gyanítottam, hogy a testvére (mint kiderült, a féltestvére). Azt viszont nem értettem, hogy Niki miért nem kérdezett rá Andrásnál arra, hogy kije neki Laura, ahelyett, hogy rögtön elkönyveli a szeretőjének.

Laura férjének a személyisége nem állt nekem össze egy kerek egésszé. Nem értettem, ha éveken át bántalmazta a feleségét, akkor hogyhogy most egyszerre azt kezdi élvezni, ha a felesége bántalmazza őt. Hogy válhat valaki szadistából egyszerre csak mazochistává?

Alessandrót sem értettem, ha Lívia volt élete szerelme, akkor hogy hihette el a testvérének, Paolónak azt a hazugságát, hogy Lívia őbelé lett szerelmes? Úgy, hogy a lány már igent mondott Alessandro lánykérésére! Érthetetlen, hogy nem kérdezte meg Líviát, szívecském, ha már nem szeretsz, miért mondtad azt, hogy hozzám jössz feleségül? Ehelyett hagyta elmenni a lányt… Mivel tinédzser korukban ilyen könnyes-bús véget ért a szerelmük, ezért számomra magától értetődő volt, hogy „vén” fejjel Alessandro és Lívia egymásra fog találni, s így is lett.

Giacomóról tudtam, hogy csak azért kezdett ki Nikivel, mert Patriziára, a nagy szerelmére emlékeztette. Niki meg valójában csak kedvelte Giacomót, nem találta igazán vonzónak. Mondjuk, hogy miért feküdt le vele, azt nem tudom. De az egyértelmű volt nekem, hogy nem fognak együtt maradni. Már csak azért sem, mert Nikinek Andrással kell összejönnie, mert ő olyan tökéletes neki…

Az kicsit meglepett, hogy Verbovszky Laura féltestvére. Én azt gondoltam, zsarolja valamivel, esetleg egy távoli rokona. De az, hogy Laura Andrásnak is a féltestvére meg Verbovszkynak is, úgy, hogy a két férfi nem is ismeri egymást, sőt egyáltalán nem is tudnak a másikról, nekem kicsit meredek volt.

Bár voltak ezek a döccenők a cselekményben, azért nekem alapvetően rendben volt a sztori, romantikus regényhez képest nem volt rossz.

Tetszési index:

80%

On Sai – Apa, randizhatok egy lovaggal?

Tartalom:

Mia Anne tizenhat éves, és nem túl lelkes, hogy apjával Pestre kellett költöznie a munkája miatt.
Egyik éjjel azonban különös, mágikus világgal álmodik, ahol ő egy varázsló, és attól kezdve álmában mindig egy helyes, pimasz lovagot bosszant.

Vajon bele lehet zúgni valakinek az állába?

Kósza csavargó kölyökből lett lovag, semmi kedve egy lányba beleszeretni, és feladni a nehezen kiküzdött életét. Ám nyugtalanítja a szemtelen máguslány, és túl sokszor kalandoznak felé a gondolatai. Legszívesebben sose látná őt viszont, de a lány hatalmas veszélyben van, két világ akarja holtan látni.

Mitől férfi a férfi, és lovag a lovag?

Amon, az apa, világhírű agykutató zseni, ám nincsenek érzelmei, és a gyereknevelést is könyvekből oldja meg. Budapestre rendelik, Közép-Európa legnagyobb titkos laborjába, a négyes metró alá, ahol a katonaság kétségbeesetten próbálja megakadályozni a két világ között lévő mágikus Fal átszakítását.

De ki lehet az ellenség? Mi erősebb, a mágia vagy a tudomány?

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Bírtam ezt a könyvet, aranyos volt, ahogy Mia Anne és Kósza kerülgette és húzta egymást, Amon rideg racionalitása pedig jól illet egy világhírű tudóshoz (bár az Asperger-szindrómát én kihagytam volna). És a többi szereplő is egyedi volt, jól kidolgozott.

Ami a történetet illeti, az dinamikus volt, fordulatos, alapvetően tetszett, ugyanakkor volt benne pár, hajánál fogva odacibált, logikátlan csavar, amiken kicsit bosszankodtam, de mivel a szereplőket szerettem, ezért hamar túltettem magam rajtuk.

Az alapötlet, hogy a Földet és a varázsvilágot egy mágikus Fal választja el, ami újabban valamilyen okból sok földi embert enged át álmukban (odaát a nem túl hízelgő „csillagfattyú” elnevezéssel illetik őket) nekem nagyon tetszett. De amivé ez az ötlet egy idő után fajult, újabb meg újabb fura mondák (amik persze igazak) és mágikus „törvényszerűségek” derültek ki, az egy idő után számomra már kicsit nevetséges volt. Tudom, hogy ez egy fantasy és mint ilyent az író tulajdonképpen olyannak alkothatja meg, amilyennek neki tetszik, de amikor úgy derül ki egy új – egyébként szerintem teljesen logikátlan – mágikus „szabály”, hogy csak amiatt nem hal meg egy fontos szereplő, az engem kicsit irritál.

Tetszett a könyv humora, majdnem mindegyik karakterbe tudott egy kis humort csempészni az írónő, még a rideg Amonba (nála a túl racionális gondolkodása volt olykor vicces, merthogy egy „normális” ember nem így gondolkozik) és az utálatos Bah mágusba is (pl. mikor igyekszik meggyőzni az embereket, hogy technika nem létezik, csak mágia). És tetszett az is, hogy Magyarország milyen központi szerepet kapott a varázsvilággal kapcsolatban. A regény befejezése viszont nem az én ízlésem szerint való volt.

Összességében ez a könyv egy szerethető főszereplőkkel és fordulatos cselekménnyel bíró, nagyon olvasmányos fantasy, kikapcsolódásra tökéletes.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)

A könyv világfelépítése nagyon tetszett nekem. Kiderült, hogy ez egy hármas világ, amiben van a Föld, van Örökhon (itt élnek a mágusok) és van az Ég (itt laknak az istenek). Örökhon vállalta magára, hogy megvédi a Földet az istenektől, s ezért húzták fel a világok közé a mágikus Falat.

Kiemelném a fontosabb, számomra furcsa és/vagy logikátlan fordulatokat a könyv cselekményéből.

Szóval eleinte a mágikus Falon csak emberek tudnak átlépni és csak álmukban. Ha Örökhonban meghalnak, akkor a Földön is meghalnak és életerejük (merthogy ők mágusok) a Földön tartózkodó isten hatalmát fogja táplálni.  Ez eddig rendben is van. De akkor – miután Kósza szíven szúrta magát – hogyan kerültek át annyian (Kósza és Táncos lovag, Bah és Ah mágus, Beri, a szolgájuk, és Kósza lova) Örökhonból a Földre, és hogyan lehetséges, hogy ott Kósza élt, bár egy tőr állt ki a szívéből??? És ha Kósza amúgy is élt, akkor miért kellett utána még megcsókolnia Miának, hogy meggyógyuljon? (Merthogy a mágiatörők első csókja gyógyító erejű. Attól tekintsünk el, hogy korábban már kétszer is szájon puszilták egymást, mert hát az, ugye, nem csók…) Egyébként milyen kényelmes, hogy kiderült, a mágiatörők (nem ám általában a mágusoké, nem) első csókja gyógyító erejű, s Mia Anne pont mágiatörő, és pont nem csókolózott még (csak szájra puszilkodott, de az nem ugyanaz, ugyan már), úgyhogy Kószának nem kell meghalnia.

Azt én elfogadhatónak találtam, hogy az emberek hite és a mágusok életereje az isten erejét táplálja, de nem értettem, hogy az, hogy az emberek azt hitték, az isten meghalt, miért ölte meg őt ténylegesen is? Nekem az lett volna a logikus, hogy ha már nem hisznek benne, akkor csak legyengül, hiszen egy isten halhatatlan kéne, hogy legyen. Persze értem én, hogy meg kellett halnia, különben hogy lett volna happy end, de akkor is…

És a regény befejezése a happy end eltúlzott erőltetése miatt amúgy is bővelkedett a (szerintem) ostoba fordulatokban. Így például a könyv végén kiderült, hogy mindenki, aki a Földön a dólények támadásában meghalt, él, csak átkerült Örökhonba. Szerintem erre semmi szükség nem volt, hiszen a halottak közt csak huszadrangú mellékszereplők voltak, nem igazán számít, hogy élnek-e vagy sem, engem legalábbis nem érdekelt. És teljesen felborította a világok addigi működését is ez a fordulat, hiszen addig úgy tudtuk, aki az egyik világban meghal, az a másikban is.

Én furcsálltam azt is, hogy az Örökhonból a Földre átkerültek (Kósza és Táncos lovag, Bah és Ah mágus, Beri, a szolgájuk) olyan marha jól beilleszkedtek, és egyikük szájából sem hangzott el az a mondat, hogy ő bizony haza szeretne menni.

A könyv végén Amon összejött Naomival, a helyes tudósnővel, sőt nem csak összejöttek, hanem kb. örök szerelmet is ígért a nőnek… (Idézném szó szerint is: „Vacsorázzunk együtt… és maradjon velem egy napra, egy hétre, egy életre.”) Ha már Amont Asperger-szindrómásnak írta meg a szerző, akkor szerintem nem kellett volna ráerőltetnie ezt a hősszerelmes mentalitást, mert ez egyszerűen nem ő. És még meg is tapsolják őket, jaj…

És a végére hagytam a legérthetetlenebb fordulatot: Mia Anne seperc alatt meggyógyította a saját gerincsérülését, amit Bah mágus korábban gyógyíthatatlannak minősített. És értem én, hogy a mágusok öngyógyítók, de korábban azt rágták a szánkba, hogy mivel a Föld mágiamentes hely, ezért ott a varázslók sokkal gyengébbek, mint Örökhonban. És Mia Anne sérülését pont a mágikus energia rossz áramlása okozta vagy mi, szóval elvileg sokkal nehezebben gyógyítható, mint egy szimpla sérülés. De Mia Anne-nek ez is megy, mivel elhiszi Kószának, hogy a ki tudja, hányadik első csókjuk meg tudja gyógyítani őt is…

Szóval szerintem az írónő a regény végére sok fölösleges dolgot beerőltetett, mert alighanem pályázni akart a „happiest end ever” címre. Alapvetően nincs kifogásom a boldog befejezések ellen, de itt egyszerűen belefulladtunk a nyálba.

Tetszési index:

78%

J. R. Ward – Éjsötét szerető (Fekete Tőr Testvériség 1.)

Előzmények:

Már régóta kíváncsi voltam erre a könyvre, illetve az egész sorozatra, mert akkora rajongótábora van, tudni szerettem volna, mi lehet benne annyira jó. Végül azért nem olvastam el mostanáig, mert vámpíros könyveket nem szoktam olvasni. Egyszerűen nem érdekelnek az ilyen történetek.

Kivétel ez alól a Darren Shan sorozat, azt anno öcsém kezdte el olvasni, aztán én is rákaptam. Tetszett, szerintem egész jó kis sztorik voltak, bár azt hiszem, végül nem olvastuk végig az egész sorozatot öcsémmel, valószínűleg egy idő után már kicsit untuk. (Ez kb. 15 éve volt, szóval nem emlékszem pontosan az okára.) Aztán tavaly olvastam az Angyalvért, abban is voltak vámpírok, bár inkább az angyalok és képességeik voltak a történet középpontjában, de akárhogy is, annyira nem fogott meg. És szintén tavaly olvastam a Vámpírok múzsáját, ez tetszett, de inkább a jó humora, valamint amiatt, hogy eredeti volt a háttértörténete és Magyarországon játszódott, itt sem a vámpírosdiért voltam oda.

Most egy molyos kihívás miatt döntöttem úgy, hogy – lesz, ami lesz – mégis elolvasom. A 2016-os száz legjobb krimiből (molyos rangsor) kell 12-t elolvasnom, s ez a könyv is szerepel a százas listán. Azt kell, hogy mondjam – a könyv olvasása után – nem értem, hogy kerülhetett be ez a mű a krimik közé, mivel nem az. Vagy ha mégis, akkor minden fantasy krimi, amiben egy lény megöl egy másikat…

Tartalom:

Az éjszaka sötétjében halálos küzdelem folyik a vámpírok és a vadászok között. A Fekete Tőr Testvériség hat vámpírharcosa felesküdött rá, hogy megvédi a vámpírokat a rájuk törő ellenségtől. Vezetőjük, a jóképű, emberfeletti erővel bíró Wrath maradt az egyetlen tisztavérű vámpír a Földön. Szülei gyilkosait keresi, hogy végre kiegyenlítse a számlát. Küldetése során találkozik a gyönyörű Beth-szel, aki mit sem tud származásáról: nem sejti, hogy félig vámpír. Wrath-nak be kell vezetnie a lányt a halottak világába, hiszen ez az öröksége, a sorsa… Egy új érzés, a testét gyötrő nyugtalanság miatt Beth képtelen ellenállni a veszélyesen vonzó férfinak, aki éjszakánként meglátogatja, ám történetei a Testvériségről és a vérről megijesztik. A férfi érintése lángra lobbantja Beth-t, ám ez egy fenyegető, mindkettőjüket felemésztő vágy… Kettejük szerelméről, erotikus szenvedélyéről szól a Fekete Tőr Testvériség sorozat lebilincselő első könyve, mely az elmúlt évek legnagyobb romantikus bestsellere lett világszerte.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Nos, a korrektség jegyében előbb mondanom kéne valami pozitívat erről a könyvről, mielőtt szétcincálom, úgyhogy akkor íme: Beth és Wrath karaktere elég jól kidolgozott volt és viszonylag szimpatikusak is voltak, az egymás iránti hűségük mindenképpen.

És akkor lássuk, mi nem tetszett nekem. A történet ijesztően bugyuta: vannak a vámpírok és van egy másik faj, ami el akarja pusztítani őket, és ők harcolnak egymással. Júj, de eredeti…

Az sem tetszett, hogy Beth és Wrath olyan természetességgel omlanak egymás karjaiba, mintha évek óta ismernék egymást, holott csak aznap találkoztak… Egye fene, azt még megértem, hogy Beth-ben bizonyára tomboltak ébredező vámpír hormonjai, de a rideg Wrath-nál mi lehet a magyarázat erre? Tudom, tudom, ők egymásnak voltak teremtve, de nekem ez magyarázatnak kevés.

Valahogy az itteni vámpírvilág se tetszett nekem. Igazán humánus, hogy a vámpírok egymás vérét szívják, nem az emberekét, de azt a sok faksznit, amit csináltak a dolog körül, nem értettem. Meg a vámpírrítusok és -szabályok is elég értelmetlenek voltak (pl. az Őrzőtől tilos kérdezni). Szóval úgy az egész nem jött be nekem.

Fritz, a komornyik alakja tetszett, az ő finom modora éles ellentétben állt a vámpírokéval, és ebből elég sok vicces jelenet adódott. Úgy általában jó volt a könyv humora. Nem óriási nagy poénokra kell gondolni, hanem sok kicsire, ami adott egy jó alaphangulatot.

Nem tetszett, hogy Beth és Wrath múltja derült csak ki a könyvből, a Fekete Tőr Testvériség többi tagjánál csak sejtetések voltak. Az biztos, hogy mindenkinek nagyon tragikus múltja van… Most utánanéztem és látom, hogy ez egy soha véget nem érő sorozat, szóval bizonyára minden fontosabb karakter kap majd egy saját kötetet. De azt hiszem, én azokat már nem fogom olvasni, mert ez a rész egyáltalán nem tudott felcsigázni.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)

Szóval Beth lakásába kvázi betört a számára ismeretlen Wrath, aki úgy nézhetett ki, mint egy drogdíler (bőrszerkó, napszemüveg), erre a lány rávetette magát és kb. megerőszakolta… Ez a jelenet annyira gáz volt, hogy utána kb. már semmit sem tudtam komolyan venni.

Aztán majdnem megismétlődött ugyanez a jelenet Butch és Marissa közt. Ők is tök ismeretlenül találkoztak és csak azért nem estek rögtön egymásnak, mert Marissa érzékeny lelkületű, szűz vámpír lányka… De ettől még természetesen rögtön szerelmesek lettek egymásba, az tuti!

Wrath karaktere viszonylag jól fel volt építve, elhittem neki, hogy hibásnak érzi magát a szülei haláláért. Tetszett, hogy nem tökéletes, hiszen majdnem vak, mégsem volt magatehetetlennek bemutatva. Viszont azt a tömény nyáladzást, amit levágott Beth körül, egyszerűen nehezen vette be a gyomrom. Most akkor Wrath egy vámpírkirály vagy egy szerelmes kislány?

De a legösszecsapottabb a könyv vége volt. Szóval Mr. X elrabolja Beth-t azért, hogy magához csalogassa Wrath-t, a vámpírkirályt és foglyul ejtse. És bár tudja, hogy Wrath-nak hihetetlen ereje van, Mr. X csak egy újoncot visz magával erősítésnek, holott van egy egész serege úgynevezett alantasokból. De ez még semmi! Wrath természetesen egyedül megy oda megmenteni Beth-t, véletlenül sem viszi magával a harcostársait, hátha így sikerül kinyíratnia magát és Beth-t is… (majdnem sikerül is egyébként). A Testvériség többi tagja az alantasok főhadiszállását megy elpusztítani. De hogy honnan tudják, hogy lesz ott egyetlen alantas is, azt nem tudom. Hiszen a logikus az lenne, hogy az alantasok a vezetőjükkel vannak, M. X-szel. Ott kéne összecsapnia a két bandának, ez lenne az ésszerű szerintem. De ehelyett Wrath szépen eljátssza a magányos hőst, hogy megmutassa, milyen tökös gyerek…

Tetszési index:

51%

Amanda Quick - A lány, aki túl sokat tudott

Tartalom:

Amikor Hollywood hírességei egy kis nyugalomra vágynak, meg sem állnak az idilli tengerparti kisvárosig, ahol a pompás Burning Cove Hotel teljeskörű szolgáltatást kínál diszkrécióra és pihenésre vágyó vendégeinek.

Irene Glasson, egy hollywoody pletykaújság kezdő munkatársa itt beszél meg találkozót egy gyönyörű színésznővel, aki szenzációs híreket ígért neki egy körülrajongott filmcsillag múltjával kapcsolatban. Irene nem is tud ellenállni a csábításnak, azonnal autóba ül és Los Angelesből Burning Cove-ba száguld, ám a megbeszélt időpontban a színésznő helyett annak holttestére bukkan az elegáns hotel úszómedencéjében.

Amikor Irene nyomozni kezd a haláleset körülményei után, olyan titkokra lel, amelyek, ha nyilvánosságra kerülnek, szertefoszlathatják az ifjú sztár köré font illúziók hálóját. És mivel egy kezdő fiatal színészecskéből közönség bálványát faragni óriási anyagi áldozatokat követel, bizony nem kevesen vannak Hollywoodban, akik befektetésük védelmében bármilyen aljasságra képesek.

Így Irene hamarosan megtapasztalja, hogy Burning Cove káprázatos paradicsoma sötét és veszélyes titkokat rejt, és egyszer mindenkit utolér a múltja…

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Ez a harmadik könyvem Amanda Quicktől, és ez tetszett közülük a legjobban. Tetszett, hogy itt is egy erős, önálló női főszereplőt kaptunk. A férfi főszereplő, Oliver Ward is erős karakter volt, azonban a sérült lába miatt lelkileg sérülékeny volt és bizonytalan abban, hogy tetszhet-e egy olyan nőnek, mint Irene. Közös volt bennük, hogy múltbeli tapasztalataik miatt nem bíztak senkiben, s ez megnehezítette, hogy egymásra találjanak.

Tetszett az is, hogy itt a krimi szálak (mert több is volt) voltak hangsúlyosabbak, nem a romantika. Irene korábbi életében Anna Harrisként Helen Spencer, egy vonzó, tehetős nő titkárnője volt. Munkaadóját azonban egy titokzatos notesz miatt megölték, s végül Anna menekülni kényszerült a notesszal. Irene-ként kezdett új életet. Helen gyilkosa azonban mindenáron meg akarja szerezni a noteszt és ezért Anna nyomában ered.

Itt a gyilkos személye majdnem végig ismert volt az olvasó előtt, csak az volt a kérdés, hogy ő kapja el előbb Irene-t, vagy pedig fordítva. De szerencsére ez is izgalmas tudott lenni.

A második krimi szál pedig az úszómedencés gyilkosság volt, ahol idővel további gyilkosságok is napvilágra kerültek… Bizony itt engem sikerült meglepnie az írónőnek a regény végén a tettes személyével, bár bevallom, kicsit erőltetettnek éreztem, hogy ő lett a gyilkos, korábban egyszerűen semmi nem utalt arra, hogy ő lenne az.

És a regény legvégén váratlanul egy harmadik gyilkos is bemutatkozik. Ezt is picit erőltetett fordulatnak éreztem, bár kétségtelen, hogy itt az elkövetőnek jó oka volt a gyilkosságra, hogy úgy mondjam, nem volt más lehetősége.

Az írónő stílusát itt is szerettem, Irene és Oliver mindig szellemesen társalgott, és a többi szereplő is egyedi és hihető volt. Összességében kellemes kikapcsolódást nyújtott a regény és még valamennyi izgalmat és váratlan fordulatot is tartogatott számomra. Aki nagyon jól kidolgozott, nagyon csavaros krimit akar olvasni, annak nem ezt ajánlanám, de ettől még szerettem ezt a könyvet.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)

Nagyon bírtam, hogy a három gyilkosból kettő nő volt! Helen Spencer gyilkosa Julian Enright volt, az úszómedencés gyilkosság és még további három emberölés elkövetője viszont Claudia Picton volt, Nick Tremayne filmsztár titkárnője. Itt egyébként a leggyanúsabb végig Nick egy őrült rajongója volt, s mivel az írónőtől eddigi tapasztalataim alapján nem számítottam semmi váratlanra, így sikerült meglepnie azzal, hogy Claudia volt a tettes. Tetszett Claudia karakterében, hogy ő is karakán volt (kicsit őrült is persze), nem hagyta, hogy Nick büntetlenül kihasználja őt, részesedést akart a férfi sztárságából, mivel ő volt az egyetlen, aki már akkor is Nick mellett állt, amikor az még egy senki volt.

Teljesen meglepett, hogy Julian Enright apjának titkárnője, Raina Kirk megöli a munkaadóját a regény végén. Nyilván azért tette ezt, mert rájött, hogy különben a főnöke fogja őt eltenni láb alól, mivel már túl sokat tud az Enrightok „üzleti” ügyeiről. Kár, hogy Raináról nem sok mindent tudtunk meg a könyvből. Így nem volt igazán érthető a számomra, hogy miért nem csak simán elmenekült, mikor már úgy érezte, veszélyben van az élete. A gyilkosság kicsit extrém megoldás, bár kétségkívül hatásos, hiszen így senki sem fog Raina nyomába eredni, hogy megölje (Julian már korábban elhunyt).

Furcsállottam, hogy itt is egy „csodafegyver” (Helen noteszében a radar műszaki leírása található meg) miatt történt az egyik gyilkosság, vagyis Helen Spencer megölése. Úgy látszik, az írónő azt az ötletet számtalanszor újrahasznosította a regényeiben, hogy valamilyen jelentős technikai vívmányért öljék egymást a szereplői, ugyanis az általam eddig olvasott másik két regényében is volt ilyesmi. Remélem, néha azért van más ötlete is.

Tetszési index:

73%

Anne L. Green - A remény hajnala - Létezik igaz szerelem, csak rá kell lelni

Tartalom:

Vágyaink által vezérelve átlépjük a saját határainkat?

Amy Avens makacs farmerlányként nevelkedett Tennessee egyik csendes kis tanyáján. A megszokott, nyugodt életéből azonban egészen San Francisco zajos forgatagáig menekül erőszakos zaklatója elől.

Jelentkezik álmai cégéhez, de már az állásinterjún szembesül leendő főnöke, Matthew Johnson arrogáns és kiállhatatlan stílusával. Amy úgy dönt, felveszi a kesztyűt, így már az első napon elkezdődik a harc kettejük között. A folyamatos csipkelődések közben vonzalom ébred bennük egymás iránt, amelyet reménytelenül igyekeznek elnyomni.

A sors azonban újra és újra próbák elé állítja őket. Mélyen rejtőző érzelmek, hétköznapi, hibás döntések, fájdalmak, erő és félelem kíséri az útjukat.

(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:

Azzal kezdeném, hogy mi tetszett ebben a könyvben: szerintem hitelesnek, átérezhetőnek ábrázolta Matt ás Amy érzelmi hullámvasutát. Ehhez a mellékszereplők szépen asszisztáltak. Viszont mivel ennél az érzelmességnél több nem volt a regényben, engem egy idő után már kevéssé kötött le, volt, hogy arra se tudtam visszaemlékezni, mit olvastam pár oldallal korábban, annyira felejthető lett egy idő után a sztori.

És akkor jöjjön az, hogy mivel voltak komoly problémáim. A történet egy rakás sablonos "ötletből" lett felépítve: van itt főnök-beosztott közti románc, erőszakos zaklató, egy csomó rossz társaságba keveredett jó kislány, akciófilmbe illő jelenetek. Nem zavart volna egy-két közhelyes dolog, de abban a mennyiségben, amiben ebben a könyvben jelen vannak, együtt már sajnos elég nevetségessé teszik a sztorit. Egyszerűen nem lehetett komolyan venni a cselekményt, bár ez talán egy romantikus regény esetében nem akkora gond, az ilyen könyvekben a történések sokszor eltúlzottak, csak hogy a szereplők minél érzelmesebben reagálhassanak mindenre. Hát itt azt teszik!

És akkor csak röviden felsorolnám, hogy hol volt zavaróan kidolgozatlan a cselekmény. (Értem én, hogy az írónő a nagy érzelmekre koncentrált, de ez elvileg mégis csak egy regény, kellett volna, hogy legyen valami épkézláb története is.)

Amy miért nem jelentette fel Tonyt nemi erőszak kísérletéért? Vagy feljelentette, csak Tony apja eltusolta az ügyet? Ott van egy összevert lány, akit kb. egy hónapig kórházban ápolnak, ott van tanúnak a bátyja, és ez nem elég, hogy elítélje a bíróság Tonyt??? Hol élnek ezek, valami diktatúrában? Ja nem, bocs, Tennessee-ben.

Azért robbantják fel Párizsban Matt cégének irodáját, mert valakinek nem tetszik, hogy egy amerikai cég Franciaországban terjeszkedik. Mi van??? Ja, mert más amerikai cégek biztos nincsenek ott... Kiderülhetett volna, hogy pontosan mégis mi bajuk volt a robbantóknak a céggel.

Egyáltalán az egész könyvből nem derült ki, hogy mi a franc a profilja Matt cégének. De tényleg, mit csinálnak ezek ebben a csoda multicégben??? Dobálózik az írónő olyan szavakkal, mint tender, meg pályázat, meg, hogy Amy mennyi mindent tanult Matt-től, de hogy miről tanult ennyi mindent, meg hogy mire pályáznak olyan nagyon, az nem derül ki.

Amy és Matt vérre menő "szakmai" vitái arról szólnak, hogy Amy hajlandó-e friss kávét vinni a főnökének, vagy hogy egy levélen elrontotta-e a címzett beosztását. Ezek valóban nagyon érdekes "szakmai" viták. Legalább egyetlen, kicsit érdemlegesebb konfliktust kitalálhatott volna az írónő, mert így a főszereplői kicsit szánalmas alakoknak tűntek.

Egyébként mivel Amy személyi asszisztens, az előbbi tartalmú beszélgetések a munkaköréhez pont passzoltak is. De hogy kerültek olyan jelenetek a könyvbe, amiben Amy fontos prezentációkat tart, meg egyedül visz tendereket? Egy személyi asszisztens! Ugyan már!

Furcsálltam, hogy Martin betegségének neve egyszer sem hangzik el a könyvben. Elég fura kórság lehet, ha lehet genetikai oka is, de az is okozhatja, ha az anya a terhesség alatt drogozik... (Gyanítom, nincs is ilyen betegség.)

Bevallom, jómagam nem nagyon vagyok oda a hosszas tájleírásokért, de azért valamennyi igényem van arra, hogy a könyvből, amit olvasok, kiderüljön, hogy az hol játszódik, milyen környezetben, milyen kultúrában. Ebben a regényben viszont semmi jelentősége nem volt annak, hogy San Franciscóban játszódik, mert semmit nem tudunk meg erről a városról. Illetve Amy egy helyen ledarálja, hogy miket szeretne megnézni a városban, de sajnos nincs rá ideje, és Matt-tel egyszer elmennek villamosozni, de ennyi. Villamosozni Budapesten is lehet, akkor miért nem itt játszódik a regény? Az még talán jót is tett volna a könyvnek, mert az írónő egy magyar városba hitelesebben tudta volna elhelyezni a karaktereit, mint egy amerikaiba, amiről nyilvánvalóan nem tudott semmit és utánanézni sem volt kedve.

És vannak zavaró butaságok is a regényben, amik minimális odafigyeléssel kigyomlálhatóak lettek volna. Az angolban nincs olyan, hogy tegeződés vagy magázódás, így arról sem tudnak beszélgetni, hogy ők most éppen tegeződnek vagy magázódnak. Maximum arról, hogy kereszt- vagy vezetéknéven szólítsák-e a másikat. Oké, az írónő, gondolom, nem beszél angolul, de a kiadójánál sem volt senki, aki szólt volna neki? Vagy olvasatlanul adják ki a könyveket ennél a kiadónál? Aztán mintha az írónő elfelejtette volna, hogy bizonyos jeleneteket már az eredeti kiadásba is beleírt, s ezért a bővítettbe beleírta még egyszer, ilyen például Martin haldoklása. Van ahol azt írja, Martint lekapcsolták a gépekről és már ettől meghalt. Máshol meg halálos injekciót kapott. Volt ahol az orvos az injekció beadása után szó nélkül távozott, máshol meg felszólította őket, hogy búcsúzzanak el. Értem én, hogy könnyfakasztó mivoltára tekintettel többször is fel kellett emlegetni Martin haldoklását, de akkor legalább nagyjából ugyanúgy kellett volna leírnia ezeket a részeket.

Először a regény első kiadását kezdtem el olvasni, több, mint a feléig el is jutottam vele, de olyan komoly hiányosságokat éreztem a történettel kapcsolatban, hogy végül úgy döntöttem, beszerzem a bővített kiadást, hátha abban már egy kidolgozottabb cselekményszövéshez lesz szerencsém. Nos, ebben tévedtem.

Amennyire megfigyeltem, Amy és Matt lelkizős jelenetei bővültek ki, illetve kaptak rövidebb jeleneteket a mellékszereplők is, így bekerült Amy és Cat megismerkedésének részletesebb története, Matt és Alex közti baráti beszélgetés, Amy és Paul (Matt testőre) közti diskurzus. Valamennyit hozzátettek a karakterek jelleméhez ezek a plusz jelenetek, de a cselekményhez kb. semmit. Nem értem, ez hogy lehetséges. Az írónő vette a fáradtságot, hogy átdolgozza a regényt, mert ő is látta a hiányosságait (vagy mások felhívták rá a figyelmét), de semmi szükségét nem érezte, hogy a történetet kicsit jobban kidolgozza.

Összességében azt gondolom, hogy az írónő alapvetően jól ír, átérezhető a szereplők lelkivilága, szerethetőek. Mivel azonban a nagy lelkizésen kívül más nem volt ebben a könyvben, engem egy idő után fárasztottak a szereplők. Ha kicsit hangsúlyosabb és hihetőbb lett volna a cselekmény, az sokat dobott volna a regényen. Így ez nálam egyszer olvasós (illetve nem is, másfélszer olvasós, mert elolvastam az eredeti kiadásnak is a felét) és könnyen felejthető lesz. (Egyébként lehet, hogy azért untam rá annyira a szereplők lelki gyötrődésére, mert amilyen hülye voltam, képes voltam kétszer elolvasni a regény első felét, hátha a bővített kiadás érdekesebb lesz.)

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)

Egy ideig az írónő azt a látszatot keltette a regény végén, hogy Matt meghalt. Én el is hittem, és nekem tetszett ez a bevállalós lezárás. Csak aztán Matt hirtelen megjelent... Így aztán teljes happy end lett a könyv vége, tocsogtunk a nyálban. Nekem egy kevésbé boldog vég jobban tetszett volna, hatásosabb lett volna.

Az, hogy Amy végül megölette Tonyt, valahogy annyira furcsa volt nekem. Mintha Amyből maffiafőnök lett volna a regény végére vagy nem is tudom. Már várom, hogy a könyvnek legyen folytatása, amiben Amy lesz a mindenható keresztanya... (Na jó, ez csak vicc.)

Tetszési index:

65%