2018. január 30., kedd

Gerlóczy Márton – Check-in

Tartalom:
Azt mondják, idegenben jövünk rá, kik is vagyunk valójában. Mélyen igaz ez Gerlóczy Márton legújabb regényére is, melyben a fiatal szerző külföldön átélt kalandjait írja le a tőle megszokott ironikus humorral. Miközben Los Angelesben próbál hamburgert szerezni, Bangkokban igyekszik lerázni egy kitartó prostit, taxisofőrökkel küzd Várnában, és ötven körüli jamaicai hippiknél vendégeskedik – Gerlóczy nemcsak négy kontinens tíz országát ismeri meg és ismerteti meg az olvasóval, hanem legalább ennyire magáról és honfitársairól is izgalmas tapasztalatokra tesz szert.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Az író – a könyvben Márczy Lajos – sok külföldi és egy itthoni utazása alatt átélt tapasztalatait osztja meg velünk, vagy csak emel ki egy érdekesebb momentumot. A könyv keretét pedig egy-egy budapesti reptéri jelenet adja: a könyv elején váratlanul első osztályon utazhatnak a barátjával, míg a végén egy kis híján testüregmotozással végződő vámvizsgálatnak lehetünk részesei.
Márczy úr mindegyik útján elég egyedi módon viszonyul a környezetéhez, az egyetlen gondom az volt, hogy jellemzően nem túl pozitívan. Az egyetlen útja, aminél én úgy vettem ki, hogy jól érezte magát és az ottani kultúráról, emberekről is igen pozitívan nyilatkozott, az a japán volt. Bevallom, ez engem meglepett. Tetszett neki például, hogy a japán vonatok másodpercre pontosak és csillognak-villognak a tisztaságtól. Ez nyilván azért van, mert a japánok kötelességtudóak és alighanem a munkahelyi elvárások is igen magasak lehetnek velük szemben. De ez tetszett Márczy úrnak. Ellenben a békéscsabai útja alatt képtelen volt eleget tenni annak a kérésnek, hogy időre hagyja el a szállását. Persze értem én, a pontosság nála csak akkor érdem, ha mindenki másnak kell annak lennie, akkor ha neki kellene, csak nyűg…
Mindenesetre nagyon furcsának találtam, hogy pont egy olyan kultúra nyerte el a tetszését, aminek az a szemlélete, hogy mindenkinek tennie kell a közösségért, mindenkinek magasan kell teljesítenie a munkahelyén, vagyis mindenkin elég nagy a nyomás. Holott nekem az volt a benyomásom Márczy úrról, hogy azt éppenséggel nem annyira kedveli, ha őrá akarnak nyomást helyezni (ebben a könyvében is, de az Elvonókúrában különösen előszeretettel ecsetelte, hogy ő Magyarország miatt stresszes meg depressziós). Kíváncsi lennék, ha Japánban kellene élnie huzamosabb ideig, akkor meddig tartana ki a japán kultúra iránti rajongása.
Persze nincs azzal bajom, hogy neki tetszett Japán – én is sok mindent tartok becsülendőnek a japán kultúrában, bár van egy olyan erős tippem, hogy képtelen lennék ott élni. De hogy sehol máshol nem érezte magát igazán jól, az azért meglepett. Nem azt vártam, hogy mindenről áradó rajongással nyilatkozzon – az nem is ő lett volna – de azért egy ici-picivel több optimista életszemlélet szerintem jót tett volna a könyvnek. Így engem eléggé lehangolt – és valószínűleg saját magát is, míg megírta ezt a könyvet.

Tetszési index:

60%

2018. január 28., vasárnap

Dmitry Glukhovsky - Metró 2033 (Metró 2033 1.)

Előzmények:
Egy Mini-könyvklubos találkozón említették többen ezt a könyvet, mint korábbi könyvklubos közös olvasmányukat, hogy ugyan nem túl jó, de emlékezetes könyv volt. Egyből szöget is ütött a fejembe a dolog, mert a rossz könyvek nálam elég felejthetőek is szoktak lenni, így kíváncsi lettem, hogy mi lehet ez.

Tartalom:
2033. Az egész világ romokban hever. Az emberiség majdnem teljesen elpusztult. Moszkva szellemvárossá változott, megmérgezte a radioaktív sugárzás, és szörnyek népesítik be. A kevés életben maradt ember a moszkvai metróban bújik meg a föld legnagyobb atombombabiztos óvóhelyén. A metró állomásai most városállamok, az alagutakban sötétség honol és borzalom fészkel. Artyomnak az egész metróhálózaton át kell jutnia, hogy megmentse a szörnyű veszedelemtől az állomását, sőt talán az egész emberiséget.
(Forrás: libri.hu)

Vélemény:
A regény fő helyszíne nagyon ütős: a moszkvai metró sötét alagútjai és a jellemzően csak alig kivilágított állomásai. Ahol a sötétben vagy félhomályban képzelt és valós rémek rejtőznek. Bevallom, egy darabig én azt hittem, hogy ezek inkább csak képzelt szörnyek. Hogy egyfajta kollektív elmebaj hatalmasodott el a sötétben összezárt embereken. Hogy tévé, rádió és más szórakozás híján (könyvből is kevés van) hallucinálnak és kitalálnak dolgokat. De aztán egy idő után egyértelművé vált számomra, hogy nem így van: a rémségek és misztikus jelenségek egy része igazi. Ez furcsa volt nekem és nehéz volt elfogadnom, hogy pl. vannak szellemek és olyan varázstérképek, amik figyelmeztetnek a veszélyekre.
De még ezt a furcsa misztikus jelleget is el tudtam volna fogadni, ha nem az lett volna a regény nagy részében az érzésem, hogy nem tartunk sehova. Már átvitt értelemben persze. Fizikálisan Artyom mindig tart valamerre, csak olykor elsodródik a céljától és kitérőket tesz. Így nagyon sokára érünk el oda, ahova Artyom eredetileg indult. Ezt követően viszont felgyorsulnak az események és egy nagyon szürreális befejezést kapunk.
A másik gondom az volt, hogy cirka 20-25 év alatt a Föld felszíni élővilága (és részben a felszín alatti is) elképesztő mutációkon esett át. Hiszen 2007-es gyártású metrótérképei még vannak az embereknek és a regény idején - ami talán csak a címéből derül ki - 2033-at írnak. Szóval maximum 25 év telhetett el azóta, hogy az emberiség atomcsapásokkal majdnem kipusztította magát. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ennyi idő alatt létrejöhettek a regényben szereplő lények. Ha pár ezer évvel az atomrobbantások után lennénk, még azt mondanám, hogy oké, legyen. De így nem tudtam annyira komolyan venni ezt a könyvet .
A hangulata, a helyszínei, a leírásai azonban általában nagyon borzongatóak, ezt el kell ismernem. Hatásos húzás az is, hogy álom és valóság sokszor összemosódik benne. Megértem, hogy a belőle készült számítógépes játék sikeres lett, ha annak is van olyan hangulata, mint a könyvnek.
A könyv lezárásával kapcsolatban nekem az volt az érzésem, hogy azért kellett ennyi furcsa csavar a végére, hogy a regény folytatásai is jól eladhatók legyenek. Ennél hitelesebb befejezés lett volna nekem az, ha minden - vagy majdnem minden - ember meghal és a felszínen élő furcsa szerzetek népesítik be a Földet a továbbiakban.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
Szerintem összesen két fontosabb fordulat van a regényben, ezeket leírom most, mindenki döntse el maga, hogy mennyire lehet úgy általában véve érdekes ez a könyv, ha ezek voltak a legérdekesebb és legváratlanabb részei.
Kiderül, hogy a van egy olyan könyv az egyik moszkvai könyvtárban (itt Nagy Könyvtárnak nevezik) – tehát a felszínen, ahol elég veszélyes tartózkodni – amelyben le van írva a jövő (voltak olyanok is, melyekben a múlt és a jelen volt leírva, de azok elvesztek). És sokan azt hiszik, hogy Artyom kiválasztott, akihez majd beszélni fog ez a könyv és így ő meg fogja tudni találni a rengeteg könyv közt. Na aztán persze nem beszél hozzá, és nem is találják meg ezt a varázskönyvet… Ezt a csavart mondjuk értékeltem, mert eléggé arra számítottam, hogy meg fogják találni. A későbbi részekben erről még biztos lesz szó.
A másik csavar a könyv legvégén található. Kiderül, hogy a „feketék” (akik az ember mutációjából jöhettek létre, de küllemük taszító és nem képesek kommunikálni az emberekkel) valójában az emberek barátai és szövetségesei szeretnének lenni. Csak az emberek ezt nem veszik észre… De Artyom a könyv legvégén hirtelen megvilágosodik – pont akkor, amikor már ledobtak egy rakás bombát a feketékre. Ez viszont nagyon erőltetett fordulat volt szerintem. Egyrészt a feketék pszichésen hatnak az emberekre és mindenkiből rettegést és elkeseredést váltanak ki – nem értem, hogy lehet ilyen hatásuk, ha annyira barátkozni szeretnének. Másrészt egyszer már Artyom is volt feketék közelében, de akkor nem tűnt fel neki, hogy azok milyen barátságosak, sőt ő is rettegett. Akkor honnan ez a pálfordulás a könyv végén? Érthetetlen. Ez a csavar szerintem csak azért kellett, hogy legyen valami váratlan a regény végén, hátha így jobban fogy majd a folytatás… Mindenesetre kiderült, hogy Artyom valóban kiválasztott volt: neki kellett volna a közvetítőnek lenni a feketék és az emberek közt. Kár, hogy a regény végén úgy tűnik, az embereknek sikerült kiirtaniuk a feketéket – éppen Artyom váratlan megvilágosodása előtt.

Tetszési index:
70%

2018. január 20., szombat

Rhys Bowen - Holttest a fürdőkádban

Tartalom:
1932, London. A trónöröklési sorrendben Lady Victoria Georgiana Charlotte Eugenie az esélytelen harmincnegyedik helyen áll, és szegény, mint a templom egere. Miután lelécel a skóciai családi kastélyból, és ezzel megússza, hogy férjhez kelljen mennie Halpofához (Siegfried herceghez), Londonba költözik.
A fővárosban meglepő kalandok várnak rá:
életében először saját magának kell begyújtania egy kandallóba,
belezúg egy házasságra alkalmatlan, nagyon szexi ír nemesbe,
inkognitóban házvezetőnői szolgálatot alapít, hogy ne kopjon fel az álla,
a Királynő felkéri, hogy kémkedjen a szoknyapecér trónörökös után.
De élete akkor vesz igazán új fordulatot, amikor holtan talál a fürdőszobájában egy férfit. Lady Georgiana pontosan tudja, ki az illető: ez a francia idegen nemrégiben megzsarolta a családját, és azzal fenyegetőzött, hogy megszerzi a skóciai kastélyt.
Lady Georgiana egyetlen módon tisztázhatja a helyzetet - ha mielőbb kideríti, ki volt a gyilkos.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Ez a könyv kriminek hihetetlenül rossz szerintem - viszont ha másként tekintünk rá, akkor elég szórakoztató tud lenni.
Georgie igen mulatságosan mutatta be, hogy milyen elszegényedett nemesi család tagjaként élni a mindennapokat. Fiatal, szingli nőként a fő problémája az, hogy elérje, ne adják hozzá egy halszájú román herceghez feleségül, illetve ne kelljen udvarhölgyként élnie valahol a világ végén. No meg persze az, hogy önálló életéhez biztosítsa a pénzügyi fedezetet - saját keze munkájával.
A gyilkosság majdnem a könyv felénél történt csak meg, de engem ez egyáltalán nem zavart, annyira lekötött Georgie szokványosnak nem mondható életmódjának megismerése, és pláne a stílus, ahogy Georgie ezt előadta. Bár azt nem tudom, mennyire hiteles ábrázolása volt ez a brit arisztokráciának, de nekem ettől még tetszett.
Viszont a krimi szál teljesen kiszámítható volt: egyetlen embernek volt csak indítéka a könyvben a gyilkosságra (már persze Georgie-t és a féltestvérét leszámítva, de ők nem lehettek) és ő is volt a tettes. Bevallom, kicsit értetlenül állok így utólag azelőtt, hogy még csak kísérletet se tett az írónő arra, hogy mást is komolyan gyanúba keverjen. Azért egy darabig én azt hittem, hogy végül más lesz a gyilkos, mert nem akartam elhinni, hogy ez a sztori ennyire bugyuta. (Nem tudom, mit vártam, hiszen ez nem egy Agatha Christie...) Így végül csak a könyv vége felé - kicsivel a gyilkos lelepleződése előtt - ismertem be magamnak, hogy de, ez mégis ennyire egyszerű. És addig végül is valamennyire izgultam, hogy ki a tettes (igen, ez az önmegtévesztés csodája...)
Azt tudom mondani összességében, hogy aki jó krimire vágyik, az ne ezt olvassa, de aki egy laza, szórakoztató, humoros könyvet olvasna, az megpróbálkozhat vele. Ugyan nem vagyok benne biztos, hogy mindenkinek bejön ez a fajta humor, de azért szerintem egy próbát megér.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
Georgie két udvarlója Tristram és Darcy volt, s bár én bevallom, olykor kevertem őket - mindkettő annyira jól nevelt és udvarias volt, és más jellemzőjük nem is nagyon volt -, viszont potenciális gyilkosként csak egyikük esett számításba: az aki ugyanabban a végrendeletben szerepelt örökösként, mint az áldozat és Georgie - vagyis Tristram. Egy jó darabig azt gondoltam az indítékának, hogy Georgie-t akarta gyilkossági gyanúba keverni, mert mondjuk van olyan angol törvény, ami szerint az, akit gyilkosságért elítéltek, nem örökölhet vagy ilyesmi. De aztán a könyv végén kiderült, hogy az áldozat is örökölt volna, szóval a fő indítéka ez lehetett, Georgie-t meg a testvérét pedig talán csak poénból keverte gyanúba (ez nem derült ki igazán). Ráadásként még többször megpróbálta Georgie-t is eltenni láb alól, hogy az olvasó teljesen biztos lehessen benne, hogy ő a tettes és az indítéka az, hogy mindent ő akar örökölni egyedül.
Ami viszont már fájt, hogy a regény végén az volt a "csattanó", hogy mindenki jelmezt öltött és Georgie azt hitte, Darcynak meséli el, hogy rájött, Tristram a gyilkos, holott Tristram volt a jelmezbe bújva, s ekkor még egyszer és utoljára megpróbálta megölni Georgie-t. Ez annyira sablonos volt, hogy már nem tudtam elnézni az írónőnek, remélem, a többi könyve ennél legalább kicsivel ötletesebb.
Az viszont tetszett, hogy a potenciális örökhagyó a könyv végén csodával határos módon felgyógyult, így végül senki sem örökölt semmit. Egy olyan befejezés, amiben Georgie nyakába szakad egy vagyon, engem nagyon lehangolt volna, Georgie ugyanis gazdag lányként biztos nem lenne már annyira szórakoztató, mint szegényként.

Tetszési index:
75%

2018. január 14., vasárnap

Jane Austen - Meggyőző érvek

Tartalom:
A Meggyőző érvek nem pusztán az utolsó, hanem a legérettebb, és számtalan kritikusa és olvasója által a legjobbnak tartott Austen-regény.
A történet főleg egy szerelmi szál körül forog. Sir Walter Elliot somersetshire-i kastélyában él három lányával. Ő maga özvegyember, a lányok közül csak Mary, a legkisebbik ment férjhez egy környékbeli nemesúrhoz, a legidősebb, Elisabeth, gőgjében hiába várt rangos házasságra, Anne-t pedig (a regény érzékeny, eszes és jószívű hősnőjét) lebeszélték arról, hogy hozzámenjen szerelméhez, egy fiatal, vagyontalan, bizonytalan jövőjű tengerésztiszthez. Anne lassan bele is törődik, hogy körülményei a vénlányok sorsára kárhoztatják, ám nyolc év után a kikosarazott udvarló előkerül, mint sikeres, vagyonos tengerészkapitány, aki végleg le akar telepedni és családot alapítani. Leendő feleségével szemben pedig mindössze egy követelményt támaszt: bárki lehet, csak Anne Elliot nem.
Kaphat-e a sorstól újabb esélyt Anne, s ha valóban révbe érhet, vajon az egyszer már elutasított Wentworth kapitány oldalán találja meg a boldogságot és harmóniát, vagy annak az elragadó idegennek a párjaként, akivel a legváratlanabb helyzetekben találkozik újra meg újra?
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Eddig csak a Büszkeség és balítéletet olvastam az írónőtől, abban a jelentős számú butácska és kissé nevetséges mellékszereplő eléggé feldobta az egyébként nem túl bonyolult romantikus történetet, illetve még az erős, okos női karakterek is tetszettek benne. Erős, okos női főszereplő ebben a regényben is volt: Anne, azonban én őt túl alkalmazkodónak, beletörődőnek tartottam.
Zavart az is, hogy majdnem mindent és mindenkit leírásokból ismerhettünk meg a könyvben. Párbeszéd alig volt benne, én azt személyesebbnek éreztem volna, szívesebben olvastam volna el a szereplők saját szavait, mint az írónő összefoglalásait a történésekről.
Bár voltak buta vagy korlátolt szereplők a regényben, de ők egyáltalán nem voltak sem nevetségesek, sem szórakoztatóak. Jellegtelenek voltak és én az összes többi szereplőt is ilyennek éreztem, de talán ez is a sok leíró rész miatt lehetett.
Szépen megírt, kedves történet volt ez, aminek a tanulsága alighanem az, hogy az igaz szerelem örökké tart. Még próbálkozom majd Jane Austen könyveivel, de ez most nekem nem annyira jött be.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
Én azt hittem, arról fog szólni a könyv, hogy Anne és Wentworth kapitány hogyan szeretnek újra egymásba. Ez eléggé érdekelt volna, kíváncsi voltam, hogy egy már egyszer kihűlt szerelembe hogy lehet úgy életet lehelni, hogy az olyan legyen, mint új korában. Ez gúnyolódásnak tűnhet, de nem annak szántam, tényleg kíváncsi voltam, miként fordulhat az elő, hogy újra feltámadjon a szerelmesek közt a régi érzés és a régi bizalom (különösen abban, akit elhagytak). Nos, ez a regény nem erről szólt, itt Anne és a kapitány ki se szerettek egymásból soha, csak elnyomni próbálták az érzéseiket, sikertelenül. Vagyis lényegében saját hülyeségük miatt váltak el egymástól sok évvel korábban, aztán amikor véletlenül megint egymás társaságába kerülnek, akkor saját hülyeségük miatt találnak egymásra csak nagy sokára megint. Ez pedig annyira nem tudott érdekelni.
Nem értettem, hogy Anne másik udvarlóját, Mr. Elliotot miért kellett végül gonosz és kétszínű alaknak megrajzolnia az írónőnek. Csak azért, hogy legyen egy intrikus is a regényben? Ha Anne két jó ember közül választotta volna Wentworth kapitányt, akkor az számomra mélyebbnek mutatta volna a szerelmét, mint az, hogy egy jó és egy rossz ember közül választja őt. A másik gondom az volt, hogy Mr. Elliot álnok viselkedéséről csak másodkézből értesülünk, Mrs. Smith elbeszéléséből, ami miatt én egy kicsit kételkedtem, hogy minden úgy lenne igaz, ahogy a hölgy azt elmesélte Anne-nek. No, nem Mrs. Smith őszinteségét vontam kétségbe, hanem csak az objektivitását. De ennek nem volt igazán jelentősége, hiszen Anne semmiképpen nem választotta volna Mr. Elliotot férjéül.

Tetszési index:
70%

2018. január 13., szombat

Lakatos Levente - Aktus (Dr. Lengyel 3.)

Tartalom:
A tragédia, amelyről egyikük sem tehet, mégis az árnyékában kell élniük. A kegyetlen igazság, amely mindkettejüket egyszerre roppanthatja össze. És a visszavonhatatlan ígéret, amely garantálja, hogy találkozásukkor fény derül a titokra.
Anna, a húszas évei elején járó táncterapeuta életcélja, hogy segítsen sebzett lelkű embertársain. Lélektánc névre keresztelt kurzusának ajtaja mindenki előtt nyitva áll, ám a jóhiszeműségével visszaélnek. Egy este titokzatos fiatal férfi érkezik a foglalkozásra, megjelenése fenekestül felforgatja Anna nyugodt életét. Pedig ekkor még nem is sejti, hogy Richárd súlyos titka az ő múltját, jelenét és jövőjét is alapjaiban írja át. Szenvedélyes kapcsolatuk időzített bomba, amely azonban nem csak egyszer robban.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
A trilógia második része, a Bomlás c. könyv nagyon tetszett annak idején, úgyhogy rögtön el is kezdtem vacillálni, hogy el kéne olvasni a harmadik részt is. De egyrészt a címe eléggé taszított (most se értem, hogy miért ezt a címet kapta, mert annyira sok szex nem volt benne), másrészt úgy voltam vele, hogy a Bomlás túl magasra tette a lécet, azután ez biztos csalódás lenne.
Végül csak rászántam magam, és hát sajnos ahogy vártam, tényleg kicsit csalódás lett belőle. Nem volt rossz ez a könyv sem, elég hosszú regény, mégis kb. három nap alatt a végére értem, mert nagyon olvasmányos volt. Viszont nagyjából a könyv felénél kb. már minden rejtélyt megfejtettem (na jó, egy meglepetés azért ért a könyv végén), így onnantól már nem találtam túl izgalmasnak.
A karakterek közül se mind volt nekem hihető. Anton régebben kábítószert árult és fogyasztott, mégis végig (vagy majdnem végig) olyan jó kisfiú volt, annyira érzelgős, hogy már rosszul voltam tőle. Anna az empatikus, segítőkész, de határozott jó kislány volt, őt hihetőbbnek találtam, még akkor is, ha túl tökéletes volt. Richárdot viszont úgy, ahogy volt, nem tudtam elhinni, és a mellékszereplők közt is akadt olyan, aki teljesen kiszámíthatatlanul viselkedett.
A Laura-Dávid-Róbert szerelmi háromszöggel is akadtak problémáim. Főleg Laura látványos kínlódása irritált, ahogy nem tudott választani a két férfi közt, aztán a végén mégis csak eldönti fél perc alatt a dolgot... Dávidot sokkal érdekesebbnek találtam a Bomlásban pszichopata kriminológusként, itt begyógyszerezés hatására átlagosan viselkedő hősszerelmesként valahogy eléggé hidegen hagyott.
Azon jót nevettem, hogy az író belevonta ebbe a történetbe - ha csak egyszeri mellékszereplőként is - Szigort, aki Lakatos Levente egy másik könyvsorozatában főszereplő. Kíváncsi vagyok, hogy ebből a regényből hányan kerülhettek bele abba a másik sorozatba.
Összességében szerintem ez a regény túl hosszú volt, a rejtélyek megoldása benne túl nyilvánvaló, a szerelmi szálak végkifejlete érthetetlen. A pszichopaták száma és jelentősége pedig túl kicsi volt ebben a történetben, holott a Bomlás után engem főleg ők érdekeltek volna. A férfi-nő szemszögek ütköztetése azért érdekes volt, voltak benne mulatságos diskurzusok, frappáns replikák, amik jól szórakoztattak, a cselekmény pedig pörgős volt, de mindent figyelembe véve ez egy egyszer olvasós könyv volt nekem.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
Egy jó darabig nem értettem, hogy az Anton-Anna cselekményszál és a Laura-Dávid-Róbert szál miként fog összekapcsolódni. De az végig egyértelmű volt, hogy Richárd ismerte Anna anyját, Rózsát, bár én sokáig azt gondoltam, hogy Richárd a nevelt gyereke lehetett, akinek az apjáért Rózsa elhagyta a saját családját. Aztán kiderült, hogy a pszichopata emberrabló művész lelkű lányokra csapott le (Rózsa pedig táncosnő volt), így rögtön világossá vált, hogy aki után Laura és Dávid nyomoz, az volt Rózsa elrablója is. Az, hogy Richárd apja az emberrabló, onnantól volt egyértelmű nekem, hogy megemlítették, Richárd apja szanatóriumban van és Richárd lakhelye egy hatalmas, elszigetelt ház. Ezek a regény feléig kb. mind ki is derültek.
A könyv hátralévő részében pedig túl sok érdekesség nem történt, próbálták megmagyarázni a megmagyarázhatatlant: hogy a látszólag jólelkű Richárd miért asszisztált apjának Rózsa fogvatartásához, sőt a Rózsa halála után elrabolt lányt még azután sem engedte el, hogy az apja szanatóriumba került (tehát már nem tudta őket terrorizálni).
Richárd saját állítása szerint szerelmes volt Rózsába, mégis hagyta őt lassú haldoklással, ólommérgezésben meghalni, meg sem próbálta elvinni orvoshoz. Ezt nem vette be a gyomrom, képtelen voltam Richárdot megkedvelni.
Azon meglepődtem, hogy a már a regény legelején belengetett drámai jelenetben nem Antont lőtték meg súlyosan, hanem Dávidot. Őszintén szólva annyi nyálas monológot lenyomott Anton a könyvben, hogy ő bármit megtenne Annáért, hogy biztos voltam benne, meg is kell majd halnia érte. De ebben tévedtem, így legalább volt egy olyan fordulat, amin meglepődtem.
Dávid lelövését viszont szükségtelennek tartottam, különösen, hogy Laura utána rögtön Róbertet választotta élete párjául. Nem értettem, hogy ez hogy jött neki. Amikor korábban egy baromság miatt (Róbert orvos és elvállalta, hogy életmentő műtétet hajt végre egy pedofilon, ami Laurának nem tetszett) lazán összeveszett Róberttel és elhagyta. De a regény végén gyorsan megvilágosodott, hogy nincs joga beleszólni a férfi munkájába és mégis csak őt szereti. Jaj!
Azt se értettem, hogy Anna miért tért vissza Antonhoz. Hiszen Anton folyton felügyelet alatt akarta tartani, amit ő nem bírt elviselni. De aztán hirtelen ő is megvilágosodott, hogy mégis Antont szereti.
A prímet viszont Anton vitte el: ő újra bűnözőnek állt, hogy megvehessen egy olyan jegygyűrűt Annának, amit aztán oda se adott neki... Végül is abból a szempontból megnyugtató volt ez, hogy így nem csak a nők viselkedtek elviselhetetlenül ostobán ebben a könyvben.

Tetszési index:
70%

2018. január 10., szerda

Rosamunde Pilcher - Tengerparti románc

Tartalom:
Prue intelligens, művészi hajlamokkal megáldott, független nő, valami mégis hiányzik az életéből. Erőszakos anyja egy rossz házasságba akarja kényszeríteni, ezért Prue elmenekül Londonból, hogy különc, bohém nagynénjénél keressen menedéket a gyönyörű Cornwallban. A lány véletlenül ismerkedik meg Daniellel, a vonzó, fiatal művésszel. Pár napot töltenek együtt, mégis legyőzi őket a szerelem, de valami nyugtalanító árnyék vetül kettőjük bimbódzó kapcsolatára, egy súlyos árnyék a múltból, aminek utána kell járniuk. Rosamunde Pilcher regényeit olvasva érzelmes világba lépünk, melyet olyan karakterek népesítenek be, akiket rögtön a szívünkbe zárunk. Pilcher őszinte, érzelmes és mindenekelőtt olvasmányos regényeivel negyven országban boldogítja rajongóit.
(Forrás: libri.hu)

Vélemény:
Kíváncsi lettem, hogy milyenek lehetnek Rosamunde Pilcher romantikus történetei, és próbaképpen ezt a rövid írását olvastam el. Ez alapján megállapíthatom, hogy Pilcher szép, választékos stílusban ír és itt a karakterei is viszonylag jól kimunkáltak voltak. Viszont ez a történet egyrészt igen egyszerű volt, másrészt túl gyorsan melegedtek össze benne a szereplők, ami nekem nem volt hihető, és hát a végkifejlete is előre borítékolható volt. De ezek talán a könyv rövidségéből szükségszerűen következő jellemzők, valamikor elolvasom egy nagyobb lélegzetű írását is, könnyen lehet, azokban jóval összetettebb cselekményt és emberi kapcsolatokat tud felmutatni az írónő.
Összességében azt mondanám, hogy ez egy olvasmányos, kedves, szépen megírt, kis romantikus történet, ami várhatóan semmi maradandó nyomot nem hagy majd bennem.
(Csak mellékes megjegyzés: Nem értettem, hogy a sirályok hogyan kaphatnak fel rögtön minden kaját, ami ebben a könyvben leesik a földre. Ennyire szelídek? Vagy ennyire éheznek? Ez fura volt.)

SPOILERES VÉLEMÉNY (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket):
Charlotte rajztudásából és abból, hogy Danielnek viszonya volt sok évvel korábban a kislány anyjával, tudni lehetett igen hamar, hogy Daniel Charlotte apja. Úgyhogy amikor kiderült, hogy tényleg az, nem mondanám, hogy váratlan fordulatot vett a könyv. Viszont én egy darabig komolyan elhittem, hogy az apaság elől megfutamodott Daniel nem fog visszatérni a kislányhoz és Prue-hoz. Bírtam volna egy ilyen befejezést, mert ez tényleg váratlan lett volna. De sajnos aztán az írónő csak beleerőltette a happy endet.
Az nekem nagyon fura volt, hogy Daniel és Prue pár nap alatt egymásba szeretnek. A könyv egyes szám első személyben íródott Prue szemszögéből, viszont én egyáltalán nem éreztem rajta, hogy ő nagyon szerelmes lenne, túl józan hangvételben nyilvánult meg végig. Azt se értettem, hogy Charlotte miért kezd el ragaszkodni a vele nem túl barátságos Danielhez. Csak mert mindketten szeretnek rajzolgatni? A legdurvább viszont az volt, hogy a kislányt az anyja és a nagyanyja is képes volt magára hagyni és lepasszolták volna a szomszédnak. Biztos vannak ilyen emberek a valóságban is, de azért ez elég hihetetlen volt. No de szerencsére Daniel a végén visszatért és úgy döntött, végre felnőtt emberként (ennek keretében apaként) kezd viselkedni, hurrá! És hogy teljes legyen a happy end, gyakorlatilag Prue-t is megkéri, hogy legyen a felesége. Ez már egy kicsit azért sok volt nekem.

Tetszési index:
70%

2018. január 6., szombat

Borsa Brown - Az Arab szeretője (Az Arab 2.)

Tartalom:
Érzelmes és sokkoló.
Történet egy nem mindennapi szerelemről egy szaúdi herceg és egy magyar nő között.
Csillának nincs egyszerű élete. Egyetemista, de az élet száz felől osztogatja neki a pofonokat. Alkoholista édesapja, és rákos édesanyja mellett azzal is szembe kell néznie, miként változik az öccse a drog hatására egy egészen más emberré. Egy tolmácsmunka alkalmával összehozza a sors egy szaúdi férfivel, aki felforgatja az életét.
Az Arab szeretője című regény Az Arab párhuzamaként a másik oldalról, a nő szemszögéből mutatja be egy szerelem kibontakozását, egy különleges kapcsolatot a két különböző kultúrából érkező ember között, egy fiatal lány felnőtté válásának történetét.
Borsa Brown egyedi, szókimondó, ugyanakkor érzelmes és szenvedélyes, erotikában bővelkedő írásai nem véletlenül váltak az olvasók kedvenceivé. A két regény szépen egészíti ki egymást, egészen más érzéseket adva át az olvasónak, miközben egymástól függetlenül, külön-külön is megállják a helyüket.
Ha még nem olvastad Az Arab című regényt, ezek után biztos kedvet kapsz hozzá.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
A sorozat előző része, a szaúdi herceg, Gamal szemszögéből megírt történet nagyon tetszett. Amiért halogattam a folytatás elolvasását, az az volt egyrészt, hogy Csilla nem tűnt túl érdekes nőnek nekem az első kötetben, annyira nem gondoltam érdekesnek az ő nézőpontját, másrészt mivel ennek a könyvnek lényegében azonos a cselekménye, mint az előző résznek, ezért arra számítottam, hogy unalmas lesz.
Csilla túl tragikus sorsa (rákban haldokló anya, alkoholista apa, drogos öcsike) kicsit hatásvadász volt nekem az előző részben, itt viszont viszonylag el tudtam hinni, hogy ilyen családja van. Ami érthetetlen volt számomra, hogy Csilla miért támogatja az apját és az öccsét, még akkor is, amikor már egyértelmű, hogy azok nem akarnak segíteni magukon, jól elvannak a pöcegödör életükben, nem akarnak változtatni.
Kiderült az is, amit eddig nem értettem: miként szerethetett bele Csilla az őt gyakorlatilag folyamatosan alázó Gamalba? Nos, szerelem volt első látásra vagy max. másodikra, s alapvetően a férfi fizikuma ragadta meg. Ennyi. Ennek ellenére Csilla nem tűnt buta nőnek, sokáig el akarta nyomni magában a vonzalmát, mert reménytelennek tartotta, csak nem sikerült neki.
Egy kedves és érzékeny nőnek ismerhetjük meg Csillát a könyv elején, később kicsit megkeményedik ugyan a jelleme, de legérdekesebb jellemvonása mégis az marad, hogy nem volt hajlandó rögtön Gamal karjaiba omlani, mikor az csettintett neki. Bár Csilla ebben a könyvben sem volt túl érdekes személyiség, mégis kedvelhető volt.
Előzetes várakozásaimmal ellentétben le tudott kötni a könyv. Csilla karaktere kissé eltúlzott balsorsa ellenére is hihető volt, ő pedig többnyire szimpatikus tudott maradni és az ő nézőpontja tudott annyi újdonságot vinni a már ismert történetbe, hogy szívesen végigolvassam. A könyv vége pedig megható volt, még úgy is, hogy tudtam, mi lesz a befejezés.

Tetszési index:
85%