Virágot Algernonnak – színdarab a Raktárszínházban (SPOILER-es!)

A mai, május 6-ai előadást láttam és ez volt benne a szereposztás:

Charlie Gordon: Kerényi Miklós Máté

Alice: Szendy Szilvi

Nemur: Gömöri András Máté

Dr. Strauss: Szabó P. Szilveszter

Mrs. Donner: Nádasi Veronika

Lita: Auksz Éva

Frank Reilly: Pálfalvy Attila

Anya, Rose Gordon: Kékkovács Mara

Apa, Matt Gordon: Németh Attila

Gyermek Charlie: Visnyei Máté

Aki nem ismeri a színdarabot és az annak alapjául szolgáló regényt sem, az a könyvről szóló bejegyzésemben el tudja olvasni a sztori lényegét, így erre itt most külön nem térnék ki.

Azzal kezdeném, hogy nálam némi zavart okozott az, hogy Nemur professzor és Dr. Strauss karakterét megcserélték, vagyis Dr. Strauss lett a mogorva, a kutatása sikeréért mindenkin átgázoló orvos, míg Nemur az empatikus, Charlie-val törődő, kedves doktor bácsi, míg, ugye, a könyvben fordítva volt. Nem tudom, miért kellett ezzel variálni, így eléggé megzavarták szerintem azokat, akik olvasták a regényt.

Az is kicsit fura volt, hogy Charlie főnöke Mr. Donnerból Mrs. Donner lett. Ennek se értettem az okát, de kevésbé zavart, mint a dokik felcserélése.

Ezektől eltekintve a darab története nagyjából egyezett a regényével, azzal, hogy nyilván egy csomó minden kimaradt belőle, meg volt pár apróbb változtatás, de a lényeg azért benne volt.

És akkor vegyük végig, hogy ki milyen alakítást nyújtott. Kerényi Miklós Máté buta Charlie Gordonja durván retardált volt, a viselkedése, a dadogása, a járása alapján is, nekem egyszerűen túl sok volt, nem tetszett. Azt sem értettem, hogy amikor már Charlie tudta kezelni a pékségben azt a gépet, amit a kollégái közül se sokan, akkor miért viselkedett még mindig úgy, mint egy agyalágyult? Legalább egy átlagos intelligencia szinttel már kellet rendelkeznie ekkor, mégis a régi, debil viselkedését nyújtotta.

Kerényi Miklós Máté az okos Charlie Gordont már jobban alakította, az ugri-bugri, infantilis korai időszakát leszámítva. De később epekedő szerelmes lett, majd boldog, végül boldogtalan szerelmes. És végül lett újra buta Charlie. Érdekes, őt itt már nem annyira nyeglén hozta, mint a darab elején, így itt már őt is szeretni tudtam. A darab legvégén elhangzott monológ pedig szívbemarkoló volt.

Nádasi Veronika Mrs. Donnerje kifejezetten tetszett, a pékségbeli kollégák is jól alakítottak, de a sok vidám, táncikálós jelenetük valahogy irritált. Talán mert tudtam, hogy valójában aljas, sunyi, kis görények, de valahogy nagyon nem találtam a darabba illőnek ezeket az idétlen jeleneteket.

Szendy Szilvi Alice-e nekem tetszett, jól alakította a tanár nénit, a boldog szerelmest és a boldogtalan szerelmest is.

Összességében ez egy jó darab volt, sokkal erősebb második felvonással és sajnos gyenge zenékkel. Egyszer szerintem érdemes megnézni. De ha valaki jobban szereti a prózai darabokat, akkor tudom ajánlani a Játékszín előadását, arról is írtam már korábban egy bejegyzést, nekem az is tetszett. (Hoppá, most látom, hogy jelenleg nem adják. De hátha később újra játszani fogják.)

Virágot Algernonnak – színdarab a Játékszínben (vigyázat, tele SPOILER-ral!)

Ez a bejegyzés is a régebbi blogomról származik, az április 25-ei, Játékszínben látott előadásról írtam benne.

Először is, a darab nem próbált egy az egyben hű maradni a regényhez.  Azt olvastam a neten, hogy Szervét Tibor írta a darab szövegét, s le a kalappal előtte, hogy mert egyéni látásmódot, saját gondolatokat vinni bele.

Mindenekelőtt a darabnak van humora, bizony nevetünk az operáció előtti Charlie butaságain is, de a már megokosodott Charlie-nak is van humora. A regényből ez hiányzott, sőt ott talán nem is működött volna, de a darabnak adott egy kis könnyebbséget, így nem lett olyan lehangoló az egész, mint a könyv.

A darabban is elhangzott a nővérke meglátása arról, hogy Charlie megoperálása Isten ellen való vétek, s Charlie pékségbeli kolléganője is megemlíti, hogy Charlie tán biza az ördöggel cimborál, hogy így megváltozott. Igen, igen, mindenki maradjon csak olyan, amilyennek az Isten (vagy valami) megteremtette, nehogy már jobbá akarjon válni annál. (Ez irónia volt.)

Dr. Strauss a darabban kikel magából, amikor szerinte idejekorán Nemur prof konferenciára akarja vinni a Charlie-val elért eredményeit. Itt Strauss maga az orvosi etika és jóindulatúság szobra, nem rémlik, hogy ennyire az lett volna a könyvben is.

Aranyos az a jelenet, mikor Charlie veszekszik Alice-szel, s megkérdi a nőtől, hogy hogy kell ezt jól csinálni (mármint a veszekedést), mert még nincs tapasztalata ezügyben, és normális reakció-e az, hogy legszívesebben elfutna. (A regényben emlékeim szerint ilyesmi nem volt.)

A színdarabban Charlie megpróbálja megtalálni a gyógymódot a leépülés ellen (a könyvben emlékeim szerint halvány kísérletet se tesz erre), azonban kudarcot vall, mert megkezdődik a visszabutulása. Nekem ez tetszett! (Nem a visszabutulása, hanem az, hogy küzd.)

A darabban sok minden nincs benne, ami a könyvben igen (pl. kimaradt Charlie viszonya a nővel, akivel egy házban lakott, s aki a darabban a ház tulaja, illetve Charlie családjáról is keveset tudunk meg), de így is nagyon sok minden benne van, ami egyrészt jó, másrészt viszont abból a szempontból nem szerencsés, hogy szükségszerűen tömörítéssel járt, sok esetben nagyon rövidek és velősek a jelenetek, nem tudnak annyira hatni.

Szervét Tibor Charlie Gordonja valahogy túl könnyed volt nekem, nem jött át a csalódottsága, amikor a pékségbeli kollégái ellene fordultak, hogy kirúgassák, nem jött át a könyvben sokat emlegetett fölényessége, „okostojássága”, nem jött át annyira a magányossága, a kirekesztettsége sem. Tudom, nem kéne ennyire a regénybeli Charlie-hoz mérnem, de hát ez van. Bár Szervét Tibor színészi teljesítményétől nem ájultam el, az érződik a színdarabon (aminek ő írta a szövegét), hogy a könyv sokat jelenthet neki, s hogy szeretné ezt másoknak is átadni.

Lévay Viktória Alice-e nekem tetszett, az a zokogás, amit levágott, mikor Charlie közölte vele, hogy nincs gyógymód a leépülés ellen, szívhez szóló volt.

Összességében szerintem jó darab volt, bár nem tudta azt a mélységet nyújtani, mint a könyv. De ez nem a könyv.

Daniel Keyes – Virágot Algernonnak

Ez is a régi blogomról átmásolt bejegyzés, ott februárban írtam a könyvről, és közben már láttam a színpadi változatát is a regénynek (amire az előzményekben utalok), írtam arról is egy bejegyzést, azt is mindjárt áthozom ide.

Előzmények:

Először nagyon régen, boldogult tizenéves koromban olvastam e könyvet, arra sajnos már nem emlékszem, hogy keveredett a kezembe, talán csak megvolt otthon a polcon. Aztán mostanság felfigyeltem rá, hogy van színházi feldolgozása is a könyvnek, jelenleg is adják a Játékszínben prózai darabként, illetve a Raktárszínházban musicalként. Ennek okán újraolvastam a könyvet, és mivel tegnap végre sikerült színházjegyet is szereznem rá, ennek örömére úgy döntöttem, írok is róla.

Tartalom:

Charlie Gordon szellemi fogyatékos, aki nagyon szeretne okos lenni. Felkínálják neki a lehetőséget, hogy kísérleti agyműtétet végeznek rajta, amitől talán okosabb lesz. Charlie belemegy, a műtét sikeres lesz és Charlie egyre okosabb lesz. A könyv egyes szám első személyben íródott Charlie szemszögéből (előmeneteli jelentéseket ír az orvosok kérésére), így az ő szóhasználatának és helyesírásának változásán is nyomon követhetjük a „megokosodását”.
Algernon egy fehér egér, akit már Charlie előtt „megokosítottak” és kezdetben a fiú vele versenyzik, hogy előbb ki tud-e jutni egy labirintusból, mint Algernon. A műtét után hamarosan le tudja győzni az egeret, de még utána is tovább okosodik, zseni lesz.
A könyv azt mutatja be, hogyan változik az embereknek a fiúhoz való viszonyulása, ahogy egyre okosabb lesz, illetve hogyan változik maga Charlie is, ahogy kezdi érteni a világot, amely körülveszi.

SPOILERES TARTALOM: (A megtekintéshez jelöljétek ki egérrel a bekezdéseket.)

Charlie, ahogy egyre okosabb lesz, eszébe jutnak régi emlékei és átértékeli azokat. Rájön, hogy a pékségbeli kollégái sokszor kinevették és megszégyenítették, akikről ő korábban azt hitte, hogy a barátai, és vele nevetnek, nem rajta. Most, hogy Charlie előléptetést kap és béremelést, a munkatársai ellenségesek lesznek vele. Emlékezni kezd arra, hogy anyja milyen kétségbeesetten akarta őt normálisnak hinni, később orvosi kezeléssel normálissá tenni. Azonban, mikor született egy egészséges lánya, gyorsan intézetbe adta, az apja pedig – bár nem örömmel – de asszisztált ehhez. 

Charlie szerelmes lesz a tanárnőjébe, Alice Kinnianbe, aki kezdetben türelemre inti, de végül viszonozza az érzéseit. A fiú azonban mindig leblokkol, mikor bizalmas közelségbe kerülnének. Ahogy Charlie-ből zseni lesz, elkezdi lenézni a tudósokat, a saját orvosait is, mert azok nem tudnak annyi mindent, mint ő. A munkahelyéről kirúgják, mert fölényeskedő okostojásnak tartják a kollégái.

Az orvosai elviszik egy tudományos konferenciára, ahol bemutatnák az eredményeket, amiket elértek, Charlie-t azonban irritálja, hogy úgy kezelik, mintha az ő teremtményük lenne, és otthagyja a konferenciát, és el is költözik, hogy ne találják meg. Az egyik szomszédjával, Fay Lillmannel viszonya lesz, a lány laza, könnyed, nem tud semmit Charlie múltjáról és ez felszabadítólag hat a fiúra. A konferencián kiderül, hogy Algernon teljesítménye immáron egyenetlen, szeszélyesen viselkedik, ez gyanút ébreszt Chrlie-ban, hogy lehet, hogy nem is lesz tartós az eredmény, amit nála és Algernonnál elértek, ezért tovább kísérletezik Algernonnal az új lakásában.

Charlie szeretné felvenni a kapcsolatot családjával, apját – aki már régen elhagyta a feleségét – meglátogatja a borbélyüzletében, ő azonban nem ismeri fel a fiút, és végül Charlie sem mondja meg neki, hogy ki ő, csak kér egy borotválást. Közben Charlie-nak sokszor olyan érzése van, mintha a régi Charlie figyelné és visszakövetelné a testét, mikor egyszer berúg, olyan is lesz, mint a régi Charlie. Végül a fiú úgy dönt, hogy felveszi a kapcsolatot Alice-szel és az orvosaival, mert ki akarja kutatni, mi lesz a sorsa, visszabutul vagy okos marad élete végéig. Immáron az orvosokkal egyenértékű kutatóként vesz rész a vizsgálatokban.

Algernon teljesítménye folyamatosan romlik, mikor hibázik a feladatok megoldásában, dühöngéssel reagál, majd fásult és érdektelen lesz. Charlie kutatásai végül felderítik, hogy az okosság csak átmeneti állapot, s olyan sebességgel, ahogy okosodott, hamarosan butulni kezd majd. Algernon elpusztul, boncolása kimutatja az agyi leépülést. Charlie a háza hátsó udvarában temeti el.  Nem sokkal ezután meglátogatja az anyját, akin az időskori elbutulás jelei mutatkoznak, azonban világosabb pillanatában felismeri Charlie-t és büszke rá, mikor az elmondja neki, hogy milyen okos lett. A húgával is találkozik, aki örül neki, hogy láthatja és elmondja, hogy szégyelli, hogy olyan komiszul viselkedett vele régen.

A fiú kötelességtudatból folytatja az előmeneteli jelentések írását, így nyomon követhetjük leépülését, melyet kezdetben próbál elodázni például sok olvasással, ugyanakkor érzékeli, hogy butul és ez ingerültté teszi. Alice-szel egy időre egymásra találnak, azonban Charlie végül elküldi őt is, nem akarja, hogy tanúja legyen a teljes szellemi leépülésének. Visszamegy a régi munkahelyére, ahová visszaveszik. A munkatársai már nem űznek gúnyt belőle, sőt egyszer meg is védik, mikor egy új kolléga piszkálni kezdi. A könyv azzal végződik, hogy Charlie eldönti, hogy intézetbe fog menni, mert nem akarja, hogy sajnálják az emberek, és elköszön mindenkitől.

Vélemény:

Nagyon – súlyosan! – lehangoló olvasmány, ha valaki épp nincs jó passzban, annak nem ajánlom, mert ettől jobb kedve tuti nem lesz. Nem emlékszem pontosan a benyomásaimra abból az időből, mikor először olvastam, de a történet lényegére még sok évvel később is emlékeztem, így valószínűleg már akkor is megrázó volt. Érdekes, hogy mikor pár hónapja újraolvastam, ugyanúgy lekötött, amit olvasok, pedig tudtam, mi a történet vége. Mégis éjszakába nyúlóan olvastam, mint az olyan könyveket szoktam, amiknek tudni akarom már a végét (de előrelapozni nem szabad!). És hogy mi a megrázó benne: az, hogy az embereket jellemzően ostoba és kicsinyes lényeknek mutatja. Az, ahogy egy szellemi fogyatékossal bánnak, majd aztán ahogy félni és gyűlölni kezdik, mert okos. Vannak természetesen kivételek, Charlie főnöke, aki szeretetteljesen bánik vele, mikor fogyatékos (azonban ahogy okos lesz és a munkatársai gyűlölni kezdik, elküldi). Vagy Alicia, aki (majdnem) végig kitart mellette.  És a maga orvos módján dr. Strauss is próbálja őt megérteni. De Charlie így is végig magányos.

A könyv több helyen is utal rá, hogy a régi Charlie-nak bezzeg voltak barátai, amit én igen álságos dumának tartok, mert igen, voltak, de milyen barát az olyan, aki valójában kiröhög? Igaz talán, hogy Charlie megokosodva nagyképű lett, na és akkor mi van? Nemur professzor is az, róla mégse olvassuk, hogy nincsenek barátai, vagy hogy magának köszönheti, ha nincsenek barátai (jó, tudom, nem róla szól a könyv). Nem tudom, talán én látom rosszul, de a könyvben a többi ember viselkedik szemét módon Charlie-val, és a végén mégis mintha Charlie lenne a hibás (nyilván nem tartom őt sem makulátlannak, de főbűnöskénti feltüntetése kicsit ellenszenves nekem). De lehet, én vagyok túl érzékeny.

A könyv írásmódja – laikus szemmel – nagyon hitelesen követi le a fiú megokosodását és az érzelemvilágának fejlődését. Ettől (is) tud megrázó lenni ez a regény, mert valóban olyan, mintha valaki legbelső gondolatai lennének kiterítve elénk.

SPOILERES VÉLEMÉNY:

 Arra az esetre, ha valakit érdekel, hogy honnan ered a könyv címe: Charlie az utolsó soraiban azt kéri, hogy aki arra jár, tegyen virágot Algernon sírjára. Illetve kéri Nemur profot, hogy ne legyen olyan mogorva, hagyja, hogy kinevessék és akkor több barátja lesz. A könyv több – egyébként szimpatikusnak tűnő – szereplő szájába adja a gondolatot, hogy nem szabad Isten dolgába avatkozni, Charlie-nak olyan „jó, egyszerű” embernek kellett volna maradnia, amilyen volt. Ez meg a Nemur profnak címzett záró sorok együttesen azt az üzenetet hordozzák számomra, hogy jobb butának lenni, mert akkor könnyebben elfogadnak. Ez lehet még talán igaz is, de nekem akkor sem túl szimpatikus gondolat. Charlie csak ki akarta hozni magából a legjobbat, azért operáltatta meg magát, és utána mániákusan tanult, hogy minél okosabb legyen. Ha másnál (egy egészséges embernél) ez (mármint a fejlődésre törekvés) érdem, nála miért nem lehet az? Pusztán azért, mert nem lesz sok barátja, vagy mert a végkimenetel szomorú (mármint a visszabutulása)? Szóval az az értelmezés, amit – szerintem – a könyv végig sulykolni próbál, nekem nem tetszik, de ez nem sokat von le a regény érdemeiből. (Még egy gondolat: azt, hogy Charlie azon kollégái, akik szellemi fogyatékosként gúnyt űztek belőle, majd a „megokosodott” Charlie-t gyűlölték, a „visszabutuló” Charlie-val kedvesek és megvédik, nem tartom hitelesnek, ennyire kicsinyes emberektől, amilyennek ők vannak bemutatva, egy ilyen pálfordulás nem hihető, de talán ezzel egy kis happy endet akart nyújtani a könyv.)

Tetszési index:

90%