2016. július 26., kedd

Jeff VanderMeer – Kontroll (Déli Végek-trilógia 2.)

Ez a Déli Végek-trilógia 2. részéről írt kritikám, s akkor nemsokára hozom a 3.-ról is az ajánlót.

Előzmények: A Déli végek-trilógia első kötetéről (Expedíció) már írtam, s ígértem, hogy a folytatásairól is fogok, úgyhogy íme. Mivel erősen kapcsolódik az első kötethez, ezért mondhatnám, hogy előbb ajánlom annak elolvasását, de igazából, ha elolvassátok az Expedícióról írott kritikámból a spoileres tartalmat, az bőven elég hozzá, hogy követni tudjátok a második kötet sztoriját. (De ha nagyon őszinte akarok lenni, inkább azt mondanám, hogy ne kövessétek el azt a hibát, amit én, s ne olvassátok el ennek a trilógiának egyik darabját se. Olvassatok helyettük inkább valami jó könyvet.)

Tartalom:
A 12. expedíció négy tagjából hárman (a geodéta, az antropológus és a biológus) hazatértek az X Térségből, a Déli Végek nevű ügynökség feladata a kihallgatásuk. Az expedíció tagja volt a Déli Végek igazgatója is (ő volt a csapat pszichológusa), aki azonban nem tért vissza, ezért az ügynökség élére új igazgatót neveznek ki, John Rodriguezt, aki Kontrollnak hívatja magát. Az új igazgató feladata nem csak az, hogy kihallgassa az expedíció hazatért tagjait, hanem az is, hogy kiderítse, mi zajlik a Déli Végeknél, s mi történik az X Térségben.

SPOILERES TARTALOM: (A megtekintéséhez jelöljétek ki egérrel a bekezdéseket.)
Az igazgatóhelyettes, Grace ellenséges az új igazgatóval szemben, még bízik abban, hogy a régi visszatérhet, inkább hozzá akar hűséges lenni. Kontroll azt mondja neki, hogy csak a biológust akarja kihallgatni, ezért Grace a geodétát és az antropológust elküldeti a Központba, ahol Kontroll már nem fér hozzájuk, ezzel akarván bosszantani a férfit. 
Kontroll anyjáról kiderül, hogy a Központban dolgozik, szuperügynökként, míg apja csak egy szobrász volt. Szülei házassága hamar zátonyra futott, miután az asszony egyre feljebb jutott a ranglétrán. Az állást a Déli Végeknél az anyja szerezte neki, mintegy utolsó esélyként, mivel Kontroll karrierje kifulladóban volt.
Kontroll a biológustól megtudja, hogy semmi érdemleges emléke nincs az X Térségbeli expedícióról, végül annyit mégis kinyög, hogy az utolsó emléke az, hogy fuldoklik. Utóbb ezt úgy helyesbíti, hogy biztos csak egy gyerekkori emléke ugrott be neki, amikor majdnem belefulladt egy szökőkútba.
Grace elárulja Kontrollnak, hogy már az X Térség megjelenése előtt egy évszázaddal észlelhetők voltak változások azon a vidéken. Egy „Tudomány és Transzcendencia Brigád” nevű csoport már az X Térség megjelenése előtt vizsgálta azt a területet.
Kontrollt Whitby Allen vezeti végig a tudományos részlegen, melynek ő maga is munkatársa, már sok éve dolgozik itt. Kontroll megtudja tőle, hogy az igazgatóhelyettes nem akarta, hogy a biológus részt vegyen a 12. expedícióban, de az igazgató ragaszkodott hozzá.
A tudományos részleg vezetője Mike Cheney, „alvezére”(?) Cynthia Davidson, mindketten fizikusok. Tőlük értesül arról a kísérletről, amikor tudósok 2 ezer fehér nyulat tereltek át az X Térség határán. Az első nyulak „határátlépése” (és eltűnése) után a többi nyúl közt pánik tört ki és az embereknek rontottak. Vagy 200 nyúl a határ innenső oldalán maradt és itt szaporodtak tovább. Az X Térségbe küldött expedíciók azonban nem találták nyomát nyulaknak.
Cheney-től megtudja Kontroll, hogy előfordulhat, hogy az X Térséget és annak határát nem ugyanaz az erő hozta létre. Lehet, hogy a határt az X Térség megfékezésére hozták létre. Az X Térségbe vivő utat sem a tudósok hozták létre, egyszer csak ott volt.
Grace elárulja Kontrollnak, hogy a biológust nem tartotta megbízhatónak, ezért nem akarta, hogy a 12. expedíció tagja legyen, illetve, hogy a korábbi expedíciókból hazatértek holttesteit a korábbi igazgató kiföldeltette, de semmi érdekeset nem talált, csupán a vártnál kicsit gyorsabban bomlottak.
Az expedíciókból jóval több volt, mint amire a számozásukból következtetni lehet, a biológus férje például a 11.K. expedíció tagja volt.
Kontroll a korábbi igazgató bezárt fiókjában egy élő növényt, egy döglött egeret, egy régi mobiltelefont és iratokat talál. Ugyancsak az igazgató irodájában egy lezárt ajtó mögött, melyről azt mondták neki, hogy nem vezet sehová, egy feliratot talál a falon. A felirat azzal azonos, amit a Mászó írt a „torony” falára (ld. első kötet). Kontroll megmutatja a biológusnak a növényt és a döglött egeret, de ő azt állítja, nem jelentenek neki semmit, és semmi más érdemlegeset sem mond, Kontrollnak ennek ellenére egyre szimpatikusabb a nő.
Hsyu, a Déli Végek nyelvésze szerint a szöveg Saul Evans, a világítótorony őrének egyik prédikációjából származik (a férfi korábban lelkipásztor volt). Hsyu szerint lehet, hogy a szavak nem is fontosak, ha az üzenet inkább fizikai jellegű. Mindenesetre ők nem találták értelmét a szövegnek.
Grace szerint az igazgató meg akarta ölni a növényt, azért zárta a fiókjába, de az nem pusztult el. Valószínűleg az X Térségből származik.
Cheney és Whitby kíséri el Kontrollt a határra. A határ közelében a levegő nagyon tiszta és nincs más szennyeződés sem, majdnem olyan, mint az X Térség, ahol egyáltalán nem mutatható ki ember okozta szennyeződés. (Ugyanez igaz arra a raktárra is, ahol az X Térségből hozott mintákat őrizték.) A határ megjelenése anno nagyjából másfél ezer ember életének vetett véget. A határátkelő egy szikrázó, táncoló napfény, az innenső oldalán azonban esik az eső, Kontrollék bőrig áztak, a túloldalán viszont süt a nap. A befelé vezető út hossza változik, három és tíz óra közé esik, Kontrollék azonban nem kelnek át. Az expedíciók visszatérő tagjai viszont nem ezen keresztül jutottak haza, kell lennie egy másik átjárónak is.
Whitby megosztja Kontrollal terroir-elméletét. A terroir borászati kifejezés, egy bizonyos területnek a speciális jellemzőit jelenti, amik révén csak arra a területre jellemző bort lehet ott termeszteni. Whitby szerint az X Térség csak ott alakulhatott ki, ahol kialakult.
Cheney elárulja Kontrollnak, hogy az a pletyka járta, hogy az igazgató az utolsó 11. expedíció előtt maga is járt az X Térségben engedély nélkül. Kontroll megkéri a Hangot, akinek ő maga jelenteni köteles, hogy ennek nézzen utána.
A biológust többször is kihallgatja Kontroll, a nő végül kicsit megnyílik, elmondja, hogy amikor magához tért az üres telken, ahol rátaláltak, azt hitte, hogy meghalt.
Grace-szel folytatódik a hatalmi harcuk, mivel a Hang – sikertelenül – megpróbálta elszigeteli a nőt Központbeli kapcsolataitól. Grace az irodája bepoloskázásával is megvádolja Kontrollt, ami igaz, továbbá az irodája átkutatásával is, ilyet azonban Kontroll saját tudomása szerint nem tett.  Kontroll átkutatja az igazgató irodáját, azonban semmi olyat nem talál, ami jelentősnek tűnne. Az iratok közt van egy fénykép Saul Evansról, mellette a segédje, a kép jobb szélén pedig egy ismeretlen lány. A képet egy-két héttel az X Térséget létrehozó Esemény előtt a Tudomány és Transzcendencia Brigád egy tagja készítette.
Kontroll megnézi az első expedíció során készült videófelvételeket, ezen látszódik, ahogy megjelenik az expedíció vezetőjének hasonmása, a két nő egymásra kiabál, de másnap már nincs nyomuk, és az expedíció tagjai vidáman bohóckodnak, mintha mi sem történt volna. Egy idő után érthetetlen nyelven kezdenek beszélni, azonban ők maguk nem veszik észre a változást. Az expedíció 25 tagjából csupán egy tér vissza, Lowry, az utolsó felvételen a kamera jó 20 másodpercen át repül a táj felett a világítótorony felé. Lowry sebesülten tér vissza, rehabilitálják, sokáig a Déli Végeken dolgozik ezután, azonban Kontroll idején már a Központnak dolgozik.
Grace lejáratja Kontrollt az alkalmazottak előtt azzal, hogy elmeséli egy hibáját, amit ügynőkként vétett a terepen.
A Hang kideríti, hogy a korábbi igazgató tényleg átkelt a határon, három hétig volt távol, nem rúgták ki miatta, próbaidőt kapott.
A biológus következő beszélgetésükön azt mondja Kontrollnak, hogy ő nem a biológus, s érez magában valami ragyogást, ami azonban az orvosi jelentésekben nincs benne, csak némi hőemelkedés.
Kontroll rájön, hogy a Hang hipnotikus szuggesztiókkal irányítja őt, amit a Hang tudomására hoz. Ezután felhívja Kontrollt az anyja, hogy kimagyarázza a dolgot, tőle megtudja, hogy a Hang Lowry volt. Az anyja arra kéri, derítse ki, mi zajlik ott, amiről nem tudnak, s koncentráljon a biológusra és az eltűnt igazgatóra.
Kontroll átkutatja a volt igazgató házát, s ott a falakon ugyanazt a Mászó által írt szöveget találja, mint az irodájában. Pedig a Déli Végek elvitt mindent, ami az ügynökség tevékenységével kapcsolatos, kizárt, hogy ezt itt hagyták volna, tehát az igazgató eltűnése után kerülhetett a falra. Az anyját hívja, hogy küldjön oda nyomozócsoportot. Az anyja elmondja neki, hogy azokon a helyeken, ahol a 12. expedícióból visszatért antropológust és geodétát megtalálták, ott inkonzisztenciákat észleltek és karantén alá vették a helyeket. Ahol a biológust találták meg, ott ilyesmi nem volt.
Kontroll Grace-től megtudja, hogy az igazgató azért ment az X Térségbe, hogy reakcióra bírja azt. S történt is változás, mert ezután rákos zombikként tértek vissza az expedíciók tagjai. De az igazgató nem erre számított. Grace elmondja azt is, hogy a Központ elvitte a biológust.
Kontroll átvizsgál egy raktárhelyiséget, ahol korábban ott találta kuporogva Whitby-t. A magasban a polcok közt egy csapóajtót talál, azon bemászik, s festményeket talál a falakon, a Déli Végek dolgozóit szörnyalakokká torzítva, s ott volt már Kontroll arcképe is. S az egyik polcon ott lapult Whitby is, aki megsimogatta Kontroll fejét, Kontroll pedig ott hagyta és elment inni egyet. Aztán visszatér az épületbe, hogy beszéljen Whitby-vel, viszi magával Whitby terroir-tanulmányát, hátha azzal meg tudja győzni arról a férfit, hogy segítségre szorul. Nyitná a tudományos részleg ajtaját, de nincs kilincs, s a fal, amit megérint, lélegzik. Kontroll elrohan, meghúzza a tűzjelzőket. Grace-t látja, amint az udvarra vezető ajtót tárja ki, s mosolygó arccal vár valakit, aki kintről közelít, s aki a korábbi igazgatónak tűnik, s mögötte a táj átalakul. Őt látva Kontroll ráébred, hogy az igazgató volt a lány a képen Saul Evans mellett. Kontroll az autójához rohan és elhajt.
Otthon anyja várja, aki elmondja, hogy a fertőzés elterjedt onnan, ahol a geodétát és az antropológust találták, az X Térség terjeszkedik. Elmondja, hogy a biológus megszökött tőlük. Kontroll a keresésére indul, mert szerinte a biológus tudhat valamit. A biológusra a nő házának közelében egy öbölben talál rá. Lent a vízben fény dereng. Mások, a Központ is kutat a biológus után, s már elég közel vannak. A biológus nem akarja, hogy elfogják, rá akar jönni, ki is ő. A biológus szerint a fény a vízben bejárat az X Térségbe, s beleugrik a vízbe. Kontroll utána ugrik.

Vélemény:
Tulajdonképpen mondhatnám azt is, hogy ez a könyv ugyanolyan - vagy majdnem ugyanolyan - volt, mint a sorozat első kötete. A történet elbeszélője, Kontroll ugyanolyan távolságtartással szemlél mindent, mint ahogy tette azt a biológus az első részben. Kontroll azonban nekem eléggé inkompetensnek tűnik, a biológust számtalanszor hallgatja ki, s össze-vissza intézi a teendőit, meglehetősen szétszórtnak tűnik, míg a biológus nem volt az. Rokonszenvet iránta se nagyon tudok érezni (ahogy anno a biológus iránt se). S igaz ez az összes többi szereplőre is. A történetszövés pont ugyanolyan, mint az első kötetben, ugrál az idősíkok közt, követhető azért, nem ezzel volt a gondom, hanem azzal, hogy egyszerűen uncsi volt, gyakorlatilag semmi többet nem tudunk meg az X Térségről, mint amit már az előző kötet elolvasása után is tudhattunk.
A történet vége kicsit azért felcsigázott, úgyhogy most már csak azért is elolvasom a trilógia utolsó kötetét, de tartok tőle, nagyot fogok koppanni, nem lesz benne semmi váratlan csavar, csak valami lapos befejezés.

SPOILERES VÉLEMÉNY:
Még egy kicsit Kontrollról: szóval ahogy elfut a megtébolyodott Whitby elől, illetve ahogy szintén megfutamodik, mikor rájön, hogy a határ elnyeli a Déli Végeket, az nagyon nevetséges szerintem. Ha ilyen egy szuperügynök, akkor a világ csúnya véget fog érni a harmadik részben…
Grace hidegen racionális nőnek tűnt nekem, ehhez képest, ahogy csillogó szemmel várja vissza a már nyilvánvalóan nem emberi igazgatót, az elég furcsa.
A biológus és Kontroll a vízben lévő átjárón nyilván be tudnak jutni az X Térségbe (a biológus ezen jöhetett ki is, ezért emlékezett fuldoklásra), de nem értem, ettől milyen csoda várható. Egyiküknek sincs semmi terve, egyformán tanácstalannak tűntek. Kontroll rövid igazgatósága alatt tulajdonképpen nem jött rá semmire, a biológusnak meg alig vannak emlékei. De majd ők tutira megmentik a világot…
Már említettem, hogy nem hiszem, hogy a harmadik kötetben lesz bármi érdekes, de ha esetleg mégis lesz, akkor sem értem, miért kellett az olvasóknak előtte ezt a két könyvet végigszenvednie. Egyszerűen uncsi, uncsi, uncsi volt mindkettő, de ez a második különösen. Ha írt volna helyettük egy darab érdekes könyvet az író, az jobb lett volna.
Végezetül pedig leírom, hogy szerintem mi lesz a "csattanó" a 3. könyv végén. Abból, hogy az X Térségben nincs ember okozta szennyeződés, és hogy a természetközeli beállítottságú biológus tudta leginkább megőrizni önmagát az X Térségben, arra gyanakszom, hogy az X Térség az emberiséget önmagától (vagy a Földet az emberiségtől?) akarja megóvni azzal, hogy átalakítja az embereket, s környezetüket. Ami persze mindenkinek nagyon jó lesz végeredményében, mert se a Föld, se az emberiség nem pusztul el, csupán átalakul.

Tetszési index:
55% (de csak azért, mert még adok esélyt neki, hátha a harmadik kötet érdekes lesz)

Jeff VanderMeer – Expedíció (Déli Végek-trilógia 1.)

A korábbi blogomról áthozom ide a Déli Végek-trilógia első két részéről írott kritikáimat, és akkor a napokban igyekszem kiizzadni magamból a befejező kötetről az ajánlót. Tehát akkor itt az első rész kritikája.

Előzmények: A neten böngészve olvastam kritikákat erről a könyvről, kapott hideget, meleget, ezért kíváncsi lettem rá, bár sci-fit viszonylag ritkán olvasok. Megvenni azért nem akartam, de a könyvtárban benn volt a könyv, úgyhogy kikölcsönöztem.

Tartalom: Egy négy nőből álló expedíció érkezik az ún. X Térségbe. A csapat tagjai egy pszichológus, egy biológus, egy antropológus és egy geodéta – a nevüket nem tudjuk, mert a könyv elbeszélője, a biológus szerint nem fontosak a nevek. A kutatás célja az X térség – a kormány által környezeti katasztrófa sújtotta övezetnek nyilvánított terület – rejtelmeinek felkutatása. És valóban váratlan események sorozata éri az expedíciót, melynek létszáma gyorsan apadni kezd…

SPOILERES TARTALOM: (A megtekintéséhez jelöljétek ki egérrel a bekezdést.) Az X Térség lényegében vadon, a régmúltból megmaradt néhány rommal, épülettel. Az expedíció egy alagútra bukkan – melyet a biológus magában toronynak hív -, lemennek megvizsgálni és a falán egy, a mélybe nyúló, baljóslatú feliratot találnak, amely mintha élőlényekből lenne alkotva. A biológus közel hajol hozzá, hogy megvizsgálja és így a feliratból kilövellő spórákat belélegzi. Ezt azonban titkolja a többiek elől. Este megtudja, hogy a pszichológus hipnotizálja őket – így akarja rávenni őket, hogy tovább vizsgálják a „tornyot” –, ez azonban már nem hat a biológusra, de úgy tesz, mintha ő is a hipnózis hatása alatt lenne. Másnap reggelre az antropológus eltűnik – a pszichológus azt állítja, megijedt és hazaindult –, a pszichológus pedig megsérült. Mégis úgy döntenek, hogy tovább vizsgálják a „tornyot”, így a geodéta és a biológus lemennek az alagútba – a pszichológus azt állítja, hogy fennmarad őrködni. A biológus immár élőlénynek érzi a „tornyot”, hallja a szívdobogását, a geodéta azonban azt hiszi, kőből van, mert a pszichológus ezt hipnotizálta bele. Úgy találják, egy élőlény mászik egyre mélyebbre az alagútban, és ő készíti a feliratot a falra. Egyre mélyebbre mennek, míg végül megtalálják az antropológus holttestét, és nyomát lelik annak is, hogy a pszichológus is lement vele az éjszaka. Arra jutnak, hogy az antropológus mintát próbálhatott venni a feliratot készítő élőlényből (amit a biológus Mászónak nevez el), mire az megtámadta és megölte. A felszínre visszatérve sehol nem találják a pszichológust. A geodéta haza akar indulni, azonban a biológus el akar menni a világítótoronyhoz – amit a korábbi expedíciókból ismernek – hátha ott van a pszichológus. A geodéta vállalja, hogy estig vár rá, azonban vele menni nem akar, így a biológus egyedül indul el. A világítótoronyban – a korábbi expedíciókból maradt – lövöldözés nyomait találja, és megleli a korábbi expedíciók naplóit. Hivatalosan 11 expedíció volt előttük az X Térségben, ők a tizenkettedikek, azonban a naplók száma olyan nagy, hogy ennél jóval több expedíciónak kellett lennie. Megtalálja köztük a férje naplóját is, aki a 11. expedícióval járt itt, és bár hazatért, már nem volt önmaga, és hamarosan rákban elhunyt. (Megtudjuk, hogy a biológus házassága nem volt a legjobb, a férje Szellemmadárnak becézte, mivel úgy érezte, hogy a felesége nem engedi igazán közel magához.) A biológus megtalálja a pszichológust is – leugrott a világítótoronyból, mert azt hitte, egy lény megy utána –, aki a tengerparton haldoklik. Megtudja tőle, hogy az X térség terjeszkedik, határa egyre beljebb kerül az ő területükre. A pszichológus elmondja aztán, hogy látja rajta, hogy már elkezdett átalakulni, lángnak látja a biológust. A biológus szeretné megtudni tőle, hogy mi történik, mikor áthaladnak a határon – a pszichológus ugyanis hipnózisban hozta át őket –, de ezt nem árulja el. A pszichológus meghal, a biológus megvizsgálja, és látja, hogy a karja sérült, a Mászó megsebesítette és ő is elkezdett átalakulni. Vissza akar térni a geodétához, azonban a sötétben megijed egy lénytől és egy fán tölti az éjszakát. A geodéta azzal fogadja, hogy le akarja lőni, már ő is másnak látja a biológust – aki maga is érzi, hogy az érzékszervei sokkal élesebbek –, azonban végül a biológus végez a geodétával. A biológus megvizsgálja a mintákat, amiket gyűjtött: a pszichológusból vett mintát emberinek látja, de szerinte ez ámítás, az antropológus a halála előtt vett egy kis mintát a Mászóból, ez emberi agyszövetre hasonlít, és döglött állatokból, növényekből vett mintákban is emberi sejteket talál. Arra jut, hogy a korábbi expedíciók tagjai valójában nem tértek haza az X Térségből, hanem mind átalakultak valami mássá.  Akik pedig hazatértek, azok másolatok voltak, ahogy a férje is – a férje naplójából kiderül, hogy látta a saját másolatát a „toronynál”. A biológus úgy dönt, visszamegy a „toronyba”, egészen mélyre alászállva meg is leli a Mászót, aki átvizsgálja az agyát és bensőjét, azonban végül nem bántja. A Mászóba ágyazva egy világítótorony-őr arcát látja, akit a biológus korábban a világítótoronyban látott egy fényképen. Úgy dönt, északra halad az X Térségben – amerre férje is ment a naplója szerint –, de tudja, hogy már ő sem fog soha hazatérni.

Vélemény: Tulajdonképpen jól megírt könyv, a biológus karaktere emberi, a férjével való kapcsolata is érzékletesen van bemutatva, a furcsa történésék ellenére nem zavaros a könyv, nem nagyon tudok mibe belekötni, csak egyszerűen rám valahogy nem hatott. Este simán le tudtam tenni, nem izgatott a sztori annyira, hogy tovább fennmaradjak miatta. Nem tudom, mi lehet ennek az oka, talán az, hogy a biológus olyan halvérű típus: mikor borzalmas dolgok történnek vele vagy körülötte, valahogy nem rendül meg semmitől. Vagy talán az, hogy a környezetben, amiben játszódik a történet, alapvetően nincs semmi különös, csak egy vadon, igaz, élnek benne furcsán viselkedő élőlények, de azért annyira nem ijesztőek a leírás alapján. Mintha csak egy erdei túra leírása lenne a könyv – néhány különös momentummal. Maradtak bőven nyitott kérdések a könyv végén, úgyhogy előbb-utóbb biztos elmegyek kivenni a könyvtárból a folytatásait – de nagyon rohanni értük azért nem fogok.

SPOILERES VÉLEMÉNY: A másik problémám a könyvvel, hogy nem számítok a folytatásokban nagy csattanóra. Szerintem a következő lehetséges magyarázatok vannak az X Térség létére: az X Térségben egy földönkívüli létforma terjeszkedik és próbál kijutni belőle, beolvadni az emberiségbe, esetleg egy elrontott kormányzati kísérlet eredménye „garázdálkodik” az X Térségben. Hogy kijut-e onnan és hogy mi lehet a célja – a fennmaradáson és terjeszkedésen túl – annyira nem tud érdekelni, mert nem csigázott fel a könyv egyáltalán. Sajnos a könyv elbeszélőjének, a biológusnak a sorsa sem érdekel – bár nem vagyok abban sem biztos, hogy lesz róla szó egyáltalán a folytatásokban –, mert annyira nem volt szimpatikus. Nem tudom, talán több sejtetés, több borzalom és markánsabb karakterek kellettek volna ebbe a könyvbe, de bármi is az, valami hiányzik ahhoz, hogy ez egy igazán jó sci-fi legyen. Rossznak azért így sem mondanám, inkább az „elmegy” kategória.

Tetszési index:
68%

2016. július 23., szombat

Lakatos Levente – Bomlás (Dr. Lengyel 2.)

Mivel a könyvben vannak szexjelenetek (jobb esetben is durva szexről, de szerintem megerőszakolásnak is lehet nevezni némelyiket), és elég beteg agyú karakterek, ezért a könyv elolvasását mindenképp csak 18 éven felülieknek ajánlom. Mivel pedig a kritikámban a fenti dolgokról is szó lesz (bár részletesebben csak a spoileres részben), ezért a magam részéről az ajánlóm olvasását sem javasolnám 18 év alattiaknak.

Előzmények:
Régebben az író könyveiből egy-egy részletet publikussá tett a kiadója, s kíváncsiságból akkor azokat elolvastam. Ezek a részletek mind olyanok voltak, melyek egy, a durva – ámde önkéntes – szex és a nemi erőszak határán található jelenetet írtak le, s bevallom, én eléggé visszatetszőnek találtam ezeket. Nem azért, mert durva szex volt bennük vagy nemi erőszak, hanem a kettő összemosása nem tetszett nekem, hogy valamennyire önkéntesnek mutatta azt, ami szerintem inkább erőszak volt – de ha mégsem volt erőszak, akkor miért mutatta valamennyire annak? Aztán az író Szigor c. könyvéből is olvashatóak voltak részletek a neten, azzal már nem volt ilyen problémám, mégsem tudott rávenni, hogy egy teljes könyvet elolvassak az írótól
Most azért olvastam el mégis ezt a könyvét, mert népszerű kortárs magyar író, tudni akartam, hogy mi lehet az, amit annyian olvasnak. Viszont az előzmények után, azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy túl nagy elvárásaim nem voltak a Bomlással szemben. Hogy végül miért pont ezt a könyvet választottam az írótól, s nem egy másikat? Mert ennek tetszett a címe, s az „erotikus thriller” műfaji besorolása (a gyengébbek kedvéért ez a könyv borítóján is szerepel) miatt abban reménykedtem, hogy ha más nem is, legalább a gyilkolászós részei érdekesek lesznek.

Tartalom:
Kökényesi Szilvia fiatal, válófélben lévő nő, aki próbálja felépíteni férje nélküli, önálló életét. Úgy dönt, hogy felkeres egy luxusprostituáltat, Floriant, mivel egy irodalmi pályázatra könyvet akar írni a férfiról.
Egy budai domboldalon brutálisan megcsonkított férfi holttestet találnak, az ügyben Fényes Laura vezeti a nyomozást.
Dr. Lengyel Dávidot, a jónevű kriminálpszichológust felkeresi egy gyerekkori ismerőse, Dóra, s a segítségét kéri egy ügyben.
Hogy alakul Florian és Szilvia kapcsolata, s elkészül-e Szilvia könyve? Kié a holttest, s ki a gyilkosa? Kérdések, melyekre a könyv végére választ kapunk.

Vélemény:
Bevallom, a könyv olvasásakor „csaltam” egy kicsit. A cselekmény több szálon fut, s az egyik Szilvia és Flórián kettősének sztorija. Egy darabig olvastam a regényt rendesen, váltott szemszögekből. Aztán ahogy Szilvia és Flórián kapcsolata durvulni kezdett, egy jó darabig csak ezt a szálat olvastam el, a könyv többi részét átugrottam. Egész addig elolvastam a róluk szóló részeket, amíg aggódni nem kezdtem, hogy most már kiderül a gyilkos kiléte, ekkor elkezdtem elölről a könyvet, és ekkor már rendesen végigolvastam. Mivel így olvastam a könyvet, eléggé a hatása alá kerültem annak a bizarr és beteges viszonynak, ami Flórián és Szilvia közt kialakult.
Bár aztán ahogy elolvastam a könyv többi részét, láttam, hogy az egy oldalra jutó pszichopata gondolatok száma ott is elég magas, szóval tulajdonképpen az egész könyv egy érdekes utazás volt az abnormális gondolatok és viszonyok világába. Engem „A tetovált lány” c. könyvre emlékeztetett kicsit, aminek, úgy tudom, eredeti címe „Férfiak, akik gyűlölik a nőket”. Nos, a Bomlásban csak olyan férfiak vannak, akik gyűlölik a nőket (uralkodni akarnak rajtuk, vagy élvezik, ha megalázhatják, megerőszakolhatják őket), normális férfi-nő kapcsolatot még csak mutatóba sem kapunk e könyvben. És hogy milyenek a női karakterek? Van olyan, aki behódol a férfinak, van, aki nem, s van, aki visszavág a megalázásért. És ami a leginkább meglepett, hogy valamennyi karakter hihető, a bőrükbe tudtam bújni (csak remélem, hogy nem azért, mert én is pszichopata vagyok…), néhány apróságtól eltekintve (amit a spoileres véleményemben fejtek ki) számomra nagyon hitelesnek tűnt az egész.
Ami a könyv krimi részét illeti, az sem volt rossz, bár a könyvben adott információkból szerintem nem lehet előre kitalálni, hogy ki a gyilkos, legfeljebb úgy, hogy kizárjuk, hogy kik nem lehetnek, s a rajtuk kívül a könyvben felbukkanó maradék (néhány) szereplőből választunk ki valakit, de még így is mellé lehet lőni szerintem. Ez a része a regénynek számomra nem volt annyira érdekes és magával ragadó, mint a váltott nézőpontokból megírt szövegekből kibontakozó bomlott személyiségek.
Apropó, bomlás, ahogy már említettem, nekem tetszett a könyv címe. Szeretem a több jelentéssel bíró címeket, itt a bomlás utalhat egyrészt a holttest bomlására, másrészt az elme bomlására, harmadrészt az erkölcsi züllöttségre, feslettségre (tudom, ezt nem bomlásnak hívják, de én ilyesmi jelentést is beleéreztem, talán a „ne bomolj” kifejezés miatt). Most rákerestem a bomlás szóra, hogy mit jelenthet még, és van egy olyan kifejezés is, hogy bomlik valaki után (azaz vágyik rá), és igazándiból ilyenből is akad több a regényben, amikor valaki teljesen ésszerűtlen módon bomlik egy másik szereplő után. Szóval a cím szerintem tök jó.
Utánanéztem a neten, ez a könyv egy sorozat (Dr. Lengyel-trilógia) második kötete, az első a „LoveClub”, a harmadik címe pedig „Aktus”. A LoveClubos ügyre Dr. Lengyel több helyen utal is a könyvben, de ez nem volt zavaró,  szerintem komoly információhiányt nem okoz az olvasónak az, ha nem olvasta a trilógia első részét, legfeljebb kicsit furdalja az ember oldalát a kíváncsiság, hogy ott mi történhetett Dr. Lengyel és Fényes Laura közt. Engem pont az ő kapcsolatuk érdekelt legkevésbé a könyvben, úgyhogy egyelőre biztosan nem fogom elolvasni sem az első, sem a harmadik részt, de a távolabbi jövőben lehet, hogy valamikor kedvet kapok még hozzájuk.
Összességében tetszett a könyv, elsősorban a nagyon beteg hangulata miatt. Másodsorban volt benne egy kis misztikus jelleg is (erre a spoileres részben térek ki részletesebben), s ebben a könyvben még ezt is értékeltem, mert nem volt túl sok. Azt nem tudom, hogy akkor is ennyire tetszett-e volna a könyv, ha nem annyira kevés elvárással indulok neki, mint amivel nekikezdtem, de így mindenképpen egy hatalmas kellemes csalódás volt.
Ami a könyv műfaját illeti, a regény borítóján szereplő erotikus thriller besorolást a magam részéről tévesnek tartom. Attól, hogy egy könyvben van szex, még nem lesz automatikusan erotikus a mű. Itt pedig a szexjelenetek többnyire nemi erőszakot jelentenek vagy valamit, ami majdnem az. Ezt pedig én nem nevezném erotikusnak. Ami a thriller jelleget illeti, én ezt inkább csak filmeknél tudom értelmezni, könyv belőlem még nem váltott ki olyan hatást, hogy borzongva féljek a folytatástól. A magam részéről inkább lélektani regénynek tartom a könyvet krimi beütéssel és némi szexszel.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)
Először kitérnék a könyvnek azokra a részeire, amik számomra nem volt hihetőek. Az Előzményeknél utaltam rá, hogy az író több könyvéből is olvastam részleteket, s nem tetszett azokban a durva szex-nemi erőszak összemosása. Nos, az egyik ilyen részletet pont a Bomlásból olvastam anno, s ahogy akkor sem, most sem nyerte el a tetszésemet. A jelenet Szilvia és Flórián közt játszódik le, első találkozásukkor, mikor a nő a luxusprosti Flóriánt azért keresi fel, hogy elmondja neki, könyvet szeretne írni róla, a férfi viszont azt hiszi, azért jött, hogy dugjon egy jót. Ennek megfelelően neki is kezd a dolognak, s a nő ellenállását tettetésnek tartja (vagy ahogy Szilvia fogalmaz, Flórián fapinának véli). Ám a könyv Szilvia szemszögéből írja le a jelenetet, s abból egyértelműen erőszaknak mutatja, ami történik. Aztán Flórián a nő fülcimpájába harap, kicsit masszírozza a mellbimbóját, s ettől Szilvia úgy beindul, hogy kb. másfél perccel később már lelkesen pucsít be, hogy Flórián hátulról is jól megdughassa.
A problémám a jelenettel, hogy ha az első fele (az erőszak része) igaz, akkor a második fele nem lehet az, hiszen senki, akit megerőszakolnak, nem indul be az erőszaktól, ez baromság. Ha a második fele igaz, akkor pedig az első fele nem, vagyis amikor Szilvia megalázottnak és megerőszakoltnak érzi magát, akkor valójában nem az. Ez viszont azért érthetetlen, mert Szilvia egyébként intelligens, öntudatos nőnek van bemutatva, de ezek szerint valójában alig várja, hogy alárendelje magát egy férfi kényének-kedvének, s magának (és az olvasónak is) hazudik, mikor erőszakot emleget az aktus elejének leírásakor. A másik, elméleti problémám a jelenettel kapcsolatban az, hogy alátámasztani látszik az erőszakolók állítólag kedvenc mondását, vagyis azt, hogy ők tudják, hogy a nő is akarja, csak azt mondja, hogy nem. Mindenesetre számomra a jelenet kissé gyomorforgató és nagyon hiteltelen volt, de szerencsére ez volt a könyv legkevésbé hiteles része, a többi része sokkal hihetőbb volt. Még a Flórián és Szilvia közt lejátszódó későbbi jelenetek is. Így például, amikor a férfi análisan megerőszakolja, a nő már nem emleget erőszakot, azonban ez betudható az akkorra már bizonyosan kialakult Stockholm-szindrómájának (esetleg annak is, hogy valójában ezt is élvezi, de ezt már olyan szinten tartom betegnek, hogy nem vagyok hajlandó ezt a verziót elfogadni).
Szilvia fokozatosan kerül Flórián befolyása alá, válik rögeszméjévé a férfi rögeszméje, hogy a Pokolból szabadult démonok garázdálkodnak a Földön, s neki el kell őket pusztítania. Sokáig megmarad valamennyire a józan esze, Flórián fantazmagóriáit hallgatva mindig hozzáteszi, hogy az egész mekkora őrültség, s mégis lassan a hatása alá kerül. Szilviánál az átmenet a teljes őrületbe alighanem akkor történik, mikor Flórián szerelmet vall neki, s a nő végül elkezdi véresre festeni a falakat a démonűzéshez. Persze nem tudom, milyen az, amikor valaki teljesen megőrül, de én nem vettem észre túl éles változást Szilvia előadásmódjában, még az utolsó soraiban is, melyeket tőle olvasunk, (az Utószóban) túl tárgyilagos. Csapongóbbnak, zavarosabbnak kellene lennie szerintem, jobban meg kéne, hogy rázza Flórián halála, vagy ha a szabadulás kigyógyította a férfiból, akkor nem értem, hogyhogy nem gyógyult ki annak őrült démon-elméletéből is. Kicsit furcsa volt nekem a Szilvia-szál lezárása, én azt vártam, hogy vagy teljesen megbomlik a nő elméje, beleroppan Flórián halálába, s a démonok a rögeszméjévé válnak, vagy pedig kigyógyul a férfiból és a démonokból, s ha sérült is marad lelkileg, de alapvetően visszanyeri a józan eszét. Azonban a könyvben e két állapot keveréke jellemzi a nőt szerintem.
Két pszichopata is felbukkan a könyvben, az egyik Flórián, a másik Dr. Lengyel Dávid, utóbbi saját maga szerint is pszichopata. Kettejük közül a hitelesebb pszichopata számomra egyértelműen Flórián volt. Ahogy átgázol mindenkin – megtöri Szilviát, majd a végén még azt is hajlandó beadni neki, hogy szereti, azért hogy a nő teljesen alárendelje magát neki, segédkezzen neki a démonűzésben – nagyon durva volt, de el tudtam hinni, hogy ilyen ember tényleg létezhet. Dáviddal az volt a problémám, hogy túl sokat nyafizott azon, hogy ő pszichopata, meg azon, hogy majdnem tett valami csúnya dolgot Dórával. Igaz, nem vagyok pszichológus, de végignéztem a teljes Dexter c. sorozatot, és most kicsit utánaolvastam a pszichopata személyiség jellemzőinek, ezek alapján én azt gondolom, hogy egy igazi pszichopata nem nyafog azon, hogy ő pszichopata, és nem tépelődik azon, hogy majdnem tett valami rosszat (sőt még olyasmiért sem marcangolja magát, ha történetesen megölt pár tucat embert), legfeljebb csak meg tudja játszani az önmarcangolást, azért, hogy szimpátiát keltsen vele. De a könyv Dávid szemszögéből írja le a tépelődéseit, tehát ennek elvileg őszintének kell lennie. Látszik, vele ugyanaz volt a problémám, mint Szilviával, nem tűnik teljesen koherens személyiségnek. A másik lehetőség Dáviddal kapcsolatban ugyanaz, mint Szilviánál, vagyis, hogy hazudik önmagának is, csak megjátssza az őrlődést. A harmadik pedig az, hogy valójában nem pszichopata – bár ez esetben is van valami komoly lelki nyavalyája, az biztos. De mivel Dávid kriminálpszichológus (ráadásul híres-neves), fogadjuk el az öndiagnózisát, hogy pszichopata, s ezek szerint akkor a vívódásaiban hazudik önmagának is (illetve maga a vívódása a hazugság). Ugyancsak furcsálltam, hogy Dávid depressziósnak, kiégettnek tartja magát. Depressziós pszichopata? Nekem nem volt túl hihető ez sem.
Kisebb következetlenségeket véltem felfedezni más szereplők viselkedésében is. Dóra például annyira ki akarja adni Szilvia „Florian Bibliája” c. könyvét, hogy képes megzsarolni ennek érdekében Dávidot, akiről pedig tudja, hogy elmebeteg. Mégis a regény végén lemond a könyv kiadásáról, azzal az indokolással, hogy ha Szilvia ki akarta volna adatni a könyvét, akkor megküldte volna neki a könyv második felét is. Ez elég logikátlan logika, hiszen ha Szilvia nem akarta volna mindenáron kiadatni a könyvét, akkor meg sem kellett volna írnia a második felét. De még rettegve menekülve is megírta. Valószínűbb, hogy Dóra itt is hazudik, és valójában azért nem akarja már kiadni a könyvet, mert hullagyalázásnak érezné (hiszen Szilvia ekkorra már halott).
Delila viselkedését is furcsának találtam egy ponton. Persze mivel a nő őrült, ezért nem kell mindig logikusan viselkednie, de mivel egyébként a Flóriánnal közösen kreált őrült világuk logikájának megfelelően cselekedett, így szemet szúrt, hogy egy cselekedete nem illett ebbe a képbe sem. Ez pedig az, hogy visszamegy a lakásába, ahol korábban ott találta Dórát. Egyrészt miért gondolja, hogy Dóra még ott lesz, amikor ő visszamegy érte, hogy túszul ejtse? Másrészt hülyeség, amit Delila Dóra túszul ejtésétől remél, vagyis, hogy a rendőrök majd elengedik őt és nem is fogják keresni. Delila elmebeteg és gyilkos, egy ilyen embert soha nem hagynának futni, s ezt még egy elmebeteg gyilkosnak is tudnia kell. Ha mondjuk Dórát démonnak gondolta volna, s vele akar alkudozni, az logikus lett volna Delila szemszögéből, azonban ezt a lehetőséget (vagyis hogy Dóra démon) Dávid veti fel Delilának, aki sokáig nem is akarja ezt elhinni. Szóval Dóra túszul ejtése számomra inkább csak egy írói fogásként volt értelmezhető, ami azt célozta, hogy szimpatikussá tegye Dávidot, aki megmenti a lányt.
Már csak egyetlen fontosabb karakterről nem írtam semmit, még pedig Fényes Lauráról. Talán az ő karaktere volt az, akivel a legkevésbé tudtam azonosulni, ami elég furcsa, mert a könyv szereplőgárdájából még ő tekinthető a legnormálisabbnak… De én nagyon nem értettem, hogy egy intelligens, magabiztosnak tűnő nő miért választ magának olyan társat, aki semmibe veszi, sőt lenézi őt. Aztán tőle megszabadulva a könyv végén átpártol Dávidhoz, annak ellenére, hogy az gyakorlatilag bevallja neki, hogy elmebeteg. Ilyen nehéz normális pasast összeszedni, hogy már bármivel be kell érnie a nőknek? Nem tudom, hogy ez egy happy end akart-e lenni az író részéről, hogy kettejüket összehozta a könyv végén, én mindenesetre nem éreztem annak.
És ami a Flórián és Delila által kitalált démonvilágot illeti, olyan hihetően van tálalva a dolog, hogy végig gyanakodtam, hogy nyitva hagyja az író a könyv végén azt a lehetőséget is, hogy igaz a démonosdi. S így is történt, bár bevallom, én valami misztikusabb lezárásra számítottam, pl. valamelyik démon (mondjuk Leona) nekitámad Flóriánnak vagy Szilviának, vagy hogy Flórián gyilkosa is a démonok közül kerül ki, esetleg Flórián gyilkosának személye ki se derül, de sejtetik, hogy egy démon lehetett a tettes. Vagy csak szimplán megnyílnak a Pokol kapui és elárasztanak minket a démonok… A legutóbbi ötlet csak vicc volt, de a többi simán belefért volna a sztoriba szerintem, nem mondom, hogy ezektől jobb lett volna a könyv, csak hogy lehetett volna másként is, mint ahogy lett, vagyis hogy az egyik vélt démon, Leona férje cégének tulajdonában lévő teherautó taszítja Szilviát a halálba. S ezzel megakadályozza, hogy Szilvia könyve, amely felfedné a démonok jelenlétét, megjelenésre kerüljön. Nem rossz végszó ez sem, de csak minimálisan misztikus.

Tetszési index:
80%

2016. július 15., péntek

Veronica Rossi – Végtelen ég alatt

Előzmények:
A Mini-könyvklub (http://konyv-sarok.blogspot.hu/p/vegtelen-eg-alatt.html) keretében olvastuk ezt a könyvet, csak ez volt az oka, hogy elolvastam, magamtól valószínűleg soha nem akadt volna a kezembe, mivel kevés sci-fit olvasok (bár ez a blogon nem látszik, az itteni bejegyzéseim alapján mondhatnánk azt is, hogy mást sem olvasok, csak sci-fiket).

Tartalom:
Az emberiség két részre szakadt, vannak a belsősök, akik zárt, kis kiterjedésű, mesterségesen létrehozott, biztonságos élettérben (bioszférákban) laknak, s vannak a külsősök, akik a vadonban, viszontagságok közt élnek (amit a belsősök Halálzónának hívnak). A fő veszélyt a pusztító éterviharok jelentik, amik a bioszférákat is képesek megrongálni, de felperzselik a külsősök falvait, termőföldjeit is. A két világ egymástól elzártan működik, azonban a belsős Aria és a külsős Perry saját, külön céljaik elérése érdekében kvázi szövetségre kényszerülnek lépni, s kalandos útjuk során egyre jobban megismerik egymást, s önmagukat is.

SPOILERES TARTALOM: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)
Aria az egyik bioszférában, Reverie-ben él, s barátaival betör egy, az étervihar által megrongált kupolába, ahová egyébként tilos a belépés. Az ötletgazda Soren volt, aki az egyik nagy hatalommal bíró konzul fia. Lekapcsolják e-szemüket, ami saját világukhoz köti őket, s melyen keresztül egy sor virtuális világban (a Világokban) barangolhatnak. A fiú azonban teljesen megvadul, tüzet rak, majd Ariára támad, letépi a lány arcáról annak e-szemét. Ariát megmenti egy váratlanul felbukkanó külsős, Perry, azonban a tűz elharapódzik, s több belsős gyerek meghal benne. Soren viszont túléli, s azt hazudja apjának, hogy Aria ötlete volt betörni a kupolába. Hess konzul nem akar hinni Ariának, s jobbnak látja megszabadulni a lánytól, kidobatja a Halálzónába.
Perry magával viszi Aria e-szemét, majd visszatér a Halálzónába, törzséhez, a dagályokhoz. A törzsnek vannak olyan tagjai, akiknek az átlagosnál sokkal kifinomultabb a szaglásuk, látásuk vagy hallásuk. Perry szagló és látó is egyben. Bátyja, Vale a dagályok törzsfőnöke, az ő fia Talon, aki sajnos beteg, s nem tudnak gyógymódot a bajára. A törzs sora rosszul megy, az éterviharok pusztítják a földjeiket, kevés az élelmük. Perry nagyon szereti Talont, elmennek együtt vadászni, ahol belsősök törnek rájuk, elrabolják Talont, Perryt pedig megpróbálják megölni. Perry magát okolja a történtekért, azt gondolja, hogy mivel ő betört a belsősök kupolájába, azok bosszút akartak állni rajta. Vale is őt okolja, Perry megfogadja, hogy megkeresi és kiszabadítja unokaöccsét, majd útra kel.
A Halálzónában rátalál Ariára, s megmenti egy étervihartól. Aria szeretné visszakapni az e-szemét Perrytől, az azon lévő videóval akarja bizonyítani, hogy Soren volt minden baj okozója, nem ő. S az e-szemével szeretne kapcsolatba lépni egy másik bioszférában, Blissben dolgozó anyjával, akivel már régóta nem tudott beszélni, mert súlyosan megsérült a bioszférájuk. Anyja, Lumina genetikus, ugyanakkor szereti az operákat, s csodás énekhangot kódolt Aria DNS-ébe, s gyakran énekeltet áriákat a lányával. Aria megígéri Perrynek, hogy az anyját megkéri majd, hogy segítsen megtalálni Talont, erre Perry visszaadja neki az e-szemét. Az azonban nem működik. Ezért útra kelnek, mert Perry ismer valakit, aki szerinte meg tudja javítani az e-szemet. Az úton kannibál varjak támadnak rájuk, Perry azonban megöli őket. Ezután sietősen kell továbbmenniük, mielőtt a többi varjú felfedezi a hullákat, s a nyomukba erednek. Aria kezdetben nehezen viseli a külsős„nomád”  körülményeket, aztán a teste, érzékei lassacskán alkalmazkodik.
Az úton összetalálkoznak Perry régi barátjával, Roarral. A fiú elmondja, hogy Perry nővére, Liv megszökött abból a törzsből, amelyiknek Vale kvázi eladta élelemért cserébe, hogy a törzsfőnök felesége legyen. Roar szereti Livet, s meg akarja találni. Egy kiéhezett kölyök, Cinder szegődött Roar nyomába, s ők továbbra is adnak enni a kisfiúnak. Roar halló, jobb a hallása, mint bárkinek, s akit megérint, annak hallja a gondolatait. Ő árulja el Ariának, hogy Perry szagló, s ki tudja szagolni az ember érzéseit is, azt is, ha valaki hazudik. A lány felháborodik, hogy Perry ezt eltitkolta előle.
Roar meghallja, hogy a varjak már a nyomukban vannak. Perry el akarja kergetni Cindert, hogy ne kaphassák el a varjak, a fiú azonban nem tágít. Perry az íjával célba veszi Cindert, bár valójában nem akarja bántani. Ekkor azonban Cinder ereiben az éter kezd tombolni, testét behálózza az éter, s kitörve megégeti Perry kezét. Perryék még sosem találkoztak senkivel, akinek ilyen képessége lett volna. Cinder elmenekül, de Perry utánaküldi Roart, aki visszahozza az elgyengült fiút. Cipelik magukkal, így azonban lassabban tudnak haladni, a varjak beérik őket, mielőtt elérnének úti céljukhoz. A fiúk előreküldik Ariát Cinderrel, hogy küldjenek nekik segítséget. Ariáék meg is érkeznek Marronhoz, aki egy erődítmény jellegű helyen él, melyet Delphinek hív. Küld segítséget a fiúknak, így végül mindenki épségben érkezik meg Marronhoz. A férfi egy sor relikviát gyűjtött össze, bútorokat, szobrokat, festményeket a régi korokból. Marron elmondja, hogy egy étervihar szinte teljesen lerombolta Blisst, a hírre Aria magába roskad, Perry próbálja vigasztalni. Cinder elszökik. A varjak körülveszik az erődítményt és várnak.
Marronnak sikerül megjavítania Aria e-szemét, találnak rajta egy videóüzenetet Luminától. A nő elmondja a lányának, hogy Blissben a bioszfére jelentős része károsodott, az áldozatok száma napról napra nő. De más problémájuk is van. A virtuális Világokban nincs se félelem, se fájdalom, se bármi rossz, az emberek nyugalomban élhetnek ezekben a világokban. Ez azt eredményezte, hogy az idők folyamán agyuk limbikus rendszere, mely az ösztönös folyamatokat ellenőrzi, visszafejlődött. A kényelmes világukból kiszakadva ösztöneik természetellenesen működik, keresik a stresszt, a fájdalmat, a gyilkolást, mert ezeket szórakoztatónak érzik. E betegséget DLS-nek nevezik. Ez harapódzott el Blissben. A DLS-re kereste Lumina a gyógymódot, azonban nem sikerült megtalálnia még. Elárulja, hogy Aria apja külsős volt, s jelenleg is külsős gyerekekkel dolgoznak. Aria rájön, hogy Sorenen is a DLS hatalmasodott el, mikor lekapcsolták magukat a rendszerről. Aria az e-szemével nem tud belépni a Világokba, mivel kitiltották. Azonban Marron el tudja érni, hogy Perry fel tudjon csatlakozni vele. Így tud beszélni Talonnal, aki azt mondja, jól érzi magát ott, meggyógyították, s az apja is ott van vele. Perry megdöbben, mert ezek szerint a belsősök elkapták Vale-t is.
Aria Blissbe akar menni, s Perry el akarja kísérni, mert már nem tud elszakadni a lánytól (összeolvadásnak hívják), de aztán vissza akar térni a dagályokhoz, hogy a törzsfőnökük legyen. Perry megpróbálja megtanítani Ariát arra, hogyan kell az íjjal lőni, de kevés sikerrel, Roar pedig késsel való harcra tanítja a lányt. Aria énekel nekik, amivel elvarázsolja mindkét férfit. Egy étervihart használnak arra, hogy kitörjenek. Roar azonban a varjakkal való harcban megsérül, s csak az menti meg őket, hogy felbukkan Cinder és beveti a varjak ellen a képességét. Roart és a kimerült Cindert visszaviszik Marronhoz, akik megígérik Perrynek, hogy amint rendbe jöttek, utána indulnak a dagályokhoz. Perry és Aria ismét útra kelnek, még közelebb kerülnek egymáshoz, végül szerelmeskednek. Aria egyre jobban hall, kiderül, hogy ő egy halló, az apja is az lehetett. Végül szerencsésen elérik Blisst, s Ariának sikerül beosonnia Blissbe, ahol azonban a rengeteg hulla közt nem találja anyját, de az élők közt sem. Végül anyja egyik kollégája mutatja meg a lánynak Lumina holttestét. Ugyanez a kolléga azonban értesíti Hess konzult is a lány érkezéséről, s Ariát elfogják.
Miután Ariának sikerült bejutnia Blissbe, Perry továbbindul saját törzséhez. Az úton találkozik egy szaglóval, Reeffel, akivel először harcolnak, s Perry legyőzi, utána viszont megkedvelik egymást, Reef és társai Perry szolgálatába állnak. Perry megígéri nekik, hogy együtt megtalálják a Kék Csendet, a helyet, ahol nincsenek éterviharok (s amit eddig nem talált meg senki). Ariát Hess konzul megzsarolja, hogy bántani fogja Talont, ha a lány nem keresi meg nekik a Kék Csendet. Szükségük van rá, mert az éterviharok egyre pusztítóbbak, idővel valamennyi bioszférát lerombolnák. Aria belemegy az alkuba. Perry hazaér a dagályokhoz, s legnagyobb meglepetésére ott találja Vale-t. Rádöbben, hogy Vale lepaktált a belsősökkel, élelemért eladott nekik több gyereket, köztük a fiát is, s a belsősökkel akarta meggyilkoltatni Perryt. Vale azt ígéri öccsének, hogy szolgálni fogja, azonban Reef kiérzi a hazugságot szavaiból (Perry képességei saját családtagjai tekintetében nem működnek), így Perry megöli bátyját, s ő lesz a törzsfőnök.

Vélemény:
Aria és Perry karakterei jól kidolgozottak voltak szerintem, jól érzékeltetve van a kezdeti különbözőségük, később pedig hihető az, hogy fokozatosan összecsiszolódnak és egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Ugyanakkor az, hogy rengeteg oldal megy el az ő lelkiviláguk bemutatására, azt is eredményezi, hogy mellettük a többi szereplő kevésbé kidolgozott, illetve hogy keveset tudunk meg arról a világról, amelyben élnek. De mindez lehet szándékos is, hiszen rengeteg folytatása van a könyvnek, valamiről azoknak is szólnia kell…
Ami a regény disztópia részét illeti, az nem túl eredeti szerintem. Számtalan olyan történet létezik, melyben az emberiség a jövőben kettészakad, lesznek a kütyük közt élő felsőbbrendűek, és a „vadonban” élő alsóbbrendűek és/vagy fertőzöttek, aztán a dolog folytatása vagy az, hogy az előbbiek megmentik/megölik az utóbbiakat, vagy esetleg eljutnak a nagy felismerésig, hogy egyesíteni kéne az emberiséget, de a megvalósítás mikéntje nyitott kérdés marad a történet végén. Tudom, most illene itt felvillantanom pár címet, hogy hol olvastam/láttam ilyet, de egy se jut eszembe, bennem maradandó nyomot az ilyen történetek nem hagynak. Inkább csak filmkockák rémlenek fel most előttem, meg történetmorzsák, de több nem. Aztán a különleges képességekkel rendelkező emberek se nevezhetőek túl eredetinek, erre már szerencsére példát is tudok mondani: az X-men széria. (Bár az ő képességeik jóval extrémebbek, mint itt a kiváló látás/hallás/szaglás.) Aztán a könyv elején a kontroll nélkül maradó gyerekek állattá való átvedlése egyértelmű „A Legyek Ura” koppintás. A belsősök világa pedig elég hasonlatos „Az emlékek őre” társadalmához: mindenki szürke ruhában jár, mindenki egyenlő (bár itt vannak, akik egyenlőbbek, ők a konzulok), elég érzelem- és ingerszegény az életük. De annyi meg annyi posztapokaliptikus/disztópikus sci-fi film és könyv létezik, hogy el kell ismerjem, igazán nehéz lehet újat és maradandót alkotni ebben a kategóriában. Egyetlen olyan elem volt ebben a regényben, ami számomra újszerű volt: a mindig a szereplők feje felett örvénylő éter és az abból kitörő pusztító viharok. Mitől változott át az ég éterré? Mitől vannak a viharok és elmúlnak-e valaha is? Ezekre a kérdésekre azonban e könyv nem ad választ, de remélhetőleg a folytatások igen.
Nem mondom, hogy egyáltalán nem érdekelnek a könyv folytatásai, de most egyelőre nem akarok tudni róluk, túl sok disztópiát olvastam az utóbbi időben. Annak viszont örülök, hogy a folytatások nincsenek kiadva magyarul, így ha rászánom magam az elolvasásukra, muszáj lesz angoloznom egy kicsit.
Ja igen, még valami: a borító… Általában nem szoktam foglalkozni azzal, hogy milyen borítója van a könyveknek (rossz borítójú könyv is lehet jó, és igaz ez vice versa is), legfeljebb ha nagyon ötletes/hatásos, azt megjegyzem. De ennek a könyvnek a borítója annyira igénytelen, hogy nem tudok szó nélkül elmenni mellette. A háttérben a kék ég meg a fa rendben van, de a bőrkabátos maca kicsoda és hogy kerül oda??? Aria nem lehet, mert ez egy dögös nő (kicsit túlságosan pózol a kamerának, de ettől még jó nő), Aria nem ilyen. De mondjuk, hogy ilyen, akkor sem világos, hogy ez a belsős Aria akar-e lenni (akkor hol az e-szeme, és miért van bőrkabátja, mikor egyforma szürke ruhákban járnak a belsősök), vagy már a külsős (akkor pedig szakadt ruhákban jár, míg Marronéktól nem kap egy fehér ruhát), bármelyik is, az öltözéke (és testtartása, póza) nem passzol egyikhez se. Esetleg a Világokban néz így ki Aria? Én ezt sem hiszem. De akkor ki ez? Vagy a kiadó csak azért tette oda, mert dögös macákkal mindent el lehet adni? Érthetetlen, de tényleg.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)
A kannibál varjak nagyon passzoltak ebbe a világba: ahol kevés az élelem, viszont elég sok ember van, ott logikusnak tűnik inkább az utóbbiakat fogyasztani. És ha ők elfogytak, akkor vissza lehet térni a normál étrendre, és versengeniük sem kell többé a kajáért a többi emberrel, mert ők már nincsenek… Emellett igen lojálisak (mind felkerekednek megbosszulni törzsfőnökük megölését), és jól szervezettek. A könyv egyik folytatása igazán szólhatna róluk szerintem, érdekes társaságnak tűntek.
A cselekmény részben kiszámítható volt, valahogy nem hittem, hogy Aria anyja élve előkerülhet, mert akkor Aria valószínűleg az ő védőszárnyai alá kerülne, s a továbbiakban egy önállótlan kislány kellene, hogy legyen, ami nagyon uncsi lenne. Vale árulása nekem meglepő volt, bár az egyértelmű volt, hogy a kajabeszerzés körül sunnyog valamit, de az váratlan volt, hogy gyerekeket ad el a belsősöknek élelemért cserébe (köztük a saját fiát is, bár ezt inkább azért teszi, mert a belsősök meg tudják gyógyítani a fiút). Nekem az is meglepő fordulat volt, hogy Aria félig külsős. Bár a könyvből ez nem tűnik ki, de szerintem Aria anyja azért „készített” magának egy félig külsős gyereket, mert a belsősök limbikus rendszerének diszfunkcionális működésére nem talált orvosságot, szerinte a belsősök csak úgy élhetnek túl, ha keresztezik magukat a külsősökkel.
Érdekes volt, hogy a könyv végén mind a belsősök, mind a külsősök arra a következtetésre jutnak, hogy az egyre hevesebb éterviharok miatt a túlélésüket egyedül az tudná biztosítani, ha megtalálnák a Kék Csendet, vagyis azt a helyet, ahol nincsenek éterviharok. Amely hely egyébként vagy létezik, vagy nem, kézzelfogható bizonyítékuk mindenesetre nincs rá, hogy valóban létezik. Mégis erre teszik fel az életüket, B terv kitalálásával nem bajlódnak. Érthetetlen ez a hozzáállás, ugyanakkor jól mutatja, hogy mind a belsősök, mind a külsősök fejében komoly gond van, a maga módján mindkét társaság eléggé tehetetlen és életképtelen. (Pl. fel se merül bennük, hogy összefoghatnának egymással, vagy a technikailag fejlettebb belsősök megpróbálhatnák valahogy tompítani a viharokat.)
Összességében azt mondanám, hogy olvasmányos kis könyv volt, de semmi extra. Olyan, egymásnak ellentmondó tanulságok vonhatóak le belőle, mint hogy ne bízz senkiben, még a családtagjaidban sem (ld. Perry és Vale), illetve hogy a családnál nincs fontosabb (ld. Aria, aki bármit megtenne, hogy még egyszer láthassa az anyját). Vagy az, hogy az előítélet csúnya dolog és sokszor igazságtalan (pl. Aria – még belsősként – a külsősöket barbároknak látta). Esetleg az is, hogy bár azt hisszük, a jellemünk, a gondolkodásmódunk, a viselkedésünk lényünk elválaszthatatlan része, itt viszont látjuk, hogy ez csak illúzió, Soren és Bliss lakói a belsős környezetükből kiszakadva állatokká válnak, s a regény végére Aria is valaki egészen más lesz, mint aki az elején volt (nyafka kislányból talpraesett nővé válik). Mondanám, hogy ezek mind érdekes tanulságok, de igazából annyira nem, s biztosan nem újszerűek.

Tetszési index:

70%

2016. július 7., csütörtök

Patrick Modiano – Éjfű

Előzmények: Azért kezdtem neki ennek a könyvnek, mert az írója Nobel-díjas. Korábban nem olvastam tőle semmit, s ennek a könyvének se néztem utána, találomra kölcsönöztem ki.

Tartalom: Jean visszaemlékszik ifjúkorára, mikor sűrűn járt össze egy fiatal nővel, Dannie-vel és annak baráti társaságával. Dannie titokzatos volt, barátai pedig gyanús alakok. Jean sok év távlatából igyekszik visszaidézni az akkor történteket, s megfejteni, hogy ki lehetett Dannie, ebben a régi noteszában lejegyzett információk, s egy nyomozás iratai vannak segítségére.

SPOILERES TARTALOM: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdést.) Nehéz tartalmi összefoglalót írni erről a könyvről, mert a töredékes visszaemlékezések nem adnak ki egy kerek történetet. Úgyhogy akkor csak a lényegre szorítkoznék. Dannie gyakorlatilag bujdosik, nincs állandó lakcíme, s úgy tűnik, fura barátai közt is van olyan, akitől tart. Jean-nak folyamatosan hazudik magáról, gyakran kis idő elteltével már más magyarázatot talál ki furcsa dolgaira, ami persze igen valószínű, hogy szintén hazugság. A könyv végén (ami egy húsz évvel korábbi történést elevenít fel) Jean véletlenül összefut egy volt nyomozóval, Langlais-vel, aki korábban kihallgatta őt. A nyomozó már nyugdíjba ment, azonban eltette magának néhány korábbi ügye iratait, az egyik éppen az, amivel kapcsolatban korábban kihallgatta Jean-t. Szeretné ezeket az iratokat Jean-nak adni. Az elfogadja, s a nyomozati iratokból az derül ki, hogy Dannie-nek számtalan álneve volt, s hogy tolvaj és gyilkos volt (bár valószínű, hogy a gyilkosság baleset volt).

Vélemény:
Azzal kezdeném, hogy mi tetszett a könyvben, mert ezzel gyorsan tudok végezni: a visszaemlékezéseknek volt egy hangulata, nosztalgikus, merengő, mélázó, töredékes volt ez a regény, ami egy ideig érdekes volt számomra. És akkor át is térnék arra, hogy mi nem tetszett a könyvben: az, hogy az egész pusztán ennyi volt, egy hangulatos kis visszaemlékezés.

Tulajdonképpen nem tudunk meg semmi biztosat sem Dannie-ről, sem furcsa barátairól, s azt sem tudjuk, hogy a regény elbeszélőjét (Jean-t) milyen viszony fűzte hozzájuk. Igen, még arról sem tudunk meg semmi konkrétumot, hogy Dannie-hez mi fűzte. A szerelme kellett, hogy legyen, mert különben minek foglalkozna azzal Jean, hogy évtizedekkel később rajta merengjen, de a regényből nem tűnik ki egyáltalán, hogy gyengéd érzelmek fűzték a lányhoz.

Zavaró volt az idősíkok közti ugrabugrálás, sokszor nem tudtam, hogy most éppen hol (illetve mikor) járunk. Nagy nehezen ezt bogoztam ki: A Dannie-vel való találkozgatásai 1964-ben történtek, s ekkortájt hallgathatta ki Langlais nyomozó is. E történések harminc vagy negyven évvel a mű megírása előtt történtek, húsz évvel a könyv írása előtt találkozik újra Langlais-vel, s Jean ekkor kapja meg a nyomozati iratokat tőle. Tehát három idősík van a könyvben, az első 1964, a második egy kb. húsz évvel későbbi szál, tehát kb. 1984 körül (de ez nincs pontosan megjelölve a könyvben), s a harmadik egy kb. húsz évvel ezutáni időpont (tehát kb. 2004 körüli, de ez sincs dátummal megadva a könyvben), amikor a könyv íródik.

Szintén zavaró volt a regényben felbukkanó rengeteg utca-, település- és egyéb név, aki jól kiismeri magát Párizsban vagy Franciaországban, azoknak ez érdekes lehet, engem inkább bosszantott.

Amikor a könyv végén kiderül a „nagy csattanó” Dannie múltjáról, rám az sem volt semmilyen hatással, ahogy egyébként a regény egésze sem, mert nagyon távolinak éreztem magamtól. Nem tudtam beleképzelni magam Jean helyébe, mert nem értettem, mi történik vele, mit miért csinál (jelzem, ő se nagyon tudta!), egyszerűen idegen és érthetetlen volt számomra ez az egész könyv.

Bevallom, rosszul érint, hogy pont egy Nobel-díjas író művéről kell ilyen rossz kritikát írnom. Pedig felkészültem rá, hogy nem valamennyi Nobel-díjas író könyve fog tetszeni, de azt gondoltam, ha nem tetszik valamelyik, az azért lesz, mert olyasmiről fog szólni, ami nem érdekel, vagy mert olyan karakterek lesznek benne, vagy olyan gondolatiságot fog képviselni, akikkel vagy amivel nem tudok és/vagy nem akarok azonosulni, mert annyira különböznek tőlem. Ez a regény viszont azért nem tetszett, mert gyakorlatilag nem volt története, a karakterekről pedig annyira nem tudunk meg semmit, hogy nem lehet azonosulni velük (s éppen utálni vagy szeretni sem lehet őket). Kivétel ez alól valamennyire Jean, mert ő meg olyasvalakinek tűnik, aki lélekben távol él az emberektől és a jelentől, magyarán kicsit elvont fazon. De mint mondtam, vele se tudtam azonosulni.

Mindenképpen el fogom olvasni még az írótól az „Augusztusi vasárnapok”-at, hátha az jobban tetszik, bár nem sok jót ígér, hogy a molyon ennél a könyvnél az egyik kritikában azt írták, hogy ez az író ugyanazt a könyvet írja meg újra és újra. Remélem, azért ez nem teljesen van így, s tud valami többet adni nekem a másik műve, mint amennyit ez tudott.

És végül a regény címe se világos nekem, hogy mit akar jelenteni – bár elismerem, igen izgalmasnak hangzik, engem is megfogott.

Ha szeretnétek olyan kritikát olvasni, ami szerint jó ez a könyv, akkor én ezt ajánlom, a kritika maga tetszett, de azt a sok mindent, amit ott belelátnak ebbe a regénybe, én sajnos nem látom benne most sem: http://librarius.hu/2013/02/17/feltetelek-nelkuel-patrick-modiano-ejf-cim-regenyerl/

Tetszési index:

45% 

2016. július 1., péntek

Henryk Sienkiewicz – Quo vadis

Még a korábbi blogomban ígértem, hogy lesznek Nobel-díjas írók által írt könyvekről ajánlók, azonban ott végül csak Sienkiewicz Quo vadis c. regényéről írtam kritikát. Ezt olvashatjátok most itt is. És már elkezdtem olvasni a 2014-ben Nobel-díjas Modiano Éjfű c. művét, úgyhogy a következő bejegyzésem arról fog szólni.

Előzmények: Jó 15 éve olvastam először ezt a könyvet és akkor igen nagy hatással volt rám, kíváncsi lettem a korszakra, amelyről íródott, utána is olvastam. Később is elő-elővettem a regényt és beleolvasgattam, most már azonban jó ideje nem volt a kezemben.

Tartalom: Lygia Rómának túszul adott barbár királyleány, akit egy idős római hadvezér, Aulus Plautius nevel otthonában, saját gyermekeként szereti ő is és felesége, Pomponia Graecina is. Az asszony titokban keresztény, és e vallás szerint neveli Lygiát is. Lygiába beleszeret Marcus Vinicius, egy gazdag tribunus, aki azonban feleségül már nem akarja venni a lányt, nagybátyja, Petronius segítségét kéri, aki kieszközli a Caesarnál, Neronál, hogy vegye el Lygiát Auluséktól és ajándékozza Viniciusnak. A könyv a római, erkölcstelen és élvhajhász életmód és a keresztény tanok közti ellentétet mutatja be, s hogy miként terjedhet tűzvészként a kereszténység Rómában.

SPOILERES TARTALOM: (A megtekintéséhez jelöljétek ki egérrel a bekezdést.) Lygia nem akar Vinicius szeretőjévé lenni, ezért a keresztények és emberfeletti erejű szolgája, Ursus segítségével megszökik. Nem akar bajt hozni szeretett nevelőszüleire, ezért nem hozzájuk megy, hanem a keresztények közt rejtőzik. Keresésére Petronius és Vinicius egy agyafúrt gazembert, Chilon Chilonidest béreli fel, aki a keresztények közé férkőzik, és elvezeti Viniciust Lygiához. A tribunus azonban nem tudja elragadni Lygiát, mert Ursus megvédi, eközben megsebesítve Viniciust (eltöri a karját). A keresztények megbocsátanak Viniciusnak és ápolják, míg felgyógyul. Ezalatt a kérges szívű katona kezd megnyílni a keresztények tanai felé, és rájön, hogy Lygiát a hite teszi olyan különlegessé. A lány pedig mindent megtesz, hogy Viniciust áttérítse a keresztény hitre, mert szereti a fiút. Vinicius felgyógyulása után visszatér házába, és azt veszi észre, hogy már nem tud rabszolgáival olyan szigorúan bánni, mint korábban. És az még jobban meglepi, hogy szolgái nem élnek vissza ezzel, sőt még hívebben szolgálják, mint annak előtte. Lygiát a keresztények elrejtik a fiú elől, mert még mindig nem bíznak meg benne. Chilon azonban kideríti, hogy hol van a lány és jutalmat remélve elárulja Viniciusnak. Az azonban megkorbácsoltatja és megparancsolja neki, hogy többet ne kémkedjék a keresztények után. Chilon bosszút esküszik. Vinicius egymaga keresi fel Lygiát, nem próbálja elrabolni. Megvallja, hogy lelke bár megváltozott, de nem tudja még, hogy elbírná-e ezt az új vallást.  Kéri a keresztényeket (köztük az apostolokat, Pétert és Pált) hogy segítsenek neki megtérni. Petronius eközben kieszközli Neronál, hogy Vinicius feleségül vehesse Lygiát, s ezzel kivívja  Nero feleségének, Poppaea Sabinának a haragját, kinek tetszik Vinicius. Azonban mielőtt elvehetné a lányt, Rómában tűzvész üt ki, a város jelentős része leég. Lygia szerencsére túléli, Vinicius kétségbeesetten kutat utána, míg végül megtalálja. Péter apostol megkereszteli Viniciust. A könyv szerint az eszelős Nero gyújtatta fel a várost (hogy költeményt írhasson a város égéséről), azonban vállalni ezt nem meri, bűnbakot keresnek hát, mert a nép lázong. Chilon tanúskodik a keresztények ellen, illetve két rabbi (és az állítólag zsidó hitre tért Poppea Sabina) is őket vádolja. Petronius megpróbálja rábeszélni a Caesart, hogy vállalja tettét (mivel nem akarja, hogy Lygiát elveszítse az unokaöccse), azonban Nero ezúttal nem hallgat rá, s Petronius kegyvesztett lesz. A bosszúra szomjazó nép viszont megkapja, amit akar: kenyeret és cirkuszt. Az arénában vadállatokkal tépetik szét a keresztényeket vagy keresztre feszítik őket. Poppaeának gondja van rá, hogy Lygiát is elfogják, akit rögtön börtönbe is vetnek, így bár Petronius azonnal figyelmezteti Viniciust, hogy meneküljenek, a fiú későn ér oda, a lányt már elhurcolták, s kiszabadítani sem tudják. Lygia levélben kéri Viniciust, hogy jöjjön el az arénába, mert szeretné még életében utoljára látni, a túlvilágon pedig egymáséi lesznek. Chilon elborzad, mikor látja, hogy a keresztények – köztük azok is, kiket ismert és elárult – hogy halnak meg imádkozva, békében az arénában vagy a kereszten. Mikor az egyik keresztény, Glaucus, kit többször is elárult, a kereszten haldokolva megbocsát neki, Chilon azt kiabálja, hogy a keresztények ártatlanok és a gyújtogató Nero. A tarsusi Pál ezt meghallja, és megkereszteli Chilont, aki hamarosan vértanúhalált hal. Ezután sor kerül Lygiára is: egy bölény fejére kötözve kerül az arénába, s a bölénnyel szemben Ursust állítják ki. Ursus azonban megöli a bölényt és megmenti a lányt. A nép követelésére Nero megkegyelmez Lygiának. Vinicius és a lány együtt elhagyja Rómát, s Pétert is erre biztatják. A megtört lelkű apostol beleegyezik, azonban útra kelve megjelenik neki Krisztus. Péter megkérdi tőle: „Quo vadis, Domine?” („Hová mész, Uram?”) Krisztus azt feleli, hogy ha Péter elhagyja népét, ő Rómába megy, hogy újra megfeszítsék. Péter erre visszafordul, s Rómában folytatja a térítést. Végül Pétert és a tarsusi Pált is utoléri sorsa: mindketten kereszthalált halnak. Nero ellen összeesküvés szerveződik, mely azonban lelepleződik, s Nero mértéktelen vérengzésbe kezd. Az egyre őrültebbé váló Nero számára terhessé válik a művelt és intelligens Petronius társasága, így halálra ítélése már eldöntött tény, amiről Petronius tudomást szerez, s előbb öngyilkos lesz. Végül Nero  sorsa is betelik, egy újabb lázadás elsöpri.

Vélemény: Halogattam egy kicsit ennek az ajánlónak a megírását, mert most, hogy újraolvastam a könyvet – igaz, nem az egészet, de egy jó részét –, nem volt rám olyan hatással, mint mikor először olvastam.  Nem hatott meg annyira Vinicius lelki vívódása, a keresztények önfeláldozása, Petronius elmés meglátásai, minden helyzetben megmaradó sztoikus nyugalma. Nem tudom, mi lehet ennek az oka, talán cinikusabb lettem, s e – a maga módján szerethető – karakterekben már inkább csak a gyengeségeiket láttam. Viniciusban a kegyetlen, önző, lobbanékony embert, a keresztényekben az ostobaságot, amiért mindent megbocsátanak és örömmel mennek a halálba, Petroniusban a nyegle, senkivel és semmivel sem törődő világfit. Az azonban vitathatatlan, hogy ez nagyon jól megírt könyv: a szereplők cselekedetei érthetőek, gondolataik, érzéseik átérezhetőek, s ahogy a fentebb írtakból kiderül, mindnyájuknak van jó és rossz oldala is, s mindkettőt igen árnyaltan mutatja be a könyv. Annyi panaszom lenne talán, hogy a női karakterek kevésbé összetettek, mint a férfiak.

SPOILERES VÉLEMÉNY: A fontosabb női szereplők mind szépek és nagyon szerelmesek egy férfiúba (Lygia Viniciusba, Euniké Petroniusba, Akté Neróba), s ennél sokkal többet nem is tudunk meg róluk. Lygiáról még annyit, hogy erényes keresztény szűz, és ennyi. Egyedül Poppaea Sabina tűnik bonyolultabb személyiségnek: gonosz, hatalmát féltő, ravasz asszony, aki ugyanakkor gyermekeit nagyon szereti. A férfiak mind összetettebbek. Marcus Vinicius kezdetben kegyetlen, csak önmagával törődik. Dühében megöli egyik rabszolgáját, ki gyerekkorában dajkálta, s mikor Petronius sajnálatát fejezi ki miatta, Vinicius annyival intézi el, hogy ugyan fel akarta szabadítani ezt a rabszolgát, de most már mindegy… Lygiát kezdetben csak azért akarta megszerezni, mert szépsége miatt megkívánta. Aztán a lány miatt kezdi érdekelni a keresztény vallás, és hihetően mutatja be a regény azt, ahogy fokozatosan megtér a keresztény hitre. A másik áttérő Chilon, nála ez nem fokozatos, sokáig kitartóan gyűlöli a keresztényeket, annak ellenére, hogy azok megbocsátják álnokságait. Aztán pálfordulásszerűen tér meg, talán nem véletlen, hogy a tarsusi Pál kereszteli meg. Petronius jelleme ezzel szemben végig szilárd és állandó. Ő a szépségnek él, verseknek, élvezeteknek. Ambíció már nincs benne, léha életet él. Jót és rosszat nem különböztet meg, csak szépet és rútat, és az utóbbit kerüli. Vinicius viszont fontos neki, mindig próbálja segíteni. Nero egy hatalmas birodalom ura, mégis arra vágyik, hogy művészként ismerje el a világ. Zsarnok, őrült, senki nem fontos neki, csak önmaga. Amikor először olvastam a könyvet, lenyűgözött, hogy miként uralkodhatott a hatalmas Római Birodalom felett egy eszelős, akit mégis istenként tiszteltek. Azért írtam le ilyen részletesen a karaktereket, hogy láttassam, nagyon jól kidolgozott regény ez. Bár azzal a régi varázzsal már nem tudott hatni rám, de ettől még változatlanul nagyon jó könyvnek tartom.

Tetszési index:
95% (azt is figyelembe véve, hogy 15 éve kifejezetten rajongtam ezért a könyvért)