2017. szeptember 27., szerda

Baráth Viktória – A főnök

Tartalom:
Valóban te irányítod a saját életedet?
Ana Moreno békés életet él Albuquerque legtehetősebbek által lakott negyedében. Mindene megvan, amiről egy nő álmodhat: csodás ház, személyzet és egy milliomos vőlegény, akivel boldogan tervezgetik a jövőjüket. A rózsaszín álomvilágnak azonban vége szakad, mikor egy este ismeretlenek elrabolják Anát. A lány ekkor döbben rá arra, hogy az élete mégsem volt olyan fényes és csillogó, mint ahogy azt gondolta. Fogvatartója válaszút elé állítja: ha életben akar maradni, meg kell tanulnia alkalmazkodni ahhoz a kegyetlen világhoz, amibe került. A titkok és csalódások hálójában őrlődve azonban arra még ő sem számít, hogy a bosszúvágy egy teljesen új emberré fogja átváltoztatni.
Hol a határ jó és rossz között? Mire lehet képes az ember, ha a bosszú hajtja?
Vajon létezhetnek valódi érzelmek egy kegyetlen világban, vagy csak az érdek vezérli a tetteinket?
Baráth Viktória, az AranyKönyvre jelölt Első tánc című nagy sikerű könyv szerzője ezúttal egy izgalmakban, érzelmekben és erotikában gazdag történetben mutatja be az alvilág rideg valóságát.
(Forrás: bookline.hu)

SPOILERES TARTALOM: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)
Ana boldog és semmittevő életet él gazdag vőlegénye, Frank oldalán. Egy nap azonban ismeretlenek rájuk támadnak, Frank elmenekül, Anát pedig foglyul ejtik. Az emberrablók főnöke Ryan Walsh. A lánytól először Frank hollétét akarják megtudni, majd Ana apjától szeretnének váltságdíjat kicsikarni, ezek sikertelensége után Ryan prostituáltnak akarja eladni Anát, a lány azonban túl harcias, nem akad vevője. Ryan ezután hosszan éhezteti Anát, majd mikor már úgy hiszi, kellően betörte, magával viszi egy drogátadásra (merthogy Ryan kvázi drogbáró, Frank mosta a pénzét tisztára, de meglopta) kísérőként. Ana rájön, hogy rendőrök készülnek lecsapni rájuk és figyelmezteti Ryant.
Ezután a férfi úgy dönt, betanítja a lányt a drogkereskedésbe. Ana egy darabig még várja, hogy Frank megmentse, illetve tervezgeti a szökést, de aztán mikor megtudja, hogy Frank is benne volt a drogbizniszben, felhagy az ilyen tervekkel és tényleg ki akarja tanulni ezt a „szakmát”, a saját lábára akar állni úgymond. Ana gyorsan tanul, közben persze folyamatos a szexuális feszültség közte és Ryan közt. Egy sikeres ügyletük után egymásnak is esnek, Ryan azonban nem akar tőle többet. Ryan jobbkeze és alkalmi szeretője Nicky, aki egyre féltékenyebb Anára.
Egy nagy üzletet akarnak megcsípni, mikor rájönnek, hogy nyomoz utánuk a Kábítószer-ellenes Hivatal, konkrétan Oliver Jones ügynök. Az ügynök tudja, hogy Anát fogva tartják és arra akarja rávenni a lány, hogy tanúskodjon Ryan ellen, ő azonban erre nem hajlandó. Hogy kerüljék a feltűnést, Ryant Ana és Nicky helyettesíti a tárgyalásokon, s bár sokszor lekezelik a férfiak, Ana jól boldogul
Ana rájön, hogy Nicky meglopja Ryant. Nicky nem hagyhatja, hogy leleplezzék, megpróbálja megölni Anát, végül azonban Ana lövi agyon Nickyt.
Ryan leendő új beszállítója azt a feltételt szabja az üzlet megkötéséhez, hogy Ana feküdjön le vele. Ryan elutasítja (hiszen a lány kvázi az ő barátnője), Ana azonban titokban visszamegy a férfihoz és felajánlja magát neki, de ő már nem tart igényt rá, enélkül is hajlandó megkötni az üzletet.
Jones ügynök megint felkeresi Anát és egy utolsó lehetőséget kínál neki, hogy segítsen neki, Ana megint elutasítja. A lány sejti, hogy baj lesz, de nem tesz semmit, így mikor az új beszállító emberétől, aki egyébként Frank, átvennék a szállítmányt, a rendőrök rajtuk ütnek. Ryant meglövik (valószínűleg Frank), a férfi kómába esik, élet-halál közt lebeg a kórházban.
Ana – mint Ryan helyettese – intézkedik, hogy kapják el Franket, olyan körülmények közt tartja fogva őt, ahogy anno Ryan Anát. Ryan meghal és úgy tűnik, Ana lesz utána az új főnök.

Vélemény:
Megmondom őszintén, ezen a könyvön elég komolyan felhúztam magam, miközben/miután olvastam, úgyhogy vártam is pár napot az értékelés megírásával, hogy lenyugodjak. Bár nemrégiben jöttem rá, hogy az nem feltétlen baj, ha az ember felhúzza magát egy könyvön, még ez is jobb, mintha csak unja…
Azzal kezdeném, hogy mi tetszett ebben a könyvben. Ana karaktere viszonylag hihető és érdekes volt. Jó kezdés, hogy egy buta csinibabaként ismerjük meg őt a regény elején, kíváncsivá tett, hogy mit tud kihozni az írónő ebből a hülye libából. (Bár azt az egyet nehezen hittem el, hogy öt perc alatt választott magának ruhát, egy igazi divatbaba ilyet szerintem nem csinál…) Ő hihetetlen átalakuláson megy keresztül, mármint lélekben. Ahogy az éheztetés hatására megtörik, de még mindig túl akar élni. Aztán rájön, hogy elárulták, és ennek hatására igencsak átértékeli, hogy ki/mi a jó és a rossz. Mindenképpen érdekes volt az ő karakterfejlődése, bár egy idő után Ana értékítéletével, érzéseivel, céljaival nagyon nem tudtam azonosulni.
Alapvetően tetszett a könyv stílusa is, átérezhető, érthető volt Ana szemszöge, majd annak megváltozása is. Amikor rosszul alakult Ana sora, akkor kicsit lehetett volna drámaibb a regény, de azért alapvetően rendben volt az elbeszélői stílus.
Ryan karaktere viszont számomra nem volt hihető, Erre a spoileres részben térnék ki bővebben, de  ő volt a fő oka annak, hogy felidegesítettem magam a könyvön.
Jó volt, hogy sok fordulat volt a könyvben, így nem nagyon tudtam unatkozni, ugyanakkor sokszor erőltetettnek tűnt nekem a cselekményszövés, nem volt logikus a szereplők viselkedése. Szóval viszonylag sokszor volt olyan érzésem, hogy valami csak azért történt, hogy izgalmas legyen a sztori, és nem azért, mert az az ésszerű és hihető reakció.
És akkor ami még tetszett, az a regény vége: szokatlan, váratlan, ütős. Maradnak nyitott kérdések is a könyv végén, de ettől függetlenül én elégedett voltam a befejezéssel.

SPOILERES VÉLEMÉNY:
Szóval az volt a bajom Ryan karakterével, hogy a személyében egy romantikus hősszerelmes drogkereskedőt kapunk, akinek vannak elvei, nevezetesen nem üt vagy öl meg nőt. Ellenben nők éheztetésével és kurvának eladásával kapcsolatban nincsenek aggályai… Aztán ugyan ő drogkereskedő, de megvédi a barátnőjét (ellentétben Frankkel) és soha nem árulná el, akkor se, ha bukna egy nagy üzletet emiatt, és ezért ő mennyivel jobb ember, mint Frank. Ana legalábbis így látja. Aztán ahogy a regény végén Ana ugyanolyan fogságba zárja Franket, mint Ryan őt, az olyan, mintha Ana ezzel jogosan torolná meg a sérelmét Franken – az okos kislány fejében csak az nem áll össze, hogy Ryan volt az, aki fogva tartotta és éheztette őt, nem Frank, de mindegy. De Ryan csodálatos, Frank meg gonosz, persze.
Most, hogy belegondolok, nem is igazán Ryan jelleme irritált, hiszen ő végül is egy bűnöző és nem is akart másnak látszani, hanem az, hogy Ana mekkora hülye liba volt. Azt hitte, hogy Ryan mellett majd a saját lábára áll, nem kitartott maca lesz, hanem felnőtt nő, de valójában nem változott semmi, csak az egyik férfi (Frank) kezéből átkerült egy másik (Ryan) „tulajdonába”, ennyi. Még ez sem zavart volna, ha Ana tisztában lett volna azzal, hogy ez történt. De nem, ő azt hitte, hogy milyen nagy kislány lett…
Persze elképzelhető, hogy Ana a rabsága alatt annyira megtört, hogy már nem volt képes a helyzetét reálisan látni. No meg egy kis Stockholm-szindróma is közrejátszhatott abban, hogy beleszeretett Ryanbe. Tulajdonképpen, ha úgy veszem, hogy ő egy agymosáson átesett ember és nem tehet arról, hogy annyira elvakult Ryannel kapcsolatban, akkor rendben is van Ana viselkedése. De egyszerűen akkor sem bírtam elviselni, hogy mennyire istenítette Ryant…
Ryan halálát viszont jó lezárásnak tartottam, egyrészt mert a drogkereskedők, gondolom, nem ritkán végzik így, szóval hihető volt, másrészt meg így Ana végre tényleg kapott egy esélyt, hogy a saját lábára álljon. Más kérdés, hogy szerintem max. öt percig lesz ő a főnök, aztán szépen megölik.
Azt se értettem, hogy Frank hogy került vissza a regénybe a végén. Korábban „csak” pénzmosó volt, de a végén már mintha drogkereskedő lenne, nem értettem, hogy ez hogyan történhetett. Úgy éreztem, hogy az írónő mindenáron vissza akarta hozni Frank karakterét a történetbe, akkor is, ha abszolút semmi helye nincs ott. De voltak más – szerintem – logikátlanságok is a cselekményben.
Például hogy Ana szúrja ki a rendőröket az első alkalommal, mikor Ryan magával viszi drogátadásra. Szóval Ryan, aki x éve űzi az ipart, nem, de a kis Ana bezzeg rögtön látja mindenkiről, hogy zsaru-e vagy sem. Ugyan már…
Aztán nem értettem azt sem, hogy miért akar Ryan profi drogkereskedőt nevelni egy nőből, akit egyébként fogva tart. Önként jelentkezők nincsenek erre a melóra? Dehogynem, nyilván vannak: az olyanok, mint Nicky. Egyáltalán, miért nem öli meg Anát? Igen, tudom, ő úriember, meg ott van a sanyarú gyerekkora, amikor apu bántalmazta anyut és ezért ő nem bánt nőt… Jaj, ne már, de tényleg.
Azt se értettem, Jones ügynök hogy kereshette fel Anát közvetlenül azelőtt, hogy lecsaptak volna rájuk a drogátadáson? Kvázi figyelmeztette a lányt, hogy mi fog történni, hogy lehetett ennyire amatőr? Az volt a szerencséje, hogy Ana olyan sötét volt, hogy nem szólt Ryannek, hogy gond van.
A legnagyobbat viszont a könyv legvégén röhögtem, amikor a verőember Rick (aki a regény elején még szívesen megerőszakolta volna a fogságban tartott Anát) önszántából főnöknek nevezi Anát. Bár az is vicces volt, hogy korábban többször pátyolgatta Ana érzékeny kis lelkét. Hát igen, a verőemberek mind úriemberek is…
Összességében nem lett volna rossz ez a könyv, ha nem azt mutatta volna be, hogy milyenek a drogkereskedők egy romantikus lányregényben, hanem reálisabb képet fest erről a világról. Így viszont az összképet tekintve nagyon irritált ez a regény, bár kétségkívül voltak pozitívumai is, amiket fentebb leírtam már.

Tetszési index:

56%

2017. szeptember 22., péntek

A szolgálólány meséje – filmsorozat (SPOILER-es)

Végignéztem a könyv alapján készült filmsorozatot, és mivel elég jónak találtam, írnék róla röviden. (Most, hogy megírtam, látom ám, hogy nem lett túl rövid, de sebaj.)
Szerintem a legnagyobb különbség a sorozat és a könyv közt, hogy a könyvben Fredé leginkább túlélni akar, a lázadó szellem hiányzik belőle, leszámítva azt az egy dolgot, hogy átjárogat Nickhez, ahogy azt a sorozatban is teszi. De a regényben nem megy tüntetni az új rendszer ellen, nem próbál meg megszökni a Vörös Központból, nem mer segíteni a Mayday mozgalomnak, nem osztja ki soha Serenát, nem káromkodik magában folyamatosan – ellenben a sorozatban ezt mind megteszi. Nekem tetszik az, hogy lázadóbb lett a karaktere a sorozatban, a könyvbeli melankolikus, mindent megadóan tűrő lány filmen alighanem baromi uncsi lett volna.
Ugyanakkor azt hiszem, a könyvbeli Fredé mutatja be azt, ahogy a legtöbb ember (vagyis az átlag) viselkedne az ő helyzetében, a sorozatbeli Fredé pedig azt, ahogy a kisebbség. A könyvbeli lányt ezért valódibbnak éreztem kicsit, s jobban mutatta be a könyv azt, hogy mivé teszi az embereket egy diktatúra. A sorozat reménytelibb, küzdő szellemiséggel átitatott, ezért kicsit hazug is. A diktatúrákban a többség nem lázad, hanem lapít, mert túl akar élni.
A másik jelentős különbség az volt, hogy a sorozatban a parancsnok és felesége nagyjából Fredé korcsoportjába tartozik, viszonylag fiatalok, míg a könyvben idősek (Serena betegeskedik is). Bár a Fredé és a parancsnok, illetve Fredé és a parancsnokné közt lezajló történések nagyjából ugyanazok a sorozatban, mint a könyvben, a korkülönbség eltűnése miatt valahogy mégis nagyon más felhangot kapnak ezek a jelenetek a sorozatban, mint a regényben.
Szóval a könyv alapján én olyan perverz apa-lánya kapcsolatnak láttam a parancsnok és Fredé viszonyát. Kicsit elszórakozik vele a parancsnok, de azért gondoskodni is akar Fredéről. A sorozatban is tulajdonképpen ilyen a kapcsolatuk, csak ott – mivel azonos korúak – furcsa, hogy a parancsnok törődik is Fredével és nem csak dugni akar vele. Itt sem tűnt azért úgy, hogy szerelmes lenne belé, mert hát alapvetően csak kihasználja, de azért másnak tűnt a viszonyuk, mint a könyvben.
A parancsnoknéról a könyvben keveset tudunk meg, idős már, betegeskedik, valami kórusban énekelt régen, utálja Fredét és kb. ennyi. Hogy a férje iránt mit érez, nekem az abszolút nem derült ki a regényből. Ezzel szemben a sorozatban kétségbeesetten szereti a férjét és kb. ugyanennyire kétségbeesetten akar gyereket is. Fredét persze itt is utálja, csak akkor kedves vele, mikor azt hiszi, hogy terhes, vagy amikor rá akarja venni, hogy feküdjön össze Nickkel, hogy meglegyen már az a gyerek. Családot akar, vissza akarja kapni a férjét, és ezért kb. bárkin átgázolna szerintem.
Nagy különbség van a könyv és a sorozat közt abban is, hogy a parancsnok és neje milyen szerepet tölt be Gileádban (vagy Gileád Köztársaság a neve?). A könyvben a parancsnok a rendszer végrehajtója inkább, ő találja ki például, hogy a szolgálólányok ruhája vörös legyen és hasonlók, szóval ő a „marketinges”, aki megpróbálja lenyomni a nép torkán az új rendszert. A sorozatban ezzel szemben értelmi szerző, kb. alapító atya. Emiatt a sorozatban szerintem ő nagyobb hazug, mint a könyvben, hiszen ott egy olyan rendszer szabályait tojja pofán, mikor Fredével hetyeg, amit ő maga talált ki.
A parancsnokné szerepe is más a sorozatban, ott a férje harcostársa az új rendszer kialakításában, részt vesz az új törvények megírásában. A vicces az, hogy azt viszont kicsit zokon veszi, mikor aztán a férfiak elkezdik őt is semmibe venni. A könyvben is volt talán valami utalás arra,hogy „a nőnek otthon a helye” elvet vallotta fiatalabb korában is a parancsnokné, de ennél több nem derül ki róla, így az se, hogy tetszik-e neki ez a szép, új világ.
Én különbséget éreztem abban is, hogy mennyire mutatta súlyosnak a népesedési helyzetet a regény és a sorozat. A sorozatban ez nagyon komoly probléma, mikor June (Fredé) lánya megszületik a kórházban, láthatjuk, hogy nincs több csecsemő az újszülött osztályon, mert mind meghalt, vagy az intenzíven próbálják életben tartani őket. Illetve a hozzájuk érkező nagykövet elmeséli June-nak, hogy a szülővárosában hat éve nem született életképes gyerek. A könyvben ezzel szemben csak annyit tudunk, hogy kevés gyerek születik és ennyi. Még az a jelenet is hiányzik a könyvből, ami a sorozatban benne van, hogy egy – a saját gyermekét, gondolom, elvesztő – nő megpróbálja elrabolni June lányát.
Bevallom, a sorozat alapján én el is gondolkodtam rajta, hogy a kényszerszaporodás bevezetése ilyen körülmények közt még akár indokolt is lehet – ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy ez ne sértené az önrendelkezéshez való jogot, vagy hogy ne lenne megalázó a nők számára, mert nyilván az, de hát akkor is… Az állatkertekben is pároztatják a kihalófélben lévő állatokat, ugyebár.
Más kérdés, hogy ha a minél nagyobb szaporulat lenne az elsődleges cél, akkor csinálhatnák jóval hatékonyabban is ezt a dolgot. Például miért csak a parancsnokok hálhatnak a szolgálólányokkal? Ha x év alatt több szolgálólánnyal 0 gyereket sikerült összehozniuk, akkor nyilván sterilek, egy idő után már nem kéne, hogy szolgálólányt kapjanak. A másik meg az, hogy nem kéne a hagyományos módszerrel gyártani azt a gyereket, a lombikbébi módszer biztosan sokkal hatásosabb lenne (tudom, amikor a könyv íródott, még nem volt ilyesmi). Szóval valójában nem is a gyerekgyártás az oka a szolgálólányok létezésének, hanem az, hogy így a vezető beosztású férfiak szexrabszolgát tarthatnak (ráadásul úgy, hogy a feleségük ez ellen egy büdös szót nem szólhat!), ennyi.
Természetesen voltak eltérések a történetben is. Luke és Moira a sorozatban eljut Kanadába, a könyvben viszont nem tudjuk meg, mi lett velük. A sorozat emiatt is reménytelibb (meg ahogy már mondtam, Fredé lázadó karaktere miatt is), viszont kicsit hazug is, mert a diktatúrákból a többség nem tud elmenekülni. A könyv ad igazibb képet egy diktatúráról, mert itt csak eltűnnek az ember rokonai és barátai és soha nem tudja meg, mi lett velük. Ugyanakkor, nem tagadom, én reménykedős típus vagyok, nekem a sorozat pozitívabb kicsengése is tetszett.
A regényből az se derül ki, hogy mi lett Fredé lányával, a sorozatban biztosan tudjuk, hogy életben van, mert a parancsnokné és Fredé meglátogatják. Mondjuk valószínű, hogy ő a könyvben is életben van, hiszen a gyerekeket talán nem bántják ott sem, mert kevés van belőlük.
A sorozat változtatásai, kiegészítései a regényhez képest összességében szerintem jók voltak, csak egyetlen jelenetet nem éreztem hitelesnek benne: amikor az utolsó epizódban a szolgálólányok nem hajlandóak megkövezni Janine-t, aki közülük való. Ha ez a jelenet a könyvben is benne lenne, ott szerintem simán megköveznék, mert az írónő nem szépített a regényben semmin, azt mutatta be, hogy az ember a túlélésért bármire képes, ott szerintem ezt is megtennék a lányok. Vagy ha nem is mindenki, a többség bizony megkövezné Janine-t.
Szerintem nagyon jó a sorozat, tudom ajánlani, mert ha nem is pontos leképezése a könyvnek, de a lényegét jól adja át. Az, hogy pörgősebb, akciódúsabb a sztorija, és karakteresebbek a szereplői, azért kell, mert nem akar uncsi lenni és szerintem jól is van ez így.
Én már nagyon várom a 2. évadot! Kíváncsi vagyok, hogy mit tudnak kihozni ebből a sztoriból úgy, hogy az 1. évad végén elértek a regény végéhez, tehát a készítőknek muszáj lesz maguknak kitalálni a folytatást.

2017. szeptember 20., szerda

Böszörményi Gyula – A Rudnay-gyilkosságok (Ambrózy báró esetei II.)

Tartalom:
1900 ősze. Budapest székesfőváros a perzsa sah látogatására készül. A titokzatos keleti uralkodó teljes udvarházával egyetemben járja be Európát, mindenhol rendkívüli érdeklődést, sőt rajongást váltva ki.
Rudnay Béla rendőrfőkapitányt azonban egészen más nyomasztja: kereken hét olyan gyilkossági ügy aktája hever az asztalán, amit a legkiválóbb detektívjei sem voltak képesek felderíteni. Az eltűnt Hangay Emma kisasszony megtalálására tett kudarcos kísérlet után Ambrózy báró elvállalja eme különös eseteket, melyek teljességgel érthetetlenek. Vajon a ferencvárosi szatócs miért ölte meg a Bécsből öngyilkossági szándékkal Budapestre érkező festőt a frissen alkalmazott cselédlány miért mérgezte meg úrnője édesanyját, akit addig sohasem látott a hamburgi kémiatanár miért utazott Triesztbe, hogy ott a vonaton lelőjön egy általa sohasem látott, tízéves kisfiút és a pesti kocsmárosnak ugyan mi oka lehetett vidékre ruccanni, hogy aztán a puszta közepén meggyilkoljon egy idős cselédasszonyt? A minden lében kanál Hangay Mili kisasszony és az ő morc bárója nyomozásba kezd, nem tudván, hogy életük máris veszélyben forog.
A Leányrablás Budapesten című, nagysikerű regény folytatásában a szerző tíz valóban megtörtént, a korabeli sajtó által dokumentált esetre igyekszik fényt deríteni, miközben e szép, izgalmas, békebeli korban valóban élt személyek és valós helyszínek sorát szerepelteti. A nyomozás csak most veszi igazán kezdetét!
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Nos, ez elég jó könyv volt, sokkal jobban tetszett, mint az első rész, pedig az se volt rossz. Annál az zavart, hogy a könyv krimi szálán nem történt semmi olyan, amiből következtethettünk volna arra, hogy miért rabolták el Emmát (valami politikai összeesküvés lesz a háttérben szerintem, de ez abszolút tipp). Én sajnos olyan vagyok, ha egy könyv krimi, akkor csak a krimi részére vagyok kíváncsi, a ki, miért, mit csinált kérdésekre adandó válaszokra, a körítés nem érdekel. Pedig ez a sorozat történelmi regényként is helytáll, sőt szépirodalomként is. De én egy krimipitbull vagyok, ez van.
Mielőtt belekezdtem ebbe a könyvbe, elolvastam a fülszövegét, amiből egyértelművé vált számomra, hogy egy csomó, új gyilkossági ügyről lesz szó benne, s ez szerencsére rá tudott venni engem arra, hogy elengedjem az Emma elrablásával kapcsolatos dolgokat, nem vártam semmi fejleményt ezen a vonalon, s nem is kaptam ilyesmit. Bár az utolsó oldalakon itt is felpörögnek az események (ahogy az első kötetnél is)…
Ezek az új gyilkossági ügyek mind érdekesek voltak. És nem azért, mert sokáig nem derült ki, hogy kik állnak a hátterükben, mert ebből szerintem nem csinált titkot az író. Hanem mert az író olyan ügyesen kötötte egymáshoz ezeket az ügyeket, mindent szépen elvarrt, a ki, mit, miért, hogyan csinált kérdésekre mind megkaptuk a választ a könyv végére.
Ebben a részben Milit és Richárdot is jobban kedveltem, mint az elsőben. Mert itt néha már együtt tudtak működni, ha kellett. Milinek ugyan itt is nagyon nagy szája volt, mégis valahogy kevésbé irritált, és Richárd is már csak olykor volt lekezelő Milivel, szóval az ő viselkedése is elfogadhatóbb lett számomra.
Ugyanakkor Mili és Richárd is csinált nagyon ostoba dolgokat, amik abból a szempontból kellettek, hogy felpörögjenek az események, de egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ennyire hülyék. Mondjuk Mili karakterébe ez még bele is fért volna, mert őt ugyan okosnak, de olyan kis szeleburdinak rakta össze az író, de a mindig racionális Richárdtól a meggondolatlan viselkedés furcsa volt.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
Először is azzal kezdeném, hogy szerintem mikor viselkedtek nagyon ostobán a szereplők. Először akkor, amikor Richárdot megverték és megfenyegették, hogy legközelebb Mili is pórul jár, s Richárd ezt elmondta Milinek is, ezután pedig Richárd elutazott, majd váratlanul Agáta mama is, s vele a teljes személyzet, így Milit ott hagyták egyedül, védtelenül a házban több órára. S Mili ezt szépen hagyta, mert ő tökös csaj… (Természetesen Kalimurti rátámad és majdnem meg is öli.) Másodszor pedig a könyv végén, mikor gyakorlatilag már lelepleztek egy veszélyes bűnbandát, s Richárd ekkor is magára hagyná Milit, illetve egy öreg szolgáló és egy kutya védelmére bízva, ő meg az illem nevében elvonulna egy szállóba, mert ugyan ki is akarná őket bántani? Nyilván senki, fölösleges lenne aggódni… (Az egész bűnbanda rájuk ront...)
A két eset közt egyébként egyetlen nap telt el, nem több, szóval azt kell, hogy mondjam, a konzekvenciák levonásában sem volt világbajnok a Mili-Richárd duó.
A fenti két esetet sorolnám a durva ostobaságok közé, de más kisebb furcsaságokat is találtam a regényben. Nem értettem, Kalimurti doktor minek idétlenkedik azzal, hogy méreggel akarja megölni Milit (kétszer is) és Richárdot (őt csak egyszer). Egyetértek vele abban, hogy Hül Jenő torokelvágásos módszere durvább, de legyünk őszinték, Jenő a késével jóval hatékonyabb gyilkos volt, mint Kalimurti a tűjével (amivel végül egyetlen embert szúrnak meg: őt magát).
Nem értettem, hogy Tarján Vili, mikor rájön, hogy Mili és Richárd élete veszélyben van, miért nem fog egy kocsit és hajtat oda hozzájuk. Azt mondja, mert nincs pénze rá… Nos, szerintem Richárd kifizette volna neki ezt az egetrengető összeget, ha Vili odaért volna időben figyelmeztetni őket. De persze értem én, így sokkal drámaibb lett, hogy Vili az utolsó pillanatban menti meg őket.
De ezek csak kötekedések, igazándiból végig lekötötte a figyelmem a regény, még izgultam is, ha nem is Miliért meg Richárdért (nyilvánvaló volt, hogy ők nem halhatnak meg, hiszen van még folytatása a sorozatnak), de Gáspár bácsiért és Bogi kutyáért igen.
Az tetszett, hogy a Mili szálat és a Cili (ez Emma-Gerlice legújabb neve) szálat milyen ügyesen szőtte egymásba az író. Ugyan azt már nagyon korán lehetett sejteni, hogy a Rudnay-gyilkosságok kapcsán emlegetett torz arcú fickó és a Cilit fogvatartó fél szemöldökű Hül Jenő egy és ugyanazon ember (konkrétan a 86. oldaltól az 550-ből), de azért ez így is bravúros cselekményszövés volt.
Sérelmezem viszont, hogy nem csak azokra a kérdésekre nem kapunk választ, amire az első kötetben sem (vagyis hogy miért rabolták el Emmát, mit akar tőle Matolcsy Kamill, és miért csak egy keze van a bárónak), hanem kapunk még újabb nyitva hagyott kérdéseket is. Például, hogy Richárd milyen szívességet tett a perzsa sahnak, amiért az adott volna neki kitüntetést is? Vagy hogy Hül Jenő – aki tisztában volt bele, hogy Cili valójában Emma – miért nem adta el a lányt az utána kutató Matolcsy Kamillnak? Richárd miért bámulta Cilit, mikor találkoztak? Milire hasonlított, vagy más volt az oka? Miért változik meg Richárd viselkedése Mili irányában, miután a Tabánban találkozott Cilivel? Talán beleszeretett a lányba? Hozzá járogat el a Tabánba, vagy ha nem, akkor mivel tölti az idejét Richárd? Totyó mit tudhat Emmáról, s ebből mit lesz hajlandó elárulni Milinek? Remélem, a következő részben, már legalább néhány kérdésre kapunk választ is. Igyekszem arra is sort keríteni hamarosan.

Tetszési index:
85%

2017. szeptember 16., szombat

Alexandre Dumas – A fekete tulipán

Tartalom:
A fekete tulipán Dumas egyik legjobb kalandregénye. Történelmi színhelye a 17. századbeli Hollandia, tragikus sorsú hősei pedig a Witt-testvérek (Jean de Witt állt akkoriban a köztársaság élén), akiket a dúsgazdag holland kereskedők feláldoztak a népharag oltárán (a tömeg meglincselte őket), hogy hatalomra segítsék Orániai Vilmost. Ebben a zord históriai keretben játszódik az izgalmas, drámai fordulatokban gazdag történet egy fiatal tudósról, egy szerelmes leányról és egy csodálatos virágról...
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Nagyon durva a regény eleje, ami engem eléggé sokkolt. Részletesen leírja, hogy miként végzik ki a Witt testvéreket, marcangolják szét a holttestüket, s végül akasztják fel a hullájuk maradékát. Nem olvastam sok könyvét az írónak, nagyon régen a Monte Cristo grófját, s tavaly elkezdtem A három testőrt, idén pedig A királyné nyakékét, ezeknek azonban egyelőre nem értem a végére, túl hosszúak voltak és igazán nem kötötték le a figyelmemet. Ezek alapján arra számítottam, hogy A fekete tulipánban lesz cselszövés, s az emberi aljasság és jóság vívja majd harcát benne, de a gyilkosságok részletes leírása váratlanul ért. Nem tudom, mi volt ezzel az író célja, talán azt akarta bemutatni, hogy a „nép” milyen könnyen befolyásolható, tömegben az ember könnyen állattá válik, stb..
De szerencsére nem csak a gyilkosságok leírása volt élethű ebben a könyvben, hanem a karakterek is, jók vagy rosszak, de mindegyikük motivációja átérezhető volt. Volt cselszövés és szerelem is a regényben, de azért különösebben bonyolultnak nem mondanám a történetét. Viszont amivel a legnagyobb bajom volt, az a könyv vége, egyszerűen nem értettem, hogy hogy végződhetett így, de ezt a spoileres véleményemben fejtem ki. Összességében azért ez egy jó kalandregény, tudtam izgulni a szereplőkért, de nekem a Monte Cristo grófja jobban tetszett.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéshez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)
A regény úgy kezdődik, hogy Cornelius de Wittet hamis gyilkossági vád alapján (Orániai Vilmos elleni gyilkosságra felbujtás a vád) száműzetésre ítélik. Testvére, Jan, Hollandia volt főminisztere is vele akar tartani, mert rájön, hogy csak így maradhatnak életben. A börtön előtt azonban feldühödött tömeg vár rájuk, innen még el tudnak menekülni, azonban Hága városából már nem tudnak kijutni, mert a város kapuit bezárják előttük, Orániai Vilmos parancsára. Meglincselik őket.
Cornelius de Witt keresztfia, Cornelius van Baerle tulipánok termesztésének szenteli az életét, épp a fekete tulipán kitenyésztésén fáradozik, melyért jelentős pénzjutalom ütné a markát. Egy irigye, aki el akarja lopni tőle a fekete tulipán hagymáit, feljelenti őt azzal, hogy a Wittek cinkosa volt hazaárulásban. Halálra ítélik, de Orániai Vilmos kegyelemből életfogytig tartó börtönre enyhíti a büntetést.
A regény végén aztán megint Orániai Vilmos kezébe kerül Cornelius van Baerle élete, ő dönthet róla, hogy szabadon ereszti-e, mikor kiderül az ártatlansága, illetve hogy elhiszi-e neki, hogy ő tenyésztette ki a fekete tulipánt, amit később elloptak tőle. S ő könyörületes lesz, szabadon engedi Baerlét, megkapja a pénzjutalmat is és elveheti feleségül szerelmét.
Ebben csak azt nem értettem, hogy ha a regény elején Orániai Vilmos szemrebbenés nélkül lincselteti meg egykori tanítóját, Jan de Wittet, akkor a könyv végén mitől lesz hirtelen ilyen galamblelkű? Persze értem, hogy politikai szempontból Baerle nem állt az útjában, míg a Wittek igen, de Baerle nem is volt számára fontos, simán kivégeztethette volna, nem kellett volna elismernie, hogy hamisan vádolták őt, azt pedig pláne nem, hogy a Witteket is. Nagyon erőltette az író a happy endet, s bele akart varázsolni némi jóságot Orániai Vilmos karakterébe is, ami abszolút nem illett oda szerintem.

Tetszési index:

70%

2017. szeptember 13., szerda

Rosamund Lupton – Azután

Tartalom:
Grace idilli életet él férjével, tinédzser lányával, Jennyvel és kisfiával, Adammel. Ezt az idillt azonban az égő iskolaépület fekete füstje homályosítja el. Grace-nek meg kell mentenie Jennyt, aki az épületben rekedt. A rendőrség nyomozni kezd, és kiderül, hogy a tűz nem baleset volt - valaki meg akarta ölni Jennyt. Csak Grace tudja, hogy ártatlan embert gyanúsítanak, és ő az egyetlen, aki megvédheti a lányát. Ehhez azonban le kell győznie minden fizikai korlátot...
Az „Azután” egyszerre izgalmas krimi és szívszorító történet. Akiknek tetszett Alice Sebold „Komfortos mennyország” című bestsellere, azok ezt a regényt sem tudják majd letenni. A szerző bámulatos tehetséggel szövi a történet szálait és tárja fel a rendíthetetlen anyai szeretet mélységeit.
A könyvet az Amazon a 2011-es év tíz legjobb könyve közé választotta, a Waterstones könyvesbolthálózatban pedig ez lett az év könyve 2011-ben.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Elég sok mindennek el lehet mondani ezt a könyvet, kriminek, romantikus regénynek és misztikus könyvnek is. Mindegyiknek jó szerintem, bár a misztikus részét kevésbé tudtam komolyan venni.
A könyv alapszituációja az, hogy Grace és Jenny egy kórházban térnek magukhoz és látják magukat, ahogy súlyos sérülésekkel fekszenek az ágyban. Igen, magyarán szellemek. Vagy valami olyasmik. Grace is elismeri, hogy ez mekkora képtelenség. És tényleg az. Különösen, ha azt is veszem, hogy az egész könyv során egyetlen másik „szellemmel” se találkoznak, csak egymással. Ott egy kórház és rajtuk kívül nincs egyetlen kómás beteg se? Lehetne az a magyarázat erre, hogy a többi szellem unta a banánt és otthagyták a kórházat, de kiderül, hogy a szellemek fájdalmat éreznek, ha elhagyják a kórház épületét. Értitek, szellemek fájdalmat… Jaj!
Inkább át is térnék arra, hogy romantikus regénynek mennyire jó. Szerintem nagyon. A könyvet Grace „mondja tollba”, és végig a férjéhez beszél. Ezzel az elbeszélésmóddal, amikor a könyv mesélője végig beszél valakihez, én a Szívritmuszavar c. könyvnél találkoztam először, és nekem annál is nagyon tetszett, ahogy most is. Az a könyv is nagyon érzelmes volt és ez is az, de ez érthető is, hiszen mindkettőben a szeretett férfihez szól a nő.
Az érzelmesség általában nem csapott át érzelgősségbe (néha azért igen), bár az kicsit zavart, hogy tökéletesnek mutatta Grace kapcsolatát a férjével. De fogjuk ezt arra, hogy Grace végig a halál torkában volt, s onnan nézve lehet, hogy mindenből csak a jót látja az ember. Bár Grace a saját jellemhibáira azért rádöbben, például hogy a sógornőjét csak azért nem kedvelte, mert ő meg tudta valósítani azt, amit ő nem, vagyis az anyaságot és a karriert egyszerre.
És végül nézzük meg, hogy kriminek mennyire jó ez a könyv. Én a 124. oldalon rájöttem, hogy ki a gyújtogató (470 oldal a könyv), ami azt hiszem, egy kicsit túl korán történt, egy igazán jó kriminél csak a vége felé jöhet rá az olvasó a megfejtésre – már ha egyáltalán rájön. Viszont később annyi gyanúsítottat dobott be az írónő, hogy el tudott bizonytalanítani, hogy tényleg az-e a tettes, aki, illetve bűntárs(ak)ra is kezdtem gyanakodni, amiben viszont tévedtem. És az elkövető indítéka és pontos módszere csak a könyv vége felé derült ki számomra, szóval végig tudtam izgulni valamin. Így azt mondanám, hogy kriminek sem volt rossz, bár azért olvastam már jobbat (pl. Tíz kicsi néger).
Összességében nagyon tetszett ez a könyv elsősorban az egyedi elbeszélésmódja miatt, ami lehetővé tette, hogy azonosuljak Grace-szel, akinél tényleg a család az első, bármire képes értük.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket)
Az árulkodó jelenet, amiből rájöttem, hogy ki lehet a gyújtogató, az volt, amikor a kórházban Donald megszorítja a lánya, Rowena megégett kezét, szándékosan fájdalmat okozva neki. Donald felesége, Maisie megpróbálja elhúzni a férjét a lányától, míg az végül elengedi Rowenát. Donald közli a lányával, hogy undorodik tőle, a feleségétől pedig megkérdezi, hogy a sérüléseit mutatta-e már valakinek. Maisie azt feleli, hogy csak baleset volt és nem fog többet előfordulni.
Nos, a jelenet alapján elvileg Donaldnak kéne a családja bántalmazójának tűnni, de nekem egyértelmű volt, hogy ő nem lehet az. Először is Maisie láthatóan nem fél a férjétől, hiszen rá mer szólni, hogy engedje el a lányát. Másrészt egy bántalmazó szerintem soha nem kérdezne olyat attól, akit bántalmazott, hogy mutatta-e valakinek a sérüléseit, hanem inkább ráripakodna, hogy ne merje megmutatni senkinek, vagy megfenyegetné, hogy ha megmutatja valakinek, akkor megöli. Mivel az viszont világosan kiderült a jelenetből, hogy Maisie-t bántalmazzák, így kizárásos alapon Rowenának kellett a tettesnek lennie.
Ugyan abból, hogy bántalmazza az anyját, nem féltetlenül következik, hogy ő lenne a gyújtogató, mégis valószínűnek tartottam, hogy neki kell lennie.
Az indítékát viszont nem tudtam előre kitalálni (Donald résztulajdonosa a csőd felé tartó iskolának, a biztosítási pénzt akarja megszerezni az apjának), sem azt, hogy nem ő maga követte el a gyújtogatást, hanem Adamet beszélte rá. Így voltak váratlan fordulatok, izgalmas tudott maradni a könyv.
A legvégét viszont kicsit erőltetettnek és nyálasnak éreztem. Grace lelke visszamegy a testébe, nem vesz levegőt, így meghal és a szívét Jenny kapja meg, aki így életben marad (különben szívelégtelenség végezne vele igen hamar). Szerintem olyan nincs, hogy valaki úgy lesz öngyilkos, hogy nem vesz levegőt. Ez fizikai képtelenség. Azt pedig, hogy az anya feláldozza önmagát a lányáért, érzelgős és sablonos befejezésnek tartom, szóval ez nem okozott semmi meglepetést sem nekem.

Tetszési index:
80%

2017. szeptember 11., hétfő

Margaret Atwood – A Szolgálólány meséje

Előzmények:
Korábban olvastam már az írónőtől a VadÁdám-trilógia első két részét, azok nagyon tetszettek, különösen az első rész, a Guvat és Gazella. Ezért már A Szolgálólány meséjét is rég terveztem elolvasni, s mivel a Mini-könyvklubban ezt szavaztuk meg szeptemberi olvasmánynak, így végre sort is kerítettem rá.

Tartalom:
Fredé hasznos asszony, a jövő letéteményese. Olyasmire képes, amire csupán a nők töredéke: gyermeket szülni. Gileád állama különös figyelmet fordít arra, hogy ő és társai megértsék, a szülés életük egyetlen célja és értelme. A vallási fundamentalista alapokon kormányzott ország átnevelőközpontokban készíti fel a termékeny nőket, hogy aztán az uralkodó elithez tartozó családokhoz kerülve két éven belül teherbe essenek a ház urától - a féltékeny, ám gyermekre vágyó Feleségek irigy pillantásaitól kísérve.
Fredé a Parancsnok házában igyekszik belesimulni a hétköznapokba, megfelelni a dogmatikus vallási előírásoknak és mindenekelőtt megfoganni. Ha eltévelyedik, felakasztják a Falra, vagy kiűzik a Telepekre a Nemnők közé hullákat égetni. A Parancsnok azonban egy este a szobájába hívatja, a szigorú tiltás ellenére teljesen egyedül, amire Fredé akkor sem mondhatna nemet, ha akarna.
Margaret Atwood disztópiája megrázó vízió egy olyan világról, ahol a nők egyetlen szerepe, hogy a vallás, az állam és a szaporodás szolgálatában állnak. A szerző „ellenjóslat”-nak nevezte regényét, mondván, ha ez a jövő részletesen leírható, talán nem fog bekövetkezni.
A mára klasszikussá vált kultuszregényt 1986-ban Booker-díjra jelölték, 1987-ben pedig megnyerte az első Arthur C. Clarke-díjat; több mint negyven nyelvre lefordították, és számos filmes és színházi feldolgozás után 2017-ben tévésorozatot is bemutattak belőle.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Egy kínos tévedésemmel kezdeném az értékelést, nevezetesen, hogy mikor először olvastam a könyv fülszövegét, akkor azt gondoltam, hogy ez a Fredé milyen szép név, olyasmi, mint a Frida, csak még jobb a hangzása. Egészen addig gondoltam ezt, amíg egy ajánló olvasásakor ki nem derült a számomra, hogy a Fredé név annyit jelent: Fred tulajdona. Ezután már valahogy nem tartottam annyira szép névnek…
Ez a könyv Fredé szemszögéből meséli el azt, hogy a demokratikus Amerikából miként lett férfiközpontú diktatúra. Vagy teokrácia. Ez nem volt nekem egyértelmű, hogy az egyház kezében van itt a hatalom, vagy a valójában nem vallásos férfi vezetők az egyházat csupán használják az elnyomás eszközeként. Én az utóbbira tippelnék.
Látjuk Fredé jelenét, ahogy szolgálólányként tengeti életét, s visszatekintéseiből megismerjük a múltját is, hogy mi mindent vesztett el:  először „csak” az önállósághoz való jogát (a férje tulajdonába adták a vagyonát), aztán a családját, a barátait, a szabadságát.
Megkapjuk ebben a regényben egy „jó” diktatúra minden összetevőjét: államcsínnyel a hatalom megragadása, a demokratikus intézmények, az alkotmány fokozatos felszámolása, erőszak alkalmazása, ha a nem kellően megértő népből néhányan tüntetni merészelnek vagy más módon ellenállnak (pl. Fredé és családja szökni próbált), végül tömeges agymosás, s ha ez nem vezet célra, akkor deportálás vagy kivégzés.
S természetesen egy „jól nevelt” diktatúrának szüksége van egy ideológiára is, nem azért, mintha az ideológiájának megfelelően működne (mert nyilván nem), hanem mert a szép elmélet mellé sok embert oda lehet állítani, sokan támogatják. Aztán persze, hogy a gyakorlat kissé más, az szinte fel se tűnik… Vagy ha mégis, hát jobb, ha hallgatsz róla, ha életben akarsz maradni.
Itt az ideológia az, hogy a nőnek otthon a helye, a gyereknevelés és a háztartás vezetése lehet csak a munkája, más nem. Így nem lehet saját vagyona sem. S az egész a Bibliával van megtámogatva, hogy hiszen akkor is így éltek a nők, s milyen jó volt nekik úgy.
Biztos vagyok benne, hogy bizonyos fokú támogatottságot élvezett ez az ideológia a regényben is, meg ma is, a valóságban is. Rengetegen (főként férfiak, de biztos, hogy nők is akadnak) gondolkodnak úgy jelenleg is, hogy a nőnek a konyhában lenne a helye… Legfeljebb nem merik hangosan kimondani, mert nem ez az uralkodó ideológia most. De a könyvre visszatérve: Fredé eléggé elszigetelten él, így az nem derül ki a regényből, hogy ott mennyire támogatott ez az állami ideológia. ENYHE SPOILER, jelöld ki a bekezdést egérrel, ha el szeretnéd olvasni: De azt megtudjuk, hogy Fredé „tulajdonosa”, a parancsnok őszintén jónak (bár elismeri, van, akinek ez rosszabb – de ez természetesen nem ő) gondolja ezt a berendezkedést. Ez egyébként nagyon érdekes beszélgetés Fredé és a parancsnok közt. Ki is akasztott, hogy mikor a parancsnok megkérdi Fredét, hogy mit felejtettek ki szerinte, ő azt feleli, az érzelmeket. Persze az érzelmek is fontosak, de azt miért nem említette, hogy a szabadság, a választás szabadsága is hiányzik az ő csodálatos rendszerükből? Talán nem mert ennyire őszinte lenni.
De ennek a könyvnek nem az a fő erőssége szerintem, hogy mennyire hihető disztópiát mutat be (nagyon hihetőt), hanem az, hogy mennyire személyes a hangvétele, hogy Fredé szemszögén keresztül mennyire átélhető az, hogy egy ilyen diktatúra mit tenne az emberekkel. Hogy egy ilyen rendszer a kétszínűségen, sunnyogáson, egymás elárulásán alapulhat csak. (SPOILER: A parancsnoknak, aki ugye elvileg elégedett ezzel a rendszerrel, az már nem tűnik fel, hogy ő maga is megszeg egy csomó szabályt, mert személytelennek vagy pusztán kényelmetlennek tartja őket… Nem veszi észre, hogy ez egy hazug rendszer, s őmiatta is az.)

SPOILERES VÉLEMÉNY:
Durva a könyv vége, mert nem tudjuk meg, mi lett Fredével, mi lett a férjével, a lányával, az anyjával, bárkivel a könyv szereplői közül (na jó, a parancsnokról kiderül, hogy tisztogatás áldozata lett kicsivel Fredé „meséjének” vége után). Nem tudom, ez miért zavar ennyire, hiszen valószínűleg egyikőjük sem ágyban, párnák közt hunyt el százéves korában, happy endet akkor sem kaphattam volna, ha megtudom, mi lett velük. De ettől még zavar.
A könyv legvégén derül csak ki egyértelműen, hogy a demokratikus államrend felszámolása államcsíny által történt (az elnök és a képviselők lemészárlása révén). A könyv elején Fredé azt mondja – hisz ő így tudja – az iszlám fanatikusok tették ezt (bár a rájuk kenték kifejezést használja, szóval ő is sejthette, hogy ez nem volt igaz). Mindez azért volt érdekes nekem, mert a könyv 1985-ben jelent meg, s bár nem tudom, akkoriban mennyire lehetett erős a terrorista fenyegetettség Amerikában, gyanítom, közel sem annyira, mint jelenleg. S talán az iszlámtól való félelem, az előítéletek sem lehettek annyira erősek akkor, mint ma. De mintha az írónő előre látta volna, hogy lesz ez még rosszabb is. S igaza is van, a rasszizmus örök, még a mostaninál is lehet rosszabb a helyzet, még talán oda is eljuthatunk, ami a könyvben van, hogy egy államcsínyt iszlám terroristákra fogjanak, s lesznek, akik el is hiszik. Ugyanakkor az érem másik oldala, hogy terroristák valóban vannak, manapság sokkal inkább, mint a regény megjelenésének idején.

Tetszési index:

95%

2017. szeptember 9., szombat

Bárdos András – Vágó István – Kinyitom a számat!

Tartalom:
Vajon miért kezd el beszélni, aki egész életében hallgatott? Miért mondja el mindazt, amit három évtizednyi televíziózás alatt tapasztalt, ha nem mondta el eddig? Hogyan maradt sikeres harminc éven át, mit tett és nem tett meg ezért? Kik gáncsolták? Mit jelent számára a gazdagság? Valóban csaltak-e a nagy vetélkedőkben? Hogyan lopnak a tévékben? Igazak-e a pletykák és valóban megszámol minden fillért? Mit mondott neki Déri János a halálos ágyán? Miért olyan rossz a viszonya több hírességgel? Miért nem állt szóba évtizedeken át legközelebbi tévés kollégáival? Miért akarták főpolgármester jelöltnek és miért nem lett végül az? Miért politizál? Nem érzi-e úgy hogy felesleges volt a nyílt kiállás? Miért kockáztat mindent, pénzt, sikert, szeretetet, most, amikor már senki sem várja tőle? Miért nyílt meg, számomra is váratlanul, miért adta ki a legféltettebb titkait is a beszélgetéseink során... Miért hittük, hogy ismerjük, csak azért, mert harminc éve látjuk?
Egy könyv politikáról, szerelemről, féltékenységről, pénzről, lopásról, züllöttségről és vakmerőségről, egy könyv az elmúlt évek és a ma Magyarországáról. Egy könyv az egyik legnépszerűbb magyar tévésről, Vágó Istvánról. 
Bárdos András
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Az a legnagyobb baj ezzel a könyvvel, hogy a címével meg a fülszövegével is botránykönyvnek akar tűnni, holott nem az. Mert milyen „botrányos” dolgokat tudhatunk meg belőle? (Spoiler jön.) Például hogy a tévénél lopnak, de a felhozott példákban még azt se árulják el, hogy melyik tévétársaságról beszélnek, azt pláne nem, hogy konkrétan kik loptak. Megtudhatjuk, hogy a „Legyen Ön is milliomosban!” természetesen nem csaltak, vagyis úgy direktben nem, de olyan azért volt, hogy Vágó egyes versenyzőket segített a jó műsor érdekében vagy szimplán azért, mert szimpatikusak voltak neki. Kiderül a könyvből, hogy Vágó nem hisz az ezotériában, vallásban, homeopátiában, vagyis semmi olyanban, amire nincs kézzel fogható bizonyíték, és hogy évtizedekig nem áll szóba emberekkel jellemzően ostoba sértődések miatt.
Esküszöm, a legbotrányosabb dolog, ami kiderül ebből a könyvből (megint spoiler), az az, hogy Havas Henrik bepróbálkozott anno Vágó feleségénél. Ennek kiteregetése lehet, hogy nem tett kifejezetten jót Havas házasságának, más jelentősége viszont nincs az ügynek szerintem.
Nekem egyébként nem lett volna gond, hogy ez nem botránykönyv, ha nem akart volna annyira annak látszani. Mert egyébként Vágó szellemesen társalog, nincs látványosan elszállva magától (bár néha azért igen), alapvetően olvasmányos a könyv. De semmilyen témának nem mennek a mélyére, mindennek csak a felszínét karcolgatják. Annyi jut az eszembe erről a könyvről: Sok hűhó semmiért!

Tetszési index:

60%

2017. szeptember 4., hétfő

Gerlóczy Márton – Elvonókúra

Előzmények:
A Szabadok Testvériségét olvastam nagyon régen az írótól, az kevésbé tetszett, mostanában pedig az Igazolt hiányzást, ami viszont eléggé bejött (olvasható is ajánló a blogon róla).

Tartalom:
„Egy magyar pincér életének 12288. napján elutazik egy thai szigetre, hogy végre kipihenje magát és leszokjon az alkoholról. Útitársa, Márczy Lajos (A csemegepultos naplója, Check-in), napról napra dokumentálja titkos naplójában a pincér elvonókúráját, saját küzdelmét és a thai sziget valóságát: a kiábrándult helyieket és a nyugati világ dőzsölő hordáit; a görcsösen és kétségbeesetten nyugalmat és kalandot kereső nőket és férfiakat.
Az Elvonókúra a szerző első olyan regénye, amit mindvégig félmeztelenül, zokni nélkül írt. Ez nagy segítség volt számára, hiszen rengeteg manapság a pulóverben és zokniban készülő regény, és látjuk az eredményét.”
„Lakik a hátamon egy fekete majom. Nem tudom elkergetni, nem tudom lerázni magamról. Az akarom-akarom mindent felemészt, és mindenből kirekeszt. Én választottam, vagy engem választott ez a kereszt? 
Több hónapos ázsiai kalandba zárni magad egyetlen társként és megfigyelőként egy aktív függővel művészi perverzió. Személyes, intelligens utcai humorral fűszerezett kaland a függőség tehetetlen holdudvarából. Szeretem.” (Kiss Tibi)
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Már nem tudnám megmondani, miért gondoltam azt, hogy el kell olvasnom ezt a könyvet, ami arról szól, hogy egy alkoholista elutazik egy szigetre, azzal a szándékkal, hogy ott jól leszokjon. Szerencsére nincs alkoholista ismerősöm (vagy csak nem tudok róla…), így fogalmam nem volt róla, hogy milyen lehet egy ilyen ember mellett az élet. Talán pont ezért érdekelt ez a könyv.
A könyvből megismerjük az alkoholista pincért, aki egyébként kedves, helyes fiú, még csak nem is buta, de mégis képtelen menekülni az ital fogságából. Legfeljebb pár napig tud lemondani róla, aztán megint a pohár után nyúl. Sokáig azt sem hajlandó elismerni, hogy komoly gond van vele, így például azt magyarázza be magának, hogy masszázsra költ sokat, nem piára. A gyenge jelleme ellenére számomra viszonylag szimpatikus tudott maradni a pincér. Egy elveszett kisfiúnak tűnt, aki nem tudja, mit kezdjen az életével.
Megismerjük „Lajost”, a pincér barátját (akit a pincér Lalikának szólít és akinek személye az íróéval azonos), aki önként vállalta, hogy végigasszisztálja a pincér „elvonókúráját”, amit aztán párszor meg is bán a regény folyamán. Egy darabig hisz benne, hogy a pincér – ha nem is gyógyul ki teljesen a piálásból – valamennyire javulni fog. Aztán már nem hisz benne. Végül már inkább nem is akar tudni a pincérről.
Külön szomorúnak találtam a karácsonyukat (merthogy a december 4. és január 31. közti időszakot öleli fel a könyv). Pálmalevelekből összetákolnak ugyan valami béna karácsonyfát, de egymást már megutálják ekkorra, s lényegében úgy ünnepelnek, hogy egyikük (a pincér) iszik, másikuk („Lajos”) meg füves cigit szív.
Furcsa volt nekem a pincér és Lalika barátsága. Mármint az, hogy egyáltalán létezik ez a barátság. A könyvből kiderül, hogy a pincér alkoholos delíriumában számtalanszor hozta kínos helyzetbe a barátját, meg le is kezelte, mikor neki épp jól ment. Mi hajtotta „Lajost”, hogy ennek ellenére még mindig segíteni akarjon a pincéren? Ezt nem értettem.
Ugyanakkor, ha már tényleg segíteni akart a pincéren, akkor elgondolkodhatott volna rajta, hogy tényleg annyira jó ötlet-e, hogy a pincér egy olyan szigeten próbáljon meg leszokni az ivásról, ahol mindenki piál, szív és dug (és ezekben ki is merülnek a tevékenységi köreik). Szerintem ez egy nagyon rossz ötlet volt, és akkor még finoman fogalmaztam. Nem akarom Lajosra hárítani a felelősséget, de azért legalább ő megtehette volna, hogy nem iszik a pincér előtt, mint a kefekötő. Elvileg ő nem alkoholista, nem kellett volna, hogy ez akkora lemondást jelentsen neki. A pincérre meg talán hatott volna a jó példa – bár egyébként valószínűbb, hogy nem.
Volt azért pár dolog, ami nem annyira volt szimpatikus a fiúkban. Például, hogy egy csomó igen dekoratív – és meglehet ostoba – nőre tettek lesajnáló megjegyzéseket, ugyanakkor a nyálcsorgatásukból egyértelmű volt, hogy egy körre azért szívesen elkapták volna az említett hölgyeket. Akkor hogy is van ez? Hát úgy, hogy ők a szép, de ostoba nőkre buknak. Vagy nem is, csak pusztán savanyú volt a szőlő a fiúknak (értsd: a hölgyek rájuk se bagóztak) és ezért tették a degradáló megjegyzéseket rájuk. Bárhogy is van, azzal, hogy lenézték azokat a nőket, akiket azért szívesen megdugtak volna, magukról állították ki a szegénységi bizonyítványt szerintem.
Azzal se nagyon tudtam mit kezdeni, hogy Lajos Magyarországtól tartott elvonókúrát a szigeten. Merthogy ő Magyarországtól depressziós, stresszes, magyarán lelki nyomorék (ez az én tömör összefoglalásom, a könyvben nem pont így hangzik el). Szóval hogy az országtól. Egy egész ország hibája mindez. Persze véletlenül sem az övé, neki köze nincs hozzá… Nem azt mondom, hogy Magyarországon minden olyan jól működik, hogy itt mindenki csak jól érezheti magát, de azért így en bloc egy országot tenni felelőssé a saját elcseszett életünkért, hát nem vall túl felnőtt, felelősségteljes gondolkodásra szerintem.
De ezektől eltekintve szimpatikusak voltak a fiúk, a történet hihető és tanulságos is volt. Hogy mi a tanulsága? Ha alkoholisták vagyunk, ne egy olyan szigetre utazzunk el leszokni, ahol minden bokorban van egy kocsma. Na jó, van más tanulsága is: az alkoholizmus mindenkit tönkretesz, nem csak az alkoholistát, hanem a környezetében élőket is. Ez most így nagyon drámaian hangzott, de a könyv egyébként nem lehangoló. Humoros kritikával és önkritikával mutatja be az író a pincér és „Lajos” gyengeségeit, jellemhibáit, ami miatt nagyon szórakoztató ez az utazás az alkoholizmus poklában – bármilyen furán hangozzon is ez.

Tetszési index:

85%