2017. május 28., vasárnap

Gaura Ágnes – Vámpírok múzsája (Borbíró Borbála 1.)

Előzmények:
A Mini-könyvklub mostani fordulójában fantasy könyveket fogunk olvasni, s ezt a könyvet szavazták meg a többiek e havi olvasmányunknak.

Tartalom:
Borbíró Borbála a magyarországi Vámpírkutató Intézet alkalmazottja, bakancsos tudós és magánéleti szerencsétlenség, akinek a munkája a mindene - ám amikor hatalomra kerül az Emberfeletti Összefogás Pártja, az intézet az élőholtak megnövekedett politikai befolyásának köszönhetően bezárja kapuit. Mit tehet egy állástalan vámpírkutató egy olyan Magyarországon, ahol a vámpírok lassan teljes jogú állampolgárokká válnak, és ahol a háttérben köttetett szerződések különleges kiváltságokat is megadnak nekik?
Az állás, amely végül az ölébe hull, jóval több és veszélyesebb, mint amiről valaha is álmodott, és rejtélyes, új főnöke hamarosan hajmeresztő feladat elé állítja: be kell épülnie a kormány tanácsadói, az IQ vámpírok közé, hogy kiderítse, mit titkolnak emberi szövetségeseik elől. Bori nem tudja, képes lesz-e átverni Magyarország legokosabb vámpírjait úgy, hogy csupán eszére és alaposan felvágott nyelvére támaszkodhat, de a vérét, életét és emberségét megőrizze.
Magyar nyakba magyar szemfog!
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Vegyesek az érzéseim ezzel a könyvvel kapcsolatban, azzal kezdeném, hogy mi az, ami tetszett benne.
Tetszett a kitalált világ, amiben játszódott. Magyarország a helyszín, ahol immáron nyílt titok, hogy vámpírok élnek köztünk (vagyis mindenki tudja, de a többség nem beszél róla). A kormány tanácsadói is szinte mind vámpírok. És van egy intézet, ami a vámpírok kutatásával foglalkozik. Ez egy nagyon ötletesen összerakott alternatív világ szerintem. Kevés társadalomkritika is volt benne a magyar viszonyokkal kapcsolatban, pl. a jól működő intézményeket bezárjuk (Bori intézete), vagy elitegyetem diplomájának is lehet nulla az értéke a munkaerőpiacon (Bori diplomái).
Tetszett, hogy nő volt a főszereplő benne. Tulajdonképpen – ha úgy vesszük – a könyv kizárólag az ő pasiügyeiről és munkahelyi gondjairól szólt, és mivel a nőket ezek a témák foglalkoztatják a legtöbbet, így könnyű együttérezni vele.
Általában tetszett a könyv humora, bár néha azért kicsit sok volt. Például a bölcsészdiploma értéktelenségével kapcsolatos poénkodás mennyiségileg is sok volt, meg átvitt ételemben is, engem nagyon fárasztott egy idő után. Ha Bori ennyire haszontalannak tartja a diplomáit, akkor miért ezeket tanulta?
Tetszett a könyv csattanója, hogy mit csinálnak a múzsák, s milyen fontos szerepük van a világban. Bevallom, én a könyv elején azt hittem, hogy majd Bori lesz a vámpírok múzsája, de hát én túl romantikus alkat vagyok a jelek szerint, mert „az igazság” a múzsákról rémisztő.
És akkor rátérnék azokra a dolgokra, amik szerintem nem voltak jók, nem értettem, hogy ez most mi, meg hogy, meg miért, meg ilyenek.
Hogy belecsapjak a lecsóba: kb. Bori egész karaktere hihetetlen volt számomra. Egyrészt általában intelligens, öntudatos nőnek tűnik a beszédmódja és gondolatai alapján, másrészt viszont sokszor becsmérlőn nyilatkozik önmagáról (ld. az értéktelen diplomái, tesóval lakik, fizikai állóképessége vámpírszérum híján nulla), s az sem derül ki a könyvből, hogy mitől akkora ász ez a lány a szakmájában. Utóbbiak meg a zavaros pasiügyei miatt sokszor inkább tűnik aranyos balféknek, mint profi vámpírológusnak (bármit is takarjon ez utóbbi, merthogy az sem igazán derül ki a könyvből, hogy mit is csinálnak a vámpírológusok).
Nekem a könyvből összességében az jött le, hogy Bori azért lett akkora szaktekintély, mert mer dartsozni a vámpírokkal úgy, hogy a saját vérét teszi fel vámpírvérrel szemben, s ezzel rengeteg vámpírvérhez jut. Őszintén szólva ezt valahogy nem tudtam elhinni, hogy senkinek korábban eszébe se jutott, hogy trükközéssel jusson egy kis vámpírvérhez. Ennél többet vártam volna Boritól, különösen, hogy a könyvben mindenki annyira hasra van esve tőle, mikor munkanélküli lesz, rögtön kap egy rakás állásajánlatot, és még a vámpírok is tisztelik.
Az is fura volt, hogy kb. a könyvben található összes fontosabb férfikarakter törte magát (olykor egymást is) Bori kegyeiért, mégis a lány szerelmi élete kb. a nullával volt egyenlő. Nem értettem, hogy ha Bori akkora végzet asszonya, hogy minden pasinak ő kell, akkor hogy nem tud felszedni legalább egyet… Hm, talán mert ő emancipált nő, neki nem is kell férfi, legalábbis tartós kapcsolatra nem?
Nem tetszett az sem, hogy sok fölösleges párbeszéd volt a könyvben – különösen Attila és Bori közt –, amik tartalmukkal semmit nem adtak hozzá a sztorihoz vagy a szereplők viszonyához, csupán azt reprezentálták, hogy milyen frappánsan tudnak replikázni egymásnak, s az ilyen öncélú diskurzusok engem egy idő után untattak.
A párbeszédek egy másik része csupán azt a célt szolgálta, hogy egyébként érdekes, de a könyv története szempontjából tökéletesen lényegtelen információkat osszon meg az olvasókkal. Ilyen például Bori agymenése a hieroglifákról, meg a darts eredetéről, vagy hogy azon vetélkednek Roccóval, hogy ki tud több híres, bejáratok fölé vésett feliratot bemondani, lehetőleg eredeti nyelven. Talán az lehetett ezekkel a célja az írónőnek, hogy mutassa, Bori milyen okos, nálam inkább azt érte el, hogy okoskodónak tartsam.
Bár elég sok kritikával illettem a könyvet, ez nem változtat a tényen, hogy alapvetően tetszett nekem, jól szórakoztam rajta, könnyed, laza, olvasmányos volt az egész.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)
Azt még muszáj kiírnom magamból, hogy Attila és Bori viszonya nagyon furcsa volt nekem. Úgy értem, elvileg mégis csak főnök-beosztott viszony van köztük. Ehhez képest Bori az állásinterjún lazán lehányja leendő főnökét, aztán másnap már arról folytatnak nevetséges vitát, hogy miért nem csókolóznának egymással. Lehet, velem van a gond, de én még sosem tárgyaltam meg ezt egyik főnökömmel se… Értem én, hogy érzékeltetni kellett, hogy van köztük valami, de sokszor erőltetett volt ez nekem, nem azt éreztem, hogy ilyenkor izzik köztük a levegő, hanem azt, hogy mennyire nevetségesek már.
Persze tudom, ez egy fantasy, ne akarjam már olyan marha komolyan venni. De kitalált világban létező, kitalált személyektől is elvárható szerintem az, hogy reális, hihető legyen a viselkedésük az egyes szituációkban. Bori és Attila nekem sokszor nem volt hihető, bár egyébként bírtam őket, tényleg.
Kíváncsi vagyok, mi fog kisülni a kapcsolatukból, mert bár elég sok pasi feltűnt még a könyvben (Antonius, Bowman, Koppány, Kristóf), aki szintén lehetne Bori kedvese a jövőben, egyikükkel sem foglalkozott annyit a könyv, mint Attilával. Bár mivel Attila nős, valószínűnek tartom, hogy mégsem ő lesz a befutó, az én tippem inkább Antonius (azaz Géza), róla alig tudtunk meg valamit ebben a kötetben, csak annyit, hogy informatikus. Az ő karakterén még van mit kibontani, talán a sorozat későbbi kötetei meg is teszik ezt, s közben kiderül az is, hogy ő passzol Borihoz a leginkább.

Tetszési index:
75%

2017. május 20., szombat

Stephen Hawking – Az idő rövid története (A felújított kiadás illusztrált változata)

Előzmények:
Jó régen hallottam először erről a könyvről, és azóta sokszor eszembe is jutott, hogy el kéne olvasnom, de úgy voltam vele, hogy „á, úgysem érteném”, ezért mindig halasztottam a dolgot. De most végre sikerült átrágnom magam rajta.

Tartalom:
Stephen Hawking Az idő rövid története mű könyvének 1988-as megjelenése új korszakot nyitott a tudományos ismeretterjesztő írások történetében: hatalmas nemzetközi szenzációt keltett, negyven nyelvre fordították le, és több mint kilencmillió példányban kelt el. A mű a kutatások frontvonalából számolt be arról, amit akkor tudni lehetett a világegyetem természetéről. Azóta egyedülálló fejlődés ment végbe a mikro- és a makrokozmikus világ megfigyelését lehetővé tevő technológiák terén. Hawking professzornak a könyv első kiadásában közzétett számos elméleti jóslatát alátámasztották ezek a megfigyelések, köztük a kozmikus háttérsugárzást vizsgáló műhold (COBE) friss eredményei, mely a kezdet kezdetét követő 300 000 éven belülre visszanyúlva tapogatta le a világegyetemet, feltárva a téridő szövetének Hawking által megjósolt kis ráncait.
Hawking professzor nagy odaadással látott munkához, hogy belefoglalja az eredeti szövegbe a rengeteg új észlelésből kikristályosodott tudást, valamint saját kutatásainak legfrissebb eredményeit: a bővített kiadást új előszóval látta el, a féreglyukak és az időutazás lebilincselő témájáról teljesen új fejezetet írt, az eredeti fejezeteket pedig naprakész állapotba hozta.
Hogy könnyebb legyen azoknak az összetett fogalmaknak a megértése, amelyek Hawking professzor világos és szellemes magyarázatai ellenére jó néhány olvasót megizzasztottak volna, a jelen kiadás több mint 240 színes illusztrációt is tartalmaz, köztük műholdfelvételeket, fényképeket – melyek elkészítését olyan látványos technológiai előrelépések tették lehetővé, mint a Hubble-űrtávcső megépítése –, illetve a három- és négydimenziós valóság számítógéppel generált képeit. A részletes magyarázó feliratokkal ellátott illusztrációkon az olvasó szeme elé tárul a galaxisközi tér végtelensége, a fekete lyukak természete, továbbá a részecskefizika mikrokozmikus világa, ahol részecskék és antirészecskék ütköznek egymással.
Egy klasszikus mű, amelyből megismerheti az olvasó a kozmológia jelenlegi állását. Az idő rövid története új, bővített kiadásának illusztrált változata az idő és a tér legmélyebb titkainak lankadatlan kutatását mutatja be.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Én Hawking könyvének azt a változatát vettem ki a könyvtárból, ami képekkel van illusztrálva, és szerintem érdemes ezt elolvasni, mert a képek eléggé „feldobják” a sok tudományos szöveget. Nekem például nagyon tetszettek a kis színes kvarkok – nem teljesen értettem ugyan, hogy mik ezek, miért pont olyan színűek, amilyenek, de olyan kis helyesek voltak.
Amitől tartottam, vagyis hogy nem fogom érteni az egész könyvet, szerencsére nem igazolódott be. És nem azért, mert akkora ász vagyok fizikából és matekból, hanem mert a könyv egyáltalán nem ment bele a tudományos elméletek magyarázatába. Annyira nem, hogy ami szám szerepel a könyvben, az többnyire évszám, egyenletet pedig, azt hiszem, csak egyet találhatunk benne, Einstein híres „E=m*c2” egyenletét.
Nem mondom, hogy néha nem örültem volna valami mélyebb magyarázatnak, ha már úgyis felhoztam Einsteint, akkor például az ő téziseivel kapcsolatban, de komoly hiányérzetem azért nem volt ezzel kapcsolatban, mivel nem tervezek fizikával mélyebben foglalkozni a jövőben sem.
Érdekes volt Hawking humora (nem vagyok nagy idézetgyűjtögető, de most összeszedtem pár mondatot tőle, ami tetszett, ld. lentebb). Aranyos volt, hogy Hawking ugyan nem a saját életéről írta ezt a könyvet, de azért mégis elejtett benne pár szót magáról, a betegségéről, a tudományos eredményeiről, a kitüntetéseiről, az utazásairól. Nem tudnám megmondani, hogy azért tette-e ezt, hogy megőrizzen magából is valamennyit az utókornak, vagy csak azért, hogy kicsit „feldobja” vele a szöveget, mindenesetre nekem tetszettek benne ezek a részek.
Azt viszont nem értettem, hogy a könyvben elég sokszor felmerült az, hogy az egyik tézis alátámasztja Isten (vagyis egy teremtő erő) létezését, egy másik viszont éppen cáfolja azt. Nem értem, hogy lehetne képes ilyesmire bármilyen tézis. Isten – ha létezik – teremthette olyanra a világot, hogy rájöjjünk, ő tette, de olyanra is, ami arra mutat, mintha nem is lett volna teremtés. Az, hogy valaki hisz-e Istenben, egyszerűen hit kérdése, a tudomány soha nem fog tudni sem a létére, sem a nemlétére bizonyítékot szolgáltatni, s ha kell, erre akár fogadni is mernék Hawkinggal.
Összességében ez egy jó kis könyv, ami összefoglalja azt, hogy milyen elméletek keletkeztek régebben a Világegyetem működésére, felépítésére vonatkozóan, mik a jelenleg folyó kutatások, s hogy milyen eredmények várhatóak a jövőben, s mindezt igen szórakoztatóan teszi.

És akkor a végére néhány idézet Hawkingtól, avagy ízelítő a fizikushumorból:
„Végső soron tehát általánosan elfogadták elméletünket és ma már szinte mindenki úgy vélekedik, hogy a világmindenségnek Ősrobbanás jellegű szingularitással kellett elkezdődnie. Eléggé ironikus tehát, hogy miután meggondoltam magam, most éppen én szeretném meggyőzni a többi fizikust, hogy valójában nem is volt szingularitás a Világegyetem kezdetén”. (75. o.)
„Elképzelhető, hogy egész antivilágok és antitársadalmak épülnek fel antianyagból. Ha azonban a tisztelt olvasó az antiénjével (…) találkozik, inkább ne rázzon vele kezet! Mindketten eltűnnének egyetlen hatalmas fényvillanásban.” (97. o.)
„Hogy mutatható ki egy fekete lyuk, ha egyszer az már a definíciója szerint se bocsáthat ki fényt? A dolog némileg emlékeztet a sötét szenespincében kergetett fekete macska esetére.” (128. o.)
„Olyan modellek is léteznek a Cygnus X-1 leírására, amelyek nem tartalmazzák a fekete lyukat, de mindegyik eléggé erőltetett. A fekete lyuk tűnik a megfigyelések egyetlen igazán természetes magyarázatának. Ennek ellenére fogadást kötöttem (…), hogy a Cygnus X-1 valójában nem is tartalmaz fekete lyukat. Ezt afféle balesetbiztosításnak tekintem.” (131. o.)
„Az entrópia a rendszer rendezetlenségének mértéke. Hétköznapi tapasztalataink is azt mutatják, hogy a rendetlenség csak fokozódik, ha magukra hagyjuk a dolgokat. (Aki nem hiszi, hagyjon csak fel a ház körüli javítgatásokkal!)” (138. o.)
„Ha viszont a fekete lyuk az elmúlt tíz-húszmillió évben egyfolytában sugárzott, akkor vajmi kevés az esélye, hogy pályafutását éppen az elkövetkező néhány éven belül fejezi be, és nem még néhány millió évvel később. Módot kell hát találnunk az egy fényév távolságon belül bekövetkező robbanás észlelésére, különben anélkül jár le a kutatási szerződésünk, hogy számottevő esélyünk lett volna a lyuk kimutatására.” (148. o.)
„E könyv olvasása közben növekedett a rendezett információ mennyisége az ön agyában. Ez alatt az idő alatt azonban a teste által kibocsátott hő az univerzum fennmaradó részében sokkal nagyobb mértékben növelte a rendezetlenséget. Azt javaslom, most hagyja abba az olvasást!” (203. o.)
„Emiatt az időutazás kérdése továbbra is nyitva marad. De ezzel kapcsolatban nem fogok fogadást kötni. Még az is előfordulhatna, hogy olyasvalakivel fogadok, aki már ismeri a jövőt.” (219. o.)

Tetszési index:

95%

2017. május 13., szombat

Nalini Singh – Borzongás (Egy világ - két faj - állandó küzdelem 3.)

Előzmények:
A sorozat első két részét, a Vonzódást és a Látomást már olvastam, van is ajánló róluk a blogon. Az első rész nagyon a tetszett, a második kevésbé, de végül csak nem tudtam megállni és folytattam a sorozatot. Úgy tűnik, függést okoz…

Tartalom:
Judd Lauren mentál képességei gyilkolásra valók. A mentálhálón egy titkos osztag katonájaként iszonyatos dolgokat tett; most a farkas alakváltó falka odújában a Mentál Tanács végzetes tervének meghiúsítására használja erejét. Az Elcsendesedést azonban nem törheti meg, mert ezzel a környezetére szabadítaná gyilkos hajlamait.
Brenna Shane Kincaid ártatlan farkas alakváltó lány volt, mielőtt egy sorozatgyilkos mentál elrabolta és megtörte az elméjét. Azóta látszólag felgyógyult, de a sérülések mélyebbek, mint ami a felszínen látszik.
Kísérti a múltja. Juddhoz fordul segítségért, de bármilyen erős is közöttük a vonzalom, a rideg mentál nem tudja megadni a lánynak azt, amire a teljes gyógyuláshoz szüksége van.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Annak ellenére, hogy a sorozat előző részét annyira nem szerettem, viszonylag hamar elolvastam a következő kötetet, vagyis ezt a könyvet. Könnyedebb olvasmányra vágytam, és tudtam, hogy ez az lesz. Nem is csalódtam ebből a szempontból benne.
Azt a kifogást ezzel a könyvvel kapcsolatban is fel kell emlegetnem, hogy túl sok benne a romantikázás. Viszont legalább ez a romantika nem teljesen a megismétlése volt az előző részekéinek. Itt a szerepek felcserélődtek: az aktuális párocskánkból a lány volt alakváltó és a férfi mentál (nem pedig fordítva, mint az előző két kötetben). Itt a mentál Judd nagyon sokáig nem akarta megtörni az Elcsendesedést, mert attól tartott, hogy a nagyon erős képességei miatt akkor könnyen megölhet valakit előbb-utóbb (mármint úgy, hogy nem akarja megölni, csak „elszabadulnak” a képességei). Különbség volt az is, hogy itt Judd már a könyv elején nem élt a mentálok közt, nem csatlakozott a mentálhálóhoz, így neki nem azzal kellett megküzdenie, hogy ezektől el kell szakadnia, hanem saját magával: saját lelkének sötétségével, a saját félelmeivel.
Szóval volt annyi újdonság Judd karakterében, hogy érdekes tudjon lenni. Brenna kevésbé volt izgalmas, ő egy lelkileg sérült, de erős akaratú lány, de ezt már az első részben megtudtuk róla. Jó, még annyi kiderült róla, hogy műszaki zseni, meg hogy utálja, ha pátyolgatják, de ennyi. De különösebb bajom nem volt vele, ő is szerethető volt.
Az érdemleges történések száma viszont nagyon kevés volt ebben a könyvben szerintem, s ezek is mind új dolgokat hoztak be, viszont semmit sem varrtak el az előző kötetekben nyitva maradt kérdésekből. Ez zavaró volt. Kezd olyan érzésem lenni, hogy az írónő maga sem tudja, milyen történetet akar elmesélni ebben a sorozatban, mindig csak egy kötetet gondol végig fejben, mielőtt írni kezdi, a későbbi részeket pedig akkor rögtönzi, amikor azokat kezdi el írni, s ekkor már nem teljesen emlékszik arra, hogy mi történt az előzőekben, így vannak következetlenségek a sztoriban...
Szóval összességében a karakterek itt tetszettek, de a cselekmény a sorozat előrehaladtával szerintem egyre kuszább és következetlenebb, és ez elég kiábrándító.

SPOILERES VÉLEMÉNY: (A megtekintéséhez egérrel jelöljétek ki a bekezdéseket.)
Azt a kis ellentmondást fedeztem fel a sorozat előző részéhez képest, hogy ott a Hálóelme nagyon büszke magára azért, hogy elrejti a mentálhálón a P-mentálokat a Tanács elől. Ebben a kötetben viszont kiderül, hogy a Mentál Tanács tud a P-mentálokról, szándékosan tenyésztik őket, mert rájöttek, hogy miattuk kevesebb mentál lesz labilis vagy szociopata.
Bár ha akarom, ebben nincs ellentmondás, hiszen csak a Hálóelme gondolta azt, hogy a Tanács nem tud a P-mentálokról…
Másik furcsaság, hogy a sorozat első kötetében nem esett szó arról, hogy Santano Enrique tanácsnok megölésében Judd részt vett volna, ott az gyengítette le Enriquét, hogy Sascha életére tört mentálisan, ezért tudták az alakváltók megölni. Viszont ebben a könyvben már az szerepel, hogy Judd aktívan részt vett Enrique megölésében (blokkolta a tanácsos mentális támadásait és rést ütött a fizikai pajzsán, amíg az alakváltók széttépték őt)…
Kifejteném kicsit a cselekménnyel kapcsolatos problémáimat is. Brenna elrablása révén erősen kapcsolódott ez a kötet az első részhez, de kb. semmivel nem vitte tovább azt a szálat. Kiderült ugyan, hogy Enriquének volt egy segítője a farkasok közt és hogy ő drogért cserébe segédkezett Brenna elrablásában, de nem tudtuk meg, hogy minek kellett neki annyira az a drog (valószínűleg csak a pénz miatt), sem azt, hogy Enrique miért kezdett drogot előállítani az alakváltók számára, mit akart ezzel elérni. Az a lehetőség is fel van vetve a könyvben, hogy az erős Tk-mentál, Kaleb Krychek Enrique cinkosa volt, s ő folytatja Enrique tervét. Viszont nem derül ki, hogy mi volt Enrique célja azzal, hogy kísérletezett az alakváltókkal. Változtatott valamit az agyukon, oké, de pontosan mit és MIÉRT? Ezek nem derültek ki, és ez eléggé bosszantott.
Új szál, hogy a Mentál Tanács egymásnak próbálja ugrasztani a leopárdokat és a farkasokat, hogy azok kiirtsák egymást, de nem járnak sikerrel, így lényegében ezen a fronton se történik semmi érdemleges.
Bejött egy olyan szál is ebben a könyvben, hogy a Mentál Tanács egyes tagjai azt tervezik, hogy implantátumokat ültetnek majd minden mentál agyába, amivel elkerülhető, hogy „selejtes” (érző vagy szociopata) példányok éljenek köztük. És persze lehetővé tenné azt is, hogy egy elit réteg korlátlan hatalmat nyerjen a többi mentál felett. Ennek megakadályozása a célja Juddnak és társainak, köztük a Szellemnek – egy olyan mentálnak, aki a legtitkosabb mentál infókat is be tudja szerezni. Természetesen az ő kilétére sem derül fény a könyv végéig. De nekem azért van egy tippem rá, hogy Silver Mercant lesz a Szellem, aki Kaleb munkatársa és úgy tűnik, minden információ rajta megy keresztül, ami Kalebhez érkezik. Az ő szerepeltetése a könyvben teljesen szükségtelen lenne, ha nem ő lenne a Szellem, de mivel még a szemszíne is tárgyalva van, ezért tuti, hogy neki fontos szerepe van… Szóval szerintem ő a Szellem.
De ez az új szál sem vezet sehová ebben a könyvben: az implantátumok nem működnek jól egyelőre, s még ezeket is jól szabotálja a Szellem és társai, így a kutatásokat újra kell kezdeniük a mentáloknak. Szóval ebben a könyvben lényegében nem történt semmi, max. annyi, hogy a farkasok megszerezték maguknak Juddot, akinek a képességei még a mentálok közt is elég félelmetesnek számítanak szerintem. Tud teleportálni, láthatatlanná tud válni, belső szerveket tud szétroncsolni a puszta gondolataival, de meg is tudja gyógyítani őket. Nem is értettem, hogy ő miért nem kardinális mentál?

Ezen kívül még annyi érdekesség derül ki ebben a részben, hogy nem csak a mentálhálóról levált mentálok léteznek, hanem vannak, akik soha nem is kapcsolódtak fel a mentálhálóra, kíváncsi vagyok, nekik lesz-e szerepük a későbbiekben. 

Tetszési index:
72%

2017. május 3., szerda

Ian Tregillis – Géplélek (Fogaskerék-háború trilógia 1.)

Előzmények:
A könyv kiadójától kaptam elolvasásra egy recenziós példányt, ezúton is köszönöm nekik.

Tartalom:
Jaxnak hívnak. Ezt a nevet adták szolgatartóim. Kattogó vagyok: egy gépember, akit az alkímia hajt. A társaimból toborzott sereg hódította meg a világot – nekik köszönheti a Patinás Trón, hogy ma nincs földi hatalom, amely szembeszállhatna vele. Hűséges inas vagyok. A legelszántabb katonai gépezet. Erőm kolosszális, kitartásom nem ismer határokat. De emberi szolgatartóim akarata gúzsba köt. Rabszolga vagyok. De kiharcolom a szabadságom.
A korai huszadik század Európájában a kálvinista Hollandia az uralkodó hatalom, köszönhetően egy németalföldi matematikusnak, aki a tizenhetedik században forradalmi (és mágikus) ötletével felborította a kontinens hatalmi egyensúlyát. Mechanikus katonákat alkotott, amelyek mindenben engedelmeskednek mestereiknek. E fáradhatatlan harcosoknak köszönhetően az 1900-as évek elején már nincs olyan hatalom, ami ellen tudott volna állni a holland csapatoknak, kivéve egy apró, ma is harcoló frakciót, a francia katolikusokét, akik az újvilágba kellett, hogy áttegyék a székhelyüket.
A történet egyik főszereplője Jax, a mechanikus szolga, aki teremtői parancsait teljesíti, miközben felébred benne a szabadság utáni vágy. A regény másik fő alakja a francia kémfőnök Berenice Charlotte, akit olthatatlan bosszúvágy hajt a hollandok ellenében. E két karakter sorsa egy sok titokkal terhelt, érdekes és csavarokkal teli történetben és egy rendkívüli arányérzékkel és ötletességgel felépített világban fonódik össze.
(Forrás: bookline.hu)

Vélemény:
Bevallom, a könyv kb. egyharmadáig súlyos dilemmával küzdöttem: nem tudtam eldönteni, hogy ez a regény vicc vagy komoly.
Mit értek jelen esetben vicc alatt? Egy olyan robotot, amelyik lélekben olyan, mint egy ember, de a beleépített kényszerei miatt az embereknek feltétlen engedelmességgel tartozik – de csak a tetteiben, míg magában megvan a saját véleménye mindenről. Az, hogy Jaxnak (és a többi robotnak) gyakran a szöges ellentétét kellett tennie annak, mint amit valójában akart, nálam bizarrnak hatott, groteszk is volt talán. Nem tudtam túl komolyan venni.
Aztán volt egy pöffeszkedő holland királynő, aki egy renegát robotot nyilvánosan végeztet ki, így az még a halála/megsemmisülése előtt jól szájalni tud vele, leégetve a királynőt a nagy nyilvánosság előtt. Ez mennyire amatőr már…
És volt még egy francia kémfőnök, akinek látszólag a legfőbb fegyvere az, hogy kiteszi a dekoltázsát a férfiaknak.  Egyébként meg úgy káromkodik, mint Bridget Jones („basztikuli”)… Sajnálom, de szerintem ez az attitűd egy kémfőnöktől kicsit vicces.
Szóval eleinte nem nagyon tudtam komolyan venni ezt a könyvet. Aztán vérfürdőbe és mindenféle borzalomba fordult a történet, és így a továbbiakban már nehéz lett volna nem komolyan vennem. A könyv elolvasása után pedig arra a következtetésre jutottam, hogy ebben a regényben szándékosan vannak jelen nagy számban a gyakran ostobán viselkedő emberek. Ők azért ilyenek, mert az emberek ilyenek. Csak azért, mert az egyik királynő, a másik kémfőnök, még nem kell mindig professzionálisnak lenniük. Ők bénáznak, de így is sikerül ezt-azt elérniük…
Miután sikerült megbarátkoznom a karakterekkel, már jobban lekötött a könyv története. A regény utolsó kétharmadában pörgött a cselekmény, voltak váratlan fordulatok is, szóval abszolút élvezhető volt.
És még kicsit el is gondolkodtatott a könyv. Előzetesen arra számítottam, hogy a regényben az lesz a fő kérdés, hogy a robotok érzései lehetnek-e olyanok, mint egy emberé, gondolkodhatnak-e úgy, mint egy ember, vagyis lényegében az, hogy bensőjükben lehetnek-e olyanok, mint egy ember. Itt nem ez a kérdés, legalábbis az olvasó számára nem. Mi látjuk Jax gondolatait, azt, hogy miket beszél a többi robottal, és ez alapján egyértelmű, hogy emberi a viselkedésük, így például tudnak viccelni, szabadságra vágynak, terveznek, van bűntudatuk, felszabadulva az engedelmességi kötelezettségük alól pedig tudnak hazudni és manipulálni is. Szóval az olvasó számára nem az a kérdés, hogy a robotok olyanok-e belül, mint az emberek.
Kérdés lehet az, hogy mit jelent embernek lenni, hozzátartozik-e a szabad akarat az emberséghez. A franciák szerint igen, a hollandok szerint nem.
Kérdés az is, hogy a robotok el tudják-e ismertetni magukat embernek. A franciák elvileg a robotok felszabadításáért küzdenek, mert hisznek benne, hogy nekik is van lelkük, de valójában lehet, hogy ők is csak eszközként akarják használni őket a hollandok legyőzéséhez.
Kérdés, hogy érték-e az egyáltalán, ha emberek lehetnek? Annak alapján, amiket az emberek tesznek ebben a regényben, nem tűnik akkora értéknek az emberi mivolt.
Összességében tetszett nekem ez a könyv, nagyon eredeti benne a történet és a karakterek is. Azoknak, akiknek az eleje esetleg nem annyira jön be, azt tanácsolom, hogy várják ki a végét, lehet, hogy addigra mégis megkedvelik ezt a regényt.

Tetszési index:
75%